GA28
Életutam
Impresszum
Tartalom
- I. –
- II. –
- III.
- IV. –
- V. –
- VI. –
- VII.
- VIII.
- IX. –
- X. –
- XI. –
- XII.
- XIII.
- XIV.
- XV. –
- XVI.
- XVII.
- XVIII.
- XIX.
- XX. –
- XXI.
- XXII.
- XXIII.
- XXIV.
- XXV.
- XXVI.
- XXVII.
- XXVIII.
- XXIX
- XXX.
- XXXI.
- XXXII.
- XXXIII.
- XXXIV.
- XXXV.
- XXXVI.
- XXXVII.
- XXXVIII.
- –
- Rudolf Steiner életének áttekintése időrendben
- –
I. –
Az általam képviselt antropozófia nyilvános összejövetelein egy idő óta az életemre vonatkozó különböző állítások és bírálatok hangzottak el. Ezekből azután a szellemi fejlődésemben bekövetkezett változások okaira következtettek. Ezzel kapcsolatban barátaimnak az volt a véleménye, hogy jó lenne, ha én magam írnék valamit az életemről.
Be kell vallanom, hogy ez nincs nagyon a kedvemre. Mert mindig arra törekedtem, hogy amit mondanivalómnak és tennivalómnak tartottam, azt a dolgok, és nem a személyes vonatkozások szerint alakítsam. Másrészt viszont mindig is az volt a véleményem, hogy a személyes elem az emberi tevékenység sok területén a legértékesebb színezetet adja. De azt tartom, hogy ennek a személyes színezetnek a beszéd és cselekvés módjában, nem pedig a saját személyiségünk előtérbe tolásában kell megnyilatkoznia. Ami személyiségünkkel függ össze, azt önmagunkkal kell elintéznünk.
Az itt következők leírására tehát csak azért határoztam el magam, mert kötelességemnek tartom, hogy az általam képviselt ügy és az életem közötti összefüggésekről alkotott nem helytálló véleményeket a dolgok objektív leírásával helyes megvilágításba helyezzem, és mert barátaim erre vonatkozó ösztönzése indokoltnak látszik.
— Szüleim Alsó-Ausztriából származtak. Apám Gerasban, Alsó-Ausztria erdős vidékének egy egész kis helységében, anyám Hornban, ugyanannak a vidéknek egyik városában született.
Apám gyermekkorában és ifjúságában Gerasban szoros kapcsolatban volt a premontrei renddel. Életének erre a szakaszára mindig nagy szeretettel emlékezett. Szívesen beszélt arról, hogy a rendben milyen szolgálatokat végzett és hogy a szerzetesek hogyan tanították. Később vadász lett a Hoyos grófok szolgálatában. A Hoyos családnak birtoka volt Hornban. Itt ismerkedett meg apám anyámmal. Később búcsút mondott a vadászságnak és az osztrák Déli-vasútnál lett távírász. Először egy kis állomáson teljesített szolgálatot Stájerország déli részén. Azután Kraljavecbe, a horvát-magyar határra helyezték. Ebben az időben kötött házasságot anyámmal, akinek leányneve „Blie” volt. Anyám régi horni családból származott. Kraljavecben születtem 1861. február 27-én. – Így történt, hogy születési helyem messze van attól a vidéktől, ahonnan származom.
Apám is, anyám is igazi gyermekei voltak a Dunától északra fekvő gyönyörű alsó-ausztriai erdővidéknek. Erre a vidékre csak későn jutott el a vasút. Gerast ma sem érinti. – Szüleim szerették az itteni élményeiket és ha ezekről beszéltek, az ember ösztön szerűen érezte, hogy lelkükkel sohasem szakadtak el szülőföldjüktől, annak ellenére, hogy sorsukból adódóan életük legnagyobb részét attól távol kellett leélniük. Amikor aztán apám munkában eltöltött életének végén nyugalomba vonult, mindjárt visszaköltöztek Hornba.
Apám rendkívül jóakaratú, de heves vérmérsékletű ember volt, aki különösen fiatal korában szenvedélyes kitörésekre volt képes. A vasúti szolgálatot kötelességből végezte, de nem szerette. Előfordult gyermekkoromban, hogy három napon és éjszakán át tartó szolgálatot is kellett teljesítenie. Aztán 24 órára szabad volt. Így az élet nem nyújtott neki színes élményeket, csak szürkeséget. Szívesen foglalkozott a politikával. Ebben igen élénken vett részt. Anyámat, akinek a sorsa nem juttatott javakat, teljesen igénybe vette a háztartás ellátása, napjait gyermekeinek és a kis háztartásnak a gondozása töltötte ki.
Másfél éves koromban apámat Mödlingbe, Bécs mellé helyezték. Szüleim fél évig voltak ott. Azután apámat a Déli vasút vonalán a stájer határ közelében fekvő Pottschach nevű kis alsó-ausztriai állomás vezetésével bízták meg. Itt éltem két évestől nyolc éves koromig. Ez csodálatosan szép vidék volt. Látni lehetett az Alsó- Ausztriát Stájerországgal összekötő hegyeket: a Schneeberget, a Wechselt, a Raxot, a Semmeringet. A Schneeberg felfelé egyre kopárabb kőtömege felfogta és a kis állomásra szórta a napsugarakat. Ez volt szép nyári napokon az első reggeli köszöntés. Ezzel ellentétben állt a komoly hangulatú Wechsel szürke hegygerince. A vidék zöldje mindenhonnan barátságosan mosolygott felénk és a hegyek mintegy kinőttek ebből a zöldből. A messzeségben ott voltak a fenséges csúcsok, a közelben meg a természet bája.
A kis állomáson azonban minden érdeklődés a vasút felé fordult. Abban az időben a vonatok ezen a vidéken elég ritkán közlekedtek. A vonatokhoz sokan kijöttek az állomásra a faluból, akiknek ráérő idejük volt. hogy változatosságot vigyenek egyébként egyhangú életükbe. Ilyenkor megjelent a tanító, a plébános, az uradalmi számtiszt, gyakran a polgármester is.
Azt hiszem, jelentős volt életemben az, hogy gyermekkoromat ilyen környezetben töltöttem. Mert ez érdeklődésemet erősen a mechanika világa felé fordította. Ez az érdeklődés gyermeki lelkemben újból és újból el akarta homályosítani azt a mélyebb érdeklődést, amely a hangulatos és ugyanakkor nagyvonalú természet felé fordult, amelynek messzeségeibe a mechanika világába tartozó vonatok maguk is belevesztek.
Mindebben fontos szerepet játszott egy igen eredeti ember, a St. Valentin-i plébános. St. Valentin kb. háromnegyed óra járásra volt Pottschachtól. A plébános szívesen jött hozzánk. Majdnem naponta jött és mindig hosszabb ideig maradt. Típusa volt a liberális katolikus papnak, türelmes, barátságos. Robusztus, széles vállú, tréfás ember volt, szeretett mókázva beszélni és örült, ha nevettek körülötte. És az emberek nevettek is azon, amiket mondott, még akkor is, amikor már régen elment. Gyakorlati ember volt és szívesen adott jó gyakorlati tanácsokat. Egy ilyen tanácsának nagy haszna volt családunk életében. Pottschachban a vasúti síneket mindkét oldalon akácfák szegélyezték. Egyszer a fasor melletti gyalogúton mentünk és a plébános így szólt: „Jaj, de szép akácvirágok” és egy lendülettel a fán termett és nagy csomó virágot szedett. Majd a virágokat nagy piros zsebkendőjébe becsomagolta, a kis „bugyrot” hóna alá vette és így szólt: „Milyen jó maguknak, hogy ilyen sok akácfa van errefelé.” Apám csodálkozva kérdezte: „Na de mi hasznunk van belőle?” „Micsoda, hát nem tudja – mondta a plébános -, hogy az akácvirágot ügy meg lehet sütni, mint a bodzát, de sokkal ízesebb annál, mert finomabb aromája van?” Ettől kezdve gyakran került sült akácvirág az asztalunkra, ha erre alkalom adódott.
Pottschachban egy leány- és egy fiútestvérem született még, de aztán a család nem szaporodott tovább.
Mint egész kis fiúnak furcsa szokásom volt. Attól kezdve, hogy önállóan tudtam enni, nagyon kellett rám vigyázni, mert az a nézet alakult ki bennem, hogy a leveses tányér, vagy a kávés-csésze csak egyszeri használatra való és ezért az evés befejezése után, ha nem vigyáztak rám, a tányért, vagy csészét az asztal alá dobtam, ahol természetesen darabokra tört. Mikor anyám bejött, azzal fogadtam: Anya, már kész vagyok.
Nem hiszem, hogy rombolási düh volt, hiszen játékaimat aprólékos gondossággal ápoltam és sokáig épen őriztem meg. Játékaim közül főleg azok kötötték le érdeklődésemet, amelyeket ma is különösen jóknak tartok. Ezek képeskönyvek voltak, mozgatható figurákkal. A figurákat alulról, egy zsinór húzogatásával lehetett mozgatni. A képeken követni lehetett a meséket, amelyekbe az ember maga öntött életet a zsinór húzogatásával. Sokszor órák hosszat ültem húgommal együtt ezek előtt a képeskönyvek előtt és az olvasás alapelemeit is ezeken a képeskönyveken, szinte saját magamtól tanultam meg.
Apámnak gondja volt arra, hogy korán tanuljak meg írni-olvasni. Amikor iskolaköteles lettem, a falu iskolájába küldtek. A tanító öreg ember volt, akinek a tanítás már terhére esett. Viszont nekem is nehezemre esett, ahogy ő tanított. Egyáltalán nem hittem, hogy valamit is tanulhatok tőle. Gyakran jártak hozzánk feleségével és kisfiával, aki akkori fogalmaim szerint nagy lókötő volt. És én úgy gondoltam, hogy akinek ilyen lókötő fia van, attól nem sokat lehet tanulni. Ugyanakkor még valami „egészen borzasztó” dolog is történt. Ez a lókötő, aki velünk járt az iskolába, egyszer azt a rossz tréfát találta ki, hogy az iskola minden tinta tartójába forgácsot mártott és ezzel a tintatartó köré pacákat csinált. Az apja észrevette. A tanulók nagy része már nem volt az iskolában. Csak én, a tanító fia és egy pár fiú voltunk még ott. A tanító magán kívül volt, szörnyen szitkozódott. Meg voltam győződve, hogy ordított volna is, ha nem lett volna állandóan rekedt. Dühöngése ellenére is viselkedésünkből észrevette, hogy ki volt a tettes. Ekkor azonban váratlan dolog történt. A tanítói lakás szomszédos volt az osztállyal. A tanító felesége meghallotta az izgatott hangokat, bejött, vadul szétnézett és hadonászott a karjával. Meg volt győződve, hogy nem az ő fiacskája volt a tettes. Engem vádolt. Én elszaladtam. Apám, mikor az esetet otthon elmeséltem, dühbe jött és mikor a tanítóék legközelebb eljöttek hozzánk, a leghatározottabban felmondta a barátságot, mondván: „A fiam nem jár tovább a maga iskolájába.” És ő maga vette kezébe tanításomat. Így órák hosszat ültem mellette az irodájában és tanultam írni meg olvasni, míg ő a hivatalos dolgait intézte.
De nála sem keltett bennem igazi érdeklődést az, amit meg kellett volna tanulnom. Az érdekelt, amit apám írt és őt akartam utánozni. Ebből sok mindent tanultam. Azzal azonban, amire előkészített és amit továbbképzésem érdekében tanulnom kellett, nem tudtam kapcsolatot találni. Viszont gyermeki módon növekedtem bele mindabba, ami praktikus tevékenység volt. A vasúti szolgálat és az ezzel összefüggő dolgok nagyon vonzottak. De különösen a természeti törvényszerűségek érdekeltek a maguk apró megnyilatkozásaiban. Írni csak azért írtam, mert kellett és ezt lehetőleg sietve is csináltam, hogy mielőbb kész legyek egy oldallal, mert a teleírt oldalt azután beszórhattam apám porzójával. Nagyon érdekelt, hogy a porzó milyen gyorsan szárítja fel a tintát és milyen állagú anyag keletkezik a kettőből. Ujjaimmal mindig kitapogattam, hogy melyik betű száradt már meg és melyik nem. Hajtott a kíváncsiság és ezért többnyire túl korán nyúltam a betűkhöz. Próbálkozásaimmal éppen ezért apám sehogy sem volt megelégedve; de mivel jóindulatú ember volt, csak azzal büntetett, hogy javíthatatlan „patzernek” nevezett. – De nem ez volt az egyetlen dolog, ami az írásból adódott. Betűim formájánál sokkal jobban érdekelt a toll formája. Elővettem apám papírvágó kését, beledugtam a tollhegy kis hasadékába és így fizikai tanulmányokat folytattam a toll anyagának rugalmasságáról. A tollhegy részeit aztán persze visszahajlítottam; de ez a művelet nem használt írásom szépségének.
Ez volt az az időszak is, amikor a természet megismerése iránti vágyam abba az ellentétbe állított bele, amely az összefüggések felismerése és a megismerés határai között van. Kb. három percnyire lakásunktól volt egy malom. A molnárék testvéreim keresztszülei voltak és szívesen láttak bennünket a malomban. Sokszor megszöktem hazulról és átmentem hozzájuk, mert lelkesedéssel „tanulmányoztam” a malom működését. Ezzel a természet „belső világába” hatoltam. – Még közelebb volt hozzánk a szövőgyár. A nyersanyag a gyár részére az állomásra érkezett és a kész áru is innen ment el. Láttam mindazt, amit a gyár elnyel és ami azután onnan kijön. A gyárba azonban szigorúan tilos volt bemenni és ezt nem is próbáltam meg. Itt volt a „megismerés határa”. Én viszont nagyon szerettem volna ezeket a határokat átlépni. Hiszen a gyár igazgatója üzleti ügyekben majd minden nap meglátogatta apámat. Ez az igazgató nekem, kisfiúnak, olyan probléma volt, amely az üzem belső titkait egyfajta csodába burkolta. Ruhája több helyen tele volt fehér pihékkel; szemei az üzemben lévő gépek miatt bizonyos mozdulatlanságot vettek fel. A hangja érdes volt, a beszéde szinte mechanikus. „Milyen kapcsolatban van ez az ember azzal, ami a falak mögött van?” Ez a megoldhatatlan kérdés élt a lelkemben. Erről a titokról azonban senkinél sem kérdezősködtem, mert mint gyermek azt gondoltam, hogy semmit sem ér kérdezősködnünk valamiről, amit nem láthatunk. Így éltem a barátságos malom és a barátságtalan szövőgyár között.
Egyszer az állomáson valami rémes dolog történt. Egy tehervonat robogott be. Apám fogadta. Egyik hátsó kocsija lángban állt, de a vonat személyzete nem vette észre, és a vonat égve jött a mi állomásunkig. Mindez nagy hatással volt rám. Az egyik kocsiban valami gyúlékony anyagtól tűz keletkezett. Sokáig foglalkoztatott a kérdés, hogyan történhetik ilyesmi. Amit környezetemben erről mondtak, ugyanúgy nem elégített ki, mint más esetekben sem. Tele voltam kérdésekkel, amelyeket megválaszolatlanul kellett magamban hordoznom. Így lettem nyolc éves.
Nyolcadik évemben voltam, amikor családom átköltözött Újfaluba (Neudörfl). Ez egy kis magyar falu, közvetlenül az osztrák határnál. A határ a Lajta volt. Az állomás, amelynek a dolgait apámnak kellett ellátnia, a falu egyik végén volt. Félóra járásra volt a határt képező Lajta. További félóra járásra Bécsújhely.
Az Alpok hegyeit, amelyek Pottschachban egész közel voltak, itt már csak a távolban lehetett látni. De mégis ott voltak mintegy emlékeztetőn a háttérben, ha az ember a közeli kisebb hegyekre nézett. Az egyik oldalon szép erdős lankák terültek el, a másikon messze el lehetett látni a mezőkkel és erdőkkel borított területen át Magyarországra. A hegyek közül azt szerettem a legjobban, amelyet háromnegyed óra alatt meg lehetett mászni. A csúcsán egy kápolna állt Szt. Rozália képével. Ez a kápolna volt a végcélja azoknak a sétáknak, amelyeket az első időkben gyakran együtt tettünk meg szüleimmel és testvéreimmel; később szívesebben mentem egyedül. Ezeknek a sétáknak azért is örültünk, mert az egyes évszakokban a természet gazdag ajándékaival megrakottan térhettünk haza. Az erdőkben ugyanis szedret, málnát, szamócát lehetett szedni. Ez nagy örömet jelentett, mert gyakran alig másfél órai gyűjtéssel szépen gyarapítottuk vacsoránkat, amely egyébként valamennyiünk számára csak vajas kenyérből, vagy egy darab kenyérből és sajtból állt.
Még más örömteli eredménye is volt annak, hogy bebarangoltuk ezeket a községi tulajdonban levő erdőket. A falubeliek ugyanis innen hozták tüzelőjüket. A szegényebbek maguk gyűjtötték össze, a jobb módúak cselédeikkel vitették haza. Az ember megismerte ezeket a többnyire jóindulatú embereket, mert ha a kis „Steiner Rudolf’ hozzájuk szegődött, mindig volt idejük egy kis beszélgetésre. „Na, sétálgatsz egy kicsit Steiner Rudi” mondták és azután mindenféléről folyt a szó. Nem nézték, hogy csak egy gyerekkel van dolguk, mert lelkük mélyén — még hatvan évükkel is – maguk is gyerekek voltak. És így elbeszéléseikből szinte mindent megtudtam, ami a falu életére vonatkozott.
Újfalutól félórányira volt Savanyúkút (Sauerbrunn) vas- és szénsavtartalmú forrásával. Az odavezető út részben a vasútvonal mentén, részben szép erdőkön keresztül vezetett. A szünidőben minden reggel egy ún. „Blutzer”-rel mentem oda. Ez egy víztartó agyagedény. Az enyém kb. három-négyliteres volt. A forrásnál ingyen lehetett megtölteni. Ebédnél azután a család élvezte a jóízű, gyöngyöző vizet.
Bécsújhely és tovább Stájerország felé a hegyek lankásan olvadnak bele a síkságba. Rajtuk keresztül kígyózik a Lajta. A hegyoldalban volt egy redemptorista kolostor. Sétáimon sokszor találkoztam a szerzetesekkel. Még emlékszem, mennyire szerettem volna, ha megszólítanak, de ezt sohasem tették. Így a találkozásból mindig csak valamilyen bizonytalan, de ünnepélyes benyomást vittem magammal, amely még sokáig élt bennem. Kilencedik életévemben támadt bennem az a gondolat, hogy ezeknek a szerzeteseknek a feladatával fontos dolgok függnek össze és ezeket meg kellene ismernem. Itt is ügy volt, hogy tele voltam kérdésekkel, amelyeket válasz nélkül kellett magamban hordoznom. Ezek a sok mindenre vonatkozó kérdések okozták, hogy eléggé magamnak élő fiú voltam.
Az Alpok előhegyein két kastély volt: Pitten és Frohsdorf. Az utóbbiban akkor Chambord gróf lakott, aki a hetvenes évek elején V. Henrik néven Franciaország királya akart lenni. Nagy hatással voltak rám a frohsdorfi kastéllyal kapcsolatos dolgok. A gróf sokszor utazott el kíséretével az újfalusi állomásról. Ez az ember minden tekintetben magára vonta figyelmemet. Különösen nagy hatással volt rám kíséretének egyik tagja. Ennek csak egy füle volt. A másik tőből hiányzott. A fölötte levő haját befonva hordta. Itt láttam először mi egy párbaj, mert ez az ember fülét párbajban vesztette el.
Frohsdorffal kapcsolatban a szociális élet egy darabját is megismertem. Az újfalusi segédtanító, akinek a munkáját kis szobájában sokszor végignéztem, rengeteg kérvényt írt Chambord grófhoz a falu és a környék szegényebb lakosai érdekében. Minden ilyen kérvényre adományként egy forint érkezett, amelyből a tanító fáradsága díjául hat krajcárt kapott. Erre szüksége is volt, mert fizetése évente mindössze ötvennyolc forint volt; ezenkívül reggelit és ebédet kapott a tanítótól. Emellett még tíz gyereknek – köztük nekem is – különórát adott. Ezért havonta egy forintot fizettünk.
Ennek a segédtanítónak sokat köszönhetek. Nem mintha abból, amit az iskolában tanított, sok hasznom lett volna; ez nagyon különbözött a pottschachitól. Ahogy átköltöztünk Újfaluba, azonnal az ottani iskolába kerültem. Az iskola egy osztályteremből állt, ahol öt osztályt – lányokat, fiúkat együtt – egyszerre tanítottak. Amíg az én padsoromban ülő fiúknak Árpád történetét kellett leírni, a legkisebbek a tábla előtt álltak, amelyre krétával felírták nekik az i-t és az u-t. Teljesen lehetetlen volt egyebet tenni, mint lelki tompaságba merülni és az írást szinte mechanikusan, csak a kézzel végezni. Az egész tanítást a segédtanítónak kellett majdnem egyedül végeznie. Az igazgató-tanító csak nagyon ritkán jött az iskolába, mert egyszersmind a falu jegyzője is volt. Azt beszélték, hogy ebben a hivatalában annyi a dolga, hogy nem ér rá tanítani.
Ennek ellenére aránylag korán tanultam meg jól olvasni. Ezért tudott aztán a segédtanító olyasmivel hatni az életemre, ami számomra iránymutató volt. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem járni az iskolába, egy mértankönyvet fedeztem fel a szobájában. Olyan jóban voltam vele, hogy a könyvet minden további nélkül kölcsönadta. Lelkesedéssel fogtam a tanulmányozásához. Heteken át teljesen lekötött a háromszögek, négyszögek, sokszögek egybevágósága, hasonlósága. Gondolataimat az a kérdés foglalkoztatta, hogy a párhuzamosak tulajdonképpen hol metszik egymást; a Pythagoras tétel pedig egészen megigézett. Nagy megnyugvást jelentett, hogy a külső benyomásoktól függetlenül, lelkileg, a tisztán belsőleg látott formák kialakításában is lehet élni. Ez vigaszt nyújtott a megválaszolatlanul maradt kérdések okozta hangulatért. Hogy tisztán a szellemiségben lehet valamit felfogni, ez belső boldogsággal töltött el. Ezt a boldogságot először a geometriával kapcsolatban ismertem meg. A geometriához való viszonyomban kell annak a szemléletmódnak az első megnyilatkozását látnom, amely azután fokozatosan fejlődött ki bennem. Ez többé-kevésbé nem-tudatosan már gyermekkoromban is bennem élt és huszadik életévem körül határozott, teljesen tudatos formát öltött.
Azt mondtam magamnak, hogy azok a dolgok és folyamatok, amelyeket az érzékek észlelnek, a térben vannak. De mint ahogy ez a tér az emberen kívül van, ügy belül is van valamilyen lelki térszerűség, amely a szellemi lények és folyamatok színtere. A gondolatokat nem mintegy képeknek láttam, amelyeket az ember a dolgokról alkot, hanem ezen a lelki színtéren a szellemi világ megnyilatkozásainak. A geometriát olyan ismeretnek láttam, amelyet látszólag maga az ember hoz létre, de ennek ellenére az embertől független jelentősége van. Ezt mint gyermek természetesen nem fogalmaztam meg magamnak ilyen világosan, de éreztem, hogy a szellemi világról való tudást úgy kell magunkban hordozni, mint a geometriát.
Mert a szellemi világ valósága olyan bizonyosság volt számomra, mint a fizikaié, de szükségem volt ennek a feltevésnek valamiféle igazolására. Kellett, hogy azt mondhassam magamnak, hogy a szellemi világ átélése éppoly kevéssé káprázat, mint a fizikai világé. A geometriában – mondtam magamnak – szabad valamit tudnunk, amit csak a lélek maga, saját ereje által él át. Ebben az érzésben találtam meg annak az igazolását, hogy a szellemi világról, amelyet átéltem, éppen úgy beszéljek, mint a fizikairól. És így is beszéltem róla. Két olyan fogalmam volt, amelyek határozatlanok voltak ugyan, de már nyolcadik évem előtt is nagy szerepet játszottak lelki életemben. Megkülönböztettem azokat a dolgokat és lényeket, amelyeket „látunk” azoktól, amelyeket „nem látunk”.
Ezeket a dolgokat az igazságnak megfelelően mondom el, annak ellenére, hogy azok, akik okokat keresnek arra, hogy az antropozófiában valami fantasztikumot lássanak, ebből talán azt a következtetést vonják le, hogy már mint gyermek is hajlottam a fantasztikum felé, nem csoda tehát, hogy azután egy fantasztikus világnézetet alakítottam ki.
De éppen mert tudom, hogy később a szellemi világ leírásában milyen kevéssé vezettek személyes hajlamaim, hanem csakis a dolog belső szükségszerűsége, éppen ezért egészen objektíven tudok arra a gyermekien gyámoltalan módra visszatekinteni, ahogy a geometriával igazoltam magam előtt, hogy beszélnem kell egy olyan világról, amelyet „nem látunk”.
De azt is meg kell mondanom, hogy szívesen éltem ebben a világban. Mert a fizikai világot szellemi sötétségnek éreztem volna magam körül, ha nem kapott volna világosságot erről az oldalról.
Az újfalusi segédtanító adta meg geometria könyvével azt az igazolást a szellemi világról, amelyre akkor szükségem volt.
Egyébként is sokat köszönhetek neki. Ő hozta a művészi elemet életembe. Hegedült, zongorázott és sokat rajzolt. Mindezek miatt nagyon vonzódtam hozzá. Amikor csak tehettem, nála voltam. Főleg rajzolni szeretett és már kilenc éves koromban rávett arra, hogy szénnel rajzoljak. Így másoltam az ő útmutatása mellett képeket. Sokáig ültem például az asztal mellett és másoltam gróf Széchenyi portréját.
Újfaluban ritkábban, de a szomszédos Savanyúkúton gyakran hallottam magyar cigányzenét, amely nagy hatással volt rám.
Mindez belejátszott gyermeki életembe, amelyet a templom és a temető közvetlen szomszédságában éltem le. Az újfalusi vasútállomás néhány lépésnyire volt a templomtól és a kettő között volt a temető.
Ha a temető mellett egy kicsit tovább ment az ember, a faluba jutott. A falu két házsorból állt. Az egyik az iskolával, a másik a paplakkal kezdődött. A két házsor között kis patak folyt és ennek a partjait nagy diófák szegélyezték. A diófákkal kapcsolatban az iskolás gyerekek között bizonyos rangsor alakult ki. Amikor a dió érni kezdett, a lányok és fiúk kövekkel dobálták a fákat, így szerezték meg télire a diót. Ősszel nem igen esett szó másról, mint hogy ki mennyi diót gyűjtött. Aki a legtöbbet szedte össze, annak volt a legnagyobb tekintélye. A rangsor innen ment lefelé – egészen hozzám, aki az utolsó voltam és akinek mint „idegennek” nem volt joga ebben a rangsorban szerepelni.
A papiaknál volt az előkelő házsor, amelyben a „nagyparasztok” laktak, erre derékszögben kb. húsz ház a „középparasztoké” volt. Az állomáshoz tartozó kertekkel határos volt egy szalmatetős házcsoport, a „kisparasztoké”. Ez volt közvetlen szomszédságunk. A faluból kivezető utak a földekre és a szőlőkbe vezettek. Ezek a falubelieké voltak. A „kisparasztoknál” minden évben részt vettem a szüreten és egyszer egy falusi lakodalomban is.
Az iskola vezetésében résztvevők közül a segédtanítón kívül a plébánost is szerettem. Rendszeresen, hetenként kétszer jött az iskolába hittanórára; de máskor is eljött ellenőrizni az iskolát. Ennek az embernek a képe mélyen belém vésődött és emléke egész életemen végigkísért. Azok közül, akiket tizedik-tizenegyedik évemig megismertem, ő volt a legjelentékenyebb. Energikus magyar volt. Élénken részt vett a magyar területen akkor folyó magyarosításban. Ez az érzület vezette magyar nyelven írt tanulmányai megírására is, amelyeket úgy ismertem meg, hogy a segédtanító, akinek azokat le kellett tisztáznia, tartalmukat – fiatalságom ellenére – megbeszélte velem. A plébános azonban az egyháznak is tevékeny munkása volt. Ez egyszer egy prédikációjából elég nyomatékosan ki is derült.
Újfaluban ugyanis egy szabadkőműves páholy is volt. ezt a faluban titokzatosság vette körül és a falubeliek a legkülönbözőbb legendákat szőttek köréje. A páholyban vezető szerepe volt a falu végén levő gyufagyár igazgatójának. Rajta kívül csak még egy másik gyárigazgató és egy ruhakereskedő voltak a páholy aktív tagjai. Különben a páholy jelentőségét csak az mutatta, hogy időnként idegen vendégek jöttek, akik a falubeliek előtt titokzatosaknak látszottak. A ruhakereskedő különös ember volt. Mindig lehorgasztott fejjel járt, mintha gondolataiba merülne. „Szimulánsnak” nevezték és különcsége miatt nem tudtak, de nem is akartak a közelébe kerülni. A páholy az ő házában tartotta üléseit.
Ehhez a páholyhoz nem tudtam kapcsolatot találni, mert környezetem magatartása a páhollyal szemben itt is lehetetlenné tett minden kérdezősködést. Emellett a gyufagyáros ízléstelen, egyházellenes megnyilatkozásai is visszataszítóan hatottak rám.
A plébános egy vasárnap a maga energikus módján prédikációjában kifejtette, hogy mi a jelentősége az erkölcsnek az emberi életben, azután az igazság ellenségeiről beszélt és pedig a páholyról vett képekben. Beszéde abban a mondatban kulminált, hogy „kedves keresztény testvéreim, jegyezzétek meg, hogy ki az igazság ellensége, például egy szabadkőműves és egy zsidó”. Így a gyáros és a ruhakereskedő autoritatív oldalról meg lett bélyegezve a falubeliek előtt. Nekem nagyon tetszett a határozottság, amellyel ezt mondta.
Ennek a plébánosnak is – különösen egy vele kapcsolatos élményem miatt – későbbi szellemi orientációmra vonatkozólag rendkívül sokat köszönhetek. Egyszer bejött az iskolába és a kis tanítói szobában maga köré gyűjtötte az „érettebb” tanulókat, akikhez engem is számított. Kiterített egy általa készített rajzot és a rajzon elmagyarázta a kopernikuszi világrendszert. Nagyon szemléltetőn beszélt a Föld napkörüli mozgásáról, a tengelykörüli forgásról, a Föld-tengely elhajlásáról, a nyárról és a télről és a Föld zónáiról. Egész magamon kívül voltam, napokon keresztül én is rajzolgattam az ábrát; a plébános nekem még egy különórát is adott a nap- és holdfogyatkozásról, én pedig minden tudásszomjamat akkor és később is erre a tárgyra irányítottam.
Akkoriban kb. 10 éves voltam és még sem a helyesírást, sem a nyelvtant nem tudtam jól.
Nagy jelentősége volt ekkori életemben a templom és a körülötte levő temető közelségének. Minden, ami az iskolában történt a templommal és a temetővel volt kapcsolatban. Ez nem csak az azon a vidéken akkoriban uralkodó állami és szociális viszonyok miatt volt így, hanem elsősorban azért, mert a plébános olyan jelentékeny valaki volt. A segédtanító, egyszersmind a templom orgonistája, a miseruhák és a többi templomi felszerelés őrzője is volt. A kultusz ellátásánál is mindenben segédkezett a plébánosnak. Mi iskolás gyerekek pedig ministráltunk és énekeltünk a misén, a halotti ünnepeken és a temetéseken. Gyermeki lelkemmel szívesen éltem a latin nyelv ünnepélyességében és a kultuszban. Azáltal, hogy tizedik évemig intenzíven vettem részt ebben az egyházi szolgálatban, gyakran voltam az általam annyira tisztelt plébános közelében.
Ez a kapcsolatom az egyházzal nem kapott ösztönzést a családban. Apám nem vett részt az egyházi életben; ő akkor ún. szabadgondolkodó volt. A templomba, amellyel nekem olyan szoros kapcsolatom volt, sohasem járt, annak ellenére, hogy gyerekkorában és ifjúsága idején ő is odaadó tagja volt az egyháznak. Ez csak akkor változott ismét meg, amikor öreg korában nyugdíjba ment és szülőföldjére, Hornba költözött vissza. Akkor megint „hívő ember” lett. Csakhogy akkor már régen megszűnt minden kapcsolatom a szülői házzal.
Elevenen él lelkemben újfalui korszakom nagy élménye, hogy a kultusz szemlélése a zene ünnepélyességével aláfestve milyen szuggesztív erővel veti fel a lét rejtélyének a kérdéseit az emberi szellem előtt. A plébános biblia- és katekizmus-tanítása sokkal kevésbé hatott lelki világomra, mint az, amit ő, mint a kultusz végrehajtója, a fizikai és szellemi világ közvetítőjeként végzett. Mindez számomra kezdettől fogva nem volt puszta formaság, hanem mélyreható élmény. Annál is inkább, mert otthon ezzel teljesen egyedül voltam. De az otthoni környezetben sem szakadtam el attól az élettől, amelyet a kultusz adott. Nem vettem részt környezetem életében; láttam magam körül, de gondolkodásommal, érzéseimmel tulajdonképpen állandóan abban a másik világban éltem. Emellett – ezt hangsúlyozom – nem voltam álmodozó, sőt az élet minden gyakorlati vonatkozásában bizonyos természetességgel igazodtam el.
Ezzel az én világommal teljes ellentétben állt apám politizálása is. Apámat a szolgálatban egy tisztviselő társa váltotta le. Ez egy másik állomáson lakott, amelynek a tennivalóit szintén ellátta. Újfaluba csak két, vagy három naponként jött. Az esti órákban, amikor már nem volt munka, politizáltak apámmal. Ez rendszerint az állomás melletti asztalnál történt két hatalmas, csodálatosan szép hársfa alatt. Ide gyűlt az idegen vasutassal együtt az egész család. Anyám kötött, vagy horgolt, testvéreim hancúroztak; sokszor ültem az asztalnál én is és hallgattam kettőjük véget nem érő politizálását. Figyelmemet azonban nem a beszélgetés tartalma, hanem a módja kötötte le-. Sohasem voltak egy véleményen. Ha az egyik igent mondott, a másik biztosan nemmel felelt. És bár mindez bizonyos hevességgel, sőt szenvedélyességgel folyt, egyúttal kedélyesen is, mert a kedélyesség apám egyik alaptulajdonsága volt.
Abban a kis körben, amely így összejött, gyakran jelent meg a falubeli „intelligencia” és időnként egy bécsújhelyi orvos is. Sok betege volt a faluban, amelynek akkor nem volt orvosa. Bécsújhelyről gyalog jött Újfaluba és miután betegeit ellátta, kijött az állomásra, hogy ott várja meg a vonatát. Ezt az orvost szüleim és ismerősei általában különcnek tartották. Nem szeretett hivatásáról beszélni. Tőle hallottam először Lessingről, Schillerről, Goethéről. Otthon a német irodalomról sohasem esett szó; nem is tudtak róla semmit. Az iskolában sem beszéltek róla. Itt minden a magyar történelem körül forgott. A plébánost és a segédtanítót nem érdekelték a német irodalom nagyjai. Így történt, hogy a bécsújhelyi orvos egy egészen új világot nyitott meg előttem. Szívesen foglalkozott velem és ha a hársfák alatt már kipihente magát, félrehívott és az állomás előtti térségen fel-alá járva, nem is annyira tanítva, inkább lelkesedve beszélt nekem a német irodalomról. Közben a „szép” és „csúnya” fogalmát is magyarázta.
Ez a kép is úgy maradt meg bennem, hogy a rá való emlékezés egész életem folyamán ünnepi hangulatot jelentett: a magas, karcsú orvos határozott járásával, jobbjában esernyőjével, amelyet mindig magával hordott és felsőteste mellett lóbált, másik oldalán én, a tízéves kisfiú, amint teljesen átadom magam annak, amit mond.
Mindezek mellett nagyon érdekeltek a vasúti berendezések is. Az állomás távírókészülékén tanultam meg az elektromosság törvényeit – bár egyelőre csak nézve a készüléket. A távíró kezelését is már kisfiú koromban elsajátítottam.
Ami a nyelvet illeti, azt a német dialektust beszéltem, amely Alsó-Ausztria keleti részén használatos volt. Akkor ezt a dialektust beszélték általában Magyarország Ausztriával határos vidékein. – Az olvasáshoz másképp viszonyultam, mint az íráshoz. Gyermekkoromban átsiklottam a szavakon, lelkemmel közvetlenül a szemléletmódot, a fogalmakat, az eszméket kerestem, úgy, hogy az olvasásból semmit sem merítettem nyelvtani és helyesírási készségem fejlesztésére. Ezzel szemben az írásnál arra törekedtem, hogy a szóképeket pontosan rögzítsem a hangzókban, ahogy azt a dialektusban többnyire hallottam. Így csak a legnagyobb nehézséggel jutottam el odáig, hogy irodalmi nyelven tudjak írni, viszont annak olvasása kezdettől fogva egészen könnyen ment.
Ilyen élmények között értem el azt az életkort, amelyben apámnak döntenie kellett, hogy gimnáziumba, vagy reáliskolába ad-e. Ettől kezdve sokszor hallottam, hogy másokkal a politizálás mellett az én jövő sorsomról is beszélt. Sokféle tanácsot adtak neki, de én tudtam, hogy szívesen meghallgat ugyan mindenkit, de a saját határozott akarata szerint cselekszik.
II. –
A gimnázium és a reáliskola közötti választással kapcsolatban döntő volt apámnál az a szempont, hogy vasúti alkalmaztatáshoz szükséges kiképzésem legyen. Végső elgondolása ugyanis az volt, hogy vasúti mérnök legyek. Ezért választotta a reáliskolát.
Előbb azonban el kellett dőlnie annak, hogy egyáltalán érett vagyok-e arra, hogy a kis falusi iskolából mindjárt a szomszédos Bécsújhely valamelyik magasabb fokú iskolájába kerüljek. Ezért felvételi vizsgát kellett tennem a polgári iskolában.
Ezek a jövőm alakulására vonatkozó kérdések engem nem nagyon érdekeltek. Közömbös volt számomra abban az időben az „állás” és az a kérdés is, hogy polgáriba, reálba, vagy gimnáziumba kerülök-e. Mindaz, amit magam körül megfigyeltem és magamban az életre és a világra vonatkozóan gondoltam, határozatlan, de égető kérdéseket vetett fel bennem. Tanulni akartam, hogy választ kaphassak ezekre és nem érdekelt, hogy melyik iskolában fogom ezt megkapni.
Felvételi vizsgám a polgári iskolában nagyon jól sikerült. Velem voltak mindazok a rajzaim, amelyeket a segédtanító mellett készítettem. És ezek olyan nagy hatással voltak a vizsgáztató tanárokra, hogy elnézők voltak egyéb ismereteim hiányaival szemben. Így „kitűnő” osztályzatot kaptam. Ez nagy örömet szerzett szüleimnek, a segédtanítónak, a plébánosnak és az újfalui intelligencia sok tagjának. Örültek sikeremnek, mert ebben az újfalui iskola eredményes működését látták igazolva.
Ez apámnak azt az ötletet adta, hogy ha már idáig jutottam, ne járjak egy évet sem a polgáriba, hanem mindjárt a reálba. Így alig néhány nappal később felvételi vizsgára vitt a reáliskolába. És bár ez nem ment olyan jól, mint a polgáriban, mégis felvettek. Ez 1872 októberében történt.
Így hát naponta be kellett járnom Újfaluból Bécsújhelyre. Reggel vonaton mentem, este azonban gyalog kellett hazamennem, mert nem volt megfelelő időben vonat. Újfalu Magyarországon volt, Bécsújhely Ausztriában. Naponta mentem tehát a Lajtántúlról a Lajtán innenre, ahogy hivatalosan ezt a magyar és osztrák területet nevezték.
– Ebédidőben Bécsújhelyen maradtam. Volt egy hölgyismerősünk, akivel az újfalui állomáson ismerkedtünk meg és aki a beszélgetés során megtudta, hogy Bécsújhelyre fogok iskolába járni. Szüleim elmondták neki, milyen gondban vannak, hogy az ebédszünetet hol fogom eltölteni. A hölgy felajánlotta, hogy ellenszolgáltatás nélkül ad ebédet és bármikor szívesen lát magánál.
A gyalogút Bécsújhelyről Újfaluba nyáron nagyon szép, télen azonban sokszor fárasztó volt. A város szélétől a faluig félóra járás volt. Az út a földeken keresztül vezetett. A hó nem volt eltakarítva. Sokszor gázoltam térdig érő hóban és „hóemberként” értem haza.
– A városi életben nem tudtam lelkileg úgy részt venni, mint a falusiban. Almatagon néztem mindazt, ami az összezsúfolt házak között és a házakban történt. Csak a könyvüzletek előtt álldogáltam gyakran és sokáig.
Amit az iskolában tanítottak és amit ott nekem csinálnom kellett, nem érdekelt különösebben; nem is hagyott mélyebb nyomot bennem. Az első két osztályban csak nagy nehezen tudtam lépést tartani. Csak a második osztály vége felé ment jobban a dolog. Ekkor lettem „jó tanuló”.
Vágytam olyan emberek után, akiket példaképnek tekinthetek és követhetek. Ezt nagyon igényeltem; de az első két évben tanáraim között nem akadtak ilyenek.
Az iskolában történt valami, ami nagy hatással volt rám. Az év végi szokásos beszámolóban az igazgatónak egy értekezése jelent meg „Die Anziehungskraft als eine Wirkung der Bewegung” (A vonzási erő mint a mozgás következménye) címmel. Mint 11 éves kisfiú jóformán semmit sem értettem az értekezésből, mert mindjárt a magasabb matematikával kezdődött. De egyes mondatokból mégis kivettem valami értelmet. Gondolatban hidat építettem a plébánosnak a világ felépítésére vonatkozó tanítása és az értekezés között. Az értekezésben utalás történt egy könyvre, amelyet szintén az igazgató írt: „Die allgemeine Bewegung der Materie als Grundursache aller Naturerscheinungen” (Az anyag általános mozgása, mint minden természeti jelenség ősoka) címmel. Addig gyűjtöttem a könyvre amíg meg tudtam venni és mintegy ideálként lebegett előttem, hogy a lehető leggyorsabban megtanuljam mindazt, ami az értekezés és a könyv megértéséhez segít.
Tartalmuk a következő volt. Az igazgató jogosulatlan „misztikus” hipotézisnek tartotta azt, hogy az anyagból „erők” hatnak a távolba. Mind az égitestek, mind a molekulák és atomok közötti „vonzást” ilyen „erők” nélkül akarta megmagyarázni. Szerinte két test között sok mozgásban levő kisebb test van. Ezek ide-oda mozogva a nagyobb testekbe ütköznek. De a nagyobb testeket a nem egymás felé néző oldalaikon is ütközések érik és ezek nagyobb számúak, mint azok, amelyek a két test közötti térben játszódnak le. Ezáltal ezek közelednek egymáshoz. A „vonzás” nem külön erő, hanem csak „a mozgás következménye”. A könyv első oldalain két tételt állított fel.
- „Adva van egy tér és ebben egy huzamosabb idő óta tartó mozgás”.
- „Tér és idő folyamatos, homogén mennyiségek; az anyag azonban különálló kis részecskékből (atomokból) áll”.
– A szerző az összes fizikai és kémiai folyamatokat azokkal a mozgásokkal akarta megmagyarázni, amelyek a leírt módon, az anyag kis és nagy részei között jönnek létre.
Nem tudtam ezt a nézetet elfogadni, de úgy éreztem, nagy jelentőségű számomra ahhoz, hogy a könyvben mondottakat megértsem. Ezért mindent megtettem ennek érdekében. Minden alkalmat felhasználtam, hogy matematika- és fizikakönyvekhez jussak. Nagyon lassan haladtam. Mindig újból elolvastam az értekezést és a könyvet és a dolog minden alkalommal kissé jobban ment.
Ekkor megint történt valami. A harmadik osztályban olyan tanárt kaptam, aki megvalósította a lelkemben élő eszményképet. Követésre méltó valaki volt. Számtant, geometriát és fizikát tanított. És úgy tanította, hogy az egész anyag rendkívüli módon rendszerezett és áttekinthető volt. Olyan világosan épített fel mindent az alapelemekből, hogy a gondolkodással a legnagyszerűbb dolog volt követni.
Egy másik év végi beszámolóban az értekezést ő írta. Ez az értekezés a valószínűség-számításról és az életbiztosítási számításokról szólt. Ebbe is belemélyedtem, jóllehet nem sokat értettem belőle. De nemsokára kezdtem felfogni a valószínűség-számítás értelmét. Volt azonban a dolognak egy még fontosabb következménye is számomra, hogy t.i. abban az egzaktságban, amellyel szeretett tanárom az anyagot magyarázta, példaképet láttam matematikai gondolkodásom számára. Ebből azután nagyon szép kapcsolat fejlődött ki közöttünk. Boldog voltam, hogy a reáliskola osztályain végig ő tanította a matematikát és fizikát.
Azzal, amit tőle tanultam, egyre közelebb jutottam az igazgató írásaiban felvetett problémához. Egy másik tanárommal csak hosszabb idő után jutottam közelebbi kapcsolatba. 0 tanította az alsóbb osztályokban a mértani rajzot, a felsőbbekben az ábrázoló geometriát. Már a második osztályban is tanított, de csak a harmadikban kezdtem megérteni tanítási módszerét. Nagyszerű konstruktőr volt. És ahogyan tanított, az mintaszerűen világos és rendezett volt. A körző, vonalzó, háromszög használatát ő szerettette meg velem. Amit így az igazgatótól, matematika és fizika tanáromtól és a geometriai rajzból tanultam, annak a nyomán támadtak bennem – kisfiús megfogalmazásban – a természeti folyamatok rejtélyeire vonatkozó kérdések. Úgy éreztem, közel kell jutnom a természethez, hogy állást tudjak foglalni a szellemi világgal szemben, amely magától értetődő természetességgel állt előttem.
Azt mondtam magamban: az ember csak úgy tud eligazodni a szellemi világ átélésében, ha gondolkodása fejlesztésével eljut a természeti jelenségek belső mivoltához. Ezt az érzést hordozva magamban jártam végig a reáliskola harmadik és negyedik osztályát. Mindent, amit tanultam, úgy irányítottam, hogy ezt a célt elérhessem. – Egyszer utam egy könyvüzlet előtt vitt el. A kirakatban megláttam Kant „Kritik der reinen Vernunft” (A tiszta ész kritikája) c. könyvét Reclam kiadásban. Mindent elkövettem, hogy a könyvet mielőbb megszerezzem.
Amikor Kantot megismertem, fogalmam sem volt arról, milyen helyet foglal el az emberiség szellemi történetében. Nem tudtam semmit arról, hogyan gondolkoznak az emberek róla, elismerik-e vagy elutasítják. A könyv iránti határtalan érdeklődésem teljesen személyes lelki életemből fakadt. A magam kisfiús módján azt igyekeztem megérteni, amit az emberi ész valóban el tud érni a dolgok mivoltának a megismerésében.
Külső életkörülményeim meglehetősen akadályoztak ebben a Kant-stúdiumban. A hosszú gyalogút az iskolától hazáig naponta legalább három órát vett igénybe. Hat óra előtt sohasem kerültem haza és akkor még rengeteg iskolai feladatot kellett elvégeznem. Vasárnap szinte kizárólag a szerkesztési rajzokkal foglalkoztam. A geometriai szerkesztésben a legnagyobb egzaktságot, a „sraffirozásban” és színezésben teljes tisztaságot igyekeztem elérni.
Így a „Kritik der reinen Vernunft” olvasásához alig volt időm és ezért a következő megoldást találtam ki. A történelem tanár látszólag ugyan előadott, valójában azonban csak felolvasott a könyvből. Nekünk pedig azt, amit így „előadott”, óráról órára a saját könyvünkből kellett megtanulni. Azt gondoltam magamban, hogy a könyvet magamnak otthon úgyis el kell olvasnom. A tanár ún. előadásából semmi hasznom, az odafigyelésből semmit sem kapok. A Kant könyvet tehát lapokra szedtem szét, az egyes lapokat betettem a történelem könyvbe, amelyet óra alatt magam előtt tartottam és Kantot olvastam, mialatt a katedráról a történelmet „tanították”. Ezzel természetesen súlyosan vétettem az iskolai fegyelem ellen, de nem zavart senkit és olyan kevéssé befolyásolta iskolai teljesítményemet, hogy történelemből kitűnőt kaptam.
A szünidőben azután szorgalmasan olvastam Kantot. Egyes oldalakat húszszor, sőt még többször is elolvastam. Meg akartam érteni, hogy milyen viszonyban van az emberi gondolkodás a természet teremtő tevékenységével.
Amit ezekkel a gondolati törekvésekkel szemben éreztem, azt két szempont befolyásolta. Először: gondolkodásomat úgy akartam kialakítani, hogy minden gondolat teljesen áttekinthető legyen, hogy semmiféle bizonytalan érzés ne terelje más irányba. Másodszor: összhangot akartam teremteni magamban az ilyen gondolkodás és a között, amit a vallás tanít. Mert abban az időben nagy mértékben foglalkoztatott ez is. Éppen ezen a területen egészen kiváló tankönyveink voltak. Nagy odaadással tanultam meg ezekből a dogmatikát és a szimbolikát, a kultusz leírását és az egyháztörténetet. Egészen benne éltem ezekben.
De a hozzájuk való viszonyomat az határozta meg, hogy a szellemi világot úgy tekintettem, mint amelyet az ember szemlélni képes. Éppen ezért vésődtek ezek a tanítások olyan mélyen a lelkembe, mert kiéreztem belőlük, hogy az emberi szellem hogyan találja meg a megismerés révén az érzékfelettiségbe vezető utat. Egészen határozottan tudom, hogy a szellemiség iránti tiszteletemet a megismeréshez való viszonyom a legkevésbé sem csökkentette.
Másrészt szakadatlanul foglalkoztatott az emberi gondolkodó képesség jelentősége. Úgy éreztem, hogy a gondolkodást olyan erővé lehet fejleszteni, amellyel a világ dolgait és folyamatait fel lehet fogni. Képtelen gondolatnak tartottam, hogy legyen valami, ami kívül marad a gondolkodáson, amit csak „elgondolni” tudunk. Ami a dolgokban van, az bele kell, hogy kerüljön az emberi gondolkodásba – mondtam magamnak.
Ezzel azonban folytonosan beleütköztem abba, amit Kantnál olvastam, bár ezt akkor alig vettem észre. Mert a „Kritik der reinen Vernunft”-tal mindenek előtt szilárd támaszt akartam szerezni ahhoz, hogy eligazodjam a saját gondolkodásomban. Sétáimon a szünidőben mindig leültem valahol, hogy csöndben újra és újra tisztázzam, hogyan jut el az ember az egyszerű, áttekinthető fogalmaktól a természeti jelenségekre vonatkozó gondolatokhoz. Kanttal akkoriban teljesen kritika nélkül álltam szemben; de általa nem jutottam előre.
Mindez nem vont el a praktikus dolgok végzésével és az emberi ügyesség kifejlesztésével kapcsolatos tennivalóktól. Az egyik tisztviselő, aki apámat a szolgálatban leváltotta, értett a könyvkötéshez. Megtanultam tőle a könyvkötést és a negyedik és ötödik reál közötti szünidőben magam kötöttem be iskolai könyveimet. Ugyanebben a szünidőben tanultam meg minden segítség nélkül a gyorsírást is. De azért elvégeztem azokat a gyorsírási tanfolyamokat is, amelyeket az 5. osztálytól kezdve az iskolában tartottak.
Praktikus munkára elég alkalom adódott. Szüleimnek az állomás mellett kis gyümölcsösük és kis burgonya- földjük volt. A cseresznyeszedést, a kerti munkát, a burgonyának a vetéshez való előkészítését, a föld megmunkálását, az érett burgonya kiszedését nekem és testvéreimnek kellett végeznünk. A bevásárlást a faluban, ha szabadidőm volt, sosem engedtem át másnak.
Amikor 15 éves lettem, közelebbi kapcsolatba kerültem a bécsújhelyi orvossal. Nagyon megszerettem őt azért, ahogyan újfalusi látogatásai alkalmával velem beszélgetett. Gyakran lopóztam el a lakása előtt, amely két keskeny bécsújhelyi utca sarkán álló ház földszintjén volt. Egyszer az ablakban állt és behívott magához. Ott álltam egy akkori fogalmaim szerinti „nagy” könyvtár előtt. Megint az irodalomról beszélt; kivette a könyvek közül Lessing „Minna von Barnhelm”-jét és azzal adta át, olvassam el és utána jöjjek újra el. Mindig adott valami olvasnivalót és megengedte, hogy időnként meglátogassam. Ilyenkor mindig be kellett számolnom az olvasmányaimmal kapcsolatos benyomásaimról. Így tulajdonképpen irodalom-tanárom lett. Mert ez a terület mind otthon, mind az iskolában – néhány saját „próbálkozásomtól” eltekintve – elég idegen maradt nekem. Ennek a szeretetteljes, minden szépért lelkesedő orvosnak a révén elsősorban Lessinget ismertem meg.
Egy másik élmény is nagy hatással volt életemre. Megismertem Lübsennek az önálló tanulás céljára írt matematika könyveit. Ezekből jóval előbb sajátítottam el az analitikai geometriát, a trigonometriát és a differenciál- és integrálszámítást, mint ahogy ezekre sor került az iskolában. Így újból elővehettem „Az anyag általános mozgása, mint minden természeti jelenség ősoka” c. könyvet, mert matematikai ismereteimmel most már jobban megértettem. Közben a fizika mellett elkezdtük tanulni a kémiát is, ezzel a régi, a megismeréssel kapcsolatos problémáimhoz egy sereg új is járult. A kémiatanár kiváló valaki volt. Szinte kizárólag kísérletezéssel tanított. Keveset beszélt; hagyta hogy a természeti folyamatok beszéljenek önmagukról. Egyike volt azoknak a tanároknak, akiket a legjobban szerettünk. Volt benne valami különös, amiért megkülönböztettük őt a többiektől. Úgy ítéltük, hogy tudományával szorosabb kapcsolatban áll, mint a többiek. Ezeket mi diákok „professzor úr”-nak szólítottuk, őt pedig annak ellenére, hogy éppúgy „professzor” volt, mint a többi, „doktor úr”- nak. Fivére volt Hermann v. Gilm-nek, a mélyen gondolkodó tiroli költőnek. Tekintete vonzotta az ember figyelmét. Az volt az ember érzése, hogy élesen megfigyeli a természeti jelenségeket és megőrzi azokat a tekintetében.
Kissé megzavart, ahogyan tanított. Az általa előadott rengeteg anyagot egységesítésre törekvő lelki beállítottságommal nem tudtam mindig összefogni. Ennek ellenére az lehetett a véleménye, hogy jól haladok a kémiában, mert kezdettől fogva „dicséretes” osztályzatot adott és ezt valamennyi osztályon végig megtartottam.
Ebben az időben Bécsújhely egyik antikváriumában felfedeztem a Rotteck-féle világtörténelmet. Eddig a történelem, bár az iskolában a legjobb osztályzatot kaptam belőle, számomra külsőséges valami maradt. Most bensőségessé lett. A melegség, amellyel Rotteck megfogta és leírta a történelmi eseményeket, magával ragadott. Felfogásának egyoldalúságát nem vettem még észre. Rajta keresztül jutottam két másik történetíróhoz, akik mind stílusukkal, mind történelmi felfogásukkal rendkívül hatottak rám: Johannes Müllerhez és Tacitushoz. Ilyen benyomások mellett nehéz volt beleilleszkednem az iskolai történelem- és irodalom-tanításba. De megpróbáltam az iskolában tanultakat élővé tenni a magam számára mindazzal, amit az iskolán kívül tanultam. Így múlt el a hétosztályos reáliskola öt felső osztálya. Tizenöt éves koromtól korrepetáló órákat adtam osztálytársaimnak, vagy alsóbb osztályosoknak. A tanárok szívesen ajánlottak, mert hiszen ,jó tanulónak” számítottam. Így legalább valamivel hozzájárulhattam ahhoz, amit szüleim szerény jövedelmükből iskoláztatásomra fordítottak.
Ennek a korrepetálásnak nagyon sokat köszönhetek. Azzal, hogy a felvett anyagot továbbadtam, azt lehetne mondani, magam is „felébredtem” benne. Mert azt kell mondanom, hogy az iskolában kapott ismereteket szinte álomszerűén vettem fel magamba. Éber abban voltam, amit magam küzdöttem ki magamnak, vagy amit valamelyik szellemi jótevőmtől, pl. a bécsújhelyi orvostól kaptam. Amit így teljesen tudatos lelkiállapotban vettem fel, nagyon különbözött attól, amit az iskolai tanítás adott, amely mintegy álomszerű volt. Ennek a félig ébren felvett anyagnak az átalakításában segített az, hogy ismereteimet a korrepetáló órákon élővé kellett tennem.
Másrészt éppen ez kényszerített arra, hogy már kora ifjúságomban a gyakorlati lélektannal foglalkozzam. Az ember lelki fejlődésének nehézségeit tanítványaimon ismertem meg.
Osztálytársaimmal főleg a német dolgozatokat kellett megcsinálnom. Mivel minden ilyen dolgozatot magamnak is meg kellett írnom, minden témát több variációban kellett kidolgoznom. Sokszor nagyon nehéz helyzetben voltam. A saját dolgozatomat csak akkor csináltam meg, amikor a témára vonatkozó legjobb gondolataimat már másoknak odaadtam.
A német nyelv és irodalom tanárával a három felső osztályban meglehetősen feszült viszonyban voltam. Osztálytársaim szerint a „legokosabb professzor” volt és nagyon szigorú. Dolgozataim mindig nagyon hosszúak lettek, mert a rövidebb fogalmazást osztálytársaimnak diktáltam le. A tanárnak sok idejébe telt elolvasásuk. Amikor velünk, tanítványaival az érettségi utáni búcsúünnepségen először volt „kedélyesen” együtt, elmondta, mennyire mérgelődött hosszú dolgozataim miatt.
Ehhez valami más is járult. Ereztem, hogy a tanár révén valami bekerült az iskolába és ezzel nekem tisztába kell jönnöm. Amikor például a költői képekről beszélt, éreztem, hogy ennek a hátterében van valami. Egy idő után rájöttem, ez a valami Herbart filozófiája. Mert Herbart híve volt. Ő maga nem beszélt erről soha, de én rájöttem. Megvettem egy „Bevezetést a filozófiába” és egy „Pszichológiát”, amelyek a Herbart féle filozófia szempontjai alapján íródtak.
És most a dolgozataimon keresztül elkezdődött közöttünk valamilyen bújócska-játék. Kezdtem megérteni néhány olyan dolgot, amelyet ő a herbarti filozófia értelmében adott elő; ő meg a dolgozataimban talált olyan eszméket, amelyek ugyaninnen származtak. A forrást azonban, a Herbart-féle filozófiát egyikünk sem említette. Ez mintegy csendes megegyezés volt köztünk. De egyszer egy dolgozatom végén nem voltam elég óvatos, nem voltam tekintettel erre a közöttünk levő megegyezésre. Valamilyen jellembeli tulajdonságról kellett írnom és így fejeztem be: „Egy ilyen embernek pszichológiai szabadsága van”. Korrigálás után a tanár megbeszélte velünk a dolgozatokat. Amikor az enyémhez ért, gúnyosan elhúzta a szája szélét és igy szólt: „Maga itt pszichológiai szabadságról ír, de hiszen ilyen nincs is”. Azt válaszoltam: „Szerintem ez tévedés, professzor úr, pszichológiai szabadság igenis van, csak transzcendentális szabadság nincs az átlagos tudatban”. A ráncok elsimultak a szája körül, átható tekintettel nézett rám és így szólt: „Már régen észrevettem, hogy filozófiai könyveket olvas. Azt tanácsolom, ne olvasson ilyen könyveket, csak összezavarja velük a gondolatait”. Nem értettem, miért zavarná össze gondolataimat azoknak a könyveknek az olvasása, amelyekből ő is az övéit meríti. Így a közöttünk levő viszony továbbra is feszült maradt.
Ez a tanító sok munkát jelentett nekem; az ötödik osztályban ugyanis a görög és latin költészetet is tanította és ezekből német fordításban szemelvényeket adott elő. Most kezdtem csak fájdalmasan érezni, amiért apám nem a gimnáziumba, hanem a reálba adott. Mert a német fordítás nagyon keveset adott vissza a görög és latin művészet jellegzetességéből. Görög és latin tankönyveket vásároltam tehát és a reáliskola mellett szép csendben magam tanultam a gimnáziumi anyagot. Ehhez persze sok idő kellett, de megadta az alapot ahhoz, hogy később, bár nem a szokott módon, de egészen szabályosan elvégezzem a gimnáziumot is. Akkor kellett ugyanis csak igazán sok korrepetáló órát adnom, amikor aztán Bécsben a főiskolára jártam. Hamarosan egy gimnazistának is. És a körülmények, amelyekről még beszélni fogok, úgy hozták, hogy ezt a gyereket magánórákkal szinte az egész gimnáziumon végigvittem. Görögre és latinra is tanítottam és így az egész gimnáziumi anyagot vele együtt magamnak is át kellett vennem és megtanulnom.
A történelem- és földrajztanárok, akik az alsóbb osztályokban nem sokat tudtak nekem adni, a felsőbb osztályokban igen érdekesek lettek számomra. Éppen az, akinek a révén olyan sajátos módon jutottam Kanthoz, írt egy az iskolai tantervhez tartozó dolgozatot ,A jégkorszak és annak okai” címmel. Mohón olvastam el és ennek nyomán elkezdtem érdeklődni a jégkorszakkal kapcsolatos problémák iránt. És mivel ez a tanár jó tanítványa volt Friedrich Simony-nak, a kiváló földrajztudósnak, a felsőbb osztályokban az Alpok geológiai- földrajzi viszonyait a táblára rajzolva adta elő. Most persze nem Kantot olvastam, hanem feszülten Figyeltem rá. Ebben a tárgyban sokat kaptam tőle, akinek a történelem tanítása annak idején egyáltalán nem érdekelt.
Csak a reáliskola utolsó osztályában volt olyan tanárom, aki a történelmet úgy tanította, hogy figyelmemet le tudta kötni. Történelmet és földrajzot adott elő. Az Alpok földrajzát ugyanolyan lebilincselően tanította, mint elődje. Ahogy a történelmet előadta, az nagy hatást gyakorolt ránk. „Teljes embernek” tartottuk. Pártember volt, aki nagyon lelkesedett az akkori osztrák liberális irányzat haladó eszméiért. De az iskolában ebből semmit sem lehetett észrevenni. A pártnézeteiből semmit sem hozott be az iskolába. De ahogyan a történelmet tanította, az éppen, mert ő maga is benn állt az életben, élettel volt áthatva. A Rotteck féle történelemmel a hátam mögött hallgattam temperamentumos történelmi fejtegetéseit. A kettő jól összevágott. Sokat jelentett, hogy éppen az újkori történelmet ismerhettem meg ilyen módon.
Otthon a szülői házban sokat vitatkoztak ebben az időben az orosz-török háborúról (1877-78). Az a tisztviselő, aki akkoriban apámat minden harmadik napon leváltotta a szolgálatban, eredeti valaki volt. Mindig hatalmas bőrönddel érkezett, amely tele volt nagy kéziratcsomókkal. Ezek kivonatok voltak a legkülönbözőbb tudományos könyvekből. Sorban odaadta őket olvasni, én pedig valamennyit felfaltam. Azután vitatkozott velem róluk, mert kaotikusán ugyan, de azért megvolt az átfogó véleménye mindarról, amit összeírt. — Apámmal viszont politizált. Lelkesen foglalt állást a törökök mellett; apám pedig nagy szenvedélyességgel védte az oroszokat. Azokhoz tartozott ugyanis, akik még hálásak voltak az oroszoknak a magyar forradalommal kapcsolatban az osztrákoknak tett szolgálatokért (1849). Mert egyáltalán nem értett egyet a magyarokkal. Hiszen Újfaluban, a magyar határon élt a magyarosítás idején és mindig ott lebegett a feje fölött a Damoklesz kardja, hogy nem maradhat meg állásában, mert nem tud magyarul, bár ez az aggodalma ezen az ősi német vidéken teljesen alaptalan volt. A magyar kormányzat viszont arra törekedett, hogy a magyar vasútvonalakon, még a magánvasutaknál is, csak magyarul beszélő tisztviselők legyenek. Apám azonban szerette volna újfalui állását mindaddig megtartani, amíg én el nem végzem az iskolát Bécsújhelyen. Mindezek miatt nem nagyon szerette a magyarokat, és mert nem szerette őket, szerette a maga egyszerű gondolkodásmódján az oroszokat, akik 1849-ben megmutatták a magyaroknak, hogy „kik az urak”. Ezt az álláspontját igen szenvedélyesen, de ugyanakkor a maga szeretetreméltó módján képviselte az őt leváltó kollégája „török barátságával” szemben. A vita hullámai időnként elég magasra csaptak. Engem viszont politizálásuk egyáltalán nem érdekelt, vitatkozásuk módja azonban igen. Mert abban az időben sokkal fontosabb volt számomra annak a kérdésnek a megválaszolása, hogyan bizonyítható, hogy a gondolkodásban reális szellemiség nyilatkozik meg.
III.
A „Délivasút” vezetősége megígérte apámnak, hogy ha elvégeztem a reáliskolát és a műszaki főiskolára megyek, egy Bécshez közeli kis állomásra helyezik. Ezzel akarták lehetővé tenni, hogy naponta bejárhassak Bécsbe. Így került családom a bécsi hegyekben fekvő Inzersdorfba. Az állomás távol a helységtől, teljesen magányosan állt a szépnek egyáltalán nem mondható természeti környezetben.
Amikor Inzersdorfba érkezésünk után először mentem Bécsbe, mindjárt felhasználtam az alkalmat, hogy egy csomó filozófiai könyvet vegyek. Legjobban Fichte „Wissenschaftslehre” (Tudományok tana) c. munkájának első változatát szerettem. Kant tanulmányozásában odáig jutottam, hogy ha egyelőre tökéletlenül is, de már fogalmat tudtam alkotni arról a lépésről, amellyel Fichte túl akart jutni Kanton. De ez nem túlságosan érdekelt. Számomra akkor inkább az volt fontos, hogyan lehet az emberi lélek eleven életét szigorú gondolati formában kifejezni. Természettudományos fogalmakra irányuló igyekezetem végül is oda vezetett, hogy az emberi „én” tevékenységében lássam az igazi megismerés egyetlen lehetséges kiindulópontját. Ha az én tevékeny és ezt a tevékenységét saját maga szemléli, akkor a szellemiség a legközvetlenebbül nyilatkozik meg a tudatban – mondtam magamnak. Ügy gondoltam, hogy azt, amit így szemlélünk, most már csak ki kell tudni fejezni tiszta, áttekinthető fogalmakkal. És hogy megtaláljam az ehhez vezető utat, ezért folyamodtam Fichte „Wissenschaftslehre” c. munkájához. De emellett megvoltak a saját nézeteim is. És így Fichte könyvében oldalról oldalra haladva azt teljesen átírtam, amiből egy hosszú iromány született. Azelőtt azzal vesződtem, hogy a természeti jelenségekre olyan fogalmakat találjak, amelyekből aztán egy az én-re is alkalmazható legyen. Most megfordítva: az én-ből kiindulva akartam a természeti világ létesülésébe betörni. Szellem és természet a maguk teljes ellentétében álltak akkor előttem. A szellemi lények világa valóság volt számomra. Közvetlenül észleltem, hogy az „én”, amely, maga is szellem, a szellemi lények világában él. A természet azonban nem akart ebbe az általam átélt szellemi világba beleilleni.
A „Wissenschaftslehre”-ből elindulva nagy érdeklődéssel tanulmányoztam át Fichtenek „Über die Bestimmung des Gelehrten” (A tudós rendeltetése) és „Über das Wesen des Gelehrten” (A tudós lénye) c. értekezéseit. A két műben azt az ideált láttam magam előtt, amely felé én is törekedtem. Emellett elolvastam a „Reden an die deutsche Nation”-t (Intelmek a német nemzethez) is. Ezek abban az időben sokkal kevésbé kötöttek le, mint Fichte többi munkái.
Ugyanakkor Kantot is jobban meg akartam érteni, mint ahogy eddig, a „Kritik de reinen Vernunft”-tal azonban ez sehogy sem akart menni. Nekifogtam hát a „Prolegomena zu einer jeden künftigen Metaphysik” (Bevezetés minden eljövendő metafizikához) c. műve tanulmányozásának. A könyv alapján úgy láttam, hogy szükségem van mindazoknak a kérdéseknek a tüzetes áttanulmányozására, amelyek Kant hatására a gondolkodókban felvetődtek. Most már egyre tudatosabban dolgoztam azon, hogy a szellemi világ általam átélt közvetlen szemlélését gondolati formában fejezzem ki. És míg magamban ezen dolgoztam, azokat az utakat is igyekeztem megismerni, amelyeken Kant kortársai és az utána következő korszak gondolkodói jártak. Épp oly buzgón tanulmányoztam Traugott Krug száraz, józan „transzcendentális szintetizmusát”, mint amilyen mélyen éltem magam bele Fichte megismerési tragikumába, amelybe akkor került, amikor „Bestimmung des Menschen” c. munkáját írta. A herbartiánus Thilo filozófia-története kitágította szemléletemet és így megismertem a filozófiai gondolkodásnak a kanti idők óta végbement fejlődését. Így jutottam el Schellinghez és Hegelhez. A Fichte és Herbart gondolkodása közötti ellentétet teljes intenzitással éltein át.
Az 1879. év nyári hónapjait, a reáliskola befejezésétől a műszaki főiskola kezdetéig, teljesen ilyen filozófiai tanulmányokkal töltöttem. Ősszel el kellett határoznom, hogy mivel fogom kenyeremet megkeresni és ehhez kellett igazítani tanulmányaimat. A reáliskolai tanári pályát választottam. Hajlamot éreztem arra, hogy matematikát és ábrázoló geometriát tanuljak. Utóbbiról azonban le kellett mondanom, mert ez azzal járt, hogy naponta több órán át gyakoroljam a geometriai rajzot. Nekem viszont pénzkereseti okokból időt kellett szakítanom különórák' adására. Ez összeegyeztethető volt azzal, hogy előadásokra járjak, mert ha mulasztottam, az anyagot pótolhattam, de nem volt összeegyeztethető azzal, hogy a főiskolán rendszeresen végigüljem a rajzórákat. Ezért aztán matematikára, természetrajza és kémiára iratkoztam be.
Különösen nagy jelentőségűek voltak számomra Kari Julius Schröer előadásai, aki abban az időben német irodalmat adott elő a műszaki főiskolán. Főiskolai tanulmányaim első évében a Goethe utáni német irodalomról és Schiller életéről és műveiről beszélt. Már első előadása is lebilincselt. Áttekintést adott arról, milyen volt a német szellemi élet a 18. század második felében és drámai módon fejtette ki, hogyan hatott erre a szellemi életre Goethe fellépése. Az a melegség, amellyel témájával foglalkozott, az a lelkesedés, amellyel előadásai során az egyes költőkből felolvasott, bensőséges hatást váltott ki és így vezettek be a költészet világába.
Emellett bevezette a szóbeli és írásbeli előadási gyakorlatokat. A hallgatóknak maguknak kellett előadni, vagy felolvasni azt, amit ők maguk dolgoztak ki. Schröer azután a hallgatók munkáival kapcsolatban magyarázott a stílusról, az előadási formáról stb. Én először Lessing „Laokoon”-járól tartottam előadást. Azután egy nagyobb feladatba kezdtem. Azt a témát dolgoztam ki, hogy mennyiben szabad az ember cselekedeteiben. Ezzel a munkával erősen belementem a Herbart féle filozófiába. Schröernek ez egyáltalán nem tetszett. Ő ugyanis egyáltalán nem tartozott a herbarti áramlathoz, amely akkoriban Ausztriában mind a filozófiában, mind a pedagógiában uralkodott. Teljesen a goethei szemlélet híve volt. Herbartnál mindent túl józannak és kicsinyesnek tartott, annak ellenére, hogy fegyelmezett gondolkodását elismerte.
Egyes előadásokat az egyetemen is hallgattam. Nagyon örültem a herbartiánus Robert Zimmermannak. „Gyakorlati filozófiát” adott elő. Előadásai közül azokat hallgattam, amelyekben az etika alapelveit tárgyalta. Felváltva hallgattam egyik napon őt, a másikon Franz Brentanot, aki ugyanabban az időben ugyanazt a tárgyat adta elő. Túl sokáig azonban ezt nem csinálhattam, mert ezzel a műszaki főiskolán sokat mulasztottam.
Nagy hatással volt rám, hogy a filozófiát nem csak könyvekből ismertem meg, hanem maguknak a filozófusoknak a szájából hallottam.
– Robert Zimmermann érdekes ember volt. Szokatlanul magas homloka és hosszú filozófus-szakálla volt. Minden kimért, szinte stilizált volt rajta. Ahogy bejött az ajtón, ahogy felment a katedrára, lépései mintha mind betanultak lettek volna. És mégis, nála mindez magától értetődő volt. Tartása, mozgása olyan volt, mintha hosszú fegyelmezéssel formálta volna ilyenné a herbarti esztétika elvei szerint. Az ember mégis valamilyen rokonszenvet érzett iránta. Lassan ült le a székre, szemüvegén keresztül hosszan nézett a hallgatóságra, majd lassan, kimérten levette szemüvegét, még egyszer, most már szemüveg nélkül, végignézett a hallgatóságon azután elkezdte szabadon tartott, de gondosan megformált, művészien felépített előadását. Ahogy beszélt, annak valamilyen klasszikus jellege volt. De hosszúsága miatt az ember könnyen elvesztette az előadás fonalát. Herbart filozófiáját kissé módosítva adta elő. Gondolat- menetének szigorúsága hatással volt rám. A többi hallgatóra viszont nem. Első előadásainál a nagy terem, amelyben előadott, zsúfolásig megtelt. A „gyakorlati filozófia” az elsőéves jogászoknak kötelező tárgy volt. Indexüket alá kellett íratniuk a professzorral. Az ötödik, hatodik órától kezdve azonban a legtöbben elmaradtak. Amikor a filozófia klasszikusairól adott elő, már csak alig néhányan voltunk az első padokban.
Rám ezek az előadások nagy hatással voltak. És a Schröer és Zimermann felfogása közötti különbség is nagyon érdekelt. Azt a kevés időt, amely az előadások és az óra-adás mellett maradt, vagy az Udvari Könyvtárban, vagy a főiskola könyvtárában töltöttem. Itt olvastam először Goethe Faustját. Az volt a helyzet, hogy egészen tizenkilenc éves koromig, amíg Schröertől erre ösztönzést nem kaptam, nem jutottam el ehhez a műhöz. Ekkor azonban érdeklődésemet mindjárt nagyon felkeltette. Schröernek az első részre vonatkozó munkája már megjelent. Az első részt először ebből ismertem meg. Ehhez járult az is, hogy Schröerrel néhány előadása után már közelebbi kapcsolatba kerültem. Sokszor meghívott magához, ilyenkor hozzámondott dolgokat előadásaihoz, szívesen válaszolt kérdéseimre és ügy eresztett útnak, hogy könyvtárából egy könyvet kölcsönadott. Emellett szó esett a Faust második részéről is, amelynek magyarázatokkal ellátott kiadásán éppen dolgozott. Ezt is abban az időben olvastam.
A könyvtárakban Herbart „Metafizikáját és Zimmermann „Aesthetik als Formwissenschaft” (Az esztétika mint a forma tudománya) c. művét forgattam, amely Herbart tételeinek szem előtt tartásával íródott. Ezeken kívül behatóan tanulmányoztam Ernst Haeckel „Generelle Morphologie” (Általános morfológia) c. művét. Őszintén mondhatom, hogy amit Schröer és Zimmermann előadásaiból, valamint előbbi olvasmányaimból merítettem, az a legmélyebb élményemmé lett. Világnézeti és tudásbeli kérdések formálódtak meg bennem általuk.
Schröer olyan szellem volt, aki a szisztematikára semmit sem adott. Bizonyos intuícióval gondolkodott és beszélt. Emellett a lehető legnagyobb gondossággal vigyázott arra, ahogyan nézeteit szavakba öntötte.
Éppen ezért sohasem adott elő szabadon. Szüksége volt a leírás nyugalmára, hogy gondolatait a saját igényének megfelelően formálhassa. Azután amit így leírt, a beszéd mély átélésével olvasta fel. Egyszer azonban mégis szabadon beszélt Anastasius Grünről és Lenauról. De, csak mert otthon felejtette a kéziratát. A következő órán azonban az egészet olvasva még egyszer előadta, mert nem volt megelégedve szabad előadása formájával. Schröer révén igen sok szép művet ismertem meg. Zimmermanntól pedig, a szépség megformált elméletét kaptam. A kettő nem nagyon fért össze. Az intuitív képességű és minden szisztematikát lebecsülő Schröer állt szemben a szépség szigorúan szisztematikus elméletét képviselő Zimmermannal.
Franz Brentano, akinek a gyakorlati filozófiáról tartott előadásait is hallgattam, különösen mint személyiség érdekelt. Élesen gondolkodó és ugyanakkor „elrévülő” is volt. Ahogy előadott, abban volt valami ünnepélyes. Hallgattam, amit mondott, de ugyanakkor nézésére, fejmozdulatára, kifejező kézmozdulataira is figyelnem kellett. Minden „logika” volt nála. Gondolatai kristálytiszták és további gondolatok hordozói voltak. Ezeknek a gondolatsoroknak a kiformálásában a legnagyobb logikai lelkiismeretesség uralkodott. Mégis az volt az érzésem, hogy ez a gondolkodás nem tud kitörni a saját szövevényéből; sehol sem tör be a valóság világába. És ilyen volt Brentano egész magatartása is. Olyan lazán fogta jegyzeteit, hogy azok majdnem minden pillanatban kicsúsztak az ujjai közül. Tekintete éppen csak érte a sorokat. Ez is arra vallott, hogy nem ragadja meg határozottan a valóságot, csak mintegy finoman érinti. „Filozófus kezeiből” sokkal inkább értettem meg filozofálása módját, mint szavaiból.
Brentano hatása még sokáig élt bennem. Nemsokára elkezdtem írásait tanulmányozni és a későbbi években a legtöbb művét el is olvastam.
Akkoriban kötelességemnek tartottam, hogy a filozófián keresztül az igazságot keressem. Matematikát és természettudományt kellett tanulnom. Meg voltam azonban győződve arról, hogy ezekkel nem tudok semmilyen kapcsolatot találni, ha eredményeiket nem tudom biztos filozófiai alapokra helyezni. A szellemi világot pedig mint valóságot láttam. Az emberek szellemi individualitása egész világosan állt előttem. A fizikai testiség és a fizikai világban végrehajtott tettek csak megnyilatkozásai ennek az individualitásnak. Az individualitás összeköti magát a szülőktől származó fizikai csírával. A halottakat tovább követtem szellemi világbeli útjukon. Egyszer egy iskolatársam halála után írtam erről a képességemről egy korábbi tanáromnak, aki a reáliskola elvégzése után is barátom maradt. Szokatlan szívélyességgel válaszolt, amit azonban meghalt iskolatársamról írtam, azt szóra sem méltatta.
És így jártam mindenütt, ha a szellemi világról beszéltem. Nem akartak hallani róla. Legfeljebb az történt, hogy ez vagy az valamilyen spiritiszta dologgal jött. Erről viszont én nem akartam hallani. Gusztustalannak tartottam ilyen módon közeledni a szellemiséghez.
Ekkor történt, hogy egy, a népből származó egyszerű emberrel ismerkedtem meg. Minden héten ugyanazzal a vonattal utazott Bécsbe, amellyel én. Gyógynövényeket gyűjtött vidéken és ezeket adta el Bécsben, gyógyszertáraknak. Barátságot kötöttünk. Úgy lehetett beszélni vele a szellemi világról, mint akinek magának is vannak szellemi élményei. Mélyen ájtatos ember volt. Iskolai műveltsége nem volt. Bár sok misztikus könyvet olvasott, de amit mondott, annak nem sok köze volt olvasmányaihoz. Ez lelki életéből fakadt, amely valami egészen elementárisan mély, teremtő bölcsességet tartalmazott. Csakhamar rájöttem, hogy a könyveket is csak azért olvasta, mert másoknál is meg akarta találni azt, amit saját magától tudott. Ez az ember úgy beszélt, mintha csak szócsöve lenne egy szellemi tartalomnak, amely a rejtett világokból rajta keresztül akar megnyilatkozni. Ha az ember együtt volt vele, mélyen betekinthetett a természet titkaiba. A hátán cipelte gyógynövény batyuját; a szívében meg azokat az eredményeket, amelyeket a gyógynövények gyűjtése közben a természet szellemiségéből merített. Nem egyszer észrevettem, hogy megmosolyogták, ha néha harmadikként mellénk szegődött valaki, amikor ezzel a „Beavatottal” a bécsi Alleegassen mentünk. És ez nem is volt csoda, mert nem fejezte ki magát mindenki által érthető nyelven. Először meg kellett ismerni „szellemi dialektusát”. Eleinte én sem értettem. De ismeretségünk kezdetétől mély szimpátiát éreztem iránta. És lassanként ügy éreztem, mintha egy nagyon régi időkből való lélekkel volnék együtt, akit nem érintett meg a mai kor civilizációja, tudománya és szemlélete, és aki az ősi idők ösztönös tudását hozza felém.
Ha a „tanulást” megszokottan értelmezzük, azt kell mondanunk: tanulni nem lehetett ettől az embertől semmit. De ha az ember maga is be tudott látni a szellemi világokba, akkor általa, aki erősen benne állt a szellemi világban, mélyebben láthatott bele.
Amellett ez az ember a legtávolabbról sem volt a világtól elvonuló álmodozó. Ha az ember otthonában kereste fel, úgy érezte, hogy egy egyszerű, igen józan vidéki család körében van. A ház ajtaja fölött ez állt: „In Gottes Segen ist alles gelegen. (Áldása Istennek alapja mindennek.) Megvendégelték az embert, mint a többi falusiak is. Mindig kávét kaptam, de nem csészében, hanem egy majdnem literes „csibrikben”, hozzá egy óriási darab kenyeret. De a falubeliek sem tartották álmodozónak. Egész magatartása olyan volt, hogy lepergett róla minden gúny. Egészséges humora volt és értette a módját, hogy a faluban fiatallal és öreggel úgy beszéljen, hogy az örömet jelentsen az embereknek. Itt nem mosolyogták meg, mint a bécsi Alleegassen azok, akik valamilyen csodabogarat láttak benne.
Ezt az embert magamhoz közelállónak éreztem akkor is, amikor az élet már elszakított tőle. Misztériumdrámáimban Felix Balde alakjában örökítettem meg.
Nagy nehézséget jelentett akkoriban számomra, hogy a filozófiát a filozófusok gondolkodásmódjával nem lehetett a szellemi világ szemléletéhez közel vinni. Azokból a nehézségekből, amelyeket ezzel kapcsolatban átéltem, valamiféle „ismeretelmélet” kezdett kialakulni bennem. Egyre inkább úgy láttam, hogy a gondolkodásban-élés a lélek szellemi világban átélt élményeinek a fizikai emberbe sugárzó visszfénye. A gondolatok átélése azt jelentette számomra, hogy az ember egy olyan valóságban él, amelynek létezéséhez – mivel teljesen átéljük – nem fér kétség. A fizikai világ nem látszott számomra ennyire átélhetőnek. Itt van ugyan előttünk, de nem tudjuk úgy megragadni, mint a gondolatot. Benne, vagy mögötte egy lényszerű, ismeretlen valami rejtőzik. De az ember benne van a fizikai világban. Itt vetődött fel a kérdés: Vajon teljes valóság-e ez a világ? Ha az ember gondolatokat alkot a fizikai világról, amelyek segítségével megismeri ezt a világot, idegen elemet visz-e akkor a fizikai világba? Ez ugyanis egyáltalán nem azonos azzal az élménnyel, amelyben akkor van részünk, ha a fizikai világgal szemben állunk és gondolatainkkal behatolunk ebbe a világba. Mert ilyenkor a fizikai világ éppen a gondolatok révén önmagát nyilatkoztatja meg. Az erről való gondolkodás akkoriban erősen foglalkoztatott.
De óvatos akartam lenni. Veszélyesnek láttam, hogy egy gondolatmenetet elhamarkodva saját filozófiai szemléletté építsek ki. Ez arra késztetett, hogy behatóan tanulmányozzam Hegelt. Az a mód, ahogy Hegel a gondolat valóságos voltát ábrázolja, közel állt hozzám. Visszariasztott viszont, hogy bár az élő gondolatvilágig, de mégis csak a gondolatvilágig jutott és nem a konkrétan létező szellemi világ szemléléséig. Vonzott az a biztonság, amellyel az ember gondolatról gondolatra haladva filozofál. Láttam, hogy sokan ellentétet látnak a tapasztalás és a gondolkodás között. Számomra a gondolkodás maga is tapasztalás volt, de olyan tapasztalás, amelyben az ember benne él és nem kívülről közelít hozzá. Így Hegel hosszú időre nagy értéket jelentett számomra.
Kötelező tanulmányaim szempontjából, amelyeket filozófiai érdeklődésem miatt kissé elhanyagoltam, igen jól jött, hogy már korábban sokat foglalkoztam differenciál- és integrálszámítással, valamint analitikai geometriával. Így egyes matematikai előadásokról elmaradhattam anélkül, hogy az összefüggést elvesztettem volna. A matematikának egész megismerési törekvésemben alapvető jelentősége volt, hiszen azoknak a nézeteknek és fogalmaknak a rendszere, amelyeket a külső fizikai tapasztalástól függetlenül szerzünk. És mégis – mondtam magamnak – ezekkel a nézetekkel és fogalmakkal közelítjük meg a fizikai valóságot és ismerjük meg törvényszerűségeit. A matematika révén ismerjük meg a világot, de hogy ezt elérjük, előbb felszínre kell hoznunk az emberi lélekből a matematikát.
Abban az időben éppen a matematika révén döntő élményhez jutottam. A tér elképzelése a legnagyobb nehézséget jelentette számomra. Mint a minden irányban a végtelenbe kiterjedő ürességet – aminek az akkor uralkodó természettudományos elméletek tanították – nem lehetett áttekinthető módon elképzelni. Az újabb (szintetikus) geometria, amelyet az előadásokból és egyéni tanulmányaimból ismertem meg, szemléletessé tette számomra, hogy a vonal, amelyet jobb felé a végtelenbe hosszabbítunk meg, balról visszatér kiindulópontjához. A jobboldali, végtelen távolságban levő pont azonos a baloldali végtelen távolságban levő ponttal.
