Barion Pixel

GA348

 

Egészségről és betegségről

Az érzékelés tanának szellemtudományos alapjai

MUNKÁS-ELŐADÁSOK 2.
18 előadás
Dornach, 1922. október 19. — 1923. február 10.
 

Fejezetek:

  • Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban
  • Egészségről és betegségről

  • A világhelyzetről. Betegségek okai
  •  
    Világunk jelen helyzetéről: milyen káosz uralkodik ma a politikában? William Windom utolsó beszéde, mielőtt szélütést kapott volna. Dr. Ludwig Schleich és a férfi, akinek egy nagyon nehezen diagnosztizálható szélütése volt. A gyermekkori betegségekről.

  • Betegségek a különböző életkorokban
  •  
    A gyermekbetegségek különleges jellegzetességei: a vér elgennyesedése, sárgaságszerű jelenségek. Hasmenés, himlő, gennyes kiütések, gyermekbénulás, skarlát, kanyaró. A szellem betegségei mindig a test betegségei is. A fej szerepe a betegségek kialakulásában. Betegségek a fogváltás előtt és a nemi érés után.

  • Az emberi fül. Sas, oroszlán, bika és ember
  •  
    A fül felépítése: csiga, kalapács, üllő és kengyel, az Eustach-kürtő, és a három félköríves hallójárat. Önmagunkon belül, a fülünkben egy külön kis embert találhatunk. A sas, az oroszlán és a bika, mint az emberi természet három tagja, és a tulajdonképpeni ember, aki e három tagot egybefogja. A négy evangélista szimbóluma.

  • A pajzsmirigyről és a hormonokról. Szellemi és anyagi fiatalítókúrák
  •  
    A pajzsmirigy jelentősége az emberi szervezet egészére nézve. A pajzsmirigyhormon hatása. Az emberi életfolyamatok abban állnak, hogy az ember belsőleg folyamatosan megmérgezi magát, és a képződő hormonok e mérgeket folyamatosan semlegesítik. Steinach elmélete a hormontermelő mirigyekről. Mecsnyikov nézetei az öregedés jelenségeiről. A fiatalítókúrák árnyoldalai. Bensőnk áthatása szellemi tevékenységekkel, mint a fiatalság forrása.

  • A szem. A haj színe
  •  
    A szem felépítésének részletes kifejtése. A szem tulajdonképpen egy saját kis világ. Rövidlátás és távollátás. Miért van két szemünk. A beszélt nyelv és a szem. Írisz és szemszín. A szőkék kihalása. Testi és lelki erők.

  • Az orr. Szaglás és ízlelés
  •  
    A szaglás érzékelése vad néptörzseknél és a kutyáknál. Miért az elefánt a legintelligensebb állat. Az orr felépítése. Az orrsövény, a nyálkahártya és a rostacsont. A szaglóideg. Benedikt professzor bűnözők koponyáján végzett kísérletei. Csak azt vagyunk képesek szagolni, ami párolog. A kutyák farokcsóválásáról. Az ember megfordítja a farokcsóváló erőt: együttérzés, megértés. A kutya mint nyomkövető. Az emberi ész és megkülönböztető képesség abból fakad, hogy az ember legyőzi a szaglását. A szaglás és az ízlelés összehasonlítása. Az idegektől függ az emberi alkat.

    Az érzékelés tanának szellemtudományos alapjai

  • Az érzékelés tanának szellemtudományos alapjai
  •  
    Az érzékszervek áttekintése a teljes emberen: ízlelés, szaglás és hőérzet. A bőr és felépítése: a bőr különböző rétegei. A bőr idegei átalakult ízlelőidegek. Az ízlelés mint belső érzet. Az édesvízi halak és a madarak vándorlása. A gondolatok tulajdonképpen átalakított szagok. A vízember, a levegőember és a hőember. A bennünk lévő hő és az én-érzés. A hőt az egész ember érzékeli.

  • Hogyan él a lélek a lélegzetben
  •  
    Az ember a lélegzet folyamatán keresztül marad életben. Abban áll az életünk, hogy oxigént lélegzünk be és széndioxidot ki. Oxigén, szén, széndioxid. A baktériumok és a betegségek. Az emberi petesejtet a megtermékenyítés védi meg a Föld megsemmisítő erejétől. A meg nem termékenyített petesejtek sorsa. A lelki részünk a levegőben él, ezzel védjük meg magunkat a Föld erőitől. A lelki élet a Földön kívülről jön. A köszvény. Az ember attól egészséges, hogy folyamatosan védve van a Föld hatásától. Mindenfajta gyógyítás azáltal hat, hogy a beteget újra elvonják a Föld hatásaitól.

  • Fertőző betegségek. Influenza, szénanátha. Szellemi betegségek
  •  
    Hogyan keletkeznek azok a betegségek, amelyek belülről fakadnak. Az asztráltest tevékenysége a tápanyagokkal. Az asztráltest nem kielégítő működése. Mi a figyelem? A fertőző betegségek és azok terjedése. Mi okozza a szénanáthát? Min alapulnak az úgynevezett testi betegségek, és min a szellemi betegségek. A szellem nem lesz beteg. Érzékenység a testi és a szellemi betegségekre.

  • Láz, ájulás, terhesség
  •  
    A láz és az ájulás két ellentétes jelenség. A beléndekfű. Az alhas és az előagy, a szív és a középagy, a légzés és a hátsó agy összetartoznak. Terhesség: az alhas tevékenységének hallatlan felerősödése. Hogyan bánjunk a terhesekkel. Vízfejű és csúcsfejű gyerekek. Lelkileg az előagy az akarattal áll kapcsolatban, a középagy az érzelmekkel, a hátsó agy a gondolkodással. A terhesek ellátása. Az emberi preegisztenciája, vagyis születés előtti léte.

  • Az emberi agy és a gondolkodás
  •  
    Néhány szó a munkásokhoz a Goetheanum leégése kapcsán. Az ellenségeskedésről. Nem az agy gondolkodik: a temetőbogár és a darázs bölcs működése. A darazsak már sokkal korábban előállították a papírt, mint tette azt az ember. Az értelem mindenütt jelen van a világban. Az agy segítségével képes az ember az értelmet összegyűjteni és felhasználni. A lép szabályozó szerepe.

  • Az alkohol hatása az emberre
  •  
    Az alkohol hatása az ember lelki állapotára. A macskajaj jelensége. Az úgynevezett delirium tremens, a részeg önkívület. Az alkohol hatása a vérre. A vörösvértestek a nők, a fehérvértestek pedig a férfiak számára fontosabbak. Ha az anya iszik, akkor a gyermek belső szervei roncsolódnak. Ha viszont az apa iszik, akkor a gyermek idegrendszere rongálódik. A foszfor káros hatásai. Krónikus alkoholfogyasztásnál az alkohol túl sok mindent konzervál. Az úgynevezett krónikus alkoholizmus legyengíti a csontvelőt, s ennek eredményeképpen a vért is szétrombolja.

  • A nap hatása: értelmi erők. A hódok és a darazsak építményei
  •  
    A kanadai hód és flegma jelleme. A hódok magányos nyári és közös téli lakhelye. Hogyan készítik a hódok a téli lakot. Hogyan jön létre az igazi gondolkodás. A művészi darázsfészkekről. Hogyan függ a darazsak szaporodása az évszakoktól. A szaporító erők a Földből jönnek, az értelem viszont a világűrből árad és megsemmisíti a szaporító erőket. Csakis a Napon múlik, hogy a darazsak és a hódok képesek maguknak fészket illetve várat építeni. Az ember tulajdonképpen Naplény, és csak időlegesen van itt a Földön. A természetnek vannak olyan erői, amelyek ha az egyik oldalról hatnak, akkor jótéteményeknek számítanak, de ha a másik oldalról, akkor mérgeknek minősülnek.

  • A nikotin és az abszint hatása. Növényi és állati étrend. Ikerszülés
  •  
    A nikotin felerősíti a szívműködést. A nikotinfogyasztás következménye. A túlságosan gyenge vérkeringés gyógyítása dohányzással. Az oszteofágok. A növényi, illetve az állati eredetű táplálékok. A háborúra hajlamos népek mind húsfogyasztók. A vegetarianizmus jótékony hatása. Diabetes: az embert legyőzi a túl sok cukor fogyasztásából adódó rombolás a testben. Mózesi előírások az étkezésről. Az abszintfogyasztás következményei. Hogyan lesznek az ikrek.

  • A diftéria (torokgyík) és az influenza. Bandzsaság
  •  
    A diftéria legfontosabb tünetei. A diftéria kezelése fürdővel: rendezni kell a bőr tevékenységét. A túl kemény és a túl lágy bőr. Az influenza gyakorlatilag az agy megbetegedése. A beteg helyes ápolásának jelentősége. Rozmaringfürdő diftéria ellen. A bandzsaság műtéti gyógyítása és az agy megbetegedése.