Úgy láttam, hogy az újabb geometria ilyen elképzelésével az űrben egyébként elvesző teret fogalmilag meg lehet érteni. A körben futó, önmagába visszatérő egyenes kinyilatkoztatásként hatott. Úgy mentem el arról az előadásról, amelyen ez először világlott fel bennem, mintha valami mázsás súly hullott volna le rólam. Felszabadultnak éreztem magam. Mint egész kisfiú koromban, most is olyasvalamit kaptam a geometriától, ami boldoggá tett.
Életemnek ebben a szakaszában a tér rejtélye mellett az idő rejtélye is foglalkoztatott. Lehetséges volna-e itt is egy olyan elképzelés, hogy a „végtelen távoli” jövőbe-menés valahogy eszmeileg a múltból térne vissza? A tér-fogalom feletti örömöm valamilyen mély nyugtalanságot keltett bennem az idő-fogalomra vonatkozóan. De itt egyelőre nem láttam kiutat. Minden gondolati próbálkozásom annak felismeréséhez vezetett, hogy nagyon is óvakodnom kell attól, nehogy a térre vonatkozó szemléletes fogalmakat az idő magyarázatára is alkalmazzam. Mindazokat a csalódásokat, amelyek a megismerési törekvéssel együtt járhatnak, átéltem az idő-problémával kapcsolatban is.
Zimmermann impulzusára elolvastam az akkori idők híres esztétája, Friedrich Theodor Vischer írásait. Egyik művében utalást találtam arra, hogy az újabb kori természettudományos gondolkodás szükségessé teszi az idő fogalmának a reformját. Mindig különös örömet szerzett, ha másoknál is találkoztam azzal a megismerési igénnyel, amely bennem is élt. Ez mintegy igazolta azt a törekvésemet, hogy az idő fogalmát megnyugtató módon kell meghatároznom.
A műszaki főiskolán felvett tárgyakból az előírt vizsgákat mindig le kellett tennem, mert ösztöndíjat kaptam és ezt csak akkor folyósították tovább, ha minden évben a megfelelő tanulmányi eredményt mutattam fel.
Megismerési igényeimet azonban ez a kötelező stúdium, különösen a természettudományok területén, csak kevéssé elégítette ki. A bécsi főiskolákon akkoriban megvolt a lehetőség arra, hogy az ember vendég-hallgatóként (hospitálóként) részt vegyen az előadásokon, sőt a gyakorló órákon is. Mindenütt szívesen fogadtak, amikor így részt vettem az előadásokon, még az orvosi karon is.
Soha nem engedtem, hogy szellemi látásom zavaróan hasson természettudományi tanulmányaimra. Annak szenteltem magam, amit tanultam és csak a háttérben élt bennem a remény, hogy a természettudományt egyszer majd összehozhatom a szellemi megismeréssel. Csak két dolog miatt tűnt ez kétesnek.
A szerves világra vonatkozó tudományoknak azokon a területein, amelyekkel foglalkoztam, a darwini eszmék uralkodtak. Akkoriban a darwinizmus legmagasabb rendű eszméit is tudományos képtelenségnek tartottam. Lassan eljutottam odáig, hogy képet alkossak magamnak az ember belső világáról, amelyet szellemi természetűnek, a szellemi világ részének tartottam. Úgy képzeltem, hogy az ember a szellemi világokból száll le a természeti létbe, beletagolódik a természeti világból vett organizmusba, hogy általa észlelje a fizikai világot és tevékenykedjék benne.
Annak ellenére, hogy az organikus fejlődés elméletének gondolatmenete iránt bizonyos tiszteletet éreztem, mégsem engedtem, hogy ez az általam kialakított képet bármiben is befolyásolja. A magasabb organizmusoknak az alacsonyabbakból való kialakulása termékeny eszmének látszott. De rendkívül nehéz volt ezt a gondolatmenetet összeegyeztetni az általam ismert szellemi világgal.
A fizikában a fény- és színjelenségekkel kapcsolatban mindenütt a mechanikus hőtan és hullámmozgás tana érvényesült.
A mechanikus hőtannak az adott számomra személyes színezetet, hogy olyan valaki adta elő, akit egészen rendkívülien tiszteltem. Ez Edmund Reitlinger volt, a „Freie Blicke” (Szabad tekintetek) c. szép könyv szerzője.
Ez az ember maga volt a megtestesült szeretetreméltóság. Amikor hallgatója lettem, már előrehaladott tüdőbaja volt. Két éven át hallgattam a mechanikus hőtanról, a fizika történetéről és a vegyészek részére a fizikáról tartott előadásait. Sokat dolgoztam nála a fizikai laboratóriumban, különösen a színképelemzés területén.
Különösen jelentősek voltak számomra Reitlingernek a fizika történetéről tartott előadásai. Úgy beszélt, hogy az embernek az volt az érzése, mintha betegsége miatt minden szó nehezére esnék. Előadása mégis lebilincselő volt. A szigorúan vett induktív kutatási mód embere volt; a fizika minden módszeres eljárására vonatkozóan szívesen idézte Whewell induktív tudományokról szóló könyvét. Reitlinger számára Newton volt a fizikai kutatás csúcspontja. A fizika történetét két részben adta elő: az első a legrégibb időktől Newtonig, a második a Newtontól napjainkig terjedő időt foglalta magában. Univerzális gondolkodó volt. A fizika történelmi szemléletéről mindig általános kultúrtörténeti kérdésekre ment át. Még egészen általános filozófiai eszmék is szerepeltek természettudományos előadásaiban. Így tárgyalta az optimizmust és a pesszimizmust és rendkívül érdekesen beszélt a természettudományos hipotézisek jogosultságáról. Keplerről szóló előadása és Julius Róbert Mayer jellemzése a tudományos előadások mesterművei voltak.
Előadásai nyomán J. R. Mayernek majdnem minden művét elolvastam és igazán nagy öröm volt számomra, hogy ezek tartalmát vele gyakran meg is beszélhettem.
Nagyon szomorú volt, amikor néhány héttel azután, hogy a mechanikai hőtanból utolsó vizsgámat nála letettem, szeretett tanárommal végzett súlyos betegsége. Még röviddel halála előtt, mintegy végrendelkezésképpen, beajánlott néhány ismerőséhez, akik privát tanítványokhoz juttattak. Ennek nagy hasznát vettem, így jó részét annak, amit a következő években létfenntartásomra megkerestem, a halott Reitlingernek köszönhettem.
A mechanikai hőtan, meg a fényjelenségekre és elektromos hatásokra vonatkozó hullámmozgástan miatt kénytelen voltam ismeretelméleti stúdiumokkal is foglalkozni. A fizikai világot akkoriban az anyag mozgási folyamataiból származtatták. Az érzetek csak szubjektív élmények – mondták – a mozgási folyamatoknak az emberi érzékekre gyakorolt hatása. Kinn a térben ott vannak az anyag mozgási folyamatai; ha ezek az ember hőérzékét érik, hőérzet keletkezik. Az éter hullámmozgása kívül van; ha ez a látóideget éri, az emberben fény- és színérzet keletkezik.
Ez a mindenütt uralkodó felfogás nagyon sok nehézséget okozott nekem. Mert az objektív külvilágból kizárt minden szellemiséget. Láttam, hogy ha a természeti jelenségeket is így szemléljük, akkor azokat szellemi szemlélettel nem közelíthetjük meg. Láttam, hogy ez a szemléletmód milyen csábító az akkori természettudományon nevelkedett gondolkodás számára, Még ekkor sem tudtam azonban elhatározni magam arra, hogy saját gondolkodásmódomat – habár csak a saját magam számára is – szembeállítsam ezzel az uralkodó gondolkodással. És éppen ez okozott súlyos lelki küzdelmeket. Újból és újból le kellett győznöm magamban ennek a gondolkodásmódnak könnyen végiggondolható kritikáját, hogy bevárjam azt az időt, amikor a megismerés további forrásai és útja majd nagyobb biztonságot adnak.
Erős ösztönzést kaptam Schiller esztétikai leveleinek olvasásától. (Briefe über aesthische Erziehung des Menschen.) Schiller itt rámutat arra, hogy az emberi tudat különböző állapotok között mintegy ide-oda hullámzik. Ez kapcsolódott ahhoz a képhez, amelyet az ember belső életéről alkottam. Schiller két tudatállapotot különböztet meg, amelyekben az ember a fizikai világhoz való viszonyát kialakítja. Ha átadja magát a benne lejátszódó fizikai hatásoknak, a természet kényszere alatt áll. Az érzékek és ösztönök határozzák meg életét. Ha az értelem logikus törvényszerűsége alá helyezi magát, akkor szellemi szükségszerűségben él. De ki tud alakítani magában egy közbülső tudatállapotot is. Ki tudja alakítani az „esztétikai tudatállapotot”, amely nincs egyoldalúan alávetve sem a természeti világ kényszerének, sem az értelem szükségszerűségének. Ebben az esztétikai tudatállapotban érzékei révén él a lélek; de fizikai szemléletébe és a fizikai világ által impulzált cselekvéseibe szellemiséget visz bele. Érzékeivel észlel, de úgy, mintha a szellemiség beleáradt volna érzékeibe. Az ember cselekvésében átengedi magát a vágy nyomában járó élvezetnek, de vágyait úgy megnemesítette, hogy a jó tetszik neki, a rossz nem. Az értelem itt bensőséges kapcsolatba került az érzékelhető világgal. A jó az ember ösztönévé lesz; az ösztön maga szabhatja meg kielégülése irányát, mert felvette magába a szellemiséget. Schiller ezt a tudatállapotot tekinti olyan lelkiállapotnak, amelyben az ember a szépséget megjelenítő műveket át tudja élni és ilyeneket létre tud hozni. Ennek az állapotnak a kifejlesztésétől várja az ember igazi mivoltának megszületését.
Schiller gondolatmenete szimpatikus volt, mert azt mondta ki benne, hogy az embernek tudatát előbb egy bizonyos állapotba kell hoznia ahhoz, hogy a világjelenségeivel a mivoltának megfelelő kapcsolatba kerülhessen. Ezzel kaptam valamit, ami a természet szemléléséből és a szellem átéléséből adódó kérdéseket sokkal világosabbakká tette. Schiller arról a tudatállapotról beszélt, amelynek meg kell lennie ahhoz, hogy az ember a világ szépségeit át tudja élni. Vajon nem lehetne-e egy olyan tudatállapotot is elképzelni, amely a dolgokban levő igazságot is megmutatja? Ha ez a feltevés jogosult, akkor nem lehet úgy eljárni, ahogy Kant, és a jelenlegi emberi tudatból kiindulva azt vizsgálni, hogy ez a tudat képes-e a dolgok igazi mivoltát megismerni; hanem előbb azt a tudatállapotot kellene megkeresni, amelynek segítségével az ember olyan kapcsolatot tud teremteni a világgal, amelyben a dolgok és tények felfedik előtte mivoltukat.
Felismerni véltem, hogy ezt a tudatállapotot már bizonyos mértékig el is érte az ember akkor, amikor nem csak külső dolgokat és folyamatokat leképező gondolatai vannak, hanem olyanok is, amelyekben magukat a gondolatokat éli át. Ez a gondolatokban való élés egész másnak nyilatkozott meg előttem, mint az a gondolkodás, amely a mindennapi életben, vagy akár a tudományos kutatás területén uralkodik. Ha az ember egyre továbbmegy a gondolatok átélésében, azt tapasztalja, hogy a szellemi világ valósága mintegy feltárul ez előtt az átélés előtt. Az ember lelkével így a szellemi világba jut. De egy olyan szellemi világba, amelynek valóságát a természet belső világában is megtalálja. Az ember mélyebb természeti megismeréshez jut, ha akkor közeledik a természethez, amikor az eleven gondolat révén már megismerte a szellem valóságát.
Egyre világosabbá vált előttem, hogy ha az ember, elhagyva a szokásos absztrakt gondolatokat, olyan szellemi látáshoz jut, amely a gondolat józanságát és világosságát megtartja, olyan valóságba éli bele magát, amely átlagos tudatától idegen. Az átlagos tudatban benne van egyrészt az érzékszervi észlelés elevensége, másrészt a gondolatalkotás absztraktsága. A szellemi látás úgy észleli a szellemiséget, mint az érzékek a természeti világot; de a gondolkodással nincs olyan távol a szellemi észleléstől, mint a közönséges tudat a maga gondolkodásával az érzékszervi észleléstől, hanem gondolkodik, amennyiben a szellemiséget átéli, és átéli, amennyiben az ember felébredt szellemiségét gondolkodásra készteti.
Ezzel olyan szellemi látás állt előttem, amely nem valamilyen homályos misztikus érzésen alapszik, hanem olyan szellemi tevékenység, amely a maga egzaktságában a matematikai gondolkodáshoz hasonlítható. Ezek után kezdtem azt gondolni, hogy a szellemi világot észlelő képesség a természettudományos gondolkodás fóruma előtt is bizonyítható lesz.
Huszonkettedik évemben voltam, amikor ezeket lelkemben átéltem.
IV. –
A szellemiség átélésébe, amelyet ebben az időben magamban biztos alapokra akartam fektetni, a zene válságszerűen játszott bele. Ekkor dúlt körülöttem a leghevesebben a „Wagner-vita”. Gyermekéveimben és ifjúkoromban minden alkalmat megragadtam zenei érzékem fejlesztésére. A gondolkodással kapcsolatos álláspontom hozta ezt magával. Számomra a gondolkodásnak önmaga által van tartalma. Ezt nem az észlelés révén kapja, amelyet csak kifejez. – Ez aztán mintegy magától értetődően vezetett oda, hogy a tiszta zenei hangjelenséget is átéljem. Maga a hangok világa számomra a valóság egyik lényeges oldalának a megnyilatkozása volt. Hogy a zenének a hang-formáláson túl még valamit „ki is kell fejeznie”, ahogy ezt Wagner követői a legkülönbözőbb módokon hangoztatták, számomra egészen „zeneietlennek” tűnt.
Mindig társas lény voltam. Így már iskolás koromban Bécsújhelyen és aztán Bécsben is sok barátom volt. De ritkán voltam egy véleményen velük. Ez azonban sohasem volt akadálya annak, hogy bensőséges viszonyban legyünk egymással és kölcsönösen hassunk egymásra. Ilyen barátságot kötöttem egy mélyen idealista fiatalemberrel. Szőke fürtjeivel, őszinte, nyílt tekintetű kék szemével típusa volt a német ifjúnak. Ezt a fiatalembert egészen magával ragadta Wagner zenéje. Az önmagában élő zenét, a csak hangokból álló zenét a filiszterek világába tartozónak tekintette. Számára a hangok világát az tette értékessé, ami a hangokban mint valami beszéd nyilatkozott meg. Néhányszor együtt mentünk hangversenyre, operába, de mindig ellentétes véleményünk volt. A „kifejező zene” extázisba hozta, rám ugyanaz ólomsúllyal nehezedett; ő viszont szörnyen unatkozott, ha olyan zene szólt, amely nem akart más lenni, csak zene.
A vele folytatott viták a végtelenbe nyúltak. Hosszú sétákon, vagy egy csésze kávé mellett véget nem érő beszélgetéseken fejtette ki lelkesen „bizonyítékait” arról, hogy tulajdonképpen csak Wagnerrel született meg az igazi zene és hogy minden korábbi a „zeneiség e nagy felfedezőjének” csak előkészítése. Engem ez arra indított, hogy véleményemet elég keményen hozzam tudomására. A wagneri barbárságról beszéltem, amely minden igazi zeneértés sírja.
Vitáink némelykor elég hevesek is voltak. Egy napon barátom azt ajánlotta, hogy szinte már mindennapi sétáinkat egy szűk utcácska felé irányítsuk. Itt aztán Wagnerről vitatkozva sokáig sétáltunk fel és alá. Én annyira elmélyedtem vitánkba, hogy csak később vettem észre, miért ajánlotta ezt a kis utcát. Az egyik ház ablakában ugyanis sétáink idején egy bájos fiatal leány ült. Barátomnak csak annyi kapcsolata volt a leánnyal, hogy szinte naponta látta az ablakban és néha úgy érezte, hogy a leánynak az utcára vetett pillantása neki szól.
Eleinte csak azt vettem észre, hogy kiállása Wagner mellett, amely egyébként is elég tüzes volt, ebben az utcácskában szinte fellángolt. Amikor aztán rájöttem, hogy még milyen más érzés is él mindig lelkesedő szívében, ebben a vonatkozásban is közlékeny lett. Így együtt érezhettem vele ebben a nagyon szép, gyengéden rajongó szerelmében. Kapcsolatuk nem igen jutott messzebbre. Barátomnak, aki elég szegény családból származott, nemsokára egy kis újságírói állást kellett elvállalnia egy vidéki városban. Így nem is gondolhatott arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a leánnyal és nem is volt elég erős ahhoz, hogy megbirkózzék a körülményekkel. Még sokáig leveleztem vele. Leveleiből a lemondás szomorúsága csengett ki. Szívében tovább élt, amitől el kellett szakadnia. Amikor már régen nem leveleztünk, összejöttem valakivel, aki abban a városban lakott, amelyben barátom újságíróskodott. Mivel mindig szerettem, kérdezősködtem felőle. Az illető azt válaszolta: „Ja, annak nagyon rosszul ment a sora. Alig tudta megkeresni a kenyerét, végül írnok lett nálam és tüdőbajban halt meg.” A hír szíven ütött, mert tudtam, hogy ez az idealista szőke fiatalember ifjúkori szerelmétől a kényszerítő körülmények hatására azzal az érzéssel vált el, hogy teljesen közömbös számára, mit hoz neki még az élet. Nem tartotta érdemesnek, hogy egy olyan életet éljen, amely nem lehet olyan, amilyen sétáinkon a szűk utcácskában ideálként lebegett előtte.
Akkori Wagner-ellenességem ugyan határozott formában jelentkezett ezzel a barátommal szemben, de egyébként is nagy szerepet játszott lelki életemben. Igyekeztem beleélni magam abba a muzsikába, amelynek semmi köze sem volt a wagneri jelleghez. A „tiszta muzsika” iránti szeretetem az évek során csak növekedett; egyre inkább iszonyodtam attól a barbárságtól, amely a muzsikát kifejező eszköznek tekintette. Sorsom viszont mindig olyan környezetbe vitt, amelyben szinte kizárólagosan Wagner-tisztelők voltak. Mindez erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy jóval később, nagyon kedvem ellenére ugyan — de mégis felküzdjem magam Wagner megértéséhez. Ez ugyanis egy ilyen jelentős kultúrjelenséggel szemben emberileg magától értetődő volt. Ez a küzdelmem azonban életemnek egy későbbi szakaszába esett. Most viszont egy Trisztán előadást például, amelyhez egy tanítványomat el kellett kísérnem, „halálosan unalmasnak” találtam.
Ebben az időben volt még egy másik érdekes baráti kapcsolatom egy fiatalemberrel, aki mindenben ellentéte volt a szőkének. Költőnek tartotta magát. Vele is sok érdekfeszítő beszélgetésem volt. Nagyon lelkesedett mindenért, ami költészet. Idő előtt fogott nagy feladatokba. Amikor megismertem, már egy tragédiát is írt „Hannibal” címmel; és egy csomó lírai költeményt. Ezzel a két barátommal együtt vettem részt Schröer főiskolai előadásain, amelyek témája „a szóbeli előadás és írásbeli ábrázolás gyakorlása” volt. (Übungen im mündlichen Vortrag und schriftlicher Darstellung) – Ez hármunknak, de többünknek is a legjobb impulzusokat adta. Mi fiatalok előadhattuk szellemi alkotásainkat, Schröer pedig mindent megbeszélt velünk. Felemelően hatott ránk ragyogó idealizmusa, nemes lelkesedése.
Amikor szabad volt Schröert otthonában meglátogatnom, barátom sokszor elkísért. Itt mindig felélénkült az egyébként gyakran nyomott hangulatú fiú. Belső diszharmóniája nem tudott megbirkózni az élettel. Semmilyen foglalkozás sem vonzotta annyira, hogy örömmel választatta volna. Teljesen feloldódott a költészet iránti érdeklődésben. Ezen kívül nem tudott semmilyen kapcsolatot teremteni az élettel. Végül egy számára teljesen közömbös állást vállalt. Vele is folytattam a levelezést. Emésztette, hogy költői művei nem adtak neki igazi kielégülést. Az élet nem nyújtott számára különösebb értékeket. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy leveleiben, de beszélgetéseiben is mind jobban kiütközött az a hiedelme, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Semmi sem tudta őt ettől az alaptalan gyanújától eltéríteni. Egyszer aztán azt a bírt kaptam, hogy a szegény fiatalember maga vetett véget életének.
Benső barátságot kötöttem akkoriban egy fiatalemberrel, aki Erdély szász vidékéről jött a bécsi műszaki főiskolára. Vele is először Schröer gyakorló óráin találkoztam. A pesszimizmusról tartott előadást. Mindaz, amit Schopenhauer felhozott ennek az életszemléletnek a megalapozására, szerepelt ebben az előadásban. Ehhez hozzájött még a fiatalember saját pesszimista hangulata. Ajánlkoztam egy „ellen-előadás” tartására. Dörgedelmes szavakkal „cáfoltam” a pesszimizmust, Schopenhauert már akkor „bornírt zseninek” neveztem. Fejtegetéseimet azzal fejeztem be, hogy ha az előadónak a pesszimizmussal kapcsolatban igaza lenne, szívesebben lennék az a fadarab, amelyen állok, mint ember. Ezen a mondásomon ismerőseim sokáig gúnyolódtak, de bennünket, a fiatal pesszimistát és engem intim barátokká tett. Sok időt töltöttünk együtt. Ő is költőnek hitte magát és én sokszor órákon át ültem nála és szívesen hallgattam költeményeit. Ő viszont meleg érdeklődéssel kísérte szellemi törekvéseimet, bár érdeklődését inkább irántam érzett szeretete váltotta ki, nem pedig a tárgya, amellyel foglalkoztam. Sok szép fiatalkori baráti és szerelmi kapcsolata volt. Ezek kellettek életéhez, amely elég nehéz volt. Szegény fiúként végezte iskoláit Nagyszebenben és már ott magánórákkal tartotta fenn magát. Az a zseniális ötlete támadt, hogy Bécsből levelezés útján tanítja tovább nagyszebeni tanítványait. A főiskolai tanulmányok nem igen érdekelték. Egyszer mégis vizsgázni akart kémiából. A kémiai előadásokon soha nem jelent meg és a kémia könyvbe sem nézett bele. A vizsga előtti éjszakán egy barátjával felolvastatta magának az egész anyag kivonatát, de közben aludt. Ennek ellenére barátjával együtt elmentek vizsgázni. Persze mind a ketten megbuktak.
Ez a fiatal barátom határtalan bizalommal volt irántam. Egy ideig szinte gyóntató atyjának tekintett. Érdekes, gyakran szomorúságra hajló, minden szépért lelkesedő életét feltárta előttem. Olyan mély baráti érzést és annyi szeretetet árasztott felém, hogy igazán nehéz volt időnként keserű csalódást nem okoznom neki. Ez rendszerint akkor történt, ha azt hitte, hogy nem szentelek neki elég figyelmet. És ez elég gyakran előfordult. De ez nem is lehetett másképp, mert én több olyan dolog iránt érdeklődtem, amely őt nem érdekelte. De mindez végül is hozzájárult ahhoz, hogy barátságunk egyre bensőségesebbé váljék. A nyári szünidőt minden évben Nagyszebenben töltötte. Itt mindig tanítványokat gyűjtött, akiket azután egész évben Bécsből levelezés útján tanított. Nagyszebenből mindig hosszú leveleket kaptam tőle. Nagyon rosszul esett neki, hogy ezekre ritkán, vagy egyáltalán nem válaszoltam. Amikor azonban ősszel megint Bécsbe jött, mint valami kisfiú rohant hozzám és közös életünk újra kezdődött. Neki köszönhetem sok emberi kapcsolatomat. Szeretett mindazokkal összehozni, akikhez kötődött. Én meg vágytam a társas életre. Barátom sok mindent hozott életembe, ami örömet, melegséget adott.
Ez a barátság egész életre szólt és barátom néhány év előtti haláláig tartott. Átvészelte az élet sok viharát. Még sok szó lesz róla.
Visszanézve sok minden merül fel az ember tudatában az emberi kapcsolatok és az élet dolgai vonatkozásában, ami ma is szeretettel és hálával tölt el. Nem mondhatok el mindent, vannak dolgok, amelyekről nem beszélhetek annak ellenére, hogy közel álltak hozzám és még ma is szívesen gondolok rájuk.
Abban az időben, amelyről itt szó van, barátságaim sajátságos viszonyban voltak belső életemmel. Arra kényszerítettek, hogy kettős életet éljek. Engem főleg a megismerési problémák foglalkoztattak, ezt barátaim mindig élénk érdeklődéssel kísérték, de nem vettek tevékeny részt benne. Ezekkel a problémáimmal eléggé magányos maradtam. Én viszont mindent mélyen átéltem velük, ami az életükben történt. Így két vonal alakult ki életemben. Az egyiket magányos vándorként jártam, a másik eleven társas életem volt. De fejlődésemre sok esetben a második vonalból származó élmények is mély és maradandó hatással voltak.
És itt különösen arra a barátomra gondolok, aki már Bécsújhelyen is iskolatársam volt. Abban az időben azonban még nem állt közel hozzám. Csak Bécsben került közelebb hozzám, ahol később hivatalnok lett. Itt gyakrabban meg is látogatott. De már Bécsújhelyen is anélkül, hogy kapcsolatunk lett volna, erősen hatott rám. Egyszer együtt voltunk tornaórán. Mikor tornázni ment, én meg szabad voltam, egy könyvet tett le mellém. Heine könyvét a romantikus iskoláról és a filozófia németországi történetéről. Belenéztem és ez arra indított, hogy magam is elolvassam. Impulzusokat adott ugyan, de erős ellenállást éreztem azzal a móddal szemben, ahogy Heine ezt a hozzám közel álló témát tárgyalja. Gondolkodása és érzésvilága teljes ellentéte volt a bennem kialakulni kezdő szemléletnek és határozottan arra indított, hogy belső orientáltságomat tisztázzam. Erre lelki adottságomnál fogva szükségem volt.
A könyv kapcsán azután beszélgettem ezzel az iskolatársammal. Így megismertem belső életét és ez aztán tartós barátságot alakított ki köztünk. Zárkózott volt, csak kevés emberrel volt közlékeny. Általában különcnek tartották. Azokkal a kevesekkel szemben viszont, akikkel közlékeny volt – különösen levélben – igen beszédes lett. Úgy érezte, hogy belső adottságai szerint költő, hogy nagy gazdagság él a lelkében. Emellett hajlama volt arra is, hogy a másokkal, különösen a nőkkel való kapcsolatát inkább álmodja, semmint hogy reálisan megvalósítsa. Néha közel állt ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolatot létrehozzon, de aztán mégsem tudta a valóságig vinni. Beszélgetéseinkben aztán olyan bensőséggel és lelkesedéssel élte át ezeket, mintha valóságok lettek volna. Így elmaradhatatlan volt, hogy amikor az álmok mindig újra szertefoszlottak, keserű érzései ne legyenek.
Így olyan lelki életet élt, amelynek külső életéhez semmi köze sem volt. Ez az élet azután kínzó önvizsgálódásokhoz vezetett, amelyek beszélgetéseinkben és hozzám intézett leveleiben is tükröződtek. Egy levélben egyszer hosszan fejtegette, hogyan válik nála bensőleg minden élmény, a legkisebb és a legnagyobb is szimbólummá és ő hogyan él ezekkel a szimbólumokkal.
Szerettem ezt a barátomat és így vele mentem az álmaiba, holott, ha együtt voltunk mindig az volt az érzésem, hogy felhőkben lebegünk, nincs talaj a lábunk alatt. Ez számomra, aki folyton csak arra törekedtem, hogy a biztos alapot a megismerésben keressem, különös élményt jelentett. Szemben állva vele mindig ki kellett bújnom magamból és egy másik bőrbe bújnom. Szívesen volt velem és időnként messzire vezető elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott „természetünk különbözőségéről”, de mivel barátságunk erősebb volt gondolati életünknél, nem is sejtette, hogy gondolataink mennyire nem egyeznek.
Hasonlóan jártam egy másik bécsújhelyi iskolatársammal is. A reálban közvetlenül alattam járt és csak akkor kerültünk közelebb egymáshoz, amikor egy évvel később a műszaki főiskolára Bécsbe jött. Itt sokat voltunk együtt. Ő sem ment bele abba, ami engem a megismerés területén foglalkoztatott. Kémiát tanult, a természettudományos nézetek, amelyeknek világában élt, megakadályozták abban, hogy ne kétkedőn álljon szemben azzal a szellemi szemlélettel, amely engem egészen betöltött. Később kiderült, hogy legbensőbb mivoltában milyen közel állt már akkor is az én lelki beállítottságomhoz; de ezt abban az időben egyáltalán nem engedte felszínre kerülni. Így élénk, hosszú vitáink számomra „a materializmus elleni küzdelemmé” lettek. Barátom felhozta a természettudományból folyó összes vélt ellenérveket az én szellemi szemléletemmel szemben. Nekem már akkor utalnom kellett arra, hogy belelátok a szellemi világba, hogy meg tudjam cáfolni a világ szellemi megismerése ellen felhozott, a materialista gondolkodásból folyó ellenvetéseket.
Egyszer nagyon hevesen vitatkoztunk. Barátom a főiskola után minden nap Bécsből Bécsújhelyre utazott, ahol megtartotta régi lakását. Sokszor elkísértem őt az Alleegasse-n át a Déli pályaudvarhoz. Egyik nap a materializmussal kapcsolatos vitánk akkor jutott csúcspontra, amikor már a pályaudvaron voltunk és a vonat mindjárt indult. Mondanivalómat a következőkben foglaltam össze: „Azt állítod, hogy ha gondolkodok akkor ez csak agyidegeid folyamatainak szükségszerű következménye. Csak ezek a folyamatok jelentik a valóságot. És ugyanez a helyzet, ha azt mondod: ezt, vagy azt látom, hallom stb. De miért nem mondod, hogy az agyam gondolkodik, az agyam látja, hallja ezt vagy azt. Ha igaznak elfogadnád elméletedet, akkor másképpen kellene kifejezned magad. Ha mégis „én”-ről beszélsz, tulajdonképpen nem mondasz igazat. De nem tudsz másként, mert elméleted ellenére is egészséges ösztönödet követed. Mást élsz át, mint ami az elméleted. Tudatod meghazudtolja elméletedet.” Barátom fejét rázta, de vitára már nem volt idő. Egyedül mentem haza és elgondolkodtam azon, hogy ez a materializmussal szembeni érv ilyen durva formában nem tartalmaz valami egzakt filozófiát. De akkor igazán nem az volt fontos számomra, hogy öt perccel a vonat indulása előtt filozófiailag kifogástalan bizonyítékot adjak, mint inkább az, hogy közöljem belső, közvetlen tapasztalásomat az emberi „én” mivoltát illetően. Számomra ez az „én” belsőleg felfogható élmény volt, a magában az én-ben levő valóság átélése. Ezt a valóságot nem láttam kevésbé bizonyosnak, mint bármely a materializmus által elismert valóságot. Csak nem volt benne semmi materiális. Az „én” valóságának és szellemi voltának a felismerése a következő években átsegített a materializmus minden kísértésén. Tudtam, hogy az „én” fix valami. Világosan láttam, hogy nem ismeri az én-t, aki más folyamatok megjelenési formájának, eredményének tartja. Hogy ez az én szellemi szemléletem, ezt akartam barátomnak kifejezésre juttatni. Ezen a területen még sokat vitáztunk, de életfelfogásunkban annyi közös vonás volt, hogy elméleti vitáink személyes kapcsolatunkat nem zavarták.
Ebben az időben közel kerültem a bécsi diákélethez. Tagja lettem a műszaki főiskola német olvasókörének. A gyűléseken és egyéb összejöveteleken behatóan megtárgyaltuk az aktuális politikai- és kultúrjelenségeket. A viták felszínre hozták a fiatal emberekben élő összes lehető és lehetetlen szempontokat. Különösen ha funkcionáriusokat kellett választani, csaptak össze a vélemények igen hevesen. Érdekes és izgalmas volt sok minden, ami Ausztria közéleti eseményeivel kapcsolatban az ifjúság körében lejátszódott. Ez volt az az időszak, amikor a nemzeti pártok egyre határozottabban bontakoztak ki. Mindaz csírájában már akkor átélhető volt, ami később a világháború után az osztrák birodalom széthullásához vezetett.
Először megválasztottak az olvasókör könyvtárosának. Mint ilyen kinyomoztam, kik azok a szerzők, akiknek a könyvei szerintem hasznosak lehetnek a diákkönyvtár számára. Ezeknek a szerzőknek „pumpoló” leveleket írtam. Volt hogy egy hét alatt 100 ilyen levelet írtam. Ezzel gyors iramban gazdagodott a könyvtár. De a dolognak volt egy engem érintő mellékhatása is. Lehetőségem nyílt arra, hogy átfogóan megismerjem a kor tudományos, művészeti, kultúrtörténeti és politikai irodalmát. Mert az ajándék könyveket szorgalmasan elolvastam.
Később megválasztottak a kör elnökévé. Ez nehéz hivatal volt, mert a legkülönbözőbb pártszempontokkal álltam szemben és mindegyikben megláttam a viszonylag jót. A különböző pártok mind meg akartak győzni arról, hogy csak nekik van igazuk. Amikor megválasztottak, minden párt rám szavazott, mert addig csak azt hallották, hogy a gyűléseken a jogos dolgokért emeltem szót. Amikor féléve voltam elnök, mindegyik ellenem szavazott, mert közben rájöttek, hogy egyik pártnak sem adok úgy igazat, ahogy szerette volna.
Társas hajlamomat az olvasókörben jól ki tudtam élni. A közélet szélesebb körei iránti érdeklődésemet felébresztette az, hogy eseményei tükröződtek az egyesület életében. Jelen voltam akkoriban több érdekes parlamenti vitánál az osztrák képviselő- és főrendiház karzatán.
A parlamentnek az életbe sokszor mélyen belenyúló intézkedései mellett különösen érdekelt a képviselők személye. Ott állt padjában mint a költségvetés minden évi vezérszónoka a finom lelkű filozófus: Bartolomaus Carneri. Szavai jégesőként zúdították a súlyos vádakat Taaffe miniszterre az ausztriai németség védelmében. Ott volt Ernst v. Plener, a szenvtelen szónok, elismert pénzügyi tekintély. Az ember szinte beleborzongott, amikor Dunajewski pénzügyminiszterrel szemben számító hidegséggel bírálta a kiadásokat. Itt dörgött a nemzetiségi politika ellen a rutén Thomaszuck. Az ember úgy érezte, számára az volt a fontos, hogy megtalálja a pillanatnak megfelelő legkifejezőbb szót, amellyel a miniszterekkel szemben antipátiát tud kelteni. Itt beszélt paraszti ravaszsággal, mindig okosan, a klerikális Lienbacher. Fejtartása, kissé előrehajtott feje arra engedett következtetni, hogy alaposan átgondolja, amit mond. Itt beszélt a maga éles hangvételével az ifjú cseh mozgalom tagja, Gregr. Az embernek az volt az érzése, hogy kissé demagóg. Itt volt a régi-csehek táborához tartozó Rieger, a legmarkánsabban testesítve meg a cseh jelleget, ahogy az hosszú idő alatt kialakult és a 19. sz. második felében bennük tudatosodott. Rendkívül zárkózott, nagy lelkierővel és határozott akarattal rendelkező valaki volt. A jobb oldalon, a lengyel padok között ült Otto Hausner. Volt, hogy csak azt adta elő, igen szellemesen, amit valahol olvasott. Máskor meg éles, de tárgyilagos, jogosnak mondható támadásokat intézett a ház minden oldala felé. Mindezt bizonyos élvezettel. Önmagával elégedett, de okos szeme hunyorított a monoklija mögött, másik szeme pedig mintha elégedett „igennel” felelt volna a hunyorításra. De néha már akkor prófétai dolgokat mondott Ausztria jövőjéről. Csak el kellene olvasni, amiket akkor mondott, csodálhatnánk éles meglátását. Akkoriban sok mindent kinevettek, ami évtizedek múlva keserű valóság lett.
V. –
Az ausztriai közélettel kapcsolatban akkoriban nem jutottam olyan gondolatokhoz, amelyek mélyebben hatottak volna rám. Megmaradtam a rendkívül bonyolult viszonyok megfigyelésénél. Csak Schröerrel tudtam engem mélyebben érdeklő kérdésekről beszélgetni. Éppen akkoriban gyakran látogattam meg. Sorsa szorosan összefüggött az ausztria-magyarországi németség sorsával. Fia volt Tóbiás Gottfried Schröernek, aki Pozsonyban egy német liceum vezetője volt és drámákat meg történelmi és esztétikai könyveket írt. Az utóbbiak Chr. Oeser néven jelentek meg és kedvelt tankönyvek voltak. Tob. G. Schröer költői művei, bár kétségkívül jelentős művek voltak és szűkebb körben nagy elismerésre is találtak, nem váltak általánosan ismertekké. A belőlük áradó gondolkodásmód éles ellentétben állt a Magyarországon uralkodó politikai áramlattal. Ezért a szerző név nélkül részben külföldön, Németországban jelentette meg őket. Ha szellemi iránya Magyarországon ismertté vált volna, szerzőjét nem csak hivatalából bocsátották volna el, de súlyos büntetést is kaphatott volna.
Így Schröer már fiatalon saját családjában átélte a németség elnyomását. Ilyen elnyomás mellett fejlesztette ki bensőséges odaadását a németséggel és német irodalommal szemben és nagy szeretetét minden iránt, ami Goethével függ össze. Nagy hatással volt rá Gervinusnak a német költészet történetéről szóló könyve.
A 19. sz. negyvenes éveiben Németországba ment és a lipcsei, hallei és berlini egyetemen nyelvi és irodalmi tanulmányokat folytatott. Visszatérése után a német irodalom tanára és egy szeminárium vezetője lett apja liceumában. Megismerte azokat a népi karácsonyi játékokat, amelyeket a Pozsony környéki németek minden évben eljátszottak. Ez a német népi jelleg Schröernek nagyon kedves valami volt. A Magyarország nyugati vidékeire évszázadok előtt bevándorolt németek régi hazájukból – valószínűleg a Rajna vidékéről – hozták magukkal ezeket a játékokat és továbbra is úgy játszották, ahogy a régi időkben Karácsonykor szokták. A paradicsomi történés, Jézus születése, a Három Királyok népies formában élt ezekben a játékokban. Schröer miután a játékokat végignézte, vagy a parasztoknál levő kéziratokat áttanulmányozta, megjelentette azokat „Magyarországi német karácsonyi játékok” (Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungarn) címmel.
Schröer szeretettel élte bele magát a német népi elembe és ez egyre jobban foglalkoztatta. Sokat utazott, hogy a különböző ausztriai nyelvjárásokat tanulmányozza. A monarchia szláv, magyar és olasz részein élő németségjellegzetességeit mind tanulmányozta. Így jött létre az észak-magyarországi szepességi nyelvjárás, a krajnai kis német néptöredék gottschee-i nyelvjárása és a nyugat-magyarországi heane nyelv grammatikája és szótára.
Schröer számára ezek a tanulmányok sohasem voltak pusztán tudományos feladatok. Egész lelkével a népi elemben élt és ennek mivoltát akarta szóban és írásban azok tudatába belevinni, akiket az élet ebből kiszakított. Később professzor lett Budapesten. Az akkor uralkodó áramlat miatt azonban itt nem érezte jól magát, ezért Bécsbe költözött, ahol először az evangélikus iskolák vezetését bízták rá, majd később a német nyelv és irodalom professzora lett. Én akkor ismertem meg és kerültem vele közelebbi kapcsolatba, amikor már ebben az állásában volt. Akkoriban minden érdeklődésével Goethe felé fordult. A „Faust” második részének a kiadásán és előszaván dolgozott; az első részt már korábban megjelentette.
Amikor Schröert kis könyvtárszobájában, amely egyszersmind dolgozószobája is volt, meglátogattam, nagyon jótékony hatású szellemi atmoszférába kerültem. Akkor már tudtam, hogy az uralomra jutott kultúrtörténeti módszerek hívei Schröerrel írásai (főleg „A német költészet története a 19. században” – Geschichte der deutschen Dichtung” c. műve) miatt ellenségesen állnak vele szemben. Schröer nem úgy írt, mint a Scherer féle iskola tagjai, akik az irodalommal természettudósok módjára foglalkoztak. Az irodalmi jelenségekre vonatkozó érzéseit és eszméit magában hordta, azután tisztán emberi módon írta meg anélkül, hogy írás közben sokat törődött volna a „forrásokkal”. Ezért azt is mondták róla, hogy a dolgait csak úgy „kirázza magából”.
Engem ez nem igen érdekelt. Szellemi melegség járt át, ha nála voltam. Órák hosszat ültem mellette. Lelkesedő szavai nyomán életet kaptak a karácsonyi játékok, a német nyelvjárásokban élő szellemiség, az egész irodalmi élet. A nyelvjárások irodalmi nyelvhez való viszonya világossá vált előttem. Igazi öröm volt, amikor – ezt egyébként előadásaiban is megtette – az alsó-ausztriai nyelvjárás költőjéről, Joseph Missonról beszélt, aki „Da Naaz, a niederöstreichischer Bauernbua, geht ind Fremd” című ragyogó költeményt írta. Schröer azután mindig adott olyan könyveket, amelyekben tovább követhettem beszélgetéseinket. Amikor így egyedül ültem Schröerrel, mindig az volt az érzésem, hogy egy harmadik is jelen van: Goethe szelleme. Schröer annyira benne élt Goethe lényében és műveiben, hogy minden benne felmerülő érzéssel és eszmével kapcsolatban felvetette azt az inkább érzésbeli kérdést: vajon Goethe is így érzett vagy gondolkodott volna?
Szellemi értelemben nagyon rokonszenves volt mindaz, amit Schröer mondott. Mégsem tehettem másként vele szemben sem, minthogy azt, amire legbelül szellemileg törekedtem, teljesen függetlenül építsem fel saját magamban. Schröer idealista volt és szerinte az eszmevilág, mint olyan, hajtóereje a természeti és emberi alkotásoknak. Szerintem viszont az eszme a szellemi világ vetülete a fizikai világban. Nagyon nehéz volt a Schröer gondolkodásmódja és az én gondolkodásmódom közötti különbséget a magam számára szavakba foglalni. Schröer úgy beszélt az eszmékről, mint a történelem hajtóerőiről. Úgy érezte, hogy az eszmék maguk is élnek. Szerintem a szellem az eszmék mögött él és az eszmék csak a szellemet jelenítik meg az emberi lélekben. Akkoriban nem tudtam jobb kifejezést találni gondolkodásmódomra, mint „objektív idealizmus”. Ezzel azt akartam kifejezni, hogy számomra nem az a lényeges az eszmével kapcsolatban, hogy az megjelenik az emberi szubjektumban, hanem hogy a szellemi objektumon jelenik meg úgy, ahogy a szín a fizikai jelenségeken; és hogy az emberi lélek – a szubjektum – a szellemi objektumon észleli úgy, ahogy szemünk a színt valamely élőlényen.
Schröer nagy mértékben közeledett az én felfogásomhoz a „népszellemmel” kapcsolatos beszélgetéseinkben. Úgy beszélt a népszellemről, mint reális szellemi lényről, aki az egy néphez tartozó, egyes emberek összességében nyilvánul meg. Szavaiból kicsendült, hogy nem valamilyen absztrakt eszmét gondol a népszellemnek. Ilyen szemlélettel néztük aztán a régi Ausztria konstitúcióját és a népszellemek mint individualitások hatását. – így vált lehetővé, hogy a közállapotokról olyan gondolatokat alkossak, amelyek mélyebben hatottak rám.
Így életem akkoriban szorosan összefüggött Schröerrel. – Schröert nem igen érdekelték a természet- tudományok. Én viszont mindenekelőtt arra törekedtem, hogy a természettudományokkal szemben helyes álláspontot alakítsak ki. „Objektív idealizmusomat” is összhangban akartam tudni a természeti megismeréssel.
Amikor a Schröerrel való kapcsolatom a legintenzívebb volt, újólag felvetődött bennem a szellemi és természeti világ viszonyának a kérdése. Ez egyelőre Goethe természettudományos gondolkodásmódjától teljesen függetlenül történt. Mert Schröer sem tudott döntő dolgokat mondani Goethe tevékenységének erről a területéről. Örült, ha egyik vagy másik természettudós jóakaratúan elismerte Goethe növényekre és állatokra vonatkozó megfigyeléseit. Goethe színtanát azonban a természettudományosan képzett emberek mindenütt elutasították. Így ebben nem alkotott határozott véleményt.
A természettudományhoz való viszonyomat életemnek ebben a szakában nem befolyásolta, hogy Schröerrel való kapcsolatom révén közelebb kerültem Goethe szellemi életéhez. Ezt a viszonyomat inkább az abból adódó nehézségek határozták meg, hogy optikai megállapításait a fizikusok értelmezése szerint kellett végiggondolnom.
Úgy láttam, hogy a természettudományos szemlélet a fényről és hangról tévesen, analóg módon gondolkodik. Beszélnek „hangról általában” és „fényről általában”. Az analógia abban állt, hogy az ember által hallott egyes hangokat speciálisan modifikált levegőrezgéseknek tartják, az ember hangélményén kívüli objektív hangot pedig a levegő valamilyen rezgésállapotának. Hasonlóan gondolkodnak a fényről is. Ami az emberen kívül játszódik le, amikor az ember a fény által létrehozott jelenséget észleli, azt éterrezgésnek mondják. A színek tehát speciális éterrezgések. Ez az analógia elképzelhetetlen volt számomra. Mert tisztán állt előttem, hogy a „hang” mint fogalom csak absztrakt összefoglalása a hangzó világ egyes megnyilvánulásainak, a „fény” viszont a világ megvilágított jelenségeitől független, konkrét valami. – A „hang” számomra összefoglaló, absztrakt fogalom volt, a „fény” konkrét valóság. Azt mondtam magamnak, hogy a ”fényt” fizikailag nem is észleljük; „színeket” észlelünk a fény által, amely a színészleletben mindenütt megnyilvánul, de a fényt magát fizikailag nem észleljük. A „fehér fény” nem fény, hanem már szín. A fény tehát valóságosan létező lényszerű valami, ami ugyan a fizikai világban nyilatkozik meg, de ő maga nem fizikai. Előttem állt mintegy a nominalizmus és a realizmus közötti ellentét, ahogy az a skolasztikában kialakult. A realisták azt állították, hogy a fogalmak lényszerűek, benne élnek a dolgokban és az ember megismerésével csak felszínre hozza őket. A nominalisták viszont a fogalmakat csak az ember által adott neveknek fogták fel, amelyek összefogják a dolgokban levő sokféle elemet, de ők maguk nincsenek a dolgokban. Úgy láttam, hogy a hangélményeket nominalista, a fény által létrehozottakat realista módon keli szemlélni.
Ezzel az orientáltsággal kezdtem foglalkozni a fizikusok optikájával. Sok mindent el kellett a fizikusokkal szemben utasítanom. Ez a szemlélet utat nyitott a goethei színtanhoz. Erről az oldalról próbáltam megközelíteni Goethe természettudományos írásait. Eleinte természettudományos nézeteim alapján írt kis tanulmányokat vittem Schröernek, de ő nem tudott velük mit kezdeni, mert ezeket még nem a goethei szemlélet szerint dolgoztam ki. A végén viszont röviden megjegyeztem, hogy Goethe természettudományos kutatása csak akkor kapja meg a tudományban a neki járó elismerést, ha az emberek úgy gondolkodnak a természetről, ahogy leírtam. Schröer nagyon örült az ilyen megállapításoknak, de különösebben nem érdekelték. Helyzetemet a legjobban a következő eset jellemzi. Egy napon elmondta nekem, hogy beszélt egy fizikus kollégájával. Hát igen, mondta ez, Goethe támadta Newtont, pedig Newton „mégis csak zseni volt”; mire Schröer azt felelte „de hiszen Goethe is az volt”. Úgy éreztem, megint magamra maradtam problémámmal.
Úgy látszott, hogy optikai nézeteim segítségével hidat tudok verni szellemi látásom és a természettudományos kutatás között. Szükségét éreztem, hogy olyan kísérleteket végezzek, amelyekkel fizikai úton tudom ellenőrizni a fény és a színek mivoltáról alkotott gondolataim helyességét. Nem volt könnyű megvennem a kísérletekhez szükséges dolgokat, mert amit magánóráimmal kerestem, az elég kevés volt. De mindent elkövettem, hogy végre tudjam hajtani a kísérleteket, amelyek a fénytanban a természeti tények előítélet-mentes megismeréséhez vezethettek.
A fizikában szokásos kísérleti eljárásokat ismertem, mert a Reitlinger féle fizikai laboratóriumban korábban már dolgoztam. Az optika matematikai vonatkozásaiban is jártas voltam, mert éppen ezen a területen beható stúdiumokat folytattam. – A fizikusoknak Goethe színtanával szembeni minden ellenvetése ellenére saját kísérleteim alapján mindinkább a goethei szemlélet irányába mentem. Felismertem, hogy minden ilyen kísérletezés csak bizonyos tények megállapítása a fénnyel kapcsolatban, de – goethei kifejezéssel élve – nem kísérletezés magával a fénnyel. Azt mondtam: a szín nem a fényből keletkezik – ahogy Newton gondolja – hanem akkor jelenik meg, amikor a fény szabad sugárzásának valami az útjába kerül. Úgy láttam, ez a kísérletekből közvetlenül leolvasható.
Ezzel azonban számomra a fény tulajdonképpen megszűnt fizikai valami lenni, hanem közbülső fokot jelentett az érzékekkel felfogható és a szellemileg látható dolgok között.
Idegenkedtem attól, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban csakis filozófiailag gondolkozzam. De súlyt helyeztem arra, hogy a természet jelenségeit helyesen olvassam. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a fény maga nem jelenik meg a fizikailag látható világban, hanem azon kívül marad, a szín viszont megjelenik, ha valamilyen fizikailag látható dolog kerül a fény hatókörébe. Szükségesnek láttam, hogy újólag foglalkozzam a természettudományos ismeretekkel a legkülönbözőbb vonatkozásokban. Újból tanulmányoztam az anatómiát és a fiziológiát. Áttanulmányoztam továbbá az emberi, állati és növényi organizmus felépítését. Így a magam módján eljutottam Goethe metamorfózis-tanához. Egyre inkább rájöttem arra, hogy az érzékekkel felfogható természeti kép abba az irányba mutat, amelyet szellemileg láttam.
Ha ilyen szellemi módon vizsgáltam az ember lelki tevékenységét, a gondolkodást, érzést, akaratot, a „szellemi ember” szinte képszerűen állt előttem. Nem lehetett megállnom azoknál az absztrakcióknál, amelyekre az emberek általában gondolnak, amikor a gondolkodásról, érzésről és akaratról beszélnek. A belső életnek ezekben a megnyilvánulásaiban teremtő erőket láttam, amelyek a „szellemi embert” állították elém. Ha azután a fizikai emberre néztem, akkor ezt kiegészítette az a szellemi alak, aki a fizikaiban tevékenykedik.
Ezzel itt volt az érzéki-érzékfeletti forma, amelyről Goethe beszél, és amely mind a természethez, mind a szellemiséghez igazodó szemlélet számára az érzékekkel felfogható, illetőleg szellemileg látható világ közé ékelődik.
Az anatómia és a fiziológia arra késztettek, hogy fokozatosan közeledjem e felé az „érzéki-érzékfeletti forma” felé. És e közben tekintetem, egyelőre még kezdetlegesen, az ember mivoltának hármas tagozódására esett. Később, 30 évi erre irányuló stúdium után, a „Von Seelenratseln” c. könyvemben kezdtem erről beszélni. Először az vált világossá előttem, hogy az emberi organizmusnak abban a részében, amely leginkább az ideg- és érzékszervi rendszert alakítja ki, az érzéki-érzékfeletti forma is a legerősebben fejeződik ki fizikailag észlelhetően. Úgy láttam, hogy a fej-organizmus az, ahol az érzéki-érzékfeletti elem a leginkább láthatóvá válik a fizikai formában. A végtagrendszert viszont olyan organizmusnak láttam, amelyben az érzéki-érzékfeletti elem a legkevésbé nyilatkozik meg, úgy hogy itt az emberen kívüli természetben működő erők hatnak az ember felépítésére. Az emberi organizmus e két pólusa között van mindaz, ami a ritmikus rendszerhez tartozik, a lélegzési, keringési stb. rendszer.
Akkoriban nem akadt senki, akinek beszélhettem volna ezekről a nézeteimről. Ha itt-ott mégis mondtam valamit ezekről, valamilyen filozófiai eszmének gondolták. Én viszont tudtam, hogy előítélet-mentes anatómiai és fiziológiai tapasztalatok eredményei.
Attól a hangulattól, amely azért nehezedett rám, mert nézeteimmel ilyen egyedül voltam, csak az szabadított meg, ha mindig újból elolvastam Goethenek Schillerrel folytatott beszélgetését, amikor a jénai természet- tudományi társaság egyik összejöveteléről jöttek el. Egyetértettek abban, hogy a természetet nem szabad olyan részekre szétszedve szemlélni, ahogy azt egy Batsch nevű botanikus az előadásában tette. Goethe néhány vonással felvázolta Schillernek az „ősnövényt”. Ez mint érzéki-érzékfeletti forma az egész növényt jelenítette meg; ebből a levél, a virág stb. úgy alakul ki, hogy az egészet az egyes részekben leképezi. Schiller – mivel akkor még Kant álláspontján volt – ebben az „egészben” csak egy „ideát” látott, amelyet az emberi ész az egyes részletek megfigyelése nyomán alakít ki. Goethe viszont szellemileg „látta” az egészet, mint ahogy fizikailag látta az egyes részleteket. És nem ismerte el, hogy a szellemi és a fizikai szemlélet között alapvető különbség van, csak azt, hogy az egyik szemléletből át lehet jutni a másikba. Világosan látta, hogy mind a kettő a tapasztalati valóságban gyökerezik. De Schiller folyton csak azt hajtogatta, hogy az ősnövény nem tapasztalat, hanem eszme. Mire Goethe azt válaszolta, hogy hát akkor ő a szemével látja az eszmét.
Úgy gondoltam, eljutottam oda, hogy megértsem Goethenek ezeket a szavait és ez a sokáig tartó belső küzdelmek után megnyugvást jelentett. Mert Goethe természetszemléletét most szellemi szemléletnek láttam.
Ezek után belső szükséget éreztem arra, hogy Goethe természettudományos írásait részletesen tanulmányozzam. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy ezeket az írásokat magyarázni próbáljam, mint ahogy ezt nem sokkal ezután megtettem, amikor Goethe természettudományos írásait, amelyek a „Kürschner” kiadásában jelentek meg, bevezetésképpen magyarázatokkal láttam el. Sokkal inkább arra gondoltam, hogy a természettudomány valamelyik ágát önállóan úgy írjam le, ahogy ezt a „szellemiségnek megfelelően” elgondoltam.
Külső életem azonban akkoriban nem alakult úgy, hogy ehhez hozzájutottam volna. A legkülönbözőbb tárgyakból kellett magánórákat adnom. A pedagógiai szituáció, amelybe be kellett illeszkednem, elég változatos volt. Így egyszer felbukkant Bécsben egy porosz tiszt, akinek valamilyen okból a német katonai szolgálatból ki kellett lépnie. Szeretett volna hadmérnökként belépni az osztrák hadseregbe, és erre elő akart készülni. A sors furcsa módon úgy rendezte, hogy matematikában és a természettudományos tárgyakban én készítsem elő. Ez a tanítás nagy örömet jelentett számomra, mert tanítványom rendkívülien szeretetreméltó volt, aki ha az előkészüléséhez szükséges matematikai és mechanikai tanulmányokat elvégeztük, szeretett emberi beszélgetést folytatni velem. – Más esetekben is, így doktorátusra készülő abszolvált diákoknak is tanítottam matematikát és természettudományt.
Mivel így kényszerűségből az akkori idők természet- tudományát ismételten át kellett tanulmányoznom, elég alkalmam volt arra, hogy ebben a tárgyban időszerű ismereteket szerezzek. Hiszen a tanításban csakis ezeket adhattam át. Ami azonban a természeti megismerésben számomra a legfontosabb volt, azt csendben magamban kellett hordoznom.
Magántanítói tevékenységem, amely abban az időben az egyetlen kereseti lehetőségem volt, megvédett az egyoldalúságtól. Sok mindent kellett előbb megtanulnom, hogy azután tanítani tudjam. Így sajátítottam el a könyvelést, mert alkalmam nyílt arra, hogy éppen ezt tanítsam.
A pedagógiai gondolkodás területén is Schröertől kaptam termékeny ösztönzést. Évekig működött mint a bécsi evangélikus iskolák igazgatója és tapasztalatait „Unterrichtsfragen” (Tanítási problémák) c. kedves kis könyvében írta le. Amit ebben olvastam, azt aztán vele is megbeszéltem. Sokszor emelt szót az ellen, hogy a nevelés és tanítás puszta ismeret-átadás legyen, hiszen az egész embert kell a neveléssel és tanítással előbbre vinni.
VI. –
A sors sajátságos pedagógiai feladatot juttatott nekem. Nevelőnek ajánlottak egy családhoz, ahol négy fiú volt. Háromnak először csak elemi iskolai előkészítő órákat, azután a középiskolában korrepetáló órákat kellett adnom. A negyedik nevelését, aki kb. 10 éves volt, teljesen rám bízták. Ez a szülőknek, különösen az anyának nagy gondot okozott. Amikor hozzájuk kerültem, még alig sajátította el az írás-olvasás és számolás alapelemeit. Mind testi, mind lelki fejlettsége annyira abnormálisnak látszott, hogy a család kételkedett abban, hogy lehet-e egyáltalán embert faragni belőle. Gondolkodása lassú és nehézkes volt. Már a legcsekélyebb szellemi erőfeszítés is fejfájást, sápadtságot, aggasztó lelki magatartást váltott ki nála. És egész életműködése is lecsökkent.
Miután megismertem a gyermeket, az a véleményem alakult ki, hogy ennek a testi és lelki organizmusnak megfelelő nevelést kell adni és ez majd felébreszti szunnyadó képességeit. A szülőknek azt javasoltam, hogy egész nevelését bízzák rám. A fiú anyja bizalommal fogadta javaslatomat, így elvállaltam ezt a különleges pedagógiai feladatot.
Meg kellett találnom az utat egy olyan lélekhez, amely valamilyen alváshoz hasonló állapotban volt és el kellett juttatnom oda, hogy uralkodni tudjon testi megnyilvánulásai felett. Először mintegy be kellett „hozni” a lelket a testbe. Teljesen áthatott az a meggyőződés, hogy a fiúnak – bár rejtetten – de komoly szellemi képességei vannak. És ettől lett ez a feladatom olyan csodálatos. Csakhamar elértem, hogy a gyermek megszeretett és ragaszkodott hozzám. Ennek az lett a következménye, hogy már a puszta együttlétünk is felébresztette szunnyadó lelki képességeit. A tanításra különleges módszereket kellett kitalálnom. Minden olyan negyedóra, amely a tanulásra szánt időn túlment, ártott a fiú egészségi állapotának. Néhány tantárgyhoz csak igen nehezen tudott kapcsolódni.
Ebből a nevelési feladatból rendkívül sokat tanultam. Az a tanítási mód, amelyet alkalmaznom kellett, betekintést nyújtott az ember lelki-szellemi mivolta és testisége közötti összefüggésbe. Fiziológiai és pszichológiai stúdiumomat tulajdonképpen ezen az úton végeztem el. Megtanultam, hogy a nevelésnek és tanításnak olyan művészetté kell válnia, amelynek az igazi emberismeret az alapja. Bizonyos ökonómiai elvet kellett nagy gonddal érvényesítenem. Sokszor fél órai tanításra két óra hosszat kellett készülnöm, hogy a tanítási anyagot úgy állítsam össze, hogy a legrövidebb idő alatt és a testi és szellemi erők lehető legkisebb igénybevételével a fiú teljesítőképességét a legmagasabbra emeljem. A tantárgyak sorrendjét gondosan meg kellett fontolni, az egész napi menetrendet pedig szakszerűen beosztani. Legnagyobb megelégedésemre a gyermek két év alatt pótolta az elemi iskolai anyagot és letette a gimnáziumi felvételi vizsgát. Egészségi állapota is lényegesen javult. Korábbi hydrocephaliája kezdett erősen visszafejlődni, azt javasoltam szüleinek, hogy adják nyilvános iskolába. Szükségesnek láttam, hogy Eduard von Hartmann pesszimizmusa annak a következménye, hogy további fejlődése a többi fiúval való közösségben történjék. Még évekig ott maradtam a családnál, mint nevelő. Tevékenységemet főleg ennek a fiúnak szenteltem, szüksége volt rá, hogy az iskola mellett otthoni munkája a megszokott szellemben folytatódjék. Most neki kellett látnom, hogy görög és latin tudásomat tovább fejlesszem, mert vele és egy a családhoz tartozó másik fiúval is a gimnáziumi anyagot kellett korrepetálnom.
Hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy életemet így irányította. Mert az ember mivoltát ilyen életteljesen, azt hiszem, más úton nem tudtam volna megismerni. A család is szokatlanul nagy szertettel fogadott be és így szép közösség alakult ki velük. A fiú apja üzletember volt; indiai és amerikai gyapottal kereskedett. Betekintést nyertem üzletébe és sok mindenbe, ami az üzlettel összefüggött. Ebből is sokat tanultam. Az importüzlet egyik rendkívül érdekes ágának a vezetésébe tekinthettem be. Megfigyelhettem az üzletfelek érintkezését, a különböző kereskedelmi és ipari tevékenységeket.
A fiú végig tudta járni a gimnáziumot; az utolsó előtti osztályáig vezettem. Ekkor már nem volt rám tovább szüksége. A gimnázium elvégzése után az orvosi egyetemre ment, orvos lett és így esett el a világháborúban. Anyja, akit a fiával való foglalkozásom jó barátommá tett és aki mélységes szeretettel csüngött féltett gyermekén, nemsokára utánahalt. Apja már előbb eltávozott a Földről.
Fiatalságom nagy része ezzel a tevékenységgel telt el. A családdal több éven keresztül minden nyáron Salzkammergutba, az Attersse-hez utaztunk. Ott megismertem a gyönyörű felső-ausztriai alpesi világot. Más magánóráimat lassanként lemondtam és így maradt időm tanulmányaim folytatására. Mielőtt ehhez a családhoz kerültem, kevés alkalmam nyílt arra, hogy gyermekként játsszam. Így történt, hogy Játszó korszakom” húszas éveimre esett. Ekkor meg kellett tanulnom játszani, mert nekem kellett a játékokat vezetni. Ezt nagy örömmel csináltam. És azt hiszem, nem játszottam életemben kevesebbet, mint más. Csak éppen azt, amit más tizedik éve előtt csinál, 23 éves koromtól 28 éves koromig csináltam.
Ebben az időben foglalkoztam Eduard von Hartmann filozófiájával. Ismeretelméletét tanulmányozva folytonos ellenkezés élt bennem. Az a nézete, hogy a valóság, mint nem-tudatos valami, a tudati élményeken túl lenne és ezek nem lennének egyebek, mint a valóság nem-valóságos, képszerű visszfényei, nagyon nem tetszett. Nekem az volt a véleményem, hogy a tudati élmények a lelki élet megerősítése révén el tudnak jutni a valósághoz. Bizonyosságként élt bennem, hogy az isteni-szellemi princípium megnyilatkozik, ha ezt az ember belső életével lehetővé teszi.
Úgy láttam, hogy helytelenül teszi fel az életre vonatkozó kérdéseket. Én az embert olyan lénynek tartottam, aki a felé a cél felé törekszik, hogy belső világából hozza fel az élet által nyújtott kielégülést. Ha a világ úgy lenne berendezve, hogy már eleve a „legjobb életet” juttatná az embernek, hogyan tudná felhozni belső világából azt, ami ehhez elvezeti? A külső világrend eljut a fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor a jót és rosszat már szétosztotta a világ dolgai között. Ekkor ébred csak önálló tudatra az ember és fejlődik tovább a szabadság felé anélkül, hogy kívülről kapna irányítást. Itt már saját maga veszi kézbe magát. Úgy láttam, hogy már a pesszimizmus vagy optimizmus kérdésének a felvetése is vét az ember szabadsága ellen. Sokszor mondtam magamnak: hogyan hozhatja az ember a maga legfőbb értékét a szabadságot létre, ha azt a külső világrend részben már biztosítja neki?
Viszont rendkívül érdekelt „Phanomenologie des sittlichen Bewusstseins” (Az erkölcsi tudat tünet-tana) c. műve. Úgy láttam, hogy ebben az emberiség erkölcsi fejlődését az empirikus megfigyelés vonalán követi. Itt nem irányul Hartmann gondolati spekulációja egy tudaton túli, ismeretlen lét felé, mint ismeretelméletében és metafizikájában, hanem megjelenésében ragadja meg azt, amit erkölcsként élhetünk át. Világosan láttam, hogy a filozófiai spekulációnak, ha az igazi valósághoz akar jutni, nem szabad a jelenségen túli világba mennie. Maguk a jelenségek nyilatkoztatják meg a valóságot, csak a tudatos léleknek előbb alkalmassá kell tennie magát arra, hogy azt felfogja. Aki csak a fizikailag érzékelhetőt veszi fel tudatába, az keresheti a valóságosan létezőt a tudaton túli világban; aki azonban szemlélni tudja a szellemiséget, az ismeretelméleti értelemben úgy beszél róla, mint ami ebben a világban létezik, nem pedig egy tudatunkon túli világban. Hartmann erkölcsi világról szóló fejtegetése rokonszenves volt, mert itt teljesen háttérbe szorítja a tudaton-túlira vonatkozó álláspontját, és ahhoz igazodik, ami megfigyelhető. Elmélyedni a jelenségekbe egészen addig a mértékig, hogy azok maguk nyilatkoztassák meg szellemi mivoltukat – ilyennek akartam tudni a létező megismerését; nem pedig olyannak, hogy gondolkodjunk arról, ami a jelenségek „mögött” van.
Mindig arra törekedtem, hogy pozitív oldaláról nézzem az emberi teljesítményt; ezért Hartmann filozófiáját is értékesnek tartottam, annak ellenére, hogy alap- gondolata és életszemlélete nem volt szimpatikus, mert a jelenségekkel kapcsolatban sok mindent erőszakosan magyaráz. Így „Philosophie des Unbewussten” („A tudattalan filozófiája”) c. Írásában is, amelyet elvben elutasítottam, sok mindent rendkívül érdekesnek találtam. És így voltam Hartmann népszerű kultúrtörténeti, pedagógiai és politikai írásaival is. Úgy láttam, hogy ez a pesszimista filozófus jó néhány optimistánál egészségesebben ítéli meg az életet. Éppen vele szemben érzetem azt, amire szükségem volt: hogy elismerjek akkor is, ha ellent kell mondanom.
Az Attersee mellett a késő estéket nem egyszer azzal töltöttem, hogy miután „fiaimat” magukra hagytam és a család a ház erkélyén a csillagos égben gyönyörködött, én a „Phanomenologie des sittlichen Bewusstseins” (Az erkölcsi tudat fenomenológiája) és a „Das religiöse Bewusstsein der Menschheit in der Stufenfolge seiner Entwicklung” (Az emberiség vallásos tudata fejlődése során) c. műveket tanulmányoztam. Ezeknek az írásoknak az olvasása közben egyre inkább megbizonyosodtam saját ismereteiméin szempontjaim helyességéről.
1883-ban Schröer ajánlására Joseph Kürschner meghívott megához és megbízott azzal, hogy az általa kiadandó „Deutsche Nationalliteratur” sorozatban Goethe természettudományos írásait bevezetésekkel és magyarázatokkal lássam el. Schröernek, aki Goethe drámáit vállalta ebben a nagy gyűjteményes műben, az általam elkészítendő kötetek elé előszót kellett írnia. Ebben kifejtette, hogy Goethe mint költő és gondolkodó milyen helyet foglal el az újabb-kori szellemi életben. Megítélése szerint a Goethe utáni kor természettudományos világnézete hanyatlást jelent azzal a szellemi magassággal szemben, amelyen Goethe állt. Feladatomat, amely Goethe Természettudományos írásainak a kiadásával osztályrészem volt, Schröer ebben az előszóban átfogóan értékelte.
Ez a feladat azt jelentette, hogy beszéljek egyrészt a természettudományról, másrészt Goethe világnézetéről. És mivel ezzel a munkámmal kellett a nyilvánosság elé lépnem, mindazt, amit addig világnézetként kialakítottam, össze kellett foglalnom.
Irodalmi tevékenységem addig csak újságokban megjelenő néhány tanulmányra terjedt ki. Ami lelkemben élt, azt nem volt könnyű úgy leírnom, hogy érdemesnek tartsam publikálásra. Mindig az volt az érzésem, hogy amit belső munkával elértem, szegényessé válik, amikor kész formába akarom önteni. Így minden írói kísérletem folytonos belső elégedetlenség forrása lett.
Azt a gondolkodásmódot, amely a 19. sz. elejétől olyan nagy hatással volt a civilizációra és a természet- tudományra, alkalmatlannak találtam annak a megértéséhez, amire Goethe a természet megismerése érdekében törekedett és amit oly nagy mértékben el is ért.
Goethét olyan valakinek tartottam, aki az embert és a világot szellemi kapcsolatba tudta hozni és ezáltal képes volt arra is, hogy a természeti megismerést helyesen állítsa bele az emberi tevékenységek egészébe. Annak a kornak a gondolkodásmódját, amelyben felnőttem, csak arra tartottam alkalmasnak, hogy az élettelen természetről alkosson gondolatokat. De képtelennek tartottam arra, hogy megismerő erőivel az élő természethez hozzáférjen. Azt mondtam magamnak: a szerves világ megismerését közvetítő eszmékhez csak úgy juthatunk el, ha a szervetlen természet megismerésére szolgáló fogalmakat tesszük élőkké. Mert ezeket halott fogalmaknak láttam és ezért csak arra alkalmasaknak, hogy a halott világot értsék meg.
Hogy Goethe szellemében hogyan váltak az eszmék élőkké, hogyan váltak alakító eszmékké, ezt próbáltam a goethei természetszemlélettel kapcsolatban kimutatni.
Hogy Goethe a természeti megismerés egyes területeivel kapcsolatban mit gondolt és mit dolgozott ki, kisebb jelentőségűnek tartottam, amellett a centrális felfedezés mellett, amelyet neki tulajdonítottam, és amelyet abban láttam, hogy Goethe megtalálta a módját, ahogyan az organikus világról gondolkodnunk kell, ha megismerésünkkel meg akarjuk közelíteni.
Úgy láttam, hogy a mechanika azért elégíti ki az emberek megismerési igényeit, mert ésszerű módon olyan fogalmakat alkot, amelyeket azután az ember az élettelen világban megvalósult állapotukban érzékel. Goethe úgy állt előttem, mint az organikus fejlődés tudományának a megalapítója, amely tudomány ugyanilyen viszonyban van az élő világgal. Amikor az újabb-kori szellemi élet történetében Galileire néztem, észre kellett vennem, hogy a szervetlen világra vonatkozó fogalmak kialakításával ő adta meg a természettudomány mai alakját. Amit ő tett a szervetlen világ területén, arra törekedett Goethe a szerves világnál. Számomra Goethe az organikus fejlődés tudományának a Galileije.
Goethe természettudományos írásainak első kötetéhez mindenekelőtt a metamorfózisra vonatkozó eszméit kellett tanulmányoznom. Nehéz volt megfogalmaznom, hogyan viszonylik az élő eszmeforma, amellyel a szerves világot lehet megismerni, ahhoz a formanélküli eszméhez, amely a szervetlen világ megismerésére alkalmas. De feladatom szempontjából ennek a problémának a kellő megvilágítását tartottam a legfontosabbnak. A szervezetlen világ megismerésénél a fogalmakat egymáshoz fűzzük, hogy áttekintsük a természeti hatásokat előidéző erők összefüggését. A szerves világ megismeréséhez viszont az szükséges, hogy az egyik fogalmat a másikból növesszük ki úgy, hogy az eleven fogalmak egymás utáni alakulásában képként álljon előttünk az, ami a természetben mint kész, reális valami jelenik meg. Goethe ezt úgy igyekezett elérni, hogy megkísérelt a növény leveléről szellemileg egy eszmei képet kialakítani, amely nem valamilyen merev, élettelen fogalom, hanem a legkülönbözőbb formákban tud megjelenni. Ha szellemileg ezeket a formákat egymásból létrehozzuk, megkapjuk az egész növényt. Eszmeileg hozzuk létre lelkünkben azt a folyamatot, amellyel a természet ténylegesen kialakítja a növényt.
Ha így akarjuk megérteni a növény mivoltát, szellemünkkel sokkal közelebb állunk a természethez, mint amikor a szervetlen világot közelítjük meg a formanélküli fogalmakkal. A szervetlen világra vonatkozólag csak a szellemi látszat-képét ragadjuk meg annak, ami szellem-nélküli módon van meg a természetben. A növény keletkezésében azonban él valami, aminek már valamilyen távoli hasonlósága van az ember szellemében kialakult növény-képhez. Felismerjük, hogy a természetben magában is, amikor organikusát teremt, szellemhez hasonló lényszerűség működik.
Goethe botanikai írásaihoz írt bevezetésemben azt akartam kimutatni, hogy Goethe a maga metamorfózistanával abban az irányban haladt, amely az organikus természeti hatásokat szellemi hatásokhoz hasonlóknak fogja fel.
A szellemi hatásokhoz még hasonlóbbnak látta Goethe az állati természetben és az ember mivoltának természeti alapjaiban megnyilatkozó hatásokat.
Az állati, illetve emberi alkat vizsgálatáról Goethe a kortársainál tapasztalt tévedésből indult ki. Ezek az ember orgnikus alapja számára azzal akartak a természetben különleges helyet biztosítani, hogy olyan ismertető jegyeket kerestek, amelyek az embert az állattól megkülönböztetik. Ezt vélték megtalálni az állati „os intermaxillare”-ban (állközi csont), amelyben a felső metszőfogak ülnek. Szerintük az embernek nincs ilyen közbülső csontja a felső állkapocsban; az emberi felső állkapocs egy darabból áll.
Goethe ezt tévedésnek tartotta. Szerinte az ember alakja az állati alak magasabb rendű formája. Mindaz, ami az állati alkatban megjelenik, meg kell hogy legyen az emberiben is, csak magasabb formában, hogy az emberi organizmus az én-tudatos szellem hordozója lehessen.
Goethe az emberi és állati forma közötti különbséget abban látja, hogy az emberi a maga egészében fejlődött magasabbra és nem a részletekben.
Ha a növény után az állatvilág különböző formáit vizsgáljuk, látjuk, hogy az organikus teremtő erők fokozatosan egyre szellemibbek lesznek. Az ember organikus alakjában olyan szellemi erők tevékenyek, amelyek az állati alkat legmagasabb rendű metamorfózisát hozzák létre. Ezek az erők építik az emberi organizmust; végül mint az emberi szellem jelennek meg, miután az ember természeti mivoltában egy olyan edényt hoznak létre, amelyet ők mint nem természeti létforma fel tudnak használni.
Úgy láttam, hogy amit később darwini alapon jogosan mondtak az ember és állat rokonságáról, az elővételezve már mind benne volt az emberi organizmusra vonatkozó goethei szemléletben. De ugyanakkor láttam azt is, hogy a goethei szemlélet mindazt elutasítja, ami a darwiniban jogosulatlan. Darwin megállapításának materialista értelmezése oda vezet, hogy az ember és állat közötti rokonságról olyan fogalmakat alkossunk, amelyek a szellemet éppen ott tagadják, ahol az a maga legmagasabb rendű formájában, az emberben jelenik meg. Goethe felfogása pedig oda vezet, hogy az állati alkatban a szellem olyan alkotását lássuk, amely még nem érte el azt a fokot, amelyben a szellem mint szellem élni tud. Ami az emberben mint szellem él, az az előbbi fokon, az állati formában teremtően hat. Azután ezt a formát az embernél úgy változtatja át, hogy ne csak mint teremtő erő jelenjék meg, hanem úgy is, hogy önmagát tudja élni.
Így nézve Goethe természetszemléletét, látjuk, ahogy fokonként követi a természeti létesülést a szervetlen léttől a szervesig és így a természettudományt lassan a szellemtudományba vezeti át. Amikor Goethe természet- tudományos írásainak első kötetéhez írtam a bevezetést, elsősorban ezt akartam hangsúlyozni. Ezért azzal fejeztem be, hogy a darwinizmus materialista magyarázata olyan egyoldalú szemlélet, amelynek a goethei gondolkodásmód révén kell ebből az egyoldalú voltából kijutnia.
A goethei organikus fejlődéstan vizsgálatával azt akartam kimutatni, milyennek kell a megismerésnek lennie ahhoz, hogy az élet jelenségeibe behatoljon. Csakhamar rájöttem, hogy ezt megfelelően alá kell támasztani. Ahogy akkoriban a megismerés mivoltát meghatározták, nem lehetett Goethe szemléletét megközelíteni. Az ismeretelmélettel foglalkozók csak saját koruk természettudományát tartották szem előtt. Amit ők a megismerés mivoltáról mondtak, csak a szervetlen világ megismerésére volt érvényes. Nem volt összhang a között, amit Goethe megismerési módjáról mondtam és az akkori idők általános ismeretelméletei között.
Ezért az, amit Goethe organikus fejlődéstanával kapcsolatban írtam, újólag arra késztetett, hogy az ismeret- elmélettel foglalkozzam. Előttem voltak az olyan nézetek, mint az Otto Liebmannéi, amelyek a legkülönbözőbb formákban mondták ki azt a tételt, hogy az emberi tudat sohasem tud kijutni önmagából; meg kell elégednie azzal, amit mint valóságot lát maga körül és ami benne szellemi formában jelenik meg. Ha így látjuk a dolgot, nem beszélhetünk arról, hogy az organikus természetben szellemmel rokon valamit találunk goethei módon. A szellemet az emberi tudatban kell keresni és a szellemi természetszemléletet megengedhetetlennek kell tartani.
Úgy láttam, hogy a goethei megismerési módnak nincs ismeretelmélete. Ez arra indított, hogy megkíséreljem egy ilyen ismeretelméletnek legalább a vázlatos kidolgozását. Ezért, mielőtt hozzákezdtem volna a további kötetek feldolgozásához, mintegy belső szükségességből megírtam „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” (A goethei világnézet ismeretelmélete) c. művemet. Ezzel 1886-ban lettem készen.
VII.
A „Goethei világnézet ismeretelmélete” c. könyvemet abban az időben írtam, amikor sorsom egy családdal hozott össze, amelynek körében sok szép órát, életem egy boldog szakaszát éltem át. Ekkor már hosszabb ideje volt egy barátom, akit eleven, napsugaras lénye, az életre és emberekre vonatkozó találó megjegyzései és nyílt, hűséges volta miatt nagyon megszerettem. Ő vezetett be más barátainkkal együtt ebbe a családba. Ott jöttünk össze két nővérével is és egy fiatalemberrel, aki rövidesen az idősebb leány vőlegénye lett.
A háttérben volt valaki, akit soha nem ismertünk meg. Ez a családfő, a testvérek apja volt. Itt volt és mégsem volt itt. De a legkülönbözőbb formában hallottunk róla. Ezek szerint különös embernek kellett lennie. A testvérek eleinte egyáltalán nem beszéltek apjukról, aki nyilván a szomszéd szobában élte a maga életét. Csak lassanként jutott a dolog odáig, hogy valamelyikük említést tett róla. Ilyenkor minden szavukat az őszinte tisztelet hatotta át. Az ember érezte, hogy jelentős valakinek tartják, tisztelik, és ugyanakkor félnek attól, hogy egyszer véletlenül összetalálkozunk vele.
Beszélgetéseink rendszerint az irodalom körül mozogtak. És a testvérek egyik vagy másik témához több könyvet is hoztak ki apjuk könyvtárából. A körülmények tehát úgy hozták magukkal, hogy annak ellenére, hogy őt magát sosem láttam, sok mindent megismertem olvasmányaiból. Végül aztán kérdezősködtem felőle. Így a testvérek bár tartózkodó, de mégis sok mindent eláruló közlései nyomán kialakult bennem ennek a különös embernek a képe. Megszerettem ezt az embert, akit én is értékes valakinek tartottam. Olyan embert tiszteltem benne, akit az élet súlyos megpróbáltatásai odáig vittek, hogy a világgal már csak a maga belső világában foglalkozzék és kerüljön minden emberi érintkezést.
Egyszer aztán közölték, hogy beteg, majd nemsokára, hogy meghalt. A testvérek engem kértek fel a gyászbeszéd tartására. Én őszinte szavakkal mondtam el azt, amit róla így közvetve tudtam. A temetésen a család, a nagyobb lány vőlegénye és az én barátaim voltak csak jelen. A testvérek szerint beszédemben hű képet adtam apjukról. Szavaikból, könnyeikből kiéreztem, hogy ezt valóban őszintén gondolták. És azt is tudtam, hogy ez az ember szellemileg olyan közel állt hozzám, mintha sokat lettünk volna együtt.
Köztem és a fiatalabb lány között lassanként meleg barátság alakult ki. Volt benne valami a német leány őstípusából. Nem volt nagyon művelt, de valamilyen finom ösztönös báj és természetesség volt benne nemes tartózkodással párosulva. Tartózkodása belőlem is ugyanezt váltotta ki. Szerettük egymást és ezt nagyon jól tudtuk mind a ketten, de egyikünk sem tudta legyőzni elfogódottságát, hogy ezt be is valljuk egymásnak. Így szerelmünk az egymásnak mondott szavak között és nem a szavakban élt. Kapcsolatunk a legbensőségesebb lelki kapcsolat volt, de nem jutott odáig, hogy csak egy lépéssel is túlmenjen a lelkieken.
Öröm volt számomra ebben a barátságban élni; barátnőm mintegy a napot jelentette az életemben. A sors azonban elszakított bennünket egymástól. A boldog együttlét óráiból nem maradt más, csak egy rövid levélváltás, aztán szomorú emlékezés életemnek erre a szép időszakára. Emlékezés, amely lelkem mélyéről egész életemben mindig újra és újra felszínre tört.
Ekkoriban történt, hogy egyszer elmentem Schröerhez, aki éppen egy nagy élmény hatása alatt állt. Megismerkedett Marie Eugenie delle Grazie költészetével, akinek akkor már megjelent egy pár műve, egy kis költemény-kötet, a „Herman” c. eposz, a „Saul” c. dráma és a „Cigányasszony” c. elbeszélése. Schröer lelkesedve beszélt ezekről. „És mindezt egy fiatal nő írta, aki még nem töltötte be tizenhatodik évét” – mondta és hozzátette, hogy Robert Zimmermann azt mondta delle Grazieről, hogy ő az egyetlen igazi lángész, akit életében megismert.
Schröer lelkesedése arra ösztönzött, hogy egymás után elolvassam írásait. Írtam egy tárcát a költőnőről, aminek nagy örömömre az lett a következménye, hogy meghívott magához. Látogatásom során olyan beszélgetés alakult ki közöttünk, amelyet életem későbbi időszakában gyakran idéztem magam elé. Ekkor már belefogott egy egészen nagystílű munkába, „Robespierre” c. eposzának a megírásába; ottlétemkor vázolta a mű alapeszméjét. Már akkor kiérződött annak pesszimista alaphangulata és úgy láttam, hogy Robespierre személyében minden idealizmus tragikumát akarja ábrázolni. Az emberi lélekben ideálok születnek, de ezeknek nincs hatalma a természet eszme-nélküli, kegyetlen, pusztító hatásával szemben; a természet minden ideálnak odakiáltja, hogy „csak illúzió vagy, az én látszat-teremtményem, amelyet mindig újra visszadobok a semmibe.”
Ez volt delle Grazie meggyőződése. Azután egy további költői tervéről, egy a „Sátánról” szóló mű megírásáról beszélt. Ebben Isten ellentétét akarta ábrázolni, mint azt az ősi lényt, aki az ember számára a kegyetlen, eszme-nélküli, mindent elpusztító természetben megnyilatkozó hatalom. Zsenialitással beszélt erről a hatalomról, aki a lét mélységeiben él és onnan uralkodik a lét felett. Mély megindultsággal jöttem el az írónőtől. Ereztem a beszédében megnyilatkozó nagyságot, bár eszméinek a tartalma ellentéte volt mindannak, ami az én szellemi szemléletemben élt. De sosem hajlottam arra, hogy ne csodáljam azt, ne érdeklődjem az iránt, amit nagynak tartok, még ha tartalma idegen is számomra. Azt mondtam: ezek a világban létező ellentétek mégis meg kell hogy találják valahol harmóniájukat. Ez tette lehetővé, hogy olyan megértéssel álljak szemben azzal, ami ellentétes az én nézetemmel, mintha az saját szemléletem vonalába esnék.
Röviddel ezután meghívást kaptam delle Graziehez. Pár embernek, Schröernek és feleségének, egy barátnőjüknek és még néhányunknak olvasta fel „Robespierre” c. műve egyes részleteit. Nagy költői lendülettel, naturalista stílusban megírt, de pesszimista alaphangú művet hallottunk, amely az életet a maga megrendítő oldaláról ábrázolta. Emberi nagyságok álltak előttünk, akiket a sors belső világukban rászedett, hogy aztán megkapó tragikummal hulljanak a mélybe. Nekem ez volt a benyomásom. Schröer viszont fel volt háborodva. Szerinte a művészetnek nem szabad a „borzalom” ilyen feneketlen mélyeibe alászállni. A nők elmentek. Mintegy görcsöt kaptak. Nem voltam Schröerrel egy véleményem. Úgy tűnt, mintha azt érezné, hogy egy borzalmas élmény, még ha őszintén átélt is, nem lehet művészi ábrázolás tárgya. Nem sokkal ezután megjelent delle Grazienek egy költeménye, amelyben a természetet, mint a legnagyobb hatalmat énekli meg úgy, hogy a természet kigúnyol minden ideált. De azért életre hívja őket, hogy az embert megszédítve visszadobja őket a semmibe.