  • A légzés és a vérkeringés összefüggései. Sárgaság, himlő, veszettség
  •  
    A légzés és a vérkeringés kapcsolata: a vérkeringés négyszer olyan gyors, mint a légzés. A máj tevékenysége, mint a bőr–tüdő tevékenységével ellentétes erő. Túl erős májműködés: sárgaság, túl gyenge májműködés: himlő. A veszettség és az ellene beadható oltás. Ha gondolkodni akarok, akkor folyamatosan méregnek kell képződnie bennem, mivel az idegrendszer igényli a halálhozó széndioxidot. A mai légzés és a régi nitrogénlégzés. A platóni világév.

  • Abszint és vérzékenység. A kihalófélben lévő keleti, és a felvirágzóban lévő nyugati kultúra
  •  
    Az ember mint vízlény és mint levegőlény. Az úgynevezett ólommérgezésről. A vérzékenység és kezelése megelőzéssel. A folyékonyban az éter működik, a légneműben a tulajdonképpeni lélek. Továbbiak az abszintfogyasztásról. A hét napjainak elnevezése. A hanyatló keleti kultúra: az ázsiaiak hatalmas tudást halmoztak fel, de nem tudtak mihez kezdeni vele. A négy-ötezer évvel ezelőtti jégkorszak. A római birodalom hatása Európára. A méhek élete.

  • A bolygók és a fémek összefüggése i, illetve gyógyító hatásuk
  •  
    Higanykúra a szifiliszeseknél. Ókori megfigyelések a bolygók hatásairól. A növényekből származó fémek. Az állatok gyógyító ösztönei. A virágok az alhas gyógyszerei, a gyökerek gyógyítanak mindent, ami a fejjel kapcsolatos. A Föld télereje és nyárereje és a növényvilág. A kovasav és az ember fejerői.

  • Az előadások alapján készített jegyzetekről

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.
 

Egészségről és betegségről

 

A világhelyzetről. Betegségek okai

Jó reggelt, uraim! Felmerültek önökben további kérdések?

Elhangzik egy kérdés a politikai helyzetet illetően, hogy az angolok komolyan gondolják-e a dolgokat Németországgal kapcsolatban, vagy ez csak ürügy, és a franciák az angolokkal kéz a kézben óhajtják megsemmisíteni Németországot; egyik oldalon a franciák próbálják legyőzni Németországot a jóvátétel ürügyén, a másik oldalon meg ott állnak a kapitalista nagyhatalmak. És most Oroszországban ugyanígy. Egyrészről ismert tény, hogy Németország gazdasági megállapodást kötött Oroszországgal, ugyanakkor azt lehet olvasni, hogy talán Franciaország is kötött gazdasági megállapodást Oroszországgal, hogy adott esetben a német megállapodást meghiúsítsák. És mi a helyzet az egyéb német ügyekkel? Esetleg a doktor úr megtenné, hogy egy-két dologban felvilágosítással szolgálna?

Igen, tudják, talán éppen ez az oka annak, hogy az utóbbi időben, mondjuk úgy, egyfajta közös megegyezés alapján, inkább beszéltünk tudományos kérdésekről, mint politikaiakról, amit a mai időkben sokkal okosabban teszünk, mert mindezen kapcsolatok és ügyek boncolgatása, melyeket ön érintett, tulajdonképpen sehová nem vezetnek. Ezekből a dolgokból igazság szerint semmi sem derül ki. Gondoljon csak arra, hogy ahogy az ügyek állnak, jelenleg a lényeget tekintve egyik fél sem tudja, hogy mit tegyen a jövőben. Mindazon dolgok, amelyek most történnek, kizárólag a félelem eredményei, igazi félelemvégtermékek.

Az emberek számára sokkalta fontosabb dolgok is léteznek mindezeknél, amelyek például egyszerűen csak azon alapulnak, hogy Angliának pillanatnyilag fogalma sincs, mit tegyen, hiszen egyrészt még nem igazán tud Franciaországtól elszakadni, mivel Angliában még mindig az az általános meggyőződés él, hogy az ígéreteket be kell tartani. Ez egy általános vélemény: az ember tartsa be az ígéreteit. Hogy ebben van-e igazság vagy nincs, az ugyebár a valós körülményeket nem igazán érinti. Az egyes emberektől függ, hogy ők igaz vagy nem igaz emberek. De a nyilvános életben mégiscsak az mondható el, hogy az az alapelv uralkodik, hogy az ígéreteket be kell tartani, a játék legyen fair play, vagyis őszinte játék. Így aztán Anglia természetesen a padlóra került. Nem bírnak elszakadni a régi látásmódtól. Másrészt viszont ez alapjaiban mond ellent annak a nézetnek, amely kezdettől egybeszövődik a háborús vállalkozásokkal. Mivel ezek a háborús vállalkozások arra számítottak, hogy a termelést egyre inkább nyugatra vonzzák, és hogy az európai, a kelet- és közép-európai termelést elnyomják, hogy ezek felvásárló területekké váljanak. Ez volt tulajdonképpen az eredeti elképzelés. A nyugat-európai ember számára a középeurópai termelés egyszerűen túl bőséges volt, és ez Kelet- Európával is így lett volna. Ezt pedig nem akarták.

Angliában már most is fennáll az a vélemény, miszerint ha Németországot teljesen elnyomjuk, akkor nincs felvásárló terület. Ezt viszont meg akarják őrizni. A franciák ezzel szemben mindenekelőtt pénz- és financiális hiányt éreznek, és úgy általában is vannak pénzügyi problémáik. ők mindenekelőtt ki akarnak verni valamit Németországból akár erőszakkal is. Nemdebár, ezzel Anglia egyszerre két szék közé ült. És így ingáznak ide-oda. Ebből nem sok jó sül ki. Amikor azt gondolják, hogy Németországnak ez már túl sok fájdalom, akkor itt-ott tesznek valamicskét, hogy megenyhüljön a hangulat. Ehhez hozzájönnek még a keleti ügyek, ahol Franciaország és Anglia egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézeteket vall, mivel jelenleg Anglia kénytelen a törököket visszanyomni – mivel azok egyetlen csapással törnek világuralomra – hogy védelmébe vegye a keresztényeket, mert ugyebár valójában ezt teszi. Hogy ez egyáltalán igaz-e, azt nem szükséges megvizsgálni. De Franciaország nem fektet erre különösebb hangsúlyt, mivel elsősorban is pénzt akar, ezért aztán támogatja a törököket.

Így hát keleten a két nagyhatalom ténylegesen szembenáll egymással; a nagyhatalmi politikában a világon minden kaotikus.

Ehhez jön még valami. Éppen Angliában mutatkozik meg ez jelen pillanatban. Itt jön az a pont, amiről valójában szó van. Az pedig nagyon fontos, hogy sok ember lássa, hogy valójában miről is van szó. Mindazok a dolgok, amikről beszélnek, egyáltalán nem fontosak. Amit Lloyd George [1] követel vagy bárki más mond, az egyáltalán nem lényeges, mert mindez csak mellébeszélés, nem tudatosan, mert ezek az emberek azt gondolják, hogy a tényekről beszélnek, de egyáltalán nem arról beszélnek, hanem csak úgy elbeszélnek mellette.

[1] David Lloyd George (1863-1945) angol liberális államférfi, 1916-22 között miniszterelnök

De van valami, ami ennél sokkal fontosabb. Angliában Lloyd George körül nagy harc folyik, hogy egyáltalán maradjon-e vagy menjen. Miért nem tudja ez az ember magát megtartani, amikor mindig a legszebb szavakat használja? Azért nem tud fennmaradni, mert nincs elég nagy pártja. Csak kis pártok állnak mögötte. Azért nem tudja fenntartani magát, mert nincs eléggé nagy párt mögötte. Ha Lloyd George-ot le akarnák cserélni, nem igazán menne. Lehet persze egy másik minisztert hozni a helyére, de azt is hamar lecserélnék! És ez az egésznek a lényege. Jelenleg nincs utánpótlás. Mindenhová olyan embereket kell helyezni, akikről tudható, hogy egyszer már voltak valakik. De jelenleg senki nincs, aki valamit is értene vagy tudna, vagy átlátná a körülményeket. Ez senkinél sem áll fenn.

Ez már a szociáldemokrata pártnál sincs így. ők is csak a régi csuhásokat tartják meg, és nem engedik oda az újakat. Az emberek elveszítették a lehetőséget arra, hogy rálátásuk legyen, hogy valaki ért egy bizonyos dologhoz vagy nem. Ezért kényszerülünk arra, hogy mindenhová olyan öreg rókákat ültessünk, akik a jelen helyzethez mit sem értenek. Így aztán teljesen mindegy, hogy valaki, akit egy ilyen székbe beültetnek, ehhez vagy ahhoz a párthoz tartozik-e, inkább az számít, hogy újra olyan időket teremtsünk, ahol léteznek emberek, akik értik az adott viszonyokat, és tényleg a tényekből fakadóan beszélnek, nem pedig félrebeszélnek, és cselekednek a tények mellet. Az idő múlásával egyre kevesebbszer fordul elő, hogy az emberek valóban felismerik, mi is történjen. És ez minden nappal rosszabb lesz. Ugyanennél az oknál fogva teljesen haszontalan ma arról beszélni, hogy mennyivel okosabb lenne, ha az angolok ezt tennék, vagy a franciák azt tennék, vagy ha a németek vagy a törökök ezt vagy azt tennék. Mindaz, ami egy elavult nézőpontból történik, nem vezet eredményre.