Ehhez a költeményhez kapcsolódva írtam egy tanulmányt „Die Natur und unsere Ideale” (A természet és ideáljaink) címmel, amelyet nem publikáltam, csak kis példányszámban nyomattam ki. Ebben a delle Grazie szemléletének látszólagos jogosultságáról beszéltem. Kifejtettem, hogy szerintem egy olyan szemlélet, amely nem zárkózik el annak az elismerésétől, hogy a természet az emberi ideálokkal szemben ellenséges, magasabb, mint a „lapos optimizmus”, amely nem veszi figyelembe a lét mélységeit. Beszéltem arról is, hogy az ember belső szabad mivolta önmagából teremti meg azt, ami az élet értelmét és tartalmát adja. És hogy az embernek ez a mivolta nem tudna megfelelően kibontakozni, ha kívülről egy boldogságot nyújtó természettől kapná meg azt, aminek az ő belső világában kell megszületnie.
Tanulmányom miatt nagy fájdalmat éltem meg. Amikor Schröer megkapta, azt írta nekem, ha így gondolkodom a pesszimizmusról, ez azt jelenti, hogy sosem értettük meg egymást. És aki a természetről úgy beszél, ahogy én ebben a tanulmányomban, az elárulja, hogy Goethe szavait „ismerd meg magadat és élj békében a világgal” nem tudja elég mélyen átélni.
Lelkem mélyéig megrendültem, amikor ezeket a sorokat megkaptam attól, akihez a leginkább ragaszkodtam. Schröer nagyon fel tudott indulni, ha látta, hogy valaki vétkezik a művészi szépség harmóniája ellen. Elfordult delle Grazietől, amikor ezt a vétket észrevette nála. És hogy a költőnőt továbbra is csodáltam, azt a tőle és egyben Goethetől való elpártolásnak tekintette. Tanulmányomban nem látta meg, amit a természet akadályait belső erejéből legyőző emberi szellemről mondtam. Sértette, amit a természeti világról állítottam, hogy nem lehet az ember igazi belső megelégedettségének a létrehozója. Én a pesszimizmus jelentéktelen voltát akartam kihangsúlyozni, jóllehet bizonyos határok között jogosult; Schröer minden pesszimizmust” a kiégett szellemek produktumának” nevezett.
Delle Grazie házában sok szép órát töltöttem. Minden szombaton fogadónapja volt. Sok szellemi irányzat képviselője jött itt össze. A költőnő volt a középpont. Műveiből olvasott fel; világnézete szellemében beszélt, határozott hanglejtéssel. Világnézete alapján magyarázta az emberi életet. De ez nem a nap világossága volt, inkább a hold komorsága. Sötét felhőkkel borított ég. Az emberek lakásaiból pedig lángok csaptak ki a sötétségbe, mintegy hordozva a szenvedélyeket és illúziókat, amelyekben az emberek elemésztik önmagukat. De mindez emberien megható, mindig magával ragadó volt és ami fájdalmas volt benne, azt egy teljesen átszellemült ember nemes varázsa lengte körül.
Delle Grazienál mindig ott volt Laurenz Müllner katolikus pap, a költőnő tanára, majd gondoskodó, nemes barátja. A keresztény filozófia professzora volt az egyetem teológiai fakultásán. Nem csak arca, egész alakja is kifejeződése volt a lelki aszkézisben élő ember szellemi fejlődésének. Filozófiai dolgokban szkeptikus volt, e mellett rendkívül jártas a filozófia, a művészi szemlélet és az irodalom minden területén. A „Vater- land” (Haza) c. katolikus napilapban érdekes cikkeket írt művészeti és irodalmi kérdésekről. Egyébként ő is a költőnő pesszimista világ- és életfelfogását vallotta.
Egyek voltak a Goethével szembeni erős antipátiájukban is; érdeklődésük Shakespeare és a szenvedéssel áthatott élet, az emberi természet naturalista eltévelyedéseivel foglalkozó újabb-kori költők felé fordult. Dosztojevszkijért lelkesedtek; Leopold von Sacher-Masochról azt tartották, hogy semmilyen igazságtól nem retten vissza. Ragyogóan ábrázolja a modern élet mocsarából kisarjadó, elpusztítandó, gyarlón emberi elemet. Laurenz Müllner Goethevel szembeni antipátiáját némiképpen színezte az, hogy katolikus teológus volt. Dicsérte Baumgartner Goethe-monografiáját, amely úgy jellemzi Goethet, mint aki ellensége lenne mindannak, amire emberileg törekedni érdemes. Delle Grazieben meg valami mély személyes antipátia élt Goethével szemben.
E két ember köré gyűltek professzorok a teológiai fakultásról, nagy tudású katolikus papok. Mindenek előtt a mindig szuggesztív heiligenkreuzi cisztercita pap: Wilhelm Neumann. Müllner joggal tisztelte őt átfogó tudásáért. Egyszer azt mondta nekem, amikor Neumann nem volt jelen és én lelkesedéssel beszéltem Neumann széles tudásáról: Igen, Neumann professzor ismeri az egész világot és még három falut. Delle Grazietól távozva szívesen csatlakoztam ehhez a tudóshoz. Sokat beszélgettünk a tudományos műveltségnek ezzel az „ideáljával”, aki egyszersmind hű fia volt egyházának. Csak két ilyen beszélgetést említek. Az egyik Krisztus lényére vonatkozott. Elmondtam, hogy szerintem a Názáreti Jézus földön kívüli hatásra felvette magába Krisztust és Krisztus mint szellemi lény a Golgotai Misztérium óta együtt él az emberiséggel. Ez a beszélgetés mélyen belém vésődött és mindig újra felidéződött, mert igen jelentősnek éreztem. Tulajdonképpen hárman beszélgettünk akkor: Neumann professzor, én és egy láthatatlan harmadik, a katolikus dogmatika megszemélyesítője, aki szellemi szemmel láthatóan mintegy Neumann professzor mögött fenyegetően jött és rendreutasítóan mindig a vállára koppintott valahányszor a tudós finom logikája túlságosan közeledett az én álláspontomhoz. Különös volt nála, hogy befejező mondatai igen gyakran a kezdő mondat ellentétébe csaptak át. A katolikus élet egyik legkiválóbb képviselőjével álltam itt szemben; megtanultam tisztelni ezt az életmódot és éppen Neumann professzor révén alaposan meg is ismertem.
Egy másik alkalommal az ismétlődő földi életekről beszéltünk. Neumann meghallgatott, majd mindenféle irodalomról beszélt, amelyben lehet valamit erről olvasni; többször csendesen csóválta a fejét, de nyilván nem is volt szándékában, hogy a számára különösnek látszó témába belemenjen. És mégis ez a beszélgetés is fontos volt számomra. Neumannak az a kényelmetlen érzése, amellyel az én állításaimra vonatkozó ki nem mondott ítéleteit átélte, mélyen belevésődött emlékezetembe.
A szombati látogatók között még egyháztörténészek és más teológusok is voltak. És néha megjelent Adolf Stöhr filozófus, Goswine Berlepsch, a mély érzésű elbeszélő, Emilie Mataja (akinek az írói álneve Emil Mariot volt), Fritz Lemmermayer költő és író és Stross zeneszerző. Lemmermayert, akivel később szoros barátságot kötöttem, delle Grazie délutánjain ismertem meg. Egészen különös ember volt. Mindarról, ami érdekelte bensőségesen, kimért méltósággal beszélt. Külső megjelenésében nagyon hasonlított a muzsikus Rubinstein-hez és a színész Lewinsky-hez. Hebbelből szinte kultuszt csinált. A művészetről és az életről határozott, okos belső megismerésből származó nézetei voltak, amelyekhez szigorúan ragaszkodott. O írta „Az alkimista” című érdekes, mély értelmű regényt és még sok szép és értékes dolgot. Az élet legkisebb dolgainak is fontosságot tudott tulajdonítani. Arra az esetre gondolok, amikor egyszer többen meglátogattuk egy bécsi mellékutcában levő kis lakásán. Éppen maga készítette el ételét egy gyorsforralón: két lágy tojást és hozzá kenyeret. Nagy lelkesedéssel mondta, miközben a víz a tojásokkal forrt, hogy milyen pompás lesz. Életem egy későbbi szakaszával kapcsolatban még lesz róla mondanivalóm.
A zeneszerző Alfred Stross zseniális, de rendkívül pesszmista volt. Ha delle Grazienál leült a zongorához és etűdjeit játszotta, az embernek az volt az érzése, hogy Anton Bruckner muzsikája úszik a levegőben, mintegy el akarva szakadni a földi világtól. Strosst nem igen értették meg; Fritz Lemmermayer nagyon szerette.
Mindketten, Lemmermayer és Stross is jó barátságban voltak Hamerlinggel. Később ők adták az indítékot ahhoz, hogy levelet váltsak Hamerlinggel, de erről még beszélni fogok: Stross súlyos betegen, elborult elmével fejezte be életét.
A szobrász Hans Brandstadter is ott szokott lenni delle Grazienál. Az egész társaság felett gyakran ott lebegett láthatatlanul, csodálatos érzékelhetőségben és mintegy himnikusan az egyház-történész: Werner. Delle Grazie mindenek fölött szerette. Amíg én a szombatokra jártam, ő maga sohasem jelent meg; de csodálója, delle Grazie mindig új és új oldaláról mutatta be Wernert, Aquinoi Tamás biográfusát, a jóságos, szeretetteljes, naivságát a legmagasabb életkorban is megtartó tudóst. Ez az ember olyan önzetlen volt, olyan egzaktan és odaadással foglalkozott a tárggyal, amelyről mint történész beszélt, hogy az ember azt kívánta, bár volna sok ilyen történetíró.
Ezek a szombati összejövetelek igazán varázslatosak voltak. Ha besötétedett, egy vörössel burkolt mennyezetlámpa égett és az egész együttlétet ünnepélyessé tette. Ilyenkor delle Grazie – különösen, ha a kevésbé közelállók már elmentek — gyakran rendkívül beszédessé vált és sok olyat mondott, ami a nehéz napjaiban átéltek utólagos átérzéseként hatott. De ugyanakkor az élet fonákságairól is beszélt és pedig az igazi humor, a sajtó- és egyéb korrupcióról pedig a felháborodás hangján. Közben néha Müllner is megszólalt szarkasztikus, sokszor éles megjegyzéseket téve filozófiai, művészeti és egyéb dolgokról. Delle Grazie házában a pesszimizmus elég erőteljesen érvényesült. És ugyanakkor a Goethe- ellenesség is. Mindig meghallgatták, ha Goethéről beszéltem, de Laurenz Müllernek az volt a véleménye, hogy olyan dolgokat tulajdonítok Goethének, amelyekhez a Kari August nagyherceg miniszterének nem sok köze volt. Mégis minden egyes látogatásomnak – ahol tudtam, hogy szívesen látnak – kimondhatatlanul sokat köszönhettem. Az ottani atmoszféra igen jó hatással volt rám. Ehhez nem kellett az eszmékkel egyetértenem, csak törekvő, a szellemiséggel szemben fogékony emberiességre volt szükség.
Így két világ között álltam. Ott volt delle Grazie, ahová olyan szívesen jártam, másrészt tanítóm és atyai barátom Kari J. Schröer, aki az első látogatások után többé nem jött el delle Graziehez. Mivel mind a kettőjükkel szemben őszinte szeretet és tisztelet élt bennem, érzésvilágomban komoly szakadék keletkezett.
Éppen ebben az időben értek meg bennem a Philosophie der Freiheit első gondolatai. A delle Grazienek megküldött „A természet és ideáljaink” c. Írásom következő mondataiban van az ősmagja ennek a könyvnek: „Ideáljaink már nem elég alaposak ahhoz, hogy a gyakran annyira tartalmatlan, annyira üres valóság kielégítsen bennünket. – Ennek ellenére nem hihetem, hogy ne lehetne kiemelkedni abból a mély pesszimizmusból, amely ebből a felismerésből fakad. Ki tudok emelkedni, ha belső világomba tekintek, ha ideáljaink világához közelebb kerülök. Ez egy önmagában lezárt, önmagában tökéletes világ, amely a múlandó külső dolgok által nem nyerhet és nem is veszíthet semmit. Ha ideáljaink valóban eleven individualitások, vajon nem önmagukban megálló lények-e, függetlenek a természet kegyétől, vagy kegyetlenségétől? Ha a rózsa szirmait a vad szélroham le is tépi, küldetését betöltötte, mert sok emberi szemnek szerzett örömet; ha a gyilkos természetnek holnap úgy tetszik, hogy az egész csillagos eget elpusztítsa, évezredeken keresztül emberek tekintettek fel rá csodálattal és ezzel betöltötte hivatását. Nem az időbeli lét, hanem a dolgok belső mivolta teszi őket tökéletesekké. Szellemi ideáljaink külön világ, amely külön is kell hogy élje az életét és amely semmire sem számíthat a természettől. – Milyen szánalmas teremtmény volna az ember, ha nem a saját ideál-világán belül találna kielégülést, hanem ehhez rászorulna a természettel való együttműködésre. Hol maradna a szabadság, ha a természet, mint valami gyámoltalan gyermeket járószalagon vezetne bennünket és úgy gondoskodnék rólunk? Nem, a természet mindent meg kell hogy tagadjon tőlünk, hogy ha boldogok vagyunk, ezt teljesen a mi szabad énünknek köszönhessük. Pusztítsa csak el a természet naponta, amit létrehozunk, hogy minden nap újra örülhessünk teremtő tevékenységünknek! Semmit sem akarunk a természetnek köszönni, mindent magunknak.
Ez a szabadság mégis csak álom – mondhatná valaki. Miközben szabadoknak hisszük magunkat, a könyörtelen természeti szükségszerűségnek engedelmeskedünk. Legmagasztosabb gondolataink is csak a bennünk rejtetten működő természet produktumai. – Végre el kellene már ismernünk, hogy az a lény, aki önmagát megismeri, nem lehet nem-szabad! … Látjuk, hogy a törvények világa uralkodik a dolgokon és ez eredményezi a szükségszerűséget. Nekünk a megismerésben megvan a hatalmunk arra, hogy a természeti jelenségekben levő törvényszerűséget eloldjuk tőlük és mégis ezeknek a törvényeknek az akaratnélküli rabszolgái lennénk?”
Ezeket a gondolatokat nem ellenkezésből fejtettem ki, hanem mert a szellemi világ látása indított arra, hogy szembehelyezkedjem az enyémmel ellentétes életfelfogással, amelyet mégis nagyon tiszteltem, mert igazi lelki mélységből fakadt. Ugyanabban az időben, amikor delle Grazie társaságában olyan sokféle impulzust kaptam, egy fiatal osztrák költői körbe is bekapcsolódtam. Hetenként találkoztunk valamely téma megvitatására vagy olyan kérdések megbeszélésére, amelyeket valamelyikük odahozott. A legkülönbözőbb emberek gyűltek itt össze. Az életet optimista, naiv módon szemlélő embertől az ólomlábú pesszimistáig minden életszemlélet és lelki hangulat képviselve volt. Fritz Lemmermayer volt a kör lelke. Élt itt valami abból a támadó jellegből, amelyet a kor szellemi életében levő „régiesség” ellen a német birodalomban a Hart fivérek, Kari Henckel és mások képviseltek. De mindez az osztrák „szívélyesség” jegyében. Sokat beszéltek arról, hogy eljött az idő, amikor minden téren új hangnak kell érvényesülnie; de ezt azzal a radikalizmus elleni idegenkedéssel tették, amely az osztrák ember sajátja.
A kör egyik legfiatalabb tagja Joseph Kitir volt. Olyanféle lírai költészetre törekedett, mint a Martin Greif-é. Nem akart szubjektív érzéseket kifejezni; egy eseményt, vagy szituációt „objektíven” akart leírni, de úgy, mintha az ember nem az érzékeivel, hanem érzésével figyelné meg. Nem akarta azt mondani, hogy ő el van ragadtatva, hanem az elragadó eseményt egyszerűen le akarta írni, az elragadtatás azután a hallgatóban, vagy olvasóban jöjjön létre, anélkül, hogy a költő arról beszélne. Kitir ebben az irányban igazán szép dolgokat alkotott. Naiv természet volt. Rövid ideig szorosabb kapcsolat volt köztünk.
Ebben a körben nagy lelkesedéssel hallottam egy német-osztrák költőről beszélni, akinek néhány művét el is olvastam. Ezek nagy hatással voltak rám. Szerettem volna személyesen is megismerni. Megkérdeztem Lemmermayert, aki jól ismerte és még másokat is, nem lehetne-e meghívni összejöveteleinkre. De azt mondták még négy lóval sem lehet odavonszolni. Különc és nem akar emberek közé menni. De én minden áron meg akartam ismerni. Így egy este az egész társaság felkerekedett és elzarándokoltunk oda, hol az „őt ismerők” szerint megtalálható volt. Ez egy kis borozó volt egy a Kamtnerstrasseval párhuzamos utcában. Ott ült egy sarokban, előtte egy elég nagy pohár vörösbor. Úgy ült ott, mintha időtlen idők óta ott ülne és még időtlen időkig ott akarna ülni. Meglehetősen idős volt, de szemében fiatalos tűz égett és arcának rendkívül finom, beszédes vonásai elárulták a költőt és idealistát. Nem vett észre bennünket, mert szép formájú fején szemmel láthatóan akkor suhant át egy éppen születő költemény.
Lemmermayer meg kellett hogy fogja a karját, hogy felénk fordítsa arcát és ránk nézzen. Megzavartuk, ez látszott rajta. Meglepett pillantása nem tudta eltitkolni, de igen szeretetreméltóan adta ennek jelét. Köréje álltunk. A szűk helyiségben nem volt hely ahhoz, hogy olyan sokan leülhessünk. Érdekes volt, ahogy ez a „különcnek” mondott ember rövid idő múlva milyen szellemesen beszédes lett. Mindnyájan úgy éreztük, hogy beszélgetésünkkel nem maradhatunk ebben a fülledt, szűk helyiségben. És nem is volt nehéz a „különcöt” magunkkal vinni egy másik vendéglőbe. Rajta és egy ismerősén kívül, aki már régen járt a körünkbe, mindannyian fiatalok voltunk; de hamarosan kiderült, hogy sohasem voltunk olyan fiatalok, mint ezen az estén, amikor az öregúr közöttünk ült, aki tulajdonképpen mindünk között a „legfiatalabb” volt.
Mélyen meghatott ennek az embernek a varázsa. Világos volt előttem, hogy még sokkal jelentősebb dolgokat kellett hogy írjon, mint ami megjelent tőle és merészen rákérdeztem. Szinte elfogódottan felelt: igen, van otthon még néhány kozmikus vonatkozású dolgom. És elértem, hogy megígérje, ha legközelebb találkozunk, elhozza ezeket magával.
Így ismerkedtem meg Fercher von Steinwanddal. Ízes, ideálisén érző karintiai költő volt, tele eszmékkel. Szegény emberek gyermekeként ifjúkorát nagy nélkülözések között élte le. Hyrtl a kiváló anatómus nagyra becsülte és olyan életet biztosított számára, hogy teljesen a költészetnek, a gondolkodásnak és elmélkedésnek élhessen. A világ elég sokáig csak keveset tudott róla. Róbert Hamerling Fercher von Steinwand első művének a „Seelenbrand grófnődnek a megjelenésétől kezdve a legteljesebb elismeréssel volt iránta.
Most már nem kellett a különcöt elhozni közénk. Szinte rendszeresen jelent meg estéinken. Nagyon örültem, amikor egy ilyen alkalommal magával hozta „kozmikus műveit: az „Ősösztönök kórusát” (Chor der Urtriebe) és az „Ősálmok kórusát” (Chor der Urtraume) továbbá költeményeit, amelyek lendületes ritmusában mintegy a világ teremtő erőihez emelkedő érzések éltek. Ezekben az eszmék mintegy lényszerűén nyilatkoztak meg a gyönyörű dallamosságban és úgy hatottak, mint a világot teremtő hatalmak képei. Azok között az élmények között, amelyeket fiatal éveimben átéltem, egyik legjelentősebbnek a Fercher von Steinwanddal való kapcsolatomat tartom. Mert lénye úgy hatott, mint egy bölcsé, aki bölcsességét a költészetben szólaltatja meg.
Küszködtem az ismétlődő földi életek problémájával. Ebben az irányban sok minden vált világossá, ha olyan emberekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, akiknek magatartásában, egész jellegében olyan tulajdonságok nyomai voltak felfedezhetők, amelyek sem öröklöttek, sem születésük óta szerzettek nem lehettek. Fercher mimikájában, minden mozdulatában egy olyan lelkiség mutatkozott meg, amely csak a kereszténység kezdetén alakulhatott ilyenné, amikor a pogány görög világ még hatott a fejlődésre. Ilyen meglátáshoz azonban nem juthatunk, ha valakinek csak a felénk jövő megnyilvánulásait nézzük. Az ember úgy érzi, mintha látását a másik arcvonásai és mimikája hívnák életre; ezek azonban csak látszólag kísérik individualitása megnyilvánulásait, a valóságban rendkívül mélyre, az intuícióhoz vezetnek. Ehhez a meglátáshoz nem juthatunk akkor, amikor az illetővel együtt vagyunk, csak amikor a benyomás a maga utóhatásában eleven emlékezéssé válik. Ebben az emlékezésben kioltódik ami a külső életben lényegesnek látszik, az egyébként „lényegtelen” pedig világosan érthető nyelven szólal meg. Aki embereket azért „figyel meg”, hogy elmúlt életeiket kikutassa, az egész biztosan nem jut célhoz. Az ilyen megfigyelést a megfigyelt emberrel szemben elkövetett sérelemnek kell éreznünk. Csak ha ezt figyelembe vesszük, remélhetjük, hogy a sorsnak mintegy a szellemi világból jövő rendeléséből mutatkozik meg a másik ember múltja a jelenben.
Éppen ebben az életszakaszomban jutottam oda, hogy az ember ismétlődő földi életeire vonatkozólag biztos szemléletem legyen. Erről régebben is volt elképzelésem, de a határozatlan vonásokból még nem kerekedett ki éles kép. Elméleteket olyan dolgokról, mint az ismétlődő földi életek, magam nem alakítottam ki. Ilyeneket az irodalomból és más közlésekből, mint nyilvánvalókat tudomásul vettem ugyan, de én magam nem teoretizáltam róluk. És csak mert szemléletemben teljesen biztos voltam, folytathattam az említett beszélgetést Neumann professzorral. Abban egyáltalán nincs semmi kivetnivaló, ha valaki az ismétlődő földi életekre vonatkozó, vagy más, csak érzékfeletti úton elérhető megismerésről meggyőződik; mert elfogulatlan, egészséges emberi értelemmel teljes meggyőződést szerezhet ezen a területen akkor is, ha ő maga nem látta. Csakhogy a teoretizálás ezen a területen nem volt az én utam.
Abban az időben, amikor egyre jobban kialakultak az ismétlődő életekre vonatkozó konkrét látásaim, akkoriban ismertem meg a Blavatsky által alapított teozófíai mozgalmat. Sinnet „Ezoterikus buddhizmusát” egy barátom adta a kezembe, akivel ezekről a dolgokról beszéltem. Az első könyv, amelyet a teozófíai irodalomból megismertem, egyáltalán nem volt hatással rám. És örültem, hogy nem olvastam, mielőtt a saját lelki életemből fakadó látásaim kialakultak, mert tartalma visszataszított és az érzékfelettiség ilyen ábrázolási módja elleni antipátiám minden bizonnyal megakadályozott volna abban, hogy kijelölt utamon továbbhaladjak.
VIII.
Ebben az időben – 1888 körül — lelki életemet erős szellemi koncentráció vette igénybe, az élet viszont széleskörű társas érintkezéssel járt. Mivel részletes bevezetést kellett írnom az általam kiadandó goethei természettudományos írások második kötetéhez, szükséges volt, hogy a szellemi világra vonatkozó szemléletemet úgy írjam le, hogy az gondolkodással megérthető legyen. Ez azzal járt, hogy belsőleg elvonatkoztassam magam mindattól, ami a külső élethez kötött. Sokat köszönhetek annak, hogy ezt meg tudtam valósítani. A kávéházban ülve, a körülöttem zajló élénk sürgés-forgás mellett is, belső világomban egész csendben tudtam lenni és gondolataimat a bevezetés fogalmazványának a megírására koncentrálni. Így éltem a magam belső életét anélkül, hogy az bármilyen összefüggésben lett volna a külvilággal, amellyel érdeklődésem folytán mégis intenzíven összefonódtam.
Ez volt az az időszak, amikor érdeklődésem az akkori Ausztriában a közügyek területén megnyilvánuló válságos jelenségek felé fordult. Ismerőseim, munkájukat és tevékenységüket az Ausztria nemzetiségei között folyó tárgyalásoknak szentelték. Mások a szociális kérdéssel foglalkoztak. Ismét mások a művészi élet megfiatalítására törekedtek.
Amikor lelkemmel a szellemi világban éltem, sokszor az volt az érzésem, hogy mindezeknek a célkitűzéseknek terméketlenségbe kell fulladniuk, mert nem akarnak tudomást venni a világ szellemi erőiről. Ezekre a szellemi erőkre való eszmélés látszott pedig számomra elsősorban szükségesnek. Ennek a tudata azonban abban a szellemi életben, amely körülvett, nem volt meg.
Ekkor jelent meg Robert Hamerling szatirikus eposza a „Homunkulus”. Ebben Hamerling tükröt tartott kora elé és a tükörben a kor materializmusát az élet külsőségek felé forduló érdeklődését karikírozott képekben mutatta fel. Egy férfi, aki csak mechanisztikus-materialista fogalmakban és tevékenységben tud élni, kapcsolatot teremt egy asszonnyal, aki nem a valóságos, hanem valamilyen fantasztikus világban él. Hamerling a civilizációnak ezt a két eltorzult formáját akarta ábrázolni. Az egyik oldalon a szellem-nélküliséget, amely a világot csak mechanizmusnak gondolja és az életet el akarja gépiesíteni, a másikon a léleknélküli fantasztikumban élést, amely egyáltalán nem akarja szellemi látszat-életét kapcsolatba hozni a valósággal.
Hamerling ábrázolásának groteszksége sok olyan embert fordított el tőle, aki előbbi műveiért tisztelője volt. Delle Grazie házában is, ahol előzőleg Hamerlinget maradéktalanul elismerték, kedvezőtlenül ítélték meg az eposzt.
Rám a Homunculus nagy hatással volt. Úgy láttam, azokat az erőket mutatja be, amelyek a modern civilizációban a szellem ellen működnek. Korunknak szóló komoly figyelmeztetést láttam benne. De ugyanakkor nehezen tudtam megfelelően állást foglalni Hamerlinggel szemben. És a Homunculus egyelőre még fokozta is a nehézségeimet. Hamerlinget olyan valakinek tartottam, aki számomra sajátságos módon maga is a kor megnyilatkozása volt. Visszanéztem azokra az időkre, amikor Goethe és kortársai az idealizmust emberhez méltó magasságba emelték. Felismertem annak a szükségességét, hogy az ember ezen az idealizmuson keresztül hatoljon be a szellemi világba. Ezt az idealizmust valamilyen nagyszerű árnyéknak fogtam fel, amelyet nem a fizikai világ vetít az emberi lélekbe, hanem a szellemi világ áraszt az ember belső világába és ezzel felhívja arra, hogy az árnyékból kiindulva jusson el az árnyékot vető világhoz. Szerettem Hamerlinget, aki olyan nagyszerű képekben festette meg ezt az idealista árnyékot; de nagyon hiányoltam, hogy ennél megállt. Hiányoltam, hogy tekintetét nem eléggé irányította előre, hogy keresztültörje magát a szellemi világ új formájához, hanem inkább hátrafelé a materializmus által lejáratott szellemiség árnyékára. Ennek ellenére vonzott a Homunculus, bár nem mutatta meg, hogyan jut az ember a szellemi világba, de leírta, hová jutunk, ha csak egy szellem nélküli világban akarunk élni.
A Homunculusszal való foglalkozásom arra az időre esett, amikor a művészi alkotás és szépség mivolta is foglalkoztatott. Ami akkor lelkemet áthatotta, annak a „Goethe als Vater einer neuen Aesthetik” (Goethe mint egy új esztétika atyja) c. kis írásom a lecsapódása. Ez a mű a bécsi Goethe-egyesületben tartott előadásom. Meg akartam találni annak az okát, hogy a Fichteben és Hegelben olyan erőteljesen megnyilatkozó, bátor filozófiai idealizmus miért nem tudott az élő szellemiséghez eljutni. Több úton is próbálkoztam ezzel. Az egyik az volt, hogy gondolatban sokat foglalkoztam az idealista filozófia esztétikai tévedéseivel. Hegel és a hozzá hasonlóan gondolkodók szerint a művészet tartalmát az adja, hogy az „eszme” megjelenik az érzékelhetőségben. Szerintük, ha az „eszme” érzékelhető anyagban jelenik meg, akkor mint szépség nyilatkozik meg. De az utánuk következő kor az „eszme” lényszerű mivoltát már nem akarta elismerni. Mert az „eszme” ahogy az idealizmusban, az idealista világnézet képviselőinek tudatában élt, nem utalt egy szellemi világra, azért követőiknél már nem is lehetett valóság-értéke. És így keletkezett a „realista” esztétika, amely a műalkotásban már nem az abban megjelenő eszmét látta, hanem csak magát az érzékelhető alkotást, amely mint ilyen az emberi igényeknek felel meg és valamilyen nem-valószerű formát vesz fel.
Én a műalkotásban azt tekintettem lényegesnek, ami az érzékek számára megjelenik; de úgy láttam, hogy az az út, amelyen az igazi művész alkotó tevékenysége közben halad, a szellemiséghez vezet el. A művész abból indul ki, ami az érzékekkel észlelhető. De ezt átalakítja. Ennél az átalakításnál azonban nem engedi magát valamilyen pusztán szubjektív ösztöntől vezettetni, hanem az érzékelhető módon megjelenőnek olyan formát igyekszik adni, mintha abban maga a szellem jelennék meg. Nem az eszme érzékelhető formában való megjelenése adja a szépséget, hanem – így mondtam magamnak – az érzékelhetőnek szellemi formában való ábrázolása. Úgy láttam, hogy a művészet behozhatja a szellemi világot az érzékelhető világba. Az igazi művész többé-kevésbé nem-tudatosan elismeri a szellemet. És ahhoz, hogy a művész a szellemi világot meg tudja ismerni – mondtam magamnak mindig újra és újra – nem kell egyéb, minthogy lelki erőivel ne az érzékelhető anyag felé forduljon, hanem az érzékletmentes, tisztán szellemi világ felé.
A helyes megismerés, a szellemiség megnyilatkozása a művészetben és az erkölcsi akarat megnyilatkozása az emberben, akkortájt egységes valamivé állt össze bennem. Úgy láttam, hogy az ember személyiségében van egy középpont, amelynek révén az a világ legősibb mivoltával egészen közvetlenül függ össze. Ebből a középpontból indul ki az akarat. És ha ebben a középpontban a szellem tiszta fénye működik, akkor az akarat szabad lesz és az ember a világ szellemiségével összhangban cselekszik. Ez a szellemiség nem szükségszerűen lesz teremtő, hanem csakis az ember saját mivoltának megvalósításával. Ebben a középpontban nem homályos indítékokból születnek meg az ember tettei, hanem „morális intuícióból”. Ezek a morális intuíciók önmagukban olyan kristálytisztán átlátszóak, mint a legát- látszóbb tiszta gondolatok. Így akartam a szabad akaraton keresztül megtalálni azt a szellemet, amely által az ember mint individualitás létezik a világban. Az igazi szépség átélése révén akartam annak a szellemnek a látásához jutni, amely az emberben tevékeny, amikor az a fizikai világban szellemiségét nem csak a szabad tettben jeleníti meg, hanem kiárad a világba, amely bár a szellemből származik, de azt közvetlenül nem nyilatkoztatja meg. Az igazság meglátása révén akartam átélni a szellemet, amely a maga saját mivoltában nyilatkozik meg, amelynek a szellemi vetülete a morális tett és amelyhez a művész a fizikai forma létrehozásával igyekszik eljutni.
A „Szabadság filozófiája”, mint a szellemet szomjazó, szépségre törekvő fizikai világnak, az igazság világának szellemi megismerése lebegett előttem.
1888-ban történt az is, hogy bevezettek egy bécsi evangélikus pap Alfred. Formey házába. Hetenként egyszer gyűlt itt össze egy művészekből és írókból álló társaság. Maga Formey mint költő is szerepelt. Jó barátja, Fritz Lemmermayer így jellemezte: „meleg szívű, a természetet bensőségesen átérző, az Istenben rajongón, szinte ittasan hívő valaki, aki ugyanígy hisz a boldogságban is. Így írja költeményeit lágy, zúgó akkordokban. Mintha nem is érintené a Földet, hanem fenn, magasan a felhők között lebegne és álmodnék.” És Alfred Formey mint ember is ilyen volt. Az ember szinte a földtől el szakítottnak érezte megát, ha hozzájuk ment és történetesen csak a házigazda és a felesége volt otthon. Formey gyermekien szelíd volt és szelídsége melegen érző lelkében mintegy magától értetődően csapott át lírai hangulatba. Csak néhány szót beszélt és az embert máris meleg atmoszféra vette körül. A háziasszony a színpadot hagyta ott a papiak kedvéért. A vendégeket kedves bájjal fogadó, szívélyes papnéban senki sem fedezte volna fel a volt színésznőt. A papról szinte anyai módon gondoskodott és a hozzá intézett szavai is ilyen anyaian gondoskodók voltak. Kettőjükben kedves módon fejeződött ki egyrészt a lélek bája, másrészt a rendkívül tekintélyes külső ellentéte. A papiak világtól idegen hangulatába aztán a vendégek hozták be a „világot” a legkülönbözőbb szellemi irányokból. Időnként megjelent Friedrich Hebbel özvegye is. Megjelenése mindig ünnepet jelentett nekünk. Idős korára olyan előadói művészetet alakított ki, hogy az ember boldog elragadtatással hallgatta, és teljesen lenyűgözte. És ha Christine Hebbel mesélt valamit, az egész szobát lelki melegség árasztotta el. Formey-éknél ismertem meg Frau Wilbornt, a színésznőt is. Érdekes valaki volt, ragyogóan szavalt. Lenau „Három cigányát” (Die drei Zigeuner) mindig újból örömmel hallgattuk. Később azután úgy alakult, hogy a Formey-kör tagjai néha Wilborn asszonynál is összejöttek. De milyen más volt itt a hangulat. Világot kedvelő, életvidám, humorra vágyó emberek lettek azok is, akik a papéknál még akkor is komolyak maradtak, amikor a „bécsi népi költő”, Friedrich Schlögl a maga vidám tréfáit olvasta fel. Ez például amikor Bécsben a halottégetést szűk körben bevezették, egy tárcát írt. Ebben elmondta, hogy egy férj, aki a feleségét kissé „vaskosan” szerette, minden alkalommal, ha valami nem tetszett neki nála, odakiáltotta az asszonynak: „Öreg, égettesd el magad”. Formeynál az ilyesmihez Bécs kultúrtörténetébe való megjegyzéseket fűztek. Wilbornnál úgy nevettek, hogy szinte rengtek a falak. Formey ha megjelent Wilbornnál, olyan volt, mint egy világfi; Wilborn pedig Formeynál, mint egy apátnő. Nagyszerű tanulmányokat lehetett folytatni az embereknek még az arckifejezésében is megmutatkozó átváltozásáról.
Formeynél megfordult Emibe Mataja is, aki Emil Mariot néven az élet mélyreható megfigyeléséből merített regényeket írt. Elbűvölő valaki volt, aki életmódjával az emberi lét ridegségét szemléltetőn, zseniálisan, sokszor izgatóan juttatta kifejezésre. Művész volt, aki jól tudta ábrázolni, hogyan dobja bele az élet a maga rejtélyeit a mindennapokba, hogyan zúdítja a sors a tragikumot az emberre úgy, hogy az összeroskad alatta.
Többször hallottuk itt az osztrák Tschempas hölgy-kvartettet; itt szavalta el melodrámaszerűen Lemmermayer Alfred Stross tüzes zongorajátéka mellé Hebbel „Heideknaben” c. művét.
Szerettem a papék házát, ahol olyan sok melegséget kapott az ember és ahol a legnemesebb emberiesség uralkodott.
Ebben az időben történt, hogy behatóbban kellett foglalkoznom Ausztria közügyeivel. 1888-ben ugyanis rövid időre átvettem a „Deutsche Wochenschrift” szerkesztését. Ezt a hetilapot Heinrich Friedjung, a történész alapította. Rövid szerkesztői tevékenységem arra az időre esett, amikor az Ausztria népei közötti tárgyalások különösen élesekké váltak. Nem volt könnyű minden héten cikket írnom a közérdekű eseményekről. Mert alapjában véve a lehető legtávolabb álltam minden pártszerű életfelfogástól. Engem az emberiség kulturális fejlődése érdekelt. És az ebből adódó szempontot úgy kellett képviselnem, hogy ennek teljes fenntartásával se látsszanak cikkeim „egy világtól elvonatkoztatott idealista” írásainak. Ehhez jött, hogy az akkor Ausztriában főleg Gautsch miniszter által bevezetett iskolai reformot a kultúrérdekekre sérelmesnek találtam. Ezzel kapcsolatos kritikáimat egyszer még Schröer is fenntartással fogadta aki pedig mindig is szimpatizált a pártszemlélettel. A Gautsch féle pedagógia-ellenes intézkedésekkel szemben azokat a szakszerű intézkedéseket dicsértem, amelyeket a klerikális miniszter, Leo Thun az osztrák gimnáziumokban már az ötvenes években bevezetett. Amikor Schröer cikkemet elolvasta, azt mondta, azt akarom-e, hogy újra klerikális tanítási politika legyen Ausztriában?
Rövid szerkesztői tevékenységemnek mégis nagy jelentősége volt. Megismertem azt a stílust, amellyel akkor a közügyeket Ausztriában kezelték. Ez nekem rendkívül ellenszenves volt. A közügyek megtárgyalásába is bele akartam vinni a magas szellemi és emberi célokat szolgáló elemet. Ezt hiányoltam a napilapok cikkeiben. Mindennapi gondot jelentett, hogyan lehetne ezt megvalósítani. És ez valóban gond volt, mert nem volt meg ehhez az a képességem, amelyet egy gazdag élettapasztalat ezen a téren megadhatott volna. Alapjában véve egészen előkészületlenül kerültem bele ebbe a szerkesztői tevékenységbe. Látni véltem, hogy a különböző területeken merrefelé kell haladni, de nem tudtam ezt úgy megfogalmazni, hogy az az újságolvasókat meggyőzze. Így a lap szerkesztése minden héten rendkívüli fáradságomba került. Ezért nagy tehertől szabadultam meg, amikor ez a munkám megszűnt. A hetilap tulajdonosa ugyanis a lap alapítójával vitába bonyolódott az eladási ár miatt.
Ez a tevékenységem viszont meglehetősen szoros kapcsolatba hozott olyan személyekkel, akik a közélet legkülönbözőbb területein működtek. Így megismertem Viktor Adlert, aki akkor az osztrák szocialisták vezetője volt. A vézna, igénytelen emberben energikus akarat dolgozott. Amikor a kávéházi asztalnál megszólalt, mindig az volt az érzésem, hogy beszédének tartalma mindennapi, jelentéktelen, de ahogy beszélt, az maga a hajthatatlan akarat. Megismertem Pernerstorfert, aki éppen akkor készült átlépni a német nemzeti pártból a szocialista pártba. Erős individualitás volt, széleskörű tudással. A közélet éles kritikusa. Egy havi folyóiratot adott ki „Deutsche Worte” címmel, amely ösztönző olvasmány volt számomra. Ezek társaságában találkoztam más olyan emberekkel is, akik tudományosan, vagy pártszerűen akarták a szocializmust érvényre juttatni. Ők adták az indítékot arra, hogy Marx-szal, Engelsszel, Rodbertusszal és a társadalmi gazdaságtan más íróival foglalkozzam. Egyikhez sem tudtam belső kapcsolatot találni. Személyes fájdalmat éreztem, ha arról beszéltek, hogy az emberiség történetében a materiális gazdasági erők a fejlődés hordozói és a szellemiség ennek a szerintük reális alapépítménynek csak eszmei felépítménye. Ismertem a szellem valóságát. A teoretizáló szocialisták nézetei számomra azt jelentették, hogy behunyják a szemüket az igazi valóság előtt.
Emellett világos volt előttem, hogy a szociális kérdésnek rendkívül nagy a jelentősége. És korunk tragikumának tartottam, hogy olyanok foglalkoznak vele, akiket teljesen hatalmába kerített korunk materializmusa. Mert azt tartottam, hogy éppen ezt a kérdést csak egy szellemi világnézet tudja helyesen megfogalmazni.
Így tehát 27 éves koromban tele voltam „kérdésekkel” és „rejtélyekkel” az emberiség külső életére vonatkozólag; ugyanakkor a lélek mivolta és a szellemi világgal való kapcsolata kialakult, kész szemléletként egyre határozottabb formában jelent még belső világomban. Csak ennek a szemléletnek az alapján állva tudtam egyáltalán szellemi munkát végezni. És ez a munka egyre inkább abban az irányban fejlődött, hogy néhány évvel később megtudtam írni a Philosophie der Freiheit c. művemet.
IX. –
Erre az időre (1889) esik első utazásom Németországba, amikor is meghívtak Goethe művei weimari kiadásának munkatársául. A kiadásról Zsófia szász nagyhercegnő megbízásából a Goethe Archívum gondoskodott. Néhány évvel azelőtt halt meg Goethe unokája, Walter von Goethe, aki Goethe kéziratos hagyatékát a nagyhercegnőre hagyta. A nagyhercegnő ezután megalapította a Goethe Archívumot és néhány Goethe-szakemberrel együtt – akiknek az élén Hermann Grimm, Gustav von Loeper és Wilhelm Scherer álltak – elhatározta, hogy olyan Goethe-kiadást hoz létre, amelyben az ismert Goethe-műveket a még nyilvánosságra nem hozott hagyatékkal kiegészítik.
A Goethe-irodalom körébe tartozó publikációim adták az indítékot arra, hogy felkérjenek Goethe természettudományos írásai egy részének erre a célra való feldolgozására. És hogy a természettudományos hagyatékban tájékozódjam és a munkámmal kapcsolatos első lépéseket megtegyem, Weimarba hívtak.
Néhány hetes tartózkodásom Goethe városában életem ünnepi időszaka volt. Éveken keresztül Goethe gondolatvilágában éltem; és most magam is ott lehettem azokon a helyeken, ahol ezek a gondolatok születtek. Ennek az érzésnek a felemelő hatása alatt töltöttem el a néhány hetet.
Ott voltak előttem a papírlapok, amelyeken kiegészítések voltak ahhoz, amit előzőleg a Kürschner féle „National Literatur” Goethe-kiadványa számára feldolgoztam.
Ennek a korábbi munkámnak az alapján képet alkottam magamnak Goethe világnézetéről. Most az volt a fontos, hogy megállapítsam, vajon ez a kép helytálló-e egybevetve a hagyatékból előkerült azelőtt nem publikált természettudományos írásokkal. Nagy figyelemmel dolgoztam bele magam Goethe hagyatékának ebbe a részébe.
Csakhamar úgy láttam, hogy a még nem publikált írások fontos adalékot szolgáltatnak ahhoz, hogy Goethe megismerési módját pontosabban tekinthessem át.
Addig megjelent írásaimban Goethe megismerési módját úgy értelmeztem, hogy szerinte az ember mai, mindennapi tudatával messze van a körülötte levő világ igazi mivoltától. És ebből a messze-létéből fakad az a törekvése, hogy mielőtt megismerné a világot, olyan erőket fejlesszen ki magában, amelyek a mindennapi tudatában nincsenek meg.
Ebből a szempontból jelentősnek láttam, hogy Goethe írásai között olyanokat találtam, mint a következők:
„Hogy ezek között a különböző fajták között valamelyest tájékozódjunk, (Goethe az emberben levő különböző fajta tudásra és ennek a tudásnak a külvilághoz való viszonyára gondol) hasznosakra, tudással bírókra, szemlélődőkre és átfogó tudásúakra osztjuk őket.
- A hasznosak, haszonra törők, követelők az elsők, akik a tudomány területét mintegy felvázolják és a praktikusat megragadják. A tapasztalat révén szerzett tudás biztonságot, bizonyos szélesebb látókört ad nekik.
- A tudni vágyóknak nyugodt, önzetlen szemléletre, érdeklődő nyugtalanságra, világos értelemre van szükségük; ezek mindig kapcsolatban vannak az előbbiekkel; csak tudományos értelemben dolgozzák fel azt, ami eléjük kerül.
- A szemlélődők már produktívan viselkednek; a bővülő tudás észrevétlenül valamilyen szemléletet igényel, valamilyen szemléletbe torkollik és a tudással bírók, bármennyire is keresztre feszítve érzik magukat az imaginációval szemben, mégis, mielőtt hibáznának, segítségül kell hívniuk a produktív képzelőerőt.
- Az átfogó tudásúak, akiket büszke szóval alkotóknak is lehetne nevezni, a legmagasabb értelemben produktívak; amennyiben ugyanis eszmékből indulnak ki, már az egésznek az egységét mondják ki és azután úgyszólván már csak a természet dolga, hogy az eszméhez alkalmazkodjék.”
Az ilyen megjegyzésekből kitűnik, hogy Goethe szerint az ember mindennapi tudatával a külvilág igazi mivoltán kívül van. Másik tudatformára kell átváltania, ha megismerésével a külvilágba be akar hatolni. Weimari tartózkodásom során egyre határozottabban fogalmazódott meg bennem a kérdés: hogyan kell a Goethe által lefektetett megismerési alapokat ügy továbbépíteni, hogy az ő szemléleti módjából kiindulva a gondolkodás átvezessen oda, ahol a szellemi tapasztalást – ahogy az számomra adódott – fel tudja venni magába.
Goethe abból indult ki, ami a megismerés alacsonyabb fokain, a „hasznosak”, a „tudni vágyók” fokain elérhető. Látva, hogy ezzel a tudással szemben ott áll az, ami a „szemlélődőkben” és „átfogó tudásúakban” az alacsonyabb megismerési fokok tartalmát produktív lelki erők révén termékennyé tudja tenni. Amikor így, az alacsonyabb rendű tudással a lelkében a magasabb szemlélet és átfogó tudás fényében élt, egynek érezte magát a dolgok mivoltával.
Ezzel természetesen még nincs adva a szellemben való megismerő átélés. De kirajzolódik a hozzávezető üt egyik oldala, az, amely az embernek a külvilághoz való viszonyából adódik. Világos volt, hogy a megoldást csak az adhatja, ha a másik oldalról indulunk el, arról, amely az ember önmagához való viszonyából adódik.
Ha a tudat produktívvá válik, vagyis a valósághoz önmagából hozzáad valamit, megmaradhat-e még a valóság világában, vagy ellebeg attól, hogy a nem-való világban elvesszen? Át kellett tehát tekinteni azt, ami ebben a tudat által „produkált” valamiben szemben áll ezzel. Az emberi tudatnak előbb meg kell értenie saját magát; csak akkor tudja a tisztán szellemileg átélteket igazolni. Ilyen gondolataim voltak, világosabban megismételve korábbi gondolataimat, amikor Goethe írásait tanulmányoztam.
Nyár volt. Weimar művészeti életéből alig volt valami jelen. Teljes nyugalomban adhattam át magam annak a művészi elemnek, amely Goethe működésének emlékeként volt ott. Nem éltem a jelenben, teljesen belemerültem Goethe korába. Hiszen Weimarban az akkori jelen a Liszt-korszak volt. Ennek képviselői viszont nem voltak ott.
Munka után az archívumban dolgozókkal voltam együtt. Azonkívül ott voltak azok a munkatársaim is, akik kívülről jöttek rövidebb, vagy hosszabb időre az archívumba. Az archívum igazgatója, Bernhard Suphan rendkívüli szívélyességgel fogadott és Julius Wahle az archívum állandó munkatársa jó barátom lett. Mindez azonban csak két év után alakult így ki, amikor hosszabb ideig ismét az archívumban dolgoztam. Ezt majd a maga helyén fogom elmondani.
Ekkoriban nagyon szerettem volna Eduard von Hartmannt személyesen is megismerni. Már évek óta filozófiai tárgyú levelezést folytattam vele. Ez a találkozás egy rövid, Weimar utáni berlini tartózkodásom során sikerült is.
Hosszan beszélgettünk. Egyenes felsőtesttel, lábait kinyújtva feküdt egy kereveten. Mióta térdbaja gyötörte, életének legnagyobb részét ebben a helyzetben töltötte. Homloka tiszta, éles értelmet fejezett ki, szemei határozott tekintete azt a bensőségesen átérzett biztonságot mutatta, amelyet a megismerés adott neki. Arcát hatalmas szakáll keretezte. Nagyon határozottan beszélt, ezzel is jelezve, hogy milyen alapvető gondolatokat mond ki az egész világra vonatkozóan és hogy ezzel meg is világítja azt. Ezeket a gondolatokat azonnal át- meg átszőtte a mások nézeteiről alkotott kritika. Így ültem vele szemben, miközben élesen bírált engem, de bensőjében tulajdonképpen nem is figyelt rám. Hartmann szerint a dolgok mivolta a nem-tudatos régióban van és az emberi tudat számára mindig is ott kell maradnia; számomra viszont a nem-tudatos elem olyasvalami volt, ami a lelki élet aktiválásával egyre inkább felhozható a tudatba. A beszélgetés során rátértem arra, hogy a képzetet nem volna szabad eleve olyannak tekinteni, ami a valóságtól elszakadva csak egy nem-valóságos valamit közvetít a tudatnak. Az ilyen szemlélet nem lehet ismeretelméleti kiindulópont, mert általa az ember elzárja maga előtt a valósághoz vezető utat. Hiszen csak az lehet előtte, hogy képzetekben élünk és a valóságot csak valamiféle képzet-hipotézisekkel, nem pedig valóságosan tudjuk megközelíteni. Sokkal inkább azt kellene előbb tisztázni, hogy a képzet nem-valóságos voltát valló nézet helyes-e, vagy csak előítéleten alapszik. Hartmann erre azt felelte, hogy erről nem is lehet vitatkozni, hiszen már a „képzet” szó szóképzésében is ott van, hogy nincs adva benne semmiféle realitás. Amikor ezt az ellenvetést meghallottam, lelkemben megborzongtam. „Szóképzés” mint kiindulópontja valamely világnézetnek! Ereztem, milyen messze vagyok korunk filozófiájától. És amikor hazafelé utaztam és a vonatfülkében átadtam magam gondolataimnak és a számomra mégis oly értékes látogatásra való emlékezésnek, újból lelki borzongás fogott el. Mindez még hosszú ideig élt bennem.
Rövid tartózkodásaimat, amelyeket a weimarit követően a németországi utazásom során Berlinben és Münchenben töltöttem – a Hartmannál tett látogatásomat kivéve – egészen a helyek kínálta művészeti életnek szenteltem. Látóköröm ilyen irányú szélesítése rendkívül sokat adott. Így ez az első nagyobb utazásom művészeti nézeteimre vonatkozólag is nagyjelentőségű volt. Amikor ez után az utam után ismét néhány hetet Salzkammergutban töltöttem, annál a családnál, ahol a fiúkat már olyan régóta tanítottam, sok benyomás emléke jött fel bennem. Továbbra is arra voltam utalva, hogy megélhetésem végett magánórákat adjak. De ez a munka most belsőleg is foglalkoztatott, mert azt a fiút, akinek a nevelését évekkel előbb elvállaltam és akit sikerült teljesen tompa lelki állapotából kihoznom, fejlődésében bizonyos pontig el akartam vinni.
Ezt követően, miután Bécsbe visszatértem, sokat jártam egy társaságba, amelynek a lelke egy asszony volt, akinek misztikus teozófiai beállítottsága a társaság minden tagjára mély hatást gyakorolt. Számomra nagyon értékesek voltak az órák, amelyeket ennek az asszonynak, Marie Langnak a házában töltöttem. Életfelfogásának és életérzésének komolysága nagyon szépen nyilatkozott meg. Lelki élményeit zengő, szívhez szóló szavakkal mondta el. Mivel a világgal és önmagával is nehéz harcokat vívott, élete csak a misztikus keresésben tudott, ha nem is teljesen, kielégülést találni. Így mintegy arra volt teremtve, hogy lelke legyen a kereső emberek egy csoportjának. Ebbe a körbejött be a teozófia, amelyet a múlt század végén H.P. Blavatsky terjesztett el. De behozta ide a maga teozófiáját Franz Hartmann is, aki széles körben ismert volt teozófiai munkái és Blavatskyhoz való kapcsolata révén. Marie Lang több mindent vett fel ebből. Ezek a gondolati tartalmak lelki habitusával több vonatkozásban egyezni látszottak. Mégis, amit ebből felvett, csak külső máz volt. A lelke mélyén miszticizmus élt és ez a miszticizmus a megpróbáltatások okozta szenvedések miatt elemi erővel jelentkezett a tudatában.
Az építészek, irodalmárok és a többiek, akik Marie Langhoz jártak, aligha érdeklődtek volna a Franz Hartmann által képviselt teozófia iránt, ha Marie Lang maga nem érdeklődött volna iránta. És a legkevésbé érdekelt volna engem. Mert ahogy Franz Hartmann írásaiban a szellemi világhoz viszonyult, az teljes ellentéte volt az én szemléletemnek. Nem tudtam elismerni belső igazságtartalmát. Kevésbé foglalkoztatott azonban írásainak tartalma, mint inkább a mód, ahogyan azokkal az őszintén kereső emberekre hatott.
Marie Lang révén ismertem meg barátnőjét, Rosa Mayredert. Mayreder azok közé tartozott, akikkel szemben egész életemben a legnagyobb tiszteletet éreztem és akiknek a fejlődését a legnagyobb érdeklődéssel kísértem. El tudom képzelni, hogy amit most elmondok, attól ő maga nem lenne éppen elragadtatva, de amit az ő révén kaptam, azt ilyennek éreztem. Írásai közül, amelyek később indokoltan voltak nagy hatással sok emberre és az irodalomban kétségkívül előkelő helyet biztosítanak számára, akkor még nem jelent meg semmi. De ami ezekben az írásokban azután megnyilatkozott, azt Rosa Mayreder úgy élete át és olyan szellemi formában tudta kifejezni, hogy a legmélyebb szimpátiámat váltotta ki. Az volt a benyomásom, hogy minden lelki képesség olyan mértékben van meg benne, hogy ezek harmonikus együttműködése az igazi emberséget fejezi ki. Különböző művészi adottságai mellett önálló és a dolgokba mélyen belelátó megfigyelő volt. Festése nem csak individuális fejlődését fejezte ki, hanem azt is, milyen odaadón mélyedt el az objektív világban. Azok az elbeszélések, amelyekkel írói pályáján elindult, tökéletes harmóniát fejeznek ki személyes vívódásai és az objektíven szemlélt külvilág között. Későbbi művei még inkább ilyenek. A legvilágosabban mutatkozik ez meg később megjelent kétkötetes „A nőiesség kritikája” (Kritik der Weiblichkeit) c. művében. Életem nagy nyereségének tartom, hogy ebben az időben, az ő keresésének és lelki küzdelmeinek az éveiben, jó néhány órát tölthettem együtt vele.
Ez megint azoknak az emberi kapcsolataimnak az egyike volt, amelyek a gondolati tartalmakon túl és bizonyos értelemben ezektől teljesen függetlenül alakultak ki és váltak intenzívvé. Mert az én világnézetem és még inkább érzésvilágom iránya egyáltalán nem volt azonos Rosa Mayrederével. Az a mód, ahogy én a jelenlegi tudományosságból a szellemiség átéléséhez emelkedtem, az ő számára nem lehetett rokonszenves. Ő ezt a tudományosságot olyan eszmék kialakítására akarta felhasználni, amelyek a személyiség teljes megvalósulását célozzák, anélkül azonban, hogy ez a személyiség a tisztán szellemi világ megismerésére törekednék. Amire nekem ebben a vonatkozásban igényem volt, az neki alig mondhatott valamit. Teljesen az emberi individualitás közvetlenül megnyilatkozó szükségleteire koncentrált és nem fordított figyelmet az individualitásban működő szellemi erőkre. Ilyen módon eljutott a nőiség és a nőiséggel járó igények addigi legjelentősebb ábrázolásához.
Rosa Mayredert nem elégítette ki a művészethez való viszonyulásom. Véleménye szerint félreismertem a művészetet mint olyat, holott én éppen arra törekedtem, hogy a specifikusan művészi elemet az általam átélt szellemiség segítségével megértsem. Úgy vélte, nem tudok a fizikai világ megnyilatkozásaiba eléggé elmélyedni, ezért nem tudom az igazán művészi elemet megközelíteni; holott én éppen arra törekedtem, hogy az érzékelhető világ teljes igazságát megismerjem. – Mindez nem csökkentette azt a bensőséges, baráti érzést, amely iránta bennem élt, hiszen ugyanakkor életem legértékesebb óráit neki köszönhettem. És ez az érzés mind a mai napig nem csökkent.
Rosa Mayredernél többször részt vettem a szellem embereinek beszélgetéseiben. Ott volt Hugo Wolf, Rosa Mayreder közeli barátja, aki csendesen ült és inkább befelé nézett, semmint a körülötte levőkre figyelt volna. Az ember lelkében rezonált az a kevés is, amit mondott. Mert amit átélt, az titokzatos módon átáradt azokra is, akik vele együtt voltak. – Őszinte szeretet fűzött Rosa Mayreder férjéhez, az emberileg és művészileg egyaránt finom érzésű Kari Mayrederhez és ennek a művészetekért lelkesedő fivéréhez, Julius Mayrederhez. Gyakran voltak ott Marie Lang és köre, valamint Friedrich Eckstein, aki akkoriban teljesen a teozófiai áramlatban és világfelfogásban élt.
Ez volt az az időszak, amikor a „Philosophie der Freiheit c. művem egyre határozottabb formát kezdett ölteni. Rosa Mayreder volt az, akivel erről a művemről a legtöbbet tudtam beszélni. Belső magányosságomat, amelyben éltem, részben ő oldotta fel. Rosa Mayreder az emberi személyiség megismerésére törekedett, én viszont annak a megismerésére, hogyan nyilatkozik meg a világ, amelyet ez a személyiség felnyíló szellemi szemével aztán megtalálhat. A két szemlélet közötti különbséget át is lehetett volna hidalni. Életem későbbi szakában gyakran és hálásan emlékeztem vissza többek között olyan élményekre, mint pl. egy sétára a gyönyörű alpesi erdőkben, amikor Rosa Mayrederrel az emberi szabadság igazi értelméről beszélgettünk.
X. –
Visszatekintve életemre, az első három évtized önmagában lezárt szakasznak mutatkozik. Ennek az életszakasznak a végén költöztem át Weimarba, hogy ott csaknem hét éven át a Goethe- és Schiller Archívumban dolgozzam. A korábbi weimari utazásom és a Goethe városába költözésem között Bécsben eltöltött időre úgy tekintek vissza, mint amelyben bizonyos mértékig sikerült befejeznem, amire addig törekedtem. Ez abból állt, hogy a Philosophie der Freiheit-tel nagyjából elkészültem.
Annak az eszmevilágnak, amelyben akkoriban éltem, lényeges eleme volt, hogy a fizikai világ nem jelentett számomra igazi valóságot. Ebben az időben publikált írásaimban és tanulmányaimban mindig azt hangsúlyoztam, hogy az emberi lélek igazából abban a gondolkodásban nyilatkozik meg, amelyet nem a fizikai világra épít, hanem szabad, fizikai észlelésen túli tevékenységként alakít ki. Állítottam, hogy az ember ennek az ”érzékletmentes„ gondolkodásnak a révén benne él a világ szellemiségében.
Élesen hangsúlyoztam azt is, hogy amennyiben az ember ebben az ”érzékletmentes„ gondolkodásban él, tudatával a lét ősokainak világában van. Értelmetlenségnek tartottam a megismerés határairól beszélni. A megismerés számomra azt jelentette, hogy a lélek az átélt szellemi tartalmakat újra megtalálja az észleleti világban. Ha valaki megismerési határokról beszél, szerintem ezzel elismeri, hogy az igazi valóságot nem tudja szellemileg átélni és ezért nem tudja megtalálni az észleleti világban sem.
A megismerés határairól szóló nézet megcáfolásánál elsősorban azt tartottam fontosnak, hogy saját meglátásaimat fejtsem ki. Elutasítottam azt a megismerési utat, amely a fizikai világ felé fordul és a fizikai világon keresztül akar a valósághoz eljutni. Arra akartam rámutatni, hogy nem ilyen kifelé, a fizikai világ felé fordulással kell az igazi valóságot keresnünk, hanem a belső világunkba való leszállással. Csak az beszél a megismerés határairól, aki kifelé fordulva akarja ezeket a határokat áttörni és azután látja, hogy ez lehetetlen. De nem azért lehetetlen, mert az emberi megismerő képességnek határai vannak, hanem azért, mert az ember olyasmit keres, amiről, ha megfelelőén elmélyülne magában, nem is beszélhetne. Az ember, amikor mélyebbre akar hatolni a fizikai világba, ott az észleletek mögött mintegy a fizikai világ folytatását keresi. Olyan ez, mintha az illúziókban élő ember további illúziókban keresné illúziói okait.
Fejtegetésem lényege akkor a következő volt: amikor az ember a földi létben születése után fejlődni kezd, megismerőn áll szemben a világgal. Először fizikailag szemléli; de ez még csak a megismerés kezdete. Ebben a szemlélésben még nem nyilatkozik meg minden, ami a világban van. A világ lényszerű; de az ember eleinte még nem jut el ehhez a lényszerűséghez. Még lezárja magát előle. Mivel saját lényét nem állítja szembe a világgal, lényszerűség nélküli világképet alkot. Ez a világkép azonban illúzió. A fizikailag észlelő ember a világgal mint illúzióval áll szemben. Ha azonban a fizikai észleléshez hozzákapcsolja az ember belső világából az érzékletmentes gondolkodást, akkor az illúziót átitatja a valóság; megszűnik illúzió lenni. Akkor az önmagát saját belső világában átélő emberi szellem megtalálja a világ szellemiségét, amely az ember számára nincs rejtetten a fizikai világ mögött, hanem ebben a fizikai világban él és működik.
Úgy láttam, hogy nem a logikus következtetésnek, vagy a fizikai észlelés továbbvitelének a dolga megtalálni a világban a szellemet; hanem, hogy az ember továbbfejlődve az észleléstől az érzékletmentes gondolkodás átéléséhez jusson.
Ilyen gondolatok hatották át azt, amit az általam kiadott goethei természettudományos írások második kötetében (1888) írtam: „aki elismeri a gondolkodás fizikai érzékelésen túlmenő észlelőképességét, annak szükségképpen el kell ismernie, hogy ennek az észlelésnek a pusztán fizikai valóságon túli objektumai is vannak. A gondolkodásnak ezek az objektumai az ideák, az eszmék. Amennyiben a gondolkodás megragadja az eszmét, egybeolvad a világ létének ősokával; ami kinn a világban működik, bejut az ember szellemiségébe: az ember egy lesz a legmagasabb potenciájú objektív valósággal. Az idea valóságban való észlelése az ember igazi kommuniója. – A gondolkodásnak az ideákkal szemben ugyanaz a jelentősége, mint a szemnek a fénnyel, a fülnek a hanggal szemben. A felfogás, a megértés szerve.” (Einleitung zu Goethes naturwissenschaftlichen Schriften in Kürschners National-Literatur, S.IV.)
Kevésbé tartottam fontosnak, hogy a szellemi világot úgy írjam le, ahogy az megjelenik, amikor az érzékletmentes gondolkodás a saját maga átélésén túlemelkedve szellemi megismeréshez jut. Inkább arra akartam rámutatni, hogy a fizikai szemlélet számára adott természet alapja a szellemiség. Kifejezésre akartam juttatni, hogy a természet valójában szellemi.
Ehhez az adott indítékot, hogy sorsom szerint tisztáznom kellett helyzetemet az akkori ismeretelméletekkel. Ezek egy szellem-nélküli természetet tételeztek fel és ennek értelmében feladatuknak tekintették kimutatni, hogy az ember nem jogosult arra, hogy szellemi képet alkosson magának a természetről. Én egészen más ismeretelméletet akartam ezzel szembeállítani. Ki akartam mutatni, hogy az ember, amikor gondolkodik, nem mint egy a természeten kívül álló lény formál képet a természetről, hanem hogy a megismerés átélés, úgy hogy az ember amikor megismer, benne van a dolgokban.
Az is a sorsomban volt, hogy saját nézeteimmel Goethehez kapcsolódjam. És bár a Goethehez kapcsolódás sok alkalmat ad annak a kimutatására, hogy a természet szellemi, mert Goethe maga is szellemi természetszemléletre törekedett, mégsem ad alkalmat arra, hogy az ember a tisztán szellemi világról beszéljen, mert Goethe a szellemi természetszemléletet nem fejlesztette tovább közvetlen szellemi szemléletté.
A továbbiakban az volt fontos számomra, hogy a szabadság eszméjét határozzam meg. Ha az ember ösztönei, szenvedélyei stb. alapján cselekszik, akkor nem szabad; mert azok az impulzusok, amelyek ekkor cselekvését meghatározzák, ugyanolyan tudatosak, mint a fizikai világ benyomásai. Ilyenkor nem is igazi mivolta cselekszik. Olyan fokon cselekszik, amelyen igazi mivolta még meg sem nyilatkozik. Itt önmagát, mint embert, éppoly kevéssé nyilatkoztatja meg, mint a fizikai világ a maga mivoltát a pusztán fizikai megfigyelésben. Mármost a valóságban a fizikai világ nem illúzió, csak az ember teszi azzá. Az ember azonban képes arra, hogy cselekvésében az érzékelhetőséghez hasonló ösztönöket, vágyakat stb. amelyek tulajdonképpen illúziók, valósággá tegye; ilyenkor valamilyen illúziós elem cselekszik rajta keresztül: nem ő maga cselekszik; valami nem-szellemi cselekszik benne. Saját szellemisége csak akkor cselekszik, ha impulzusait az érzékletmentes gondolkodásban találja meg, mint morális intuíciókat. Ekkor cselekszik ö maga, nem pedig más; ekkor szabad, a saját impulzusából cselekvő lény.
Ki akartam mutatni, hogy aki az érzékletmentes gondolkodást, ezt az emberben levő tisztán szellemi képességet elutasítja, sohasem juthat a szabadság megértéséhez; viszont mindjárt megérti, ha az érzékletmentes gondolkodás valóságát felismeri.
Ezen a területen is kevésbé láttam fontosnak akkoriban, hogy a szellemi világot írjam le, amelyben az ember morális intuícióit átéli, mint inkább azt, hogy maguknak az intuícióknak a szellemi jellegét hangsúlyozzam. Ha az előbbi lett volna fontos számomra, akkor a Philosophie der Freiheitben „A morális fantázia” c. fejezetet így kellett volna kezdenem: „A szabad szellem impulzusai alapján cselekszik; ezek az intuíciók, amelyeket a természeti léten kívül, a tisztán szellemi világban él át, anélkül, hogy mindennapi tudatában ezt a szellemi világot tudomásul venné.” Számomra azonban akkor az volt a fontos, hogy csak a morális intuíciók tisztán szellemi jellegét írjam le. Ezért mutattam rá arra, hogy ezek az intuíciók az ember eszmevilágának egészében vannak és ennek megfelelően azt mondtam: „A szabad szellem impulzusai, vagyis intuíciói alapján cselekszik, amelyeket eszmevilága egészéből gondolkodással válogat ki.” — Aki nem fogadja el a tisztán szellemi világot, vagyis nem írhatná le maga is az első mondatot, nem ismerheti el egészen a másodikat sem. A Philosophie der Freiheitben elég sok utalás van az első mondatra; pl. „Az individuális élet legmagasabb foka az észleleti tartalomtól független fogalmi gondolkodás. Valamely fogalom tartalmát az eszmei szférából tiszta intuícióval határozzuk meg. Az ilyen fogalomnak nincs egyáltalán semmilyen észleleti vonatkozása.” (Phil. der Freiheit IX. fej.) Természetesen „fizikai észleletekről” van itt szó. Ha a szellemi világról akartam volna írni és nem csupán a morális intuíciók jellegéről, akkor a fizikai és szellemi észlelés közötti ellentétet kellett volna tekintetbe vennem. Én azonban csak a morális intuíciók nem-fizikai jellegét akartam hangsúlyozni. Ilyen eszmék foglalkoztattak, apukor életem első szakasza harmincadik évemmel lezárult, és elkezdődött weimari korszakom.
XI. –
Életem első szakaszának a végén belső szükségét éreztem, hogy az emberi lélek bizonyos orientációival világosan kifejezhető viszonyba kerüljek. Az egyik a misztika volt. A misztikához, ahogy az az emberiség szellemi fejlődésének különböző korszakaiban, a keleti bölcsességben, az újplatonizmusban, a keresztény középkorban, és a kabbalisztikában nyilatkozott meg, sajátos adottságaim miatt csak nehezen tudtam kapcsolatot találni.
A misztikust olyan valakinek tartottam, aki az eszmék világával, amelyben szerintem a szellemiség él, nem tud mit kezdeni. Az igazi szellemiség hiányának éreztem, ha az ember, hogy megnyugváshoz jusson, ideáival idea-nélküli belső világába akar leszállni. Ezt nem a világossághoz, inkább a szellemi sötétséghez vezető útnak láttam. A megismerés tehetetlenségét láttam abban, ha a lélek a szellemi valóságot az ideától való meneküléssel akarja elérni, amely maga ugyan közvetlenül nem jelenik meg az ideában, de az ideán keresztül az embert annak átéléséhez segíti.
És mégis vonzott valami az emberiség misztikus törekvéseihez, még pedig a misztikusok belső átélési módja. Belső világukban át akarják élni az emberi lét alapjait, nem csak az eszmére támaszkodó megfigyeléssel akarják ezeket az alapokat mint külső dolgokat nézni. Ezzel szemben világos volt, hogy ugyanilyen belső átéléshez lehet jutni, ha az ember az eszmevilág teljes, tiszta tartalmával mélyed el a lélek alapjaiban, ahelyett, hogy ezt a tartalmat kiiktatná az elmélyedés közben. Az eszmevilág fényét akartam a belső átélés melegébe vinni. A misztikust olyan valakinek tartottam, aki az eszmékben nem tudja meglátni a szellemet és ezért belső világában mintegy megfagy. Az eszmékkel kapcsolatban átélt hideg készteti arra, hogy a lélek számára szükséges meleget az eszméktől való megszabadulásban keresse.
Bennem a lelki átélés belső melegsége éppen akkor jelentkezett, amikor a szellemi világ még határozatlan átélését határozott eszmékké formáltam. Sokszor mondtam magamban: mennyire félreismerik a misztikusok azt a melegséget, azt a lelki meghittséget, amelyet akkor érez az ember, amikor együtt él a szellemiséggel áthatott eszmékkel. Számomra ez az együttélés mindig olyan volt, mintha közvetlenül érintkeznék a szellemi világgal.
Úgy láttam, hogy a misztikus nem gyengíti, inkább erősíti a materialista természetszemlélet álláspontját. Ez ugyanis elutasítja a szellemi világra vonatkozó szemléletet, vagy mert egyáltalán tagadja a szellemi világ létezését, vagy mert szerinte az emberi megismerés nem alkalmas másra, csakis a fizikai világ megismerésére. A megismerés határa nála egybeesik a fizikai szemlélet határával. Az átlagos misztikusnak az eszme megismerése szempontjából a materialistával azonos a felfogása. Azt állítja, hogy az eszme nem ér fel a szellemiséghez, ezért az ember, ha az eszmét meg is ismeri, kívül marad a szellemiségen. Mivel pedig a misztikus azért mégis csak el akar jutni a szellemhez, az eszmenélküli belső átéléshez folyamodik. Ezzel igazat ad a materialista természet-szemléletnek, amennyiben az eszme megismerését a puszta természeti megismerésre korlátozza.
Ha azonban az ember a lélek belsejébe merül anélkül, hogy az eszméket is odavinné, csak az érzések régiójába jut. Ilyenkor azt mondja, hogy a szellemiséget nem lehet a mindennapi életben szokásos megismerési úton elérni; hanem ahhoz, hogy a szellemiséget átélhessük, a megismerési szférából az érzésszférába kell lemerülnünk.
Az ilyen nézetet a materialista természet-szemlélet csak akkor vallhatja magáénak, ha nem az az álláspontja, hogy minden beszéd a szellemről csak a szavakkal való fantasztikus játék, amelynek semmilyen valósága sincs. Így a fizikai dolgokra irányuló eszmevilágot tartja az egyedül jogosult megismerési alapnak, az ember misztikus kapcsolatát a szellemmel pedig olyan tisztán személyes valaminek, ami felé adottságai szerint vagy hajlik, vagy nem, de amiről semmi esetre sem szabad mint „biztos megismerésről” beszélni. Az ember szellemiséghez való viszonyát teljesen a „szubjektív” érzésre kell bízni.
Miközben ezt lelki szemeim elé állítottam, egyre jobban fokozódott bennem a misztikával szembeni oppozíció. A szellemiség belső élményként való átélése sokkal biztosabb volt számomra, mint az érzékek észlelése. Lehetetlennek tartottam, hogy ezzel a lelki élménnyel szemben megismerési határokat állítsunk fel. A szellemhez vezető pusztán érzésbeli utat pedig a leghatározottabban elutasítottam.
És mégis, amikor azt néztem, hogyan éli át a misztikus a maga élményét, úgy éreztem, hogy valamilyen távoli rokonság van az ő átélési módja és az én szellemi világgal szembeni álláspontom között. Én a szellemiséghez való kapcsolódást a szellemiség által áthatott eszmék segítségével ugyanolyan módon kerestem, mint a misztikus az eszme-nélküliséggel. Azt is mondhatnám, az én szemléletem „misztikus” eszme-átélésen alapul.
Hogy belső világomnak erre a konfliktusára fényt derítsek és ezzel végül a konfliktus fölé emelkedjem, nem jelentett különösebb nehézséget. Mert a szellemiség helyes látása meghatározza az eszmék érvényességi körét és korlátot szab a személyes elemnek. Az ember, amikor a szellemieket megfigyeli, tudja, hogy ha a lélek a szellemi világot érzékelő szervvé válik, a személyes elem nem hat többé.
Nehézség adódott azonban abból, hogy írásaimhoz meg kellett találnom a nézeteimnek megfelelő kifejezéseket. Mert nem lehet az olvasónak szokatlan megfigyelésekre rögtön új kifejezéseket is találni. Választhattam: amit szükségesnek találok elmondani, azt vagy olyan formába öntöm, amelyet a természetszemlélet területén általában használnak, vagy olyanba, amelyet inkább a misztikum felé hajló írók használnak. Úgy láttam, hogy az utóbbi módon nem lehet az adódó nehézségeket leküzdeni.
Az a véleményem alakult ki, hogy a természettudományban a kifejezési formák tartalommal teli eszmékből állnak, bár a tartalmat egyelőre materialista módon gondolják el. Olyan eszméket akartam kialakítani, amelyek hasonlóan utalnak a szellemi világra, mint a természettudományosak a fizikai világra. Így megtarthattam mondanivalóm eszmei jellegét. Ugyanez a misztikus formák használata mellett lehetetlennek látszott; mert ezek alapjában véve nem az emberen kívüli dolgokat tárgyalják, hanem csak az ember szubjektív élményeit írják le. Én viszont nem emberi élményeket akartam leírni, hanem azt akartam megmutatni, hogyan nyilatkozik meg a szellemi világ a szellemi szervek útján az emberben.
Ilyen kiindulásból alakultak ki azok az eszmeformák, amelyekből később a Philosophie der Freiheit c. művemet felépítettem. Nem akartam ezeknek az eszméknek a kialakítása közben misztikus tendenciákat érvényesíteni, annak ellenére, hogy világosan láttam, hogy az eszmékben megnyilatkozó tartalom átélése a lélek belső világában szükségképpen olyan kell, hogy legyen, mint a misztikus belső észlelése. De mégis különbség volt kettőnk között és pedig az, hogy szerintem az ember átadja magát a szellemiségnek és odáig viszi, hogy a szellemi világ objektíven nyilatkozik meg benne, a misztikus viszont saját belső világát erősíti is ilyen módon az objektív szellemiség megnyilatkozását lehetetlenné teszi.
XII.
Sok idő kellett ahhoz, hogy a Kürschner féle „Deutsche National-Literatur” számára Goethe természettudományos eszméit interpretáló bevezetéseket megírjam. A nyolcvanas évek elején kezdtem a munkába és még nem voltam kész, amikor Bécsből Weimarba költöztem és életem második szakaszába léptem. A munka elhúzódásának az oka a természettudományos és a misztikus kifejezésmóddal kapcsolatos előbb említett nehézség volt.
Miközben azon dolgoztam, hogy Goethe természettudományos álláspontját helyes megvilágításba helyezzem, azoknak a szellemi élményeknek a leírásában is előbbre kellett jutnom, amelyeket a kozmikus történések szemlélése közben éltem át. Így hol arra kényszerültem, hogy hátat fordítsak Goethenek és a saját világnézetemet közöljem, hol meg arra, hogy az így nyert gondolatokkal jobban interpretáljam Goethe gondolatait. Goethenél mindenekelőtt azt éreztem lényegesnek, hogy a mérhetetlenül gazdag valóság megismerésében idegenkedett minden elméletileg könnyen áttekinthető gondolati képtől. Amikor a növényi és állati alakok sokféle formáit írja le, akkor racionális. Amikor a Föld geológiai felépítését, vagy a meteorológiai jelenségeket akarja megérteni, olyan eszméket keres, amelyek a természeti világban hatnak. De eszméi nem absztrakt gondolatok, hanem a lélekben gondolatokként élő képek.
Amikor megértettem, hogy mit ábrázolt ezekben a képekben, lelkem legmélyéig kielégített. Az eszmék képekben megnyilatkozó tartalma volt ez, amelyről azt kellett hinnem, hogy – továbbfejlesztve – valóban a természeti történéseket tükrözi az emberi szellemben. Világosan láttam, hogy az uralkodó természettudományos gondolkodást ehhez a goethei gondolkodásmódhoz kell felemelni.
Goethe természeti megismerésének megértése azonban egyúttal magában rejti azt a követelményt is, hogy az eszme kép-tartalmát úgy írjuk le, ahogy az magához a szellemi valósághoz viszonyul. Hiszen az eszmei képeknek csak akkor van jogosultságuk, ha arra a szellemi valóságra utalnak, amely az érzékelhető valóság alapja. – Goethe azonban, a valóság mérhetetlen gazdagságával szemben érzett szent elfogódottságában kitér az elől, hogy a szellemi világ leírását megkísérelje – miután az érzékelhető világot lelkében a szellemiségnek megfelelő képformáig emelte.
Mármost ki kellett mutatnom, hogy Goethe, bár tudott lelkében úgy élni, hogy megismerésével eljutott a fizikai természettől a szellemi természethez, lelki életét más ember csak akkor tudja teljesen megérteni, ha Goethén túlemelkedve megismerésével magának a szellemi világnak az eszmei megértéséhez jut el.
Goethe amikor a természetről beszélt, benne élt a szellemiségben. De félt attól, hogy absztrakttá válik, ha ettől a szellemben-éléstől továbbmegy és az erről alkotott gondolatokban él. Erezni akarta önmagát a szellemiségben; de nem akarta gondolni önmagát a szellemiségben.
Gyakran hűtlennek éreztem magam a goethei gondolkodásmódhoz, amikor gondolatokat közlök Goethe világnézetéről. És szinte minden egyes Goethét interpretáló részletnél, mindig újra meg kellett találnom a magam számára a módszert, hogy Goethéről goethei módon szóljak.
Goethe eszméinek az interpretálása évekig tartó küzdelem volt. Küzdelem, hogy Goethét egyre jobban megértsem a saját gondolataim segítségével. Amikor erre visszagondolok, azt kell mondanom: sokat köszönhetek neki, hogy szellemi megismerésemben előrejutottam. Fejlődésem így sokkal lassabban ment végbe, mintha a Goethével kapcsolatos feladat nem került volna sorsszerűen az életembe. Akkor követtem volna szellemi élményeimet és úgy írtam volna le őket, ahogy azok megjelentek előttem. Élményeim sokkal hamarabb vittek volna a szellemi világba, de nem lett volna semmi, ami arra késztetett volna, hogy küzdjek a saját belső világom megismeréséért.
Így Goethe-munkám révén átéltem, mi a különbség az olyan lelki alkat, amelynek a szellemi világ mintegy kegyelemben nyilatkozik meg és az olyan lelki alkat között, amely saját belső világát előbb fokozatosan hasonlóvá teszi a szellemhez, hogy aztán amikor a lélek önmagát már mint szellemet éli át, benne éljen a világ szellemiségében. Mert csak ebben a benn-élésben lehet igazán átélni, milyen bensőségesen forr össze az emberi lélekben az emberi szellem és a világ szellemisége.
Abban az időben, amikor Goethe-interpretációmon dolgoztam, Goethe mintegy figyelmeztetően mindig ott állt mellettem és állandóan azt súgta nekem, hogy aki a szellemi úton túl gyorsan megy előre, juthat ugyan bizonyos határok között szellemi élményekhez, de az élet gazdag valósága vonatkozásában szegény marad.
A Goethe-munkához való viszonyom nagyon szemléletesen mutatta „hogyan működik a karma az emberi életben”. A sors a dolgok két irányú alakulásából tevődik össze, amely kettősség az emberi életben egybeárad. Az egyik a lélekből árad kifelé; a másik a külső világból jön az ember felé. Belső világom a szellemiség szemlélésére törekedett; a külső világ szellemi élete a Goethe-munkát hozta felém. A tudatomban találkozó két áramlatot nekem kellett összhangba hozni. – Életem első periódusának utolsó éveit azzal töltöttem, hogy váltakozva igazoljam magam saját magam és Goethe előtt.
Belső világomban ekkor már kialakult doktori disszertációm témája: „Hogyan értheti meg az emberi tudat önmagát.” Mert láttam, hogy az ember csak akkor értheti meg, mi az igazi valóság a külső világban, ha ezt az igazi valóságot saját magában már meglátta.
A külső világ igazi valóságának és a lélek belső világa igazi valóságának ezt az egybeesését a megismerő tudatnak intenzív szellemi tevékenységgel kell megszereznie. Az aktív, a cselekvő tudat számára ez az egybeesés mindig akkor következik be, ha az ember cselekvésében szabadnak érzi magát.
Hogy a szabadság az elfogulatlan tudatban mint valamilyen lény egyszerűen benne él, de a megismerés számára mégis probléma, ennek az az oka, hogy az ember számára saját igazi léte, igazi én-tudata nem eleve adott, hanem azt neki magának kell megszereznie azzal, hogy tudatával megérti saját magát. Ami az ember legnagyobb értéke: a szabadság, ezt csak megfelelő előkészítés után lehet megérteni.
Pbilosophie der Freiheit c. művem az emberi tudat önmaga-megértésének élményén alapszik. Az akaratban gyakorolja, az érzésben átéli, a gondolkodásban megismeri az ember a szabadságot. De hogy ezt elérje, nem szabad a gondolkodásban az életnek elvesznie.
A Philosophie der Freiheit írása közben állandóan azon igyekeztem, hogy belső átélésemet a gondolatok kifejezésében teljes elevenséggel megtartsam. Ez adja meg ugyanis a gondolatoknak a belső látás misztikus jellegét és teszi ezt a látást egyszersmind a világ külső fizikai látásához hasonlóvá. Ha az ember eljutott ehhez a belső átéléshez, nem érez már ellentétet a természeti és a szellemi megismerés között. Tudja, hogy az utóbbi csak metamorfozált folytatása az előbbinek. És mert ezt így láttam, írhattam később a Philosophie der Freiheit elé mottóként, hogy „Természet- tudományos módszerekkel elért lelki megfigyelési eredmények”. Mert ha a természettudományos módszert szellemi területen is pontosan betartjuk, akkor az itt is a megismeréshez vezet.
Sokat jelentett számomra akkoriban, hogy behatóan foglalkoztam Goethenek „A zöld kígyóról és a szép liliomról” szóló meséjével, amely az „Unterhaltungen deutscher Ausgewanderter” c. műve végén található. Ennek a „rejtélyes mesének” sok magyarázója akadt.
Számomra nem volt fontos a tartalom magyarázata, ezt egyszerűen elfogadtam a maga költői-művészi formájában ügy, ahogy van. Mindig ellenszenvesnek találtam, ha a szárnyaló fantáziát értelmi magyarázatokkal boncolgatják.
Tudtam, hogy ez a mese Goethe és Schiller szellemi kapcsolatából született. Amikor Schiller megírta „Briefe über die asthetische Erziehung des Menschen” (Levelek az ember esztétikai neveléséről) c. művét, szellemi fejlődésében a filozófiai korszakot élte át. Igen erősen foglalkoztatta „az emberi tudat önmaga megértésének” lelki problémája. Látta, hogy az emberi lélek egyrészt teljesen átadja magát az értelmi tevékenységnek. Erezte, hogy a tiszta értelemben mozgó lélek nem függ a fizikai testiségtől; de érezte azt is, hogy ez az érzékfeletti tevékenység nem elégíti ki. A lélek a „szellemiségben” van, amikor az értelem „logikai szükségességének” adja át magát; de ebben az odaadásban nem szabad és belsőleg, szellemileg nem élő. A szellem valamilyen absztrakt árnyképének adja át magát, de nem tevékenykedik, magában a szellemben. Másrészt Schiller megfigyelte, hogy az ember egy az előbbivel ellentétes tevékenységben egészen a fizikai világnak – az észlelésnek és ösztönös impulzusoknak – adja át magát. Ilyenkor nem a szellemi árnyképek szerint tevékenykedik; de olyan természeti törvényszerűségben áll benn, amely nem az övé.
Schillernek az a nézete, hogy az ember egyik tevékenységben sem „igazán ember”. De saját tevékenységével el tudja érni azt, amit sem a természet, sem az ő saját közreműködése nélkül jelentkező értelmes szellem nem ad meg neki. Értelmet tud vinni a fizikai tevékenységbe; a tudat magasabb szférájába tudja emelni az érzékelhető világot és akkor az úgy hat, mint a szellemiség. Így a logikai és a természeti kényszer közötti közbülső állapothoz jut. Schiller szerint az ember akkor van ilyen állapotban, amikor a művészi elemben él. Aki esztétikailag nézi a világot, nézi ugyan a fizikai dolgokat, de úgy, hogy megtalálja bennük a szellemet. Az esztétikai szemlélet a szellem árnyékában él, de az alkotásban, vagy műélvezetben fizikai alakot ad a szellemnek úgy, hogy az elveszti árnyékvoltát.
Schiller küzdelme az „igazi emberre” vonatkozó nézet kialakításáért már évekkel korábban is foglalkoztatott; amikor azután Goethe „talányos meséje” nekem magamnak is talánnyá lett, újra elkezdett foglalkoztatni. Láttam hogyan értelmezi Goethe az „igazi ember” schilleri elképzelését. Benne is legalább annyira elevenen élt a kérdés, mint barátjában: hogyan találja meg a lélekben levő árnyszerű szellemiség a fizikai-testi elemet és hogyan küzdi fel magát a fizikai testben levő természeti elem a szellemiséghez.
A két barát levelezése és amit még szellemi kapcsolatukról tudhatunk, azt bizonyítja, hogy Schiller megoldását Goethe túl absztraktnak, egyoldalúan filozófiainak találta. Goethe ezzel szemben költői képet fest a két világot elválasztó folyóról, a lidércekről, akik keresik az egyik világból a másikba vezető utat, a kígyóról, aki fel kell, hogy áldozza magát, hogy híd legyen a két világ között, a „szép Liliomról”, akit a „folyón túlinak” és csak a szellemiségben élőnek sejtenek azok, akik a folyón „innen” élnek és még sok másról. Schiller filozófiai megoldásával szemben Goethe meseszerű költői szemléletet adott. Úgy érezte, hogy ha az ember saját igazi mivoltát keresve, filozófiai fogalmakkal akarja megközelíteni a lélek Schiller által észlelt talányát, csak szegényebbé válik; ő a talányt a gazdag lelki átélésben akarta megközelíteni.
A Goethe-mese képei azokra az imaginációkra utalnak, amelyeket a szellemi átélés keresőinél Goethe több helyen is ott látott maga előtt. Így a mese három királyát némi hasonlatossággal megtaláljuk a „Chymische Hochzeit des Christian Rosenkreutz” c. műben. A mese más alakjaiban pedig azok jelennek meg újra, akik régebben a megismerési út különböző képeiben jelentek meg. – Csakhogy Goethe-nél ezek a képek szépen, művészi fantázia által teremtett formában jelennek meg, míg azelőtt többé-kevésbé művészietlenek voltak.
Goethe ebben a mesében teremtő fantáziájával eljutott oda, ahol ez a fantázia már belső lelki tevékenységgé válik, amely a szellemi világot megismerésként éli át. Úgy gondoltam, a legmélyebben akkor láthatunk Goethe lelkébe, ha ebbe a költői művébe mélyedünk el.
Számomra nem a mese magyarázata volt a fontos, hanem az, hogy a vele való foglalkozás impulzusokat adott a lelki átélésre. Ezek az impulzusok azután tovább hatottak lelki életemben, még a később írt misztérium-drámáimban is. A Goethével kapcsolatos munkám számára azonban éppen a meséből nem sokat tudtam menteni. Mert úgy látszott, mintha Goethe, akit a mese megírására valamilyen félig öntudatlan belső kényszer hajtott, világnézetében itt túlnőtt volna önmagán. Ebből azután komoly nehézségeim származtak. A Kürschner-féle Deutsche National-Literatur számára írandó Goethe-magyarázatomat csak a már megkezdett stílusban folytathattam, ez azonban nekem egyáltalán nem tetszett. Mert azt mondtam magamnak, hogy Goethe a mese írása közben mintegy a szellemi világ küszöbén állva belelátott a szellemi világba. Abban azonban, amit azután még a természeti világokról írt, ezt a látását figyelmen kívül hagyja. Ezért nem is lehet őt ennek a szellemi világba való látásának az alapján interpretálni.
S habár Goethe-írásaim számára a mesébe való elmélyedéssel semmit sem nyertem, mégis sok impulzust adott. Amit a mesével kapcsolatban lelki tartalomként kaptam, fontos meditációs anyagommá lett. Erre mindig újból visszatértem. Ezzel a tevékenységgel készítettem elő magamnak azt a hangulatot, amellyel később weimari munkámba belefogtam.
XIII.
Ebben az időben élénk társas életet éltem. Sokszor jöttem össze régi barátaimmal. És bár kevés lehetőségem volt azokról a dolgokról beszélni, amelyek foglalkoztattak, intenzív szellemi és lelki kapcsolat fűzött hozzájuk. Gyakran gondolok vissza azokra a sokszor vég nélküli beszélgetésekre, amelyeket Bécsben a Michaelerplatz egy ismert kávéházában folytattunk. Különösen akkor kellett ezekre a beszélgetésekre visszagondolnom, amikor a világháború után a régi Ausztria felbomlott. Mert a felbomlás előfeltételei erőteljesen megvoltak már abban az időben is, csak senki nem akarta akkor magának bevallani. Mindenkinek voltak gondolatai a megoldásra sajátos nemzeti vagy kulturális hajlamai szerint. És ha a felfelé ívelő fejlődésben az ideálok felemelők, akkor a hanyatlásból származók, azt megakadályozni akarók sem kevésbé azok a maguk tragikumában. Ilyen tragikus ideálok éltek Bécs és Ausztria legjobbjaiban.
Sokszor okozott rossz hangulatot ezek között az idealisták között, ha kifejtettem nézeteimet, amelyek szükségképpen alakultak ki bennem a Goethe kora iránti tiszteletem alapján. Szerintem Goethe korában a nyugati kultúra a csúcspontra jutott. Azóta már csak lefelé megy. A természettudományos korszak a maga következményeivel hanyatlást jelent az emberek és népek életében. A továbbjutáshoz egészen új, szellemi oldalról jövő impulzusra lenne szükség. Azokon a szellemi utakon, amelyeken azóta járnak az emberek, nem lehet tovább jutni anélkül, hogy az előbbihez vissza ne kanyarodnának. Goethe csúcspont, de nem kezdet, hanem vég. Levonja annak a fejlődésnek a következményeit, amely az ő fellépéséig tart és benne a maga legteljesebb kifejlődéséhez jut. Ezt a fejlődést azonban nem lehet továbbvinni anélkül, hogy vissza ne nyúlnánk a szellemi átélés sokkal ősibb forrásaihoz. – Ebben a hangulatban dolgoztam Goethe-munkám utolsó részén.
És ebben a hangulatban voltam, amikor először találkoztam Nietzsche írásaival. A „Jenseits von Gut und Bose” (Túl jón és rosszon) volt az első könyv, amelyet tőle olvastam. Szemléletmódja lekötött, de egyszersmind taszított is. Nehezen tudtam Nietzchevel boldogulni. Szerettem a stílusát, szerettem a merészségét; de egyáltalán nem szerettem azt a módot, ahogy a legmélyebb problémákról beszélt, anélkül, hogy ezekbe szellemi átéléssel tudatosan belemerült volna. Viszont úgy láttam, hogy sok olyan dolgot mond, ami saját szellemi átélésemhez nagyon közel állt. Ezért vívódását hozzám közelinek éreztem és úgy gondoltam, hogy ennek kifejezést is kell adnom. Nietzschét az akkori idők egyik legtragikusabb alakjának tartottam. Úgy láttam, hogy ez a tragikum a mélyebb átélésű ember számára szükségképpen velejár a természettudományos korszak szellemi állapotával. Ilyen érzésekkel éltem le utolsó bécsi éveimet.
Mielőtt életem első szakasza véget ért, még Budapestre és Erdélybe is ellátogattam. Erdélyből származó barátom, akiről már szó volt és aki az azóta eltelt években is ritka hűséggel maradt mellettem, megismertetett több Bécsben élő honfitársával. Így kiterjedt társas életem mellett még erdélyiekkel is összejöttem. Ezek között volt a Breitenstein házaspár, akikkel akkor barátkoztam meg és akik azóta is a legbensőbb barátaim. Már régóta vezető szerepet játszanak a bécsi Antropozófiai Társaságban. Az erdélyiekhez fűződő emberi kapcsolat aztán egy budapesti utazáshoz vezetett. Magyarország fővárosa, Bécstől annyira elütő jellegével mély hatást gyakorolt rám. A Bécsből Budapestre vivő út kellemes természeti világon vezet keresztül, amelyet temperamentumos emberi jelleg és valami mély zeneiség hat át. Ha az ember kinéz a vonat ablakán az a benyomása, hogy maga a természet is mintegy poétikussá válik és hogy az emberek, nem sokat törődve ezzel az általuk megszokott poétikus világgal, valamilyen mélyen bensőséges zeneiség szerint élik az életüket. És ha Budapestre ér az ember, olyan világot talál, amelyet a más európai népekhez tartozók a legnagyobb együttérzéssel tudnak szemlélni, teljesen megérteni azonban sohasem tudnak. Sötét tónusú alap, és e fölött valamilyen színjátszó fény ragyog. Mindez egy képpé állt össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam. Ez a fej, amely az 1867-1918 közötti időszak Magyarországának a megteremtője volt, nyers és büszke akaratot fejezett ki, amely bátran cselekszik, ravaszság nélkül, de elementáris kíméletlenséggel viszi keresztül akaratát. Éreztem, hogy minden magyar számára milyen szubjektíven igaz az olyan sokszor hallott jelszó: „Extra Hungariam non est vita; si est vita non est ita.” (Magyarországon kívül nincs élet és ha van is, nem ilyen.)
Mint gyermek Magyarország nyugati határán éltem és itt láttam, hogyan éreztették a németekkel ezt a nyers és büszke akaratot. Most Magyarország közepén azt tapasztaltam, hogy ez az akarat a magyar embert valamilyen elkülönültségbe viszi, amely bizonyos naivitással párosulva a számára mintegy magától adódó csillogásban jelenik meg, de nem az emberek nyitott, hanem inkább a természet rejtett szeme számára.
Fél évvel ez után a látogatás után erdélyi barátaim lehetővé tették, hogy Nagyszebenben is előadást tartsak. Ez karácsony táján volt. Azokon a messzi síkságokon utaztam át, amelyek közepén Arad fekszik. Lenau vágyakkal terhes versei jelentek meg előttem, amikor ezt a síkságot láttam. Mindenfelé csak messzeség és a messzeségnek szinte nincs határa. Egy Magyarország és Erdély határán levő kis fészekben kellett az éjszakát töltenem. A fél éjszakát a vendéglő egyik helyiségében ültem át. Rajtam kívül csak egy asztalnál ültek kártyázó emberek. Az összes magyarországi és erdélyi nemzetiségek mind együtt voltak itt. Olyan szenvedéllyel játszottak, hogy ez minden félórában robbant és mintegy az asztal fölött lebegő felhővé változott, amelyben mintegy démonok harcoltak egymással, az embereket teljesen magukba nyelve. És milyen különbözőképpen voltak szenvedélyesek a különböző nációk!
Karácsony napján érkeztem Nagyszebenbe. Az erdélyi szászság világába kerültem, amely itt élt a románok és magyarok között. Nemes népiség ez, amely hanyatlásában is, amelyet nem akar tudomásul venni, derekasan igyekszik fenntartani magát. Olyan németség, amely mint a saját maga évszázadok előtti emléke, ide keletre dobva hű akar maradni eredetéhez. Ebben a lelki beállítottságban azonban van valamilyen világtól való elidegenedés és ez életükben mindenütt bizonyos beléjük nevelt vidámságban nyilatkozik meg. Szép napokat éltem át az evangélikus egyház német papjaival, a német iskolák tanáraival és más ottani németekkel. Melegséget éreztem a szívemben, amikor együtt voltam ezekkel az emberekkel, akik népiségükért aggódva és azt ápolva ezt a mélyen a szívükben élő kultúrát kifejlesztették.
Ez a melegség élt a lelkemben, amikor a régi és újonnan szerzett barátaimmal együtt vastag prémekbe burkolózva, jeges hidegben és csikorgó hóban egy szánutat tettünk a Déli Kárpátok felé. Fekete, erdős sziklafal ez, ha a távolból közeledik felé az ember; vad, szakadékos, sokszor borzongató hegyi táj, ha már ott vagyunk. Élményeim központjában az a barátom állt, akihez évek óta tartó barátság fűzött. Mindig új dolgokat eszelt ki, hogy az erdélyi szászságot minél jobban megismerem. Most is felváltva hol Bécsben, hol Nagyszebenben élt. Akkoriban az erdélyi szászság ápolására hetilapot alapított Nagyszebenben. Ez tisztára idealizmuson alapuló vállalkozás volt, nem volt benne szikrányi gyakorlatiasság sem, de a szászságnak szinte minden képviselője dolgozott a lapban. Néhány hét múlva aztán megszűnt.
Az ilyen élményeket, mint ezek az utazások is, a sors hozta elém; ezek révén tudtam rávenni magam, hogy figyelmemet a külső világ felé fordítsam, ami nem volt könnyű; ugyanakkor viszont a szellemi világban bizonyos magától értetődöttséggel éltem.
Szomorú emlékekkel utaztam vissza Bécsbe. Ott nemsokára egy olyan könyv került a kezembe, amelynek „szellemi gazdagságáról” széles körben beszéltek: Rembrandt als Erzieher (Rembrandt mint nevelő). Erről a könyvről mindenütt beszéltek, ahol csak megfordult az ember és pedig úgy, mintha valami egészen új szellemiség jelentkezett volna vele. Éppen ezzel kapcsolatban kellett megállapítanom, hogy lelki beállítottságommal milyen egyedül voltam az akkori szellemi életben.
Arról a könyvről, amelyről az egész világ dicshimnuszt zengett, az volt a véleményem, hogy olyan, mintha valaki néhány hónapon át esténként egy jobb vendéglő asztalánál kihallgatott „szellemes” dolgokat aforisztikus formában lejegyezte volna. Ezután az „előkészítés” után a cédulákat, amelyekre a jegyzeteit írta bedobta volna egy kalapba, jól összerázta és újra kivette volna, majd egyiket a másik mellé rakva hozott volna össze egy könyvet. Ez így természetesen eltúlzott. De életszemléletem alapján így kellett elutasítanom azt, amit az „idők szelleme” akkor csúcsteljesítményként dicsőített. A „Rembrandt als Erzieher”-t olyan könyvnek tartottam, amely a szellemesnek tűnő gondolatoknak csak a felszínén marad és egyetlen mondatával sem kapcsolódik az emberi lélek igazi mélységeihez. Szomorúnak tartottam, hogy kortársaim éppen ezt a könyvet dicsőítik, nekem viszont azt kell mondanom, hogy az ilyen sekélyes, szellem nélküli locsogás kiírt a lelkekből minden mélyen emberit.
14 éves voltam, amikor el kellett kezdenem a magánórák adását; és s sorsom úgy hozta, hogy ezt a tevékenységet 15 éven át, egészen a Weimarban töltött második életszakaszom kezdetéig folytattam. Sok ember gyerekkori és ifjúkori fejlődése saját fejlődésemmel esett össze. Eközben megfigyelhettem, hogy a fiúk és a lányok fejlődésük során milyen különbözőképpen illeszkednek az életbe; mert fiukon és fiatalembereken kívül több fiatal lányt is tanítottam. Sőt egy ideig annak a fiúnak az anyját is tanítottam geometriára, akinek a nevelését patologikus állapota miatt elvállaltam; máskor meg az asszonynak és testvérének esztétikát adtam elő.
Ebben a családban több éven keresztül mintegy otthon voltam és ebből adódott, hogy aztán más családokban is nevelőként és tanítóként tevékenykedtem. A fiú anyjával meghitt baráti kapcsolatban voltam és így megosztottam velük örömüket és bánatukat. Különösen szép lelkű valakit ismertem meg benne. Teljesen a négy fiának szentelte az életét. Szinte tanulmányozni lehetett rajta a nagystílű anyai szeretetet. Jó volt nevelési kérdésekben együtt dolgozni vele. Volt adottsága a zenei oktatáshoz is és lelkesedett is ezért. A fiúk gyakorlását, amíg azok kicsik voltak, részben ő maga vezette. Az én legkülönbözőbb problémáimat a legnagyobb érdeklődéssel kísérte és beszélte meg velem. Tudományos és egyéb munkásságomat a legnagyobb figyelemmel kísérte. Olyan időszak volt ez, amelyben lelki szükségletem volt, hogy minden közelről érintő dolgomat megbeszéljem vele. Ha szellemi élményeimről beszéltem, különös módon hallgatta. Értelme szimpatizált ezekkel a dolgokkal, bár kis tartózkodást lehetett érezni benne; lelke azonban mindent befogadott. Emellett megtartott az ember mivoltára vonatkozó bizonyos naturalista szemléletet. Úgy gondolta, hogy a morális lelki beállítottság függvénye az egészséges, vagy beteg testi konstitúciónak. Azt mondhatnám, ösztönösen orvosi módon gondolkodott az emberről és ezért volt gondolkodásának naturalista színezete. Ilyen irányú beszélgetéseket folytatni vele rendkívül érdekes volt. Emellett a külső élettel úgy állt szemben, mint aki feladatát a legnagyobb kötelességérzettel teljesíti, de belsőleg a legtöbb dolgot nem tartja a maga világához tartozónak. Sorsát sok vonatkozásban terhesnek érezte. De nem követelt semmit az élettől; elfogadta úgy, ahogy alakult, amennyiben az nem a fiaira vonatkozott. Velük kapcsolatban mindent a legerősebb emócióval élt át.
Mindezt, az asszony lelki életét, odaadását fiaival szemben, a család életét kiterjedt rokoni és ismeretségi körükkel együtt, mindezt velük éltem át. Zsidó család volt. Nézeteiben teljesen mentes minden felekezeti és faji elfogultságtól. A ház ura viszont – akit nagyon megszerettem – eléggé érzékeny volt a nem-zsidók zsidókra vonatkozó kijelentéseivel szemben. Ezt az akkoriban kezdődő antiszemitizmus váltotta ki.
Akkoriban élénken részt vettem azokban a küzdelmekben, amelyeket a németek Ausztriában nemzeti egzisztenciájukért folytattak. Ez vezetett oda, hogy a zsidóság történelmi és szociális helyzetével is foglalkozzam. Különösen aktív lettem, amikor Hamerling „Homunculusa” megjelent. Ezt a kiváló német költőt e miatt a műve miatt az újságok nagy része antiszemitának kiáltotta ki, sőt a német nemzetiségű antiszemiták is maguk közé sorolták. Engem ez kevéssé érdekelt; de írtam egy tanulmányt a Homunculusról, amelyben – szerintem nagyon tárgyilagosan – foglalkoztam a zsidósággal. A házigazda, akivel jó baráti kapcsolatban voltam, ezt valamiféle antiszemitizmusnak vette. Baráti érzéseit ez egyáltalán nem befolyásolta, de érződött, hogy fájt neki. Amikor a tanulmányt elolvasta, egész feldúlt volt és azt mondta, hogy amit a zsidókról írtam, egyáltalán nem lehet barátinak mondani; de nem ez az ami bántja, hanem hogy csakis a velük és barátaikkal való bizalmas kapcsolatban szerezhettem meg azokat a tapasztalatokat, amelyek ennek a cikknek a megírására késztettek. Ebben tévedett, mert kizárólag szellemtörténeti szempont vezetett. Semmi személyes elemet nem használtam fel. Ezt azonban ő nem tudta. Magyarázatomra azt válaszolta, hogy hát igen, a gyermekei nevelőjéről – tanulmánya alapján — nem lehet mondani, hogy zsidóbarát volna. Ettől a nézetétől nem lehetett eltéríteni; de azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy a családjával való kapcsolatomat valamiben is megváltoztassa, mivel ezt szükségesnek látta. Én még kevésbé vehettem az esetet indoknak arra, hogy kapcsolatunk megváltozzék, mert fia nevelését a sorstól adott feladatnak tekintettem. De egyikünk sem tudott mást gondolni, minthogy kapcsolatunkba valamilyen zavaró elem csúszott bele.
Mindehhez még az is járult, hogy az akkori nacionalista küzdelmek hatására sok barátom kezdett antiszemita lenni. Ezek nem vették szívesen, hogy egy zsidó családnál voltam állásban; a velük való baráti kapcsolatom pedig a ház urában csak igazolta azokat az elképzeléseket, amelyek tanulmányom alapján alakultak ki benne.
A család ismeretségi körébe tartozott Ignatz Brüll, a „Goldenes Kreutz” (Arany kereszt) komponistája. Finom lelkű ember volt, rendkívül szerettem. Volt benne valamilyen idegenkedés a világtól, valamilyen magába merülés. Érdeklődése nem irányult csak a zene felé, a szellemi élet más oldalai is vonzották. Ezt az érdeklődését csak azért tudta kiélni, mert a „szerencse fia” volt; a háttérben ugyanis ott volt a családja, amely a mindennapi élet gondjaitól mindenben mentesítette, lehetővé téve, hogy alkotó tevékenységét viszonylagos jólétben élve fejthesse ki. Így nem az életbe nőtt bele, hanem csak a muzsikába. Most nem beszélek arról, hogy zenei alkotó tevékenysége mennyire volt értékes, vagy nem. De rendkívül érdekes volt találkozni vele az utcán és látni, hogyan ébred mintegy fel a hangok világából, amikor az ember megszólítja. Mellénygombjait rendszerint félregombolta. Tekintete szelíden elgondolkodó volt, járása nem volt határozott, de kifejező. Sok mindenről lehetett vele beszélgetni, finom érzéke volt ehhez; de az ember látta, hogy a beszélgetés tartalma rögtön átcsúszott nála a zene területére.
A családban megismerkedtem még Dr. Breuerrel, a kitűnő orvossal is, aki Freuddal együtt ott volt a pszichoanalízis születésénél. De csak kezdetben vallotta ezt a szemléletet és nem értett egyet azzal, amivé Freud azt később fejlesztette. Breuer nagyon vonzó egyéniség volt. Csodáltam, ahogy orvosi hivatásának élt. Emellett sok más is érdekelte. Rendkívül érdekesen beszélt például Shakespeareről. Érdekes volt azt is hallani, hogyan beszélt orvosi gondolkodásmódján Ibsenről. Sőt Tolsztoj Kreutzer szonátájáról is. Amikor barátnőmmel, a fiúk anyjával ilyen dolgokról beszélt, a legnagyobb figyelemmel követtem. A pszichoanalízis akkor még nem született meg, de az ezirányú problémák már megvoltak. A hipnotikus jelenségek az orvosi gondolkodásnak sajátos színezetet adtak. Barátnőm fiatal korától kezdve jó barátságban volt dr. Breuerrel. Előttem van az az eset, amely akkor nagyon elgondolkoztatott. Ez az asszony bizonyos vonatkozásban még orvosibb módon gondolkodott, mint maga a kitűnő orvos. Egyszer egy morfinistáról volt szó, akit dr. Breuer kezelt. Az asszony a következőket mondta: „Képzelje mit csinált Breuer. A morfinistával becsületszóra megígértette, hogy nem szed több morfiumot. Azt hitte, hogy ezzel elér valamit és fel volt háborodva, amikor paciense nem tartotta meg a szavát; sőt azt mondta: hogyan kezelhetek valakit, aki nem tartja be a szavát. Ki hinné – mondta az asszony – hogy egy ilyen kitűnő orvos ilyen naiv lehet. Hogyan lehet valamit, ami olyan mélyen gyökerezik a természetben, ígérettel meggyógyítani akarni?” – Az asszonynak azért mégsem volt egészen igaza; az orvosnak talán a szuggesztiós terápiára vonatkozó nézetei is szerepet játszhattak ebben a gyógyítási kísérletben; de nem tagadható, hogy barátnőm annak a szellemnek az értelmében beszélt, amely az akkor divatos bécsi orvosi iskolában éppen abban az időben élt, ezt a szellemet szólaltatta meg rendkívüli energiával.
Ez az asszony a maga jellege szerint jelentős valaki volt és ilyenként játszott szerepet az életemben is. Már régen meghalt; azokhoz a dolgokhoz, amelyek megnehezítették a Bécsből való távozásomat az is hozzá tartozott, hogy tőle el kellett szakadnom.
Amikor életem első szakaszára visszatekintek és megpróbálom kívülről nézni, azt kell mondanom: a sors úgy vezetett, hogy harmincadik évemben még semmilyen ú.n. polgári foglalkozásom nem volt. A weimari Goethe- és Schiller Archívumba sem úgy léptem be, hogy az végleges állás lett volna, hanem mint a Goethe-kiadványok szabad munkatársa, amely kiadványokat Zsófia nagyhercegnő megbízásából az Archívum jelentetett meg. A jelentésben, amelyet az Archívum igazgatója a Goethe- évkönyv 12. kötetében adott ki, ez áll: Az állandó munkatársak mellett dolgozott 1890 őszétől Rudolf Steiner is Bécsből. Neki osztottuk ki az osteológiai rész kivételével a morfológia egész témáját, a második rész 5. vagy előreláthatólag 6. kötetét, amely a kézírásos hagyatékból fontos anyaggal bővül.
XIV.
Bizonytalan időre megint egy olyan feladat állt előttem, amely nem külső indítékra, hanem világ- és életszemléletem belső alakulásából következett. És ebből adódott az is, hogy Rostockban „Verstandigung des menshlichen Bewusstseins mit sich selbst” (Az emberi tudat saját maga által való megértése) c. értekezésemmel ledoktoráltam. Csak külső körülmények miatt nem doktorálhattam Bécsben. Hivatalosan nem volt gimnáziumi, hanem reáliskolai végzettségem és a gimnáziumi műveltséget (tananyagot) óraadással sajátítottam el. Ez nem tette lehetővé, hogy Ausztriában doktoráljak. Belenőttem a filozófiába, de hivatalosan olyan végzettségem volt, amely kirekesztett mindabból, amibe éppen a filozófiai stúdium állítja bele az embert.
Életem első szakaszának a végén egy filozófiai mű került a kezembe, amely rendkívül felkeltette érdeklődésemet. Ez a „Sieben Bücher Platonismus” (A platonizmus hét könyve) volt Heinrich von Steintől, aki akkoriban Rostockban filozófiát tanított. Ez vezetett oda, hogy a kedves öreg filozófushoz nyújtsam be doktori értekezésemet, akit könyve alapján nagyon becsültem és akivel csak a vizsgán találkoztam.
Heinrich von Stein személye még nagyon élénken áll előttem, majdnem úgy, mintha sok mindent éltem volna át vele. Mert „A platonizmus hét könyve” egy szigorúan képzett filozófiai individualitás megnyilatkozása. Ez a mű a filozófiát mint gondolati tartalmat nem tekinti önállónak, saját lábán állónak. Platont minden vonatkozásban olyan filozófusnak tartja, aki ilyen önmagában megálló filozófiára törekedett. Stein pontosan leírja, hogy Platón ezen az úton hova jutott. A mű első fejezeteinél az ember teljesen beleéli magát a platóni világnézetbe. Azután Stein áttér arra, hogy az emberiség fejlődésére hogyan hatott a Krisztusi kinyilatkoztatás. A szellemiségnek ezt a reális beáramlását a fejlődésbe többre értékeli, mint valamely gondolati tartalom pusztán filozófiai munkával való kidolgozását.
Stein művét úgy lehetne jellemezni, hogy az a Platóntól Krisztusig vezető utat mint egy törekvés célhoz jutását írja le. Azután tovább követi, hogyan hatott tovább a platonizmus a keresztény világnézet fejlődésére.
Steinnek az a véleménye, hogy a kinyilatkoztatás kívülről adta meg az emberi világnézeti törekvés tartalmát. Ebben nem tudtam egyetérteni vele. Mert élményként éltem át, hogy ha az ember eljut oda, hogy eleven szellemi tudattal megérti önmagát, kinyilatkoztatásban részesülhet, és ez azután az eszme átélésével mint valami létező él az emberben. De kiéreztem valamit a könyvből, ami vonzott. A szellem reális élete az eszmevilág mögött adta itt az impulzust egy átfogó, történetfilozófiai ábrázoláshoz, ha nem is az enyémmel egyező formában. Platón annak az eszmevilágnak a hordozója, amely beteljesedését a Krisztus-impulzustól várta; Stein könyvének az az értéke, hogy ezt leírja. Ez a könyv, bár más nézetet képviselt, mint az enyém, sokkal közelebb állt hozzám, mint mindazok a filozófiák, amelyek csak fogalmakból és fizikai tapasztalatokból építették fel a tartalmukat.
Hiányoltam Steinnél azt is, hogy nem volt tudatában annak, hogy Platón eszmevilága mégis csak visszavezet a szellemi világ ősi kinyilatkoztatásához. Ez a (kereszténység előtti) kinyilatkoztatás, amelyet pl. Otto Willmann „Geschichte des Idealismus” (Az idealizmus története) c. művében olyan szépen ír le, Steinnél egyáltalán nem szerepelt. Stein a platonizmust nem az ősi bölcsesség eszmei maradványaként állítja elénk, amely azután a kereszténységben az elveszett szellemi tartalmat magasabb formában újra eléri; a platóni eszmevilágot mint egy önmagából felépített fogalmi tartalmat nézi, amely azután Krisztustól kapott életet.
– A könyv mégis egy azok közül, amelyeket filozófiai melegséggel írtak; és szerzője olyan valaki, aki mély vallásosságtól áthatva, a filozófiában a vallásos élet kifejeződését kereste. A háromkötetes mű minden oldalán érezni lehetett a mögötte álló embert. Miután a könyvet, különösen a platonizmus és a kereszténység viszonyáról szóló részt, többször átolvastam, élmény volt számomra szerzőjével személyesen is találkozni.
Egész tartásában nyugodt, idősebb ür volt, aki szelíd, de mégis átható tekintettel követte tanítványai fejlődését, úgy beszélt, hogy minden mondatában, a szavak hangzásában érezhető volt a filozófus megfontoltsága. Ez volt Stein, amikor a vizsga előtt meglátogattam. Azt mondta „Disszertációja nem olyan, amilyet megkövetelnek; látszik rajta, hogy nem egy professzor útmutatása mellett csinálta; de tartalma alapján szívesen elfogadom.” Nagyon szerettem volna a szóbeli vizsgán olyan kérdést kapni, amely „A platonizmus hét könyvével” függ össze, de egyik sem vonatkozott erre; mind a kanti filozófia körébe vágott.
Heinrich von Stein képe mélyen a szívembe vésődött és mindig előttem volt; nagyon szerettem volna újra találkozni vele. A sors azonban soha többé nem hozott össze bennünket. Doktori vizsgám legkedvesebb emlékeim közé tartozik, mert Stein személyének varázsa minden mást, ami a vizsga körül történt, messze elhomályosított. – A hangulatra, amellyel Weimarba érkeztem rányomta bélyegét az, hogy előzőleg behatóan foglalkoztam a platonizmussal. Úgy gondolom, ez a hangulat sokat segített abban, hogy a Goethe- és Schiller-Archívumban kapott feladatban kiismerjem magam. Hogyan élt Platón az eszmevilágban és hogyan Goethe? Ez foglalkoztatott, amikor az Archivumhoz vezető úton mentem odafelé, vagy vissza hazafelé és amikor a Goethe-hagyatékot tanulmányoztam.
Ez a kérdés élt a háttérben, amikor 1891 elején Goethe természeti megismeréséről alkotott véleményemnek a következőkben adtam kifejezést a „Mivel gazdagodik a Goethe természettudományos munkásságáról alkotott szemléletünk a Goethe-Archivumnak a Goethe évkönyv 12. kötetében megjelent publikációival” c. dolgozatomban: „A legtöbb ember nem tudja elképzelni, hogy valaminek, aminek az észleléséhez mindenképpen szubjektív feltételek szükségesek, mégis objektív jelentősége és mivolta legyen. Ilyen az ősnövény (Ur-pflanze). Ez a minden növényben objek- tíven benne levő lényege a növényeknek; hogy azonban a valóságban megjelenjék, az ember szellemének szabadon kell megkonstruálnia”. Vagy: „A goethei gondolkodásmód helyes ismerete lehetővé teszi annak az eldöntését is, hogy lehet-e Goethe felfogásának megfelelően az ősnövényt, vagy ősállatot valamilyen, a múltban előfordult, vagy a jövőben előforduló, érzékelhető organikus formával azonosítani. Erre csak határozott „nem”-mel felelhetünk. Az ősnövény minden növényben benne van, a szellem konstruktív képessége tudja felfedezni a növényvilágban, de egyik individuális formát sem szabad tipikusnak tekinteni.
Beléptem tehát munkatársként a Goethe- és Schiller-Archivumba. Itt a 19. sz. végén a filológusok vették birtokba a Goethe-hagyatékot. Az Archívum élén mint igazgató Bernhard Suphan állt. Azt mondhatnám, hogy weimari életem első napjától kezdve személyes kapcsolatban álltam vele. Gyakran látogattam meg lakásán is.
Hogy Suphan Erich Schmidtnek az Archívum első igazgatójának utóda lett, azt annak köszönhette, hogy jó barátságban volt Hermann Grimmel.
Goethe utolsó leszármazottja, Walter von Goethe hagyatékát Zsófia nagyhercegnőre hagyományozta. A nagyhercegnő alapította az Archívumot, hogy a hagyaték méltón állíttassák a szellemi életbe. Természetesen azokhoz fordult, akikről feltételezte, hogy tudhatják mi történjék Goethe írásaival.
Ilyen volt elsősorban Loeper, aki mintegy hivatott volt arra, hogy közvetítő legyen a Goethe-szakértők és a weimari udvar között, amelyre a hagyatékot bízták. Loeper a porosz udvari minisztériumban magas hivatalt viselt, így közel állt a porosz királynéhoz, a weimari nagyherceg testvéréhez; egyszersmind legfontosabb munkatársa volt az akkori nagyhírű Hempel-féle Goethe-kiadásnak.
Loeper eredeti valaki volt; a világfinak és különcnek rokonszenves keveréke. Mint műkedvelő, nem mint szakember nőtt bele a „Goethe-kutatásba”; de itt nagy tekintélyre tett szert. Goethére vonatkozó ítéleteiben teljesen önálló volt. Ezek aztán egy szép Faust-kiadásban láttak napvilágot. Amit írt azt magától Goethétől tanulta. Mivel tanácsot kellett adnia, hogy ki tudná a Goethe-hagyatékot a legjobban kezelni, természetszerűen azok jutottak eszébe, akikkel, mint Goethe-szak- értőkkel a saját munkája révén került közelebbi kapcsolatba.
Először Hermann Grimm jött számításba. Grimm művészettörténészként foglalkozott Goethével, ilyen minőségében tartott a berlini egyetemen előadásokat Goethéről, amelyeket aztán egy könyvben publikált. Ugyanakkor bizonyos módon Goethe szellemi utódának is tartotta magát. A német szellemi életnek azokból a köreiből nőtt ki, amelyek mindig híven őrizték a Goethére vonatkozó eleven tradíciót és magukat Goethével mintegy személyes kapcsolatban levőknek érezték. Hermann Grimm felesége Gisela von Arnim volt, Bettina von Arnim leánya, aki a „Goethes Briefwechsel mit einem Kinde” (Goethe levelezése egy gyermekkel) c. könyv szerzője.
Hermann Grimm mint a művészetért lelkesedő ember ítélte meg Goethét. Hiszen művészettörténészként is csak ügy nőtt bele a tudományosságba, ahogyan ez személyes színezetű művészeti álláspontjának megőrzése mellett, mint műélvezőnek lehetséges volt.
Úgy gondolom, hogy Loeperrel jól megértették egymást, hiszen közös Goethe-érdeklődésük révén természetszerűen baráti viszonyban is voltak; és ha Goethéről beszéltek, mind a kettőjüknél a géniusz iránti emberi érdeklődés volt az előtérben, a tudós szemlélete inkább a háttérben maradt.
Ez a tudós-szemlélet Wilhelm Schererben élt, aki a német irodalomtörténet tanára volt a berlini egyetemen. A másik kettő el kellett, hogy ismerje őt hivatalos Goethe-szakértőnek. Loeper ezt gyermekies jóindulattal tette, Hermann Grimm bizonyos belső ellenállással. Neki Scherer filológiai szemléletmódja egyáltalán nem volt rokonszenves.
A hagyaték tulajdonképpen ennek a három embernek a kezébe került; de azután egészen átcsúszott Scherer kezébe. Loeper bizonyára nem gondolt többre, minthogy tanácsadóként és mintegy kívülről vegyen részt a munkában; a porosz királyi háznál elfoglalt állása révén megvoltak a maga társadalmi kapcsolatai. Hermann Grimm szintén nem gondolt többre. A szellemi életben elfoglalt helyzete következtében csak arra gondolhatott, hogy szempontokat és irányelveket adjon; a részletekbe azonban nem kívánt belefolyni.
Egész más volt a helyzet Scherernél. Számára Goethe a német irodalomtörténet egy fontos fejezete volt. Mármost a Goethe-Archívumban ennek a fejezetnek a számára mérhetetlenül fontos új anyagok kerültek felszínre. Az Archívum munkáját tehát szisztematikusan be kellett építeni az általános irodalomtörténeti munkába.
Tervbe vettek egy filológiailag helyesen szerkesztett Goethe-kiadást. Az Archívum vezetésével Scherer tanítványát Erich Schmidtet bízták meg, aki akkor az újabb-kori német irodalomtörténet tanára volt Bécsben. A legfőbb szellemi felügyeletet maga Scherer vállalta.
Ezzel az Archívum munkájának adva volt a jellege. De minden másnak is, ami az Archívumban és az Archívum által történt. Minden az akkori filológiai gondolkodás és munkamód szerint folyt.
Wilhelm Scherer az irodalomtörténeti filológiában az akkori természettudományos módszerek felhasználására törekedett. Szemlélete a szokásos természettudományos eszmékből indult ki és a filológiai-irodalomtörténeti eszméket ezek mintájára akarta kialakítani. Hogy honnan vett valamit egy költő és hogyan alakult az át benne, ilyen kérdésekre alapították a szellemi élet fejlődéstörténetét. A költők személye nem volt érdekes, az került az előtérbe, hogy a „témák”, a „motívumok” hogyan kaptak életet a személyeken, a költőkön keresztül. Ez a szemlélet Erich Schmidt nagy Lessing-monográfiájával érte el csúcspontját. Ebben nem Lessing személye volt a fő, hanem a Minna von Barnhelm, – a Nathan – motívum stb. rendkívül gondos vizsgálata.
Scherer korán meghalt, nem sokkal a Goethe-Archívum alapítása után. Számos tanítványa közül utódául Berlinbe Erich Schmidtet a Goethe-Archívumból akarták meghívni, Hermann Grimm azonban keresztülvitte, hogy ne egy Scherer-tanítvány kapja meg az Archívum vezetését, hanem Bernhard Suphan.
Suphan azelőtt gimnáziumi tanár volt Berlinben. Egyidejűleg Herder műveinek a kiadásán is dolgozott, így hivatottnak látszott arra, hogy a Goethe-kiadás vezetését is átvegye.
Erich Schmidtnek még volt némi befolyása; így a munka Scherer szellemében folyt tovább. De e mellett Hermann Grimm eszméi is bizonyos mértékig érvényesültek, ha nem is a munkamódszerben, de az Archívumon belül, a személyes érintkezésben.
Suphan mikor Weimarba jöttem és közelebbi kapcsolatba kerültem vele már sok megpróbáltatáson ment keresztül. Két feleségét, akik testvérek voltak, korán elvesztette. Két fiával élt Weimarban, gyászolva az elhunytakat, minden életöröm nélkül. Az egyetlen fénypont az életében az volt, hogy Zsófia nagyhercegnő, akit mint úrnőjét őszintén tisztelt, jóindulattal volt iránta. Ebben a tiszteletben nem volt semmi megalázkodás; Suphan tisztelete és csodálata a nagyhercegnő személyének szólt.
Suphan ragaszkodott Hermann Grimmhez. Azelőtt Berlinben Grimm házában a családhoz tartozónak tekintették és ő örömmel szívta magába ennek az otthonnak a szellemi atmoszféráját. De volt benne valami, ami miatt nem tudott eligazodni az életben. A legmagasabb rendű szellemi dolgokról jól lehetett beszélni vele, de könnyen vegyített valamilyen savanykás ízt a beszélgetésbe. Ez a savanykás jelleg a lelkében élt. Azután száraz humorával rendszerint átsegítette magát ezen a hangulaton. De így az ember nem tudott összemelegedni vele. Rokonszenvesen tudott egy lélegzetre megragadni valami nagyvonalú dolgot, hogy azután minden átmenet nélkül essen bele egy kicsinyes, triviális témába. Velem szemben mindig jóakarattal volt. Szellemi érdeklődésemben azonban nem vett részt, sőt az néha még száraz humorának a célpontja is volt. Viszont a legnagyobb mértékben érdekelte őt az Archívumban végzett munkám és személyes életem is.
Nem tagadom, hogy néha kellemetlenül érintett Suphan eljárása az Archívum és a Goethe-kiadás vezetése körül. Ebből sohasem csináltam titkot. De ha visszatekintek azokra az évekre, amelyeket vele együtt töltöttem, mégis túlnyomó bennem az együttérzés ennek a súlyos megpróbáltatásokat átélt embernek a személyével és sorsával szemben. Szenvedett az élettől és szenvedett saját magától. Láttam, ahogy jellemének és képességeinek jó oldalaival egyre jobban belesüllyed a lelkében dúló értelmetlen és indokolatlan tépelődésbe. Amikor a Goethe- és Schiller-Archívum az Ilm partján felépült, új házába beköltözött, a felavatásnál Suphan azt mondta, hogy úgy érzi, mintha egyike lenne azoknak az emberáldozatoknak, akiket az ősi időkben a megszentelt épületek kapui előtt befalaztak, hogy szerencsét hozzanak. Lassanként teljesen beleképzelte magát abba a szerepbe, hogy áldozata az ügynek, amelyhez pedig nem is tartozik egészen. A Goethe-munka teherhordó állatának érezte magát, akinek semmi öröme sincs abban a feladatban, amely másokat a legnagyobb lelkesedéssel töltött volna el. Ebben a hangulatban találtam később is mindig, amikor Weimarból való távozásom után találkoztam vele. Elborult elmével maga vetett véget életének.
Belépésem idején az Archívumban dolgozott Suphanon kívül Julius Wahle is. Öt még Erich Schmidt vitte oda. Wahleval már első weimari tartózkodásom alkalmával közel kerültünk egymáshoz. Szívélyes barátság alakult ki közöttünk. Wahle Goethe naplójának a kiadásán dolgozott. A levéltáros Eduard von Hellen volt, ő gondoskodott Goethe leveleinek a kiadásáról.
Goethe művein dolgozott a német germanista világ nagy része is. Állandóan jöttek-mentek a filológia professzorai és docensei. Hosszabb-rövidebb látogatásaik során az ember sokat volt együtt velük az Archívumban eltöltött időn kívül is, és teljesen beleélhette magát érdeklődési körükbe.
Az Archivumot a Goethe-kiadás tulajdonképpeni munkatársain kívül még olyanok is látogatták, akiket a német költők gazdag kéziratgyűjteményének egyik, vagy másik darabja érdekelt. Mert az Archívum idővel sok költő hagyatékának a gyűjtőhelye lett. Más érdeklődők is jöttek, olyanok, akiket nem annyira a kéziratok érdekeltek, inkább az Archívum könyvtárában akartak tanulmányokat folytatni. Sok olyan látogató is volt, aki csak az Archívum kincseit akarta megnézni.
Az Archívumban minden ott dolgozó számára örömet jelentett, ha Loeper megjelent. Ahogy belépett, rokonszenves, szeretetreméltó megjegyzéseket tett. Kikérte munkaanyagát, leült és órák hosszat ritkán látható koncentráltsággal dolgozott. Bármi történt is körülötte, fel sem nézett. — Ha a szeretetreméltóság megszemélyesítőjét akarnám magam elé állítani, Loepert választanám. Szeretetreméltó volt az is, ahogy Goethét kutatta és ahogyan valakivel beszélt. Különösen szeretetreméltó volt az a vonása, hogy szinte mindig csak arra gondolt, miként lehetne Goethét a világgal igazán megismertetni és megértetni. Egyszer mellette ültem a színházban egy Faust előadáson. Elkezdtem beszélni neki az előadásmódról, a színészek játékáról. Loeper nem is hallotta amit mondtam, de azt válaszolta, hogy: „Igen, ezek a színészek sokszor olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek nem egészen egyeznek a goethei szavakkal és kifejezésekkel.” Még szeretetreméltóbbnak tűnt nekem Loeper „szórakozottsága”. Amikor a szünetben olyasmire fordítottam a szót, amivel kapcsolatban az időtartamot kellett megállapítani, Loeper azt mondta: „Tehát egy óra az 100 perc és egy perc 100 másodperc…” Ránéztem és azt mondtam; Kegyelmes Uram, hatvan. Kivette az óráját, nézte, kedvesen elmosolyodott, számolt és azt mondta: „Igen, igen 60 perc, 60 másodperc”. Szórakozottságának sok ilyen tanújelét éltem meg. De sajátos lelki alkatának még az ilyen tanújelein sem tudtam nevetni, mert úgy éreztem, hogy ezek a minden póztól és szentimentalizmustól mentes lényének kedves és természetes velejárói. Kissé hadart szinte minden hanglejtés nélkül; de az ember a színtelen beszédből kihallotta a gondolatok erős. artikulációját.
Hermann Grimm megjelenésével mindig valamilyen szellemi előkelőség jött be az Archívumba. Attól kezdve, hogy még Bécsben, elolvastam Goethéről szóló könyvét, szellemisége igen vonzó lett számomra. És amikor az Archívumban először találkoztam vele, szinte már mindazt olvastam, ami addig megjelent tőle. Suphan révén aztán csakhamar közelebbről is megismertem. Egyszer amikor ellátogatott az Archívumba és Suphan éppen nem volt Weimarban, meghívott ebédre a szállodájába. Egyedül voltunk. Nyilván rokonszenves volt neki, hogy hajlandó voltam az ő módján nézni az életet és a világot. Közlékeny lett. Beszélt „a német fantázia történetéről” mint a lelkében élő eszméről. Az volt a benyomásom, hogy ezt meg is akarja írni, amire azonban nem került sor. Szépen fejtette ki, hogy a történelmi fejlődés egész menetében élő impulzusok a teremtő, a népi fantáziában gyökereznek és hogy szerinte ez a népi fantázia egy élő, hatékony, érzékfeletti géniusz alakjában jelenik meg. Ennél az együttlétünknél teljesen lenyűgöztek Hermann Grimm fejtegetései. Azt hittem, tudom, hogyan hat az érzékfeletti szellemiség az embereken keresztül. Olyan ember volt előttem, aki lelki szemeivel eljut a teremtő szellemiségig, de nem akarja ennek a szellemiségnek a sajátos életét megismerni, hanem megmarad abban a régióban, ahol a szellemiség az emberben mint fantázia éli ki magát.
Hermann Grimmnek különös képessége volt ahhoz, hogy a szellemtörténet kisebb vagy nagyobb korszakait áttekintse és szabatos, szellemes, rövid jellemzéssel leírja. Amikor egyes emberekről írt, mint Michelangelo, Raphael, Goethe, Homeros, ennek mindig ilyen áttekintés volt a hátterében. Sokszor olvastam el tanulmányait, amelyek a görögöket, a rómaiakat, a középkort ilyen megkapó áttekintéssel jellemzik. Az egész ember egy egységes stílus megnyilatkozása volt. Amikor szép gondolatait élőszóval mondta el, az volt a benyomásom, hogy ez pontosan így állhatna egyik tanulmányában is. És miután már megismertem és valamelyik tanulmányát olvastam, szinte hallani véltem őt. Beszélgetésben nem engedett meg magának semmilyen hanyagságot; az volt az elve, hogy az ember a művészi-írói ábrázolásban ugyanaz kell, hogy legyen, mint a mindennapi életben. Hermann Grimm azonban a mindennapi életben sem élt úgy, mint más. Természetes volt számára, hogy művészi igénnyel megfogalmazott életet éljen.
Amikor Hermann Grimm Weimarban az Archívumban megjelent az ember úgy érezte, hogy az Archívum mintegy titkos szellemi szálakkal van Goethéhez kötve. Nem így, ha Erich Schmidt jött. Ő nem eszmékkel, hanem a történelmi-filológiai módszerrel kapcsolódott az archívumbeli szövegekhez. Sosem tudtam emberi kapcsolatba kerülni vele. És így elég kevéssé érdekelt az a nagy tisztelet is, amely vele szemben mindazoknál megnyilatkozott, akik mint Scherer-filológusok az Archívumban dolgoztak.
Kellemes pillanatok voltak, amikor Cári Alexander nagyherceg jelent meg az Archívumban. Előkelő megjelenésű úr volt, akiben őszinte lelkesedés élt mindazzal szemben, ami Goethével volt kapcsolatban. Idős kora, a német szellemi élet sok jelentős személyiségével való kapcsolata és megnyerő szívélyessége jótékonyan hatású volt. Megnyugtató volt őt az archívumbeli Goethe-munka patrónusának tudni.
Zsófia nagyhercegnőt, az Archívum tulajdonosát csak különleges, ünnepélyes alkalmakkor láttuk az Archívumban. Ha valami közölni valója volt, Suphant hívatta magához. Az új munkatársakat bemutatták neki. Az Archívumról azonban rendkívüli módon gondoskodott. Személyesen készítette elő például mindazt, ami annak az épületnek a létrehozásához kellett, amelyben a költők hagyatékát majd méltón el lehet helyezni.
A trónörökös, Cári August is, aki meghalt, mielőtt még uralomra jutott volna, többször látogatta meg az intézetet. Nem érdekelték különösebben az Archívum dolgai, de szívesen elbeszélgetett velünk, ott dolgozókkal. Inkább kötelességből érdeklődött a szellemi élet ügyei iránt. Melegen érdeklődött viszont az Archívum iránt a trónörökös felesége, Pauline főhercegnő. Vele sokat beszélgettem Goethéről, a költészetről és hasonlókról. Az Archívum a művészi, illetve tudományos világ és a weimari udvar között állt. Erről a két oldalról kapta a maga társadalmi színezetét. Alig zárult be az ajtó valamely egyetemi tanár mögött, már nyílt is egy hercegi személy előtt, aki látogatóban volt az udvarnál. Sok és mindenféle társadalmi osztályhoz tartozó ember vett részt az Archívum életében. Alapjában véve élénk, sok vonatkozásban érdekes élet volt ez.
Az Archívum közvetlen szomszédságában volt a weimari könyvtár. Ebben dolgozott a gyermeki lelkületű és szinte határtalan tudású Reinhold Köhler, a főkönyvtáros. Az Archívum munkatársainak sokszor volt ott dolguk, mert ott kaphatták meg a munkájukhoz szükséges irodalmi segédeszközöket, illetve azok kiegészítését. Köhler különösképpen jártas volt a mítosz-, mese- és mondavilág területén; a nyelvtudományokban csodálatraméltóan univerzális tudású volt. Tanácsot tudott adni a legrejtettebb irodalmi adatok vonatkozásában is. Emellett meghatóan szerény és rendkívül előzékeny volt. Sohasem engedte, hogy a könyveket, amelyekre szükségünk volt, más hozza el nekünk, mindig ő maga hozta dolgozószobánkba. Egyszer azt a könyvet kértem ki (Schmöker könyve volt), amelyet Goethe használt botanikai tanulmányaihoz. Köhler elment a könyvért, amely nyilván évtizedek óta feküdt a helyén valahol eldugva a magasban. Hosszabb ideig nem jött vissza. Mikor keresni kezdték, kiderült, hogy leesett a létráról, amikor felmászott a könyvért és eltörte a combcsontját. Ez a kedves, nemes lelkű, sokak által tisztelt ember a baleset következményeiből nem tudott kigyógyulni. Hosszú betegség után meghalt. Nagyon fájt, hogy balesete éppen akkor történt, amikor az általam kért könyvért ment.
XV. –
Jelentős emlékeim fűződnek ahhoz a két előadáshoz, amelyeket nem sokkal Weimarba kerülésem után tartottam, az egyiket magában Weimarban a következő címmel „A fantázia, mint kultúra-teremtő tényező”. Ez még azelőtt a beszélgetés előtt volt, amelyet Hermann Grimmel folytattam a fantázia történetére vonatkozó nézeteiről. Az előadás előtt összefoglaltam magamban mindazt, amit szellemi tapasztalataim alapján mondani tudtam arról, hogy a szellemi világ hogyan áramlik bele nem tudatosan az emberi fantáziába. Úgy láttam, hogy ami a fantáziában él, azt csak tárgya szerint keltik életre a külső élmények. A tulajdonképpeni teremtő elemet a fantáziában a szellemi világ visszfényének láttam. Meg akartam mutatni, hogy a fantázia az a kapu, amelyen át a szellemi világ az emberen keresztül teremtőn hat a kultúra fejlődésére.
Mivel előadásommal kapcsolatban ilyen gondolatok foglalkoztattak, Hermann Grimm fejtegetései erősen hatottak rám. Grimmnek egyáltalán nem volt igénye, hogy a. fantázia szellemi forrásait kutassa; ami az emberi lelkekben mint fantázia nyilatkozott meg, azt adottként fogadta el és ezt akarta fejlődésében vizsgálni.
Először az egyik pólusát írtam le annak, hogyan jön létre a fantázia. Ez az álomélet. Rámutattam, hogy a külső dolgokat nem úgy észleljük az álombéli letompult tudatban, mint nappali életünkben, hanem szimbolikusan, képekbe öltözötten; hogy a belső testi folyamatokat ugyanilyen szimbolikus formában éljük át; hogy az élmények nem egyszerűen csak felmerülnek az emlékezésben, hanem olyan formában merülnek fel, amely arra utal, hogy amit az ember átélt, az intenzíven dolgozik a lelki élet mélyeiben.
Alomállapotban a tudat letompul; alámerül az érzékelhető fizikai világba és nézi, ahogy a szellem működik a fizikai létben. Ez a működése a fizikai észlelés előtt rejtve marad, de a letompult tudat előtt is csak mintegy a fizikaiság mélyeiből felcsillanóan jelenik meg.
A fantáziában a lélek annyival emelkedik a mindennapi tudat fölé, mint amennyivel az áloméletben az alá merül. Nem a fizikai világban rejtetten élő szellemiség jelenik meg a fantáziában, hanem a szellemiség hat az emberre; de azt az ember nem tudja a maga eredeti alakjában megragadni, hanem öntudatlanul képszerűvé formálja a fizikai világból vett lelki tartalom segítségével. A tudat nem ér el a szellemi világ meglátásához; de képekben átéli, amelyek tartalmát a fizikai világból veszi. Így a fantázia igazi alkotásai a szellemi világ szülöttei a nélkül, hogy maga a szellemi világ hatolna az emberi tudatba.
Előadásommal be akartam mutatni azoknak az utaknak egyikét, amelyeken keresztül a szellemi világ az emberiség fejlődésén dolgozik.
Ezzel igyekeztem megtalálni annak a módját, hogy az átélt szellemi világot ábrázoljam és mégis kapcsolódjam valamiképpen ahhoz, ami a mindennapi tudat körében van. Az volt a nézetem, hogy a szellemiségről beszélni kell, de figyelembe kell venni az ebben a mi tudományos korunkban szokásos beszédformákat.
A másik előadást Bécsben tartottam. A „Tudományok klubja” hívott meg. Előadásom arról szólt, hogy lehetséges-e valamilyen monista világfelfogás a szellemi világ megismerésének elfogadása mellett is. Kifejtettem, hogy az ember a valóság fizikai oldalát kívülről, érzékei révén, szellemi oldalát pedig szellemi észleléssel belülről ragadja meg, ügy hogy mindaz, amit átél, egységes világként jelenik meg, amelyben a fizikai dolgok a szellemiség képmását hozzák létre a szellem pedig teremtőn nyilatkozik meg a fizikai dolgokban.
Ezt az előadást abban az időben tartottam, amikor Haeckel a maga monista világszemléletét „A monizmus mint összekötő kapocs a vallás és tudomány között” c. beszédében fogalmazta meg. Haeckel, aki tudott arról, hogy Weimarban vagyok, elküldte nekem beszédének lenyomatát. Azzal viszonoztam irántam tanúsított figyelmességét, hogy elküldtem neki a folyóiratot, amelyben bécsi előadásom megjelent. Aki ezt az előadást elolvasta, annak látnia kellett, hogy milyen elutasítóan álltam a Haeckel féle monizmussal szemben. Akkor az volt a fontos számomra, hogy kifejezésre juttassam, mit mond egy olyan valaki erről a monizmusról, aki be tud látni a szellemi világba.
Volt azonban még más is, ami szükségessé tette, hogy a Haeckel-féle monizmussal foglalkozzam. Haeckel úgy állt előttem, mint a természettudományos korszak egy jelensége. A filozófusok dilettáns filozófusnak tartották, aki semmi mást nem ismer, csak az élőlények kialakulását; ezekre a darwini eszméket alkalmazza olyan formában, ahogy ezt magának elképzeli és merészen kijelenti, hogy semmi mást nem szabad egy világnézet kialakítására felhasználni, csak azt, amit egy képzett darwinista szemléletű természeti megfigyelő el tud képzelni. A természettudósok Haeckelt fantasztának tartották, aki önkényes következtetéseket von le a természettudományos megfigyelésekből.
Mivel munkámból adódóan foglalkoznom kellett a világra és emberre, a természetre és szellemiségre vonatkozó, egy századdal korábban Jénában uralkodó gondolkodással, Haeckelt látva világossá vált előttem mindaz, amit abban az időben ilyen vonatkozásban gondoltak. Ebben az időben dobta mintegy bele a tudományos világba Goethe a maga természettudományos eszméit. Munkám közben a legkisebb részletekbe menően lelki szemeim elé kellett állítanom Goethe viszonyát kora természetszemléletével. Jénában, ott ahol Goethe a természeti jelenségekre és lényekre vonatkozó eszméi számára jelentős ösztönzést kapott, száz évvel később Haeckel működött, azzal az igénnyel, hogy a természettudomány alapján irányadó dolgokat mondjon egy világnézet számára.
Ehhez jött, hogy a Goethe-társaság egyik gyűlésén, amelyen weimari munkám idején részt vettem, Helmholtz egy előadást tartott „Goethének az eljövendő természettudományos eszmékre vonatkozó előérzetei” címmel. Ez több olyan dologra hívta fel a figyelmet, amelyeket Goethe valamilyen jó sugallat alapján, a későbbi természettudományos eszmékből „előre megsejtett”. De utalt az előadás arra is, hogy volt, amiben Goethe ezen a területen tévedett és pedig a színtanában.
Amikor Haeckelre néztem, mindig Goethe ítéletét szerettem volna hallani azokról a természettudományos nézetekről, amelyek egy századdal az ő nézetei után uralkodtak. Amikor viszont Helmholtzot hallgattam ezeknek a nézeteknek a Goethére vonatkozó ítélete érdekelt.
Nem tehettem mást, mint hogy azt mondjam magamnak: ha az akkori idők uralkodó szellemi beállítottsága szerint gondolkodnak a természetről, akkor annak kell következnie, amit Haeckel gondol a maga filozófiai naivitásával. Akik őt támadják, csak azt bizonyítják, hogy megállnak a puszta érzékszervi szemléletnél és ezt a szemléletüket nem akarják gondolkodással továbbfejleszteni.
Egyelőre nem volt igényem arra, hogy Haeckelt, akire sokat kellett gondolnom, személyesen is megismerjem. Ekkor következett hatvanadik születésnapja. Úgy éreztem, hogy a Jénában rendezett ragyogó ünnepségen részt kell vennem. Vonzott az ünnepség emberies volta. Az ünnepi lakomán Haeckel fia, akit Weimarban ismertem meg, ahol festőiskolába járt, hozzám jött azzal, hogy apja szeretné, ha bemutatnának neki. És mindjárt be is mutatott.
Így ismertem meg személyesen Haeckelt. Elbűvölő valaki volt. Szemeivel naivan nézett a világba, olyan szelíden, hogy az embernek az volt az érzése: ez a tekintet megtörik, ha a gondolkodás élessége hatol át rajta; hogy csak külső benyomásokat tud elviselni, a dolgokban és eseményekben megnyilatkozó gondolatokat nem. Minden mozdulata arra irányult, hogy az érvényesüljön bennük, amit az érzékek mondanak és ne a mozdulataiban uralkodó gondolat. Megértettem miért szeretett olyan nagyon festeni. Feloldódott az érzéki világ szemlélésében. Ahol el kellett volna kezdenie gondolkodni, ott abbahagyta a lelki tevékenységet és inkább ecsetjével rögzítette amit látott. Ilyen volt Haeckel. Ha csak ezt az oldalát fejlesztette volna ki, valami rendkívül vonzó emberi tulajdonság nyilatkozott volna meg benne.
De lelkének egyik rejtett zugában dúlt valami, ami mint határozott gondolati tartalom makacsul érvényesülni akart; valami ami a világ egész más irányából jött, mint természeti érzéke. Egyik előző életének fanatizmusa akarta kitombolni magát és ez egész más felé fordult, nem a természet felé. Vallásos politikája tört elő a lelke mélyéből és használta fel a természeti eszméket, hogy kifejezze magát bennük.
Ilyen ellentmondásosan élt két lény Haeckelben. Egy szelíd, szeretetteljes természeti érzékkel bíró ember és mögötte egy árnyékszerű lény végig nem gondolt, szűk határok között mozgó, fanatizmust lehelő eszmékkel. Amikor beszélt szelídsége alig engedte fanatizmusát a szavakban megnyilatkozni. Olyan volt ez, mintha beszédében a természet- akarta szelídség letompította volna a rejtett démoniságot. Emberi rejtély volt ez, amelyet látva csak szeretni lehetett őt; de amely gyakran méregbe is tudta hozni az embert, ha véleményét hallotta. Ilyennek láttam Haeckelt, amikor a múlt század kilencvenes éveiben előkészítette azt, ami azután ahhoz a vad szellemi harchoz vezetett, amely a századfordulón az ő gondolati iránya körül tombolt.
A weimari látogatók között volt Heinrich v. Treitschke is. Megismerkedtem vele, mert Suphan engem is meghívott, amikor Treitschke egyszer ebéden volt nála. Nagy hatással volt rám ez az ember, aki körül olyan sok vita folyt. Teljesen süket volt. Úgy lehetett érintkezni vele, hogy kis cédulákat adott, amelyekre az ember felírta a mondanivalóját. Ebből adódott, hogy az olyan társaságban, ahol jelen volt, az ő személye volt a központ. Ha az ember felírt neki valamit, akkor erről beszélt anélkül, hogy igazi beszélgetés jött volna létre. Sokkal intenzívebben volt jelen a többiek számára, mint azok az ő számára. Ez jellemezte egész lelki magatartását is. Beszélt anélkül, hogy ellenvetésekkel kellett volna számolnia, amelyekkel pedig találkozunk, ha másokkal közöljük gondolatainkat. Világosan lehetett látni, hogy ez mennyire beleivódott öntudatába. Mert nem hallotta az ellenvetéseket, meg volt győződve annak a helyességéről, amit ő maga gondolt.
Az első kérdés, amellyel Treitschke felém fordult az volt, honnan származom. Ráírtam a cédulára, hogy osztrák vagyok. Azt válaszolta, hogy az osztrákok vagy nagyon jó és zseniális népek, vagy gazfickók. Amikor ilyeneket mondott, az ember észrevehette, hogy a magány, amelyben süketsége miatt élt, paradox dolgok felé hajtotta és ezek belső kielégülést okoztak neki. Az ebéd-vendégek Suphannál rendszerint egész délután együtt maradtak. Így volt ez akkor is, amikor Treitschke ott volt. Látni lehetett, hogyan bontakozik ki személyisége. Ennek a széles vállú embernek szellemi habitusában is volt valami, amivel embertársai között „széles vállal” érvényesítette magát. Nem lehet mondani, hogy előadott, mert mindaz amit mondott személyes jellegű volt. Minden szavában benne élt annak a szenvedélyes élvezése, hogy beszélhet. Szinte parancsoló volt a hangja akkor is, ha csak elmondott valamit. Azt akarta, hogy szavai a másik ember érzését is áthassák. Megállapításait a szeméből sugárzó olyan tűzzel kísérte, amilyet ritkán lát az ember.
Szóba került Moltke világnézete, ahogy az az emlékirataiban kifejeződik. Treitschke elutasította azt a személytelen, matematikai gondolkodásra emlékeztető módot, amellyel Moltke a világjelenségeket értékelte. Nem is tudta a dolgokat másképp megítélni, mint erős, személyes szimpátiával és antipátiával. Az olyan emberek, mint Treitschke egészen bennragadnak saját személyiségükben, csak akkor tudnak a másik emberre hatni, ha egyúttal jelentékeny személyiségek is, és erősen átélik azt, amit mondanak. Ez így volt Treitschkenél is. Történelmi dolgokról ügy beszélt, mintha mindaz, amiről beszél, a jelenben lenne és ő személyesen részt venne benne minden örömével és mérgével. Ha az ember őt hallgatta, rendkívül erősen hatott a személyisége; de ahhoz amit mondott nem tudott kapcsolódni.
Egy másik weimari látogatóval jó barátságba kerültem. Ez Ludwig Laistner volt. Finom, szellemi életet élő, önmagában harmonikus ember volt. Akkoriban a Cotta kiadó irodalmi tanácsadója volt és mint ilyen dolgozott a Goethe-Archivumban. Szinte minden szabad időnket együtt töltöttük. Fő műve a „Sphinx rejtélye” akkor már megjelent. Ez egyfajta mítosz-történet volt. A mitikus elemet saját elképzelése szerint magyarázta. Beszélgetéseink sokszor mozogtak azon a területen, amellyel ez a könyv foglalkozott. Laistner elvetette a mitikus elem meseszerű magyarázatát, amely többé vagy kevésbé tudatosan a szimbolizáló fantázián alapul. A nép mitizáló természet-szemléletének az eredetét az álomban és pedig a lidércnyomásos álomban kereste. A nyomasztó lidérc, aki az álmodót kérdéseivel kínozza, kobolddá, kínzó démonná válik; Laistner szerint a szellemek egész serege jön elő az álmodó emberből. A kérdező Sphinx a dél asszonyának metamorfózisa, aki délben a mezőn az alvónak jelenik meg és kérdéseket tesz föl, amelyekre annak válaszolnia kell. – Mindazt, amit az álom paradox, értelmes, bölcs, kínzó vagy örömteli alakban állít az ember elé, Laistner nyomon követte, hogy ugyanezeket a mesékben és mítoszokban is kimutassa. Minden beszélgetésnél az volt az érzésem, hogy ez az ember milyen könnyen meg tudná találni az utat az álomban ható tudatalatti elemből a tudatfeletti elembe, amely eljut a reális szellemi világba. Erre vonatkozó fejtegetéseimet a legnagyobb jóindulattal hallgatta, semmiféle ellenvetést nem tett, de nem vett fel belőlük semmit. Ebben őt is akadályozta a kor gondolkodásmódjában gyökerező attól való félelem, hogy rögtön elveszti a „tudományos” talajt a lába alól, mihelyt a szellemiséghez közelít. Laistner azáltal volt sajátos viszonyban a művészettel és költészettel, hogy a mitikus elemet a reális álomélményekkel és nem az absztrakt módon teremtő fantáziával hozta kapcsolatba. Ezáltal az ember minden teremtő tevékenysége világot érintő jelentőséget kapott. Ritkán tapasztalható belső nyugalom és valami lelki lezártság jellemezte ezt a finom érzékű költői jellegű embert. Minden mondatában volt valami költői. Költőietlen fogalmakat tulajdonképpen nem is ismert. Weimarban, azután egy stuttgarti látogatásom alkalmával, a mikor nála laktam, a legszebb órákat éltem át. Mellette ott volt a férje szellemiségében teljesen osztozó felesége. Számára férje volt tulajdonképpen minden, ami a világhoz kötötte. Laistner weimari látogatása után nemsokára meghalt. Felesége egész rövid időn belül követte. A világ üres lett számára Laistner nélkül. Egész különösen szeretetreméltó és szeretetreméltóságában nagyszerű valaki volt ez az asszony. Mindig tudta, mikor nem kell ott lennie és mindig ott volt, amikor kellett. Anyai gondoskodással állt Laistner mellett, aki finom szellemiségével nagyon törékeny testben élt.
Nagyon kevés emberrel tudtam ügy beszélni a német filozófusok, Fichte, Hegel és Schelling idealizmusáról, mint Laistnerrel. Finom érzéke volt az eszmei világ realitása iránt, amely ezekben a filozófusokban élt. Amikor egyszer a természettudományos világ- szemlélet egyoldalúságával kapcsolatos aggodalmamról beszéltem, azt mondta: Ezeknek az embereknek sejtelmük sincs arról, milyen jelentősége van a teremtő princípiumnak az emberi lélekben. Nem tudják, hogy ebben ugyanúgy a világ szellemisége él, mint a természeti jelenségekben.
Laistner az irodalom és művészet területén sem vesztette el kapcsolatát a közvetlen emberivel. Megjelenése, egész magatartása szerény volt; de akinek volt ehhez érzéke, az miután megismerte, rövidesen megérezte, hogy jelentős emberrel áll szemben. A hivatalos mítoszkutatók ellenségesen álltak az ő felfogásával szemben; alig vették azt figyelembe. Így a szellemi életben észrevétlen maradt az az ember, akinek belső értéke szerint az elsők között lett volna a helye, „Rätsel des Sphinx” c. könyvéből a mítosszal foglalkozó tudomány egészen új impulzusokat kaphatott volna; így szinte hatástalan maradt.
Laistnernek abban az időben a Cotta kiadónál megjelenő „Bibliothek der Weltliteratur” számára egy teljes Schopenhauer kiadást és Jean Paul válogatott műveinek a kiadását kellett volna sajtó alá rendeznie. Mind a kettőt átadta nekem. Így a pesszimista filozófus és a zseniálisan paradox Jean Paul gondos áttanulmányozását is be kellett iktatnom akkori weimari feladataim közé. A legnagyobb érdeklődéssel vállaltam mind a két munkát, mert szívesen foglalkoztam olyan szellemi irányokkal, amelyek teljes ellentétben álltak az enyémmel. Laistnert nem külső motívumok késztették ezeknek a munkáknak az átadására. Ez a kettőjükről folytatott beszélgetéseinkből adódott. Éppen egy beszélgetésünk közben jutott arra a gondolatra is, hogy ezt a feladatot nekem átadja.
Weimarban lakott abban az időben Hans Olden és felesége, Grete is. Olyan társaságot gyűjtöttek maguk köré, amely a Jelent” akarta élni, ellentétben azzal a körrel, amely mintegy a múltbeli élet folytatásaként, a Goethe-Archivumot és a Goethe-társaságot tekintette a szellemi élet központjának. Ebbe a körbe felvettek engem is; nagy örömmel gondolok vissza mindarra, amit ott átéltem.
Ha az ember az Archívumban még olyan merevvé lett is eszmevilágában, azáltal, hogy együtt élt az ottani „filológiai metódussal”, gondolatai felszabadultak és mozgékonyakká váltak, ha az ember Oldenék házában volt, ahol érdeklődésre talált mindenki, aki a fejébe vette, hogy az emberiségnek új gondolkodás- módra van szüksége. De érdeklődésre talált az is, aki lelkében fájdalmasnak érzett sok régi kultúr-előítéletet és a jövő ideáljaira gondolt.
Hans Oldent a világ könnyű színdarabok szerzője- ként ismerte pl. „Offizielle Frau” c. darabja alapján. Weimari körében egész másképpen élte ki magát. Itt lelke nyitva volt az akkori szellemi életben megnyilatkozó minden magasabb rendű érdeklődéssel szemben. Vég nélküli, de mindig érdekfeszítő viták folytak nála arról, ami Ibsen drámáiban élt, ami Nietzsche szellemét foglalkoztatta.
Gábrielé Reuter, aki abban az időben írta „Aus guter Familie” c. regényét, amely röviddel ezután szinte viharos gyorsasággal szerezte meg számára irodalmi rangját, szintén Oldenék köréhez tartozott; idehozta a nők életére vonatkozó mindazokat a komoly kérdéseket, amelyek abban az időben az emberiséget foglalkoztatták.
Olden elbűvölő tudott lenni, amikor olyan beszélgetéseket, amelyek már-már szentimentalizmusba fulladtak, kissé szkeptikus gondolkodásmódjával hirtelen leállított. 0 maga viszont szentimentálissá tudott válni, ha mások túl „könnyűek” lettek. Oldenék körében a legnagyobb megértést tanúsították mindazzal szemben, ami „emberi”; de kíméletlenül kritizálták azt, ami egyik vagy másik ilyen „emberiben” nem tetszett nekik. Oldenben erősen élt az a felfogás, hogy csak akkor van értelme irodalmi vagy művészi ideálokkal foglalkozni, ha azok azonosak azokkal az ideálokkal, amelyekről az ő körükben olyan sok szó esik; de túlságosan lenézte az embereket ahhoz, hogy műveiben ezeket az ideáljait ábrázolja. Úgy vélte, hogy az ideálok csak kiválasztott emberek kis köréhez szólhatnak; és idétlen dolog azt hinni, hogy az ilyen ideálok a nagy publikum elé vihetők. Éppen abban az időben próbálta „Kluge Kathe” c. művével a szélesebb körű művészi érdeklődést felkelteni. A darabot Weimarban csak az iránta való tiszteletből adták elő. Ez megerősítette Oldent abban a nézetében, hogy a közönségnek azt kell adni, amit az kíván, magasabb érdeklődését pedig tartsa meg az ember az azt megértő kis kör számára.
Grete Olden még nagyobb mértékben vallotta ezt a nézetet. Teljességgel szkeptikus volt abban a vonatkozásban, hogy a világ szellemileg mit tud felvenni. Amit írt, abban egész nyíltan kifejezésre jutott, mennyire lenézi az embereket.
Amit Hans és Grete Olden ebből a lelki beállítottságból ennek a körnek nyújtott, az az esztetizáló világszemlélet atmoszférája volt. És ezt a legnagyobb komolysággal csinálták; de ugyanakkor komoly dolgokat könnyed humorral intéztek el.
XVI.
Életem legszebb órái közé sorolom azokat, amelyeket Gábrielé Reuterrel éltem át, akihez ennek a körnek a révén kerültem közel. Olyan valaki volt, aki az emberiség nagy problémáit hordozta magában és ezeket elég szélsőséges érzésekkel ragadta meg. Egész lelkével benne élt mindabban, amit a szociális életben a tradicionális előítélet és az emberi természet veleszületett igényei közötti ellentétnek látott. Látta a nők helyzetét, akiket az élet és a nevelés ezek közé az előítéletek közé kényszerít és akiknek szomorúan kell átélniük azt, ami a lélek mélyéből „igazságként” akar az életben érvényesülni. Nyugodt-okos módon kifejezésre jutó érzésbeli radikalizmus, amelyet művészi érzék és eredeti alakító erő hatott át, ez volt Gabriele Reuter nagysága. Rendkívül érdekesek voltak azok a beszélgetések, amelyeket vele folytattam abban az időben, amikor „Aus guter Familie” (A jó családból való) c. könyvén dolgozott. Visszagondolok és látom magam, ahogy tűző napsütésben ott állok vele az utcasarkon és több mint egy óráig beszélünk őt érdeklő kérdésekről. Gabriele Reuter méltóságteljesen, nyugodt magatartását egy pillanatra sem veszítve el tudott olyan dolgokról beszélni, amelyek másokat mindjárt izgalomba hoznak. Egyszer ujjongott, máskor halálosan szomorú volt, de ez belül maradt, nem érződött a szavain. Élesen hangsúlyozta, amit mondani akart, de sohasem a hanghordozással, mindig csak lelkileg. Azt hiszem, hogy az egyenletes hanghordozás mellett az artikuláció teljesen lelki síkon való tartásának művészete – mint stílus – különös képessége volt. És úgy láttam, hogy ezt a sajátosságot annyira vonzó irodalmi stílusába is teljes mértékben át tudta vinni.
Abban a csodálatban, amellyel Gabriele Reutert Oldenék köre körülvette, volt valami kimondhatatlanul szép. Olden többször mondta egész elégikusan: „Ez az asszony nagy valaki. Bár tudnék én is olyan bátran felemelkedni oda, hogy a külső világ számára elmondjam azt, ami lelkem mélyén foglalkoztat.”
Ez a kör a maga sajátos módján vett részt a weimari Goethe-rendezvényeken. Az irónia hangján ítélte meg itt a Jelen” a „múltat”, de ezt sohasem tette tiszteletlenül, vagy gúnyosan, inkább esztétikai felháborodással. Olden a Goethe-összejövetelek után napokig az írógépnél ült, hogy élményeiről beszámolót írjon, amely szerinte a kívülállók ítéletét tükrözte a Goethe-prófétákra vonatkozóan.
Ehhez a hangvételhez csatlakozott nemsokára egy másik kívülálló, Otto Erich Hartleben is, aki talán egyetlen Goethe-összejövetelről sem hiányzott. De egyelőre nem tudtam megfejteni, hogy egyáltalán miért jött oda.
Hartlebent azoknak az újságíróknak, színházi embereknek és íróknak a körében ismertem meg, akik a Goethe-ünnepségek estéin a tudós előkelőségektől elkülönülten a Hotel Chemnitius-ban találkoztak. Rögtön megértettem miért ült ott. Akkor volt ugyanis elemében, ha olyan beszélgetésekben vehetett részt, amilyeneket ott folytattak. Sokáig maradt ott, alig tudott elmenni. Egyszer én is ott voltam többedmagammal. Mi többiek másnap reggel „kötelességszerűen” ott kellett, hogy legyünk a Goethe-összejövetelen. Hartleben nem volt ott. Akkor már nagyon megszerettem és aggódtam érte. Ezért az összejövetel után felkerestem szállodai szobájában. Még aludt. Felébresztettem és mondtam neki, hogy a Goethe-társaság közgyűlésének már vége van. Nem értettem, miért akarja a Goethe ünnepséget így végigcsinálni. Válaszából azt vettem ki, hogy a legtermészetesebb volt számára Weimarba utazni és a Goethe összejöveteleket átaludni. Mert a legtöbbet át- aludta abból, amiért mások odajöttek.
Sajátságos módon jutottam közel Hartlebenhez. Az egyik vacsoránál beszélgetés alakult ki Schopenhauerről. Sok elismerő és elutasító vélemény hangzott el róla. Hartleben sokáig hallgatott. Azután a heves beszélgetésbe mintegy beledobta: „Felkavarja az embert, de az élet számára nem ad semmit.” Közben kérdőn, szinte gyermekded gyámoltalansággal nézett rám; szerette volna, ha én is mondok valamit, mert hallotta, hogy foglalkoztam Schopenhauerrel. Azt mondtam, hogy Schopenhauert bornírt zseninek tartom. Hartleben szemei felcsillantak, nyugtalan lett, ivott, majd még egy pohárral rendelt. Ebben a pillanatban a szívébe zárt. Ez megalapozta irántam való barátságát. „Bornírt zseni!” Ez a kifejezés tetszett neki. Mindegy lett volna, ha bárki másra alkalmazom is. Nagyon érdekesnek találta, hogy egy zseni is lehet bornírt.
Számomra a Goethe-összejövetelek megerőltetőek voltak. Mert Weimarban a legtöbben aszerint, hogy mi érdekelte őket vagy az egyik, vagy a másik körhöz tartoztak. Vagy az előadó, illetve a lakomázó filológusokhoz, vagy az Olden-Hartleben féle körhöz. Nekem mind a kettőn részt kellett vennem, mert érdeklődésem mindkettő felé húzott. Ez lehetséges volt, mert az egyik üléseit nappal, a másik éjszaka tartotta. De én nem engedhettem meg magamnak, hogy Hartleben életmódját kövessem. A nappali összejövetelek idején nem alhattam. Szerettem az élet sokoldalúságát és ugyanolyan szívesen voltam délben Suphan archívumbeli körében, amelyet Hartleben soha nem ismert meg (mert nem érdekelte), mint este Hartlebennel és társaival.
Weimarban egész sereg világnézeti iránnyal kerültem kapcsolatba. Mert mindenkivel, akivel csak a világ és az élet problémáiról beszélni lehetett, kialakultak beszélgetések az ottani közvetlen érintkezés során. És Weimaron elég sok olyan ember utazott át, akiket az ilyen beszélgetések érdekeltek.
Mindezt abban az életkorban éltem át, amikor az ember hajlamos intenzíven fordulni a külső élet felé, amellyel szoros kapcsolatba akar kerülni. A világnézetek, amelyekkel kapcsolatba kerültem, számomra egy darab külvilágot képviseltek. És akkor észre kellett vennem, hogy addig alapjában véve milyen kevéssé éltem együtt a külső világgal. Amikor visszahúzódtam az emberekkel való érintkezéstől, mindig újra észrevettem — különösen abban az időben – hogy addig csak a belső világomban észlelt szellemi világban voltam igazán otthon. Ehhez a világhoz könnyen kapcsolódtam. Gyakran gondoltam arra, hogy egész gyermekségem és fiatalságom idején milyen nehezen tudtam érzékeimen keresztül utat találni a körülöttem levő világhoz. Mindig nagy fáradságomba került, hogy emlékezetembe véssem az adatokat, amelyeknek a megjegyzése pl. a külső tudomány területén szükséges. Mindig újból és újból meg kellett néznem egy természeti tárgyat, ha tudni akartam, hogy hívják, tudományosan hova osztályozzák stb. Azt mondhatnám, hogy számomra a fizikai világ mintegy árnyékszerű, képszerű volt. Képekben jelent meg előttem, ugyanakkor a szellemiséggel való kapcsolatomnak teljesen valóságos jellege volt. Mindezt leginkább Weimarban éltem át a kilencvenes évek elején. Akkor írtam a „Philosophie der Freiheit” utolsó sorait. Úgy éreztem, azokat a gondolatokat írom le, amelyeket harmincadik évemig a szellemi világ juttatott nekem. Mindaz, ami a külső világon keresztül jutott hozzám, csak mintegy ösztönző jellegű volt.
Ezt különösen akkor éreztem, amikor Weimarban a különböző emberekkel világnézeti kérdésekről beszéltem. Nekem bele kellett helyezkednem az ő gondolkodásmódjukba, érzésvilágukba, ők viszont egyáltalán nem helyezkedtek bele abba, amit én a belső világomban átéltem. Egész intenzíven éltem együtt azzal, amit mások láttak és gondoltak. De az így átélt világba az én belső szellemi valómat nem tudtam beleárasztani. Saját mivoltommal mindig magamban kellett maradnom. Világomat valóban egy fal választotta el a külső világtól.
Lelkemmel egy a külső világgal határos világban éltem; és ezt a határt mindig át kellett lépnem, ha a külső világgal valamilyen kapcsolatba akartam kerülni.
Sokat érintkeztem emberekkel, de minden egyes esetben, mint valami ajtón kellett az én világomból átmennem a többi ember világába. Olyan volt ez, mintha mindannyiszor, amikor a külső világgal érintkeztem, valamilyen látogatást tettem volna. Ez azonban nem akadályozott abban, hogy ne a legnagyobb érdeklődéssel vegyek részt annak a dolgaiban, akinél éppen „látogatóban” voltam. Sőt egész otthonosan is éreztem magam nála.
Így volt ezt az emberekkel, így a világnézetekkel. Szívesen mentem Suphanhoz, szívesen Hartlebenhez. Suphan sohasem ment Hartlebenhez, Hartleben soha Suphanhoz. Egyik sem tudott a másik gondolat- és érzésvilágába belehelyezkedni. Én mind Suphannál, mind Hartlebennél mindjárt úgy éreztem magam, mintha otthon lennék; de sem Suphan, sem Hartleben nem jött tulajdonképpen hozzám. Mert ha jöttek is, mindig inkább otthon maradtak. Szellemi világomba sohasem jöttek látogatóba emberek.
A legkülönbözőbb világnézetekkel kerültem össze. A természettudományossal, az idealistával és a kettő sok árnyalatával. Úgy éreztem, foglalkoznom kell ezekkel, hogy jártas legyek bennük; de szellemi világomhoz tulajdonképpen nem volt semmi közük. Mint jelenségek álltak előttem, de nem voltak valóságok, amelyekbe beleélhettem volna magam.
Ilyen volt belső világom, amikor az élet olyan világnézetekkel hozott össze, mint Haeckel és Nietzsche világnézete. Átéreztem ezek relatív jogosultságát. Lelki beállítottságomnál fogva nem mondhattam azt, hogy az egyik helyes, a másik nem. Mert akkor azt, ami bennük élt, számomra idegennek kellett volna éreznem. De én nem éreztem egyiket sem idegenebbnek a másiknál. Mert otthonosan csak az általam észlelt szellemi világban éreztem magam, minden más világban csak úgy „mintha” otthon lennék.
Amikor ezt így leírom, úgy tűnik, mintha alapjában véve minden érdektelen lett volna számomra; de ez egyáltalán nem volt így. Egész mást éreztem ezzel kapcsolatban. Teljesen belehelyezkedtem a másikba, mert nem akartam idegenné tenni azzal, hogy a saját ítéletemmel és érzésemmel közelítsek hozzá.
Sokszor beszélgettem pl. Otto Harnackkal, a „Goethe in der Epoche seiner Vollendung” (Goethe a maga élete csúcsán) c. könyv szellemes szerzőjével, aki abban az időben sokszor jött Weimarba, mert Goethe művészeti tanulmányaival foglalkozott. Szerettem ezt az embert, akinek az élete később olyan tragikusan alakult. Teljesen Harnack tudtam lenni, amikor vele beszéltem. Átvettem a gondolatait és – az előbbi értelemben – úgy éltem magam bele ezekbe a gondolatokba, ebbe a nála tett látogatásba, „mintha” otthon lennék. Nem is gondoltam arra, hogy meghívjam „látogasson” hozzám; mert csak a maga világában tudott élni. Annyira beleélte magát a saját gondolataiba, hogy mindent idegennek érzett, ami nem volt az övé. Az én világommal úgy állt volna szemben, mint a kan ti „magánvalóval”, amely a „tudaton túl” van. Szellemileg kötelezve éreztem magam, hogy úgy foglalkozzam az ő világával, mint amellyel nem állhatok szemben kanti módon, hanem amelybe tudatommal bele kell mennem.
Nem éltem tehát szellemi veszélyek és problémák nélkül. Aki mindazt elutasítja, ami nem az ő gondolati irányában van, az nem kell, hogy figyelembe vegye a különböző világnézetek relatív jogosultságát. Az nyugodtan élhet egy bizonyos gondolati irány bűvöletében. Hiszen az intellektualizmus bűvölete is olyan sok emberben él. Könnyen elintézik azt, amit mások másképp gondolnak. Aki azonban úgy látja a dolgokat, ahogy a szellemi világban látni kell, az látja a legkülönbözőbb „álláspontok” jogosultságát; és belső világában folytonosan védekeznie kell, nehogy túlzottan elhajoljon az egyik, vagy másik irányba.