Vegyünk bármilyen tényt, ami a legutóbbi időben történt. Egy ilyen tény, hogy Németország az utóbbi időben az úgynevezett devizaspekulációktól szenved. Még az iskolások is devizát vásároltak. Ha valakinek volt 50 márkája, vásárolt devizát, és másnap 7 márkája volt. A devizaspekulációval rengeteg pénzt lehetett keresni. Mit tesz tehát a német kormány? Csinál egy törvényt – tudják, szükségtörvényt alkottak a devizaspekulációk ellen. Tehát a kormány alkotott egy törvényt, hogy a devizaspekulációkat ellenőrizni kell. Tegyük fel, hogy a kormány olyan okos szervekkel rendelkezik, amit én erősen kétlek, hogy képes ténylegesen devizaspekulációkat végrehajtani, akkor kedvező eredményre jutunk. Mint említettem, nem ritka, hogy tizennégy-tizenöt éves iskolás srácok devizában spekulálnak. Tegyük fel tehát, hogy ez pár hétre alábbhagy. Mi történik ekkor? Óriásira nő a különbség a dolgok ára, és az élelmiszerre és más létfontosságú dologra ténylegesen elvásárolható pénz mennyisége között. Tegyük fel például, hogy ma Németországban egy doboz cigaretta hét márkába kerül. Így el lehet adni. Miért? Mert létezett devizaspekuláció. Ma egy idős ember nem tud magának cigarettát venni, de a fiatalok megveszik, mindenekelőtt azok, akik devizaspekulációval sokat kerestek. Most tegyük fel, hogy nem tudnak ilyen módon több pénzhez jutni. Így az elkövetkező napokban senki nem vesz magának egy jó cigarettát. Ez csak egy példa. Egy másik pont, hogy a cigarettagyártás természetesen veszélybe kerül, ezért a munkásoknak kevesebbet fizetnek, mindennek tetejébe a dolgok mit sem veszítenek az árukból, tehát senki sem képes többé megvásárolni őket. És itt az új krízis. Ez a következő krízis, ami jönni fog.

Minden ami jön, mindig a következő pillanat terméke. Az emberek mindig a következőt látják, ami nem más, mint hogy ezen a módon egyik krízisből a másikba jutunk. Ezen az úton nem lehet eredményre jutni. Teljességgel lehetetlen manapság ebből a káoszból egyéb úton kikeveredni, minthogy újra találunk rátermett embereket, akik képesek eredményre jutni. Mindennél fontosabb, hogy ezeket a rátermett embereket megleljük. Ezzel szemben a helyzet az – ezt mutatja a dolgok mai állása –, hogy a megfelelő helyeken nem a megfelelő emberek ülnek. Látnunk kell tehát, hogy olyan időket élünk, amikor igény lenne rátermett emberekre. A régi frázisokkal nem megy tovább. Mindenki a régi frázisokat hajtogatja. Nincs is már semmi értékük. Ha ma akármelyik újságot a kezükbe veszik, tartozzon az bármelyik párthoz, ott mindenféléket olvashatnak, ami lehet, hogy épp tetszeni fog, mert az a bizonyos újság egy párt szájából beszél, amelyhez esetleg önök is tartoznak, de az, amit tények címén önök elé tárnak, a legkevesebb valóságértékkel sem bír. Egyszerűen semmi sem jön ki belőle. Ennélfogva elmondható, hogy elvesztegetett idő azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami ma a világban politika címen fut. Ha bármivel is ebben a témában foglalkozni érdemes, akkor az az, hogy rátermett embereket kellene kinevelni. Ez az egyetlen, amire törekedni lehet, mert egyebet ma senki sem tud.

A legtöbbet még mindig azok tudják, akik szembenállnak az európaiakkal. Például a törökök. ők pontosan tudják, mit akarnak. A japánok is tudják, mit akarnak. De mindegyik a saját kultúráját akarja támogatni, a sajátját! De pont az európaiaknak a saját kultúrájuk teljesen közömbös. Ez az, ami miatt manapság a politikához sem lehet hozzászólni. Körülbelül úgy, mint amikor egy társaságban ülnek, és hallgatják egy ideig, amit a többiek beszélnek, és egyszer csak rájönnek, hogy semmi értelmes nem hangzik el, az emberek kizárólag üres frázisokkal dobálóznak. Ekkor azt mondják, ezt én nem csinálom. Ez a helyzet a jelenkor politikájával.

Lloyd George pár napja tartott egy beszédet. Ha képekben akarják ezt a beszédet megjeleníteni, és van egy kazalnyi szalmájuk, amelyek között még ott felejtett magocskák lapulnak, akkor ez nem a találó kép. Teljesen kicsépelt szalma kell hogy legyen, a legutolsó kis magot is ki kell csépelni belőle, akkor ez jó kép arra a beszédre, amelyet Lloyd George tartott pár napja. De egy pillanatig sem állítom, hogy ez volt a legjelentősebb beszéd, amely államférfi szájából az utóbbi hetekben elhangzott. Mert ha már semmi beltartalom nincsen, akkor az egyetlen, ami megmarad, az ököl. Az ember szinte érzi – még ha igazából nem is történik meg –, ahogyan minden pillanatban az asztalra csap. Ez az, amit tud. Az ökölben van valami. De a szavakban semmi sincs.

Mindenütt így van ez. Nem olvasom el a beszédeket, mert pont elég az a pár sor, ami a Basler Nachrichten elején áll. Onnan az ember megtudja a tartalmat, meg hogy miket mondtak, semmi sem volt, mert ez rögtön látszik. Az egész törekvés tehát teljesen vigasztalan. Ezért van az, hogy teljesen felesleges akármelyik oldaltól belelkesülni vagy lelohadni. Pont ez a lényeg. Aki ma őszintén és igaz módon gondolkodik az emberiség sorsáról, az azt mondja magának, hogy minden attól függ, hogy találnak-e rátermett embereket, akik talán értenek valamit a világ dolgaiból, akik egyáltalán tudnak gondolkodni, igazából gondolkodni.

Mert, ha például Lloyd George-ot tekintjük, mind közül talán ő tűnik a legrátermettebbnek, de soha egyetlen gondolata nem volt. Pont ezért képes a helyén maradni, mivelhogy egyetlen gondolata sincs. Így folyamatosan válthatja a köpönyegét, mert úgyis csak butaságokat beszél. De amennyiben csak egyetlen gondolatot is kifejezne, akkor a pártok rögtön rájönnének, hogy hányadán állnak vele. Ha csak egyetlen gondolatot is kifejezne, mindenki megtudná, mi a helyzet. Természetesen lemondatnák, ha megtudnák, hányadán állnak vele. Minden művészete abból áll, hogy senki sem tudja, hányadán álljon vele. Mivel örökké csak tartalmatlan dolgokat beszél, senki sem tudja, hogyan álljon hozzá. Ezt a művészetet csak azért űzheti, mert ő maga sem tudja, hogy hányadán áll. Így állnak ma az ügyek. De még néhány éve nem volt ez így. Két-három éve azt kellett mondani, hogy valaminek történnie kell, mielőtt még késő lesz. Ebben az irányban ma már késő van. Már semmit sem lehet hozzáfűzni. Túl késő. Ma minden attól függ, hogy lesznek-e rátermett emberek, akik a dolgok felszínére emelkednek. Ez minden, amit önöknek mondani tudok. Mert hiszen köthetnek akárhány szerződést Németország és Oroszország között, abból még semmi sem születik. Semmi sem azon múlik, hogy kötnek-e szerződéseket, hanem hogy kibontakoztassák a gazdasági életet.