Mármost az ember megismerheti a külső világ igazi arcát, ha szeretettel át tudja adni magát neki és ugyanakkor vissza is tud húzódni belső világa szellemiségébe, így az ember megtanulja azt is, hogy valóban a szellemiségben éljen.
A különböző intellektuális „álláspontok” elutasítják egymást; a szellemi szemlélet viszont éppen csak „álláspontokat” lát bennük. A különböző álláspontok különbözőképpen látják a világot. Olyan ez, mintha egy házat különböző oldaláról fényképeznénk. A képek különbözők; a ház ugyanaz. Aztán körüljárva a házat, átfogó benyomást kapunk róla. Ha valóban a szellemi világban vagyunk, elismerjük az egyes álláspontok helyességét. Az egy álláspontról készített felvételt helyesnek fogadjuk el. Aztán feltesszük a kérdést, hogy ez az álláspont jogosult és helyes-e.
Így közelítettem Nietzschehez, így Haeckelhez. Úgy éreztem, hogy Nietzsche a világot arról az álláspontról fényképezi, amelyre egy mélyen gondolkodó ember a 19. sz. második felében kényszerül, ha csakis ennek a korszaknak a szellemi tartalmából tud élni; ha tudatába a szellemi szemlélet nem akar behatolni, de akarata tudat alatt rendkívül nagy erővel hajtja a szellemiség felé. Ilyenné formálódott bennem Nietzsche képe. Egy ember állt előttem, aki a szellemet nem látja, de akiben a szellem tudat alatt küzd a kor szellem-nélküli nézetei ellen.
XVII.
Ebben az időben alapította az amerikai „Etikai kultúráért küzdő társaság” németországi intézetét. Természetesnek látszik, hogy az ember a materializmus korában csak helyeselheti az etikai elmélyedésre való törekvést. Ez a törekvés azonban olyan alapszemléletből származott, amely bennem a legerősebb kételyeket ébresztette.
A mozgalom vezetői azt mondták: jelenleg a megismerésre, a vallásos és szociális kérdésekre vonatkozó sok egymással szembenálló világ- és életszemlélet közepette élünk. Az embereket nem lehet rávenni arra, hogy ezekben a kérdésekben megértsék egymást. Nem jó, ha az emberek azokat a morális érzéseket, amelyeket egymás iránt érezniük kellene, beleviszik az egymással szemben álló nézeteikbe. Hova vezetne, ha a vallási, vagy szociális téren másképp vélekednénk, vagy a megismerés területén egymástól eltérően gondolkodók a köztük levő különbséget azzal is kifejezésre juttatnák, hogy a másképp gondolkodó, vagy érző emberek iránti morális magatartásukat is eszerint alakítanák ki. Ezért meg kellene találni a tisztán emberi etika alapelveit, amelyeknek függetleneknek kellene lenniük minden világnézettől és amelyeket mindenki elismerhet, bárhogy gondolkozzék is a lét különböző kérdéseiről.
Rám ez az etikai mozgalom nagy hatással volt. Legfontosabb kérdéseimet érintette; mert láttam azt a mély szakadékot, amelyet az újabb-kori gondolkodás a természeti világ és a morális-szellemi világtartalom között létrehozott.
Az emberiség olyan természetszemlélethez jutott, amely a világ keletkezését morális-szellemi tartalom nélkülinek mondja. Feltételezi, hogy a világ ősállapota tisztán materiális volt. Keresi azokat a törvényeket, amelyek szerint ebből az ősállapotból fokozatosan alakultak ki jelenlegi formájukban az élettel, lélekkel, szellemmel áthatott lények. Ha mármost az ember a természettudományos gondolkodásban következetes – mondtam magamnak – akkor a szellemi-morális princípiumot nem is lehet másképpen elképzelni, minthogy az a természeti folyamat eredménye. Akkor pedig a szellemi-morális elemmel szemben közömbös természeti világnál vagyunk, amely létesülése közben mintegy melléktermékként hozza létre a moralitást és végül a moralitással szembeni közömbösségével el is temeti.
Természetesen szem előtt tartottam, hogy az óvatos gondolkodók nem vonták le ezt a következtetést, hanem egyszerűen elfogadták azt, amit a természeti tények nekik látszólag mondtak és közben azt gondolták, hogy a szellemi-morális princípium világra vonatkozó jelentőségét nem feszegetik. De ez számomra nem is látszott fontosnak. Nem az volt számomra fontos, hogy azt mondták: a természeti történés szempontjából a moralitással nem kell foglalkozni és az ezzel kapcsolatos gondolataink is csak hipotézisek; hogy a moralitásról mindenki gondolkodjék úgy, ahogy akar. Én ezzel szemben azt mondtam, hogy aki a természetről, annak legkisebb jelenségéről is úgy gondolkodik, ahogy ez abban az időben szokásos volt, annak lehetetlen elismernie, hogy a szellemi-morális princípiumnak önálló, önmagát hordozó realitása van. Ha a fizika, kémia, biológia olyan marad, mint amilyen most és törvényei mindenki számára szentek és sérthetetlenek, akkor azok a princípiumok, amelyeket itt valóságnak tartanak, minden valóságot magukba szívnak; és a szellemi-morális elem csak ennek a valóságnak a felületén megjelenő habszerű valami lehet.
Én egy másik valóságot néztem. Egy olyan valóságot, amely morális-szellemi és egyben természeti is. A megismerési törekvés erőtlenségét láttam abban, ha valaki nem akar ehhez a valósághoz eljutni. Szellemi szemléletem alapján azt mondtam: a természeti történés és a szellemi-morális elem fölött van valamilyen magasabb valóság, amely morálisan nyilatkozik meg, de amelynek a morális cselekvésben egyúttal megvan az ereje ahhoz, hogy mintegy természeti történésként érvényesüljön. Ez csak azért látszott nekem közömbösnek a szellemi-morális elemmel szemben, mert kiesett a vele való eredeti összefüggésből, mint ahogy a holttest is kiesik az ember lélekkel áthatott életének összefüggéséből.
Ebben biztos voltam, mert ezt nem csak gondoltam, hanem mint igazságot láttam is a szellemi világban. Az előbb említett „etikusok” olyan embereknek látszottak, akik ezzel a látással szemben közönyösek voltak. Többé kevésbé nem-tudatosan azt a nézetet vallották, hogy világnézeti törekvésekkel nem megyünk semmire; mentsük meg azokat az etikai alapelveket, amelyekre vonatkozólag nem kell tovább kutatnunk, hogyan gyökereznek a világ valóságában; Úgy láttam, hogy ebben a korjelenségben leplezetlenül szólal meg az összes világnézeti törekvések miatti kétségbeesés. Valamilyen nem tudatos cinizmusnak tartottam, ha azt mondják: ne törődjünk a világnézetekkel, hanem azzal, hogy újra elterjesszük a moralitást az emberek között. Hans és Grete Oldennel gyakran sétáltam a weimari parkban és közben elég határozottan nyilatkoztam erről a cinizmusról. Ha szemléletünkkel eljutunk addig, ameddig az ember egyáltalán eljuthat – mondtam – akkor megtaláljuk azt a kozmikus történést, amelyből mind a morális, mind a természeti elem realitása származik. A nem sokkal azelőtt alapított „Jövő” c. folyóiratban éles hangú cikket írtam az ellen az etika ellen, amely szerintem egyáltalán nem gyökerezik a világ valóságában és azért nem is lehet erő benne. Cikkemet nagyon kedvezőtlenül fogadták. És ez nem is lehetett másképp, hiszen az „etikusok” magukat a kultúra megmentőinek tartották.
Ez végtelenül fontos volt számomra. Fontosnak tartottam, hogy annak a világnézetnek az érvényesüléséért szálljak síkra, amely az etikai princípiumot szilárdan megalapozva minden más realitással együtt önmagából nyilatkoztatja meg. Küzdenem kellett a világnézet-nélküli etika ellen,
Weimarból Berlinbe utaztam, hogy lehetőséget keressek nézeteimnek folyóiratokban való közzétételére.
Felkerestem az általam annyira tisztelt Hermann Grimmet. Nagyon szívélyesen fogadott. De furcsának találta, hogy en, aki annyira lelkesedem ezért a dologért, éppen hozzá fordulok. Elég közönyösen hallgatott, amikor az „etikusokra” vonatkozó nézeteimről beszéltem. Azt gondoltam, hogy a számomra olyan fontosnak tűnő üggyel szemben felkelthetem érdeklődését. Ez a legkevésbé sem sikerült. De mert látta, hogy „tenni akarok valamit” azt mondta: „menjen el ezekhez az emberekhez; többé-kevésbé ismerem a legtöbbüket; mind egész kedvesek”. Mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Az az ember, akit oly nagyon tiszteltem, semmit sem értett meg abból, amit akartam; ügy gondolta, hogy „egész józanul fogok gondolkodni” a dologról, ha az etikusokat meglátogatom és meggyőződöm arról, hogy rokonszenves emberek.
Másoknál sem találkoztam nagyobb érdeklődéssel. Ez volt a helyzet akkor. Ami a szellemiségre vonatkozó szemléletemmel függött össze, azt magammal kellett elintéznem. A szellemi világban éltem; ismeretségi körömből senki sem követett oda. A velük való érintkezésem abból állt, hogy kirándulásokat tettem az ő világukba. De végül is szerettem ezeket a kirándulásokat. A Hermann Grimm iránti tiszteletemet sem befolyásolták a legkevésbé sem a történtek. De jó iskola volt ez annak a művészetnek az elsajátítására, hogy szeretettel értsem meg azt, ami még csak nem is igyekszik megérteni, amit én hordozok a lelkemben.
Ilyen „magányra” voltam ítélve Weimarban, ahol egyébként élénk társadalmi életet éltem. De nem írtam az emberek rovására, hogy magányra ítéltek, mert sokukban ott láttam a nem-tudatos vágyat, hogy a lét gyökeréig ható világnézethez jussanak. Láttam, hogy az a gondolkodásmód, amely azért tudott olyan biztonsággal érvényesülni, mert csak a legközelebbi dolgokra irányult, nyomasztja a lelkeket. „Csak a természeti világ létezik” mondta ez a gondolkodásmód. Azt hitték, hogy ezt helyesnek kell elfogadniuk; és elnyomtak magukban minden olyan hangot, amely ezt elutasítja. Ilyen megvilágításban láttam sok mindent, ami akkor szellemileg körülvett. Ez volt az az idő, amikor Philosophie der Freiheit c. művem, amelynek tartalmát lényegében már régóta magamban hordoztam, végső formáját kapta.
A Philosophie der Freiheitet mihelyt ki volt nyomtatva, elküldtem Eduard v. Hartmannak. Nagy figyelemmel olvasta át, mert nemsokára visszakaptam, elejétől végig részletes széljegyzetekkel ellátva. Többek között még azt is írta, hogy a könyvnek a következő címet kellene adni: „Ismeretelméleti fenomenalizmus és etikai individualizmus.” Eszméimet és céljaimat teljesen félreértette. A fizikai világról – bár modifikálva – de kanti módon gondolkodott. Szerinte ez a világ a lényszerűség hatása a lélekre az érzékeken keresztül. Ennek a lényszerűségnek sohasem szabad abba a szemléleti világba jutnia, amelyet a lélek a maga tudatával átfog. A tudaton túl kell maradnia. Csak logikai következtetéssel lehet hipotetikus képzetet alkotni róla. A fizikai világ tehát nem objektíven önmagában megálló valami, hanem szubjektív jelenség, amely csak addig van jelen a lélekben, amíg annak tudatában van.
Én a Philosophie der Freiheitben azt akartam kimutatni, hogy nem a fizikai világ mögött van egy ismeretlen világ, hanem magában a fizikai világban van a szellemi világ. És az emberi eszmevilágról ki akartam mutatni, hogy annak gyökere ebben a szellemi világban van. Az emberi tudat számára tehát a fizikai világ lényszerű mivolta csak addig van elrejtve, amíg kizárólag az érzékeken keresztül észlel. Ha az érzékszervi észlelés mellett az eszméket is átéli, akkor tudatával a fizikai világot a maga objektív lényszerűségében éli át. A megismerés nem leképezése a lényszerűnek, hanem a lélek beleéli magát ebbe a lényszerűbe. A tudaton belül történik a még lényszerűség-nélküli fizikai világtól az előrejutás annak lényszerű voltához. Így a fizikai világ csak addig valamilyen jelenség, (fenomén), amíg a tudat nem birkózott meg vele.
A valóságban tehát a fizikai világ szellemi világ; és ezzel az általa megismert szellemi világgal él együtt a lélek, amikor tudatával átfogja. A megismerési folyamat célja a szellemi világ tudatos átélése, amelynek a meglátásakor minden szellemmé válik.
Én a fenomenalizmussal a szellemi valóság világát állítottam szembe. Eduard von Hartmann azt hitte, hogy meg akarok állni a jelenségeknél és le akarok mondani arról, hogy ezekből valamilyen objektív valóságra következtessek. Úgy látta tehát, hogy én az emberi megismerést gondolkodásommal arra ítélem, hogy egyáltalán semmilyen valósághoz se jusson, hanem azon a látszatvilágon belül mozogjon, amely csak a lélek képzetében létezik mint jelenség.
Én a tudat tágításával kerestem a szellemiséget. Ezzel szemben állt az a nézet, hogy a „szellem” csak az elképzelésben él, rajta kívülállóként csak elgondolni lehet. Alapjában véve ez volt annak a korszaknak a felfogása, amelybe a Philosophie der Freiheitet bele kellett állítanom. Ez a felfogás a szellemiség átélését a képzetek átélésévé zsugorította. Innen azután nem lehetett utat találni az objektív szellemi világhoz.
Ki akartam mutatni, hogyan nyilatkozik meg a szubjektív átélésben az objektív szellemiség és lesz igazi tudati tartalommá. Eduard von Hartmann ellenvetésül azt hozta fel, hogy aki ilyesmit állít, az megragad a fizikai látszat világában és egyáltalán nem beszél az objektív valóságról.
Így magától értetődő volt, hogy Hartmannak „etikai individualizmusommal” szemben is kételyei voltak.
Mert mivel indokoltam a Philosophie der Freiheitben az etikai individualizmust? Úgy láttam, hogy az ember lelki élete középpontjában a lélek által teljesen együtt van a szellemi világgal. Úgy akartam megmagyarázni a dolgot, hogy a vélt és sok embert zavaró nehézség feloldódjék. Általában ugyanis azt hiszik az emberek, hogy a megismerésben a léleknek – vagy az „én-nek” – meg kell különböztetnie magát attól, amit megismer, tehát nem szabad azzal egybeolvadnia. De ez a megkülönböztetés akkor is lehetséges, ha a lélek mintegy ingalengésben mozog oda és vissza a szellemi lényszerűvel való eggyé válás és az önmagára eszmélés között. Amikor az objektív szellemiségbe merül, tudattalan lesz, amikor pedig önmagára eszmél, tudatába hozza a lényszerűt.
Ha mármost az ember individualitása a világ szellemi valóságába merül, akkor ebben a valóságban a morális impulzusok világát is át tudja élni. A moralitás olyan tartalmat kap, amely a szellemi világból jön és az emberi individualitáson belül nyilatkozik meg; és a szellemiségbe tágult tudat eljut oda, hogy ezt a megnyilatkozást látni tudja. Ami az embert morális cselekvésre készteti, az a szellemi világnak a lélek átélt megnyilatkozása. Ez az átélés az ember individualitásán belül játszódik le. Amikor az ember tudja, hogy morális cselekvése révén kölcsönhatásban van a szellemi világgal, akkor éli át a szabadságát. Mert a szellemi világ a lélekben nem kényszerítően hat, hanem úgy, hogy az embernek szabadon kell kifejtenie azt az aktivitást, amely őt a szellemiség elfogadására készteti.
A Philosophie der Freiheit arra akar rámutatni, hogy a fizikai világ valójában szellemi és hogy az ember mint lelki lény a fizikai világ igazi megismerésével a szellemiségben él. Ez a Philosophie der Freiheit egyik célja. Másik célja az, hogy a morális világot olyannak írja le, amely létét ebben a lélek által átélt szellemi világban villantja fel és ezzel lehetővé teszi, hogy az ember szabadon közelíthesse meg a szellemi világot. Az ember erkölcsi mivoltát tehát a szellemi világ etikai impulzusaival való individuális összeszövődöttségében kell keresnünk. Az volt az érzésem, hogy a Philosophie der Freiheit első és második része, mint egy szellemi organizmus, mint egy egység jelenik meg. Hartmann viszont úgy látta, hogy ez a két rész, mint ismeretelméleti fenomenalizmus és etikai individualizmus, önkényesen vannak összekapcsolva.
Az a forma, amelyben a könyv eszméi kifejeződtek akkori lelkiállapotomból következett. Mivel a szellemi világot közvetlenül észleltem, a természet is szelleminek mutatkozott; ezért a szellemnek megfelelő természettudományt akartam kialakítani. Amikor a lélek magában elmélyedve megismeri saját magát, a morális világ a lélek egészen individuális élményeként mutatkozik meg.
Szellemi átélésből született az a forma, amelyet a könyv eszméinek adtam. A könyv tulajdonképpen az antropozófia leírása, amely a természettel és a természetben álló emberrel foglalkozik, aki a maga individuális moralitásával áll benne a természetben.
A Philosophie der Freiheit-tel mintegy elszakadt tőlem és a világba helyeződött az, ami életem első szakaszának a feladata volt, hogy t.i. a természettudományos világ rejtélyének sorsszerű átélését eszmei formába öntsem. Az út folytatása most már csak az lehetett, hogy egy magára a szellemi világra vonatkozó eszme-formáért küzdjek.
Az érzékszervi megfigyelés útján kívülről nyert ismereteket, mint az emberi lélek belső antropozófiai szellemi átélését írtam le. Hogy az „antropozófia” kifejezést akkor még nem használtam, annak az oka az, hogy mindig inkább a szellemi átélés felé hajlottam és szinte egyáltalán nem törekedtem terminológiákra. Olyan eszméket kellett kialakítanom, amelyek a szellemi világnak az ember által történő átélését mutatják be.
Az ilyen eszmék kialakításáért folytatott küzdelem töltötte ki mintegy epizódszerűen az életem harmincadik és negyvenedik éve közötti időszakot. Akkoriban sorsom többnyire olyan külső tevékenységeket juttatott nekem, amely belső életemnek nem felelt úgy meg, hogy ezt kifejezésre juttathatta volna.
XVIII.
Ebben az időben kerültem kapcsolatba a szellemi életnek azzal a területével, amelyben Nietzsche élt.
Nietzsche írásait először csak 1889-ben olvastam. Ezt megelőzően egy sort sem olvastam tőle. A Philosophie der Freiheitben tárgyalt eszméimre az ő eszméi semmilyen hatással sem voltak. Azért olvastam, mert vonzott a stílusa, amely az élethez való viszonyából következett. Nietzschét olyan valakinek láttam, akinek az öröklött és belénevelt megfigyelőképességénél fogva mindarra figyelnie kellett, amit korának szellemi élete produkált, de aki állandóan érezte, hogy végül is semmi köze sincs ehhez a szellemi élethez; kell lennie egy másik világnak, amelyben élni tud; mert ebben a világban nagyon sok dolog zavarja az életét. Ez az érzés tette őt korának kérlelhetetlen kritikusává; de olyan kritikussá, akit saját kritikája beteggé tett; akinek a betegséget át kellett élnie és aki az egészségről, a saját egészségéről csak álmodhatott. Először annak a lehetőségét kereste, hogy az egészségről való álmát élete tartalmává tegye; ezért igyekezett Richard Wagnerrel, Schopenhauerrel, a modern „pozitivizmussal” úgy álmodni, mintha az álmot lelkében valósággá akarná alakítani. Egy szép napon azonban rájött, hogy csak álmodott. Ekkor minden erejével valóságokat kezdett keresni. Valóságokat, amelyeknek „valahol” lenniük kell; de nem talált „utat” ezekhez a valóságokhoz, csak vágyódott utánuk. És most vágyai valóságokká váltak benne. Tovább álmodott; de a lelkében élő hatalmas erő az álmokból belső valóságokat teremtett és ezek anélkül a súly nélkül, amely az emberi eszméknek már régóta a sajátja volt, szabadon lebegtek egy vidám jellegű szellemiségben, amelyet azonban a „korszellem” ellenszenvvel fogadott.
Ilyennek éreztem Nietzschét. Eszméinek szabad lebegése és minden súlyosságtól mentes volta magával ragadott. Úgy láttam, hogy ez a szabad lebegés olyan gondolatokat hívott életre benne, amelyek hasonlítottak az ő útjaitól teljesen elütő úton bennem kialakult gondolatokhoz.
Ezért 1895-ben a „Nietzsche als Kampfer gegen seine Zeit” c. könyvem előszavában azt írtam: „Már 1886-ban megjelent Erkenntnistheorie der Goethe’schen Weltanschauung c. kis könyvemben ugyanez a szemlélet jut kifejezésre, mint Nietzsche némely művében”. Ami különösen vonzott az volt, hogy Nietzsche olvasása közben sohasem ütközött az ember olyasmibe, ami az olvasót meg akarta volna nyerni magának. Az ember nagy örömmel érezte szellemének fényét; és ebben egész szabadnak érezhette magát; mert érezte, hogy Nietzsche szavai mintegy kinevetnék az embert, ha feltételezné róluk, hogy helyeslést várnak, mint ahogy azt Haeckel vagy Spencer teszi.
A Nietzschéhez való viszonyomat fenti könyvemben azokkal a szavakkal fejeztem ki, amelyeket ő használt a Schopenhauerhez való viszonyával kapcsolatban: „Nietzschének azokhoz az olvasóihoz tartozom, akik miután az első oldalt elolvasták, biztosak abban, hogy az egész könyvet el fogják olvasni és minden szavát, amelyet valaha írt vagy mondott, meg fogják hallgatni. Az iránta való bizalmam rögtön felébredt… Megértettem őt, mintha az én nevemben írt volna, hogy engem érthetően, de szerénytelenül és ügyetlenül fejezzen ki.”
Röviddel azelőtt, hogy ennek a könyvnek az írásába kezdtem, megjelent a Goethe- és Schiller-archívumban Nietzsche nővére, Elisabeth Förster-Nietzsche. Akkor tette meg az első lépéseket egy Nietzsche archívum alapítása ügyében és meg akarta nézni, hogyan volt berendezve a Goethe- és Schiller-archívum. Nem sokkal ezután megjelent Weimarban Fritz Koegel is, Nietzsche műveinek kiadója és így őt is megismertem.
Később Elisabeth Förster-Nietzschevel súlyos konfliktusaim támadtak. Akkoriban mozgékony, szeretetreméltó lénye nagyon vonzó volt. A konfliktusok miatt sokat szenvedtem; valamilyen bonyolult szituáció következményei voltak és én arra kényszerültem, hogy bizonyos vádak ellen védekezzem. Tudom, hogy mindez szükséges volt, tudom, hogy így azokat a szép órákat, amelyeket Naumburgban és Weimarban a Nietzsche-archívumban töltöttem, emlékezetemben a keserűség fátyola vonja be. De mégis hálás vagyok Frau Förster- Nietzschenek, hogy a nála tett sok látogatásom közül mindjárt az elsőnél bevitt Nietzsche szobájába, aki ott feküdt elborult elmével egy nyugágyon. Csodálatosan szép homloka volt, művész és ugyanakkor gondolkodó homlok. Látogatásom a kora délutáni órákra esett. Szeme még kialudt tekintetével is lélekkel áthatottnak látszott. De környezetének a képe már nem jutott el a lelkéig. Ott álltunk anélkül, hogy Nietzsche valamit is tudott volna rólunk. Az ember a szellemmel áthatott arcról szinte azt hihette, hogy olyan lélek kifejeződése, amely egész délelőtt gondolatokkal foglalkozott és most egy ideig pihenni akar. Megrázó élmény volt. Az ember azt hihette, hogy meg tudja érteni a géniuszt, akinek a tekintete rá irányul anélkül, hogy tudomást venne róla. Ennek a sokáig néző tekintetnek a passzivitása kioltotta az ember saját tekintetében az aktivitást, mert a szemet működtette anélkül, hogy valami is szembe jött volna vele. – Így volt előttem Nietzsche: lelke mintegy ott lebegett a feje fölött felszabadultan a szellemiségben; szabadon átadva magát azoknak a szellemi világoknak, amelyekre elborulása előtt vágyódott, de amelyeket nem talált meg; még hozzábilincselve testéhez, amely csak addig tudott ezekről a világokról, amíg csak vágyódott utánuk. Nietzsche lelke még itt volt; de már csak kívülről tudta tartani a testét. Amíg lelke a testében volt, teste ellenállt annak, hogy lelke teljes fényében kibontakozzék.
Azelőtt azt a Nietzschét olvastam, aki írt, most azt a Nietzschét láttam, aki távoli szellemi területekről olyan eszméket hordoz magában, amelyek még szépségükben csillognak annak ellenére, hogy útközben elvesztették fényük erejét. Olyan lélek volt, aki előző földi életeiből bőségben hozott magával valamilyen aranyló fényt, de ebben az életében nem tudta azt felragyogtatni. Megcsodáltam Nietzsche írásait; most csodálatom mögött egy fényt sugárzó képet láttam.
Gondolataim csak dadogást fejeztek ki arról, amit láttam; ez a dadogás a „Nietzsche als Kampfer gegen seine Zeit” c. könyvem tartalma. Bár a könyv csak dadogás volt, de mögötte ott állt mint valóság Nietzsche képe, aki azt inspirálta.
Nietzsche nővére azután felkért Nietzsche könyvtárának a rendezésére. Így több hetet töltöttem a Nietzsche- archívumban, Naumburgban. Közben Fritz Koegellel is nagyon összebarátkoztam. Szép feladat volt ez, amelynek során kezembe kerültek azok a könyvek, amelyeket Nietzsche olvasott. Szelleme mintegy újjáéledt ezekben a könyvekben. Volt ott egy széljegyzetekkel ellátott könyv Emersontól, amelyen látszott, hogy nagyon intenzíven foglalkozott vele. Guyau írásai ugyanilyen széljegyzetekkel voltak ellátva. Voltak ott könyvek ugyancsak a kezétől származó, szenvedélyesen kritizáló megjegyzésekkel. Azután sok széljegyzet, amelyekben mind ott voltak Nietzsche eszméinek csírái.
Utolsó alkotó periódusának egyik döntő eszméjét láttam felcsillanni, amikor Eugen Dühring filozófiai főművének széljegyzeteit olvastam. Dühring itt azt a gondolatot veti fel, hogy a világmindenséget az őselemek egy adott pillanatban végbemenő kombinációjaként lehet elképzelni. Ha ez így van, akkor a világtörténés a legkülönbözőbb ilyen kombinációk sorozata. Ha azután ezek kimerülnek, akkor a legelsőnek kell visszatérnie és az egész folyamatnak meg kell ismétlődnie. Ha valóban így volna, akkor ennek már számtalanszor végbe kellett volna mennie és a jövőben is számtalanszor végbe kellene még mennie. Így az ember azt gondolhatja, hogy a világmindenségben örökké ugyanazok az állapotok ismétlődnek. Dühring ezt a gondolatot mint lehetetlent elutasítja. – Nietzsche olvassa ezt és a gondolat megragadja; azután tovább dolgozik a lelke mélyén és formát ölt benne, mint az „azonos visszatérése”, amely az „Übermensch” eszméjével együtt utolsó alkotó periódusán uralkodik.
Mélyen meghatottak, sőt meg is rendítettek Nietzsche olvasmányai, amikor így tanulmányoztam őket. Mert láttam, milyen ellentét volt Nietzsche és kortársai szellemisége között. Dühring a túlzó pozitivista mindent elutasít, ami nem a józan, matematikailag eljáró sematizmusból adódik; „az azonos örök visszatérésének” gondolatát képtelennek találja és csak azért konstruálja meg, hogy kimutassa lehetetlen voltát. Nietzsche ugyanakkor ezt a gondolatot mint a maga világrejtéllyel kapcsolatos problémájának a megoldását a saját lelke mélyeiből jövő intuícióként veszi fel.
Így Nietzsche teljes ellentétben volt sok mindennel, ami korának érzés- és gondolkodásbeli tartalmaként áramlott feléje. Nagyon szenvedett ezektől a hatásoktól és a szenvedés, a mérhetetlen lelki fájdalmak közepette alakította ki saját lelki tartalmát. Ez volt alkotó tevékenységének tragikuma.
Ez a csúcspontot akkor érte el, amikor utolsó művéhez, a „Wille zur Macht” illetve „Unwertung aller Werte” c. műhöz jegyezte le gondolatait. Nietzschének adottsága volt ahhoz, hogy amit gondolt és érzett, azt tisztán szellemileg hozza fel lelke mélyéről. Alapelve az volt, hogy a világképet a lélek által átélt szellemi történés alapján teremtse meg. De természettudományos korának pozitivista világképe kényszerítőén állt ott, ebben pedig csak a tisztán anyagi, szellem-nélküli világ számított. Ami ebben a világképben szellemi volt, az régi gondolkodásmódok maradványa és ezek már nem feleltek meg Nietzschének. Határtalan igazságérzete mindezt ki akarta irtani. Így jutott el oda, hogy a pozitivizmust egész szélsőséges módon gondolja el. A materiális világ mögött levő szellemi világ hazugság lett a számára. Csak a saját lelkéből kiindulva tudott alkotni. Úgy alkotni, ahogyan az igazi alkotó tevékenység alkot, amely csak azzal kap értelmet, hogy a szellemi világ tartalmát eszmékben állítja maga elé. Ezt a tartalmat viszont elutasította. A természettudományos világtartalom olyan erősen ragadta meg a lelkét, hogy ezt a világtartalmat szellemi úton akarta megteremteni. A „Zarathusztrában” lírai, dionysosi szárnyalással lendül a magasba. Csodálatosan működik itt a szellemiség, de a szellemiség materiális világtartalomról álmodik. A szellem azonban kibontakozása közben szertefoszlik, mert nem találja meg önmagát, mert csak a matéria megálmodott visszfényét tudja átélni és ez csak látszat-létet jelent.
Abban az időben Weimarban sokat foglalkoztam Nietzsche szellemi jellegével. Szellemileg éltem át Nietzsche szellemiségét. Szellemileg éltem át küszködését, tragikumát. Ezeknek vajmi kevés köze volt Nietzsche pozitivista gondolati élményeihez!
Voltak, akik „nietzscheistának” tartottak, mert maradéktalanul tudtam csodálni nála azt is, ami saját szellemi irányommal ellentétes volt. Lenyűgözött, ahogy a szellem Nietzscheben megnyilatkozott; úgy láttam, hogy éppen ezen keresztül állok közel hozzá, mert ő gondolatai vonatkozásában senkihez sem állt közel; csak azonos szellemi útjaik révén került közel emberekhez és korokhoz.
Egy ideig sokat jöttem össze Nietzsche műveinek kiadójával, Fritz Koegellel. Sok mindent beszéltünk meg a kiadással kapcsolatban. Hivatalosan nem volt állásom sem a Nietzsche-archívumban, sem a Nietzsche-kiadónál. Amikor nővére egy ilyen állást akart nekem felajánlani, éppen ez vezetett Koegellel olyan konfliktushoz, amely lehetetlenné tett számomra minden további kapcsolatot a Nietzsche-archívummal. A Nietzsche-archívummal való kapcsolatom weimari életemben sok ösztönzést adó epizód volt. Amikor aztán a kapcsolat megszakadt, ez elég fájdalmas volt.
A Nietzschével való intenzív foglalkozásomnak az volt a pozitívuma, hogy megismertem benne valakit, akinek az volt a sorsa, hogy a 19. század második felének természettudományos korszakát tragikusan élje meg és ebbe belerokkanjon. Kereső valaki volt ebben a korban, de nem tudott benne találni semmit. Engem a vele kapcsolatos élményeim csak megerősítettek abban a nézetemben, hogy a természettudományos eredmények területén való minden keresésnek a lényegét nem magukban ezekben az eredményekben, hanem ezeken keresztül a szellemben kell megtalálni.
Így éppen Nietzsche munkássága révén került a természettudomány problémája megújult formában elém. Goethere és Nietzschere irányult a tekintetem. Goethe határozott valóságérzéke a természet lényei és folyamatai felé fordult. A természetnél akart maradni. A növényi, állati és emberi formákra vonatkozólag a tiszta szemlélethez tartotta magát. De mialatt ebben mozgott, mindenütt a szellembe ütközött. Az anyagban ható szellemmel találta szemben magát. Az önmagában élő és ható szellem szemléléséig nem akart eljutni. Egy a „szellemnek megfelelő” természeti megismerést alakított ki. A tisztán szellemi megismerés előtt megtorpant, hogy a valóságot ne veszítse el.
Nietzsche a mitológiai formában megnyilatkozó szellemi szemléletből indul ki. Apollót és Dionysost szellemi lényekként élte át. Az emberi szellemtörténet menetét Apollo és Dionysos együttműködésének, vagy akár kettőjük harcának is látta. De a szellemi alakoknak csak a mitológiai elképzeléséig jutott. Nem jutott el a valóságos szellemi lények látásához. A szellem mítoszától aztán a természet felé fordult. Nietzschénél Apollo a természettudomány szerinti anyagiságot jeleníti meg; Dionüszosz pedig úgy hat, mint a természeti erők. Ezzel azonban elveszett Apollo szépsége; Dionüszosz világot átható érzelmi jellegét pedig megbénította a természeti törvényszerűség.
Goethe megtalálta a szellemet a természet világában; Nietzsche elvesztette a szellem mítoszát a természetről való álmodásban, amelyben élt.
E két ellentét között álltam. Azoknak a lelki élményeimnek, amelyekről „Nietzsche als Kampfer gegen seine Zeit” c. Írásomban szóltam, egyelőre nem volt folytatásuk; ezzel szemben weimari időm végén ismét Goethe foglalta el a főhelyet szemlélődésemben. Meg akartam írni, hogyan alakult az emberiség világnézeti élete Goethéig, hogy azután kimutassam, hogyan alakult tovább ebből Goethe szemléletmódja. Ezt kíséreltem meg „Goethes Weltanschauung” c. könyvemben, amely 1897-ben jelent meg.
Ebben a könyvemben azt akartam kimutatni, hogy Goethe a tiszta természeti megismerésben mindenütt a szellemet látta felvillanni; de egyáltalán nem tárgyaltam azt a módot, ahogy Goethe magához a szellemhez viszonyult. Goethe világnézetének azt az oldalát akartam bemutatni, amely a szellem felé forduló természetszemléletben élt.
Sokat foglalkoztam Nietzschenek az „örök visszatérésre” és az „Übermenschre” vonatkozó eszméivel. Mert ezekben tükröződött, hogy mit kellett egy olyan valakinek az emberiség fejlődésére és az ember mivoltára vonatkozólag átélnie, akit a szellemi világhoz való közeledéstől a 19. sz. végi természetszemlélet merev gondolatai visszatartottak. Nietzsche úgy látta az emberiség fejlődését, hogy ami valamely pillanatban történik, az ugyanolyan formában már számtalanszor megtörtént és számtalanszor meg fog még történni a jövőben. A világmindenség atomisztikus konstrukciója a jelen pillanatot a legkisebb lényszerűségek meghatározott kombinációjaként jeleníti meg; ezt egy másiknak kell követnie, azután ismét egy másiknak; amikor már az összes lehetséges kombinációk kimerültek, az első kombinációnak kell megjelennie. – Egy emberi élet minden részletével együtt már számtalanszor itt volt és számtalanszor fog mindezekkel a részleteivel együtt visszatérni.
Nietzscheben tudat alatt felderengett az ember „ismétlődő földi élete”. Ezek az ismétlődő életek az embert az emberiség fejlődése során olyan életszakaszokhoz viszik, amelyekben a sors a szellem által megszabott úton az embert nem ugyanannak az átélésnek az ismétlődéséhez vezeti, hanem lehetővé teszi, hogy a világtörténés során sokféle formában jelenjék meg. Nietzschét a természetszemlélet béklyói tartották fogva. Amit ez a szemlélet az ismétlődő földi életekből csinálni tudott, az varázsolódott lelke elé. És ő élte ezt. Mert életét tragikusnak, fájdalmas tapasztalatokkal átszőttnek, szenvedéssel telinek érezte. – Ezt az életet még számtalanszor végigélni – ezt látta maga előtt, ahelyett, hogy a felszabadító élmények perspektíváját látta volna, amelyeket az ilyen tragikum a jövő életek alakulásában még átélhet.
Nietzsche úgy hitte, hogy az emberben, aki csak egy földi életet él, egy másik nyilatkozik meg, egy „Übermensch”, aki a földi létben teljes életének csak egy töredékét tudja megvalósítani. A naturalista fejlődéselmélet nem engedte, hogy ezt az „Übermenschet” úgy lássa, mint aki a fizikaiakban szellemileg hat, hanem mint aki egyszerűen csak a természeti úton érvényesíti magát. Mint ahogy az ember az állatból, úgy fejlődik majd ki az „Übermensch” az emberből. A természet- szemlélet megfosztotta őt attól, hogy a „természeti emberben” meglássa a „szellemi embert” és elkápráztatta őt egy magasabb rendű természeti ember fogalmával.
Amit Nietzsche ebben a vonatkozásban átélt, az teljes elevenséggel állt előttem 1896 nyarán. Abban az időben adta át nekem átnézésre Fritz Koegel az „Ewige Wiederkunft”-ra vonatkozó, általa összeállított Nietzsche-aforizmákat. Nietzsche eszméinek a keletkezésére vonatkozó akkori gondolataimat írtam le 1900-ban egy a „Magazin fúr Literatur”-ban megjelent tanulmányomban. A tanulmányban rögzítettem azt, amit 1896-ban Nietzschevel és a természettudománnyal kapcsolatban átéltem. Ezeket a gondolataimat, az akkori vita-formát mellőzve, itt most megismétlem.
„Nem kétséges, hogy Nietzsche ezeket az aforizmákat kötetlen sorrendben jegyezte le… Akkor kifejtett meggyőződésemet ma is vallom: hogy t.i. Nietzsche Eugen Dühring „Kursus der Philosophie als streng wissenschaftlicher Weltanschauung und Lebensgestaltung” c. könyve hatására jutott ehhez az eszméhez. A mű 84. oldalán ugyanis ez a gondolat világosan ki van mondva; csakhogy Dühring olyan energikusan száll síkra ellene, mint amilyen energikusan Nietzsche mellette. A könyv megvan Nietzsche könyvtárában; és ahogy a lapok széljegyzetei mutatják Nietzsche buzgón olvasta… Dühring azt mondja: „Ezért minden tudatos élet mélyebb logikai alapja a szó legszigorúbb értelmében igényli a formák kimeríthetetlenségét. Mármost ez a végtelenség, amelynél fogva mindig új formák jelennek meg, önmagában lehetséges-e? Az anyagi részek és erőkomponensek puszta száma önmagában is kizárná a kombinációk végtelen halmozódását, ha a tér és idő állandó közege nem kezeskednék a variációk korlátlanságáról. Ami megszámolható, abból csak véges számú kombináció következhet. Abból azonban, amit mivoltánál fogva ellentmondás nélkül nem mondhatunk megszámolhatónak, a helyzetek és összefüggések korlátlan sokfélesége kell, hogy származzék. Mármost ez a korlátlanság, amely az univerzum formációi sorsára vonatkozóan fennáll, minden változással – még az állandóságot megközelítő intervallummal, vagy a teljes önmagával való azonossággal is összeegyeztethető (én húztam alá, Steiner) – de nem egyeztethető össze minden változás megszűnésével. Aki a kezdeti állapotnak megfelelő létet akarná elképzelni, azt emlékeztetném arra, hogy az időben való fejlődésnek csak egyetlen reális iránya van és a kauzalitás is ebben az irányban halad. Könnyebb a különbségeket eltüntetni, mint fenntartani és ezért nem kerül sok fáradságba a szakadékon átugorva a véget a kezdet analógiájára elképzelni. De őrizkedjünk az ilyen felületes elhamarkodottságoktól; mert az univerzum egyszer megadott egzisztenciája nem közömbös epizód az éjszaka két állapota között, hanem az egyetlen szilárd és világos alap, amelyből vissza- és előre is következtethetünk…” Dühring azt is látja, hogy az állapotok folytonos ismétlődésének semmi varázsa sincs az élet számára. Azt mondja: „Magától értetődik, hogy ugyanazoknak a formáknak az örök ismétlődése nem jelenti az élet varázsát…”
Nietzschét természetszemlélete olyan következmények elé állította, amelyektől Dühring a matematikai szemlélet és annak az életről adott ijesztő képe miatt visszarettent.
Tanulmányom így folytatódik: „…tegyük fel, hogy az anyagi részekkel és erőkomponensekkel a kombinációk megszámolhatok lennének, akkor ezzel meglenne az „azonos visszatérésének” Nietzsche-féle eszméje. Az aforizmus 203-ban és aforizmus 22-ben nincs más, mint a Dühringgel ellentétes eszme megvédése. (Koegel kiadás XII. kötet és Horneffer: Nietzsche tana az örök visszatérésről”. Aphorismus 22.)
„A mindenható erő mértéke meghatározott, nem „végtelen”; óvakodjunk a fogalom ilyen kiterjesztésétől! Következésképpen a mindenható erő helyzeteinek, változásainak, kombinációinak és fejlődéseinek a száma, bár hihetetlenül nagy és gyakorlatilag „mérhetetlen”, de mindenesetre meghatározott is és nem végtelen, vagyis, az erő örökké ugyanaz és örökké tevékeny: – eddig a pillanatig egy végtelenség már lezajlott, vagyis az összes lehetséges fejlődések már szükségképpen lejátszódtak. Következésképpen a jelenlegi fejlődésnek is már ismétlődésnek kell lennie, annak is, amely ezt megelőzte, annak is, amely belőle keletkezik és így tovább előre és hátra! Minden számtalanszor itt volt már, amennyiben az összes erők minden állapota visszatér…” Nietzsche érzése ezzel a gondolattal szemben pontosan az ellentéte a Dühringének. Nietzsche számára ez a gondolat az élet igenlésének legmagasabb rendű formulája. Az aforizmus 43. Így hangzik (Horneffernél 43, Koegelnél 234.) „a jövő történelme az lesz, hogy ez a gondolat egyre inkább győzni fog – és akik nem hisznek benne, azok természetüknél fogva ki kell, hogy haljanak! Csak az marad meg, aki létét az örök ismétlődésre képesnek tartja: az ilyeneknél lehetséges egy olyan állapot, amelyhez egy utópista sem jutott még el!” Ki lehet mutatni, hogy Nietzschenek sok gondolata született ugyanolyan módon, mint az örök ismétlődésé. Valamilyen már meglevő idea ellen-ideáját alkotja meg. Végeredményben ugyanez a tendencia vezette „Umwertung aller Werte” c. főműve megírásához is.
Előttem világos volt, hogy Nietzschének bizonyos, a szellemi világ felé irányuló gondolatai voltak, de ugyanakkor a természetszemlélet foglya volt. Ezért utasítottam el határozottan az ő visszatérési gondolatának misztikus interpretációját. Így egy véleményen voltam Peter Gasttal, aki az általa szerkesztett Nietzsche kiadásban ezt írta: „Tisztán mechanikusnak tűnő tan a kozmikus molekuláris kombinációk lehetséges kimerüléséről, tehát repeticiójáról.” – Nietzsche úgy gondolta, hogy a természetszemléletre mint alapra valamilyen magasabb rendű gondolatot kell felépítenie. Ebben mutatkozott meg, hogy mennyire szenvedett a kor szemlélete miatt.
Nietzschét szemlélve így állt előttem, hogy mit kellett egy a szellemiség felé forduló embernek a 19. sz. végén a természetszemlélet miatt szenvednie.
XIX.
Hogy milyen egyedül voltam azzal, amit „világnézetként” csöndben magamban hordoztam, miközben gondolataim egyrészt Goethére, másrészt Nietzschére irányultak, azt azon a kapcsolaton is észrevehettem, amely néhány emberhez kötött, akikkel úgy éreztem, baráti kapcsolatban vagyok, de akik szellemi életemet mégis határozottan elutasították. – Az a barátom, akit fiatal éveimben ismertem meg és akinek, miután eszméink ellentétesekké váltak, azt mondtam, hogy ha igaz volna az, amit az életről gondol, inkább lennék egy fadarab, mint ember, továbbra is ragaszkodott hozzám. Bécsből írt meleg hangú levelei mindig újra felidézték bennem azt a várost, amelyet annyira szerettem, főként azok miatt az emberi kapcsolatok miatt, amelyek között ott éltem.
Ha azonban barátom leveleiben szellemi életemről kezdett beszélni, mindjárt szakadék tátongott közöttünk.
Gyakran írta, hogy elidegenedtem attól, ami eredendően emberi és „racionalizálom lelki impulzusaimat”. Úgy látta, hogy érzésvilágom tiszta gondolati életté lesz; és ezt valamilyen belőlem áradó hidegségnek érezte. Bármit hoztam is fel ez ellen, nem vette tudomásul. Sőt észrevettem, hogy időnként el is hidegült, mert nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy el kell távolodnom minden emberitől, mert lelki életemmel egészen a gondolati régióban vagyok.
Nem akarta megérteni, hogy én a gondolataimmal nem a hideg ész világában élek, sőt éppen egész emberi valómmal bele kell mennem ebbe a gondolati életbe, hogy ott ragadjam meg a szellemi valóságot.
Nem látta, hogy a tisztán emberi megmarad akkor is, ha a szellem világába emelkedik; nem látta, hogy az ember tudhat élni a gondolati szférában; azt hitte, hogy ott az ember csak gondolkodni tud és az absztrakció hideg világában el kell, hogy vesszen.
És így tett meg „racionalistának”. Ezt éreztem szellemi utammal kapcsolatban a legnagyobb félreértésnek. Alapvetően ellenemre volt minden olyan gondolkodás, amely a valóságtól elvitt és absztrakcióba torkollott. Lelki beállítottságom szerint a gondolatot az érzékelhető világból éppen csak odáig akartam kivinni, ahol már az absztrakttá válás veszélye fenyegeti; ebben- a pillanatban – mondtam magamnak – a szellemet kell megragadnia. Barátom csak azt látta, hogyan megyek ki a gondolattal a fizikaiság világából; de azt már nem, hogyan megyek be ugyanakkor a szellemiségbe. És így, amikor a szellem realitásáról beszéltem, számára ez üres valami volt; szavaimat csak absztrakt gondolatok építményének látta.
Nagyon szenvedtem attól, hogy amikor tulajdonképpen a számomra legfontosabb dologról beszéltem, a „semmiről” beszéltem neki. – És így voltam még sok emberrel.
Amit így az életben tapasztaltam, azt kellett tapasztalnom a természet megismerésére vonatkozó felfogásommal kapcsolatban is. A természeti kutatás helyes módszerének csak azt tudtam elfogadni, hogy a gondolatokat az érzékelhető jelenségek kölcsönös viszonyainak áttekintésére használjuk; de nem fogadtam el, hogy az ember gondolataival a fizikai észlelhetőség határán túlra vonatkozó hipotéziseket állítson fel, amelyek a fizikai világon túli valóságra utalnak, de valójában csak absztrakt gondolati szövedékek. Én abban a pillanatban, amikor a gondolat megtette a magáét – vagyis megállapította azt, amit az érzékelhető jelenségek helyesen észlelve önmagukról mondanak – nem hipotéziseket akartam felállítani, hanem átmenni a szellemiség szemlélésére és tapasztalására, amely lényszerűen magában a fizikai világban és nem a fizikai világ mögött él.
Amit akkor a 90-es évek közepén mint saját nézetemet intenzíven éltem át, azt egy 1900-ban írt tanulmányban, amely a „Magazin für Literatur” 10. számában jelent meg, a következőképpen foglaltam össze: „Megismerési tevékenységünk tudományos elemzése ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy a természetre vonatkozóan feltett kérdéseink annak a sajátos viszonynak a következményei, amelyben a világgal állunk. Mint individualitások korlátozottak vagyunk és ezért a világot csak részeiben tudjuk észlelni. Minden rész önmagában szemlélve rejtély, vagy azt is lehetne mondani, hogy kérdés megismerésünk számára. De minél több részletet ismerünk meg, annál világosabbá válik előttünk a világ. Egyik észlelet magyarázza a másikat. Olyan kérdés nem létezik, amelyet a világ tesz fel nekünk és amelyet a világ által adott eszközökkel nem lehetne megválaszolni. Ezért a monizmus számára principiálisan nem is léteznek megismerési határok. Lehet, hogy bizonyos időben ezt, vagy azt nem ismerjük, mert időben, vagy térben még nem találtuk meg az okát a tényezőket, amelyek ehhez szükségesek. Amit azonban ma még nem találtunk meg, azt holnap megtalálhatjuk. Az így jelentkező megismerési határok azonban csak esetlegesek és a tapasztalat és gondolkodás előrehaladásával eltűnnek. Ilyen esetekben aztán hipotézisek felállítása jogosult lesz. Hipotéziseket azonban nem szabad olyasvalamivel kapcsolatban felállítani, ami megismerésünk számára principiálisan hozzáférhetetlen. Az atomhipotézis teljesen megalapozatlan, ha nem pusztán segédeszköznek tekintjük az absztraháló értelem vonatkozásában, hanem azt hisszük, hogy megállapításokat ad az érzetkvalitásokon kívüli valóságos állapotokról. Hipotézis csak olyan tényállás feltételezése lehet, amelyet esetleges okok miatt nem tudunk megközelíteni, amely azonban mivoltánál fogva a számunkra adott világhoz tartozik.”
Ezt a hipotézisek felállítására vonatkozó nézetemet akkor azért mondtam ki, mert a „megismerési határokat” jogosulatlanoknak, a természettudomány határait pedig szükségszerűeknek akartam feltüntetni. Ezt akkor csakis a természeti megismerésre vonatkoztattam. Az eszmék ilyen kialakításával építettem az utat ahhoz, hogy ahol az ember a természeti megismeréssel szükségszerűen „határhoz” ér, ott a szellemi megismerés eszközeivel menjen tovább.
Jó alaphangulatot és valamilyen mély belső megelégedettséget jelentett Weimarban az a művészeti atmoszféra, amelyet a képzőművészeti iskola, a színház és a hozzájuk tartozó zenei élet képviselt.
A képzőművészeti iskola festő-tanáraiban és tanítványaiban olyan irányzat uralkodott, amely a régebbi tradíciók felszámolására, a természet és az élet új, közvetlen szemlélésére és ábrázolására törekedett. Elég sokan voltak a festők között, akik „kereső embereknek” látszottak. Hogy a festőnek a palettán, vagy a festékes tálban levő szint hogyan kell a felületre vinnie ahhoz, hogy amit alkot, az helyes kapcsolatban legyen a teremtő és az emberi szem előtt megjelenő természettel, ez volt az a kérdés, amelyet érdekfeszítően, gyakran nagy fantáziával, sokszor doktriner módon is a legkülönbözőbb formában vitattak meg. Ennek a művészi átéléséről tanúskodott az a sok kép, amelyet a weimari festők az ottani kiállításokon bemutattak.
Művészi érzékemmel még nem tartottam ott, ahol megismerési élményeimmel. De a weimari művészekkel való élénk érintkezésem során igyekeztem a művészetet szellemi módon megközelíteni.
Visszaemlékezve elég kaotikusan áll előttem, hogy mit éreztem, amikor láttam, hogy a modern festők a fény és levegő hangulatát milyen közvetlenül akarják megragadni és ábrázolni; ezek harcot hirdettek az „öregek” ellen, akik tradícióból „tudták”, hogyan kell ezt vagy azt csinálni. Sokukban élt az a lelkes, mélyen ülő lelki erőkből származó törekvés, hogy „igazak” legyenek, amikor meglesik a természetet.
Nem ilyen kaotikusan, sőt nagyon is világosan áll előttem az a fiatal festő, akinek a művészi megnyilatkozási módja egészen közel állt a művészi fantázia tekintetében saját felfogásomhoz. Az akkor ifjúsága teljében levő művész egy időre szorosan kapcsolódott hozzám. Az élet azután őt is elszakította tőlem, de gyakran éltem át a közösen eltöltött órákat emlékezetemben.
Ennek a fiatalembernek a lelki élete csupa fény és szín volt. Amit mások gondolatokkal fejeztek ki, azt ő fénnyel és színekkel. Még az értelme is úgy működött, hogy az élet dolgait is úgy kapcsolta össze, ahogy a színek kapcsolódnak egymáshoz és nem úgy, ahogy az átlagembernek a világról alkotott gondolatai.
Ez a fiatal művész egyszer jelen volt egy esküvőn, amelyre én is hivatalos voltam. Elhangzottak a szokásos ünnepi beszédek. A pap beszédében a menyasszony és vőlegény nevének a jelentőségéről szólt. Nekem azért kellett beszélnem, mert gyakori látogatója voltam a menyasszonyi háznak. Ennek úgy tettem eleget, hogy azokról a kedves élményekről beszéltem, amelyekben a ház vendégeinek része volt. Csak azért beszéltem, mert elvárták tőlem. Amolyan „szokásos” esküvői felköszöntőt vártak tőlem. Így aztán „szereplésemben” kevés örömük volt; – Utánam a fiatal festő emelkedett szólásra, aki mér régóta szintén a ház barátja volt. Tőle tulajdonképpen semmit sem vártak, mert tudták, hogy nincsenek a felköszöntő beszédekhez megfelelő fogalmai. Körülbelül így kezdte: „A domb vörösen izzó tetejére szeretettel árad a nap fénye. A domb fölött a felhők a napfényben lélegzenek. A nap felé forduló izzón vörös arcok szellemi szín-diadalívvé forrva adják a kíséretet a föld felé áradó fénynek. A messzire elnyúló virágos mezők fölött sárgán izzó hangulat úszik és ez beleárad a virágokba életet keltve bennük…” Még sokáig beszélt így. – Hirtelen elfelejtette a körülötte levő esküvői sokaságot és „szellemi” festésbe kezdett. Nem is tudom már hogyan hagyta végül abba ezt a „festve-beszélést”. Azt hiszem valaki, aki igen szerette őt, de nem kevésbé szerette volna az esküvői sültet végre élvezni, megráncigálta a kabátját.
Ez a fiatal festő Otto Fröhlich volt. Sokszor jött el hozzám; sétáltunk és kirándultunk is együtt. Ilyenkor mindig hasonlóan „szellemileg” festett. Az ember egészen elfelejtette mellette, hogy a világnak más tartalma is van, nem csak fény és szín.
Ilyen volt ez a fiatal barátom. Emlékszem, hogy mondanivalómat én is mindig színekbe öltöztettem, hogy érthetővé tegyem magamat a számára.
Ez a fiatal festő aztán eljutott odáig, hogy az ecsetet úgy kezelje, a színeket úgy rakja fel, hogy képei visszfényei legyenek gazdag szín-fantáziájának. Ha egy fatörzset festett, a vásznon nem a vonal uralkodott, hanem amit a fény és szín árul el magából, amikor a fatörzs alkalmat ad arra, hogy megnyilatkozzanak.
Én a magam módján kerestem a színek világának szellemi tartalmát. Ebben láttam a szín mivoltának a titkát. Fröhlich mintegy ösztönösen, belsőleg átélve hordozta magában azt, amit én kerestem, hogy t.i. az emberi lélek hogyan ragadja meg a színek világát.
Nagy örömet szerzett, hogy saját keresésem eredményeként tudtam valamilyen impulzust adni fiatal barátomnak. Ilyen volt az, hogy magam erősen átéltem a színeknek azt a világát, amelyet Nietzsche „a legcsúnyább emberről” szóló Zarathusztra-fejezetben ad. Ez a költve megfestett „halál völgye” sok mindent mondott nekem a színek életének titkairól.
Azt a tanácsot adtam Fröhlichnek, hogy festve költse meg azt a képet, amelyet Nietzsche Zarathusztráról és a legcsúnyább emberről költve festett meg. Megfogadta tanácsomat és tulajdonképpen csodálatos valami jött létre. A Zarathusztra-figurában a színek ragyogtak, sokat mondóan koncentrálódtak. De maga a figura nem sikerült, mert Fröhlichben nem élt még a szín, amely Zarathusztrához kellett volna. De annál elevenebben hullámzottak a csillogó színek a „zöld kígyóban” illetve körülötte. A képnek ebben a részében benne élt az egész Fröhlich. És milyen lett a „legcsúnyább ember”? Itt a vonalra lett volna szükség, a festői jellemzésre. Fröhlich itt csütörtököt mondott. Még nem tudta, hogy éppen a színben él az a titok, hogy magából a színből, a szín sajátos kezelésével kell kihozni a szellemiséget és a formában megjeleníteni. És így a „legcsúnyább ember” annak a modellnek a képe lett, akit a weimari festők „Fullsacknak” hívtak. Nem tudom, hogy ez volt-e valóban a polgári neve annak a modellnek, akit a festők mindig felhasználtak, amikor valami jellegzetesen csúnyát” akartak ábrázolni. De azt tudom, hogy Fullsack csúnyasága már nem volt polgári-filiszter csúnyaság, hanem volt benne szinte valami „zseniális”. De őt minden további nélkül, mint a „csúf Fullsackot” a képbe állítani oda, ahol Zarathusztra lelke fénylőn árad arcából és ruházatából, ahol a fény a zöld kígyókkal való találkozásban a színek igazi mivoltát varázsolja elő, ez úgy ahogyan Fröhlich megfestette, lehetetlen valami volt. És így a kép mégsem lett az, amit reméltem és amiről azt hittem, hogy Fröhlich meg tudja alkotni.
Annak ellenére, hogy alaptermészetem szerint társas lény voltam, Weimarban mégsem éreztem szükségét, hogy eljárjak oda, ahol a művészek és mindazok, akik társadalmilag velük kapcsolatban voltak, estéiket töltötték.
A Művész-egyesület a színházzal szemben levő régi kovácsműhelyből átalakított romantikus házban volt. Itt ültek együtt a színes lámpákkal megvilágított homályos helyiségben a festőakadémia tanárai és tanítványaik, ezenkívül színészek és muzsikusok. Aki „kereste” a társaságot, az esténként idejárt. Én azért nem jártam, mert nem kerestem, csak éppen szívesen vettem, ha a körülmények úgy hozták. Így más baráti kapcsolataim révén ismertem meg egyes művészeket; magát a művészkört azonban nem.
Egyes művészeket megismerni abban az időben Weimarban, már maga nyereséget jelentett. Mert az udvar tradíciói és Kari Alexander nagyherceg rendkívül rokonszenves alakja olyan művészi jelleget adott a városnak, amely majdnem mindent, ami abban az időben a művészet területén lejátszódott, valamilyen módon kapcsolatba hozott Weimarral.
Itt volt mindenekelőtt a színház a maga jó értelemben vett tradícióival. Vezető színészei idegenkedtek attól, hogy teret engedjenek a naturalista Ízlésnek. És ahol a modernség mégis utat akart törni és néhány maradiságot, amely azért mindig tapad a tradíciókhoz, ki akart irtani, ott is a modernség messze volt attól, amit Brahm a színpadon, Paul Schlenter az újságírásban mint „modern felfogást” hirdetett. Itt volt a „weimari modernek” között elsősorban az ízig-vérig művész Paul Wiecke, ez a nemes, lobogó szellem. Lenyűgöző volt látni Weimarban, ahogy az ilyen emberek első lépéseiket tették, mint művészek. Paul Wieckének szüksége volt, mint alapra egy olyan színházra, amely a maga tradícióival ingerli az elementáris erejű művészt. Érdekes órák voltak, amelyeket Wiecke-éknél tölthettem. Közeli barátság fűzte barátomhoz Julius Wahle-hez; és így kerültem közelebbi kapcsolatba vele is. Mulatságos volt hallgatni, ahogy Wiecke majdnem mindig háborgott azon, amit végig kellett csinálnia egy újonnan előadandó darab próbáin. És azután látni őt abban a szerepben, amelyet így kiverekedett magának; és amely a stílusra való nemes törekvése és lelkesedésének tüze révén mindig ritka élvezetet nyújtott.
Weimarban tette első lépéseit akkoriban Richard Strauss. Második karmesterként működött Lassen mellett. Első szerzeményeit is Weimarban adták elő. Zenei keresése a weimari szellemi élet része volt. Csak az akkori Weimarban volt lehetséges, hogy olyan örömteli módon fogadják azt, ami éppen ezzel az elfogadással vált izgalmas művészi problémává. Mindenütt a tradíció világa, a méltóságos múltbeli hangulat nyugalma és ebbe robbant bele Richard Strauss Zarathusztra szimfóniája, vagy az Eulenspiegel zenéje. Mindenki felébredt a tradícióból, a múltból, a méltóságból; de úgy ébredt fel, hogy barátian elfogadják, és az elutasításuk is jóindulatú – és így a művész a legszebb módon találja meg a kapcsolatot saját művéhez.
Hosszú órákon át ültünk Richard Strauss „Guntram” c. zenedrámájának bemutatóján, amelyben a szeretetreméltó és mint ember is nagyszerű Heinrich Zeller játszotta a főszerepet és szinte elénekelte a hangját.
Ennek a rendkívül rokonszenves embernek is szüksége volt Weimar levegőjére, hogy azzá legyen, amivé lett. Elemi erejű művészi adottsága volt. Hogy ki tudjon bontakozni, olyan környezetre volt szüksége, amely nagy türelemmel áll a tehetség mellett, aki igyekszik kifejleszteni képességét. Így Zeller kibontakozása az emberileg legszebbek közé volt sorolható. E mellett olyan szeretetreméltó volt, hogy a vele átélt órák legkellemesebb emlékeim közé tartoznak.
És így történt, hogy bár ritkán gondoltam arra, hogy este a művész-egyesületbe menjek, ha Zellerrel találkoztam és ő hívott, ennek mindig szívesen tettem eleget.
Weimarnak azonban megvoltak a maga árnyoldalai is. A tradicionális, a nyugalmat szerető légkör a művészt gyakran valamilyen kényelmességben tartja fogva. Zeller Weimaron kívül csak kevéssé lett ismert. Ami kezdetben alkalmat adott neki arra, hogy szárnyait kibontsa, az végül meg is bénította. És ez történt kedves barátommal, Fröhlichhel is. Neki is, mint Zellernek szüksége volt Weimar művészi talajára; de őt is túl erősen húzta magához a letompított szellemi atmoszféra a maga művészi elkényelmesedésében.
Ezt a „művészi elkényelmesedést” lehetett érezni, amikor Ibsen és a többi modernek szellemiségét akarták megközelíteni. Itt mindent végigcsinált az ember. Azt a harcot, amelyet a színészek vívtak, hogy megfelelő stílust találjanak pl. a Nórához. Azt a keresést, amelyet itt észlelni lehetett, csak olyan helyen látni, ahol a régi színpadi tradíciók továbbvivésével nehézségek adódnak annak az ábrázolásában, ami olyan költőktől származik, akik nem mint Schiller a színpadból, hanem mint Ibsen, az életből indultak ki. – Ezt a modernséghez való hozzáállást a színházi publikum „művészi kényelmességének” a tükröződésében is átélte az ember. Mégis meg kellett találni valahogy a középutat, egyrészt a „klasszikus Weimar”, másrészt az újat mindig befogadó Weimar között.
Örömmel gondolok vissza Wagner zenedrámáinak weimari előadásaira. Az intendáns Bronsart különösen ezekkel az előadásokkal foglalkozott nagy odaadással. Zeller hangja itt érvényesült a legjobban. Jelentős erőt képviselt még Agnes Stavenhagen, Bernhard Stavenhagen zongoraművész felesége. A férfi egy ideig a színház karmestere is volt. A gyakori zenei ünnepek a kor reprezentáns művészeit és műveiket Weimarba vonzották. Itt lehetett látni pl. Mahlert pályája kezdetén, mint karmestert egy zenei ünnepen. Felejthetetlen benyomást keltett ahogy dirigált, ahogy a muzsikát nem a formák áradásából, hanem a formák közeit hangsúlyozva az érzékfeletti rejtett világ átéléséből hozta ki.
Ami a weimari eseményekből, látszólag teljesen eltávolodva tőlem, most előttem áll, mégis szorosan összekapcsolódott életemmel. Mert ezeket az eseményeket és körülményeket úgy éltem át, hogy a legintenzívebb közöm volt hozzájuk. Később sokszor, ha olyan valakivel találkoztam, vagy a művével, akit pályája kezdetén Weimarban éltem meg, hálásan gondoltam vissza ezekre a weimari időkre, amelyek olyan sok mindent tettek érthetővé; mert olyan sok minden került oda, hogy onnan induljon útjára. Akkor Weimarban a művészeti törekvéseket úgy éltem át, hogy a legtöbbre vonatkozó ítéletemet magamban hordtam. Mert ez többnyire a legkevésbé sem egyezett a másokéval. E mellett a mások véleménye ugyanúgy érdekelt, mint a sajátom, így tehát ebben a vonatkozásban is kettős belső életet éltem.
Ez igazi iskolázás volt, amelyet maga az élet hozott sorsszerűen elém, hogy az absztrakt értelmi ítélet „vagy-vagy” princípiumán túljussak. Az értelmi ítélet elzárja az utat az érzékfeletti világ felé. Az érzékfeletti világban nincsenek olyan lények és történések, amelyek ilyen „vagy-vagy”-ra indítékot adnának. Az érzékfelettiséggel szemben sokoldalúnak kell lenni. Nem csak az elméleti tanulás a fontos, hanem mintegy szokásként kell felvenni mindent a lelki élet legbensőbb rezdüléseibe és mindent a legkülönbözőbb szempontok szerint megnézni. Az olyan meghatározások, mint materializmus, realizmus, idealizmus, spiritualizmus, ahogy ezeket az absztrakt orientáltságúak a fizikai világban átfogó elméletekké alakították ki, hogy ezekkel megmagyarázzák a dolgokat, az érzékfeletti világ ismerője számára nem jelentenek semmit. Tudja, hogy pl. a materializmus nem lehet más, mint a világ materiális jelenségek szerinti szemlélete.
Ilyen értelemben nagyon jó iskolázásra alkalmas, ha az életben olyan helyzetbe kerülünk, amely a külső világban zajló életet olyan közel hozza hozzánk, mint saját ítéletünket és érzésünket. Ezt sok mindennel kapcsolatban éltem így át Weimarban. Úgy látom, hogy az ilyen élet a század végén ott megszűnt. Azelőtt Goethe és Schiller szelleme uralkodott mindenen. És a kedves, öreg nagyherceg, aki olyan előkelőén lépkedett Weimar sétányain, gyermekkorában még megélte Goethét. „Nemesi rangját” erősen átérezte; de emellett mindig hangsúlyozta, hogy amit Goethe Weimarért tett, az őt (a nagyherceget) külön is nemesi rangra emelte.
Goethe szelleme Weimarban mindenütt olyan erősen hatott, hogy amit ott átéltem igazi iskolázás volt az érzékfeletti világ helyes ábrázolásához.
XX. –
A Goethe- és Schiller-archivum levéltárosának, Eduard von Hellennek a családja a legnagyobb szívélyességgel fogadott be. Hellen az archívum többi munkatársai között sajátos helyzetet foglalt el. A filológusok körében nagy tekintélye volt a „Goethes Anteil an Lavaters physiognomischen Fragmenten” c. rendkívül jól sikerült munkája alapján. Ez olyan teljesítmény volt, amelyet minden szakmabeli rögtön „teljes valaminek” fogadott el. Csak ö maga gondolkozott másként. A munkát olyan metodikai teljesítménynek tartotta, amelynek a princípiumai „megtanulhatók”, holott ő minden vonatkozásban arra törekedett, hogy szellemi tartalommal megtöltött lelkiséget fejezzen ki vele.
Ha nem volt látogató az archívumban, hárman ültünk együtt, akkor még a kastélyban, a munkatársak régi szobájában. Hellen, aki Goethe leveleinek a kiadásán, Wahle, aki a naplókon dolgozott és én, aki a természettudományos írásokon dolgoztam. Hellen szellemi igényeiből adódtak itt munka közben a szellemi és a közélet legkülönbözőbb területeire vonatkozó beszélgetések. Eközben a Goethe iránti érdeklődésünk is előtérbe került. Goethe napló-feljegyzései, leveleinek sokszor igen magasrendű szempontokat és széles látókört eláruló egyes részei alapján olyan beszélgetések születtek, amelyek a lét mélységeibe és az élet messzeségeibe vezettek.
Hellen jó kapcsolatunkat, amely a gyakran igen érdekes archívumbeli együttlétünkből alakult ki szeretetre- méltóan úgy akarta továbbfejleszteni, hogy meghívott családja körébe. Az ott összejövő társasághoz tartozott még az Oldenék és Gabriele Reuter köre és mások is, akikkel Hellen családja abban az időben érintkezett.
Különösen mély nyomot hagyott bennem Hellen rendkívül rokonszenves, ízig-vérig művészi felesége. Egyike volt azoknak, akik ha nem lettek volna más kötelességeik, a művészetben szép eredményeket értek volna el. Így sorsa úgy hozta, hogy csak elkezdett a művészettel foglalkozni, de aztán nem folytatta. Minden szó élvezetet jelentett, amelyet az ember vele a művészetről beszélt. Ítéletében mindig óvatosan, mintegy visszafogottan nyilatkozott meg. Természete mélyen emberi, nagyon rokonszenves alaptónusú volt. Ritkán mentem el egy ilyen beszélgetés után anélkül, hogy amit Hellen-né inkább csak megpendített, semmint kimondott, azzal ne foglalkoztam volna tovább magamban.
Nagyon szeretetreméltó volt Hellen-né édesapja, aki altábornagy volt és a hetvenes francia háborút őrnagyként küzdötte végig, és ennek a másik lánya is. Ezekben az emberekben a német szellemiség legszebb tulajdonságai nyilatkoztak meg, azé a szellemiségé, amely a vallásos, az irodalmi, a népszerű tudományos impulzusokból – amelyek olyan sokáig a németség tulajdonképpeni szellemi mivoltát alkották – kiáradt a szociális élet minden területére.
Hellen érdeklődése révén egy időre közel kerültem a politikai élethez. Filológiai munkájával való elégedetlensége Hellent a weimari mozgalmas politikai élet felé sodorta. Úgy látszott, hogy jövője számára szélesebb perspektíva nyílik. És az iránta való baráti érdeklődésem – anélkül, hogy tevékeny részt vettem volna a politikában – érdeklődést keltett bennem is a nyilvános élet mozgalmai iránt.
Akkoriban sok minden még csak keletkezőben volt, amiről ma már kiderült, hogy lehetetlen elképzelés, vagy ami szörnyű megrázkódtatások árán értelmetlen szociális formációkat hozott létre. A munkásságnak azonban akkor minden reménye ezekben a mozgalmakban volt, mert az ügyesen beszélő, energikus vezetők befolyása alatt az volt az elképzelése, hogy az emberiség számára a szociális rend új korszakának kell eljönnie. A munkásságban józanabb és egészen radikális elemek is érvényesültek. Ha ezeket megfigyelte az ember, már csak azért is nagy hatással volt rá, mert ami itt megnyilatkozott, a szociális élet forrongása volt a mélyben. A társadalom tetején az előkelően gondolkodó, méltóság- teljes konzervativizmus élt, amely a minden humanitásért energikusan, hathatósan tevékenykedő udvarban testesült meg. Ebben az atmoszférában virult egy önmagát mintegy magától értetődőnek tartó reakciós párt és azonkívül az, amit nemzeti liberalizmusnak neveztek.
Mindebben úgy eligazodni, hogy a zűrzavaron keresztül számára valamilyen termékeny vezető szerep jusson – így lehetne jellemezni Hellen magatartását. És az embernek vele együtt kellett élnie azt, amit ő ilyen értelemben átélt. Baráti körében mindig megbeszélte az általa megírt brosúrák összes részleteit. És az embernek is ugyanolyan résztvevően kellett érdeklődnie az akkoriban a maiaktól eltérő érzésekkel kísért materialista történelemszemlélet, az osztályharc és a túltermelés fogalmai iránt, mint magának Hellennek. Nem is lehetett nem vele együtt menni azokra a gyűlésekre, ahol mint szónok szerepelt. Az elméletileg kialakított marxista programmal egy másikat akart szembeállítani, amelyet az összes pártok munkásbarát tagjainak a szociális haladás iránti jó szándéka kellett volna, hogy kialakítson. Arra gondolt, hogy a középpártokat kellene újra feltámasztani ilyen programmal, amellyel azután meg lehetne oldani a szociális problémákat.
Tevékenységének semmi hatása sem lett. De mondhatom, ha nem vettem volna részt Hellennek ebben a törekvésében, a közéletet nem éltem volna át abban az időben olyan intenzíven, mint ahogy ennek a révén átéltem.
A politikai élet egy másik ágával is kapcsolatba kerültem, de kevésbé intenzíven. Ekkor kitűnt, hogy elég nagy ellenérzéssel voltam a politikai élettel szemben, ami Hellennel kapcsolatban nem állt fenn. – Élt akkor Weimarban egy az Eugen Richterhez közel álló, az ő politikai irányát követő szabadgondolkodó politikus: dr. Heinrich Frankéi. Rövid ideig ismertem és egy „félreértés” vetett véget ismeretségünknek. De sokszor és szívesen gondolok vissza rá, mert ez az ember a maga módján rendkívül szeretetreméltó volt. Energikus politikát folytatott és azt gondolta, hogy jó szándékkal és józan érvekkel rá lehet venni az embereket, hogy a közéletben lelkesedjenek az igazi haladásért. Élete csalódások sorozata volt. Kár, hogy én magam is ilyen csalódást okoztam neki. Éppen ismeretségünk elején egy brosúrán dolgozott, amelynek széles körben való terjesztésére gondolt. Az volt a célja, hogy munkásságával kontra-karirozza a nagyipar és a mezőgazdaság között létrejött szövetség eredményeit, amelyek akkoriban bontakoztak ki Németországban és szerinte szükségképpen nagy károkat eredményeztek volna. Brosúrájának a következő volt a címe: Császár légy kemény. Arra gondolt, hogy a császár környezetét ezeknek a dolgoknak a nézete szerint káros voltáról meg tudja győzni. De semmi sikere sem volt vele. Látta, hogy az a párt, amelyhez tartozott és amelyért dolgozott, nem elég erős ahhoz, hogy az általa képviselt eszméket megvalósíthatná. És így jutott arra a gondolatra, hogy a „Deutsche Wochenschriftet”, amelyet néhány év előtt rövid ideig Bécsben szerkesztettem, újra feltámassza. Ezzel egy olyan politikai áramlatot akart létrehozni, amely őt az akkori liberális iránytól egy inkább nacionalista-szabad- gondolkodó tevékenység felé vezette volna. Úgy gondolta, hogy ebben az irányban vele együtt én is csinálhatnék valamit. Ez azonban lehetetlen volt; még magának a Deutsche Wochenschriftnek a feltámasztása érdekében sem tudtam semmit sem tenni. A mód, ahogy ezt vele közöltem, bizonyos félreértésekhez vezetett, amelyek aztán barátságunkat rövid időn belül zátonyra vitték.
De ebből a barátságból származott valami más is. Frankei dr.-nak rendkívül kedves felesége és sógornője volt. És Frankei bevezetett a családjába, a család viszont egy másik családdal hozott össze. És itt olyan valami játszódott le, ami nagyon hasonlított az annak idején Bécsben átélt sajátos sorsszerű kapcsolathoz. Ott bensőséges kapcsolatban voltam egy családdal, de úgy, hogy a családfő mindig láthatatlan maradt és ennek ellenére szellemileg-lelkileg olyan közel került hozzám, hogy halála után én tartottam mint a legjobb barát fölött a gyászbeszédet. A családon keresztül egész szellemi mivolta a maga teljes valóságában előttem volt.
És most majdnem ugyanolyan kapcsolatba kerültem annak a családnak a fejével, amelybe a szabadgondolkodó politikus révén jutottam. Itt a családfő rövid idővel azelőtt halt meg és az özvegy teljesen átadta magát a félje iránti kegyelet-teljes gondolatoknak. Úgy adódott, hogy eddigi weimari lakásomat feladtam és ehhez a családhoz költöztem. Ott volt az elhalt könyvtára, akinek sokoldalú szellemi érdeklődése volt, de ugyanúgy mint a másik, a Bécsben élő, nem szeretett érintkezni az emberekkel; saját „szellemi világában” élt, mint a bécsi; és a világ úgy mint azt a másikat, különcnek tartotta.
Úgy éreztem, hogy ez az ember ugyanúgy, mint a bécsi, anélkül, hogy a fizikai életben találkoztam volna vele, sorsszerű kapcsolatban van velem. Bécsben szép kapcsolat alakult ki az ismert „ismeretlen” családja között és köztem; Weimarban ezzel a második „ismerőssel” és családjával még jelentősebb kapcsolat alakult ki. — Tudom, hogy amikor erről a két „ismeretlen ismerősről” beszélek, a legtöbben vad fantázia szüleményének tartják az egészet. Mert arról van szó, hogy ezt a két emberi lelket abban a világban kerestem meg, ahol a halál kapuján átlépve tartózkodtak.
Mindenkinek jogában áll, hogy az erről a világról mondottak ne érdekeljék. De azt nem mondhatja, hogy a halál utáni élet nem egyéb, mint fantasztikum. Aki ezt mondaná, annak kifejezetten hangsúlyozom, hogy annak a lelkiállapotnak a forrását, amelynek alapján valamilyen szellemi megállapítást teszek, mindig olyan egzakt tudományokban kerestem, mint a matematika, vagy az analitikus mechanika. Nem érhet tehát az a vád, hogy a megismeréssel szembeni felelősség nélkül könnyelműen beszélek, amikor a következőket mondom:
Azok a szellemi látó erők, amelyek akkor lelkemben éltek, lehetővé tették, hogy haláluk után mind a két lélekkel közeli kapcsolatom legyen. Mások voltak, mint más halottak. Ez utóbbiak haláluk után először egy olyan világon mennek át, amely tartalma szerint szorosan összefügg a földi élettel és csak lassan és fokozatosan válik hasonlóvá ahhoz az élethez, amelyet az ember a tisztán szellemi világban él, ahol következő földi életéig tartózkodik.
A két „ismeretlen ismerős” elég alaposan ismerte a materialista kor gondolkodását. A természettudományos gondolkodásmódot fogalmi úton dolgozták fel magukban. Sőt a második, a weimari, jól ismerte Billroth-ot és más természettudományos gondolkodókat. Viszont földi életük során mindkettőjük távol maradt a szellemi gondolkodásmódtól. Minden ilyen szellemi gondolkodást, amellyel abban az időben találkozhattak volna, el is utasítottak volna, mert a természettudományos gondolkodást, az akkori idők szemlélete alapján szükségképpen a tények eredményének kellett, hogy tartsák.
Ez a kötöttségük a kor materializmusához azonban kizárólag eszmevilágukban maradt. Élni viszont nem élték azt az életet, amely materialista gondolkodásukból következett volna és amelyet a többi ember élt. A világ szemében különcök voltak. Primitívebb formák között éltek, mint ahogy az akkor szokásos volt és mint ahogy azt vagyoni helyzetük megengedte volna. Így nem vitték át a szellemi világba azt, amit a materialista kor az akarati szférával kapcsolatban adhatott volna szellemi individualitásuknak, hanem csak azt, amit a materialista gondolati szféra oltott beléjük. Természetesen lelkeik számára mindez nagyrészt tudat alatt zajlott le. És most láthattam, hogy a materialista gondolkodás maga nem idegeníti el az embert a halál után az isteni-szellemi világtól; hanem hogy ez az elidegenedés csak a materialista akarati értékek által következik be. Mind az a lélek, akihez Bécsben kerültem közel, mind a weimari a halál után csodálatosan ragyogó szellemi lény volt, akinek a lelkében ott éltek a világot építő isteni-szellemi lények. Azzal, hogy utolsó földi életükben megismerték azokat az eszméket, amelyekkel a matéria mivoltát olyan pontosan meglátták, ezzel nagyban elősegítették azt, hogy a halál után is ítéletet tudjanak alkotni a világhoz való viszonyukról, ami nem következett volna be, ha a megfelelő eszmék idegenek maradtak volna számukra.
Ezzel a két lélekkel olyan valakiket hozott a sors az utamba, akiknek a révén közvetlenül a szellemi világban ismertem meg a természettudományos gondolkodásmód-jelentőségét. Láttam, hogy ez a gondolkodásmód nem kell, hogy elvigyen a szellemi szemlélettől. A két embernél ez azért következett be földi életük folyamán, mert nem tudták a természettudományos gondolkodást felvinni abba a szférába, ahol a szellemi átélés kezdődik. Haláluk után ezt a legteljesebben átélték. Láttam, hogy ezt a felemelkedést azzal is el lehet érni, hogy az ember ehhez a földi életben belső bátorságot és erőt fejt ki. És annak a révén, amit a szellemi világban átéltem, azt is láttam, hogy az emberiségnek a természettudományos gondolkodáshoz el kellett jutnia. Régebbi gondolkodásmódok el tudták juttatni az embert az érzékfeletti világ szellemiségéhez; el tudták vezetni – ha egyáltalán hajlandó volt az önmegismerésre, amely minden megismerés alapja – oda, hogy saját magát az isteni-szellemi világ képmásának, sőt tagjának is tudja; de nem tudták eljuttatni oda, hogy saját magát önálló, önmagában lezárt szellemi lénynek érezze. Ezért tovább kellett mennie, hogy azt az eszmevilágot ragadja meg, amely nem magán a szellemen gyullad föl, hanem az anyagon, amely szellemi ugyan, de nem a szellemből van.
Ennek az eszmevilágnak az átéléséhez nem adhat indítékot a szellemi világ, amelyben az ember a halál után, illetőleg az újabb születés előtt él; ehhez csak a földi lét adhat indítékot, mert az ember csak itt áll a lét materiális formájával szemben. – Hogy az ember mit nyer élete egésze, tehát a halál utáni szellemi világbeli élete számára is azzal, hogy belemerült a természettudományos gondolkodásmódba, azt ezen a két emberi lelken éltem meg. De azt is láttam, hogy mások, akik a földi életben a természettudományos gondolkodásnak csak az akarati vonalát követték, elidegenedtek a szellemi világtól és életük egésze a természettudományos gondolkodás miatt kevésbé jelenítette meg az embert a maga emberi mivoltában, mint ahogy ez anélkül lehetett volna.
A két embert a világ különcnek tartotta, mert nem akarták földi életükben elveszteni emberi mivoltukat; a természettudományos gondolkodásmódot egész terjedelmében felvették magukba, mert el akartak jutni az emberi állapotnak arra a szellemi fokára, amelyet enélkül elérni nem lehet.
A két lelket nyilván nem tudtam volna így szemlélni, ha velük a földi életben találkozom. Ahhoz, hogy őket a szellemi világban szemlélhessem – ahol mivoltuk és ezen keresztül sok más is megnyilatkozott számomra – szükségem volt a rájuk vonatkozó lelki szemlélés finomságára, amely könnyen elvész, ha a fizikai világban átéltek eltakarják, vagy legalábbis befolyásolják azt, amit tisztán szellemileg kell átélni.
Ezért már annak idején is, abban a sajátos módban, ahogy ez a két lélek a földön számomra megjelent, olyasvalamit kellett látnom, ami megismerési utam számára sorszerűen rendeltetett.
De ebben a lelkekkel való szellemi világbeli kapcsolatomban semmilyen a spiritizmushoz hasonló dolog nem jött számításba. A szellemi világgal való kapcsolatomban sohasem szerepelt más, mint az a valóban szellemi szemlélet, amelyről később antropozófiai írásaimban nyilvánosan is szóltam. Egyébként ahhoz, hogy a halottak felé a mediális közvetítést vegyék igénybe, mind a bécsi, mind a weimari család minden tagja túlságosan egészséges volt.
Ilyen kérdésekkel kapcsolatban mindig érdekelt az embereknek a spiritizmus révén való keresése is. A jelenkori spiritizmus azoknak a lelkeknek a tévútja, akik a szellemet is külsőséges – szinte kísérleti – módon keresik, mert a szellemiség valóságát, igazságát már egyáltalán nem ismerik. Aki egész tárgyilagosan érdeklődik a spiritizmus iránt, anélkül, hogy általa bármit is ki akarna kutatni, az fel tudja ismerni a spiritizmus szándékaiban és tévútjaiban is rejlő helyes elképzeléseket. – Én mindig más úton haladtam, mint a spiritizmus bármelyik formája. – Pedig éppen Weimarban elég lehetőség volt arra, hogy az ember spiritisztákkal érintkezzék, mert a művészek között egy időben a szellemiség keresésének ez a módja nagy divatban volt.
Számomra a két lélekkel való kapcsolat – a weimarit Eunikenek hívták – erősen impulzálta a Philosophie der Freiheit-et. Amire ebben a művemben törekedtem, az először annak a filozófiai gondolati útnak az eredménye volt, amelyet a nyolcvanas években jártam. Másodszor annak is az eredménye volt, hogy általában és konkrétan beleláttam a szellemi világba. Harmadszor erősítést adott az is, hogy ezzel a két lélekkel együtt átéltem szellemi élményeiket. Általuk láttam meg azt a felemelkedést, amelyet az ember a természettudományos világnézetnek köszönhet. De megláttam bennük a tiszta lelkeknek az attól való félelmét is, hogy ennek a világnézetnek az akarati szférájába éljék bele magukat. Visszarettentek ennek a világnézetnek az etikai következményeitől.
A Philosophie der Freiheit-ben azt az utat kerestem, amely az etikailag semleges természettudományos eszmevilágból a morális impulzusok világába vezet. Megkíséreltem kimutatni, hogy az az ember, aki önmagában lezárt, szellemi természetű lénynek tudja magát, mert már nem a szellemiségből áradó, hanem a materiális világból jövő eszmékben él, saját maga is tud morális intuícióhoz jutni. Így a szabaddá lett individualitásban individuális etikai impulzivitásként úgy villan fel a moralitás, mint ahogy a természetszemlélet eszméi villannak fel.
Ez a két ember nem jutott el ehhez a morális intuícióhoz. Ezért öntudatlanul visszarettentek attól az élettől, amelyet a még nem tágabb értelemben vett természet- tudományos eszmék mellett lehetett volna folytatni.
Akkoriban a „morális fantáziáról” mint az egyes emberi individualitás erkölcsiségének a forrásáról beszéltem. Persze úgy akartam erre a forrásra utalni, mint valami valóságos dologra. A „fantáziában” azt az erőt akartam leírni, amely ahhoz segít, hogy a szellemi világ az individuális emberben minden területen meg tudjon nyilatkozni. Mindenesetre, ha a szellemiség tényleges átéléséhez akarunk eljutni, akkor a szellemi megismerési erőkre, az imaginációra, inspirációra és intuícióra van szükség. A szellemi megnyilatkozás első sugara azonban a magát individuálisnak tudó embernél a fantázia, amely minden fantasztikumtól mentesen, a szellemi valóság képeként jelenik meg, ahogy az éppen Goethénél figyelhető meg.
Weimari időm legnagyobb részében az „ismeretlen ismerős” családjánál laktam. A lakás egy része az enyém volt. Frau Anna Eunike, akivel csakhamar benső barátságot kötöttem, áldozatosan gondoskodott rólam. Nagyon értékelte, hogy a gyermekek nevelésének nehéz feladatában mellette álltam. Négy leánnyal és egy fiúval maradt özvegyen férje halála után.
A gyermekeket csak akkor láttam, amikor a helyzet úgy hozta. Ez persze elég gyakran volt, mert teljesen a családhoz tartozóként éltem. Otthon reggeliztem és vacsoráztam, egyébként házon kívül étkeztem.
Itt, ahol ilyen szép családi kapcsolatban éltem, nemcsak én éreztem jól magam. Ha a Goethe-társaság összejöveteleinek fiatalabb berlini látogatói, akik szoros kapcsolatban voltak velem, kedélyesen „maguk között” akartak lenni, hozzám jöttek az Eunikéék házába. És úgy látszott, hogy ott jól érezték magukat.
Hartleben is szívesen eljött, ha Weimarban volt. Az általa kiadott Goethe breviáriumot néhány nap alatt itt állítottuk össze mi ketten.
Saját írásaim közül a Philosophie der Freiheit és a „Nietzsche, ein Kampfer gegen seine Zeit” is itt született meg.
És úgy gondolom, hogy nem egy weimari barátom is szívesen töltött el nálam, Eunike-éknél néhány órát.
Itt elsősorban dr. August Fresenius-ra gondolok, akihez igazi meleg barátság fűzött. Egy idő óta állandó munkatársa volt az Archívumnak. Előzőleg ő adta ki a „Deutsche Literaturzeitung”-ot. Szerkesztői munkáját általában mindenki mintaszerűnek ismerte el.
Nekem nem tetszett az a filológia, amely akkoriban különösen Scherer követőinek a vezetése alatt kialakult. Fresenius mindig lefegyverzett azzal, ahogy ő filológus volt. Egy pillanatig sem titkolta, hogy filológus és csakis filológus akar lenni. De nála a filológia igazán a szó iránti szeretetet jelentette, amely az egész embert életerőként hatja át; számára a szó a világmindenség törvényszerűségének az emberben való megnyilatkozása volt. Aki a szavak titkait igazán meg akarja ismerni, annak a lét minden titkába be kell hatolnia. Ezért a filológusnak feltétlenül univerzális tudásúnak kell lennie. A helyes filológiai módszer megfelelően alkalmazva, egész egyszerű dolgokból kiindulva is jól meg tudja világítani az élet távol eső és fontos területeit.
Fresenius ezt egy olyan példán mutatta be, amely érdeklődésemet nagyon felkeltette. Sokat beszéltünk erről, mielőtt egy rövid, de tartalmában súlyos közleményben a Goethe évkönyvben publikálta.
Fresenius megállapításáig mindazok, akik Goethe Faustjának magyarázatával foglalkoztak, félreértették Goethenek azt a közlését, amelyet öt nappal a halála előtt Wilhelm von Humboldtnak tett. Ezt mondta: „Több mint hatvan éve, hogy a Faust koncepciója fiatal koromban kezdettől világosan megvolt bennem. A továbbiak viszont kevésbé részletesen voltak meg.” A magyarázók a „kezdettől” szót úgy értelmezték, hogy Goetheben kezdettől megvolt az egész Faust eszméje, vagy terve, amelybe azután a részleteket többé vagy kevésbé beledolgozta. Schröemek is az volt a véleménye.
Gondoljuk csak meg: ha ez így lett volna, akkor a Faustot olyan műnek kellene tartanunk, amelyet főbb vonalaiban Goethe már fiatal korában felvázolt. El kellene fogadnunk, hogy Goethe lelki beállítottsága olyan lett volna, hogy egy általános eszméből kiindulva és azt megtartva, a kivitelezésen hatvan évig dolgozott. Hogy ez nem így van, azt Fresenius megállapítása cáfolhatatlanul bizonyította. Kimutatta ugyanis, hogy Goethe a „kezdettől” szót sohasem használta úgy, ahogy a magyarázók azt neki tulajdonították. Azt mondta például, hogy egy könyvet kezdettől elolvasott, tovább már nem. A kezdettől szót csak térbeli értelemben használta. Ezzel bizonyította, hogy egyik Faust-magyarázónak sem volt igaza és hogy Goethe nem beszélt egy „kezdettől” meglevő tervéről, hanem csak arról, hogy fiatal korában világosak voltak előtte a mű első részei és hogy itt-ott valamit már a további részekből is kidolgozott.
Így a filológiai módszer helyes alkalmazásával fény derült Goethe egész pszichológiájára.
Csak azon csodálkoztam, hogy valami, aminek Goethe szellemének megértése szempontjából olyan messzemenő következménye kellett volna, hogy legyen, tulajdonképpen – miután a Goethe-évkönyvben megjelent és ismertté vált – olyan kevéssé volt hatással azokra, akiket leginkább kellett volna, hogy érdekeljen.
De Fresenius-szal nem csak filológiai dolgokat beszéltünk meg. Mindaz, ami az akkori időket mozgatta, ami bennünket a Weimarban vagy Weimaron kívül zajló eseményekből érdekelt, tárgya volt hosszú beszélgetéseinknek. Mert sokat voltunk együtt. Izgatott vitákat folytattunk, de a végén mindig teljes harmónia volt köztünk. Mert hiszen kölcsönösen meg voltunk győződve arról a komolyságról, amelyen nézeteink alapultak. Annál keserűbb visszaemlékeznem arra, hogy a vele való barátságom is megszakadt, azoknak a félreértéseknek a következtében, amelyek a Nietzsche-archívummal és Nietzsche testvérével való kapcsolatomból adódtak. Barátaink nem tudtak képet alkotni arról, hogy tulajdonképpen mi is történt. És nekem sem volt erről megnyugtató képem, mert tulajdonképpen semmi sem történt. Minden azokon a félreérthető feltevéseken alapult, amelyek a Nietzsche-archívumba befészkelték magukat. Amit erről mondani tudtam, azt elmondtam később a „Magazin für Literatur”-ban megjelent cikkeimben. Mélységesen sajnáltam ezt a félreértést, mert a Freseniushoz fűződő barátság mélyen gyökerezett bennem.
Egy másik baráti kapcsolatom is kialakult és pedig Franz Ferdinand Heitmüllerrel, aki később szintén az Archívum munkatársa lett Wahle, Hellen illetve utánam. Erre a barátságra azóta is sokszor gondolok vissza.
Heitmüller finom, művészi érzékű valaki volt. Tulajdonképpen mindent művészi érzéke alapján ítélt meg. Minden intellektualitás idegen volt számára. Bizonyos művészi elemet hozott az Archívumban uralkodó tónusba. Finom érzéssel megírt novellái akkoriban már megjelentek. Egyáltalán nem volt rossz filológus és amit az Archívumban dolgozott, nem csinálta rosszabbul, mint más. De volt benne valamilyen belső oppozíció az archívumbeli munkával szemben. Főleg azzal a móddal szemben, ahogy ezt a munkát felfogták. Hatására egy ideig mi is úgy láttuk, hogy Weimar régebben mennyire az eleven és előkelő szellemi tevékenység színtere volt; és hogy most mennyire megelégszünk azzal, hogy az egykori nagy műveket szőrszál-hasogatóan „olvasási módszereket adva”, vagy legfeljebb interpretálva vizsgáljuk. Heitmüller az erre vonatkozó mondanivalóját egy névtelenül megjelent novellában írta meg a Fischer- féle „Neue Deutsche Rundschauban”: „Az elsüllyedt Vineta” címmel. Mennyire igyekeztek kitalálni, ki volt az, aki az egykor szellemileg viruló Weimart „elsüllyedt városnak” tette meg.
Heitmüller édesanyjával élt Weimarban, aki rendkívül szeretetreméltó hölgy volt és aki barátságot kötött Frau Eunikével és többször meg is látogatta. Így nagy örömömre Heitmüllerék gyakran megfordultak a házban, ahol laktam.
Meg kell emlékeznem arról a barátomról is, akivel weimari tartózkodásom idején elég korán kerültem kapcsolatba, és akivel intim barátságban voltam mindaddig, amíg Weimarban voltam; de még később is, ha hébe-hóba odalátogattam. Ez Sophef Rolletschek festő volt. Csehországi német volt és a művészeti iskola miatt jött Weimarba. Rolletschek maga volt a szeretetreméltóság, az ember beszélgetés közben szívesen feltárta előtte a szívét. Szentimentális volt, de egyben kissé cinikus is; pesszimista volt, de ugyanakkor hajlamos az életet annyira lebecsülni, hogy még arra se tartsa érdemesnek, hogy a pesszimizmus indítéka legyen. Ha együtt voltunk, sokat beszéltünk az élet igazságtalanságairól; vég nélkül tüzelt az ellen az igazságtalanság ellen, amelyet a világ Schillerrel szemben elkövetett, ellentétben már a sors által is kegyelt Goethével.
Annak ellenére, hogy az ilyen emberekkel való mindennapos érintkezés a gondolatok és érzések kölcsönös kicserélésével szokott járni, ezekben a weimari időkben mégsem beszéltem szellemi világbeli élményeimről azoknak, akikkel egyébként intim kapcsolatban voltam. Azt tartottam, meg kell érteni, hogy a szellemi világba vezető helyes úton előbb a tiszta ideákat kell átélni. Minden vonatkozásban érvényre akartam juttatni azt a szemléletet, hogy az ember nem csak színeket, hangokat, hő-kvalitásokat stb. élhet át tudatosan, hanem ugyanilyen tudatosan átélhet tiszta, minden külső észleléstől független, saját mivoltukban megjelenő eszméket is. És hogy ezekben az eszmékben van a valóságos, az eleven szellemiség. Az ember minden egyéb szellemi átélésének – mondtam akkor – ebből a tudatban lejátszódó eszmei átélésből kell kisarjadnia.
Hogy a szellemi átélést így az eszmék átélésében kerestem ez vezetett ahhoz a félreértéshez, amelyről már beszéltem, hogy t.i. még intim barátaim sem látták az eszmékben az élő valóságot és engem racionalistának, vagy intellektualistának tartottak.
Igen intenzíven akarta akkoriban az eszmevilág élő valóságát megérteni egy fiatalember, Max Christlieb, aki elég gyakran jött Weimarba. Weimari időmnek eléggé az elején történt, hogy ezzel a szellemi megismerést kereső fiatalemberrel többször találkoztam. Akkoriban már elvégezte az evangélikus papi szemináriumot, éppen ledoktorált és készült, hogy valamilyen missziós szolgálatra Japánba menjen, amit azután nemsokára meg is tett.
Ez a fiatalember lelkesedéssel ismerte fel, hogy ha az ember a szellemben él, akkor a tiszta eszmékben él; és hogy mert az eszmevilágban az egész természet meg kell, hogy kapja a maga magyarázatát, ezért minden anyag csak látszat (illúzió) és hogy a szellemiség az eszmék révén jelenik meg a fizikai létben. – Nagy örömömre szolgált, hogy valakiben a szellemiséggel szemben ilyen maradéktalan megértést találok. Ez az ember megértette az eszmevilágban levő szellemiséget. Itt a szellem persze úgy él, hogy az általános eszmei szellemi lét tengeréből az észlelő számára még nem válnak ki érző, teremtő szellemi individualitások. Ezekről a szellemi individualitásokról Max Christliebnek természetesen még nem beszélhettem. Ezzel túl sokat tételeztem volna fel ragyogó idealizmusáról. De a szellemi világról általában beszélhettem vele. Alaposan beleolvasta magát mindabba, amit addig írtam. És a kilencvenes évek elején az volt a benyomásom, hogy Christliebnek megvan az adottsága ahhoz, hogy az eszmeiségben élő szellemiségen keresztül hatoljon be a szellemi világba úgy, ahogy azt akkor a legmegfelelőbbnek tartottam. Hogy aztán később másfelé orientálódott, azzal most nem foglalkozunk.
XXI.
Annak a szabadgondolkodó politikusnak a révén, akiről már szó volt, megismerkedtem egy könyvkereskedővel. Az üzlet valamikor jobb napokat látott. Ez még a mostani tulajdonos apjának az idejében volt. Számomra az volt a fontos, hogy ez a könyvüzlet egy lapot adott ki, amely a kortárs szellemi életről tájékoztató cikkeket, a költői, tudományos és művészi eseményekről ismertetéseket közölt. A lap is rosszul ment, elterjedtsége csökkent. Számomra azonban alkalmat adott arra, hogy sok mindenről írjak, ami szellemi látókörömben volt, vagy oda került. És bár a tanulmányokat és könyv- ismertetéseket, amelyeket írtam, csak kevesen olvasták, előnyös volt az a lehetőség, hogy egy lap állt rendelkezésemre, amely megjelenteti mindazt, amit akarok. Ennek a tevékenységemnek azután később nagy hasznát láttam, amikor a „Magazin für Literaturt” adtam ki és itt a munkámhoz tartozott, hogy a korabeli szellemi élettel intenzíven együtt gondolkozzam és együtt érezzék.
Így Weimar lett számomra az a hely, amelyre aztán később gyakran kellett visszagondolnom. Mert itt nem kellett olyan szűk körben élnem, mint Bécsben. Sok szellemi és emberi vonatkozást éltem át, aminek a következményei aztán később meg is mutatkoztak.
Mindezek között azonban mégis a legjelentősebbek az emberekhez fűződő kapcsolataim voltak.
És amikor a későbbi években Weimarra és az ottani életre emlékeztem, lelki szemeim előtt mindig újból az a ház jelent meg, amelyet különösképpen megszerettem.
Neuffer-t, aki színész volt, még akkor ismertem meg, amikor a weimari színháznál működött. Különösen azt értékeltem benne, hogy hivatását milyen komolyan, szigorúan fogta fel. Nem engedte, hogy a színművészetre vonatkozó ítéletébe bármilyen dilettantizmus is kerüljön. Ez azért volt igen hasznos, mert az emberek nincsenek mindig tudatában, hogy a színjátszó művészetnek is megvannak a szakmai-művészi törvényei, mint pl. a zenének is.
Neuffer feleségül vette Bernhard Stavenhagen zeneszerző és zongoraművész nővérét. Engem elvittek Neufferékhez és Neuffer felesége és Stavenhagen szülei is kedvesen fogadtak. Neuffer felesége a szellemiség atmoszféráját sugározta egész környezetére. Lelki mélységekből fakadó nézetei csodálatosan világították meg mindazt, amiről fesztelen hangulatban beszélgettünk. Amit mondott, meggondoltan és bizonyos bájjal mondta. Ha Neufferéknél voltam, mindig az volt az érzésem, hogy Neufferné az élet minden vonatkozásában egész ritka módon törekszik az igazságra.
Hogy engem mennyire szerettek, az a legkülönbözőbb módon nyilatkozott meg. Ezek közül csak egyet említek.
Egy karácsony estén megjelent nálam Neuffer és mivel nem voltam otthon, egy meghívást hagyott ott, hogy feltétlenül menjek el hozzájuk szenteste, mert ajándékosztás lesz. Ez nem volt könnyű, mert Weimar- ban mindig több ilyen meghívásom volt. De azért módot találtam rá. A gyerekek ajándékai mellett azután ott találtam szépen feldíszítve egy nekem szánt különös karácsonyi ajándékot, amelynek jelentősége csak a történetéből derül ki.
Egyszer elvittek egy szobrász-műterembe. A szobrász meg akarta nekem mutatni a munkáit. Alapjában véve nem nagyon érdekeltek a dolgai, csak a sarokban heverő mellszoborra figyeltem fel. Hegel szobra volt. A műteremben, amely egy idősebb köztiszteletben álló weimari hölgy lakásához tartozott, mindenféle szobrászati alkotás volt. A helyiséget szobrászok bérelték ki mindig rövid időre és sok minden maradt ott utánuk, amit ha elmentek nem vittek magukkal. Ezek között sok olyasmi is volt, ami már régóta hevert ott, mint ez a Hegel-szobor is.
A szobor iránti érdeklődésem hozta magával aztán, hogy egyszer-egyszer beszéltem róla. Így Neufferéknél is és valószínűleg némi célzást is tehettem rá, hogy örülnék, ha a szobor az enyém lehetne.
A következő karácsonyestén azután Neufferék megajándékoztak vele. – A másnapi ebéden, amelyre meg voltam híva, Neuffer elmesélte, hogyan szerezte meg a szobrot.
Elment a hölgyhöz, akié a műterem volt. Elmondta neki, hogy valaki látta a műteremben a szobrot és nagyon örülne, ha azt megszerezhetné. A hölgy azt válaszolta, hogy ilyen holmik régóta vannak a házában, de hogy egy „Hegel” is van, arról nem tudott. Készségesen vállalkozott azonban arra, hogy Neuffert végigvezeti a műteremben, hogy megkeresse a szobrot. – Mindent átkutattak, még a legrejtettebb zugot is, de a Hegel-szobor nem volt sehol. Neuffer nagyon szomorú volt, mert az a gondolat, hogy a szoborral örömet szerez nekem, neki is örömet okozott volna. Már az ajtóban álltak, amikor a szobalány belépett és éppen meghallotta Neuffert, amint sajnálkozott a szobor miatt. „Hegel” – vetette közbe a lány, talán az a fej, amelynek le van törve az orra és a szobában az ágy alatt van? – Rögtön utána néztek és tényleg az volt a szobor. Neuffer azután megszerezte és karácsonyig még éppen volt annyi idő, hogy rendbe hozzák.
Így jutottam a Hegel-szoborhoz. Ez a szobor ahhoz a kevés holmihoz tartozik, amelyet mindig magammal vittem. (Wichmann szobrász műve volt 1826-ból). Mindig szívesen néztem rá, ha Hegel gondolati világába mélyedtem el. És ez igazán elég gyakran történt. Ezek az arcvonások, amelyek a legtisztább gondolkodás legemberibb megnyilvánulásai, végigkísértek egész életemen.
Így volt ez Neufferékkel. Fáradhatatlanok voltak, ha valakit olyasmivel akartak megörvendeztetni, ami különösen összefüggött az illető érdeklődési körével. Gyermekeiknek Neufferné példaszerű anyja volt. Nem annyira azzal nevelt, amit tett, inkább azzal, ami ő maga volt, vagyis egész mivoltával. Az az öröm jutott nekem, hogy egyik fiuknak keresztapja lettem. Minden egyes látogatásom náluk külön öröm volt. Később is meglátogattam őket, amikor már nem voltam Weimarban, de előadásokra néha odautaztam. Sajnos ez már régen nem esett meg. Így Neufferéket nem is láttam azokban az években, amelyekben a sors olyan kegyetlenül sújtotta őket. Mert a világháborúban nagyon sok megpróbáltatáson mentek keresztül.
Elragadó volt Neufferné édesapja, az öreg Stavenhagen. Azelőtt valamilyen gyakorlati pályán működött, majd nyugalomba vonult. Most csak az általa összevásárolt könyvtárnak élt. És igen rokonszenves volt, ahogy ezt tette. A kedves öregúrban nem volt semmi tetszelgés, vagy amit a megismerés gőgjének lehetne mondani, inkább valami, ami minden szavában az őszinte tudásszomjat árulta el. Akkoriban a weimari viszonyok még olyanok voltak, hogy azok, akik másutt nem találták meg amit kerestek, általában idejöttek, így volt ez azokkal, akik állandó otthont rendeztek be itt maguknak, de azokkal is, akik mindig újból csak látogatóba jöttek. Sok látogatónál lehetett érezni, hogy a weimari látogatások mást jelentenek a számukra; mintha máshova mentek volna.
Ezt különösen a dán költőnél, Rudolf Schmidtnél éreztem. Először „Az átváltozott király” c. drámájának az előadására jött. Már első látogatása során megismerkedtem vele. Azután még sokszor jött olyan alkalmakkor, amikor Weimarba külföldiek jöttek. A jó kiállású, hullámos hajú férfi gyakran volt ott a látogatók között. Az a mód, ahogy az ember Weimarban „van”, vonzó volt számára. Határozott személyiség volt, a filozófiában Rasmus Nielson követője. A Hegelből kiinduló Nielson nyomán Schmidt ragyogóan értette meg a német idealista filozófiát. Ítéletét mind pozitív, mind negatív irányban világosan fogalmazta meg. Így csípősen, gúnyosan, megsemmisítőén nyilatkozott Georg Brandesről. Volt valami művészi abban, ahogy mély antipatiával áthatott érzéseit belevitte ítéletébe. Rám megnyilatkozásai csak művészi jellegükkel hatottak. Mert magam sokat olvastam Brandestöl. Engem elsősorban az érdekelt, amit széleskörű megfigyelése és nagy tudása alapján az európai népek szellemi áramlatairól igen ötletesen írt. De minden, amit Schmidt mondott, az őszintén becsületes volt és mert jellegéből folyt, igazán lenyűgözően hatott. – Végül is Rudolf Schmidt-et szívem mélyéből megszerettem. Örültem annak, ha Weimarba jött. Érdekes volt hallani, ahogy északi hazájáról beszélt és látni, hogy milyen képességei fejlődtek ki éppen az északi érzésvilág talajából. Nem volt kevésbé érdekes beszélni vele Goethéről, Schillerről, Byronról. Ezekről teljesen másképpen beszélt, mint Brandes, aki a maga ítéletében mindig internacionális maradt.
Schmidtből mindig a dán beszélt. De éppen ezért sok vonatkozásban érdekesebb volt, mint Brandes. – Weimari időm utolsó szakaszában meghitt barátságot kötöttem Conrad Ansorgevel és sógorával Cromptonnal. Ansorge később ragyogóan fejlődött mint művész. Most csak arról beszélek, mit jelentett ő nekem ezzel a meleg barátsággal a kilencvenes évek végén és hogy milyennek láttam őt abban az időben.
Ansorge felesége és Crompton felesége testvérek voltak. A körülmények úgy hozták, hogy együttléteink vagy Cromptonéknál, vagy a Russicher Hof szállóban voltak.
Ansorge zongoraművész és zeneszerző volt; energikus egyéniség. Weimari ismeretségünk idején Nietzsche és Dehmel költeményeit zenésítette meg. Mindig ünnepi esemény volt, ha barátaiknak egy új szerzeményét előadta.
Ehhez a körhöz tartozott egy weimari szerkesztő is: Paul Böhler. A „Deutschland” c. lapot szerkesztette, amely a hivatalos weimari újság mellett inkább független lap volt. Több más weimari barátom is megjelent a körben, így Fresenius, Heitmüller, Koegel és mások. Amikor Hartleben felbukkant Weimarban, ő is mindig ott volt.
Ansorge Liszt köréből nőtt ki és mindig olyan Liszt-tanítványnak vallotta magát, aki művészileg leghívebb követője a mesternek. Ami Lisztből tovább élt, azt a legszebbnek éppen Ansorge vetítette elénk, mert a belőle áradó zeneiség valamilyen egészen eredeti, individuális emberi mivoltból fakadt. Ennek az emberi mivoltnak nyilván Liszt adott impulzust; a vonzó azonban Ansorge eredetisége volt. Ezeket a dolgokat úgy mondom el, ahogy akkor átéltem. Hogy később hogyan viszonyultam hozzájuk és hogyan viszonyulok ma, arról itt nem szólok.
Ansorge Liszt révén valamikor kapcsolatban volt Weimarral. Abban az időben, amelyről most beszélek, ebből a kapcsolatból már nem maradt meg benne semmi. Ennek az Ansorge-Crompton körnek az volt a sajátossága, hogy egész más viszonyban volt Weimarral, mint a legtöbben azok közül, akik közel álltak hozzám és akikről eddig írtam.
Az Ansorge-Crompton körön kívüliek ügy éltek Weimarban, ahogy azt az előbbiekben leírtam. Ez a kör viszont a maga érdeklődésével kifelé nézett Weimarból. És így történt, hogy amikor weimari munkám befejeződött és arra kellett gondolnom, hogy otthagyom Goethe városát, olyan emberekkel kerültem baráti viszonyba, akikre a weimari élet nem volt különösen jellemző. Ezekkel a barátaimmal együtt bizonyos értelemben már „kifelé éltünk” Weimarból. – Ansorge, aki Weimart művészi kibontakozása szempontjából béklyónak érezte, körülbelül velem egyidőben költözött Berlinbe. Paul Böhler, bár a legolvasottabb weimari újság szerkesztője volt, nem az akkori általános weimari szellemben írt, hanem szélesebb látókörrel írta csípős kritikáit erről a szellemről. Mindig szót is emelt, ha valamit, amit az opportunitás vagy kisstílűség sugalmazott, helyes megvilágításba kellett helyezni. Így történt, hogy abban az időben, amikor Ansorge-éknél találkoztam vele, elvesztette az állását.
Crompton az elképzelhető legszeretetreméltóbb ember volt. Házában a baráti kör a legszebb órákat töltötte. A középpont Crompton. volt, ez a szellemes, bájos valaki, aki napsugárként hatott egész környezetére.
Az egész kör úgyszólván Nietzsche jegyében élt. Nietzsche életszemléletét rendkívül érdekesnek tartották. Beleélték magukat lelki világába, amelyet az igaz és szabad emberség csúcspontjának tekintettek. Mindkét vonatkozásban különösen Crompton volt a kilencvenes években a Nietzsche követők reprezentánsa. Saját viszonyom Nietzschéhez ebben a körben nem változott. De mert engem kérdeztek, ha valamit Nietzschéről tudni akartak, ezért azt a szemléletet, ahogyan ők maguk Nietzschéhez viszonyultak, kivetítették az én Nietzschéhez való viszonyulásomra is.
Meg kell azonban mondanom, hogy éppen ez a kör megértéssel nézett fel arra, amit Nietzsche felismerni vélt és megértőbben igyekezett követni életideáljait, mint más irányzatok, ahol az „Übermensch”-principium és a „Jenseits von Gut und Bose” nem mindig a legszebb virágokat fakasztotta.
Számomra ez a kör a benne élő erős, magával ragadó energia miatt volt értékes. Másrészt viszont a legbarátibb megértéssel fogadta mindazt, amit úgy gondoltam, hogy mondhatok nekik.
Azokra az estékre, amelyeken Ansorge zenei produkciói elhangzottak és amelyeken a minden résztvevőt érdeklő, órákig tartó beszélgetések folytak Nietzschéről, amelyeken a világra és az életre vonatkozó messze ágazó kérdések kerültek szőnyegre, ezekre nagyon kellemesen emlékszem vissza, mert megszépítették weimari időm végét.
Mivel mindaz, ami ebben a körben megnyilatkozott, közvetlen és komoly művészi érzésből származott és olyan világnézeten alapult, amelynek a középpontjában az igaz emberség állt, nem hatott kellemetlenül, ha szóba kerültek az akkori Weimarral szemben felhozható észrevételek. Emellett a hang is lényegesen más volt, mint az Oldenék körében. Ott sokat gúnyolódtak; Weimart is „emberi, nagyon is emberi” módon szemlélték, ahogy más helyeket szemléltek volna, ha éppen ott lettek volna. Az Ansorge-Crompton körben sokkal komolyabban tárgyalták azt a kérdést, hogyan fejlődjék tovább a német kultúra, ha egy olyan hely, mint Weimar, olyan kevéssé teljesíti hivatását.
Ez a kör adta a hátteret „Goethes Weltanschauung” c. könyvemhez, amellyel weimari működésemet lezártam. Amikor nemrég ezt a könyvet újból kiadtam, azon a módon, ahogy akkor Weimarban gondolataimat megformáltam, éreztem ebben a baráti kör belső jellegének utócsengését.
A könyv személytelenebb, mint amilyen lett volna, ha megírásakor nem élt volna bennem az, ami ebben a körben energikusan és mintegy hitvallásszerűen „a személyiségről, mint olyanról” többször is elhangzott. Ez könyveim közül az egyetlen, amelyről ezt elmondhatom. Az összes többit a szó legigazabb értelmében személyesen éltem át, de nem úgy, mint itt, hogy a saját mivoltom a környezetemben levő emberek mivoltával ilyen erősen együtt élt volna.
Ez azonban csak a könyv általános jellegére áll. A természetre vonatkozó „goethei világnézetet” úgy írtam le, amint azt a nyolcvanas években Goethével kapcsolatos írásaimban már megtettem. Csak az egyes dolgokra vonatkozó nézeteimet bővítettem ki, mélyítettem el és támasztottam alá a Goethe-archívumban talált kéziratok alapján. – Mindabban, amit Goethével kapcsolatban írtam, az volt a fontos, hogy világnézetét, annak irányát mutassam meg a világnak. Ebből kellett volna azután kitűnnie, hogy az átfogó kutatáson alapuló és szellemi módon a dolgok mélyére hatoló gondolkodással Goethe hogyan jutott a természet egyes területein különböző felfedezésekhez. Nekem nem az volt a fontos, hogy ezekre a felfedezésekre, mint olyanokra mutassak rá, hanem kimutassam, hogy ezek Goethe szellemi természetszemléletének voltak az eredményei.
Azért, hogy ezt a természetszemléletet úgy jellemezzem, mint annak egyik részét, amit Goethe a világnak adott, ismertetéseket írtam Goethe gondolati és kutató munkájának a természetre vonatkozó részéről. És ugyanerre törekedtem Goethe tanulmányainak a rendezésénél is abban a két kiadásban, amelynek munkatársa voltam: a „Kürschners Deutscher National-Literatur”- ban és a weimari Sopbien Ausgaben-ban. Nem tekintettem feladatomnak annak tárgyalását, ami Goethe egész működéséből számomra következhetett volna, amit Goethe, mint botanikus, zoológus, geológus, mint színteoretikus olyan módon állított a világ elé, ahogy az ilyen teljesítményeket a tudományos szempontok szerint megítélik. – Úgy láttam, hogy ilyen értelemben tenni valamit, nem is fér össze a tanulmányok kiadás alá rendezésével.
És így Goethe írásainak az a része, amelyet a weimari kiadás számára rendeztem, nem is lett más, mint világnézetének a természeti kutatásában megnyilatkozó dokumentuma. Ahogy ez a világnézet megnyilatkozik a botanikában, geológiában stb. azt kellett kifejezésre juttatni. Voltak, akik pl. úgy látták, hogy a geológiai-ásványi írásokat másképp kellett volna rendeznem, hogy „Goethének a geológiához való viszonyát” már a tartalomból látni lehessen. Csak el kellett volna, hogy olvassák, amit erre vonatkozóan Goethe írásainak a rendezésével kapcsolatban a „Kürschners Deutscher National-literatur” kiadás bevezetésében írtam, mert abból világosan kitűnt, hogy sohasem lettem volna hajlandó a kritikusaim által követelt szempontok szerint dolgozni. Weimarban ezt tudták is akkor, amikor a kiadással megbíztak. Mert a Kürschner-féle kiadásban már mindaz megjelent, ami szempontjaimat rögzítette és csak ezután bíztak meg ezzel a munkával. Ezt a körülmények teljes tudatában tették. Nem vonom kétségbe, hogy amit a weimari kiadás előkészítése során egyes részletekkel csináltam, azt a „szakemberek” hibának minősíthetik. Ezeket helyesbíthetik, ha akarják. De ne állítsák be a dolgot úgy, mintha a kiadás nem az alapelveim, hanem a tudásom, vagy nem-tudásom miatt lett olyan, amilyen lett. És ezt különösen ne mondják azok, akik elismerik, hogy nincs érzékük annak a felfogására, amit Goethére vonatkozólag írtam.
Amikor egyes szakmai hibákról van szó, akkor kritikusaim figyelmét még sokkal nagyobb hibákra is felhívhatnám, nevezetesen azokra a dolgozataimra, amelyeket mint felső reáliskolai tanuló írtam. Életrajzomban kellőképpen utaltam arra, hogy már mint gyerek teljes magától értetődöttséggel éltem a szellemi világban, és hogy nagy fáradsággal kellett elsajátítanom mindazt, ami a külső világ megismeréséhez tartozik. Ezért ebben a vonatkozásban minden területen későn fejlődő voltam. Ennek a következményét viselik magukon Goethe-ki- adásaim egyes részei is.
XXII.
Weimari korszakom végén harminchat éves voltam. Már egy évvel előbb mélyreható változás indult meg bennem. Weimarból való távozásommal ez döntő élménnyé lett. Teljesen független volt külső életkörülményeim megváltozásától, amely szintén elég jelentős volt. A szellemi világ dolgait mindig magától értetődően észleltem; a fizikai világ észlelés útján való megközelítése viszont mindig a legnagyobb nehézségeket okozta. Olyan volt ez, mintha lelkileg nem tudtam volna olyan mélyen átélni, amit az érzékszervek átéltek, úgy hogy az nem tudott teljesen a lélek tartalmává lenni.
Harminchatodik életévem elejétől kezdve ez teljesen megváltozott. A fizikai világ folyamatait, lényeit és dolgait sokkal pontosában és mélyrehatóbban tudtam megfigyelni. Ez így volt mind a tudomány, mind a külső élet területén. Azelőtt azokat a nagy tudományos összefüggéseket, amelyeket szellemileg kell megérteni, minden fáradság nélkül megértettem, a fizikai észlelés viszont, különösen ennek az emlékezés útján való megtartása a legnagyobb erőfeszítésembe került. Most mindez megváltozott. Valamilyen azelőtt nem volt figyelem ébredt fel bennem a fizikailag észlelhető dolgokkal szemben. Fontosak lettek az egyes részletek; az volt az érzésem, hogy a fizikai világ mondani akar valamit magáról, amit csak ő mondhat el. Eszményképem lett, hogy a fizikai világot csakis annak a révén ismerjem meg, amit az magáról mond, anélkül, hogy az ember a maga gondolkodását, vagy a belső világában felszínre kerülő más lelki tartalmát abba belevigye.
Rájöttem, hogy az emberi életben bekövetkező bizonyos változást egy sokkal későbbi életszakaszban éltem át, mint mások. De azt is láttam, hogy ennek a lelki élet vonatkozásában mélyreható következménye van.
Láttam, hogy az emberek, mivel a szellemi világban való élésből korán térnek át a fizikai világ átélésére, sem a szellemi, sem a fizikai világ rendes megközelítéséhez nem jutnak. Ösztönszerűen összekeverik azt, amit a dolgok érzékeiknek mondanak azzal, amit a szellem révén élnek át és ezt használják fel arra, hogy a dolgokról „képzetet alkossanak”. – Mivel pontosan és behatóan figyeltem meg a fizikai dolgokat, egy teljesen új világ tárult fel előttem. Minden szubjektív szemponttól mentes, objektív szembenállás a fizikai világgal megnyilatkoztatott valamit, amiről a szellemi szemlélet semmit sem tudott mondani.
Mert a fizikai világ maga nyilatkoztatta meg magát a fizikai észlelésben, ezért a megismerés számára ott volt az ellenpólus, hogy az ember a szellemiséget is a maga teljes sajátszerűségében, a fizikaiaktól függetlenül szemlélje.
Ez rendkívüli módon hatott lelki életemre, mert az emberi élet területére is kiterjedt. Arra állítottam be magam, hogy egészen objektíven figyeljem meg az embereket és így nézzem azt, ami egy emberben megnyilatkozik. Gondosan kerültem, hogy kritikát gyakoroljak az emberek cselekedeteivel kapcsolatban, vagy hogy a velük való viszonyomban szimpátiát, vagy antipátiát érezzek; azt akartam, hogy „az ember úgy hasson rám, amilyen”.
Csakhamar észrevettem, hogy a világ ilyen megfigyelése ténylegesen a szellemi világba vezet. Az ember a fizikai világ megfigyelése közben teljesen kimegy magából; és éppen ezáltal jut valamilyen fokozott szellemi megfigyelőképesség révén ismét a szellemi világba.
Így abban az időben a szellemi és a fizikai világ a maga teljes ellentétében jelent meg előttem. Ezt az ellentétet azonban nem éreztem olyannak, amit valamilyen filozófiai gondolattal ki kellett volna egyenlíteni; mondjuk a monizmussal. Sőt inkább úgy éreztem, hogy ebben az ellentétben teljes lélekkel benne állni annyit jelent, mint „megérteni az életet”. Ahol az ellentéteket kiegyenlítve élik át, ott minden élettelen, halott. Ahol élet van, ott hat a ki nem egyenlített ellentét; az élet az ellentétek folytonos legyőzése, de ugyanakkor ellentétek teremtése is.
Mindebből érzésvilágomban valamilyen intenzív odaadás született, nem a világ gondolati, elméleti megértésével, hanem rejtélyességének átélésével szemben.
Hogy meditatív úton helyes viszonyba kerüljek a világgal, mindig újra és újra magam elé vetítettem, hogy a világ tele van rejtélyekkel. A megismerés meg akarja ezeket oldani, de legtöbbször gondolati úton. A rejtélyeket azonban – mondtam magamnak – gondolatok nem oldják meg. A gondolatok az embert a megoldás felé viszik ugyan, de nem adják a megoldást. A valóság világában születik egy rejtély; itt van mint jelenség; megoldása ugyancsak a valóság világában születik meg. Megjelenik valami, egy lény, egy folyamat és egy másik lénynek, vagy folyamatnak a megoldását adja.
Azt mondtam: az egész emberen kívüli világ egy rejtély, maga a tulajdonképpeni rejtély. És az ember maga a megoldás.
Ezért azt gondoltam: az ember minden pillanatban tud mondani valamit a világ rejtélyéről. De amit mond, az csak annyit tud adni a megoldáshoz, amennyit az ember saját magából, mint emberből megismert.
Így a megismerés is egy folyamattá lesz a valóság világában. Kérdések jelentkeznek a világban; feleletek jelentkeznek, mint valóságok; a megismerés az ember részvétele abban, amit bizonyos lények és folyamatok a szellemi és fizikai világban mondanak. — Bár mindez utalásszerűen, sőt néhány helyen egész világosan is benne volt már azokban az írásaimban, amelyek addig nyomtatásban megjelentek, de ebben az időben lett a legintenzívebb lelki élményemmé, amikor meditálóan akartam a világ alapjait kikutatni. És ami a legfontosabb: ez a lelki élményem intenzitásában az akkori tiszta, világos érzékszervi megfigyelésemből származott. Ezzel a megfigyeléssel új világ nyílt meg előttem. Abból, ami addig megismerésként élt bennem, meg kellett keresnem a lelki ellen-élményt, hogy az újjal szemben az egyensúlyt megteremtsem.
Mihelyt a fizikai világ lényszerű voltát nem gondoltam, hanem érzékeimmel észleltem, egy rejtélyt valóságként állítottam magam elé. És ennek magában az emberben van a megoldása.
Egész lelki mivoltomat áthatotta a lelkesedés azzal szemben, amit később „valóságszerű megismerésnek” neveztem. És különösen az volt világos előttem, hogy az ember az ilyen „valóságszerű megismeréssel” nem ülhet a világ egy sarkában, miközben rajta kívül zajlik a lét és létesülés. A megismerés az lett számomra, ami nem csak az emberhez, hanem a világ létéhez és létesüléséhez is hozzátartozik. Mint ahogy a fa gyökere és törzse nem kész valami, ha nem éli tovább életét a virágban, úgy a világ léte és létesülése sem igazán létező valami, ha nem él tovább a megismerés tartalmaként. Ezt szem előtt tartva minden lehető alkalommal ismételtem: az ember nem olyan lény, aki a saját maga számára szerzi meg a megismerési tartalmakat, hanem lelkében a színteret adja a világnak ahhoz, hogy az a maga létét és létesülését részben és éppen ezzel átélje. Ha nem volna megismerés, a világ befejezetlen valami lenne.
Azzal, hogy ilyen megismerten éltem bele magam a világ valóságába, egyre több lehetőségét láttam annak, hogy az emberi megismerés mivoltát kihangsúlyozzam azzal a nézettel szemben, amely szerint az ember a megismerésben a világról valamilyen tükörképet, vagy hasonlót teremtene. Szerintem a megismerő ember a világ társteremtője, nem pedig leutánzója valaminek, ami mint olyan el is maradhatna a világból anélkül, hogy a világ emiatt befejezetlen maradna.
Ezzel megismerésem számára a misztikára vonatkozóan is egyre nagyobb világosságot teremtettem. Az embernek a világtörténéssel való együttélését kiemeltem a határozatlan, misztikus megérzésből és abba a világosságba vittem bele, amelyben az eszmék nyilatkoznak meg. A fizikai világ csakis a maga sajátosságában szemlélve eszme-nélküli, mint ahogy a fa gyökere és törzse virág-nélküli. Mint ahogy azonban a virág nem a növényi lét eltűnése a semmiben, hanem magának a növényi létnek az átalakulása, úgy az ember fizikai világra vonatkozó eszmevilága is a fizikai lét átalakulása, nem pedig egy bizonytalan, misztikus-sötét valaminek a működése az ember lelki világában. Amilyen világosak a fizikai dolgok és folyamatok a napfényben, olyan világosnak kell lennie szellemileg annak, ami mint megismerés él az emberi lélekben.
Egészen világosan éltem át lelkemben azt, ami ezzel az orientáltsággal velejárt. De nagyon nehéz volt ezt az átélést kifejezni. — Weimari időszakom végén írtam „Goethes Weltanschauung” c. könyvemet és azokat a bevezetéseket, amelyek a Kürschner-féle kiadás számára általam szerkesztett utolsó kötetben jelentek meg. Most főleg arra gondolok, amit bevezetésként írtam Goethe „Sprüche in Prosa” c. általam kiadott művéhez és azt hasonlítom össze a „Goethes Weltanschauung” tartalmával, illetve annak a megfogalmazásával. Ha csak felszínesen nézzük, akkor lehet ellentmondásokat találni a két, szinte ugyanabban az időben keletkezett mű között. Ha azonban azt nézzük, ami a felszín alatt él, ami a felszínen megjelenő formákon keresztül, mint az élet, a lélek, a szellem mélységeire vonatkozó szemlélet akar megnyilatkozni, akkor nem ellentmondásokat találunk, hanem éppen az akkori munkáimban azt a küzdelmet, hogy a dolgokat kifejezzem. Küzdelmet azért, hogy bevigyem a világnézeti fogalmakba azt, amit előbb a megismerés élményéről, az embernek a világhoz való viszonyáról, a valóságban jelentkező rejtélyekről és a rejtélyek megoldásáról mondtam.
Amikor kb. három és fél évvel később „Welt- und Lebensanschauungen im neuzehnten Jahrundert” c. könyvemet írtam, bizonyos vonatkozásban már előbbre voltam. És a fent leírt megismerési élményemet a történelemben jelentkező egyes világnézetek tárgyalásánál hasznosítani tudtam.
Aki egyes írásokat azért utasít el, mert azokban írójuk megismerően küzd, vagyis bennük – az előbb leírtak értelmében – a világ élete az emberi lélek színterén folytatott küzdelem eredményeként tovább alakul, annak – megítélésem szerint – nem sikerülhet megismerésével a valósághoz eljutni. Ez mint szemlélet éppen abban az időben alakult ki bennem, fogalmi világomban viszont már régóta megvolt. Ez a lelki életemben lejátszódó fordulat tartalmukban terhes belső tapasztalatokkal járt. A lelki átélésben megismertem a meditáció mivoltát és a szellemi világban való látásra vonatkozó jelentőségét. Már előbb is meditáló életet folytattam; de ehhez az indítékot annak az eszmei felismerése adta, hogy milyen értéke van a szellemi világnézet számára. Most viszont belső világomban került felszínre valami, ami a meditációt igényelte, mint ami lelki életem számára létszükséglet. Lelki életemnek egyszerűen szüksége volt a meditációra, mint ahogy az organizmusnak is a fejlődés bizonyos fokán szüksége van a tüdővel való lélegzésre.
Az érzékszervi megfigyelés révén nyert fogalmi megismerésnek a szellemi látáshoz való viszonya most, életemnek ebben a szakaszában, az eddigi, inkább eszmei átélés helyett olyanná lett, amelyben az egész ember vesz részt. Az eszmei átélés, amely a szellemiséget mégis felveszi magába, az az elem, amelyből a „Philosophie der Freiheit” született. De ha az egész ember éli át, akkor ez az átélés sokkal lényszerűbben tartalmazza a szellemi világot, mint az eszmei átélés. Jóllehet ez az utóbbi is már magasabb fok, mint a fizikai világ fogalmi megértése. Az eszmei átélésben nem a fizikai világot ismerjük meg, hanem egy a fizikai világgal mintegy közvetlenül határos világot.
Miközben arra törekedtem, hogy mindezt kifejezzem és átéljem, a megismerés három módja állt előttem. Az első a fizikai megfigyelésen alapuló fogalmi megismerés. Ezt a lélek elsajátítja és emlékező képességének mértéke szerint belső világában megtartja. Az elsajátítandó tartalom ismétlésének csak az a jelentősége, hogy így a tartalmat jobban lehet megőrizni. – A második megismerési módban nem a fizikai megfigyelésből vesszük fogalmainkat, hanem ezeket az érzékektől függetlenül, belső világunkban éljük át. Ekkor maga az átélés mivolta kezeskedik arról, hogy a fogalmak szellemi valóságon alapulnak. Annak a megállapításához, hogy a fogalmak szellemi valóságon alapulnak, magának az átélésnek a jellegénél fogva, ugyanolyan biztonsággal jut el az ember ennél a megismerési módnál, mint ahogy a fizikai megismerésnél is biztosak vagyunk abban, hogy nem illúziókkal, hanem valóságokkal van dolgunk.
Ennél az eszmei-szellemi megismerésnél már nem elég – mint a fizikainál – az a fajta elsajátítás, amelynek eredményeképpen a megismerés emlékezetünkben van. Az elsajátítás folyamatát folytonossá kell tennünk. Mint ahogy az organizmusnak sem elég a csak egy ideig tartó lélegzés ahhoz, hogy amit belélegeztünk azt további életünkben a lélegzéshez felhasználjuk, úgy az eszmei-szellemi megismerés számára sem elég a fizikaihoz hasonló megismerés elsajátítása. Az eszmei-szellemi megismerés számára kell, hogy a lélek folytonos eleven kölcsönhatásban legyen azzal a világgal, amelybe ennek a megismerésnek a révén helyezi bele magát. Ez a meditáció útján történik, amely – ahogy az előbb jeleztem – a meditálás értékének a felismeréséből származik. Ezt a kölcsönhatást már sokkal a harmincötödik évemben lelki életemben bekövetkezett fordulat előtt is kerestem.
Így most a meditálás lelki életszükségletemmé lett. Ezzel eljutottam a megismerés harmadik módjához. És ez nem csak a szellemi világ további megismeréséhez vezetett, hanem a szellemi világgal való belső együttélést is lehetővé tette. Bizonyos képzeteket belső szükségszerűségből mindig újra tudatom középpontjába kellett állítanom.
Ez a következőképpen történt: ha lelkemben olyan képzetek élnek, amelyeket a fizikai világgal szemben állva alkottam, akkor az átéltek közvetlen tapasztalás útján szerzett valóságáról csak addig beszélhetek, amíg érzékszervi megfigyeléssel állok szemben a jelenséggel, vagy folyamattal. Érzékeim mindaddig, amíg megfigyelek, kezeskednek a megfigyeltek igazságáról.
Másképpen áll a dolog, ha eszmei-szellemi megismerésemmel a szellemi világ lényeivel, vagy folyamataival állok szemben. Ekkor az egyes lény, vagy folyamat szemlélésében az észleltek közvetlen tapasztalása a szemlélés után is megmarad. Ha pl. az én-t éljük át, mint az ember őseredeti belső mivoltát, akkor a szemlélődő átélésben tudjuk, hogy ez az „én” a fizikai testben élés előtt is megvolt és utána is meglesz. Amit így az „én”-ben átélünk, azt az én közvetlenül nyilatkoztatja meg, ahogy a rózsa is megnyilatkoztatja a maga pirosságát a közvetlen észlelésben. — Az ilyen belső szellemi szükségszerűség alapján gyakorolt meditációban egyre jobban fejlődik ki annak a tudata, hogy van bennünk egy „belső szellemi ember”, aki a fizikai organizmustól teljesen függetlenül tud a szellemiségben élni, észlelni és mozogni. A meditáció eredményeként ezt az önálló embert közvetlenül tapasztaltam, és a szellemiséget ezáltal lényegesen elmélyültebben éltem át. Hogy a fizikai megismerés az organizmus által jön létre, arról saját magunknak a fizikai megismerés számára lehetséges megfigyelése eléggé tanúskodik. De az eszmei-szellemi megismerés is még függ az organizmustól. Önmagunk megfigyelése erre vonatkozólag azt mondja, hogy az érzékszervi megfigyelésben az egyedi megismerési aktus az organizmushoz van kötve. Az eszmei-szellemi megfigyelésben az egyedi aktus teljesen független a fizikai organizmustól; de hogy az emberben ilyen megismerés egyáltalán létrejöhessen, az azzal függ össze, hogy az organizmusban általánosságban van élet. A harmadik megismerési mód csak akkor jöhet létre, ha a szellemi ember a fizikai organizmustól annyira függetleníti magát, mintha az nem is léteznék.
Mindezeknek a tudata a meditatív élet hatására fejlődött ki bennem. Azt a nézetet, amely szerint a meditációban az ember valamilyen autoszuggesztió hatása alatt áll és a szellemi megismerés ennek lenne az eredménye, a magam számára meggyőzően meg tudtam cáfolni. Mert a szellemi átélés igazságáról már a legelső, eszmei-szellemi megismerés is meggyőzött. És pedig valóban a legelső nem csak a meditálással továbbra is megtartott, hanem az, amellyel az eszmei-szellemi megismerés egyáltalán elkezdődött. Ahogy az ember józan tudattal az igazságot teljes egzaktsággal állapítja meg, úgy tettem én ezt meg az előbbiekkel kapcsolatban, mielőtt még autoszuggesztióról egyáltalán szó lehetett volna. A meditáció eredményével kapcsolatban tehát csak olyasvalaminek az átéléséről lehetett szó, aminek a valóságát már az átélés előtt is képes voltam teljes mértékben ellenőrizni.
Mindez, ami lelki átalakulásommal állt kapcsolatban, önmegfigyelésemmel függött össze és ugyanúgy, mint az előbb elmondottaknak rendkívüli jelentősége volt számomra.
Ereztem, hogy korábbi életem eszmeisége bizonyos irányban háttérbe szorult, és helyét az akarati jelleg foglalta el. Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, az akaratnak a megismeréssel kapcsolatban minden szubjektív önkényességtől tartózkodnia kell. Az akarat olyan mértékben növekedett, amilyenben az eszmeiség csökkent. És az akarat vette át a szellemi megismerés irányítását is, amit azelőtt szinte teljes egészében az eszmeiség végzett. Akkor ugyanis már felismertem, hogy a lelki élet gondolkodássá, érzéssé és akarattá tagozódásának csak korlátozott jelentősége van. Az igazság az, hogy a gondolkodásban benne van az érzés és az akarat is; csak éppen a gondolkodás az uralkodó. Az érzésben benn él a gondolkodás és az akarat is, és az akaratban ugyanígy a gondolkodás és az érzés. Átéltem, ahogyan az akarat többet vett fel a gondolkodásból, a gondolkodás többet az akaratból.
A meditáció egyrészt a szellemiség megismeréséhez vezet, másrészt az önmegfigyelés következménye; az organizmustól független szellemi ember belső megerősödése és mivoltának olyan megalapozottsága a szellemi világban, amilyen megalapozottsága a fizikai embernek van a fizikai világban. – Megfigyelhető, hogy a szellemi embernek a szellemi világban való megalapozottsága határtalanná fokozódik, ha a fizikai organizmus ezt nem korlátozza, viszont a fizikai organizmusnak a fizikai világban való megalapozottsága megszűnik – a halállal – mihelyt a szellemi ember ezt a megalapozottságot saját maga már nem tartja fenn. – Az ilyen átélő megismeréssel nem fér össze semmilyen ismeretelmélet, amely az emberi tudást egy bizonyos területre korlátozza és azt állítja, hogy az „okok” és „magánvalók” egy ezen a területen túli világban vannak és az emberi tudás számára elérhetetlenek. Számomra minden „elérhetetlen” csak egyelőre volt elérhetetlen és csak addig, amíg az ember belső világában ki nem fejleszti azt a lényszerű valamit, ami az azelőtt ismeretlennel rokon és ezért ezzel az átélő megismerésben össze tud nőni. Az embernek ezt a képességét, hogy a lét minden formájába bele tud nőni, olyasminek láttam, amit el kell ismernie annak, aki az embernek a világgal szembeni helyzetét megfelelő megvilágításban akarja látni. Aki ezt nem ismeri el, annak a megismerés nem adhat olyasmit, ami valóban a világhoz tartozik, csak a világtartalom valamely részének indifferens mását. Az ilyen pusztán lemásoló megismeréssel azonban az ember nem tudja önmagában azt a lényt megragadni, aki teljesen tudatos individualitásként bensőjében éli át azt, hogy ő, az ember biztos alapon áll a világmindenségben.
Nekem az volt a fontos, hogy úgy beszéljek a megismerésről, hogy az ember a szellemiséget nem csak elismerje, hanem úgy ismerje el, hogy azt egyben lássa is. Fontosabbnak tartottam annak a hangsúlyozását, hogy a lét „ősokai” az ember átélésének a körén belül vannak, semmint hogy egy ismeretlen szellemiséget ismerjen el gondolati úton valamilyen „földöntúli” világban.
Ezért elutasítottam azt a gondolkodásmódot, amely az érzékszervi észlelés tartalmát (szín, hő, hang stb.) csak olyan valaminek tartja, amit egy ismeretlen külső világ közöl az emberrel az érzékszervi észlelés útján, erről a külső világról magáról azonban csak hipotetikusan lehet képzetet alkotni. Azokat a teóriákat, amelyek az ilyen irányú fizikai és fiziológiai gondolkodás alapjai, átélő megismerésem egész különösen károsaknak érezte. Ez az érzés életemnek ebben a szakaszában rendkívül elevenen élt bennem. Mindaz, amit a fizikában és fiziológiában a „szubjektív érzékelés mögöttinek” mondanak, ha szabad ezt a kifejezést használnom, „megismerési rosszullétet” okozott.
Ezzel szemben Lyell, Darwin, Haeckel gondolkodásában olyasvalamit láttam, ami úgy, ahogy megnyilatkozott, tökéletlen volt ugyan, de az egészséges irányban való fejlődés lehetőségét hordta magában. – Ebben a vonatkozásban termékenynek ítéltem Lyell alapelvét, hogy t.i. azokat a jelenségeket, amelyek a földfejlődés őskorába esnek és ezért a fizikai megfigyelés számára hozzáférhetők, olyan eszmékkel magyarázza, amelyek a lét jelenlegi megfigyeléséből adódnak. Az ember fizikai felépítését megérteni úgy, ahogy formáit az állati formákból vezetjük le – ahogy ezt Haeckel átfogó módon teszi a maga antropogeniájában – jó alapnak tekintettem a megismerés további fejlődése szempontjából.
Azt mondtam magamnak: ha az ember a megismerésnek valamilyen határt állít fel, amelyen a „magán valók” túl vannak, akkor elzárja maga előtt a szellemi világhoz vezető utat. Ha úgy áll szemben a fizikai világgal, hogy az egyik jelenség a másikat ezen a világon belül magyarázza (a földfejlődésben a jelenlegi folyamatok a geológiai ősidőt, az állati formák az emberi formákat) akkor képes lehet arra, hogy a lények és folyamatok ilyen megmagyarázhatóságát a szellemiségre is kiterjessze.
És ezzel kapcsolatban is azt mondhatom, hogy ez mint szemlélet éppen akkoriban alakult ki bennem, fogalmi világomban viszont már régen élt.
XXIII.
Az előbbi fejezetben említett belső fordulattal életem második nagy szakasza lezárult. A sors útjai kezdtek más értelmet kapni, mint eddig. Mind a bécsi, mind a weimari időben a sors külső útmutatásai azonos irányúak voltak belső lelki törekvéseimmel. Minden írásomban a szellemiséghez igazodó világnézetem nyilatkozik meg, bár valamilyen belső kényszerűség azt parancsolta, hogy szemlélődésemet kevésbé irányítsam a tulajdonképpeni szellemi területre. Bécsi nevelői tevékenységemben csakis a saját lelki beállítottságomból származó célkitűzéseim vezettek. Weimarban a Goethére vonatkozó munkámban is csak az érvényesült, amit az ilyen munka szempontjából feladatnak tekintettem. A kívülről jövő impulzusokat sehol sem volt nehéz az enyémekkel összhangba hozni.
Éppen életemnek ilyen alakulása adta a lehetőséget arra, hogy a szabadság eszméjét úgy szemléljem és úgy tárgyaljam, ahogy az előttem világosan állt. Nem hiszem, hogy a szabadság eszméjét egyoldalúan láttam volna azért, mert saját életemben olyan nagy jelentősége volt. Ez az eszme az objektív valóságnak felel meg és amit az ember maga az ilyen objektív valósággal kapcsolatban átél, az lelkiismeretes megismerési törekvés mellett ezt a valóságot nem változtathatja meg, csak lehetővé teheti annak magasabb, vagy alacsonyabb fokon való áttekintését.
A szabadság-eszmének ehhez a szemléletéhez kapcsolódott az olyan sokak részéről félreértett „etikai individualizmusom”. Ez életem harmadik szakaszának a kezdetén egész emberi mivoltomat ragadta meg, holott azelőtt a szellemiségben élő fogalmi világomnak csak egyik eleme volt.
Az akkori idők fizikai és fiziológiai világnézete, amelyet elutasítottam, másrészt biológiai világnézete, amelyet tökéletlensége ellenére is hídnak lehetett tekintenem a szellemi világnézet felé, szükségessé tették, hogy mindkét területen saját nézetemet egyre inkább megfogalmazzam. Választ kellett találnom arra a kérdésre, kaphat-e az ember cselekvéséhez a külső világból impulzust? Úgy láttam, hogy azok az isteni-szellemi erők, amelyek az ember akaratát belülről hatják át, nem a külső világból jutnak az ember belső világába. Ez következett mind a helyes fizikai-fiziológiai, mind a biológiai gondolkodásból. A természet útján, vagyis kívülről nem kap indítékot az akarat. Következésképpen semmilyen isteni-szellemi morális impulzus nem tud külső úton a léleknek abba a részébe hatolni, ahol az ember saját akarati impulzusa kialakul. Külső természeti erők csak azt tudják megragadni, ami az emberben természeti. Ekkor azonban valójában nincs szabad akarat-megnyilvánulás, hanem a természeti történés folytatódik az emberben és az emberen keresztül. Az ember ekkor nem ragadja meg a maga egész mivoltát, hanem a maga külső természeti részében reked meg, mint nem-szabadon cselekvő lény. Ezért — folyton ezt mondtam magamnak – nem is az a fontos, hogy arra a kérdésre feleljünk, szabad-e az ember akarata, vagy sem, hanem az az egészen más kérdés a fontos: hogyan jut el a lélek a nem-szabad, a természettől impulzált akarattól a szabad, a morális akarathoz? Hogy erre a kérdésre megtaláljam a választ, azt kellett megvizsgálnom, hogyan él az isteni szellemiség az egyes emberi lelkekben. A moralitás alapja az emberi lélekben van; ezért a lélek mélyén, annak individuális részében kell a morális impulzusnak megszületnie.
A morális törvények, amelyeket – mint parancsolatokat – kívülről kapott az ember, még ha eredetileg a szellemi világból származnak is, nem azzal válnak az emberben morális impulzusokká, hogy akaratát azok szerint irányítja, hanem csakis azzal, hogy az azokban levő gondolati tartalmat a maga szellemi mivoltában egészen individuálisan éli át. A szabadság az ember gondolkodásában él; és nem az akarat szabad, hanem a gondolat, amely az akaratot irányítja.
Ezért kellett már a „Philosophie der Freiheitben” nagyon nyomatékosan a gondolat szabadságáról beszélnem, amikor az akarat morális természetéről volt szó.
Meditatív életemben ezzel az eszmével nagyon intenzíven foglalkoztam. Az erkölcsi világrend egyre világosabban állt előttem, mint a magasabb szellemi világok tevékenységének a Földön realizálódott megnyilatkozása. Világosan láttam, hogy csak az képes a morális világrendet a maga gondolati világával felfogni, aki elismeri a szellemiséget.
Mindezek meglátása életemnek éppen ebben a szakaszában összekapcsolódott azzal az általam felismert átfogó igazsággal, hogy a világ lényeit és folyamatait valójában nem lehet megmagyarázni úgy, hogy az ember gondolkodással akarja „megmagyarázni”. Hanem csakis úgy, hogy az ember a gondolkodás révén a folyamatokat olyan összefüggésekben tudja látni, amelyekben az egyik a másikat magyarázza, amelyekben az egyik rejtéllyé, a másik megoldássá lesz és az ember az általa észlelt külvilág számára maga lesz a Szó, az Ige. Ezzel annak a gondolatnak az igazságát éltem át, hogy a világban és a világ működésében a Logosz, a Bölcsesség, az Ige uralkodik. – Úgy láttam, hogy ezekkel a gondolatokkal világosan át tudom tekinteni a materializmus lényegét. A materialista gondolkodás káros voltát nem abban láttam, hogy figyelmét a szellemiség anyagi megjelenésére irányítja, hanem abban, ahogyan az anyagról gondolkodik. Az anyagot nézi és nem veszi észre, hogy valójában szellem van előtte, amely csak éppen anyagi formában jelenik meg. Nem tudja, hogy a szellem anyaggá metamorfozálódik, hogy úgy tudjon működni, ahogy csakis ebben az anyagi metamorfózisban lehetséges. A szellemnek előbb a materiális agyat kell létrehoznia, hogy ebben az alakban élje a gondolati életet, amely az embernek a Földön a szabad én-tudatot adja. Kétségtelen, hogy az agyban, amely anyagi valami, jelenik meg a szellem; de ehhez előbb az agynak kellett a szellemből megszületnie.
A fizikai és fiziológiai gondolkodásmódot azért utasítottam el, mert ez valamilyen kiagyalt, nem megélt anyagiságot tesz meg az emberben megjelenő szellemiség külső indítékának és közben az anyagot olyannak gondolja el, hogy azt nem lehet odáig követni, ahol a szellem van. Olyan anyag, amelyet ez a gondolkodásmód reálisnak tart, sehol sincs reálisan. A materialista természeti gondolkodók alapvető tévedése abban áll, hogy lehetetlen elképzelésük van az anyagról. És ezzel elzárják a szellemiséghez vezető utat. Az az anyagszerű természet, amely csak arra készteti az embert, hogy a természetet élje át, a világot „illúzióvá” teszi. – Mivel ezek az eszmék nagyon intenzíven éltek bennem, négy évvel később kidolgoztam és megírtam a „Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrundert” című könyvem „Die Welt als Illusion” c. fejezetét. (Ez a munkám a későbbi bővített kiadásokban a „Rätsel der Philosophie” címet kapta.)
A biológiai gondolkodásban hasonló módon nem lehet olyan meghatározásokat adni, amelyek a képzetalkotás tárgyát teljesen kirekesztik az emberi átélés területéről és helyette az ember lelki élete számára csak valamilyen illúziót adnak. A biológiai gondolkodásmóddal nem lehet ahhoz a megállapításhoz jutni, hogy az emberen kívül van egy világ, amelyből semmit sem él át, amely csak az érzékei útján ad benyomásokat és amely benyomások egyáltalán nem is biztos, hogy hasonlítanak arra, ami ezeket a benyomásokat létrehozza. Az még csak hihető, hogy ha lelki életében az ember a gondolkodást, ezt a fontos tényezőt, elnyomja, és hogy mond valamit azzal, ha azt állítja, hogy a szubjektív fényészleletnek az éterben objektíven egy mozgásforma felel meg – ez volt az akkori elképzelés – de ahhoz már nagyon fanatikusnak kell lenni, hogy az ember az életben észlelteket is így akarja „megmagyarázni”.
Azt mondtam magamnak, hogy az ilyen gondolkodás- mód sohasem tud felemelkedni a természetről alkotott fogalmaktól az erkölcsi világrendről alkotott fogalmakhoz. Az erkölcsi világrendet csak olyasminek tudja elképzelni, ami a megismerés számára idegen területről jön a fizikai világba.
Életem harmadik korszakának kezdetén nem éppen ezek a kérdések voltak a legfontosabbak, mert hiszen már hosszabb ideje foglalkoztattak. – De jelentős lett, hogy egész megismerésem – anélkül, hogy tartalmában lényegesen megváltozott volna – éppen kérdések révén lett az eddigivel szemben fokozottabb mértékben életteljes. Az emberi lélek a „Logoszban” él, és hogy hogyan él a külső világ ebben a Logoszban, ez volt már a nyolcvanas évek közepén „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” c. művem alapvető kérdése; és ez maradt Wahrheit und Wissenschaft és Philosophie der Freiheit c. műveim számára is. Ez az orientáltság uralkodott minden gondolatomon, amikor azokba a lelki mélységekbe igyekeztem behatolni, amelyek révén Goethe fényt akart deríteni a világ jelenségeire.
Ebben az időszakomban különösen az foglalkoztatott, hogy azok az eszmék, amelyeket olyan határozottan el kellett utasítanom, mennyire intenzíven hatottak a kor gondolkodására. Az emberek annyira ebben a lelki orientáltságban éltek, hogy képtelenek voltak annak a horderejét valamennyire is érzékelni, amit az ellentétes irány képviselt. Az ellentétet a között, ami számomra a legtisztább igazság volt és a kor nézetei között életem alaphangulataként éltem át a századforduló körüli években.
Úgy láttam, hogy arra, ami szellemi életként jelentkezett, ez az ellentét nyomta rá a bélyegét. Nem mintha mindazt elutasítottam volna, amit ez a szellemi élet létrehozott. De éppen a sok jóval szemben, amelyet benne értékeltem, éreztem mély fájdalmat, mert úgy láttam, hogy ezzel a jóval, amely a szellemi élet csíráját hordja magában, mindenütt a gonosz hatalmak állnak szemben.
Így mindenünnen azzal a kérdéssel találtam szemben magam: hogyan lehet megtalálni az utat ahhoz, hogy amit bensőleg igaznak lát az ember, azt a kor számára érthető kifejezési formába öntse.
Ha az ember ilyesmit él át, akkor valahogy úgy érzi, mintha egy nehezen megmászható hegycsúcsra kellene felkapaszkodnia. A legkülönbözőbb pontokról próbálja megközelíteni a csúcsot; de mindig megtorpan, mert olyan erőfeszítések vannak mögötte, amelyek hiábavalóknak tűnnek.
Egyszer a kilencvenes években Frankfurt am Mainban Goethe természetszemléletéről beszéltem. A bevezetésben azt mondtam, hogy Goethének csak az életre vonatkozó szemléletéről akarok beszélni; mert a fényre és színekre vonatkozó eszméihez a mai fizikában nem lehet hidat verni. – Úgy láttam, hogy ez a kor szellemi orientáltságának egyik fontos tünete.
Valamivel később egy kiváló fizikussal beszélgettem, aki szintén intenzíven foglalkozott Goethe természet- szemléletével. A beszélgetés abban csúcsosodott ki, hogy a fizikus a következőt mondta: Goethének a színekre vonatkozó elgondolásával a fizika nem tud mit kezdeni és hogy én erre – elnémultam.
Milyen sokat mondott akkor ez nekem, hogy ami számomra igazság, azzal a kor gondolkodása „nem tud mit kezdeni”.
XXIV.
Megrendülten kérdeztem magamtól: el kell hát Rémülni?
Lelki életem ilyen alakulása mellett szükségessé vált, hogy külső tevékenységembe új elemet vigyek. Azok az erők, amelyek külső sorsomat irányították, már nem tudtak olyan egységben lenni a szellemi világ átéléséből adódó belső impulzusokkal, mint eddig. – Már hosszabb idő óta gondoltam arra, hogy egy folyóiratban közlöm kortársaimmal azokat a szellemi impulzusokat, amelyekről úgy véltem, hogy a nyilvánosság elé kell vinni. Nem akartam „elnémulni”, hanem annyit akartam mondani, amennyit csak mondani lehetett.
Hogy magam alapítsak egy folyóiratot, erre nem is gondolhattam, mert sem az anyagi eszközök, sem az ilyen lapalapításhoz szükséges kapcsolatok nem álltak rendelkezésemre.
Így megragadtam az alkalmat, hogy a „Magazin für Literatur” kiadói jogát megszerezzem.
Ez egy régi hetilap volt. Goethe halála évében (1832) alapították. Először mint „Magazin für Literatur des Auslandes” címmel jelent meg. Azoknak a külföldi, a legkülönbözőbb országokban megjelenő szellemi termékeknek a fordítását hozta, amelyeket a szerkesztőség elég értékesnek talált ahhoz, hogy a német szellemi életbe beleáramoljanak. – Később a lapot „Magazin für Literatur des In- und Auslandes” címmel adták ki. Most a szellemi élet egész területéről hozott tájékoztatásokat, költői és kritikai műveket. Ezzel a tevékenységével nagyjából elég jól fenn is tartotta magát. A lapnak ez a működése arra az időre esett, amikor a német nyelvterületen elég sok ember élt, aki igényelte, hogy hetenként rövid áttekintésben megkapja mindazt, ami szellemi területen „történik”. – Amikor azután a nyolcvanas, kilencvenes években a szellemi életnek ebbe a nyugodt, mondhatni szolid világába beleáramlottak a fiatal generáció új irodalmi célkitűzései, ez a Magazint is csakhamar új irányba vitte. Elég gyakran váltogatta szerkesztőit és ezektől kapta mindenkori színezetét, mivel ezek az új mozgalmakhoz így, vagy úgy viszonyultak. – Amikor 1987-ben a lapot megszereztem, közel állt az új irodalmi törekvésekhez, ugyanakkor nem utasította el az egyéb törekvéseket sem. – Viszont egyáltalán nem tudta már magát anyagilag egyedül fenntartani, így aztán egyebek mellett a „Freie literarische Gesellschaft” (Szabad Irodalmi Társaság) orgánumává lett. Ez az előfizetők számát némiképpen gyarapította. Mindezek ellenére amikor átvettem a lapot, az összes előfizetőket, a bizonytalanokat is, össze kellett szedni ahhoz, hogy szűkén megkapjuk éppen azt az előfizetői számot, amellyel tartani tudjuk magunkat. A folyóiratot csak úgy vehettem át, ha egyszersmind olyan tevékenységet is vállalok, amely alkalmasnak látszott arra, hogy az előfizetők számát növelje. – Ez a „Freie literarische Gesellschaftban” való tevékenység volt. A lapot úgy kellett szerkesztenem, hogy a társaság is jogaihoz jusson. Ez kereste az olyan embereket, akiket a fiatalabb generáció művei érdekeltek. A társaság székhelye Berlin volt, ahol azt fiatalabb irodalmárok alapították. De sok német városban is képviselve volt. Csakhamar kiderült, hogy ezek közül nem egy csak igen szerény keretek között működik. – Nekem a társaságban előadásokat kellett tartanom, hogy a szellemi tartalmakat, amelyek közvetítése a Magazin feladata volt, személyesen is elmondjam.
Olvasóim szellemi igényeibe tehát bele kellett élnem magam. A társaságban olyan tagsággal volt dolgom, amely határozott valamit várt tőlem, mert ilyen határozott valamit eddig is kapott. De semmi esetre sem azt várta tőlem, amit legbensőbb világomból adhattam volna neki. A társaság jellegét az is meghatározta, hogy mintegy ellenpólusa volt a „Literarische Gesellschaft”- nek, amelyben olyanok voltak a hangadók, mint pl. Spielhagen.
Mivel benne éltem a szellemi világban, azokat a körülményeket, amelyek közé kerültem, egészen bensőségesen éltem át a többiekkel. Megpróbáltam teljesen belehelyezkedni az olvasók és tagok lelki világába, hogy szellemi jellegükből kiindulva találjam meg azokat a formákat, amelyekbe öltöztetnem kellett, amit szellemileg adni akartam.
Nem állíthatom, hogy működésem kezdetén olyan illúzióknak adtam volna át magam, amelyek aztán később szétfoszlottak. Mert működésemmel szemben az olvasók és hallgatóság részéről már kezdettől egyre nagyobb ellenállás volt tapasztalható. Azokban, akiket a Magazin korábban maga köré gyűjtött, nem volt komoly, mélyebb szellemi érdeklődés. Csak kevesen érdeklődtek komolyabban. És ezeknél a keveseknél sem volt ennek az érdeklődésnek erősebb szellemi alapja, inkább valamilyen általános keresés volt, amely mindenféle művészi és egyéb szellemi formákban akarta kiélni magát.
És így rövidesen felmerült bennem a kérdés: vállalhatom-e a felelősséget magammal és a szellemi világgal szemben, hogy ebben a körben működjem. Mert bár sok, a körhöz tartozó embert nagyon megszerettem és úgy éreztem, hogy barátság fűz hozzájuk, ők is azokhoz tartoztak, akik miatt „el kellett volna némulni”.
Ehhez még valami más is hozzájárult. Azok között, akikkel eddig közeli barátságban voltam, sokan voltak, akikről a velem szemben tanúsított magatartásuk alapján azt hihettem, hogy saját lelki életük nem halad ugyan hosszú távon együtt az enyémmel, de feltételeznek bennem valamit, ami értékesnek tünteti fel előttük a megismerés és az élet egyéb területein is kifejtett tevékenységemet. Ezért aztán a velem kapcsolatos élményeik alapján sokszor minden bírálat nélkül álltak mellém.
A „Magazin” addigi kiadója viszont nem így gondolkodott. Azt mondta, hogy annak ellenére, hogy van bennem bizonyos életpraxis, mégis csak „idealista” vagyok.
Mivel a Magazint több évi részletfizetésre adta el, igencsak komoly érdeke fűződött a lap további fennállásához. Így saját szempontja szerint nem is tehetett mást, minthogy még egy garanciát kívánjon az én személyemben rejlő garancián kívül. Nem tudhatta ugyanis előre, hogy a Magazin és a Freie literarische Gesellschaft köré gyűlt emberek között milyen eredménnyel fogok működni. Ezért feltételként kikötötte, hogy Ottó Erich Hartleben mint társkiadó jegyezze a céget és működjék is közre. – Visszaemlékezve, ma sem szeretném, ha kiadói tevékenységem más lett volna, mint amilyen volt. Mert aki benn áll a szellemi világban, annak – amint azt az előbbiekben már elmondtam – a fizikai világot teljesen át kell élnie és meg kell ismernie. Számomra ezt különösen a lelkemben végbement változás tette magától értetődően szükségessé. Nem elfogadni azt, amit világosan mint a sors útmutatását ismertem fel, bűnnek éreztem volna szellemi átélésemmel szemben. Nem csak egyszerűen egy „tényt” láttam abban, hogy egy időre Hartlebennel együtt kellett dolgoznom, hanem a „sors (karma) által nekem juttatott tényt”.
Ebből a kapcsolatból aztán leküzdhetetlen nehézségek adódtak. Hartleben csak az esztétikának élt. Mindaz kedvesen finom volt rajta, ami mélyen gyökerező esztétikai világszemléletéből fakadt – még gesztusai is – annak ellenére, hogy gyakran elég rendetlen külsővel jelent meg. Ez a lelki magatartása tette mintegy szükségletté számára, hogy mindig újból hónapokat töltsön Itáliában. Ha azután visszatért, lényéből mindig egy darab Itália sugárzott. – Emellett meleg szeretetet éreztem iránta.
Együttműködésünk viszont tulajdonképpen lehetetlen volt. Hartleben egyáltalán nem törekedett arra, hogy a „Magazin” olvasóinak, illetve a „Freie literarische Gesellschaft” tagjainak az eszmevilágába és érdeklődési körébe belehelyezkedjék, hanem mind a két helyen érvényre akarta juttatni azt, amit esztétikai érzéke sugallt. Ez egészen idegen volt számomra. Közreműködési jogával elég gyakran élt, máskor viszont hosszú ideig nem. Hiszen sokszor volt távol Itáliában. Így a Magazinba valamilyen nem-egységes jelleg került. – És Hartleben minden „érett esztétikai világnézete” mellett sem tudta legyőzni magában a „diákot”. Itt a „diák” kevésbé jó oldalát értem, nem azt, amit mint termékeny erőt vihet az ember diákéveiből későbbi életébe.
Amikor társulnom kellett vele „Die Erziehung zur Ehe” (Házasságra nevelés) c. drámája révén a tisztelők széles tábora vette körül. A mű egyáltalán nem abból a finom esztétikai jellegből íródott, amely a vele való érintkezésben olyan vonzóan hatott; hanem abból a féktelenségből és szabadosságból, amely összes szellemi produkcióit és a Magazinnal kapcsolatos döntéseit is jellemezte. Ezek nem lényének mélyéből, hanem egy bizonyos felületességből születtek. Személyesen Hartlebent csak kevesen ismerték.
Magától értetődő volt, hogy Berlinbe való költözésem után, ahol a Magazint szerkesztenem kellett, Hartleben körével érintkeztem. Mert ez adott lehetőséget arra, hogy a laphoz és az Irodalmi Társasághoz tartozó dolgokat úgy tekintsem át, ahogy az szükséges volt.
Ez elég kellemetlen volt; mert megakadályozott abban, hogy azokat, akikkel Weimar óta jó barátságban voltam, felkeressem, és velük közelebbi kapcsolatba kerüljek. Mennyire szerettem volna pl. Eduard v. Hartmannt többször is meglátogatni. Ez azonban sehogy sem ment. A másik oldal teljesen igénybe vett. És így egy értékes emberi kapcsolat egy csapásra sok mindentől elszakított, amit szívesen ápoltam volna továbbra is. De felismertem, hogy ez a sors rendelése volt. Lelki beállítottságomnál fogva éppenséggel megtehettem volna, hogy teljes érdeklődéssel forduljak két olyan homlokegyenest ellentétes embercsoport felé, mint a weimari és a Magazin körüli. Csakhogy egyik kör sem örült volna hosszabb ideig valakinek, aki felváltva érintkezik olyanokkal, akik lelki és szellemi tekintetben a világ polárisan ellentétes területéhez tartoznak. Emellett az is elkerülhetetlen lett volna, hogy a weimariak felé folytonosan igazoljam, miért állítom tevékenységemet kizárólag a Magazin szolgálatába.
Egyre inkább foglalkoztatott, hogy az emberekkel való olyan jellegű érintkezés, mint Bécsben és Weimarban, itt lehetetlen volt. Itt irodalmárok jöttek össze és irodalmárok módjára érintkeztek egymással. Még a legjobbaknál, leghatározottabbaknál is az irodalmiság (vagy a festészeti, szobrászati jelleg) olyan mélyen élt a lelkünkben, hogy a tisztán emberi elem teljesen háttérbe szorult.
Ez volt a benyomásom, amikor ezek között – az általam mégis becsült – emberek között ültem. A Freiee literarische Gesellschaftban Lipcsében egyszer a saját előadásom és O. J. Bierbaum felolvasása után egy körben együtt ültem Frank Wedekinddel is. Teljesen lenyűgözött ez a nagyon érdekes megjelenésű ember. A „megjelenés” kifejezést fizikai értelemben gondolom. Micsoda kezei voltak! Mintha egy előző földi életből valók lennének, amelyben olyan dolgokat hajtottak végre, amilyeneket csak azok tudnak végrehajtani, akik szellemükkel beleáradnak még az ujjuk hegyébe is. Energiát kifejező, brutalitásról árulkodó kezek, amelyeket a legnagyobb érdeklődéssel szemléltem. És az a jellegzetes fej – mintha teljesen azt fejezné ki, ami a kezek sajátos akarati színezetéből adódik. Tekintetében, arcjátékában volt valami, ami kénye-kedve szerint tudta átadni magát a világnak és ugyanúgy vissza is tudott húzódni tőle, ahogy a kar gesztusai reagálnak a kéz érzékelésére. Egy a jelentől idegen szellemiség szólt ebből a fejből. Olyan szellemiség, amely tulajdonképpen a mai kor szellemiségén kívül él. Csak éppen belsőleg nem tud eljutni annak a tudatához, hogy a múlt melyik világához tartozik. Mint író – most nem irodalmi bírálatra gondolok, csak arra, amit benne megláttam – Wedekind olyan volt, mint egy vegyész, aki elveti a kémia mai nézeteit és alkímiát űz, de ezt sem belső részvétellel, hanem cinizmussal. Ha az ember Wedekind külső megjelenését szellemi látással szemlélte, sokat tudhatott meg arról, hogyan hat a szellem a formára. De természetesen nem volt szabad annak a pszichológusnak a szemével nézni, aki „meg akarja figyelni az embereket”, hanem azt nézni, ami a tisztán emberi mivoltot mutatja háttérben a szellemi világgal, amelyben a sors rendelése érvényesül; amely sorsot nem keresi az ember, hanem jön feléje.
Aki észreveszi, hogy egy „pszichológus” megfigyeli, talán bosszankodik; de az átmenet a tisztán emberi kapcsolattól „a szellemi háttérben nézéshez” is tisztán emberi, mint ahogy az átmenet a futólagos barátságtól az intimebbhez is az.
A berlini Hartleben-féle kör egyik legkülönösebb alakja Paul Scheerbarth volt. Olyan költeményeket írt, amelyek az olvasó számára önkényes szó- és mondatfűzéseknek látszottak. Olyan groteszkek voltak, hogy az embert éppen ez vonzotta, az első benyomáson túli mondanivaló felé. Akkor azután látta, hogy valamilyen fantasztikum iránti érzék a szavakban mindenféle, egyébként figyelembe nem is vett értelmet keres, hogy egy olyan szellemi tartalmat fejezzen ki, amely nemcsak talajtalan, de talajt egyáltalán nem is kereső lelki fantasztikumból ered. Scheerbarthban a fantasztikum belső kultusza élt; de ez keresetten groteszk formában jelentkezett. Szerintem úgy érezte, hogy a szellemi embernek azt, amit ábrázol, csak groteszk formában szabad ábrázolnia, mert mások mindent nyárspolgári módon csinálnak. De ez az érzés a groteszket sem akarja kerek, művészi formában kifejezni, hanem szuverén, mesterkélten hanyag lelki állapotának megfelelően. És ami ezekben a groteszk formákban megnyilatkozik, annak a belső fantasztikum világából kell származnia. Ennek az volt az alapja, hogy Scheerbarth lelke mélyén vonzódott a szellemiséghez, de abban nem a világosságot kereste. Ami a meggondoltságra épül, az nem törekszik a szellemi régiók felé — mondta magának ez a fantaszta. Ezért ha az ember szellemiséget akar kifejezni, nem szabad meggondoltnak lennie. De Scheerbarth nem is tett egy lépést sem a fantasztikumtól a fantázia felé. Ezért írásai érdekes, de a féktelen fantasztikumban megrekedő szellemiségből születtek. Keretelbeszéléseiben egész kozmikus világok csillognak, ragyognak, a szellem világát karikírozzák és ugyanígy ábrázol emberi élményeket is. Ilyen pl. „Tarub, Bagdad híres szakácsnője” c. műve.
Nem ilyen volt a személyes érintkezésben. Bürokrata volt, aki valamennyire a szellemiségbe emelkedett. Külső megjelenése, ellentétben Wedekind olyan érdekes megjelenésével, mindennapi, szinte nyárspolgári volt. És ez a benyomás még erősödött az emberben, ha ismeretségük elején beszélgetett vele. Utálta a nyárspolgárokat, ugyanakkor gesztusa, beszédmódja nyárspolgári volt. Úgy látszott, mintha túl sokat vett volna fel magába a nyárspolgári jellegből, ezért volt ellenszenves neki; és ezt érzi, de egyúttal érzi azt is, hogy ezt nem tudja leküzdeni. Lelke mélyén mintegy az élt, hogy szeretné kiirtani a filisztereket mert filiszterré tették.
Ha viszont az ember külső megjelenésétől továbbmenve belső mivoltát nézte, egy egészen finom, csak éppen a groteszk-fantasztikus elemben megrekedt, szellemileg félbemaradt emberrel állt szemben. És az ember nem csak „világos” fejét, „aranyos” szívét élte át, hanem ezekkel együtt azt a módot is, ahogy ő a szellemi világban állt. Azt kellett, hogy mondja magának: milyen erős, a szellemi világba látó valaki jelent volna meg a világban, ha az, ami nem-tökéletes benne, legalább részben tökéletesebb lenne. De egyszersmind azt is láthatta, hogy a fantasztikumhoz való kapcsolódása annyira erős, hogy ebben a földi életében nem juthatott el a tökéletességig.
Wedekind és Scheerbarth olyan emberek voltak, akik egész mivoltukkal rendkívüli élményt jelentettek annak, aki tudott az ismétlődő földi életekről. Jelenlegi életükben rejtélyek voltak. De ha az ember azt nézte bennük, amit ebbe a földi életbe magukkal hoztak, akkor egész lényük mérhetetlen gazdagságot árult el. Megértette korábbi életeikből hozott tökéletlenségeiket, amelyeket mostani szellemi környezetükben nem tudtak teljesen kidolgozni magukból. És látta azt is, hogy ami ezekből a tökéletlenségekből kialakulhat, az a következő életekre marad.
Így állt ennek a körnek több más alakja is előttem. A velük való találkozás tisztára a sors (karma) rendelése volt.
Scheerbarth-tal, aki maga volt a szeretetreméltóság, nem tudtam igazán emberi, bensőséges viszonyba kerülni. Belőle is, akárcsak a többiekből, mindig kiütközött az irodalmár. Így a feléje áradó érzéseimet végül is az a figyelem és érdeklődés motiválta, amelyet annyira érdekes lényével szemben tanúsítanom kellett. – Volt a körben valaki, aki nem irodalmárként, hanem a legjobb értelemben véve, mint ember volt ott. W. Harlan. Keveset beszélt és tulajdonképpen mindig csak mint csendes megfigyelő ült ott. De ha beszélt, akkor mindig valami szellemes, vagy tréfás dolgot mondott. Sok mindent írt, de nem irodalmi dolgokat. Úgy írt, mint akinek ki kell mondania, ami a lelkét nyomja. Akkoriban a „Dichter-börse” (Költő-tőzsde) c. műve jelent meg, az életnek pompás humorral megírt ábrázolása. Mindig örültem, ha valamivel korábban érkeztem a körbe és még csak Harlan ült ott egyedül. Ilyenkor közel kerültünk egymáshoz. Harlan kivétel, amikor azt mondom, hogy a körben csak irodalmárok voltak, „emberek” nem. És azt hiszem, ő is így látta a kört. Életútjaink teljes különbözősége nemsokára elszakított bennünket egymástól.