Vegyék például a Stinnes konszernt. Az egy példa erre. Akárcsak egy pillanatig is eszükbe jut, hogy a Stinnes [2], teszem azt, a német munkássággal bármire menne? Ezt nem is gondolhatják. Ez teljesen kizárt. Ez egy gazdasági nagyvállalat, amely azáltal hozta felszínre magát, hogy hosszú időn keresztül eredményesen gazdálkodott saját tiszta devizájával. Nem tud semmi mást, csak hogy ezen a módon hogyan fut be az ember. Most sok ember látja, hogy a kormánnyal nem kezdhetünk semmit. Olyan sok szerződést köthet, ahányat csak lehetséges, a gazdasági élet nem profitál belőle. Az emberek pedig azt mondják: ha a Stinnes kihagyja belőle a kormányt, akkor az nekünk is okosabb lesz úgy. De semmi egyéb okuk nincs erre, mint hogy a Stinnes úgy Németországban, mint Franciaországban eredményesen munkálkodik. Ez az egyetlen ok. De, Uraim, ha a Stinnes-féle megállapodást akarják tanulmányozni, látniuk kell, hogy ha valóra akarják váltani, azt finanszírozni kell. Amit a Stinnes szándékozik tenni, azt finanszírozni kell. Ez esetben viszont, ha mindezt ma Ausztriában valaki finanszírozni szeretné, ahhoz majd az összes erdőt le kellene borotválni. Persze mondhatnánk, hogy meg lehet csinálni, de azért tudjuk, hogy nem minden kivitelezhető. Ez egyszerűen nem megy. Amint azt az oldalát nézzük a dolgoknak, hogy hogyan lehetne kivitelezni, többé nem megy. Az emberek pedig úgy látják, hogy azokkal a szerződésekkel, amiket a kormány köt, nem megy tovább. Ebből nem lesz gazdasági élet. A Stinnes nem veszi igénybe a kormányzatot. Akkor talán ezzel a módszerrel menni fog. De ezzel a módszerrel sem fog menni. A Stinnes a kapitalista nagyhatalmakkal csinálja ezt. De abból sem jön ki semmi jó. Nincs rá lehetőség, hogy ebből valami is megvalósuljon, hiszen még a Stinnes sem képes tőkét találni ahhoz, hogy valamit megvalósítson. Tehát ez is semmi.

[2] Hugo Stinnes (1870-1924) német nagyiparos

Valakinek, aki ma csak egy tárcát vagy egy kis újságcikket szeretne írni, talán egész érdekes lehet megfigyelni azt a tevékenységet, ahogyan a számokkal eljátszogatnak. Igen, uraim, ma semmiféle kötelezettséggel vagy felelősséggel nem jár egy tárca vagy akár egy vezércikk megírása. Kedvesen el lehet vele szórakozni, hiszen nézzenek csak meg egy újságcikket, ami 1912-ben íródott, és hasonlítsák össze egy mai cikkel ugyanattól az újságtól. Egészen furcsa kép kezd kialakulni a szemeik előtt. Az újságcikkeket elfújja a szél. Senki nem foglalkozik velük később. Ezért bárki bármilyen érdekes megszólalást megenged magának. De aki felelőséggel teszi mindezt, aki nem fabrikál bele a nagyvilágba mindenféle irományokat, hanem felelőssége tudatában beszél, az nem légből kapott dolgokat mond. Az tudja, hogy mindez csak handabanda. A dolgok már csak ilyenek, és így lehet róluk beszélni. Éppenséggel vigasztalan, ha az embereknek már egy új gondolatuk sincsen. Pedig amire mindenekelőtt szükségünk lenne, azok az új gondolatok. Ha nem találunk új gondolatokat, akkor minden veszendőbe megy. Nem tudom, hogy itt is használják- e azt a kifejezést, hogy veszendőbe megy. Ma Németországban egy fogkefe 215 márka. Mi ma 215 márka? Még egy frank sincs. Vagyis az tulajdonképpen egy olcsó fogkefe. De honnan vegyen ma egy ember 215 márkát? És minden más is ugyanilyen drága. Ma már senki sem engedhet meg magának például egy esernyőt.

Amikor Bécsben voltam, egyszer autóval utaztam, mert nagyon sietős volt a dolgom. Ünnepnap volt és sietnem kellett. Körülbelül olyan messzire mentem, mint ide Dornach vagy Oberdornach, nem messzebb. Mikor megkérdeztem, menynyibe fog kerülni, 3600 koronát mondtak. Ez ma a tízszerese lenne. Harminchatezer koronába kerülne ma ugyanaz az út. Ezeken a dolgokon mutatkozik meg a teljes fejetlenség, mert ezzel minden nap szembesülünk. De ez a fejetlenség az öszszes többi dologra is kihat, csak azt az emberek nem látják. Végül is, ha egy rövidke autóút harminchatezer koronába kerül, akkor legalább ötszázezres címleteket kellene nyomni, és ha háromszázhatvanezer koronába kerül, akkor egymilliós címleteket kellene nyomtatni. De a viszonyok ezzel mit sem változnak. Semmi más nem változik, mint az, hogy azok az emberek, akiknek ma még van némi pénz a bukszájukban, azoknak holnap semmi sem lesz, és hogy azok, akik ügyesen spekulálnak, holnap megduplázzák a pénzüket. De ezzel még semmi mást nem tettek, csak pénzzel spekuláltak. A valutaés pénzkereskedés tényleg semmi másra nem jó, minthogy az ember fejtörés és munka nélkül pénzhez jusson. Ha a világon mindenki abbahagyná a munkát és ellepne minket a devizaspekuláció, akkor minden összeomlana. Ezen a módon tehát nincs mit tenni. Minden azon múlik, hogy végre rájöjjenek az emberek, hogy újra olyanok legyenek az ország élén, akik értenek is valamit a világ dolgaiból.

De ehhez már az iskolában hozzá kell fogni. Ez sürgősen szükséges, hogy ehhez az iskolában hozzáfogjanak. Mert ott a legszükségesebb, hogy értsenek valamit a dolgokhoz.

Nemrégiben a következőt láttam egy tankönyvben. Egy számtangyakorlat volt tanároknak. Bemutatom önöknek ezt a feladatot, és jelentéktelennek fogják találni. Pedig ez a számtanfeladat, amit ebben a könyvben találtam, az egyik legfontosabb dolog a világon.

Van egy ember, aki 85 és két tizenketted éves, egy, aki 18 és hét tizenketted éves, egy, aki 36 és négy tizenketted éves, egy, aki 33 és öt tizenketted éves. Hány évesek ezek az emberek összesen?

Ezt kell a gyerekeknek kiszámolni! Ezt ajánlja a tankönyv. Most kérdem én, uraim: ha ezt a gyerekek kiszámolják, márpedig derekasan kiszámolják, hogy 173 és hat tizenketted év, mit jelent ez? Hol találják ezt a világban? Kinek lesz szüksége rá valaha is, hogy ezt kiszámolja? Ha azon gondolkodunk, hogyan adhatnánk mindennek legalább a leghalványabb értelmet, akkor azt kell mondanunk, hogy az első személy éppen meghal, amikor a második születik, és a második éppen meghal, amikor a harmadik születik stb., akkor legalább azt megtudjuk, hogy hány év telt el az első ember születése és az utolsó halála között. De soha nem fog előfordulni, hogy valaki ezt így kiszámolja. Most képzeljék el, hogy a gyerekeknek ezt a feladatot adják, ami a leglényegtelenebb dolog, amit el lehet képzelni. A gyerekek pedig kénytelenek rákényszeríteni az elméjüket, hogy valótlan dolgokat számoljanak.

Az az ember, aki ezt kitalálta, hallhatta valahol, hogy az ember képes az összeadásra. Most azonban tegyük fel, hogy egy ember megszületik, majd tizennégy és fél évesen iskolába megy, majd 9 és fél évet tanul, majd három évig vándorol, végül megnősül, és négy év múlva gyermeke születik, aki most 22 éves. Ha mindezt összeszámoljuk, megkapjuk, hogy az illető 49 éves. Ez egy valós feladat. Ilyen matekpéldákat kellene a gyerekeknek adni. Ez bevezeti őket az életbe, ha ilyen példákat az életből veszünk. Ez minden kapcsolatra kiterjedne.

Különben csak órákig ülnek a gyerekek egy olyan példa fölött, ami az életben elő sem fordul. De ha ma mindezt elmondják egy embernek, még csak nem is sokkolja őt. Azt mondják, semmi sem függ attól, hogy ezen vagy azon tanul-e meg a gyerek számolni. Egyáltalán nem találják ezt rendkívül fontosnak. De ez az, ami elsősorban fontos. Mert ha ilyen badarságok állnak a tankönyvekben, akkor azok az emberek, akik ezekből a könyvekből tanultak, később csupa esztelenséget fognak beszélni. Ebből láthatják, hogy az viszont nem handabanda, amikor azt hangsúlyozzák sokan manapság, hogy a nevelést meg kell újítani. Abban a nevelési rendszerben, amelyről én beszélek, a gyerekek mindent az életből vett példák alapján tanulnának meg, a kezdetektől egészen végig, egyenesen belenőnének a valóságba. Ezek a dolgok azok, amik számítanak. Ezért mondhatjuk el, hogy amennyiben az emberek úgy folytatják, mint eddig, akkor teljesen biztosak lehetünk benne, hogy csak a régi nóta fog tovább szólni, és mindenki azt tehet, amit csak akar. Annyi újságot alapíthatnak, amennyit csak akarnak, ha ugyanabban a szellemben írják őket, akkor ugyanolyan kaotikus marad minden. Ezért annyira fontos manapság olyasmivel foglalkozni, amivel újra gondolkodó embereket lehet nevelni, hogy az iskolában ne fordulhasson elő ilyen példa és olyan tanár, aki ezt kiszámoltatja velük.