Nyilvánvaló volt, hogy a Magazin és a Freie literarische Gesellschaft körüli emberek bele voltak szőve sorsomba. Én azonban az övékbe nem. Láttak Berlinben körükben felbukkanni, megtudták, hogy a Magazint fogom szerkeszteni, hogy a Gesellschaftban akarok dolgozni; de nem értették, hogy miért éppen én teszem ezt. Közöttük éltem, de semmi sem késztette őket arra, hogy irántam mélyebben érdeklődjenek. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem teoretizáltam, elméleti dogmatizmusuk szellemi tevékenységemet valamiféle teoretikus dolognak tartotta. És ez olyasmi volt, amiről azt gondolták, hogy „művészek lévén” – nem szabad, hogy érdekelje őket.
Én viszont közvetlen közelből ismertem meg egy művészi áramlatot. Ez már nem volt olyan radikális, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a berlini volt. És olyan sem volt, mint Otto Brahm új színháza, amely teljesen naturalista volt és így próbálta megmenteni a művészetet. Ez az áramlat nélkülözte az ilyen művészi meggyőződést. Inkább azon alapult, ami az egyesek elképzeléséből és tehetségéből áramlott egybe és így az egységes stílusra való törekvés is hiányzott belőle.
Helyzetem ebben a körben kényelmetlen lett, mert érezni lehetett, hogy én tudom, miért vagyok ott, a többiek viszont nem.
XXV.
A Magazin körével kapcsolatban állt egy másik társaság is, a „Dráma-Társaság7’. Ez nem tartozott olyan szorosan hozzá, mint a „Freie literarische Gesellschaft”; de ugyanazok voltak a vezetőségében, mint amazéban. Amikor Berlinbe jöttem, engem is mindjárt beválasztottak a vezetőségbe.
Ennek a társaságnak az volt a feladata, hogy olyan drámákat adasson elő, amelyeket sajátos, a mindennapi ízléstől eltérő voltuk miatt a színházak nem adtak elő. A vezetőség számára nem volt könnyű feladat, hogy a „félreismert” tehetségek drámai kísérleteivel boldoguljon.
Az előadásokhoz minden esetben egy színészegyüttest kellett összehozni a különböző színpadokon működő művészekből. Ezek játszottak aztán a délelőtti előadásokon, valamely bérelt, vagy egy színház által ingyen átengedett színpadon. A színészek igen áldozatkészek voltak a társasággal szemben, mert az csekély anyagi eszközeivel nem tudott megfelelő fizetést adni. A színészeknek és a színigazgatóknak elvben semmilyen ellenvetésük sem volt a megszokottól eltérő művek előadása ellen. Csak azt mondták, hogy az átlag közönség előtt esti előadásokon ezek a darabok nem mehetnek, mert ezzel minden színház tönkre menne. A publikum nem elég érett ahhoz, hogy a színház csak a művészetet szolgálja.
A Dráma-Társasággal kapcsolatos tevékenységem és főleg a darabok rendezése nagyon kedvemre való volt. Hartlebennel együtt vettem részt a próbákon. Tulajdonképpen rendezők voltunk. Mi állítottuk színpadra a darabokat. Éppen ezzel a művészettel kapcsolatban mutatkozott meg, hogy semmiféle teoretizálás és dogmatizálás nem ér semmit, ha nem abból az eleven művészi érzékből származik, amely a részleteket egybefogva valamilyen átfogó stílust alakít ki. Minden átlagos szabályt mellőzni kell. Mindannak, amit ezzel együtt az ember tenni „képes”, az adott pillanatban kell létrejönnie, a jelenet rendezésére, az egyes mozdulatokra vonatkozó biztos stílusérzékből. És amit azután így minden értelemre támaszkodó megfontolás mellőzésével, egyszerűen az eleven stílusérzékből csinál az ember, az a szereplőkre jótékonyan hat; ezzel szemben az értelemre épített rendezésnél úgy érzik, hogy az belső szabadságukat korlátozza.
Az ezen a területen szerzett tapasztalataimra később mindig nagy megelégedéssel emlékeztem vissza.
Első így színre vitt drámánk Maurice Maeterlinck „Der Ungebetene” (A hívatlan) c. műve volt. Hartleben fordította. Maeterlinck akkoriban az esztetizálók szerint az a drámaíró volt, aki a láthatatlant, azt, amit az élet durvább jelenségei eltakarnak, közel tudja hozni a fogékony néző lelkéhez. Amit a drámában egyébként „cselekménynek” neveznek, azt, ahogy egy párbeszéd lefolyik, Maeterlinck úgy alkalmazta, hogy a megsejtendő dolog mintegy a szimbólumban fejeződött ki. Ez a szimbolizáló mód sok ember ízlésének megfelelt, aki a naturalizmustól irtózott. A szimbolizmus azokat elégítette ki akik valamilyen szellemiséget kerestek, de nem igényelték azokat a kifejezéseket, amelyekben a „szellemi világ” közvetlenül nyilatkozik meg, mert olyan nyelvet beszélt, amely nem naturalista módon fejezi ki magát és a szellemiségre csak annyiban törekszik, amennyiben valamilyen misztikus-sejtelmes módon, elmosódott formában szólal meg. Minél kevésbé „világosan” hangzott el az, ami a szimbólumok mögött van, annál jobban el voltak egyesek ragadtatva.
Nekem nem tetszett ez a szellemi csillogás. Mégis szívesen vettem részt a dráma rendezésében. Mert éppen az ilyen szimbólumok megfelelő eszközökkel való színre állítása igényli különösen azt a rendezői tevékenységet, amelyről az előbb beszéltem.
Ezen kívül az a feladatom is volt, hogy az előadást rövid beszéddel vezessem be, konferáljam. Akkoriban ezt a franciaországi szokást egyes drámáknál Németországban is alkalmazták. Természetesen a többi színháznál nem, csak azoknál, amelyek hasonló orientáltságúak voltak, mint a Dráma-Társaság. És itt sem minden darab előtt; csak akkor, ha szükségesnek tartottuk, hogy a közönséget egy számára szokatlan művészi élménybe vezessük be. Nekem kedvemre voltak ezek a rövid színpadi beszédek, mert alkalmat adtak arra, hogy a beszédbe belevigyem azt, ami a szellemi világból áradt felém. És ezt szívesen csináltam olyan emberek számára, akiknek egyébként nem volt füle a szellemiséghez.
Egyáltalán jelentős volt, hogy benne voltam a színházi világban. Ezért magam írtam a Magazinba a színházi kritikákat is. A szokásos „kritikáról” is megvolt a magam külön felfogása, de ezt nem igen értették. Nem tartottam helyesnek, hogy egy valaki mondjon „ítéletet” egy drámáról és annak előadásáról. Az ítéletet tulajdonképpen a közönségnek magának kellene kialakítania.
Aki egy színházi előadásról ír, annak úgy kellene írnia, hogy az olvasó előtt valamilyen művészi-eszmei képben jelenjenek meg a dráma mögötti fantázia-képek és ezek összefüggései. A költőben nem tudatosan élő drámai magnak kellene művészileg megformált gondolatokban mintegy utánköltve az olvasó előtt állnia. Mert én a gondolatokat soha nem láttam csak arra valóknak, hogy a valóságot absztraktan, intellektuálisan fejezze ki velük az ember. Láttam, hogy a gondolatokkal éppen úgy lehet művészi tevékenységet kifejteni, mint a színekkel, formákkal, vagy a színpad eszközeivel.
És aki egy színházi előadásról ír, annak egy ilyen kis gondolati műremeket kellene adnia. A művészi élet szükséges követelményének tartottam, hogy így írjanak, amikor a közönségnek egy drámáról írnak.
Mármost, hogy egy dráma „jó”, „rossz” vagy „közepes”, az egy ilyen gondolati műremek hangvételéből, irányából ki fog tűnni. Mert ez nem rejthető el, még ha nem is mondjuk ki egyenesen. Ha művészileg rossz felépítésű, ez kiérezhető lesz a gondolat művészi megfogalmazásából. Mert bár a gondolatokat közöljük, de ezek nem mondanak semmit, ha a műalkotás nem igazi, a valóságban élő fantáziából született.
Azt akartam, hogy a Magazinban ilyen eleven együttműködés legyen az élő művészettel. Így létrejöhetett volna valami, ami mellett a lap a művészetet és a szellemi életet nem csak elméletileg tárgyalja és ítéli meg, hanem maga is ennek a szellemi életnek, ennek a művészetnek egy része.
Mert mindazt, amit a gondolat-művészettel a drámai költészetért tenni lehet, meg lehet tenni a színművészetért is. A gondolati fantáziával ki lehet alakítani azt, amit a rendezői művészet a színpadképbe beleállít. Így követni lehet a színészt; és ami a színészben él, azt nem lehet kritizálni, hanem „pozitívan” értékelni. Akkor a produkcióról író ember részt vesz a kor művészi életének az alakításában és nem lesz egy sarokban ülő „rettegett”, „lesajnált” vagy éppen megvetett és gyűlölt kritikus. Ha ezt a művészet minden területén keresztül tudja vinni, akkor áll benne egy irodalmi-művészeti folyóirat a való életben.
Az ilyen dolgokkal kapcsolatban azonban az ember mindig ugyanazt tapasztalja. Ha íróknál akar valamit elérni, azokat vagy egyáltalán nem érdekli, mert gondolati szokásaiknak ellentmond és ezekkel a szokásaikkal nem akarnak felhagyni, vagy odafigyelnek és azt mondják, hogy igen, ez helyes, de ezt ők mindig is így csinálták. Nem veszik észre a különbséget aközött, amit az ember el akar érni és aközött, amit ők „mindig is csináltak”. Aki szellemi űtján magányosan jár, azt mindez nem kell, hogy különösebben érdekelje. Akinek azonban emberekkel kell szellemi síkon dolgoznia, azt ezek a körülmények lelkileg nagyon is érintik. Különösen akkor, ha a maga belső útja olyan határozott és annyira összenőtt vele, hogy lényegileg nem is tud eltérni tőle. – Sem a Magazinban megjelent írásaim, sem előadásaim abban az időben nem elégítettek ki. Aki viszont ma olvassa ezeket és azt hiszi, hogy a materializmust akartam képviselni, az nagyon is téved. Ezt sohasem tettem.
Ez egyébként tanulmányaimból és előadásaimból világosan kitűnik. Csak egybe kell vetni az egyes materialistának tűnő részeket azokkal, amelyekben szellemiségről, az örökkévaló dolgokról beszélek. Így az „Ein wiener Dichter” (Egy bécsi költő) c. cikkben Peter Altenbergről azt mondom: „Úgy látszik idegen a számára az, ami az örök világharmóniában elmélyedő embert a leginkább érdekli… Az örök eszmékből nem jut sok fény Altenberg szemébe…” (Magazin, 1897. júl. 17.). És hogy az „örök világharmónián” nem érthettem mechanikus-materialista világharmóniát, az világos az olyan kitételekből, mint amelyek a Rudolf Heidenhainre vonatkozó cikkemben jelentek meg (1897. nov. 6.): „Természet- szemléletünk világosan a felé a cél felé törekszik, hogy az organizmusok életét ugyanazokkal a törvényekkel magyarázza, mint amelyekkel az élettelen természet jelenségeit is. Mechanikai, fizikai, kémiai törvényszerűségeket keres az állati és növényi testben. Abból indul ki, hogy ugyanazok a törvények működnek az organizmusban is, amelyek a gépen uralkodnak, csak végtelenül bonyolult és nehezen felismerhető formában. És ezekhez a törvényekhez nem kell semminek sem hozzájárulnia ahhoz, hogy az a jelenség, amelyet életnek nevezünk, lehetséges legyen… Az életjelenségek mechanisztikus felfogása egyre jobban tért hódít. Azt azonban, aki képes mélyebben belenézni a természeti folyamatokba, ez sohasem elégíti ki… A mai természetkutatók gyávák gondolkodni. Ahol mechanisztikus magyarázataikkal nem tudnak továbbmenni, egyszerűen azt mondják, hogy a dolog nem megmagyarázható… A merész gondolkodás magasabb szemlélethez vezet. Megpróbálja magasabb törvényekkel magyarázni azt, ami nem mechanisztikus. Egész természettudományos gondolkodásunk lemarad természettudományos tapasztalataink mögött. Ma nagyon odavannak a természettudományos gondolkodástól. Azt mondják, hogy természettudományos korszakban élünk. De alapjában véve ez a korszak a legszegényesebb azok között, amelyeket a történelem feljegyzett. Jellegzetessége, hogy megmarad a puszta tényeknél és a mechanisztikus magyarázati módoknál. Ez a gondolkodásmód azonban sohasem fogja megérteni az életet, mert ehhez magasabb gondolkodásmód kell, mint egy gép magyarázatához.”
Nem magától értetődő-e, hogy aki így beszél az „életről”, az a „szellemről” sem gondolkodhat materialista módon.
Többször beszéltem akkor arról, hogy a „szellem” a természet világából „jön az ember felé”. Mit kell mármost itt „szellemen” érteni? Mindazt – mondtam – ami az emberi gondolkodásból, érzésből és akaratból a kultúrát teremti meg. Valamilyen más „szellemről” beszélni akkor teljesen céltalan lett volna. Mert senki sem értette volna meg, ha azt mondom, hogy ami az emberben és a természetben mint szellem jelenik meg, az sem nem szellem, sem nem természet, hanem a kettő tökéletes egysége. Ez az egység: a teremtő szellem, amely az anyagot a teremtéssel létrehozza és ezáltal ő maga egyszersmind anyag is, amely aztán mint szellem nyilatkozik meg. Ezt az egységet az akkori szemlélettel egyáltalán nem lehetett felfogni. Az egységnek erről az eszméjéről pedig beszélni kellett volna, ha az ember szellemi módon akarta volna leírni a Föld és az emberiség ősi állapotait és az emberben még ma is tevékeny szellemi-anyagi hatalmakat, amelyek egyrészt a testét alakítják ki, másrészt azt az élő szellemet árasztják ki magukból, amellyel az ember a kultúrát hozza létre. A külső természeti világot pedig úgy kellett volna leírni, hogy az eredetileg benne tevékeny szellemi-anyagi princípium az absztrakt természeti törvényekben mint halott valami jelenik meg.
Mindezt nem lehetett elmondani.
Csak a természettudományos tapasztalatokhoz lehetett kapcsolódni, a természettudományos gondolkodáshoz nem. A tapasztalati eredményekben volt valami, ami a szellemi gondolkodás révén a világot és az embert érthetően tudta az ember elé állítani. Valami, amiben újra meg lehetett találni azt a szellemet, amely a tradicionális vallásokból kiveszett. A szellemi természet- szemléletet akartam a természeti világból nyert tapasztalatokból levezetni. Arról akartam beszélni, ami a fizikai világban szellemi-természeti, ami valóságosan létező isteni princípium. Mert a tradicionális vallásokban ez az isteni princípium „túlvilági” valami lett, mert az „evilági” létben a szellemet nem ismerték el és ezért kirekesztették az észlelhető világból. Ezért az emberi tudat számára egyre mélyebb sötétségbe merült. Nem az isteni-szellemi princípium elutasítása, hanem éppen a világba való beleállítása, az „evilágba” való behozása nyilatkozott meg a Freie literarische Gesellschaft számára tartott előadásomban, amelyben ezt mondtam: „Azt hiszem, a természettudomány szebb formában adhatja vissza nekünk a szabadság tudatát, mint amilyen formában valaha is az emberekben élt. A lelki életünkben ható törvények éppúgy természetiek, mint azok, amelyek az égitesteket a Nap körül mozgatják. De ezek a törvények egy olyan Valamit nyilatkoztatnak meg, ami magasabb rendű minden egyébnél a természetben. Ez a Valami csak az emberben van, sehol másutt. Ami ebből jön, abban szabad az ember. A szervetlen és szerves világ törvényszerűségének merev szükségszerűsége fölé emelkedik, csak saját magára hallgat, csak saját magát követi.” (Az utolsó mondatok csak itt vannak aláhúzva, a Magazinban nem voltak. Magazin 1898. február 12.)
XXVI.
Úgy tűnhet, mintha az akkoriban leírt, vagy elmondott megállapításaim a kereszténységre vonatkozó egyes későbbi közléseimnek ellentmondanának. Ezzel kapcsolatban a következő a helyzet. Ha ebben az időben a „kereszténység” szót használtam, a keresztény vallások túlvilágra vonatkozó tanítása volt előttem. Ebben a vallásos átélés minden tartalma egy olyan szellemi világra utal, amely az ember szellemi erőivel nem érhető el. Amit a vallás mond, amit erkölcsi parancsként ad, az mind olyan kinyilatkoztatáson alapszik, amelyet kívülről kap az ember. Ezzel fordultam szembe szemléletemmel, amely mind a szellemi világot, mind a fizikai világot a maga észlelhetőségében akarta az emberrel és a természettel kapcsolatban átélni. Ezzel helyezkedett szembe etikai individualizmusom is, amely az erkölcsi szabályokat nem parancsok útján, kívülről akarja kapni, hanem a lelki-szellemi ember fejlődése révén akarja elérni, minthogy az isteni princípium benne él magában az emberben.
Amit abban az időben a kereszténységgel kapcsolatban átéltem, nagy megpróbáltatást jelentett. A weimari munkától való megválásom és a Christentum als mystische Tatsache c. könyvem megírása közötti idő ennek a megpróbáltatásnak a jegyében telt el. Az ilyen megpróbáltatások a sors (karma) által az ember elé állított akadályok, amelyeket a szellemi fejlődésnek le kell győznie.
Azt a gondolkodást, amely a természeti megismerésből következhet – de abban az időben nem következett — tekintettem az alapnak ahhoz, hogy az ember a szellemi világban való látást megszerezze. Ezért erősen hangsúlyoztam a természeti megismerést, amelynek a szellemi megismeréshez kell vezetnie. Magam átéltem a szellemi világot, de aki nem éli át, annak a számára valamely gondolati elmélyedés nem jelent mást, mint puszta gondolati tevékenységet. Annak a számára viszont, aki a szellemi világot átéli, egészen mást jelent. A szellemi világban olyan lényekkel kerül kapcsolatba, akik az ilyen gondolati irányt egyeduralkodóvá akarják tenni. Itt a megismerés egyoldalúsága nem csak absztrakt eltévelyedésre ad alkalmat; itt eleven szellemi érintkezésben van az ember azokkal a szellemi lényekkel, akik az ember világában magát a tévedést jelenítik meg. Később ahrimániának neveztem ezeket a lényeket, amikor erről az irányról volt szó. Ezek számára akik a fizikai világgal közvetlenül határos világban élnek abszolút igazság, hogy a világnak gépszerűnek kell lennie.
Egy pillanatra sem adtam át magam ennek a világnak. Még tudat alatt sem. Mert gondosan vigyáztam, hogy minden megismerésem józan, tiszta tudattal történjék. Éppen ezért nagyon tudatosan küzdöttem azok ellen a démoni hatalmak ellen, amelyek a természeti megismerésből nem szellemi szemléletet, hanem mechanisztikus-materialista gondolkodásmódot akartak kialakítani.
A szellemi megismerésre törekvő embernek ezeket a világokat át kell élnie; nem elég, ha csak gondolkodik róluk. Komoly belső viharokat éltem át, hogy szellemi szemléletemet ezekkel szemben megvédjem. Ezek a viharok külső életem hátterében zajlottak.
A megpróbáltatásnak ebben az időszakában csak úgy tudtam továbbjutni, hogy szellemi látásom segítségével a kereszténység fejlődését állítottam magam elé. Ez ahhoz a megismeréshez vezetett, amely a „Das Christentum als mystische Tatsache” c. könyvemben jutott kifejezésre. Azelőtt mindig arra a kereszténységre gondoltam, amely a meglevő vallásokban élt. Ezt tette maga Nietzsche is.
Önéletrajzom egy korábbi helyén leírtam egy Krisztusra vonatkozó beszélgetést, amelyet a bécsi egyetem katolikus teológiai fakultásának tudós cisztercita professzorával folytattam. Szkeptikus valaki volt.
És én a kereszténységet, amelyet kerestem, a vallásokban sehol sem találtam. Miután megpróbáltatásom kemény lelki küzdelmekkel járt, nekem magamnak kellett a kereszténységbe belemélyednem éspedig a szellemi világban való kutatással.
A kereszténységgel kapcsolatos álláspontomból világosan kitűnik, hogy a szellemtudományban semmit sem kerestem és találtam azon az úton, amelyet némelyek nekem tulajdonítanak. Ezek úgy állítják be, mintha a szellemi megismerést régi hagyományokból állítottam volna össze, gnosztikus és más tanokat dolgoztam volna fel. Ami a Christentum als mystische Tatsache-ban mint szellemi megismerés nyilatkozik meg, azt saját magam hoztam közvetlenül a szellemi világból. A történelmi hagyományokat csak azért iktattam be a könyvbe, hogy a hallgatóknak, illetve a könyv olvasóinak kimutassam a szellemileg látottak egyezését ezekkel a történelmi hagyományokkal. A hagyományokból azonban semmit sem vettem fel a könyvbe anélkül, hogy azt először a szellemi világban ne vizsgáltam volna meg.
Abban az időben, amikor azokat a közléseket tettem, amelyek szó szerinti tartalmukban későbbi közléseimmel szemben ellentmondóknak látszottak, abban az időben történt az is, hogy a kereszténység belső tartalmát kezdtem lassan megismerni. A századforduló körül azután egyre mélyebben ismertem meg. A már említett lelki megpróbáltatásom még a századforduló előtti időre esett. Lelki fejlődésem számára az volt a fontos, hogy a Golgotai Misztérium előtt szellemileg úgy álljak, mint a legbensőségesebb, legmagasztosabb megismerési ünnep előtt.
XXVII.
Akkoriban úgy láttam, hogy a századfordulónak új szellemi fényt kell hoznia az emberiség számára. Úgy láttam, hogy az emberi gondolkodásnak és akaratnak a szellemiségtől való elszakítottsága a csúcsponton van. Úgy láttam, hogy az emberiség fejlődési menete más irányt kell, hogy vegyen.
Sokan beszéltek erről akkoriban. Azt azonban nem látták meg, hogy az ember figyelmével a szellemi világ felé fog fordulni, mint ahogy érzékeivel a természet világa felé fordul. Csak azt gondolták, hogy az emberek szubjektív szellemi beállítottságában áll majd be valamilyen fordulat. Hogy egy új, objektív világ nyilatkozhat meg, ennek az elgondolása kívül esett látókörükön.
Szellemi tekintetemet a jövő perspektívájától és a jelen benyomásaitól mindig újra visszafelé, a 19. sz. fejlődésére irányítottam. – Láttam, hogy Goethe és Hegel korával mindaz eltűnik, ami az embert képessé teszi arra, hogy gondolkodásával, megismerésével képzeteket vegyen fel a szellemi világból. A megismerést nem volt szabad „összezavarnia” a szellemi világból jövő képzeteknek. Ezeket a hit és a misztikus átélés területére utalták.
Hegelt az új kor legnagyobb gondolkodójának tartottam. De csak gondolkodó volt. Számára a szellemi világ a gondolkodásban van. Maradéktalanul csodáltam, ahogy minden gondolkodásnak formát ad, de ugyanakkor láttam, hogy érzéseivel nem kapcsolódik ahhoz a szellemi világhoz, amelyet én láttam és amely csak a gondolkodás mögött nyilatkozik meg, amikor a gondolkodás azzá az átéléssé fokozódik, amelynek mintegy a teste a gondolkodás és mint lélek a világ szellemiségét veszi fel magába.
Mivel a hegelizmusban a szellemiség gondolkodássá lett, Hegel úgy állt előttem, mint aki a régi szellemi fény utolsó felvillanását hozta egy olyan korba, amelyben a szellemiség az ember megismerése elől a sötétségbe veszett.
Mindez így állt előttem, akár a szellemi világba néztem, akár a fizikai világban az elmúlt századra. Ebben az elmúlt században viszont fellépett valaki, akit nem tudtam a szellemi világba követni: Max Stirner.
Hegel teljesen gondolat-ember volt, aki belső fejlődésében olyan gondolkodásra törekedett, amely egyre jobban elmélyül és elmélyülésében egyre tágasabb látókörre tesz szert. Ennek a gondolkodásnak a maga elmélyülésében és kitágulásában végül eggyé kell válnia a világszellemmel, amely minden világtartalmat magába foglal. Stirner viszont mindazt, amit az ember magából fejleszt ki, csakis az ember individuális akaratából, amit viszont az emberiség hoz létre, azt az egyes emberek egymás melletti létéből származtatja.
Vigyáznom kellett, hogy ne legyek egyoldalú. Ahogy a hegelizmusban teljesen benne álltam, ahogy azt belsőmben teljesen átéltem, úgy ebbe az ellentétbe is belsőleg bele kellett mennem. – Azzal az egyoldalú szemlélettel szemben ugyanis, amellyel az ember a világszellemet csakis tudásnak tekinti, azt a másikat kellett szembeállítani, amely az egyes embert tisztán akarati lénynek veszi.
Ha az lett volna a helyzet, hogy ezek az ellentétek csak bennem, fejlődésem következményeként jelentkeztek volna, akkor ebből semmit sem vittem volna bele írásaimba, vagy előadásaimba. Ilyen lelki élményeimmel mindig így jártam el. De ez az ellentét Hegel és Stirner között az évszázadhoz tartozott. Az évszázad szólalt meg rajtuk keresztül, mert a filozófusoknál lényegében nem arról van szó, hogy milyen hatással vannak korukra.
Bár éppen Hegelnél erős hatásról beszélhetünk. De nem ez a lényeges. A filozófusok gondolataik tartalmával koruk szellemét fejezik ki, ahogy a hőmérő mutatja egy hely hőmérsékletét. A filozófusokban tudatos lesz az, ami tudat alatt él a korban.
Így élt a 19. század a két szélsőségben, azokban az impulzusokban, amelyek Hegelben és Stirnerben fejeződtek ki: egyrészt személytelen gondolkodás, amely a legszívesebben olyan világszemléletben éli ki magát, amelynek a kialakításában semmi részük sincs az ember belső világában levő teremtő erőknek; másrészt egészen személyes akarat, amelynek kevés érzéke van az emberek harmonikus együttműködése iránt. Jelentkeztek ugyan mindenféle más társadalomjavító eszmék is, de ezek erőtlenek voltak ahhoz, hogy befolyásolják a valóságot. A valóság egyre inkább az lett, hogy az egyes emberek akarata nem együtt, hanem egymás mellett hatott.
Hegel azt akarja, hogy az emberek együttélésében a moralitás gondolata objektív alakot vegyen fel; Stirner úgy érzi, hogy az egyes embert megzavarja mindaz, ami így az emberek életének harmonizált formát adhat.
A Stirnerre vonatkozó szemléletemet egy barátság sok vonatkozásban döntően befolyásolta. Ez a Mackay- vel, a kitűnő Stirner-szakértővel és kiadóval való barátságom volt. Még Weimarban történt, hogy Gabriele Reuter ezzel a számomra azonnal nagyon rokonszenves emberrel összehozott. Mackay, a Philosophie der Freiheit-nek azokkal a fejezeteivel foglalkozott, amelyek az etikai individualizmust tárgyalják. Megegyezést talált az én álláspontom és saját szociális szemlélete között.
Először csak a rám tett személyes benyomás hozta őt közel hozzám. Mintegy magában hordozta „az egész világot”. Egész külső és belső tartása a világban való jártasságáról beszélt. Egy ideig Angliában és Amerikában is élt. Határtalanul szeretetreméltó volt. Nagyon megszerettem.
Amikor aztán Mackay 1898-ban Berlinben telepedett le, meleg barátság alakult ki közöttünk. Sajnos az élet, de leginkább nyilvános antropozófiai tevékenységem barátságunknak véget vetett. – Itt csak egész szubjektíven írom le, hogy akkor milyennek láttam és látom ma is Mackay munkásságát. Mert tudom, hogy erről ő maga egész másképpen nyilatkozna.
Ellene volt a szociális életben mindenféle erőszaknak (archia). Ezt a legnagyobb bűnnek tartotta. A „kommunista anarchizmust” mint szociális eszmét abszolút elutasította, mert erőszakos eszközökkel akar jobb emberi állapotokat teremteni.
Furcsa volt, hogy Mackay ez ellen az eszme és az erre. alapított agitáció ellen úgy küzdött, hogy saját szociális gondolatainak ugyanazt az elnevezést adta, mint ellenfelei, csak más jelzőt tett eléje. „Individualista anarchizmusának nevezte, amit ő képviselt, mint annak az ellentétét, amit akkor anarchizmusnak neveztek. Ez persze okot adott arra, hogy a világ ferde ítéletet alkosson eszméiről. Mackay felfogása megegyezett az amerikai B. Tuckerével, aki ugyanazt a nézetet képviselte. Tucker meglátogatta Mackayt Berlinben és akkor én is összejöttem vele.
Mackay költője is volt életfelfogásának. Írt egy regényt „Az anarchisták” címmel. Ezt miután szerzőjét megismertem, elolvastam. Nemes célzatú mű volt, az egyes emberbe vetett hitet sugározta. Szemléletesen és szívhez szólóan írta meg a szegények legszegényebbjeinek szociális helyzetét. De azt is írja, hogy az általános nyomorból a jobb élet felé vezető utat azok találják majd meg, akik nagyon bíznak az emberben levő jó erőkben és ezeket úgy fejlesztik ki, hogy az emberek szabad együttélésében szociálisan hatnak anélkül, hogy erőszakot vennének igénybe. Mackay bízott az emberekben, bízott abban, hogy saját maguk meg tudják teremteni az élet harmonikus rendjét. Bár látta, hogy ez csak sokára valósulhat meg, amikor majd az ember belső világában szellemileg megfelelően átalakult. Ezért igényelte a mai kor számára attól, aki fejlődésében már elég messzire jutott, hogy az erre a szellemi útra vonatkozó gondolatokat terjessze. Olyan szociális eszme volt tehát az övé, amely csakis szellemi eszközökkel akart dolgozni.
Mackay az életről alkotott nézetét költeményeiben is kifejezésre juttatta. Barátai ezeket túl oktatóaknak, elméletieknek, művészietleneknek tartották. Én nagyon szerettem ezeket.
A sors a Mackayvel és Stirnerrel való kapcsolatomat úgy alakította, hogy itt is egy olyan gondolati iránnyal kellett foglalkoznom, amely szellemi próbatételt jelentett. Az etikai individualizmust az ember tisztán belső élményének tekintettem. Távol állt tőlem, hogy valamilyen politikai nézettel hozzam kapcsolatba. Akkor, 1898 körül, az etikai individualizmust velem együtt el akarták temetni. A tisztán belső valamit külsővé akarták tenni. Az ezotérikumot exoterikus síkra akarták terelni.
Amikor azután a század elején olyan írásaimban, mint a „Die Mystik im Aufgange” és a „Christentum als mystische Tatsache” szellemi élményeimet leírtam, az etikai individualizmus – a próbatétel után – ismét a maga helyére került. De a próba itt is úgy ment végbe, hogy a külsőségessé válás nem teljes tudatossággal történt. Közvetlenül a tudat alatt játszódott le és éppen e miatt a közelség miatt áradhatott bele azokba a kifejezési formákba, amelyeket a szociális élettel kapcsolatban a század utolsó éveiben használtam. Mégis bizonyos túl radikálisnak tűnő megállapításokkal itt is szembe kell állítani másokat, hogy helyes képet kapjunk.
A szellemi látó úgy érzi, hogy saját lénye mindig külsőségessé válik, amikor valamilyen véleményt, vagy nézetet mond ki. A szellemi világban nem absztrakciók között él, hanem eleven szemlélődésben. A természet — amely fizikailag észlelhető vetülete a szellemiségnek — sem véleményeket, vagy nézeteket állít elénk, hanem formáit és ezek keletkezését tárja a világ elé.
Valamilyen belső mozgalmasság élt bennem abban az időben, amely minden lelki erőmet igénybe vette.
Magánéletem rendezett lett, mert az Eunike család Berlinbe költözött és náluk lakhattam. Itt nagyon jó ellátásban volt részem. Előzőleg önálló lakásom volt és ez elég sok nyomorúsággal járt. Eunike asszonnyal nemsokára házasságot kötöttünk. Magánéletemről ennyit. Életrajzomban magánéletemről csak annyit írok, amennyi fejlődésemmel összefügg. Az Eunike-éknél való létemet is csak azért említem, mert ez adta mozgalmas belső és külső életemnek a nyugodt alapot. Egyébként a magánélet körülményei nem tartoznak a nyilvánosságra.
Szellemi fejlődésem teljesen független magánéletemtől. Egészen más körülmények mellett is ugyanilyen lett volna.
Akkori életem mozgalmasságához tartozott még a Magazin egzisztenciális alapjának állandó gondja is. A lapot az összes nehézségek ellenére is szélesebb körben el lehetett volna terjeszteni, ha az ehhez szükséges anyagiak meglettek volna. Az olyan folyóirat azonban, amely csak nagyon mérsékelt honoráriumot tudott fizetni, amely nekem magamnak szinte semmilyen anyagi bázist nem nyújtott, amelyért hogy elterjedjen, semmit sem lehetett tenni, azzal a minimális elterjedtséggel, amellyel átvettem, nem boldogulhatott. – A lapot kiadtam ugyan, de állandó gondok között.
XXVIII.
Ebben a számomra nehéz időben a berlini munkásképző iskola vezetősége azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy vállaljam el iskolájukban a történelem és a beszéd-gyakorlat tanítását. Az iskola szocializmussal való kapcsolata nem igen érdekelt. Azt a szép feladatot láttam magam előtt, hogy tanítsam a munkásosztály érett férfijait és asszonyait. A „tanulók” között ugyanis alig volt fiatal. A vezetőséggel közöltem, hogy a tanítást csak úgy vállalom, ha a történelemben teljesen a saját szemléletem szerint adhatom elő az emberiség fejlődését, nem pedig ahogy az akkor a marxizmus alapján a szociáldemokrata körökben szokásos volt. Ezzel a feltétellel is kérték, hogy vállaljam a tanítást.
Miután ezt kikötöttem, már nem érdekelt, hogy az iskolát az öreg Liebknecht (az apa) alapította, kimondottan szociáldemokrata iskolaként. Azt néztem, hogy az iskolába proletár férfiak és nők jártak; ahhoz hogy túlnyomóan szociáldemokraták voltak, semmi közöm sem volt.
Viszont természetesen közöm volt a „tanítványok” szellemi beállítottságához. Olyan kifejezéseket kellett használnom, amelyek nekem addig teljesen ismeretlenek voltak. Ezeknek az embereknek a fogalmi és szemléleti világába kellett beleélnem magam ahhoz, hogy valamennyire is megértsenek.
Ez a fogalmi és szemléleti világ két oldalról hatott. Mindenekelőtt az életből. A materiális munkát és annak eredményeit ismerték ezek az emberek, az emberiséget a történelem során vezető szellemi hatalmakat azonban nem. Ezért volt a marxizmusnak a „materialista történelmi szemlélettel” olyan könnyű dolga. Ez azt állította, hogy a történelem alakulásában csak a gazdasági-materiális erők, a materiális munkával létrehozott erők a hajtóerők. A „szellemi tényezőket” csak a materiális-gazdasági tényezőkből felszálló mellékterméknek, ideológiának tekintette.
Ehhez járult, hogy a munkásságban akkor már hosszú ideje élt a tudományos műveltségre irányuló igény. Ezt azonban csak a népszerű materialista-tudományos irodalommal tudta kielégíteni. Mert csakis ez az irodalom vette figyelembe a munkások szellemi színvonalát. Ami nem volt materialista, az úgy volt megírva, hogy egy munkás nem érthette meg. Így következett be az a felettébb tragikus helyzet, hogy amikor a megszülető proletariátus a leginkább vágyott a megismerésre, ezt a vágyát csak a legprimitívebb materializmussal elégítették ki.
Mármost figyelembe kell venni, hogy a gazdasági materializmusban, amelyet a munkások a marxizmus révén mint „materialista történelmet” kaptak, vannak részigazságok. És éppen ezeket a részigazságokat könnyen megértik. Ha tehát a részigazságok teljes mellőzésével idealista történelmet tanítottam volna, minthogy a materialista részigazságokat ismerték, önkéntelenül elriadtak volna az én mondanivalómtól.
Ezért a hallgatóim által is megérthető igazságból indultam ki. Elmondtam, hogy a 16. századig a gazdasági erők uralmáról beszélni, ahogy ezt Marx teszi, lehetetlen. Hogy csak a 16. századtól kezdve kerül a gazdasági élet olyan körülmények közé, amelyek marxista módon értékelhetők; és hogy ez a folyamat a 19. században éri el csúcspontját.
Így lehetett egész tárgyilagosan megbeszélni a történelem elmúlt korszakainak eszmei-szellemi impulzusait és kimutatni, hogy ezek a legújabb korban a materialista-gazdasági impulzusokkal szemben mennyire erőtlenekké váltak.
A munkások ilyen módon képet kaptak az ember megismerési képességéről, a történelem vallásos, művészi és erkölcsi hajtóerőiről és kezdték ezeket nem csak „ideológiának” tekinteni. Semmi értelme sem lett volna a materializmussal vitába szállni; a materializmusból kellett az idealizmust kinövesztenem.
A „beszéd-gyakorlatok” vonatkozásában természetesen csak keveset tehettem. Miután a kurzusok kezdetén elmondtam az előadás és beszéd formai szabályait, tanítványaim beszédgyakorlatokat végeztek. Természetesen arról beszéltek, amiben materialista szemléletük alapján jártasak voltak.
A munkásság vezetői eleinte nem törődtek az iskolával és így teljesen szabad kezem volt.
Nehezebbé vált a helyzet, amikor a történelem tanításához hozzájött a természettudományé is. Különösen nehéz volt a tudományban – főleg a népszerűsítőben – uralkodó materialista fogalmaktól a tárgyhoz igazodó fogalmakhoz átmenni. Csináltam amilyen jól csak tudtam.
Így bővült tanítási tevékenységem éppen a természet- tudomány révén. Több szakszervezet is felkért természettudományos előadások tartására. Főleg azt kérték, hogy Haeckel akkor feltűnést keltő „Weltrátsel” c. könyvéről beszéljek. Ennek a könyvnek biológiailag pozitív egyharmadát az élőlények rokonsága rövid és pontos összefoglalásának tartottam. Általában az volt a meggyőződésem, hogy az emberiséget innen kiindulva lehet a szellemiséghez elvezetni. És ezt a munkásság vonatkozásában is helyesnek tartottam. Fejtegetéseimmel a könyvnek ehhez az egyharmadához kapcsolódtam és elég gyakran hangoztattam, hogy a könyv kétharmad része értéktelen és ki is kellene hagyni a könyvből.
Amikor a Gutenberg-jubileumot ünnepelték, engem bíztak meg, hogy egy berlini cirkuszban 7000 nyomdász előtt az ünnepi beszédet megtartsam. Tehát azt, ahogyan a munkásokhoz beszéltem elfogadták. – A sors ezzel a tevékenységgel megint az életnek egy olyan területére állított, amelyet meg kellett ismernem. Úgy láttam, hogy az egyes ember a munkásságon belül mennyire nem éber, mennyire álmodik, hogy valamilyen tömeglélekszerűség ragadja meg ezt az egész emberi réteget és mintegy befonja képzetalkotását, ítéletét, egész tartását.
Ne higgyük azonban, mintha az egyes lelkek azért elhaltak volna. Mélyen beleláthattam tanítványaim és egyáltalán a munkásság lelki világába és ez segített aztán annak a feladatnak a teljesítésében, amelyet ezzel az egész munkával magam elé tűztem. A munkásság állásfoglalása a marxizmussal szemben akkor még nem volt az, mint két évtizeddel később. Akkor ez olyasmi volt a számukra, mint egy gazdasági evangélium, amelyet nagy odaadással tanulmányoztak. Később a proletariátus ennek a megszállottja lett.
A proletár-tudat akkor mintegy valamilyen tömegszuggesztió hatása alatt állónak látszott. Az egyes proletárok közül viszont sokan és többször is mondták, hogy el kell jönnie az időnek, amikor a világ újra szellemi érdeklődéssel nézi az életet. Egyelőre azonban gazdaságilag kell felemelni a proletariátust.
Úgy láttam, hogy előadásaimnak jó hatása volt. Azt is felvetették, ami a materializmussal és a marxista történelemszemlélettel ellentétes volt. Amikor később a „vezetők” működésem módjáról hallottak, nem tetszett nekik. Egyik összejövetelen az alacsonyabb beosztású vezetők egyike beszélt és azt mondta, hogy „mi a proletár mozgalomban nem szabadságot, hanem ésszerű kényszert akarunk”. Ez arra irányult, hogy engem tanítványaim akarata ellenére eltávolítsanak az iskolából, működésemet azután úgy megnehezítették, hogy – miután megkezdtem antropozófiai tevékenységemet – a tanítást rövidesen abba is hagytam.
Az a meggyőződésem, hogy ha akkor elfogulatlan emberek a munkásmozgalmat érdeklődéssel kísérik és a proletáriátussal megértőén törődnek, a mozgalom egész másképpen alakult volna. E helyett hagyták, hogy a munkások a maguk osztályán belül éljenek, ők maguk pedig élték a saját osztályukon belüli életüket. Azok a nézetek, amelyeket az egyik osztály a másikról alkotott, tisztán elméletiek voltak. Bérkérdésekről tárgyaltak, ha sztrájkok és hasonlók erre kényszerítették őket; mindenféle jóléti intézményeket alapítottak. Ez utóbbiak egyébként rendkívül elismerésre méltóak voltak.
Viszont nagyon káros volt, hogy ezeket a világmozgató kérdéseket nem szellemi síkon szemlélték. Mert csak ez menthette volna meg a mozgalmat romboló erőitől. Ez volt az az idő, amikor a „vezető osztályokból” minden közösségi érzés kiveszett, amikor a vad konkurencia-harcban az egoizmus uralkodott. Ez volt az az idő, amikor a 20. század második évtizedének világkatasztrófája előkészült. E mellett a proletáriátus a maga módján kialakította a közösségérzést, kialakította a proletár osztály-öntudatot; a „felsőbb osztályok” kultúrájából csak annyit vett fel, amennyi anyagot szolgáltatott a proletár osztály-öntudat igazolására. Lassanként nem volt semmilyen híd az egyes osztályok között.
Így abban a kettősségben éltem, hogy a Magazin révén a polgári világban, a munkásság körében folytatott tevékenységem révén a proletár világban álltam. Gazdag tapasztalatokat lehetett így szerezni. Az ember jól megismerhette a kor mozgató erőit.
XXIX
A múlt század utolsó harmadának a megismerési világába új szellemiség akart áramlani. De a megismerés eredményeinek materialista magyarázata az embereket szellemi alvásba ringatta és megakadályozta a szellemiségnek még csak a megsejtését is, nem hogy a felismerését.
Így ennek az időszaknak, alapjellegénél fogva a szellemi irányba kellett volna fejlődnie, ezt a jellegét viszont megtagadta. Ez az időszak kezdte az életet zsákutcába juttatni.
Azoknak a fejtegetéseimnek néhány mondatát idézem, amelyeket 1898 márciusában a „Dramaturgische Blátter”-be írtam. (Ez 1898 eleje óta a Magazin melléklete volt.) Az előadó-művészetről a következőket mondtam: „Ezen a területen a tanulni akaró sokkal inkább van saját magára és a véletlenre utalva, mint bármely más területen… Közéletünk mai alakulása mellett szinte mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nyilvánosan kell beszélnie… De a mindennapi beszédet kevesen emelik művészi fokra… Szinte teljesen hiányzik belőlünk a szép beszéd és még inkább a kifejező beszéd iránti érzék… Nem fogadjuk el, hogy egy énekest olyan valaki méltasson, akinek fogalma sincs a helyes éneklésről… A színjátszással szemben már sokkal kisebb követelményeket állítunk… És egyre ritkább az olyan ember, aki ért ahhoz, hogy egy verset helyesen mondanak-e, vagy sem… A művészi beszédet ma inkább valami helytelen idealizmusnak tartják… Sohasem jutott volna idáig a dolog, ha tudatosabbak lettünk volna a beszéd-képesség művészi kifejlesztésében…”
Ami akkor előttem lebegett, csak sokkal később valósulhatott meg az Antropozófiai Társaságban. A beszédművészetért lelkesedő Marie von Sivers (Marie Steiner) egészen a művészi beszédnek szentelte magát; az ő segítségével vált aztán lehetővé, hogy kurzusokon foglalkozzunk a beszédformálással és a drámai ábrázolással és így tevékenykedjünk azért, hogy ezek az igazi művészet fokára emelkedjenek.
Ezt annak igazolására hozom fel, hogy bizonyos ideálok egész életemen keresztül foglalkoztattak és mert sokan keresnek ellentmondást fejlődésemben.
Erre az időre esik barátságom a fiatalon meghalt költővel Ludwig Jacobowskival. Lelki alaphangulata valamilyen belső tragikumot fejezett ki. Nehezen viselte zsidó voltát. Egy iroda élén állt, amely egy szabadelvű képviselő vezetése alatt az antiszemitizmus ellen küzdött és ezzel kapcsolatban egy folyóiratot is adott ki. Itt agyon volt terhelve munkával. És e mellett munkája állandó fájdalmat okozott neki. Mert naponta kellett átélnie azt a hangulatot, amelyet mint zsidó érzett és amelytől annyira szenvedett.
E mellett aktív tevékenységet fejtett ki mint néprajzos. Egy a népek ősidőktől való fejlődéséről szóló mű számára összeszedett mindent, amihez erre vonatkozólag csak hozzá tudott jutni. Nagyon érdekesek azok a tanulmányai, amelyeket etnikai területen szerzett gazdag tudása alapján írt. Ezek mindenesetre korának materialista felfogásában íródtak. De ha tovább él, kutatásával biztosan szellemi irányba terelődik.
Jakobowski költészetét ezek a tevékenységei impulzálták. nem volt egészen eredeti; de mély emberi érzés nyilatkozott meg benne és erős átéléssel írta a dolgait. Lírai költeményeit „Fénylő napok”-nak nevezte. Ezek élete tragikumában valóban a szellemi napfényt jelentették. Emellett regényeket is írt. „Werther a zsidó” c. művében benne él egész belső tragikuma. „Löki, egy isten regénye” c. műve a német mitológiából született. Az ebből a regényből kicsendülő érzés szép visszfénye annak a szeretetnek, amelyet a költő a nép mitológiája iránt érzett.
Végignézve Jacobowski munkásságán, az ember elcsodálkozik azon, hogy mennyi mindent csinált a legkülönbözőbb területeken. Ugyanakkor sok emberrel is érintkezett és szerette a társas életet. Ezenkívül kiadta még a „Die Gesellschaft” c. havi folyóiratot, amely külön nagy megterhelést jelentett neki.
Felemésztette magát az életben, amelyet vágyódva kívánt azért, hogy művészileg alakíthassa.
Egy társaságot is alapított „A jövő emberei” névvel, amely irodalmárokból, művészekből, tudósokból és művészi érdeklődésű emberekből állt. Hetenként egyszer jöttek össze. A költők előadták költeményeiket. Előadásokat tartottak az élet és a megismerés különböző területeiről. Fesztelen együttléttel zárták az estét. Jacobowski volt a középpontja az egyre bővülő körnek. Mindenki szerette a szívélyes, nagy tudású embert, aki ebben a társaságban finom, eleven humorát is megcsillogtatta.
Az alig harmincéves fiatalembert hirtelen halál vitte el. Agyhártyagyulladás végzett vele, amely az állandó szellemi erőfeszítés következménye volt.
Rám hárult a feladat, hogy fölötte a gyászbeszédet tartsam és hagyatékát rendezzem.
Marie Stona költőnő, akivel barátságban volt, szép emléket állított neki egy könyvvel, amely barátai cikkeit tartalmazta. Jacobowskiban minden szeretetreméltó volt; belső tragikuma, ebből eredő törekvése kifelé a „fénylő napok” felé; a mozgalmas életben való részvétele. Barátságunkra mindig nagy szeretettel emlékeztem és bensőséges érzéssel tekintek vissza rövid együtt- létünkre.
Egy másik baráti kapcsolatomat is megemlítem. Ez Martha Asmus volt, egy filozófiailag gondolkodó, de erősen a materializmus felé hajló nő. Materialista vonzódását csökkentette a fivérére, a korán meghalt Paul Asmusra való emlékezés, aki viszont kimondottan idealista volt.
Paul Asmus a 19. század utolsó harmadában filozófiai remeteként még egyszer átélte a hegeli idők idealizmusát. Van egy írása az „én”-ről és egy másik az indogermán vallásokról. Mindkettőt Hegel stílusában írta, de saját, teljesen önálló mondanivalóval. – Ez az érdekes ember, aki akkor már régen nem élt, testvére Martha Asmus révén igen közel került hozzám. Olyannak láttam, mintha a századelő szellemiség felé hajló filozófiájának új, meteorszerű századvégi felvillanása lett volna.
Kevésbé intim, de mégis egy ideig jelentős kapcsolatom volt a „Friedrichshageniekkel”, Bruno Willevel és Wilhelm Bölsche-vel. Wille a szerzője a „Philosophie der Befreiung durch das reine Mittel” c. Írásnak (A tiszta eszközökkel való megszabadítás filozófiája). Csak a címe emlékeztet a „Philosophie der Freiheit”-re. Tartalma egész más területen mozog. Wille széles körben vált ismertté „Offenbarungen des Wacholderbaumes” (A borókabokor megnyilatkozásai) c. igen jelentős művével. Ez a legremekebb természeti érzékkel megírt világnézeti könyve, amely át van hatva azzal a meggyőződéssel, hogy az egész materiális világból a szellem szól hozzánk. — Bölche-t a legszélesebb körben ismerik nagyon kedvelt, népszerűén megírt természettudományos munkái révén. – Ebből a körből indult ki egy „szabad főiskola” alapításának a terve, amelybe engem is bevontak. Nekem a történelmet kellett előadnom, Wille a filozófiát adta elő, Bölsche a természettudományt, Theodor Kappstein, egy szabadgondolkodó teológus, a vallástudományt. – Megalapították azonkívül a „Giordano Bruno Bund”-ot. Ebben azok tömörültek, akik szimpatizáltak a szellemi-monista világnézettel. Azt hangsúlyozták, hogy nincs két világprincípium, anyag és szellem, hanem minden létezőt a szellem mint egységes princípium hoz létre. Wille a szövetség működését egy nagyon értelmes előadással vezette be, amelyet Goethenek arra a mondására épített fel, hogy „nincs matéria szellem nélkül”. Sajnos köztem és Wille között az előadás után egy kis félreértés támadt. Az előadáshoz kapcsolódóan ugyanis azt mondtam, hogy Goethe sokkal később ezt a ragyogó mondást – hogy azt még jobban kihangsúlyozza — azzal egészítette ki, hogy a világ szellemi tevékenységében a polaritást és fokozást konkrét szellemi tényezőknek látja és hogy csak ezzel kap az általános érvényű mondás teljes tartalmat. – Szavaimat Wille előadásával szemben mintegy ellenvéleménynek tekintették, holott én azt éppen nagyon is elismertem. – A Giordano Bruno Szövetség vezetőségével azonban akkor kerültem teljes ellentétbe, amikor én magam tartottam egy előadást a monizmusról. Ebben azt hangsúlyoztam, hogy a merev dualista fogalmazás, „anyag és szellem” tulajdonképpen a legújabb kor szüleménye, hogy a szellemet és a természetet is csak a legutolsó századok tették ellentétté. És éppen ez ellen küzd a Giordano Bruno Szövetség. Azután arra mutattam rá, hogy ezzel a dualizmussal szemben a skolasztika monizmus. Mert bár a lét egy részét kivonja az emberi megismerés köréből és a „hit” területére utalja, mégis olyan világrendszert képvisel, amely az Istenségtől, a szellemi világtól kezdve egészen az egyes természeti jelenségekig egységes (monista) konstrukciót ad. Ezzel a skolasztikát a kantianizmus fölé is emeltem.
Előadásommal a legnagyobb felhördülést váltottam ki. Azt hitték, hogy a katolicizmust akarom a Szövetségbe bevinni. A vezetők közül csak Wolfgang Kirchbach «s Martha Asmus volt mellettem. A többiek nem tudták elképzelni, mit akarok tulajdonképpen a „félreismert skolasztikával”. Arról mindenesetre meg voltak győződve, hogy alkalmas vagyok a legnagyobb zűrzavar előidézésére a Szövetségben.
Meg kell említenem ezt az előadásomat, mert arra az időre esett, amikor később sokan materialistának tartottak. Ezt a „materialistát” – aki én voltam – sokan olyasvalakinek tartották, aki a középkori skolasztikát szeretné felmelegíteni.
Mindezek ellenére később a Szövetségben tudtam azt az alapvető antropozófiai előadásomat megtartani, amellyel antropozófiai tevékenységemet elindítottam.
Elég nehéz volt elhatározni, hogy az ember nyilvánosan beszéljen azokról a tartalmakról, amelyek az antropozófiában a szellemi világra vonatkozóan élnek.
Ezt az elhatározást úgy lehet a legjobban megérteni, ha bizonyos történelmi visszapillantást végzünk.
A régi időkben, egészen az újabb kor kezdetéig, kb. a 14. századig az embernek teljesen más lelki konstitúciója volt. Ekkor még létezett valamilyen tudás a szellemi világról. Csak ez egészen más volt, mint a mai megismerési feltételeknek megfelelő antropozófia.
Ettől az időtől kezdve az emberiségnek már nem volt szellemi megismerése. A „régi tudást” még megőrizte. Ez képszerű látás volt és most is csak szimbolikus-képszerű formában maradt meg.
Ezt a tudást annak idején csak a misztériumokban ápolták és csak azokkal közölték, akiket erre előzőleg érettekké tettek, vagyis a beavatottakkal. Nem volt szabad nyilvánosságra kerülnie, mert könnyen visszaéltek volna vele. Ezt a szokást azután megtartották később azok, akiknek ez a régi tudás a birtokába került és azt tovább ápolták. Ez a legszűkebb körben történt olyanokkal, akiket erre előkészítettek.
És ez így volt egész a mai időkig.
Voltak akik a szellemi megismerést illetően ilyen követelményt támasztottak velem szemben. Ezek közül egy valakit említek, akit Bécsben a Lang-né féle körben ismertem meg, akivel azonban más bécsi társaságban is összejöttem. Ez Friedrich Eckstein volt, ennek a „régi tudásnak” kiváló ismerője. Eckstein az alatt az idő alatt, amíg kapcsolatban voltunk, nem sokat írt; de amit írt, az teljesen szellemmel áthatott volt. Írásaiból azonban senki sem sejthette meg, hogy a régi szellemi megismerés ilyen intim ismerője. Ez szellemi munkássága hátterében hatott, egy nagyon érdekes értekezését olvastam egy gyűjteményes kiadásban a „cseh testvérekről”.
Eckstein nagyon határozottan képviselte azt az álláspontot, hogy az ezoterikus szellemi megismerést nem szabad nyilvánosan terjeszteni úgy, mint a tudást általában. Ezzel a véleményével nem állt egyedül; ez volt a véleménye a „régi bölcsesség” szinte minden ismerőjének. Hogy a Blavatsky által alapított Teozófiai Társaság mennyiben törte át a „régi bölcsesség” őrzőinek ezt a szigorú álláspontját, arról később beszélek majd.
Eckstein nézete szerint, aki a régi tudás beavatottja, az, amit nyilvánosan közöl, a beavatásból szerzett tudásba kell, hogy öltöztesse; de ezt mint exoterikumot szigorúan el kell, hogy válassza az ezotérikumtól, amelynek abban a legszűkebb körben kell maradnia, amely azt a legteljesebben tudja értékelni.
Mivel a szellemi megismerés érdekében nyilvános tevékenységet akartam folytatni, szakítanom kellett ezzel a tradícióval. A mai szellemi élet állt előttem és ebben a régi időkben magától értetődő titoktartásnak nem volt helye. Olyan korban élünk, amely a tudás területén nyilvánosságot igényel. És itt a titoktartás egyenesen anakronizmus. Csak azt lehet tenni, hogy az egyes embereket fokozatosan vezetjük be a szellemi megismerésbe és azt, aki az alacsonyabb fokú megismeréshez még nem jutott el, nem engedjük a megismerés magasabb fokához. Ez egyébként így van a külső iskoláknál is.
Egyébként sem volt senkivel szemben titoktartási kötelezettségem, mert a „régi bölcsességből” semmit sem vettem át. Szellemi megismerésem teljesen a saját kutatásom eredménye. Csak ha a megismeréshez már eljutottam, vizsgáltam meg azt, amit a „régi tudásból” valahol már nyilvánosságra hoztak, hogy kimutassam az egyezést és azt is, hogyan haladhat tovább a mai kutatás. – Így bizonyos idő óta egész világosan láttam, hogy helyesen cselekszem, ha a szellemi megismerésről a nyilvánosság előtt beszélek.
XXX.
Az az elhatározásom, hogy a bennem élő ezotériumot a nyilvánosság elé vigyem, arra indított, hogy 1899 augusztus 28-ra, Goethe 150. születésnapjára a Magazinban „Goethes geheime Ofifenbarung” címmel egy tanulmányt írjak: „A zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló Goethe-meséről. – Ez a tanulmány ugyan még kevéssé ezoterikus, de nem adhattam többet, mint amennyit közönségemről feltételeztem, hogy elbír. – Bennem a mese tartalma úgy élt, mint ami teljesen ezoterikus és fejtegetéseimet is ezoterikus szemlélet alapján írtam.
A nyolcvanas évek óta foglalkoztattak a Goethe-meséhez kapcsolódó imaginációk. Úgy láttam, hogy a mese Goethének a külső természettől az emberi lélek belső világába vezető útját ábrázolja, ahogy azt nem fogalmakban, hanem képekben állította maga elé. A fogalmakat Goethe túl szegényesnek, túl halottnak tartotta ahhoz, hogy a lelkierők életét és működését ábrázolhassák.
Goethe Schillernek az esztétikai nevelésről szóló leveleit tanulmányozta, amelyekben Schiller megkísérli a lelkierők életét és működését fogalmakba foglalni. Schiller megpróbálta kimutatni, hogy az ember élete testisége révén a természeti szükségszerűségnek, értelme révén a szellemi szükségszerűségnek van alávetve. És úgy gondolta, hogy a kettő között a léleknek kell a belső egyensúlyt megteremtenie. Ebben az egyensúlyban él aztán az ember szabadon, igazán emberhez méltó életet.
Ez szellemes megállapítás; de a valóságos lelki életre vonatkozóan túl egyszerű. A lelki élet a maga mélyen ülő erőit a tudatban villantja fel; de ahogy felvillannak — miután más, ugyanilyen hirtelen felvillanó erőkre hatottak – mindjárt ki is oltja őket. Olyan folyamatok ezek, amelyek keletkezésükben egyúttal el is múlnak. Absztrakt fogalmakat viszont csak többé-kevésbé tartósan megmaradó valamihez lehet fűzni.
Goethe mindezt érezve tudta; és a mesében ezt a képszerű tudását állította szembe Schiller fogalmi tudásával.
Ennek a goethei műnek az átélésével az ember már az ezotérikum előcsarnokában van.
Ez volt az az időszak, amikor Brockdorf gróf és felesége felkértek, hogy hetenkénti összejöveteleik egyikén előadást tartsak. Ezekre az összejövetelekre a legkülönbözőbb körökből jöttek emberek. Az élet és a tudomány minden területéről tartottak itt előadásokat. Minderről eddig nem tudtam semmit, sőt Brockdorfékat sem ismertem. Észrevettem, hogy a hallgatóság között voltak, akiket nagyon érdekelt a szellemi világ. Ezért amikor egy második előadás tartására kértek fel, témaként a „Goethes geheime Offenbarung”-ot (Goethe titkos megnyilatkozásait) javasoltam. Ebben az előadásban a meséhez kapcsolódva egészen ezotérikus tartalmakat közöltem. Ez fontos volt számomra, mert a szellemi világból vett szavakkal beszélhettem. Addig ugyanis, Berlinben a körülmények olyanok voltak, hogy a szellemiséget előadásaimban csak megcsillanthattam.
Brockdorfék a Blavatsky által alapított Teozófíai Társaság egyik ágának a vezetői voltak. A Goethe-mesével kapcsolatos előadásom következménye volt, hogy Brockdorfék meghívtak rendszeres előadások tartására a Teozófíai Társaság velük kapcsolatban álló tagjai számára. Közöltem, hogy csak arról tudok beszélni, ami bennem mint szellemtudomány él.
De valójában nem is tudtam volna másról beszélni. Mert a Teozófíai Társaság irodalmát csak kevéssé ismertem. Ismertem teozófusokat már Bécsből és később még másokat is megismertem. Ezek az ismeretségek késztettek arra, hogy a Magazinban Franz Hartmann egy írásával kapcsolatban kedvezőtlenül nyilatkozzam a teozófusokról. Amit egyébként irodalmukból ismertem, az számomra módszerében és szellemében általában nagyon ellenszenves volt; így egyáltalán nem is volt módomban, hogy fejtegetéseimmel ehhez kapcsolódjam.
Előadásaimmal a középkori misztikához kapcsolódtam. A misztikusokon keresztül Meister Eckhardtól Jákob Böhmeig nagyon jól meg lehetett közelíteni azt a szellemi szemléletet, amelyet tulajdonképpen szándékomban állt ismertetni. Ezeket az előadásokat azután a „Die Mystik im Aufgange neuzeitlichen Geisteslebens” (A misztika az újabb-kori szellemi élet kezdetén) című könyvemben foglaltam össze.
Az előadások egyikén hallgatóként jelen volt Marie von Sivers is, akit a sors arra szemelt ki, hogy a Teozófiai Társaság az előadássorozat megindítása után nemsokára életre hívott német szekciójának vezetését erős kézbe vegye. Ebben a szekcióban azután egyre növekvő hallgatóság előtt fejthettem ki antropozófiai tevékenységemet.
Senki előtt nem volt kétséges, hogy a Teozófiai Társaságban csak saját kutatásom eredményeit fogom előadni, mert ezt minden alkalommal hangsúlyoztam. És amikor Berlinben Annié Besant részvételével a társaság német szekcióját megalapították és engem főtitkárnak választottak, az alapító ülésről el kellett mennem, mert azoknak az előadásaimnak egyikét tartottam egy nem-teozófus közönség előtt, amelyekben az emberiség szellemi fejlődését tárgyaltam és amelyeknek már a címében is nyomatékosan kihangsúlyoztam, hogy amit mondok, az antropozófía. Annie Besant is tudta, hogy a szellemi világról szóló akkori előadásaimat ezzel a címmel tartottam.
Amikor aztán egy teozófiai kongresszusra Londonba mentem, a vezetők egyike azt mondta, hogy a „Die Mystik…” c. könyvem igazi teozófia. Ezzel meg lehettem elégedve. Mert csakis a saját szellemi kutatásom eredményeit írtam le. És a Teozófiai Társaságban ezeket elfogadták. Nem volt tehát többé okom arra, hogy a teozófiai közönség előtt – ez akkor az egyetlen volt, amely fenntartás nélkül fogadta el a szellemi megismerést – ezt a szellemi megismerést ne a magam szellemi tapasztalása szerint adjam elő. Nem köteleztem el magam semmilyen szektának; szabadon mondhattam el mindazt, amit magam éltem át a szellemi világban.
Még a szekció alapítása előtti időben tartottam egy előadássorozatot „Von Buddha zu Christus” (Buddhától Krisztushoz) címmel a Kommenden-féle körben. Ezekben az előadásokban megkíséreltem kimutatni, hogy a Golgotai Misztérium milyen óriási haladást jelent Buddha tanításával szemben; és hogy az emberiség fejlődése, ha a Krisztus-eseményt igyekszik megérteni, a maga kulminációjához jut.
Ugyanebben a körben beszéltem a misztériumokról is.
Hallgatóim mindezt elfogadták és nem éreztek ellentmondást régebbi és mostani előadásaim között. Csak amikor a szekció megalakult és ezzel „teozófusnak” lettem kikiáltva, kezdtek rossz szemmel nézni rám. Tehát nem maga a dolog, hanem a név és a társasággal való kapcsolatom nem tetszett az embereknek.
Másrészt viszont nem-teozófus hallgatóim csak arra voltak hajlamosak, hogy előadásaimtól ösztönözve érezzék magukat, hogy azokat „irodalmilag” vegyék fel. Ami azonban szívügyem volt, hogy az életbe vigyem be a szellemi világ impulzusait, azzal szemben nem mutattak semmilyen megértést. Ezt a megértést viszont lassanként a teozófia iránt érdeklődő embereknél találtam meg.
A Brockdorf-féle körben, ahol Nietzscheről, majd Goethe szellemi megnyilatkozásáról (Goethes geheime Offenbarung) beszéltem, ebben az időben egy előadást tartottam a Faustról ezoterikus szempontból. (Ez ugyanaz, amely később a Goethe-mesére vonatkozó fejtegetéseimmel együtt jelent meg a Phil.-Anthroposophischer Verlagban.)
A misztikáról szóló előadásaim után ugyanaz a teozófus kör felkért, hogy a következő télen ismét tartsak náluk előadásokat. Akkor azt az előadássorozatot tartottam, amelyet aztán „Das Christentum als mystische Tatsache” c. könyvemben foglaltam össze.
Kezdettől kihangsúlyoztam, hogy a címben a „misztikus tény” a fontos. Mert nem egyszerűen a kereszténység misztikus tartalmát akartam elmondani. Célom az volt, hogy a fejlődést a régi misztériumoktól a Golgotai Misztériumig úgy írjam le, hogy ebben a fejlődésben nem csak a földi történelmi erők működnek, hanem szellemi, földönkívüli impulzusok is. Meg akartam mutatni, hogy a régi misztériumokban kozmikus történések kultikus képeit adták, amelyek azután a Golgotai Misztériumban, mint a kozmoszból a Földre helyezett tényben a történelem színpadán játszódtak le.
Ezt a Teozófiai Társaságban nem tanították. Ezzel a szemlélettel szöges ellentétben álltam az akkori teozófiai dogmatikával, amely a társaságbeli működésem előtt ott uralkodott.
Mert ezt a felkérést éppen az előbbi, Krisztusra vonatkozó előadássorozatom után intézték hozzám.
Marie von Sivers a Teozófiai Társaság számára tartott két előadássorozat között Itáliában (Bolognában) volt, hogy az ottani teozófusoknál a Társaság érdekében tevékenykedjék.
Így alakultak a dolgok a londoni teozófiai kongresszuson 1902-ben tett első látogatásomig. Ezen a kongresszuson Marie von Sivers is részt vett és elintézett ténynek tekintették, hogy megalakul a Társaság német szekciója és hogy én leszek a főtitkár, akit pedig csak röviddel azelőtt hívtak meg a társaság tagjául. – A londoni látogatás nagyon érdekes volt. A Társaság prominens vezetőit ismertem meg ott. Az egyiknek, Mr. Bertram Keightley-nek a házában laktam. Nagyon összemelegedtünk. Megismerkedtem továbbá Mr. Mead-del, a teozófiai irodalom jelentékeny művelőjével. Keightley házában az elképzelhető legérdekesebb beszélgetések folytak azokról a szellemi ismeretekről, amelyek a Társaságban éltek.
Különösen intimek voltak a magával Keightley-vel folytatott beszélgetések. Blavatsky maga is ott volt ezeken a beszélgetéseken. Kedves házigazdám, akinek Blavatsky révén olyan sok élményben volt része, előttem és Marie von Sivers előtt nagyon szemléletesen írta le Blavatsky gazdag szellemi élményeit.
Csak futólag ismertem meg Annie Besant-et és Sinett-et, az „Ezoterikus buddhizmus” szerzőjét. Nem jöttem össze viszont Leadbeaterrel, akit csak a pódiumon hallottam beszélni. Nem tett rám különösebb benyomást.
Érdekes dolgokat hallottam, intenzíven foglalkoztattak; de nem voltak hatással saját nézeteimre.
Igyekeztem a gyűlések közötti időket arra használni, hogy London természettudományi és művészeti múzeumait látogassam. Ezek a gyűjtemények nem egy gondolatot ébresztettek bennem a természet és az emberiség fejlődésére vonatkozólag.
Így a londoni látogatás jelentős esemény lett számomra. A legkülönbözőbb benyomásokkal utaztam haza.
A Magazin 1899-es első számában egy cikket írtam ezzel a címmel: „Neujahrsbetrachtung eines Ketzers” (Egy eretnek újévi elmélkedése). Nem egy vallással szembeni eretnekséget értettem ezen, hanem a kultúrának azzal az orientáltságával szembeni eretnekséget, amelyet a kor képviselt.
Az új évszázad küszöbén álltunk. Az elmúlt század a külső élet és tudás területén nagy vívmányokat hozott.
Erre vonatkozóan a következő gondolat alakult ki bennem: „Mindezeknek és még más vívmányoknak az ellenére, pl. a művészet területén, a mélyebbre néző ember ma mégsem örülhet igazán a kor műveltségi viszonyainak. Amit magasabb rendű szellemi igényeink kívánnak, azt a kor csak szűkösen elégíti ki.” – Az akkori kultúra ürességét szemlélve visszanéztem a skolasztika idejére, amikor az emberek legalább még fogalmilag együtt éltek a szellemiséggel. „Ne csodálkozzunk azon, ha az ilyen jelenségekkel szemben azok, akiknek mélyebb szellemi igényeik vannak, a skolasztika büszke gondolati építményét kielégítőbbnek tartják, mint saját korunk eszme-tartalmát. Otto Willmann egy kiváló könyvet írt, „Az idealizmus történetét”, amelyben magasztalóan szól az elmúlt századok világnézetéről. El kell ismerni, hogy az emberi szellem vágyódik arra a büszke, átfogó gondolati világosságra, amelyet az emberi tudás a skolasztikusok filozófiai rendszerében elért.” – „A bátorság hiánya jellemző sajátsága a századforduló szellemi életének. Elhomályosítja örömünket a közelmúlt vívmányaival szemben.”
És azokkal szemben, akik azt állították, hogy éppen az „igazi tudás” bizonyítja, milyen lehetetlen, hogy egy világnézet átfogó képet adjon az életről, azt kellett mondanom: „Ha azok véleménye szerint mennének a dolgok, akik ezt állítják, akkor az embernek meg kellene elégednie azzal, hogy a dolgokat és jelenségeket megméri, összehasonlítja, a rendelkezésére álló eszközökkel vizsgálja, de sohasem merülne fel a dolgok és jelenségek magasabb értelmének a kérdése.” – Ez volt alaphangulatom, ebből kellett megérteni antropozófiai tevékenységemet a Teozófiai Társaságban. Részt vettem a kor kultúréletében, hogy meglegyen a Magazin szerkesztéséhez a kellő szellemi hátterem, utána viszont nagy igényem volt „felüdülés” végett az olyan olvasmányra, mint Willmann „Geschichte des Idealismus” c. könyve. És bár szakadék választott el Willmann eszmevilágától, ezt az eszmevilágot mégis a szellemiséghez közelállónak éreztem.
1900 szeptember végén megváltam a Magazintól.
Az elmondottakból kitűnik, hogy célomat, a szellemi világbeli tartalmak közlését, lelki beállítottságomnál fogva már a Magazin átadása előtt nagyon is szükségesnek láttam és nem függött össze azzal, hogy nem szerkesztettem tovább a lapot.
Mint számomra előre elrendelt elembe, úgy mentem bele egy olyan tevékenységbe, amelynek alapjai a szellemi megismerésben gyökereznek.
De még ma is az az érzésem, hogy ha az említett akadályok nem álltak volna fenn, az a kísérletem, hogy a természettudományos gondolkodáson keresztül vezessem az embereket a szellemi világhoz, reményteljesebb lehetett volna. Amit 1897 és 1900 között kimondtam, arra úgy nézek vissza, mint amit a kor gondolkodás- módjával szemben egyszer ki kellett mondani; másrészt viszont úgy nézek erre vissza, mint amivel nagyon intenzív szellemi próbát éltem át. Alaposan megismertem, hol vannak a kor szellemiségtől eltávolodni akaró, kultúrát bomlasztó, kultúrát pusztító erői. És ebből a felismerésből sok erőt kaptam ahhoz, amire a továbbiakban szükségem volt, hogy a szellemiségből merítve működhessem.
Még a Teozófíai Társaságban folytatott tevékenységem előtti időre, a Magazin szerkesztésének utolsó idejére esik kétkötetes „Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrhundert” c. könyvem megírása; ez azután a második kiadástól kezdve – kiegészítve a görögöktől a tizenkilencedik századig kialakult világnézetek áttekintésével – „Rätsel der Philosophie” (A filozófia kérdései) címmel jelent meg.
A könyv megírásának külső indítéka teljesen mellékes volt. Cronbach a Magazin kiadója egy olyan gyűjtemény kiadását tervezte, amely a tudomány és az élet különböző területeit volt hivatva a maguk 19. sz.-i fejlődésében tárgyalni. Ebbe a gyűjteménybe a világ- és életszemléletek leírását is be akarta iktatni és ezzel engem bízott meg.
A könyv egész anyaga már régóta élt bennem. A világnézetekre vonatkozó szemléletem kiindulópontja Goethe világnézete volt. A goethei gondolkodásmód és a kantianizmus közötti általam hangsúlyozott ellentét, az új filozófiai irányok a 18. és 19. sz. fordulóján Fichtenél, Schellingnél, Hegelnél: mindez szerintem a világnézetek fejlődésének új korszakát jelentette. Ezt a korszakot Richard Wahle szellemmel áthatott könyvei zárják le, amelyekben arról ír, hogy a 19. sz. végén minden filozófiai világnézeti törekvés elapad. Így vált a 19.sz. világnézeti törekvése azzá a kerek egésszé, amely szemléletemben élt és amelynek a leírására örömmel ragadtam meg az alkalmat.
Amikor erre a könyvemre visszanézek, úgy látom, hogy életem menetét éppen ez fejezi szimptomatikusan ki. Nem ellentmondásokon keresztül jutottam előre, mint ahogyan sokan hiszik. Szívesen elismerném, ha így volna. De ez szellemi fejlődésem vonatkozásában nem volna igaz. Úgy jutottam előre, hogy a meglevőkhöz mindig új területeket ismertem meg. És a „Welt- und Lebensanschauungen” megírása után nemsokára különösen sok mindent ismertem meg szellemi téren.
Ehhez jött, hogy soha sem éltem bele magam a szellemi világba misztikus-érzelmi úton, mindig kristály- tiszta fogalmak révén akartam megismeréshez jutni. A fogalmak, az eszmék átélése az eszmék világából a szellemi realitásba vezetett.
Az organikus világ fejlődését az ősidőktől a mai időkig csak a „Welt- und Lebensanschuungen” megírása után láttam imaginációban.
A könyv írása közben még a darwini gondolkodás- módból származó természettudományos szemlélet volt lelki szemeim előtt. De ez csak a tények természetben megjelenő, fizikailag észlelhető sora volt. Ezekben a tényekben szerintem szellemi impulzusok hatottak, ahogyan azok mint a metamorfózis eszméje Goethe előtt lebegtek.
Így a természettudomány szerinti fejlődési sor, ahogy azt Haeckkel képviselte, sohasem volt számomra az, amiben mechanikus, vagy pusztán organikus törvények uralkodnak, hanem valami, amiben a szellem az élőlényeket az egyszerűektől a bonyolultakon keresztül egészen az emberig vezeti fel. A darwinizmust olyan gondolkodásmódnak láttam, amely útban van a goethei gondolkodásmód felé, de elmarad mögötte.
Mindezt fogalmi tartalommal csak gondoltam, az imaginatív szemlélethez csak később küzdöttem fel magam. Csak ennek a szemléletnek a révén jutottam el annak a felismeréséhez, hogy az ősidőkben szellemi realitásként teljesen más valami lényszerű létezett, nem pedig a legegyszerűbb organizmusok; hogy az ember mint szellemi lény idősebb, mint az összes többi élőlények és hogy jelenlegi alakját magára ölthesse, abból a kozmikus lényből, amely őt és a többi organizmust magában foglalta, ki kellett szakadnia. A többi organizmus tehát mintegy levetett része az emberi fejlődésnek; nem valami amiből származott, hanem valami, amit hátrahagyott, amit levetett magáról, hogy fizikai alakját, mint szellemének a képét magára ölthesse. Az ember mint makrokozmikus lény az összes többi világokat magában hordozta és az összes többinek a magából való kihelyezésével lett mikrokozmosszá. Ehhez a megismeréshez csak az új évszázad első éveiben jutottam.
Így ez a megismerés a „Welt- und Lebensanschauungen” megírásánál még nem hathatott impulzálóan. A könyvnek éppen a második kötetét úgy fogalmaztam meg, hogy a goethei világnézet megvilágításában a darwinizmus és haeckelizmus átszellemesített formája legyen a kiindulópont a világ titkaiba való szellemi elmélyedéshez.
Amikor aztán később a könyvet a második kiadáshoz átdolgoztam, akkor már megismertem a fejlődés igazi menetét. És bár az első kiadásban érvényre juttatott szempontomat, mint a szellemi szemlélet nélküli gondolkodásból adódó szempontot megtartottam, mégis szükségesnek láttam, hogy a kifejezésformában kisebb változtatásokat eszközöljek. Ezek szükségesek voltak egyrészt azért, mert a könyvnek azáltal, hogy belevettem a filozófia egészének az áttekintését, teljesen más kompozíciója lett, másrészt azért, mert a második kiadás akkor jelent meg, amikor az élőlények fejlődéséről szóló fejtegetéseim már megjelentek.
Mindezek mellett a „Rätsel der Philosophie” így kialakított formájának, mint szellemi fejlődésem bizonyos szakaszából való szempontnak, nem csak szubjektív, hanem objektív jogosultsága is volt. Ez abban állt, hogy a gondolkodás, még ha szellemileg átélt is, mint gondolkodás, az élőlények fejlődését csak úgy tudja elképzelni, ahogy azt könyvemben leírtam, és hogy a további lépést a szellemi szemléletnek kell megtennie.
Így könyvem egész objektíven az antropozófia előtti szemléletmódot írja le, amelybe bele kell mélyedni és belemélyedve átélni ahhoz, hogy az ember magasabb szemlélethez tudjon emelkedni. Ez a magasabb szemlélet, mint a megismerési út egyik foka, annál a megismerő embernél jelentkezik, aki nem misztikusan elmosódott, hanem szellemien világos módon keresi a szellemi világot. Ebből a szemléletmódból következik valami, amire a megismerésre törekvőnek, mint a magasabb szemléletet megelőző fokra szüksége van.
Haeckelt akkoriban olyannak láttam, aki a természet- tudományban bátran a gondolkodó álláspontra helyezkedett, míg a kutatók másik része a gondolkodás kizárásával csak a fizikai megfigyelés eredményeit akarta érvényre juttatni. Hogy Haeckel a valóság vizsgálatánál a teremtő gondolkodásnak nagy fontosságot tulajdonított, ez mindig újra vonzóvá tette őt. Ezért neki ajánlottam könyvemet annak ellenére, hogy az – akkori formájában is – egyáltalán nem az ő felfogása értelmében íródott. De Haeckel nem volt filozófiai természet. A filozófiában teljesen laikus volt. Ezért is találtam értelmetlennek a filozófusok támadásait, amelyek csak úgy záporoztak Haeckelre. Ezekkel opponálva ajánlottam neki a könyvemet, mint ahogy már a velük való szembenállásból adtam ki „Haeckel und seine Gegner” (Haeckel és ellenfelei) című írásomat is. Haeckel a filozófiával szembeni teljes naivitással a gondolkodást a biológiai valóság leírásának eszközévé tette; ellenfelei pedig filozófiai vonatkozásban támadták a számára idegen területen. Azt hiszem Haeckel sohasem tudta, hogy a filozófusok mit is akarnak tőle. Ez egy beszélgetésből derült ki, amelyet vele a „Weltratsel” megjelenése után Lipcsében folytattam Borngraber „Giordano Bruno” c. darabjának az előadásakor. Azt mondta: „Az emberek azt mondják, hogy tagadom a szellemet. Szeretném, ha látnák, hogy az anyagokat a bennük levő erők hogyan alakítják ki; akkor minden retorta-folyamatban észlelnék a szellemet. Mindenütt szellem van.” Haeckel azonban éppen semmit sem tudott a valóságos szellemről. A természet erőiben már szellemet látott. – Akkor a szellemmel szembeni ilyen vakság ellen nem filozófiailag halott fogalmakkal kellett kritikai úton küzdeni, hanem meg kellett látni, hogy a kor milyen messze van a szellemi átéléstől és megkísérelni, hogy az ember a meglevő biológiai természetmagyarázatból csiholja ki a szellemi szikrát.
Ez volt akkori véleményem. Ennek alapján írtam meg a „Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrhundert” c. könyvemet.
XXXI.
Akkoriban Hans Kraemer egy a 19. sz. kulturális vívmányait összefoglaló másik gyűjteményes művet adott ki. Ez a megismerés, a technika, a szociális fejlődés egyes ágaira vonatkozó hosszabb értekezésekből állt.
Engem az irodalmi élet bemutatására kértek fel. Így a 19. század fantázia-világának a fejlődésével is foglalkoznom kellett. Nem úgy írtam le az irodalmi életet, mint egy filológus, aki az ilyen dolgokat a „források alapján” dolgozza ki, hanem azt írtam le, amit a fantázia-világ kibontakozásával kapcsolatban belsőleg átéltem.
Ennek a munkának is azért volt számomra jelentősége, mert a szellemi élet jelenségeiről kellett beszélnem anélkül, hogy a szellemi világ átéléséről beszélhettem volna. A tulajdonképpeni szellemi impulzusokról, amelyek a szellemi világból jönnek és a költészetben élik ki magukat, hallgatnom kellett.
Ebben az esetben is ott volt előttem, hogy a lélek mindennapi tudatával hogyan áll szemben valamely jelenséggel, ha ennek a tudatnak a tartalmát nem aktivizálja úgy, hogy felemelkedjék vele a szellemi világba.
Még jelentősebben éltem át ezt a szellemi világ „kapuja előtt állást” egy értekezésben, amelyet egy másik mű számára írtam. Ez nem volt egy egész évszázadot összefoglaló mű, hanem olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyekben az élet és a megismerés különböző olyan területeit kellett leírnom, ahol ezeknek a kialakulásában az emberi „egoizmus” a hajtóerő. Ezt Arthur Dix adta ki, „Der Egoismus” címmel és teljesen megfelelt a 19. és 20. század fordulóján a kor ízlésének.
A 15. sz. óta az élet minden területén érvényesülő intellektualizmus, ha igazi mivoltában nyilatkozik meg, az „egyes emberek lelki életében” gyökerezik. Ha az ember a szociális életben intellektuálisan nyilatkozik meg, akkor ez nem igazi intellektuális megnyilatkozás, hanem annak csak utánzása.
Hogy a szociális érzés ennyire igény lett ebben a korban, annak egyik oka az, hogy az intellektualitásban az ember ezt az érzést eredendően belsőleg nem éli át. Az emberiség ezen a téren is a leginkább arra vágyik, amije nincs.
Nekem jutott az a feladat, hogy a könyv számára „az egoizmus a filozófiában” c. részt írjam meg. Értekezésemnek csak azért lett ez a címe, mert a könyv főcíme igényelte ezt. Tulajdonképpen ez kellett volna, hogy legyen: „Az individualizmus a filozófiában.” Megkíséreltem Thalestől kezdve rövid áttekintést adni a nyugati filozófiáról és kimutatni, hogy a filozófiai fejlődés célja eljuttatni az embert oda, hogy a világot eszmékben élje át, ahogy ezt a megismerésre és a morális életre vonatkozólag a Philosophie der Freiheitben leírtam.
Értekezésemmel megint a „szellemi világ kapuja” előtt álltam. Leírtam, milyenek az emberben a kozmikus tartalmakat megnyilatkoztató eszmék. Ezek arra az átélésre várnak, amelynek révén a lélek az eszmékben a szellemi világba jut. Itt megálltam. Itt olyan belső világ van előttünk, amely megmutatja, milyen messzire jut az ember a világ megértésében a puszta gondolkodással. – Mindebből látható, hogy mielőtt elkezdtem volna a szellemi világról szóló nyilvános előadásokat, az antropozófiát megelőző lelki életet a legkülönbözőbb szempontokból írtam le. Ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy az antropozófiát képviseltem. Mert az így kialakult világképnek az antropozófia nem mond ellent, inkább kitágítja és továbbfejleszti.
Ha az ember, mint misztikus kezdi leírni a szellemi világot, mindenki mondhatja, hogy személyes élményeiről beszél, hogy szubjektív dolgokat ír le. A szellemi világból azonban nem azt a feladatot kaptam, hogy ezt a misztikus utat járjam.
Az én feladatom abban állt, hogy előkészítsem a talajt az antropozófiának, amely olyan objektív, mint a tudományos gondolkodás, feltéve, hogy ez nem áll meg a fizikai tények számbavételénél, hanem átfogó megértésre törekszik. Amit tudományosan, vagy filozófiailag ismertettem, amit Goethe eszméivel kapcsolatban természettudományosan ismertettem, arról lehetett vitatkozni. Ezt lehetett többé vagy kevésbé helyesnek, vagy helytelennek tartani; jóllehet teljes mértékben az objektív tudományosságra törekedtem. — Ebből a misztikus elemtől teljesen mentes megismerésből hoztam azután a szellemi világ átélését. Amint az a „Mystik” és a „Christentum als mystische Tatsache” c. könyveimből is kitűnik. A misztika fogalmát ennek az objektív megismerésnek az értelmében tárgyaltam. Ez különösen látható a „Theosophie” felépítésén. A könyvnek minden mondata szellemi látáson alapszik. Semmi olyat nem mondok benne, ami nem szellemi látásból ered. A könyv elején a szellemi látás természettudományos eszmékben jelentkezik, azután fokozatosan emelkedik fel a magasabb világokba és egyre inkább a szellemi világ szabad felépítésén dolgozik. De ez a felépítés úgy nő ki a természettudományos elemből, mint a növény virága a szárból és levelekből. — De mint ahogy a növényt nem látjuk a maga teljességében, ha a virág nélkül nézzük, úgy a természetet sem éljük át a maga teljességében, ha nem emelkedünk fel a fizikailag észlelhetőtől a szellemiséghez.