Minden más tantárggyal is ugyanez a helyzet. Így tanulják a gyerekek a nyelvet, a természettudományokat és a szociális tudományokat. Mindent teljesen elzárva a valóságtól.

Már meséltem önöknek, hogy amikor Angliában valaki elnyeri a Master of Arts címet, akkor kap egy középkori öltözetet, ez egy középkori szokás. Legalább is néhány évszázada még jelentett valamit. De ma semmit sem jelent, ha valaki kormányzati tanácsnok vagy ilyesmi. Nem jelent semmit. Ez a különbség. Azokban az országokban, ahol volt forradalom, ott sem lett jobb. Semmivel sem lett jobb.

Világossá kell válnia az önök számára: minden attól függ, hogy a nevelés és az oktatás alapjaiban megváltozzon. Ez az, amire szükség van!

Van valakinek szociológiával kapcsolatos kérdése?

Kérdés: A vakbélműtéteket illetően azt állítják, hogy egyáltalán nem káros az egészségre, ha a szerveket kioperálják az emberből. Manapság feltűnően sok szervet metszenek ki, és mivel amúgy is szó esett a belső szervek fontosságáról, a kérdező tudni szeretné, mi történik, amikor a szervek hiányoznak.

Ezt a kérdést csak akkor tudom megmagyarázni, ha előbb elmondok valami mást, de nagyon szívesen megteszem.

További kérdés: Az előző előadásokon szó volt a bolygók emberre gyakorolt hatásáról, lehetne-e erről valamit még megtudni?

Minden ebbe az irányba vezet minket. Meg fogom próbálni még ma megválaszolni ezt a kérdést, majd meglátjuk, meddig jutunk. El akarok önöknek mesélni egy történetet, ami majd felhívja a figyelmüket arra, amit mint tudást, mint felismerést követni akarunk. Az előző évszázad kilencvenes éveiben történt – tehát harminc-harmincegy évvel ezelőtt –, akkoriban egy észak-amerikai kereskedelmi társaság létrehozott egy konferenciát, ahová meghívtak egy pénzügyi hatalmasságot is, akit William Windomnak [3] hívtak. ő tényleg nagyon eszes ember volt azoknak az embereknek a szemében, akik itt összejöttek, vagyis valaki, akin látszik, hogy egy Kapacitás. Az emberek várták, hogy ezen a kereskedelmi és szállítási konferencián majd előadást fog tartani. Ezt ő meg is tette. A beszédet a következőkkel kezdte: „Kereskedelmi és szállítási viszonyaink teljes reformot igényelnek, mert abban a formában, ahogyan ma létezik a kereskedelem és a szállítás, betegnek mondható.” Majd arra tért rá, hogy megvilágítsa az embereknek egy rövid kis beszédben, hogy mi is az a pénz, mit jelent a pénz, de ezek csak rövid kis utalások voltak. Azt mondta: „Igen, uraim, eddig népgazdasági dolgokat fejtegettem önöknek. De arról van szó, hogy belássuk: az egésszel baj van. Amennyiben a pénz továbbra is kézről kézre jár a közlekedési utakon, az nem gyógyítja meg a népgazdaságot. Az a bizonyos valami, ami egy népgazdaságot helyrezökkent, az a morális gondolkodás. Ha a morális fogalmak nem kezdenek el cirkulálni a kereskedelmi utakon kéz a kézben a pénzzel, akkor nem jutunk ötről a hatra.” Így beszélt, majd folytatta: „Ha erkölcstelen fogalmak uralják a gazdasági életet és az utakat, akkor az olyan, mintha méreg kerülne az emberi érrendszerbe, megmérgezve ezzel a vért. Minden, ami a pénz segítségével a gazdasági életben és a kereskedelmi utakon folyik, össze kell hogy legyen kötve erkölcsi fogalmakkal, mert ha erkölcstelenekkel van összekötve, akkor akár a méreg a vért, megmérgezi az embert, ami betegséghez vezet, mert az megbosszulja magát. Ezért lesz a gazdaság teste beteg, ha a méreg, vagyis az erkölcstelen fogalmak belekerülnek az érrendszerébe.”

[3] William Windom (1827-1891) észak-amerikai államférfi, 1881-82, majd 1888-91 között pénzügyminiszter

Ekkor feltűnt azoknak, akik a beszédét hallgatták, hogy elszürkült, amikor ezt a képet használta az erekről, amit a gazdasági életre alkalmazott. Ezenkívül mindenki csodálkozott, hogy valaki, aki eddig mindig érzések nélkül beszélt a pénzről és a gazdasági életről, most ilyen színes képeket használ, amit részletesen ki is fejtett. Úgy beszélt az egészről, mint ami a vérben történik. Az egész történet az erkölcsi fogalmakkal olyan volt, mintha teljesen elrugaszkodott volna a témájától. És ahogy a mondatot kimondta – „Ez a gazdasági életben olyan, mintha az ereiben méreg folyna” –, itt holtan összeesett. Gutaütést kapott. És már halott is volt. Ez egy azok közül a kísérletek közül, amiket a természet folytat, és amikből igen sokat lehet tanulni, mert itt szinte a kezünkkel érinthetjük, ami történik.

Természetesen ez az ember nem a beszéd következtében hunyt el, mert azon annyira nem izgatta fel magát. Természetesen bárhol máshol lett volna és bármi mást is csinált volna, ott és akkor is megüti a guta. Saját magában hordozta halálának feltételeit. Egyetlen másodpercig sem állítom, hogy azért ütötte meg a guta, mert ezt a beszédet tartotta. Egészen bizonyosan nem ez a helyzet. Talán az izgalom hatására esetleg egy órával előbb következett be. Ez előfordulhat. De mindenesetre már régóta esélye volt rá. Benne szunnyadt. Máshol is megütötte volna a guta. De az, amiről viszont szó van, az az, hogy egyszer csak eltér a témától, és saját egészségügyi állapotát írja le teljesen logikusan beleillesztve a témába és abból kiindulva. Most képzeljék maguk elé, amint ez az ember kötelességének eleget téve áll a hallgatósága előtt, és valami gazdasági témát fejteget. Hirtelen témát vált, és miközben elszürkül, ismerteti a testében végbemenő folyamatokat. Csakhogy tekintettel van a tulajdonképpeni gazdasági témára. Mert amiről ő valójában beszél, az a saját halála előtti állapota. Ide ugrott el a témától. A tény, hogy így állította össze a beszédét, az az állapotának volt a következménye. Egy ilyen dologból hallatlanul sokat lehet tanulni. Mert ez máskor is előfordul, még ha nem is ilyen kirívó módon.

Most tegyük fel, hogy egy szónok elveszíti a fonalat. Már többször megéltem azt, hogy milyen, amikor az előadók elveszítik a fonalat. Az a szokás ilyenkor, hogy míg addig büszkén ácsorogtak odakint, egyszer csak lesunyják a fejüket és megmozdulnak. Előzőleg maguk elé rakják a cilinderüket, ami alatt ott van a beszéd. Akkor aztán újra felveszik a fonalat. Ilyesmi előfordul. Egyszer láttam egy polgármestert, aki az első tíz szó után belesült a szövegébe, majd fogta a kalapját, és derekasan felolvasta a beszédét. De legalább olvasni tudott. Ha egyszerűen csak tovább mondta volna, ami az eszébe jut, abból nem sok jó sült volna ki, talán valami maszlag.

De mi történt William Windommal? A gutaütés tehát már benne szunnyadt, benne volt. És ha valakit éppen a guta kerülget, és az azt megelőző állapot elérkezik, vagy ha az ember úgy van, mint az említett polgármester, hogy folyamatosan az intelligenciáját használja és esetleg gutaütést kaphat, ez az ember felfogása szempontjából egyáltalán nem nagy különbség. Olvasni még tudott a polgármester. De az is tudott olvasni, amelyiket a guta megütötte. De miben tudott ő olvasni? A saját testében tudott olvasni. Azt olvasta el, ami éppen végbement a saját testében.

Ebből láthatják, hogy mindaz igaz, amit az antropozófiai szellemtudományból nyerhetünk. Vagyis hogy tulajdonképpen valahányszor megszólalunk, valamit kiolvasunk a testünkből. Természetesen a külső tapasztalataink szerint beszélünk. De ebbe belekeverjük mindazt, amit magunkból kiolvasunk. Nem mindig ennyire szomorú az, ami bennünk történik, és megelőzi a gutaütést. De tulajdonképpen amit kimondunk, abban mindig ott van az is, amit belülről olvasunk le. Minden alkalommal, még ha csak öt szót is szólunk, akkor is beszélünk a bennünk zajló folyamatokról. Ha öt nappal ezelőtt felírtak maguknak valamit, és most előszedik a jegyzeteket és elolvassák, akkor az külső olvasás. De ha valamit emlékezésszerűen írnak fel, akkor az önökben van felírva egy olyan írással, ami ott bennünk van, és onnan is kell elolvasni. Egy idő után már megismerik, de mindenesetre onnan belülről olvassák el. Az teljesen egykutya, hogy egy könyvből vagy a belsejükből olvasnak. Csak a figyelem iránya változik. Vagyis tényleg nem az számít, hogy a jegyzetükbe írják-e fel, hogy, teszem azt, öt szög meg hét gombostű, vagy az agyukba. Ha a könyvbe írták fel, akkor arról az oldalról olvassák le, ahová írták. De ha Önökben azáltal, hogy öt napja ezt feljegyezték az agyukba, ott kialakult egy kis doboz, amiben az ötös található, majd egy másik és megint egy másik, amelyek összekapcsolódtak egy még újabbal, amiben a hetes van, és ahogy egyre sorakoznak az élmények, a dobozkáknak egy egész láncolata alakul ki. És tudattalanul, anélkül hogy erre külön figyelniük kellene, leolvassák onnan az egészet.

Ez az, amit megérthetünk abból az eklatáns példából, ami William Windommal történt.

Van egy másik példa, amit már meséltem önöknek. Szeretném most röviden felidézni, mit mesélt Ludwig Schleich [4] doktor úr, aki ezt személyesen is átélte. Egy napon szélvészként rohant be hozzá egy férfi, és azt mondta: „Az előbb beledöftem a tollat a kezembe. Látja, még benne van a tinta. Muszáj levágnia a kezemet a karommal együtt, különben meghalok vérmérgezésben.” Scleich, akit jól ismertem, és nemrég halt meg, ezt maga mesélte nekem. Azt mondta a férfinak: „Mi jut eszébe?! Mint sebész nem vállalhatom a felelősséget, hogy levágom most az ön karját! Ezt csak ki kell tisztítani, ez egy teljesen jelentéktelen dolog. őrültség lenne eltávolítanom a karját.” De a férfi azt válaszolta: „Igen, de akkor meghalok. Le kell vágnia a karomat, különben meghalok.” „Nem tehetem meg. Nem vághatom le a karját egy semmiségért.” „Nos, akkor meghalok.” – mondta a páciens. Schleich elengedte. A férfi azonban felkeresett egy másik orvost, és azt akarta, hogy az vágja le a karját. Természetesen a másik orvos sem tette meg. A férfi pedig egész este fel-alá rohangált, és azt mondta, hogy az éjjel meg fog halni. Amit Schleichnak is mondott.

[4] Carl Ludwig Schleich (1859-1922) orvos és író, Strindberg barátja

Schleich természetesen nagyon aggódott a férfiért. A karját ugyan nem vághatta le, mivel erre semmi ok nem mutatkozott, de rögtön a következő reggel érdeklődött a férfi felől, akinek a kis sebét kitisztította. Természetesen az egy kis semmiség, ha az ember megszúrja magát egy tollal. Csak ki kell szívni és kész. De amikor Schleich a rákövetkező reggel odaért, a férfi halott volt. Meghalt! Mit mondhatott erre Schleich? A férfi autoszuggesztió áldozata lett, bemesélte magának, hogy meg fog halni, és a saját gondolatai megölték. Ilyeneket szoktak mondani: autoszuggesztió, önszuggesztió.

Én azt mondtam Schleichnak, hogy bár az autoszuggesztió előidézhet néhány dolgot, ilyen halált nem. Ez képtelenség. De Schleich nem hitt nekem.

De mi is történt valójában? Csak az láthatja, hogy ez esetben mi is történt, aki tényleg teljesen látja az embert. Az orvosok elvégezték a boncolást, megállapították, hogy nyoma sincs vérmérgezésnek, és ezzel meg is elégedtek. A halál oka autoszuggesztió, mert semmi mást nem találtak. Valójában az történt, hogy a férfi egy nehezen diagnosztizálható szélütés áldozata lett. Ez a szélütés már napok óta készülőben volt, mint azt láthattuk, hiszen ilyesmi nem történik csak úgy hirtelen. A szélütés a finomabb szervekben már napokkal korábban érződik. Pontosan ugyanúgy meglátta, ahogyan Windom látta meg az utolsó pillanatban, ahogyan az ereiben szétterjed a méreg, egy korábban elfogyasztott étel következtében, hogy a teste haldoklik. Az ember látszólag még egészségesen rohangál az ügyeit intézve, és a testben már készülődik a halál. Ezt látta meg, és ettől lett ideges. Azért is szúrta meg a kezét, mert ideges volt. Meg sem szúrta volna magát, ha belül nem lett volna annyira ideges. Mivel ez előtte sem volt világos, ezért nem tudatosíthatta. De amikor megszúrta magát, akkor kimondhatta, amit előtte nem mondhatott. Hiszen senki sem mond ilyeneket, hogy érzem a bensőmben, ahogy a halál közeledik, ha egyébként egészségesnek érzi magát. De most ő ezt mondta, amit egyébként teljesen téves okokra vezetett vissza. A tollszúrásba halok bele! Ez nem autoszuggesztió volt, mert az éjjel mindenképp meghalt volna. Csak egyszerűen ideges volt, aminek következtében magába döfte a tollat, és így egy téves formában, de felszínre kerülhetett a gondolat. Tanácskozott az orvosokkal, de még maga Schleich is azt hitte, hogy autoszuggesztió volt, pedig ő tényleg egy nagyon okos ember. Azt hitte, hogy a férfi bebeszélte magának a halált. De ez teljes képtelenség. A halál oka már megvolt, a tollszúrás csak az idegesség következménye volt.

Ebből láthatják, hogy sok minden történik a bensőnkben. És ha ezeket a dolgokat nem tanulmányozzuk alaposan, akkor soha nem jövünk tisztába az ember eredetével, hogy hogyan is élt az ember akkor, amikor az ősidőkben az ichtyoszaurusz, a plesioszaurusz és a többi őslény egy sűrű szószban úszkálgatott. Nem fogunk rájönni az összefüggésekre, ha nem megyünk vissza az időben, és nem vizsgáljuk meg alaposan az embert. Márpedig az embert alaposan szemügyre kell venni.

De ehhez sok segítségre van szükség. Melyik életkorban a legnagyobb a halandóság? Mint tudjuk, a csecsemőknél a legnagyobb, az ő esetükben is inkább a legelső hónapokban, azután a halandóság folyamatosan csökken. Körülbelül a fogváltásig a gyerekek keresztülmennek a gyermekbetegségeken. Azután, ha az emberek kicsit bölcsebbek lennének, akkor az iskolás kor alatt lenne a gyerek a legkevesebbszer beteg, de a helytelen ülés és egyéb dolgok miatt megbetegszik. Hét- és tizennégy éves kor között lesznek legkevésbé betegek a gyerekek. Aztán újra kezdődik. De nagy különbség mutatkozik azok között a betegségek között, amelyek a legfiatalabb korban jönnek, és azok között, amelyek a nemi érés időszakában lépnek fel. Ha megfigyeljük azokat a betegségeket, amelyek a korai gyermekkorban lépnek fel, akkor azt látjuk, hogy az ok többnyire egy bizonyos fajta vérmérgezés. A vér gennyes lesz. A gyermek még nagyon érzékeny, ezért még azelőtt meghal, mielőtt észrevehetnék, hogy valami baj van, vagy mielőtt még konkrét betegséggé, mondjuk sárgasággá alakulhatna a probléma. Egy hasonló folyamat egy felnőttnél sárgaságot idéz elő, amit simán meg lehet gyógyítani. De a gyermeknél el sem jutunk a sárgaságig, mert már előtte meghal. Az a betegség, amit rengeteg gyerek megkap, az a hasmenés. Ezzel kapcsolatban kiderül valami nagyon fontos dolog: ha úgy akarjuk gyógyítani a gyermek hasmenését, ahogyan egy felnőttét, akkor semmire sem jutunk. Beöntéssel, kizárólag külső beavatkozással, mondjuk borogatással lehet gyógyítani, de semmiképpen nem gyógyszerrel. Azzal ugyanis semmire nem megyünk egy gyereknél. Ezért kapnak a gyerekek olyan betegségeket mint a hólyagok, a nyelven kialakuló hólyagok, amik aztán felfakadnak, vagy később a közismert gyermekbetegségek, amelyek mintha a belsőből fakadnának fel, mintha az egész belső izzana, a skarlát vagy a kanyaró stb. Természetesen ezeket idősek is elkaphatják, de túlnyomórészt ezek gyermekbetegségek. A hajlam, hogy ezekben a gyermek megbetegedjen, akkor szűnik meg, ha a fogak kibújtak. Onnantól kezdve elmaradnak azok a betegségek, amiket kizárólag kívülről lehet gyógyítani, vagy maximum diétával.