Így arra törekedtem, hogy az antropozófiában a tudomány objektív folytatását adjam és ne valami szubjektívet állítsak a tudomány mellé. – Hogy az emberek éppen ezt a törekvést nem értették meg, az magától értetődik. Azt tartották, hogy a tudomány lezárult azzal, ami az antropozófia előtt van és semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy a tudományos eszméket olyan élőkké tegyék, hogy ez a szellemiség megértéséhez vezessen. A 19. század második felében kialakult gondolkodási szokások bűvöletében éltek. Nem volt bátorságuk, hogy a puszta fizikai megfigyelés béklyóit lerázzák; féltek, hogy olyan területre lépnek, ahol mindenki szabadjára ereszti fantáziáját.
Ilyen volt belső orientáltságom, amikor 1902-ben Marie von Sivers és én a Teozófiai Társaság német szekciójának vezetőségébe kerültünk. Marie von Sivers egész lényéből következett, hogy attól, amit csináltunk, minden szektaszerűség távol maradjon és a dolognak olyan jelleget adjunk, amellyel ez az általános szellemi és kulturális életbe beleilleszkedik. Marie von Sivers-et intenzíven foglalkoztatta a drámai, a deklamáló és recitáló művészet és ezen a területen a legjobb párizsi intézetekben kapott kiképzése révén képességei a legmagasabb fokra fejlődtek. Amikor Berlinben megismertem, még folytatta tanulmányait, hogy a művészi beszéd különböző módszereit elsajátítsa.
Marie von Sivers és köztem rövidesen komoly barátság szövődött.
Ez a barátság hozta magával, hogy a legkülönbözőbb területeken és a legszélesebb körben működtünk együtt. Nemsokára életünk tartalmává lett az antropozófiának és a költői és recitáló művészetnek is az ápolása.
Ennek a közösen folytatott szellemi életnek kizárólag az antropozófia világba való kivitele állt a középpontjában, egyelőre a Teozófiai Társaság keretein belül.
Marie von Sivers első közös londoni látogatásunk alkalmával sokat hallott Wachtmeister grófnőtől, Blavatsky intim barátnőjétől, Blavatskyról és a Teozófiai Társaságról és annak fejlődéséről. A grófnő nagyon jól ismerte azt, ami szellemi tartalomként egykor a Társaságba beáradt és azt is, hogyan ápolták tovább ezt a szellemi tartalmat.
Amikor arról beszéltem, hogy a Teozófiai Társaságon belül lehetett megtalálni azokat az embereket, akik a szellemi világból jövő közléseket hallani akarták, akkor nem azokra gondoltam, akik nyilvántartott tagjai voltak a Társaságnak. Bár nemsokára ezek közül is sokan álltak megértéssel az általam képviselt szellemi megismeréssel szemben.
A tagok nagy része azonban a Társaság egyes vezetőinek fanatikus híve volt. Esküdtek azokra a dogmákra, amelyeket ezek a nagyon szektaszerűen működő vezetők hoztak létre.
Nekem antipatikus volt a Társaságban uralkodó trivialitás és dilettantizmus. Csak az angol teozófusoknál találtam meg azt a belső tartalmat, amely még Blavatskytól származott és amelyet abban az időben Annie Besant és mások is hozzáértéssel ápoltak. Én magam sohasem tudtam volna abban a stílusban működni, amelyben ezek a teozófusok. De azt, ami körükben élt, olyan szellemi centrumnak láttam, amelyhez méltóan lehetett kapcsolódni, ha az ember a szellemi megismerés terjesztését komolyan vette.
Így tehát Marie von Sivers-szel nem a Teozófíai Társaság tagságára számítottunk, hanem azokra, akik jöttek és szívvel-lélekkel ott voltak, ha komoly szellemi tartalmakat kaptak.
Működésünk a Társaság akkori összejövetelein indulásnak jó volt. De ez csak egy részét alkotta tevékenységünknek. A fő dolog az volt, hogy nyilvános előadásokat tartsak, mert ezeken olyan közönséghez beszéltem, amely kívül állt a Társaságon és előadásaimra azok tartalma miatt jött. — Akik ezen az úton ismerték meg a szellemi világokra vonatkozó mondanivalómat és akik valamilyen „teozófíai irányzattal” foglalkozva találták meg az utat hozzá, azokból alakult ki a Teozófíai Társaság keretén belül az, ami később az Antropozófiai Társaság lett.
A vádak között, amelyeket a Teozófíai Társaságban folytatott működésem miatt ellenem felhoztak, és pedig a Társaság részéről is, az is szerepelt, hogy a Társaságot, amelynek már neve volt a világban, ugródeszkaként használtam fel arra, hogy saját szellemi megismerésem útját egyengessem.
Erről még csak beszélni sem lehet. Amikor a Társaság meghívásának eleget tettem, ez volt az egyetlen olyan intézmény, amelyet komolyan lehetett venni, mert intenzív szellemi életet éltek benne. És ha a Társaság szellemisége, magatartása, működése olyan maradt volna, amilyen belépésemkor volt, én és barátaim sohasem léptünk volna ki. A Teozófíai Társaságon belül külön tagozatként lehetett volna az Antropozófiai Társaságot hivatalosan is megalapítani.
De már 1906-tól olyan jelenségek mutatkoztak a Társaságban, amelyek ijesztő módon mutatták annak hanyatlásait.
Habár már előbb, Blavatsky idejében is, mondták a kívülállók, hogy ilyen jelenségek észlelhetők, a század elején még az volt a helyzet, hogy a Társaság a szellemi munka komolyságával kiegyenlítette az előforduló hibákat. Ezeket meg is vitatták.
1906 óta azonban a Társaságban, amelynek a vezetésére a legcsekélyebb befolyásom sem volt, olyan jelenségek mutatkoztak, amelyek a spiritizmus kinövéseire emlékeztettek és amelyek szükségessé tették, hogy egyre inkább hangsúlyozzam: a Társaság vezetésem alatt álló részének ezekhez a dolgokhoz abszolút semmi köze. Ezeknek a csúcspontja volt, amikor egy hindu fiúról azt állították, hogy őbenne fog Krisztus új földi életében megjelenni. Ennek az abszurdumnak a terjesztésére a Társaságon belül egy külön társaságot alapítottak, a „Stern des Ostens” társaságot. (Kelet Csillaga) Számomra és barátaim számára teljességgel lehetetlen volt, hogy ennek a külön társaságnak a tagjait felvegyük a német szekció tagjai közé, annak ellenére, hogy Annie Besant a társaság elnöke, ezt erőltette. És mert ezt nem tehettük, 1913-ban kizártak a Társaságból. Kényszerítve voltunk tehát arra, hogy az Antropozófiai Társaságot, mint önálló táraságot megalapítsuk.
Ezzel az események leírásában messze előrementem; de erre szükség volt, mert csak ezek a későbbi események világítják meg azokat a szándékaimat, amelyek miatt a század elején a Teozófiai Társaságba beléptem.
Amikor 1902-ben Londonban először beszéltem a Teozófiai Társaság kongresszusán, azt mondtam, hogy az egyes szekciók dolga a centrumba bevinni azt, amit reprezentál; és élesen kihangsúlyoztam, hogy a német szekcióval elsősorban ez a szándékom. Világosan megmondtam, hogy ez a szekció sohasem fog merev dogmák szerint működni, hanem az önálló szellemi kutatás helye lesz és az egész társaság közös összejövetelein szeretne az igazi szellemi élet ápolása terén a kölcsönös megértés jegyében részt venni.
XXXII.
Fájdalmasan érint, ha az újabb eszmefuttatásokban az antropozófiával kapcsolatban újra és újra azt olvasom, hogy a világháború az emberek lelkében olyan hangulatokat keltett, amelyek kedveznek mindenféle „misztikus” és hasonló szellemi áramlatnak és azután ezek között említik az antropozófiát.
Ezzel szemben az igazság az, hogy az antropozófiai mozgalmat a század elején indítottuk el és azóta semmi olyan lényegeset nem hoztunk benne, amihez nem a szellem belső élete adta volna az indítékot. Két és fél évtizeddel ezelőtt szellemi benyomásokból származó tartalmak éltek bennem. Ezeket előadásokon, értekezésekben, könyvekben közöltem a világgal. Amit tettem, szellemi impulzusra tettem. Lényegében minden témát a szellemiségből hoztam. A háború idején olyan témákról is beszéltem, amelyekhez a kor eseményei adtak indítékot. De ezt egyáltalán nem azzal a szándékkal tettem, hogy a kor hangulatát kihasználjam az antropozófia terjesztésére; hanem mert voltak emberek, akik bizonyos eseményeket a szellemi megismerés megvilágításában akartak látni.
Mindig arra törekedtem, hogy az antropozófia úgy fejlődjék, ahogy az a szellemiségből folyó belső ereje alapján lehetséges. Lehetetlen dolog úgy beállítani, mintha az antropozófia a háború idején a lelkek sötét mélyeiben élő érzésekből akart volna valamit is a maga hasznára fordítani. Igaz, hogy az antropozófia iránt érdeklődők száma a háború után megnőtt, hogy az Antropozófiai Társaság taglétszáma emelkedett; de figyelembe kell venni, hogy mindez semmit sem változtatott azon, ahogy az antropozófiát csináltuk. Ez a század eleje óta semmit sem változott. – Az a forma, amelyet az antropozófiának belső szellemi tartalma szerint adni kellett, meg kellett hogy küzdjön a németországi teozófusok több irányú ellenállásával.
Itt volt mindenekelőtt az a kérdés, hogyan lehet igazolni a szellemi megismerést a kor „tudományos” gondolkodása előtt. Hogy ez az igazolás szükséges volt, arról már többször is beszéltem. Azt a gondolkodásmódot alkalmaztam, amely a természeti megismerésben joggal nevezhető „tudományosnak” és ezt alakítottam ki a szellemi megismerés számára. Ezzel a természeti megismerési mód a szellemi megfigyelés számára mindenesetre valamelyest más lett, mint a természeti megfigyelés számára; de azt a jelleget, amelynél fogva „tudományosnak” mondható, megtartotta.
A szellemi megismerés ilyen tudományos jelleggel való felruházása iránt azoknak, akik a század elején a teozófiai mozgalom hordozóinak tekintették magukat, nem volt érzékük és nem is érdekelte őket.
Ezek a dr. Hübbe-Schleiden köré csoportosult emberek voltak. Hübbe-Schleiden mint Blavatsky személyes barátja, már a nyolcvanas években alapított egy teozófiai társaságot. Maga Blavatsky is részt vett ennek az alapításában. Hübbe-Schleiden „Sphinx” címmel egy folyóiratot is adott ki, amelyben a teozófiai világszemlélet értelmében írt. – Ez az egész mozgalom azonban halódott és abban az időben, amikor a Teozófiai Társaság német szekciója megalakult, már csak néhány emberből állt. Mint valami betolakodóra néztek rám. – Ezek az emberek azt várták, hogy Hübbe-Schleiden „tudományosan indokolja” a teozófiát. És az volt a véleményük, hogy amíg ez nem következik be, addig német területen ilyen irányba egyáltalán ne történjék semmi. Amit csinálni kezdtem, azt zavarónak, káros dolognak tartották. De nem húzódtak minden további nélkül vissza, mert hiszen a teozófia mégis csak az ő ügyük volt; és ha ezen a területen valami történt, nem akartak a háttérben maradni.
Mit értettek mármost azon a „tudományosságon”, amelyet Hübbe-Schleidennek kellett volna hoznia és amellyel a teozófiát be lehetett volna bizonyítani? Az antropozófiát mindenesetre nem. Hanem a természettudományos elméletek és hipotézisek felállításának atomisztikus alapjait értették. A természet jelenségeit úgy magyarázták, hogy a világ szubsztanciájának valamilyen ősi részei az atomok, ezek aztán molekulák csoportjává álltak össze. Valamely anyag azáltal lett, hogy az atomok bizonyos struktúrái molekulákként jelentek meg.
Ezt a gondolkodásmódot példának tekintették. Komplikált molekulákat konstruáltak, amelyek — szerintük – a szellemi működés alapjait is képezték. A kémiai folyamatok a molekuláris struktúrán belüli folyamatok eredményei; és a szellemi folyamatokra vonatkozóan is hasonlót kell keresni.
Számomra ez az atomizmus abban az értelmezésben, amelyet a természettudományban kapott, már ezen belül is valami egész lehetetlen dolog volt. És hogy az ember ezt még a szellemiségre is át akarta vinni, azt a gondolkodás olyan háborodottságának láttam, amelyről komolyan még csak beszélni sem lehet.
Ezen a területen mindig nehéz volt az antropozófiát megindokolnom. Egyesek már régebben azt állítják, hogy az elméleti materializmus túlhaladott dolog, ha tehát az antropozófia a tudomány materializmusáról beszél, nyitott ajtókat dönget. Én viszont úgy láttam, hogy a materializmusnak az a fajta legyőzése, amelyről beszélnek, éppen a materializmus konzerválásához vezet.
Számomra kevéssé volt érdekes az, hogy az atomok tisztán mechanikus, vagy másmilyen működését fogadják el a materiális történések világában. Hanem az volt érdekes, hogy a gondolkodásra alapított szemlélet az atomokból, a világ legkisebb részeiből indul ki és keresi az átmenetet az organikus szférához, a szellemiséghez. Én viszont úgy láttam, hogy az egészből, mint olyanból kell kiindulni. Atomok, vagy atomisztikus struktúrák ugyanis csak eredményei lehetnek a szellemi hatásoknak. A goethei természetszemlélet szellemének megfelelően nem valamilyen gondolati konstrukcióból akartam kiindulni, hanem a meglátott ősjelenségből. Mindig meggyőző volt számomra, amit Goethe mondott, hogy ami tényszerű, az már teória és hogy emögött ne keressen az ember semmit. Hogy amit az érzékek közvetítenek, azt fogadja el mint természetet, és a gondolkodást csak arra használja, hogy a bonyolult, az összetett jelenségektől, amelyek nem áttekinthetők, eljusson az egyszerűekhez, az ősjelenségekhez. Akkor meglátja, hogy a természetben szín- és más észleleti kvalitások vannak, amelyekben szellem működik; de sohasem jut az észlelhető világ mögött valamilyen atomisztikus világhoz. Ami ugyanis az atomizmusból érvényes lehet, az éppen a fizikai világhoz tartozik.
Hogy a természet megértésében valamilyen előrehaladás történt volna, azt az antropozófia nem tudja elismerni. Ami újabban ezen a területen az olyan nézetekben megnyilatkozik, mint Mach nézetei is, az ugyan valamilyen kezdeményezés az atom- és molekuláris konstrukció elhagyására; de ugyanakkor azt mutatja, hogy ha elhagyják, el is veszítenek minden realitást. Mach már csak úgy beszél a fogalomról, mint ami az érzékszervi észleleteket ökonomikusan egybefoglalja, de nem úgy, mint ami a szellemi realitásban él. És az újabbaknál sincs ez másképpen.
Ezért az, ami itt az elméleti materializmussal szemben megnyilatkozott, nem volt kevésbé messze az antropozófiában élő szellemiségtől, mint a 19. sz. utolsó harmadának a materializmusa. Amit akkor az antropozófia a természettudományos gondolkodással szemben felhozott, az ma nem kisebb, de sokkal nagyobb mértékben áll.
Hogy ezeket a dolgokat életrajzomban megemlítem, teoretizáló betoldásnak látszhat. Számomra nem az; mert ami ezeknek a fejtegetéseknek a tartalma, az nekem élményt jelentett, sokkal jelentősebbet, mint amilyen kívülről valaha is ért.
Mindjárt a Teozófiai Társaság német szekciójának az alapításakor szükségesnek láttam, hogy saját folyóiratunk legyen. Ezért Marie von Sivers és én egy havi folyóiratot adtunk ki „Luzifer” címmel. A nevet természetesen semmilyen összefüggésbe nem hoztuk azzal a szellemi hatalommal, akit később Lucifernek, Ahrimán ellenpólusának neveztem. Az antropozófía tartalma abban az időben még nem volt annyira kidolgozva, hogy ezekről a hatalmakról már szó lehetett volna. – A név egyszerűen „fényhordozót” jelentett.
Bár eleinte az volt a szándékom, hogy a Teozófiai Társaság vezetőségével összhangban dolgozzam, mégis kezdettől fogva éreztem, hogy az antropozófiában olyasvalaminek kell megszületnie, ami a saját csírájából fejlődik ki, anélkül, hogy tartalmában függene attól, amit a Teozófiai Társaság tanít. – Ezt csakis egy ilyen folyóirat segítségével valósíthattam meg. És amit a lapban írtam, abból nőtt valóban ki az, ami ma az antropozófia.
Így történt, hogy mintegy Mrs. Besant védnöksége alatt és jelenlétében megalakult a német szekció. Akkoriban Berlinben Besant is tartott egy előadást a teozófia céljáról és principiumairól. Nem sokkal később felkértük, hogy több német városban is tartson előadásokat. Ezeket meg is tartotta Hamburgban, Berlinben, Weimarban, Münchenben, Stuttgartban és Kölnben. – Ennek ellenére, nem azért mintha részemről ez irányban bármi is történt volna, hanem a dolog belső szükségszerűségéből folyóan, a teozófia visszafejlődött, az antropozófia pedig, belső feltételei által hordozva, mindjobban kibontakozott.
Marie von Sivers mindezt azzal tette lehetővé, hogy nem csak komoly anyagi áldozatot hozott, hanem egész munkaerejét is az antropozófiának szentelte. – Eleinte csak a legprimitívebb körülmények között tudtunk dolgozni. A „Luzifer” legnagyobb részét én írtam. Marie von Sivers intézte a levelezést. Ha egy szám kész volt, mi magunk csináltuk a keresztkötéseket, címeztük meg, ragasztottuk a bélyegeket és vittük a példányokat egy ruháskosárban a postára.
A lap csakhamar nagyobb terjedelemben jelent meg, mert egy Rappaport nevű bécsi úr, aki „Gnosis” címen egy folyóiratot adott ki, azt az ajánlatot tette, hogy a két lapot egyesítsük. Így jelent meg azután a lap „Luzifer-Gnosis” címmel. Rappaport egy ideig a kiadásokat is részben fedezte.
A „Luzifer-Gnosis” jó lap lett, eléggé el is terjedt. Egyes elfogyott számokat utána is kellett nyomni. Tehát nem volt vele baj. És az antropozófia is aránylag rövid idő alatt annyira elterjedt, hogy engem több városba is hívtak előadásokat tartani. Az egyes előadásokból sok esetben előadás-sorozatok lettek. Eleinte igyekeztem a lap szerkesztését előadói tevékenységem mellett is ellátni. A számok azonban nem tudtak kellő időben megjelenni, néha hónapokat is késtek. És így az a sajátságos helyzet állt elő, hogy egy folyóirat, amelynek minden száma csak növelte az előfizetők számát, szerkesztőjének túlterheltsége miatt nem tudott megjelenni többé.
A folyóiratban tudtam először a nyilvánosságnak elmondani azt, ami antropozófiai működésem alapja lett. Itt tudtam először elmondani, hogy az embernek, ha önálló szellemi látással akar megismeréshez jutni, milyen erőfeszítéseket kell tennie. A „Wie eriangt man Erkenntnisse der höheren Welten” az egyes számokban folytatásokban itt jelent meg. Ugyanígy „Aus der Akasha-Chronik” címen szintén folytatásokban megjelenő tanulmányokkal vetettem meg az alapját az antropozófiai kozmológiának is.
Ezekből nőtt ki az antropozófiai mozgalom és nem abból, hogy valamit is átvettem volna a Teozófiai Társaságtól. Ha szellemi megismerésem leírásánál a Társaság tanaira néztem, ez csak azért történt, hogy korrigáljam azt, amit ezekben tévesnek láttam.
Szólnom kell itt valamiről, amit ellenfeleim félreértések ködébe burkolva mindig újra előhoznak. Belső okokból nem is kellene beszélnem erről, mert nem volt hatással fejlődésemre, sem nyilvános működésemre. És mindazzal kapcsolatban, amit itt leírok, tisztára „magánügy” maradt. Ez a Teozófiai Társaságon belül működő „ezoterikus iskolába” való felvételem.
Ez az ezoterikus iskola Blavatskyra nyúlik vissza, aki a Társaságban egy kis belső kört hozott létre, ahol azt mondta el, amit az egész társaság számára nem akart elmondani. A szellemi világ más ismerőihez hasonlóan nem tartotta megengedhetőnek, hogy az ember bizonyos mélyebb tanításokat szélesebb körben közöljön. – Mindez azzal a móddal függ össze, ahogy Blavatsky maga is a tanításokhoz jutott. Mert mindig megvoltak azoknak a tanoknak a tradíciói, amelyek régi misztériumiskolákra vezethetők vissza. Ezeket a tradíciókat különböző társaságok ápolják és szigorúan őrködnek a fölött, hogy a tanokból a társaság útján semmi se szivárogjon ki.
De bizonyos oldalról helyénvalónak találták, hogy ezeket a tanokat Blavatskyval közöljék; ő azután azt, amit így kapott, hozzáfűzte a saját belső világában kapott megnyilatkozásokhoz. Mert Blavatskynak. akárcsak a régi misztériumvezetőknek – ajátos atavisztikus képessége volt. Ez azonban valamilyen álomszerű, letompított, a tudati lélek korában már nem időszerű tudatállapotban jelentkezett. Így újult meg valami Blavatskyban az „emberben”, ami az ősi időkben a misztériumokban szokásos volt.
A modern ember abszolút biztosan el tudja dönteni, hogy mit lehet a szellemi látás tartalmából közölni. Eszerint mindazt lehet, amit a kutató olyan fogalmakba tud öltöztetni, amelyek a tudati léleknek megfelelnek és jellegüknél fogva a tudományban is elfogadottak.
Nem ez a helyzet, ha a szellemi megismerés nem a tudati lélekben, hanem inkább a tudat alatti lelki erőkben él. Ezek nem eléggé függetlenek a testiségben működő erőktől. Ezért a tudat alatti régiókból hozott tanok közlése veszélyes lehet, mert az ilyen tanokat megint csak a tudat alatti erőkkel lehet felvenni. És a tanítók és tanítványok itt olyan területen mozognak, ahol azzal, ami az ember számára hasznos, vagy káros, nagyon körültekintően kell bánni.
Mindez az antropozófia vonatkozásában azért nem jön számításba, mert az anrtopozófia a maga tanait teljesen kiemeli a nem-tudatos régióból.
Blavatsky szűkebb köre az „ezoterikus iskolában” élt tovább. – Antropozófiai működésemet a Teozófíai Társaságban folytattam. Ezért tájékozottnak kellett lennem mindabban, ami ott történik. Hogy megfelelően tájékozott legyek és azért, mert az antropozófiai szellemi megismerésben haladottabbak számára én is szükségesnek tartottam egy szűkebb kör alakítását, beléptem az „ezoterikus iskolába”. Az én szűkebb körömnek természetesen más értelme kellett, hogy legyen, mint ennek az iskolának. Mintegy magasabb tagozatnak, magasabb osztálynak kellett lennie azok számára, akik az antropozófia elemi ismereteiből már megfelelően sokat felvettek. – Mármost mindenütt a már meglevő dolgokhoz, a történelmi adottsághoz akartam kapcsolódni. Ahogy tehát ezt a Teozófíai Társasággal kapcsolatban tettem, úgy akartam az ezoterikus iskolával is tenni. Ezért állt egyelőre az én szűkebb köröm kapcsolatban az ezoterikus iskolával. Ez azonban csak a külső kapcsolatra vonatkozott és nem arra, amit a szellemi világból származó közléseimben adtam. Így az én szűkebb köröm az első években külsőleg a Besant által vezetett „ezoterikus iskola” szekciójának látszott. Tartalmilag viszont egyáltalán nem volt az. És 1907-ben, amikor Mrs. Besant nálunk volt Münchenben a teozófíai kongresszuson, a közöttünk létrejött megállapodás értelmében megszűnt ez a külső kapcsolat is. – Arra, hogy Besant ezoterikus iskolájában valamit is tanulhattam volna, már csak azért sem volt lehetőség, mert kezdettől fogva nem jártam az összejöveteleikre, kivéve azt a néhányat, amely arra szolgált, hogy informálódjam az ott történtekről.
De az iskolának akkoriban nem is volt más belső tartalma, csak ami Blavatskytól származott és ez már megjelent nyomtatásban. Ezen kívül Mrs. Besant mindenféle hindu megismerési gyakorlatokat adott, ezeket pedig én elutasítottam.
Így 1907-ig az én szűkebb köröm intézményszerűen ugyan kapcsolatban volt Besant szűkebb körével; de teljesen lehetetlen dolog ebből azt következtetni, amit ellenfeleim következtettek. Mert egyenesen azt a képtelenséget állították, mintha engem egyáltalán a Mrs. Besant ezoterikus iskolája juttatott volna szellemi megismeréshez.
1903-ban Marie von Sivers-szel újra részt vettünk a teozófíai kongresszuson Londonban. Ezen megjelent Indiából Olcott ezredes is, a Teozófíai Társaság elnöke. Szeretetreméltó valaki volt, akin még meglátszott, hogy energiájával és rendkívüli szervező képességével milyen jó segítőtársa lehetett Blavatskynak a Teozófíai Társaság alapításánál. De szervezésénél és vezetésénél is. Mert kifelé a Társaság rövid idő alatt kitűnő organizációval bíró nagy testület lett.
Marie von Sivers-szel úgy kerültünk rövid időre Besant-tel közelebbi kapcsolatba, hogy Besant Londonban Mrs. Brightnál lakott és későbbi londoni látogatásaink lakalmával mi is ebben a vendégszerető házban laktunk. Mrs. Bright és leánya, Miss Esther Bright voltak vendéglátóink. A szeretetreméltóság megtestesítői voltak. Nagy örömmel gondolok vissza a házukban eltöltött időre. Brighték hűséges hívei voltak Mrs. Besantnek, és azon igyekeztek, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki Besant és közöttünk. Amikor aztán lehetetlen lett, hogy bizonyos dolgokban – amelyekről részben már szóltam – együtt menjek Besant-tel, ez fájdalmasan érintette őket, akik kritika nélkül fogadták el a Társaság szellemi vezetőjét.
Mrs. Besant-et egyes tulajdonságai miatt érdekes valakinek tartottam. Megállapítottam, hogy a szellemi világról saját élményei is vannak. Képessége volt, hogy lelki síkon közelítse meg a szellemi világot, csak később elhatalmasodtak benne bizonyos külsőséges célok.
Érdekes volt olyan valakit megismerni, aki a szellemiségben állva szólt a szellemi világról. – Másrészt viszont szigorúan ragaszkodtam ahhoz az álláspontomhoz, hogy a mai korban a szellemi világ látásának a tudati lélekben kell lejátszódnia.
Ismertem az emberiség régi szellemi megismerését. Ez álomszerű volt. Az ember képekben látott és a szellemi világ ezekben nyilatkozott meg számára. De ezeket a képeket nem tudatos megismerni-akarással alakította ki. A képek úgy merültek fel a lelkében, hogy a kozmosz adta, mint az álmokat is. Ez a régi szellemi megismerés megszűnt a középkorban. Az ember megkapta a tudati lelket. Már nem álmok útján jut a megismeréshez. Teljes tudatossággal, tudatos megismerni-akarással hívja meg mintegy az eszméket. – Ez a képessége egyelőre a fizikai világ megismerésében éli ki magát. És csúcspontját a természettudományban éri el.
A szellemi megismerés feladata, hogy az eszme átélését a megismerni-akarással tudatosan emelje a szellemi világba. Ekkor a megismerő a lelki tartalmat úgy éli át, mint egy matematikai tartalmat. Úgy gondolkodik, mint egy matematikus. De nem számokban, vagy ábrákban, hanem a szellemi világképeiben. Ez ellentétben a régi szellemi megismerés éber-álmodásával, teljesen tudatos benne-állás a szellemi világban.
Ez az újabb szellemi megismerési mód a Teozófiai Társaságnak teljesen idegen volt. Mindjárt bizalmatlanok lettek, mihelyt az ember teljes tudatossággal akarta megközelíteni a szellemi világot. Mert csak a fizikai világra vonatkozó teljes tudatosságot ismerték. Nem volt érzékük ahhoz, hogy ezt a tudatosságot a szellemi átélésig vigyék. Tulajdonképpen arra törekedtek, hogy a teljes tudatosság elnyomásával megint a régi álomtudathoz térjenek vissza. És ilyen volt maga Mrs. Besant is. Nem is igen volt képessége arra, hogy a modern szellemi megismerési módot megértse. Amit azonban a szellemi világról mondott, azt mégis csak a szellemi világból vette. És ezért számomra érdekes jelenség volt.
Mivel a Teozófiai Társaság más vezetőiben is megvolt ez az ellenszenv a teljesen tudatos szellemi megismeréssel szemben, szellemi szempontból sohasem éreztem magam otthon a Társaságban. Társadalmilag szívesen időztem köreikben, de a szellemiséggel szembeni beállítottságuk idegen maradt számomra.
Ezért is idegenkedtem attól, hogy a Társaság kongresszusain saját szellemi átélésemre épített előadásokat tartsak. Olyan előadásokat tartottam amilyeneket az is tarthatott volna, akinek nincs szellemi látása. Viszont mindig szellemi látásom alapján beszéltem azokban az előadásokban, amelyeket nem a Teozófiai Társaság keretein belül tartottam, hanem amelyek mintegy abból nőttek ki, amit Marie von Sivers-szel Berlinben indítottunk el. – Ezt követően Berlinben, Münchenben, Stuttgartban és más helyeken is kezdtünk tevékenykedni. Itt lassanként teljesen elmaradt az, amit a Teozófiai Társaság képviselt és megszületett az, ami az antropozófiában élő belső erő révén alakult ki.
Miközben Marie von Sivers-szel megteremtettük külső működésünk lehetőségeit, kidolgoztam szellemi látásom eredményeit. Egyrészt teljesen benne álltam a szellemi világban, másrészt 1902-ben és sok mindenre vonatkozólag még a következő években is voltak imaginációim, inspirációim és intuícióim. De ezek csak fokozatosan álltak össze azzá, ami azután írásaimban a nyilvánosság számára megjelent.
Marie von Sivers révén egész kicsi keretek között megszületett a filozófiai-antropozófiai kiadó vállalat. Az első kiadvány a már említett berlini szabad főiskolán tartott előadásaimból összeállított kis írásmű volt. A második a Philosophie der Freiheit, amelyet addigi kiadója már nem tudott kiadni. Ezért kénytelenek voltunk kiadásáról magunk gondoskodni. Megvásároltuk a már meglevő példányokat és megszereztük a kiadás jogát. — Mindez nem volt könnyű, mert nagyobb összeg nem állt rendelkezésünkre.
Munkánk azonban haladt előre, bizonyára éppen azért, mert nem támaszkodott semmilyen külső segítségre, hanem csakis a szellemiséggel való belső kapcsolatra.
XXXIII.
Első előadásaimat azokban a körökben, amelyek a teozófiai mozgalomból nőttek ki, ezeknek a lelki beállítottságához kellett igazítanom. Ezek a teozófiai irodalmat olvasták és az egyes dolgokra vonatkozólag bizonyos kifejezésformákhoz szoktak. Ha azt akartam, hogy megértsenek, ezekhez a kifejezési formákhoz kellétt igazodnom.
Csak az idők folyamán, a munka előrehaladásával következett el, hogy egyre inkább a saját kifejezéseimet használhattam.
Előadásaim hűen fejezik ki azt az utat, amelyen jártam, hogy tudniillik a szellemi megismerést fokozatosan kell közölni, hogy aztán a közeli dolgokból a távolabbiak is megérthetők legyenek. Mégis azt, ami az első években tartott előadásaim leírt anyagaként szerepel, a maga belső mivolta szerint is kell nézni.
Az 1901-től 1907-8-ig terjedő évek az az időszak volt, amelyben összes lelki erőimmel a szellemi világ felém áradó közléseinek a hatása alatt álltam. Az átalános szellemi világ átéléséből született meg az egyes területek megismerése. Az ember sok mindent él át, miközben egy olyan könyvet épít fel, mint a „Theosophie”. Minden lépésnél arra törekedtem, hogy feltétlenül a tudományos gondolkodás vonalán maradjak. Csakhogy a szellemi átélés elmélyülésével az ilyen irányú törekvés sajátságos formákat ölt. Úgy tűnik, mintha a „Theosophie” akkor, amikor az ember mivoltának a leírásától áttérek a „lélekvilág” és a „szellemvilág” leírására, egészen más hangot venne fel.
Az ember mivoltát úgy írom le, hogy a külső tudomány eredményeiből indulok ki. Megpróbálom az antropológiát úgy elmélyíteni, hogy az emberi organizmus a maga differenciáltságában jelenjék meg. Akkor megfigyelhető lesz, hogy az organizáció különböző részei különböző kapcsolatban is vannak az ezeket átható szellemi-lelki lényekkel. Az élet megtalálható az egyik organizációs formában; ebben nyilatkozik meg az étertest. Azután az érzékelés és észlelés szervei; ezekben az asztráltest nyilatkozik meg. Szellemi látásommal láttam az ember lényének részeit: az asztráltestet, az ént stb. Ezeket az érthetőség érdekében kapcsolatba akartam hozni a külső tudomány eredményeivel. — Ha az ember tudományos akar lenni, nehéz az ismétlődő földi életek és az ezekben megnyilatkozó sors leírása. Ha nem akar kizárólag a szellemi látás alapján beszélni, olyan gondolatokba kell belemennie, amelyek a fizikai világ finomabb megfigyeléséből adódnak ugyan, de amelyeket az emberek nem értenek meg. Az ilyen finomabb megfigyeléssel azt látjuk, hogy az ember a maga felépítésében és fejlődésében más, mint az állat. És ha ezt a másságot nézzük, akkor magából az életből következik az ismétlődő földi életek gondolata. De ezt az emberek nem veszik észre. Így azután az ilyen eszmék nem látszanak az életből vetteknek, hanem önkényesen kialakítottaknak, vagy egyszerűen régebbi világnézetekből származóknak. – Nagyon is tisztában voltam ezekkel a nehézségekkel és küzdöttem ellenük. Aki venné a fáradságot és utánanézne, az megállapíthatná, hogy a Theosophie későbbi kiadásaiban az ismétlődő földi életekről szóló fejezetet mindig újra átdolgoztam, azért, hogy az ott leírt igazságokat a fizikai világ megfigyeléséből vett eszmékhez közel vigyem, és látná, hogy mennyire igyekeztem az elismert tudományos módszerhez igazodni.
Ebből a szempontból „A lélekvilág” és „A szellemvilág” című fejezeteknél még nehezebb a dolog. Aki az előző fejtegetéseket csak úgy olvasta, hogy tudomásul vette azok tartalmát, az az ott leírt igazságokat mintegy önkényesen odavetett állításoknak láthatja. Más a helyzet annál, akinél az eszmék átélése intenzívebb lett, miután elolvasta azt, ami a fizikai világ megfigyeléséhez kapcsolódik. Ennél az eszmék, hogy önálló belső életet élhessenek, függetlenek lettek az érzékektől. És akkor a következő lelki folyamat mehet végbe benne. Észleli az érzékektől független eszmék életét; ezek élnek és hatnak a lelkében. Átéli őket, mint ahogy érzékeivel átéli a színeket, hangokat, hő-benyomásokat, stb. És ahogy a színekben, hangokban stb. adva van a természeti világ, úgy az átélt eszmékben adva van számára a szellemi világ. – Aki viszont ilyen belső élményszerű benyomások nélkül, úgy olvassa a Theosophie első fejezeteit, hogy addigi eszme-átélése nem változik meg, aki a következő fejezetek olvasásába, annak ellenére, hogy az előzőeket már olvasta, ügy kezd bele, mintha a könyvet „A lélekvilág” című fejezettel kezdené, az nem is tehet mást, minthogy elutasítja. Az ügy látja, hogy a könyv be nem bizonyított állításokat igazságokként állít fel. Egy antropozófiai könyv azonban ügy íródik, hogy belső átéléssel vegyék fel. Akkor lépésről lépésre meg is lehet érteni. Eleinte talán nem világosan, de végül mégis. A további elmélyülést azután a „Wie erlangt man”-ban adott gyakorlatok útján lehet elérni. A szellemi úton való előrejutáshoz ez is szükséges; de egy helyesen megírt antropozófiai könyvnek az a feladata, hogy az olvasót felébressze a szellemi életre, nem pedig az, hogy ismereteket közöljön. Olvasása ne csak olvasás legyen, hanem belső megrázkódtatásokkal, feszültségekkel és oldódásokkal járó átélés.
Tudom, hogy könyveim milyen messze vannak attól, hogy a maguk belső erejével az olvasóból ilyen átélést váltsanak ki. De azt is tudom, hogy belső küzdelmet folytattam minden egyes oldalán azért, hogy ebben az irányban lehetőleg minél többet érjek el. Olyan stílusban írtam le a dolgokat, hogy abból szubjektív érzéseim ne érződjenek ki. Ami belső melegségből jön, amit mélyen átéreztem, azt száraz, matematikai stílusban írom le. De csakis ez a stílus tud ébresztően hatni az olvasóra, aki így fel tudja kelteni magában a melegséget és érzést. Ezeket nem áramoltathatja egyszerűen át magába a könyv írójából.
XXXIV.
A Teozófiai Társaságban nem igen volt érdeklődés a művészetek iránt. Bizonyos szempontból ez akkor nagyon is érthető volt, de nem maradhatott így, ha az ember azt akarta, hogy helyes szellemi gondolkodásmód fejlődjék ki. Egy ilyen társaság tagjainak minden érdeklődése természetesen elsősorban a szellemi élet felé fordul. A fizikai világban az embert csak múlandó, szellemtől elszakított létében látják. És számukra a művészetnek ebben a szellemtől elszakított létében van az egzisztenciája. Ezért látszik úgy, mintha az általuk keresett szellemi valóságon kívül esnék.
És mert ez így volt a Teozófiai Társaságban is, a művészek nem érezték otthonosan magukat benne.
Marie von Siversnek és nekem fontos volt, hogy a Társaságban a művészi elem is érvényesüljön. Hiszen a szellemi megismerés mint élmény az egész embert áthatja, összes lelki erőit aktivizálja. Ha ez az élménye van az embernek, a teremtő fantáziába belevilágít a szellemi átélés fénye.
De itt jelentkezik valami, ami gátlóan hat. A művészben valamilyen nyugtalanságot kelt az, ha a szellemi világ ilyen módon hat a fantáziára. Azt akarja, hogy a szellemi világ nem-tudatosan hasson a lélekre. Teljesen igaza van, ha a fantáziának arra a tudatos-józan elemből származó „impulzusára” gondol, amely a tudati lélek korának kezdete óta a kultúréletben uralkodó lett, mert ez az intellektusból származó impulzus megöli a művészetet.
Ennek éppen az ellenkezője következik viszont be, ha a szellemi látással szerzett tartalom világít bele a fantáziába. Mert akkor feltámad mindaz a képalakító erő, amely az emberiséget mindig is a művészethez vezette. – Marie von Sivers a szóformálás művésze volt. Nagyon értett a drámai ábrázoláshoz.
Így antropozófiai működésünk számára adva volt egy olyan terület, amelyen ki lehetett próbálni, hogyan hat a szellemi szemlélet a művészetre.
A „szó” két vonatkozásban is ki van téve a tudati lélekből származó veszélynek. Mert egyrészt az érintkezést szolgálja a szociális életben, másrészt a logikai, az intellektuális ismeretek átadását. És egyik vonatkozásban sem tudja a maga mivoltát érvényre juttatni. Mert mindig annak az „értelméhez” kell igazodnia, amit éppen ki kell fejeznie. El kell felejtenie, hogy magának a hangzásnak, a hangképzésnek, a hangszínnek saját valósága van. A beszédből elvész a magánhangzók szépsége, fénye, elvész a mássalhangzók jellegzetessége. A magánhangzó lélek-nélkülivé, a mássalhangzó szellem-nélkülivé lesz. Így a beszéd teljesen elhagyja azt a szférát, amelyből származik, a szellemiség szféráját. Az intellektuális megismerés és a szellemtől elszakadt szociális élet szolgája lesz, teljesen kiszakad a művészet szférájából.
Az igazi szellemi szemlélet mintegy egész ösztönösen „éli át a szót”. Megtanulja beleérezni magát a magánhangzó lélektől áthatott hangzásába, a mássalhangzó szellemiséget árasztó festőiségébe. Megérti hogyan alakult a beszéd a fejlődés folyamán. Megérti azt a titkot, hogy a szón keresztül egykor az isteni-szellemi lények nyilatkoztak meg az emberi léleknek, most viszont ugyanez a szó csak a fizikai világbeli érintkezést szolgálja. – Ahhoz, hogy az ember a szót a maga eredeti szférájába visszavigye, arra a lelkesültségre van szüksége, amelyet ez a szellemi szemlélet gyújt fel. Marie von Siversben ez a lelkesültség élt. Így az ő személye lehetővé tette az antropozófiai mozgalom számára a szó és a szó formálásának művészi ápolását. A szellemi világból származó közlések tovább-adása (illetve tolmácsolása) mellett kialakult a recitáló- és előadó-művészet művelése is, amelynek egyre nagyobb szerep jutott az antropozófiai összejöveteleken.
Marie von Siversnek az összejöveteleken elhangzó recitációi voltak az antropozófiai mozgalomban a művészi impulzus elindítói. Mert a fejlődés egyenes vonala vezet ezektől a recitációktól a később Münchenben az antropozófiai kurzusok mellett tartott drámai előadásokhoz.
Azáltal, hogy szellemi megismeréssel építettük ki a művészetet, mindinkább belenőttünk a modern szellemi átélés igazságába. Mert hiszen a művészet az ősi álomképszerű-szellemi átélésből alakult ki. Abban az időben aztán, amikor a fejlődés során a szellemi átélés megszűnt, a művészetnek magának kellett megkeresnie a maga útjait; és újra össze kell majd jönnie ezzel a szellemi átéléssel, amikor ez új formában jelenik meg a kultúrfejlődésben.
XXXV.
Antropozófiai tevékenységem kezdete arra az időre esik, amikor sokan voltak elégedetlenek az akkori idők megismerési irányaival. A létnek arról a területéről akartak kivezető utat találni, amelybe mintegy bezárták magukat azzal, hogy „biztos” megismerésnek csak azt fogadták el, amit mechanisztikus eszmékkel lehet megérteni. Néhány kortársamnak erre a valamilyen szellemi megismerésre irányuló törekvése egész közelről érintett. Biológusokat, mint Oskar Hertwig is olyan embereknek láttam, akikben a kor megismerési vágya nyilatkozott meg. Hertwig Haeckel-tanítványként kezdte, de azután hátat fordított a darwinizmusnak, mert szerinte az abban megnyilatkozó eszmék nem adnak magyarázatot a organikus fejlődésre.
Azt éreztem, hogy mindezt a vágyódást valamilyen szorongás váltja ki. A szorongást pedig az a hit szülte, hogy tudásnak csak azt szabad elismerni, ami a fizikai világban mérték, szám és súly szerint mérhető. Nem merték kifejleszteni azt a belsőleg aktív gondolkodást, amellyel a valóságot intenzívebben lehet átélni, mint az érzékekkel. Ezért azt mondták, hogy azokkal az eszközökkel, amelyeket eddig a valóság magasabb formáinak — így az organikus formáknak is – a magyarázatához használtak, nem lehet továbbjutni. De ha aztán valami pozitívet kellett volna mondani, ha arról volt szó, hogy mi működik az életfolyamatokban, akkor mindinkább bizonytalanok lettek.
Akik ki akartak jutni a világ mechanikus magyarázatából, azoknak többnyire nem volt bátorságuk ahhoz, hogy bevallják maguknak: aki ezt a mechanizmust le akarja győzni, annak azt a gondolkodásmódot is le kell győznie, amely ehhez vezetett. Nem akarták felismerni, amire pedig a kornak szüksége lett volna, hogy az érzékeken alapuló megismeréssel csak a mechanisztikus világba jut az ember. A 19. század második felében az emberek ehhez a szemléletmódhoz szoktak hozzá. Most, hogy ez a mechanisztikus gondolkodásmód már nem elégítette ki az embert, nem lett volna szabad, hogy ugyanezzel a szemléletmóddal akarjon a magasabb területekre jutni. – Az érzékek az emberben saját maguk alakítják ki magukat. Azzal azonban, amit így kialakítanak, sohasem lehet máshoz jutni, csak a mechanikus világhoz. Ha az ember többet akar megismerni, saját magának kell mélyebben fekvő megismerési erőinek olyan formát adnia, amilyet az érzékszerveinek a természet ad. A mechanikus világot megismerő erők eredetileg is ébren vannak, a magasabb valóságot megismerő erőket fel kell ébreszteni.
A kor követelményének láttam, hogy a megismerni akaró emberek ezt elismerjék.
Nagyon örültem, ha erre irányuló szándékot tapasztaltam. Legszebb emlékem ezzel kapcsolatban Jenában volt. Weimarban antropozófiai előadásokat tartottam és alkalom adódott arra is, hogy egy kisebb körben Jenában is tartsak előadást. Az előadás után egy egészen kis körrel még tovább is együtt maradtunk. A teozófiáról akartak valamit hallani. A körben ott volt Max Scheler is, aki akkor Jenában a filozófia egyetemi tanára volt. A beszélgetés csakhamar akörül folyt, amit Scheler szavaimból kiérzett. Mindjárt megéreztem, hogy mélyebben igyekszik megismerni a dolgokat. Belső toleranciát tanított az én szemléletemmel szemben; azt a toleranciát, amelyre szüksége van annak, aki valóban megismeréshez akar jutni.
A szellemi megismerés ismeretelméleti igazolásáról folyt a beszélgetés, arról a problémáról, hogy a szellemi valóság megismerését ismeretelméletileg ugyanúgy meg kellene tudni indokolni, mint a fizikai valóságét.
Az volt a benyomásom, hogy Scheler gondolkodás- módja egészen zseniális. És egészen máig nagy érdeklődéssel követem megismerési útját. Mindig nagy örömet jelentett, ha – sajnos elég ritkán – találkozhattam vele, aki akkor annyira rokonszenves volt nekem.
Az ilyen élmények mindig sokat jelentettek számomra. Mert valahányszor átéltem ezeket, mindig újra belső szükségét éreztem annak, hogy saját megismerési utamat újból megvizsgáljam. Ebben a mindig visszatérő vizsgálódásban bontakoznak ki azok az erők, amelyek azután a szellemi lét újabb területeit nyitják meg. – Mármost antropozófiai működésemnek kettős eredménye van. Először: megjelent könyveim. Másodszor: a ciklusok hosszú sora, amelyekkel kapcsolatban eredetileg azt gondoltam, hogy magánkiadványként jelenjenek meg és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai vehessék meg. Ezek előadásaimnak többé-kevésbé jól rögzített lejegyzései voltak, amelyeket – időhiány miatt – nem tudtam korrigálni. A magam részéről legjobban azt szerettem volna, ha szóbeli közlések maradnak. A tagok azonban azt akarták, hogy a ciklusok kiadásra kerüljenek. És így a kiadás létre is jött. Ha lett volna időm korrigálni, akkor kezdettől fogva nem lett volna szükség arra a megszorításra, hogy „csak tagok számára”. Most, több mint egy éve ezt el is hagytuk.
Itt mindenekelőtt azt kell tisztáznom, hogy abba, amit mint antropozófiát hoztam, hogyan illeszkedik bele ez a kettő: a kiadásra került könyveim és ezek a magánkiadványok. – Aki az antropozófia elterjesztéséért folytatott belső küzdelmemet és erre irányuló munkámat követni akarja, annak ezt könyveim alapján kell tennie. Ezekben fejtettem ki álláspontomat a kor megismerési törekvéseiről is. Ezekben az írásaimban fektettem le mindazt, amit „szellemi látással” egyre jobban ki tudtam alakítani és ami aztán – mindenesetre sok vonatkozásban tökéletlenül – az antropozófia építményévé lett.
Ahhoz a követelményhez, hogy az antropozófiát felépítsem és e mellett a szellemi világból hozott közléseket átadjam a mai átlagos műveltségű világnak, még az is járult, hogy a tagság lelki és szellemi igényeit kielégítsem.
A tagság nagyon igényelte, hogy az evangéliumokról és általában a Bibliáról antropozófiai szemléleti magyarázatokat kapjon. Ezekről az emberiségnek adott kinyilatkoztatásokról előadás-sorozatokban akartak hallani.
A belső kurzusokat ennek az igénynek megfelelően tartottam; de ehhez járult az is, hogy ezeknél az előadásoknál csak tagok voltak jelen, akik ismerték az antropozófia alapelemeit. Az ember úgy beszélhetett hozzájuk, mint akik az antropozófiában már előrehaladtak. Ezért ezeknek a belső előadásoknak a jellege egész más volt, mint a nyilvánosságnak szánt könyveké.
Belső körökben úgy beszélhettem bizonyos dolgokról, ahogy ezekről a nyilvánosság előtt akkor sem beszélhettem volna, ha ezeket eredetileg is a nyilvánosságnak szántam volna.
Így a nyilvános és a magán-jellegű kiadványokban valóban van valami, ami két különböző alapból származik. A nyilvános írások (könyvek) annak az eredményei, amit én magam küzdöttem ki és dolgoztam meg; a magánkiadványokban a társaság együtt küzd és dolgozik velem. Hallgatom a tagság lelki életének rezdüléseit és amit hallok, abban elevenen benne élek és ebből jön létre előadásaim egész jellege.
De előadásaimban még a leghalványabban sem mondtam semmit, ami ne lett volna színtiszta antropozófia. Arról szó sem lehetett, hogy a tagság előítéleteinek, vagy érzésvilágának bármilyen engedményt is tegyek. Aki ezeket a magánkiadványokat olvassa, tartalmukban teljes mértékben antropozófiát kap. Ezért amikor ilyen irányban panaszok merültek fel, habozás nélkül eltekintettem attól, hogy ezeket a nyomtatványokat csak a tagság kaphassa meg. Csak éppen számításba kell venni, hogy az általam át nem nézett írásban hibák lehetnek.
Az ilyen magánkiadványok megítélésére mindenesetre csak azt ismerhetjük el jogosultnak, aki ismeri a feltételeket, amelyek mellett ítéletet egyáltalán elfogadunk.
Ezek a feltételek a következők:
Csak annak az ítéletét fogadjuk el és pedig kiadványaink többségére vonatkozóan, aki ismeri legalább azt, amit az antropozófia az emberről és a kozmoszról tanít; és ismeri továbbá a szellemi világ közléseit az antropozófia történelmi hivatásáról.
XXXVI.
Tulajdonképpen nem tartozik ennek az írásnak a keretébe az a tevékenység, amelyet az Antropozófiai Társaságon belül kialakítottunk. Egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy ezt nyilvánossá tegyük. Mégis elmondom, mert támadások erről az oldalról is értek. – Néhány évvel a Teozófiai Társaságban folytatott tevékenységünk megkezdése után Marie von Siversnek és nekem felajánlották egy régóta működő társaság vezetését, amely megtartotta a régi szimbolikát és kultikus cselekményeket, amelyekben a „régi bölcsesség” testesült meg. A legtávolabbról sem gondoltam arra, hogy valamiképpen is egy ilyen társaság szellemében működjem. Az antropozófiának mindent csakis a saját forrásából kellett merítenie. Ettől a legkisebb mértékben sem térhettem el. De mindig tiszteltem a történelmi adottságokat. Mert ebben él az emberiség fejlődésében megnyilatkozó szellemiség. És ezért azon voltam, hogy ha csak lehet, az újonnan jelentkező impulzus a történelmileg meglevőhöz kapcsolódjék. Így elfogadtam a Yarker által vezetett társaság meghívását. Ez egy úgynevezett magas fokú szabadkőműves társaság volt. Igazán semmi mást nem vettem át ettől a társaságtól csak azt a tisztán formai jogosultságot, hogy a történelmi adottsághoz kapcsolódva és is egy szimbolikus-kultikus formaságot vezessek be.
Mindaz, amit tartalmilag azok a „cselekmények” kifejeztek, amelyeket bevezettem, nem támaszkodott semmiféle történelmi tradícióra, vezetői megbízásommal élve csak olyasmit adtam, ami az antropozófiai ismeretek képszerűvé tételére szolgált. És ezt a tagság igénye alapján tettem. A szellemi megismerést eszmékbe burkoltan adtam; de ezek mellett a tagság még olyasmit is igényelt, ami közvetlenül szemlélhető, ami a lélekhez szól. Ennek az igénynek akartam eleget tenni. Ha ez a társaság nem hívott volna meg, akkor minden történelmi kapcsolódás nélkül valamilyen szimbolikus-kultikus tevékenységet alakítottam volna ki.
Ezzel azonban nem alapítottam valamilyen „titkos társaságot”. Aki jelentkezett, azzal a leghatározottabban közöltük, hogy nem egy rendbe lep be, hanem a ceremoniális cselekmények résztvevőjeként a szellemi megismerés egyfajta szemléltetését, demonstrációját fogja átélni. Ha néhány dolog olyan formák között ment is végbe, amilyenekkel hagyományos rendek vették fel a tagjaikat, vagy emelték azokat magasabb rangra, ennek sem az volt az értelme, hogy így valamilyen rendet alapítsunk, hanem csak az, hogy a szellemi fejlődés lelki élményét észlelhető képekkel szemléltessük.
Hogy nem valamilyen rendként akartam tevékenykedni és nem ennek a rendnek a dolgait akartam felhasználni, illetve átadni, arra bizonyíték, hogy az általam bevezetett ceremoniális cselekményeken a legkülönbözőbb rendek tagjai vettek részt és nálunk egészen mást találtak, mint a rendjükben.
Egyszer valaki, aki először vett részt nálunk egy ilyen ceremoniális cselekményen, utána eljött hozzám. Ez a valaki egy rendben magas fokozatot viselt. Az átéltek hatására rendi jelvényeit át akarta ruházni rám, mert úgy gondolta, hogy miután valóságos szellemi tartalmat élt át, már nem tudja tovább csinálni azt, ami megragad a puszta formalitásban. A dolgot eligazítottam. Mert az antropozófiának nem szabad senkit az életének azokból az összefüggéseiből kiszakítani, amelyekben el. Az összefüggésekhez hozzá kell adnia valamit, de nem szabad elvennie azokból semmit. Így az illető megmaradt rendjében és továbbra is részt vett nálunk a szimbolikus cselekményekben.
Nagyon is érthető, hogy ha valaki olyan institúciókkal ismerkedik meg, amilyeneket az előbb leírtam, tévedések is előfordulnak. Sok ember van, akinek az, hogy külsőleg tartozzék valahová, fontosabbnak tűnik, mint a tartalom, amelyet kap. Így voltak résztvevők, akik a dologról úgy beszéltek, mintha egy rendhez tartoznának. Nem látták, hogy nálunk rendi összetartozás nélkül kapnak olyan dolgokat, amelyeket egyébként csak egy renden belül kapnak.
Mi ezen a területen is szakítottunk a régi szokásokkal. Úgy dolgoztunk, ahogy dolgozni kell, ha az ember a teljesen tudatos lelki átélés alapján közvetlenül, saját maga kutatja ki a szellemi tartalmakat.
Hogy később azokat a nyilatkozatokat, amelyeket Marie von Sivers és én a Yarker-féle társasággal való kapcsolatunk felvételekor aláírtunk, mindenféle rágalmakra akarták felhasználni, ez bár a komolyság álarca mögé bújik, de alapjában véve nevetséges. Bizonyos „formulákat” írtunk alá. Ezzel betartottuk a szokásokat. De miközben aláírtuk, a leghatározottabban kihangsúlyoztam, hogy mindezt csak formaságnak tekintem és az, amit adni szándékozom, semmit sem fog átvenni a Yarker-féle intézménytől.
Utólag természetesen könnyű azt mondani, hogy mennyivel „okosabb” lett volna, nem létesíteni kapcsolatot olyanokkal, akik később engedték, hogy rágalmazók ezt felhasználják. Meg szeretném azonban jegyezni, hogy abban az életkorban, amelyben akkor voltam, még azokhoz tartoztam, akik feltételezik, hogy akikkel dolguk van, egyenes és nem görbe úton járnak. Ezt az emberekbe vetett hitemet nem befolyásolta, hogy szellemi látásom volt. Mert a szellemi látással nem szabad visszaélni és kikutatni embertársainak belső szándékait, ha ők maguk ezt nem kívánják. A szellemi látással bíró ember számára a mások belső világának a kikutatása tilos valami, mint ahogy tilos egy levél illetéktelen felbontása is. Így azokkal az emberekkel, akikkel dolgunk van, úgy állunk szemben, mint minden más, akinek nincs szellemi látása. Különbség van viszont a között, hogy a másikat egyenes szándékúnak tartjuk mindaddig, amíg az ellenkezőjéről meg nem győződünk – vagy hogy az egész világgal szemben bizalmatlanok vagyunk. Mert ez utóbbi szemlélettel az emberek együttélése lehetetlen. Mert az emberek együttélése csakis bizalomra épülhet, nem pedig bizalmatlanságra.
Ez az intézmény, amely kultikus szimbolikában adta a szellemi tartalmat, az Antropozófiai Társaság sok tagja számára jótékony volt. Minthogy innen is, mint az antropozófia minden területéről is, ki volt zárva mindaz, ami kívül esett a tiszta tudatosság keretein, senki sem gondolhatott valamiféle mágiára, vagy szuggesztív ráhatásra. – A tagok viszont azonkívül, hogy az eszméket értelmükkel közelítették meg a szimbolikában, még közvetlenül maguk előtt is látták és lelkükkel átélték azokat. Ez sokak számára azt jelentette, hogy az eszméket is jobban megértették. Mikor aztán a háború kitört, megszűnt annak a lehetősége, hogy ezt az intézményt tovább fenntartsuk. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt titkos társaság, annak tekintették volna. Így az antropozófiai mozgalomnak ez a szimbolikus-kultikus szekciója 1914 közepén megszűnt.
Hogy ebben az intézményben, amelyben jóakarattal és igazságérzettel bíró ember egyáltalán nem találhatott semmi kifogásolni valót, olyanok is voltak, akik résztvevőkből rágalmazók lettek, ez azok közé az emberi abnormitások közé tartozik, amelyek akkor születnek, ha emberek, akik bensőjükben nem igazak, igazi szellemi tartalommal bíró mozgalomhoz férkőznek. Közönséges lelkületüknek megfelelő dolgokat várnak és mivel ilyeneket nem találnak, szembefordulnak azzal az intézménnyel, amelyhez először – nem tudatos kétszínűséggel – csatlakoztak. – Egy olyan társaságot, mint az Antropozófiai Társaság, nem lehetett másképp kialakítani, csakis a tagok lelki igényeinek megfelelően. Nem lehetett valamilyen absztrakt programot adni, amely szerint a Társaságban ezt és ezt fogjuk csinálni, hanem a valóságból kiindulva kellett dolgozni. Ez a valóság pedig éppen a tagok lelki igénye. Belőlük magukból alakult ki az antropozófia mint eleven tartalom. Mint szellemi alkotás lépett a világ felé. Sokan azok közül, akik belsőleg vonzódtak az antropozófiához, igyekeztek másokkal együtt dolgozni. Így alakult a Társaság konstrukciója olyanokból, akik közül némelyek inkább a vallásos, mások a tudományos, ismét mások a művészi elemet keresték. És amit kerestek, azt meg is kellett, hogy találják. – Már azért is, mert a munka a tagok lelki igényei szerint alakult. A magánkiadványokat másképp kell megítélni, mint a nagy nyilvánosság számára írt dolgokat. Ezeknek a kiadványoknak a tartalmát nem nyomtatásra, hanem szóbeli közlésre szántuk. És amiről beszéltem, azt a tagoknak az idők folyamán megnyilatkozó lelki igényére alapítottam.
Ami a nyilvános írásokban van, az az antropozófia, objektív leírása. A magánkiadványok létrejöttén, ahogy már mondtam, együtt dolgozott velem az egész társaság lelki konfigurációja.
XXXVII.
Miközben az antropozófiai ismereteket úgy vittem be a Társaságba, ahogy az – legalább részben – a magánkiadványokból kitűnik, Marie von Siversszel közösen ápoltuk a művészi elemet, amelyet a sors arra rendelt, hogy az antropozófiai mozgalom éltetője legyen.
Egyrészt a drámai művészet egyik ágának mondható recitáló-művészetet kellett kialakítanunk ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalom megkapja igazi tartalmát.
Másrészt lehetőségem nyílt arra, hogy azoknak az utazásoknak a során, amelyeket az antropozófia szolgálatában tettem, elmélyedjek az építőművészet, a szobrászat és a festészet világában.
Az előbbiekben beszéltem már arról, milyen jelentősége van a művészetnek annak a számára, akinek szellemi világbeli élményei vannak.
Az emberiség legtöbb nagy műalkotását azonban még antropozófiai működésem idején is, csak másolatokban láttam. Eredetiben csak azokhoz a műalkotásokhoz jutottam, amelyek Bécsben, Berlinben, és Németország egyes helyein vannak.
Amikor azután az antropozófia ügyében Marie von Siversszel együtt utaztunk, megismertem az európai múzeumok legcsodálatosabb kincseit. És így a század elejétől, tehát életem ötödik évtizedében magas színvonalú művészeti tanulmányokat folytattam és ezzel összefüggésben vizsgáltam az emberiség szellemi fejlődését. Mindig ott volt mellettem Marie von Sivers, aki a maga finom és kedves módján részt vett mindabban, amit a művészeti- és kultúrélet szemlélése során átéltem, és mindezt ő maga is mélyen és mintegy kiegészítve velem együtt élte át. Értett ahhoz, hogyan lehet ezeket az élményeket beleárasztani az antropozófiai eszmékbe, hogy azokat megtermékenyítsék. Mert a művészeti benyomások áthatották azt, amit előadásaimban kifejezésre kellett juttatnom.
A nagy műalkotások közvetlen szemlélése feltárta előttem azt a világot, amelyből még valamilyen más lelki konfiguráció csendül át a régi időkből. El tudtunk mélyedni annak a művészetnek a szellemiségében, amely még Cimabue-ban nyilatkozott meg. De a művészet szemlélése révén el tudtunk mélyedni abban a kérlelhetetlen szellemi harcban is, amelyet Aquinói Tamás vívott a skolasztika virágkorában az arabizmus ellen.
Számomra különösen fontos volt az építőművészet tanulmányozása. A stílusfejlődés szemlélése közben alakult ki bennem az, amit azután a Goetheanum formáiba öntöttem.
Hogy ott állhattam Milanóban Leonardo „Utolsó vacsorája” előtt, azután Rómában Raffaello és Michelangelo alkotásai előtt és a látottakhoz kapcsolódva Marie von Sivers-szel beszélgetéseket folytathattam, ezért — úgy érzem – hálásnak kell lennem a sorsnak; és pedig különösen azért, hogy ezeket a műalkotásokat csak érett koromban ismertem meg.
De ha csak röviden is le akarnám írni, amit átéltem, alig tudnám még egy nagyobb terjedelmű könyvbe is beleszorítani.
Ha szellemi látással mélyedünk el az „Athéni iskola” vagy a „Disputa” nézésébe, mélyen belelátunk az emberiség fejlődésének titkaiba.
És ha azután Cimabue-tól Giottón keresztül Raffaellóhoz megyünk, látjuk, hogyan fordul az emberiség a régi szellemi látás fokozatos hanyatlásával a modern, inkább naturalista szemlélet felé. Az emberiség fejlődésének a törvénye, amelyet szellemi látásommal ismertem meg, világosan mutatkozott meg a művészet alakulásában.
Mindig nagy megelégedéssel töltött el, ha láttam, hogy az antropozófiai mozgalom azzal, hogy állandóan áthatja a művészi elem, új életet kap. Ahhoz, hogy az ember az eszmékkel a szellemiség lényszerűségét ragadja meg és azt eszmei formába öntse, az eszmei tevékenység elevensége kell. Ezt a lélek művészettel való áthatása adja.
Mindenképpen meg kellett óvni a társaságot mindattól a belső hazugságtól, amely a szentimentalizmusban rejtőzik. Mert egy szellemi mozgalom ennek mindig ki van téve. Ha az ember az előadást életteljessé teszi azokkal az eleven eszmékkel, amelyek a művészi elemben élnek, akkor nem engedi érvényesülni a hallgató szentimentalizmusából fakadó belső hazugságot. – A művészi elem, amelyet az érzés hordoz ugyan, de amely az alkotásban és a szemlélésben felfelé, az egzakt világosság felé törekszik, a leghatásosabb ellensúlya lehet a szentimentalizmusnak.
Az antropozófiai mozgalom számára különösen jó volt, hogy Marie von Siversben a sors olyan munkatársat adott mellém, aki legbelsőbb adottságai szerint ezt az átérzett művészi, de ugyanakkor minden szentimentalizmustól mentes elemet nagy hozzáértéssel tudta ápolni.
Ez ellen a belső, hazug szentimentalizmus ellen állandóan küzdeni kellett. Mert szellemi mozgalmakba ez mindig betolakszik és nem lehet egyszerűen visszautasítani, vagy nem törődni vele. A szentimentális emberek ugyanis sok esetben a lelkük mélyén mégis csak kereső emberek. Csak nehezen tudnak mélyebb kapcsolatot teremteni a szellemi világból származó tartalmakkal. A szentimentalizmusban öntudatlanul valamiféle narkotikumot keresnek. Különleges ezoterikus igazságokat akarnak megtudni. És ezekkel az igazságokkal aztán szektás csoportokban akarnak foglalkozni.
Azon volt a hangsúly, hogy a helyes magatartás legyen a társaságban az egyedül uralkodó. Úgy hogy az egyik, vagy a másik irányba elhajlók mindig maguk előtt lássák, hogyan működnek a mozgalom szellemi hordozói, mert ők alapították és irányítják azt. Marie von Sivers-szel azt tartottuk lényegesnek, hogy pozitíven dolgozzunk az antropozófiáért, nem pedig, hogy a kinövések ellen harcoljunk. Természetesen akadtak kivételek, amikor a harcra is szükség volt.
Számomra a párizsi előadás-sorozatomig terjedő idő valamilyen a lelkemben lejátszódó belső fejlődési folyamat ideje volt. A párizsi előadásokat 1906-ban a teozófíai kongresszus idején tartottam. A kongresszus egyes résztvevői azt kívánták, hogy a kongresszusi előadások mellett az én előadásaimat is hallhassák. Akkor ismerkedtünk meg Párizsban személyesen Eduard Schurével. Marie von Sivers már régebben levelezésben állt vele és műveit fordította. Schuré a hallgatók között volt. Még az az öröm is osztályrészem volt, hogy Mereskovszkij, Minszkij és más orosz költők is többször ott voltak előadásaimon.
Ebben az előadás-sorozatban azokról az embert vezető spirituális ismeretekről beszéltem, amelyekről úgy éreztem, hogy „megértek” bennem.
A szellemi világ kutatásánál lényeges, hogy az ismereteket így „érettnek” érezzük. Ahhoz, hogy az ember ehhez az érzéshez jusson, előbb át kell élnie a lelkében felvillanó látást. Ezt először csak úgy éli át, hogy az nem világos, kontúrjaiban nem éles. Ezért vissza kell süllyesztenie a lélek mélyére, hogy „érjen”. A tudat ekkor még nem jutott odáig, hogy amit lát, annak a szellemi tartalmát meg is értse. Ehhez a léleknek a saját szellemi mélyeibe leszállva, a tudat révén közvetlenül együtt kell lennie a szellemi világban ezzel a tartalommal.
A természettudományban egy kutatási eredmény érvényességét addig nem állapítják meg, amíg az összes szükséges kísérleteket és megfigyeléseket nem végezték el és amíg az összes számítások azt nem igazolják. – A szellemtudományban is ugyanolyan módszerbeli lelkiismeretességgel és megismerési fegyelemmel kell eljárni; csak itt éppen más úton jár az ember. Itt a tudatnak a megismerendő igazsághoz való viszonyát kell vizsgálni. Türelemmel, kitartással és belső lelkiismeretességgel kell tudni „várni”, míg a tudat megállja a próbát. Eszmevilágát egy területen olyan erőssé kell tennie, hogy a szellemi látást fogalmi világába fel tudja venni.
A párizsi előadássorozatban szellemi látásom egy olyan eredményéről beszéltem, amelynek bennem hosszú érési folyamaton kellett keresztülmennie. Miután kifejtettem, hogy az ember részei: a fizikai test, az étertest – mint az életjelenségek közvetítője – és az „én-hordozó” általánosságban hogyan viszonyulnak egymáshoz, elmondtam, hogy a férfinak női, a nőnek férfi-éterteste van. Ezzel az antropozófia révén fényt derítettem a lét egy olyan kérdésére, amellyel éppen abban az időben sokat foglalkoztak. Csak emlékeznünk kell a szerencsétlen Weininger „Nem és jellem” című könyvére és az akkori irodalomra.
A kérdéssel az ember mivoltának egészen a mélyéig mentem. Fizikai testével az ember egész másképpen áll benne a kozmosz erővilágában, mint étertestével. Fizikai teste révén a Föld erőivel él együtt, éterteste révén a földönkívüli kozmosz erőivel. A férfi és női princípium így áll benne a kozmosz világában.
Ez a felismerés legmegrázóbb lelki élményeim egyike volt. Mert mindig újból éreztem, hogy a szellemi látás hoz türelmesen várakozva kell közeledni és hogy azután, ha a tudat megérett arra, hogy amit lát, azt átélje, akkor eszmékbe kell öltöztetni ahhoz, hogy a szellemi látás eredményét az emberi megismerés világába behozza.
XXXVIII.
A következőkben életemet nehezen lehet majd elválasztanom az antropozófiai mozgalom történetétől. Mégis a Társaság történetéből csak annyit akarok elmondani, amennyi életutam leírásához szükséges. – Ezt már a tevékeny tagok nevének az említésénél is figyelembe veszem. Írásommal túl közel járok a jelenhez, semhogy a nevek említésével elkerülhetném a könnyen adódó félreértéseket. Minden jóakarat mellett is keserű szájíze lehet annak, aki másnak a nevét említve látja, a sajátját pedig nem. – Név szerint lényegében csak azokat említem, akiknek a társasági működésén kívül is van a szellemi élettel kapcsolatuk; nem említem azokat, akik a társaságba nem hoztak be ilyen szellemi kapcsolatokat.
Berlinben és Münchenben az antropozófiai tevékenység két, bizonyos mértékig ellentétes pólusát kellett kialakítani. Jöttek az antropozófiához olyanok, akik sem a természettudományos világnézetben, sem a tradicionális vallásokban nem találták meg azt a szellemi tartalmat, amelyet kerestek. Berlinben a társaság ottani ága és a nyilvános előadások közönsége is csak azoknak a köréből alakult ki, akik elutasították a tradicionális vallásokkal szembenálló világnézeteket. Mert az ilyen, racionalizmusra, intellektualizmusra és hasonlókra alapított világnézetek követői azt, amit az antropozófia adott, csak fantasztikumnak, babonának és hasonlónak tartották. Kialakult tehát egy hallgatóság és tagság, amely úgy vette fel az antropozófiát, hogy érzéseivel és gondolataival csakis az antropozófia felé fordult. Amit máshonnan kaptak, nem elégítette ki őket. Ezt a lelki hozzáállásukat tekintetbe kellett venni. És mivel tekintetbe vettük, a tagoknak és a nyilvános előadások hallgatóinak a száma egyre nőtt. Kialakult egy olyan antropozófiai élet, amely mintegy önmagában lezártan élt és kevéssé érdekelte, hogy a szellemi világban való kutatás céljából még milyen más próbálkozások is történtek. Remélték, hogy mindig újabb antropozófíai közléseket kapnak és hogy a szellemi világra vonatkozó tudásuk egyre gyarapodni fog.
Másképp volt Münchenben. Itt az antropozófiai munkában benne élt a művészi elem. És ebbe a művészi elembe egészen másképp lehetett az antropozófiai világnézetet belevinni, mint a racionalizmusba és intellektualizmusba. A művészi kép spirituálisabb, mint a racionális fogalom. Élő valami és nem öli meg a szellemet a lélekben, mint az intellektualizmus. Münchenben azoknál, akik a tagság és hallgatóság kialakításában hangadók voltak, ilyen elevenen hatott a művészi átélés.
Ez azután azt hozta magával, hogy Berlinben a társaság már eredetileg egységesen alakult. Az antropozófiát keresőknek azonos érdeklődésük volt. Münchenben viszont a művészi átélés az egyes körökben individuális igényeket támasztott és én ezekben a körökben tartottam előadásokat. Lassanként ezeknek a köröknek mintegy a középpontja lett a Kalckreuth grófné és a háború idején elhunyt Sophie Stinde körüli csoport. Ez a kör rendezte Münchenben nyilvános előadásaimat is. A kör tagjai egyre elmélyültebben értették meg, amit mondtam és ez azt hozta magával, hogy mondanivalómat mindig nagyon szívesen fogadták. És így az antropozófia ebben a körben nagyon szépen fejlődött. Ludwig Deinhard, ez az idősebb teozófus, Hübbe-Schleiden barátja, csakhamar igen kellemesen illeszkedett be a körbe. És ez nagyon hasznosnak bizonyult.
Egy másik kör középpontja Frau von Schewitsch volt. Érdekes valaki volt és nyilván ezért is alakult nála ez a kör. De ez nem törekedett annyira az elmélyülésre, mint a másik, inkább ügy akarta megismerni az antropozófiát, mint az akkori idők szellemi áramlatainak egyikét.
Ekkoriban jelentette meg Frau von Schewitsch „Wie ich mein Selbst fand” című könyvét, amely sajátos, határozott teozófiai hitvallás volt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ennek a körnek a középpontja legyen.
Számomra – és a kör több más tagja számára is – Helene von Schewitsch egy kicsit történelmi jelenség is volt. Ő volt ugyanis, aki miatt Ferdinand Lassalle egy román emberrel vívott párbajban az életét vesztette. Később színésznő lett és Amerikában összebarátkozott Blavatskyval és Olcottal. Nagyvilági nő volt, akinek az érdeklődése abban az időben, amikor előadásaimat nála tartottam, erősen szellemi irányú volt. Színes élményeit rendkívül érdekesen adta elő és az fellépésének is rendkívüli súlyt adott. Az ő révén láttam rá Lassalle működésére és az egész korra, de Blavatsky életének néhány jellegzetességére is. Amit mondott azt szubjektíven színezte ki a fantáziájával nagyon is önkényesen formálta. Ha ezt leszámította az ember, akkor a mögött, amit előadott, megláthatta az igazat és akkor egy rendkívüli személyiség nyilatkozott meg az ember előtt.
Más müncheni körök megint más jellegűek voltak. Sokszor gondolok vissza valakire, akivel több ilyen körben találkoztam és aki az egyház szorosabb kötelékén kívül álló katolikus pap volt. Müllernek hívták és kitűnő ismerője volt Jean Paulnak. „Renaissance” címmel egy igen érdekes folyóiratot adott ki, amelyben a szabad katolicizmus mellett foglalt állást. Az antropozófiából annyit vett fel, amennyi nézetei mellett érdekelni tudta, de mindig szkeptikus volt. Mindenféle ellenvetéseket tett, de olyan szeretetreméltó és egyszersmind eredeti módon, hogy ezzel az előadásokat követő megbeszélésekbe mindig valami kedves humor is vegyült.
Azzal, hogy Berlint és Münchent mint az antropozófiai tevékenység két ellentétes pólusát jellemeztem, nem akarok semmit sem ezek értékéről mondani. Az embereknél egyszerűen olyan különbözőségek nyilatkoztak meg, amelyeket munka közben figyelembe kellett venni és amelyek a maguk módján egyenértékűek voltak — legalábbis semmi értelme sem lett volna annak, hogy ezekkel kapcsolatban értékítéletet mondjak.
A Münchenben folyó munka következménye volt, hogy a teozófiai kongresszust, amelyet 1907-ben a Teozófiai Társaság német szekciójának kellett megrendezni, Münchenben tartották. Ezeken a kongresszusokon, amelyeket azelőtt Londonban, Amsterdamban, Párizsban tartottak, az előadásokon, vagy megbeszéléseken teozófiai kérdésekkel foglalkoztak. A kongresszusokat a tudományos kongresszusok mintájára rendezték meg. De a Társaság adminisztratív kérdéseit is megtárgyalták.
Ezen Münchenben valamelyest módosítottunk. A gyűlés színhelyéül szolgáló nagy hangversenytermet – mi rendezők – olyan belső dekorációval láttuk el, amely az előadások hangulatát színben és formában művészi módon adta vissza. A térben lejátszódó spirituális tevékenységnek és a művészi környezetnek harmonikus egységben kellett lennie. Nagy súlyt helyeztem arra, hogy kerüljünk minden absztrakt, művészietlen szimbolikát és csakis a művészi elemet szólaltassuk meg.
A kongresszus programjába egy művészi előadást is iktattunk. Marie von Sivers még régebben lefordította Schuré művét, az eleusisi dráma rekonstrukcióját. A darabot színpadi előadásra alkalmassá tettem. Aztán a program keretében előadtuk. Ezzel, ha még oly gyenge formában is, adva volt a régi misztériumokhoz való kapcsolódás – de ami a fő dolog, a kongresszusba bevittük a művészi elemet. És ez kifejezésre juttatta azt az elhatározásunkat, hogy a társaságban a spirituális elem mellett a művészi elem is szerepet játsszon. Marie von Sivers, aki Démétér szerepét vállalta, alakításával világosan kifejezésre juttatta, hogy a drámai elemnek a társaságban milyen szerephez kell jutnia. – Emellett ez éppen arra az időre esett, amikor a szavaló és recitáló művészet azzal, ahogy Marie von Sivers ezeket a művészeteket a szó belső erejéből kialakította, ahhoz a ponthoz ért, ahonnan kiindulva ezen a területen termékenyen lehetett tovább haladni.
A Teozófiai Társaság régi tagjainak nagy része, akik Angliából, Franciaországból, de főleg Hollandiából jöttek, belsőleg elégedetlenek voltak a müncheni kongresszus újításaival. – Amit jó lett volna, ha megértenek, de amire akkor a legkevesebben figyeltek, az volt, hogy az antropozófiával valami egészen más belső magatartás jelentkezett, mint amilyen magatartása a Teozófíai Társaságnak volt. Ez a belső magatartás volt éppen az igazi oka annak, hogy az Antropozófiai Társaság nem működhetett tovább a Teozófíai Társaság keretében. A legtöbben azonban azokat a képtelenségeket tartották lényegesnek, amelyek a Teozófíai Társaságban az idők folyamán kialakultak és amelyek vég nélküli veszekedésekhez vezettek.
–
Rudolf Steiner életének áttekintése időrendben
1861 Rudolf Steiner február 27-én Kraljevecben
(akkor az Osztrák-Magyar Monarchia, ma Horvátország területén) született, apja az osztrák délivasút tisztviselője volt.
1862-1879 Gyermekkorát és fiatalságát Mödlingben, Pottschahban töltötte. Iskolába Neudörflben és Bécsújhelyen járt. Kitüntetéssel érettségizett.
1879-1882 A bécsi Műszaki Főiskolán tanul. Főtantárgyai: matematika, kémia, fizika és biológia. Emellett irodalom, filozófia és történelem.
1882-1890 Goethe természettudományos írásainak kiadása Kürschner „Deutsche National- Litteratur”-jában. Filozófiai tanulmányok. Első könyvének megjelenése „a goethei világszemlélet ismeretelméletének alapvonalai” (1886) Levélváltás Eduard von Hart- mann filozófussal.
Magántanító egy bécsi családnál. Itt találkozik Josef Breuerral, Sigmund Freund „tanítójával”. Barátai Rosa Mayreder költőnő és a női jogok harcosa, valamint Freid- rich Eckstein, Anton Bruckner későbbi titkára és életrajzírója.
A „Deutsche Wochenschift” szerkesztője Bécsben (1888). Számos cikk jelenik meg politikai témákról.
1890-1897 A Goethe-Schiller archívum állandó munkatársa Weimarban. Goethe természettudományos írásainak Sophia-kiadásában vesz részt. Találkozik többek közt Hermann Grimmel, Eduar von Hartmannal, Ernst Haeckellel, Gabriele Reuterrel és John Henry Mackayval. Barátsága Anna Eunikével, házasságkötésük 1899.
A filozófia doktorává avatják a rostocki egyetemen (1891). Disszertációja 1892-ben jelenik meg „Igazság és tudomány” címen. Naumburgban meglátogatja a beteg Friedrich Nietzschét. Megismerkedik Elisabeth Förster-Nietzschével és Nietzsche műveinek kiadójával, Fritz Koegellel.
Megjelenik „A szabadság filozófiája” (1894), „Friedrich Nietzsche küzdelme a kora ellen” (1895) és „Goethe világszemlélete” (1897).
1897-1904 Berlinben a „Magazin für Litteratur” és a „Dramaturgische Blátter” kiadása és szerkesztése.
Előadói tevékenység a „Szabad irodalmi társaság”-ban, a „Giordano Bruno Szövetségiben, „Az eljövendők” irodalmi körében és másutt. Hat évig tanít a munkásképzés Wilhelm Liebknecht által alapított iskolájában. Találkozik többek között Else Lasker-Schülerrel, Ludwig Jacobowskivel, Stefan Zweiggel, Erich Mühsammal, Paul Scheerbarttal és Rosa Luxemburggal. Számos cikket ír a kultúra és a kor kérdéseiről.
1902-1912 Élénk előadói tevékenység, különböző nyilvános egyesületekben és a Teozófíai Társaságban, amelynek német szekcióját 1902 októbere óta vezeti. Találkozás Annie Besanttel; Marie von Siverssel együttélés külföldi teozófus páholyok létesítése és szervezése. Előadásaiban és írásaiban nem a hagyományos teozófus tanítást képviseli, hanem saját kutatási eredményeit, így elsősorban 1901 és 1910 közt megjelenő írásaiban: „A misztika”, „A kereszténység mint misztikus tény”, „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez” és „Az titkos tudomány körvonalai”. Barátsága Edouard Schuré és Christian Morgenstern költőkkel.
Münchenben; 1907-ben Schuré „Eleusis szent drámájá”-nak betanítása és rendezése, főszerepben Marie von Sivers. Egy új építőművészi impulzus kezdetei.
1910-1913 Rudolf Steiner négy misztérium drámájának, ősbemutatója Münchenben, saját irányításával. Épület terve Münchenben a művészi rendezvények, előadások stb. számára. A terv a hatóságok ellenállásán hiúsul meg.
1913-1919 Megválik a Teozófíai Társaságtól és megalapítja az Antropozófiai Társaságot. Számos előadói körút, Maire von Siversszel (1914- től Marie Steiner) szoros együttműködésében felépíti a bel- és külföldi antropozófus ágazatokat.
Rudolf Steiner vezetésével és számos művész közreműködésével felépül Dornachban (Svájc) a „Goetheanum”, egy művészien kialakított kétkupolás épület. A „Goetheanum” környezetében további lakóházak és gyakorlati célú épületek készülnek, ugyancsak az ő útmutatásai alapján.
Az „euritmia”, egy új mozdulatművészet kezdetei (1911), amelyet a továbbiakban színpadi művészetté fejlesztenek.
Az első világháború után nyilvánosan síkra száll a társadalmi-szociális élet újjáalakításáért.
„A szociális kérdés lényege” című írásában (1919) és számos előadásában és cikkében „a szociális organizmus hármas tagozódásának” eszméjét képviseli.
1919 őszén megalapítja az első „Szabad Waldorf-iskolát”, ezt haláláig ő vezeti.
1920-1925 Számos előadásban és szakmai tanfolyamon indítékot ad különböző munkaterületek megújulásához, ilyen a pedagógia, az orvos- tudomány, a természettudományok, a nemzetgazdaság, a teológia, a mezőgazdaság, a művészet és mások. Létrejönnek az első antropozófus beállítottságú kutatóintézetek. A tagok előadásain elmélyíti a szellemtudományos tartalmakat. Rendszeresen írja cikkeit az 1921-ben alapított „Das Goetheanum” című hetilapban.
1922/23 szilveszterének éjjelén tűz pusztítja el a Goetheanum épületét. A munkát (előadások, művészeti rendezvények stb.) az asztalosműhelyben folytatják, amelyet a tűzvész megkímélt. A másik, betonból készült épülethez (elkészült 1928-ban) betegsége miatt (1924 őszétől) már csak külső modellt tudott készíteni.
A tagok számának növekedése és az antropozófus beállítottságú „leánymozgalmak” elterjedése (pedagógiai, orvostudomány stb.), valamint a megváltozott körülmények
1923 végén az Antropozófiai Társaság újjáalakításához vezetnek Rudolf Steiner ebben elvállalja az elnökséget.
1924 ősze fekvőbetegségének kezdete. Az erősen megnőtt előadási tevékenység hirtelen megszakad. Betegágyán folytatja „Életutam” című önéletrajzának megírását. Ita Wegman orvosnővel együtt létrejön „A gyógy-művészet kibővítésének alapjai”. Nyílt levelek és „vezérfonalak” alakjában indítékot ad a tagoknak munkájuk spirituális elmélyítéséhez.
Rudolf Steiner 1925. március 30-án halt meg Dornachban.
Rudolf Steiner műve ahhoz nyújt alapot az egész világon, hogy az emberek az antropozófia impulzusait ne csak az egyes ember fejlődése számára tegyék eredményessé, hanem a munka és az élet legkülönfélébb területeinek megelevenítésére törekedjenek.
Műveit, tanulmányait, előadásait – több mint 4000 maradt meg a hallgatók jegyzeteiben -, valamint terjedelmes művészi munkásságát a „Rudolf Steiner összkiadás” áttekinthetően csoportosítva teszi hozzáférhetővé a nyilvánosság számára. A kiadói munkát a Rudolf
Steiner hagyatékát gondozó ún. „Nachlassverwaltung” felügyeli Dornachban (Svájc), ahol archívumban őrzik a fennmaradt iratokat, kéziratokat, leveleket, feljegyzéseket, az előadások lejegyzéseit és sok egyebet.
Az összkiadás, már nagyobbrészt megjelent 330 kötetén kívül a mű egy részét a „Rudolf Steiner zsebkönyvek” sorozatában is kiadják. Ezenkívül bizonyos témákhoz számos különkiadás is megjelent. Közelebbi információ céljából rendelkezésre állnak a „Nachlassverwaltung”- hoz tartozó „Rudolf Steiner Kiadó” aktuális katalógusai.