Ha egy gyermeknek elgennyesedik a vére, akkor szinte sohasem lehet pontosan megállapítani, hogy az mitől van. A gyermek legbelsejéből tör elő. Egy gyakran előforduló gyermekbetegség a bénulás. Az úgynevezett gyermekbénulás.

Egészen mások azok a betegségek, amelyek a nemi érést követően lépnek fel az embernél. Hogy csak azt a betegséget említsem, amit a lányok szoktak megkapni, ha a nemi érés megtörtént: a sápkór például. A történet itt közvetlenül a vérből indul ki. Nyilvánvaló, hogy a vér helytelen táplálása az ok. Ha egy gyermeknek elgennyesedik a vére, akkor azt valamely másik belső rész okozza, de ha egy lány sápkóros lesz, akkor közvetlenül a vér beteg. Két különböző dolog, hogy belül van valami, ami megbetegíti a vért, vagy hogy a vér maga beteg. Ha a fiúknál vagy a lányoknál a vér besűrűsödik, akkor aranyeret kapnak.

Ezek tények, amelyek szerint az ember kétszer van kitéve betegségeknek: egyszer az első hét évben, aztán a harmadik hét évben, a köztes időben egészségre van hajlama. Fontos dolog, hogy az ember élete során nem ugyanolyan mértékben hajlamos a betegségekre, hanem nagyon is különböző mértékben, a különböző idők szerint. Valamint, hogy korok szerint változik a betegségek karaktere is. Ez még közelebb vezet minket az emberi belsőhöz, mint mindaz, amit eddig megbeszéltünk. Ezzel a látásmóddal megismerhetőek az emberi szervek.

Az egyik oldalon ott van William Windom, aki hirtelen saját szervezetéről kezd el beszélni, miközben meghal. A másik oldalon pedig elárulják nekünk a különböző életkorban fellépő betegségek, hogy az egymás után érkező életszakaszoknak különböző betegségeik vannak. Meg kell tanulnunk elolvasni azt, ami az emberben végbemegy. Amikor például a gyermek szájában megjelennek a hólyagok vagy a testén a piros kiütések, akkor látnunk kell ebből, hogy belül mi történik. Akkor tud valaki igazi emberismeretre szert tenni, ha megtanul olvasni. Ha egy halottat a boncasztalra tesznek, kivágják a szerveit és megnézik, ami immár nem működik, például a lép, amelyet kivesznek, ha megbetegszik, és az embernek esetleg még jobb is lesz, mint előtte, legalábbis egy darabig egészségesebb lesz, mint annak előtte, amikor még a beteg lép benne volt, akkor nem sok különbséget látnak majd, teszem azt, a lép és a gyomor között. Pedig ha az egész gyomrot kioperálnák, akkor elég nehéz dolga volna az illetőnek. Tulajdonképpen egyáltalán nem élhetne tovább. Még műgyomorral sem lehetne túl sokáig életben tartani. Vannak tehát szervek, amiket egész egyszerűen nem lehet kioperálni, mint a tüdő stb., és legkevésbé az agyat, ott van egy pont, amit elég egy kis tűvel megszúrni, és az ember abban a pillanatban holtan esik össze.

Az elefántnak is van egy ilyen szerve. Ha beleszúrnak és ezt a szervet eltalálják, még csak ki sem kell vágni, akkor az egész hatalmas állat meghal. Persze, ha akarják, akkor az elefántnak is kivághatják a lépét, és még évekig is elél. Ezáltal megérthetik a különbséget. Nagyon nem mindegy, hogy mit operálnak ki az emberből. A lépét, a vakbelét vagy valami mást. De hogy ezt belássuk, ahhoz szükség van az ember alapos vizsgálatára. Talán emlékeznek rá, hogy már említettem, hogy azok a kis agyi részek, a kis sejtek, amik az emlékezésre szolgálnak, a csecsemőnél még lágyak, élők. Csak a hetedik év végére keményednek meg fokozatosan. Ugyanis csak akkorra keményedhetnek meg, amikor az ember túl van a fogváltáson. Utána ugyanis, amikor az ember a nemi érés korába ér, akkor más sejtek lesznek mozgékonyabbak. Azok, amelyekről elmondtam, hogy az egész véren átmennek és amelyek eleddig lusták voltak. Az embernek két alkalommal van rá lehetősége, hogy igazán beteg legyen: egyrészről az első pár évben, amikor a lélek a testben azzal van elfoglalva, hogy az agy sejtjeit rendesen megerősítse, ez zajlik a hetedik életévig. Másodszor pedig akkor, amikor folyton a vérben úszkáló állatok után kell kajtatnia.

Ha ezt valahogy szemléltetni akarnánk, akkor gondoljanak arra, hogy egy olyan malterral kell házat építeniük, amelyik nem keményedik meg. Ez egyszerűen lehetetlen. Körülbelül ilyen az, ha az agysejtek nem keményednek meg rendesen. Ha egy gyerek egyik vagy másik betegséget megkapja, akkor ez az eset fog fennállni. A betegségokozókat következő alkalommal tovább tárgyaljuk. A nemi érés után egész sereg, milliónyi kis fehér vértestecskével van dolgunk. Nagyon sokan vannak. Olyan sokan vannak és olyan lusták, hogy egész sereg pásztorra lenne szükség, hogy mindet mozgásba lendítse. Ennek a noszogatásnak meg kell történnie. Ha ez nem történik meg, akkor előáll a sápkór. Így függenek egymással össze a dolgok. A korai gyerekkor, ami bizonyos típusú betegségeknek az egyik kiindulópontja és a gyerekkor utolsó szakasza, a nemi érés, ami a másik kiindulópont.

Így kell vizsgálni az embert, és akkor fokozatosan rájöhetünk, hogy a dolgok egymással összefüggenek. A szociális életben sem igazodik el az, aki ezeket a tényeket nem ismeri.

Betegségek a különböző életkorokban

Nos, uraim, kívánságuk szerint ma az ember belső szerveiről fogok beszélni, amit a múlt alkalommal már el is kezdtem. Az ilyesmit jó távolról megközelíteni, úgyhogy legjobb lesz, ha a legelején kezdjük. Nem csak arról beszéltem önöknek, hogy előfordulhat, hogy valaki, mint William Windom – és említettem már egy másik esetet is – beszéd közben meghal, miközben lényegileg szavakba önti szervezetének belső történéseit, saját pillanatnyi állapotát, hanem meséltem az ember életszakaszairól is. Láthattuk, hogy a legelső életévben, csecsemőkorban a legnagyobb a halálozási arány. Ekkor hal meg a legtöbb ember. Még ha ez a veszély le is csökken a harmadik, negyedik, ötödik életévben, akkor is elmondható, hogy a legnagyobb veszély a fogváltásig tart; úgy hét éves korig.

Az ezután következő életszakaszban vagyunk a legegészségesebbek: hétéves kortól a nemi érésig. Persze, csak ha mi magunk nem betegítenénk meg gyermekeinket az iskolában; ha mindenféle helytelen ülésmódok és hasonló dolgok nem vezetnének testi elváltozáshoz vagy a rossz levegő miatt mindenféle betegségeket nem kapnának. Ha mindezeknek figyelmet szentelnénk, akkor az iskolaköteles korban gyermekeink a lehető legegészségesebbek lennének. Bármi, ami ebben a korban megbetegíti őket, csak kívülről jöhet. A veszély, hogy az ember önmagában önmagától megbetegedjen, úgy tizennégy- tizenöt éves kor körül kezdődik újra. De ekkor már egészen más betegségek lépnek fel, mint gyermekkorban.

Az egészen kicsiny gyermekeknek rendkívül könnyen gennyesedhet el a vére. Ez odáig fajulhat, hogy akár sárgasághoz hasonló tünetek is megjelenhetnek. Nagyon gyakori még a hasmenés formájában fellépő emésztési rendellenesség is. De előjöhetnek rajtuk kis, fertőző, fehér kiütések, pörsenések és más hasonlók. Van egy egészen másfajta betegség is: a görcs, aminek ma sok helyen megjelenő egyik formája a gyermekbénulás, amely idősebb korban is felléphet. Ez a betegség szörnyű következményekkel jár: a gyermek például egyáltalán nem tudja többé megmozdítani a lábát. Teljesen lebénulhat bármije. Ez a betegség ma egyre gyakoribb. Talán hallották, hogy Türingiában egész iskolákat zárattak be a gyermekbénulás járványos elterjedése miatt.

Mindebből és még néhány más dologból látható, hogy a gyermekbetegségek nagyon sajátságosak. Teljesen más a lefolyásuk, mint a későbbi korokban fellépő betegségeknek. A gyermekbetegségek, mint a skarlát vagy a kanyaró, ugyan felléphetnek későbbi életkorban is, mégis fel kell tennünk a kérdést: miért pont gyermekkorban lépnek fel leggyakrabban? Ezek a dolgok csak úgy érthetőek meg, ha az ember tudja, hogyan hatnak bizonyos erők az emberi testben. Ha szemügyre vesszük a gyermeket az anya testében, akár az első néhány hónapban, akkor azt látjuk, hogy alapvetően egészen másképpen néz ki, mint a későbbi ember. A gyermek ekkor még csak egy fejből áll, aminek a későbbi test csak egy kis nyúlványa. Mindaz, amiből később kéz és láb lesz, most csak egy parányi kinövés. A mellkasi és hasi tájék egyáltalán nem működik. Az embercsíra a következőképpen néz ki: van egy kis zsák, amiben benne van a gyermek. Ebben a zsákban anyai véredényeket találunk. Ezek a véredények behatolnak a gyermekbe és kitöltik. Ilyen formán a gyermek a vért az anyjától nyeri, ahogyan a táplálékot is. Ezek olyan pótszervek, amelyek később leválnak. A fej a test többi részéhez képest óriási.

A többi csak toldalék. Még nem működnek. Később kialakul a szív és az emésztőrendszer. A vérkeringésről kívülről gondoskodik az anya vérkeringése. Ott van még pár kicsinyke nyúlvány: a kéz és a láb. Ezek csak később fejlődnek ki. Elmondhatjuk tehát, hogy az egész egy nagy fej, és minden más csak lényegtelen szervecske, mert mindenről az anya gondoskodik: ételről, italról és levegőről.

Az emberek csodálkoznak rajta, hogy az elme betegségei örökletes úton fejlődnek ki. Csakhogy az elme betegségei mindig a test betegségei, amelyen keresztül az próbál kifejeződésre jutni, hogy a test nem működik rendesen. A szellem nem lesz beteg, ahogyan a lélek sem. Az elmebetegség mindig testi eredetű. Tehát, mint említettem, az emberek meglepődnek rajta, hogy valaki örökölheti az elmebetegséget. Pedig az ember csakis öröklött módon lehet elmebeteg. Ha a szülők valamelyike, mondjuk az anya, tuberkolózisban vagy bármilyen más betegségben szenved, mondjuk érelmeszesedésben, ami ugyan fiatal korban ritkábban lép fel, de azért előfordul; mégis, ha az anya ezek valamelyikében szenved, akkor az a gyermeknél nem feltétlenül ugyanebben a formában fog fellépni, hanem például elmebetegségben. Ezen egyesek csodálkoznak.

De csodálkozni kell-e ezen? Mindazt, amit egyáltalán örökölni tudunk, elsősorban a fejünkön keresztül örököljük. Ha tehát az anyának tuberkolózisa van, nem lehet csodálkozni azon, hogy az nem a tüdőre fog rámenni, hiszen a tüdő még ki sem fejlődött. De a fejen keresztülmegy a betegség, és kifejlődhet benne. Tehát nem kell csodálkozni azon, hogy a gyermekben kifejlődő betegségek teljesen mások lesznek, mint a szülőknél voltak, és amelyek öröklődtek.

Mi van például, ha a szülőknek valamilyen nemi betegsége van? A gyermek ez esetben a szeménél lesz beteg. Ezen sincs mit csodálkozni. Ha a szülőnek nemi betegsége van, és a gyermek feje már kifejlődött, akkor a szem van a legnagyobb mértékben kitéve annak, ami a szülőben zajlik. A szem egy beteg szerv környezetében van!

A gyermek megszületik. Azt önök is nyilván tudják, hogy a gyermek születésekor a fej van a leginkább kifejlődve. A test többi része majd a jövőben fog csak igazán fejlődésnek indulni. A fej sokkal kisebb mértékben fejlődik az idők folyamán, mint a többi testrész, mivel már lényegileg kifejlődött. Ezen keresztül jól látható, hogyan működnek a belső szervek. Ezekről a materialista természettudomány vajmi gyenge fogalmat alkothat. Ez teljesen lehetetlen, mivel fogalma sincs arról, hogy a gyermek fejlődése a fejből indul ki. Pedig mindent a fej irányít. A magzatnál az a legfeltűnőbb, hogy mindent a fej irányít, mivel akkor még csak a fej létezik. De később is minden testi folyamatot a fej irányít. Minden, ami a szervezetben van, a fej irányítása alatt áll. A gyomor, a bélműködés, a vérkeringés, minden.

Tegyük fel, hogy egy gyermeknek születésekor valamilyen oknál fogva túl lassú a vérkeringése. Ez előfordulhat. Most felvázolom a gyermek ereit, amelyben túl lassan kering a vér. Ezt el tudják képzelni.

De a szívet a fej alakítja ki. A fej talán teljesen rendben van, a vérkeringés mégis lassú. Előfordul, hogy a szív rendesen kifejlődött, a vér mégsem folyik rendesen a szívben. A korai időszakban ez nagyon gyakori a csecsemőknél. A fej teljesen rendben van, de a vérkeringés nincs. Ez már attól is létrejöhet, hogy az újszülött fullasztó levegőben él, ami miatt aztán nem képes rendesen levegőt venni, és ez megakasztja a vérkeringést. Vagy nem a neki megfelelő táplálékot kapja, ami miatt a vér nem folyik rendesen a testében, és szintén megakad a vérkeringés. A fej teljesen rendben van, rendesen ki akarja alakítani a szívet, de a vérkeringés mégis megakad. Ahelyett, hogy a szív természetes úton kivezetné a mérgeket a veséken keresztül, azok bent maradnak a testben, vagyis a vérben. Ha pedig olyan dolgok vannak a vérben, amelyeknek már kint lenne a helye, akkor a vér elmérgeződik.

Ez a veszély a későbbi életévekben, nyolc-kilenc éves korban már közel sem akkora, mint a legelső években. Miért? Mert ha a gyermek átesett a fogváltáson, akkor az annak a jele, hogy a teste kellőképpen megerősödött. Különben nem történik meg a fogváltás. Miért? Mert a fogváltásban a teljes szervezet részt vesz. A maradandó fogak eredetileg nincsenek benne az állkapocsban, azokat a test alakítja ki. A tejfogak ezzel szemben olyan örökségek, amiket azért viselhetünk, mert a szüleinknek is van foga. Ezek azonban kilökődnek az első hét év folyamán, és csak ezután szerzi meg a gyermek a saját fogait, melyeket a test saját maga épít fel.

Figyeljenek meg egy kilenc vagy tíz éves gyermeket, akinek már megvan a saját foga. Azokat, amiket örökölt, már mind elvesztette. A gyermek úgy hét éves kora körül mondhatja magáénak az egész testét. Az addig eltöltött hét év alatt kiderül, hogy születésekor a gyermek elég erős volt-e ahhoz, hogy el tudja viselni a levegőt és a táplálékot. Ha kiderül, hogy kész a fogváltásra, akkor megerősödött annyira, hogy lecsökkenjen a megbetegedések veszélye, mivel képes volt felépíteni saját testét. Ekkorra megvannak a saját fogai. Ezért is a legveszélyeztetettebb a csecsemő, hiszen hirtelenjében mindenben magának kell helyt állnia, amit az anyaméhben eddig az anya tett meg helyette. A fej az első stádium során mindig jól működik. Csak utána romlik el. Amikor megöregszünk, a fejünk már nem működik rendesen. Olyankor már gondolkodnia kell és a külvilággal kell foglalkoznia. Ebbe a munkába bele is kell tanulnia. Gyakran akadozik is! De az első években a gyermek még nem kell hogy ügyesen végezze a munkáját, vagy hogy iskolába menjen vagy tanuljon. A fej a gyermek saját testén dolgozik. Erre a munkára pedig remekül megfelel. A test azonban még nagyon gyenge ilyenkor. Csak most kezdi megszokni ezt a világot.

A tudomány mindezt nem teljesen úgy mondja el, ahogy én, mert én egészen pontos tényekkel szolgálok. A különbség abban áll, hogy a tudomány nem érti az egésznek a lényegét. Mint valami nagy titok előtt, úgy ácsorog a tudomány az előtt a tény előtt, hogy a legelső évben a legnagyobb a csecsemőhalandóság. De ez azért van így, mert a tudomány meg van róla győződve, hogy a lélek és a szellem nem valóságosak.

Valójában az a helyzet, hogy lelki-szellemi részünk az anyától való elváláskor – és utána még jó darabig – a fejjel van szoros összeköttetésben. Ami odabent dolgozik, az egy olyan erő, ami nem látható. Ezek a láthatatlan lelki-szellemi erők dolgoznak ilyenkor a gyermeken.

Mondhatják, hogy ez is csak egy nézőpont, amit vagy elhiszünk vagy nem, de akkor ugyanazt a hibát követik el, mint az, aki azt mondja: ez itt egy darab vas. Jön egy másik, és azt mondja: ide vele, megpatkolom vele a lovamat. De az első azt mondja neki: hogy lehetsz ennyire buta? Ez egy darab mágnes, amiben erő van. Ezt egészen másra használják, nem patkolásra. Az egyik csak azt tudja, hogy az a valami úgy néz ki, mint egy patkó, a másik azonban tudja, hogy az egy mágnes, amiben láthatatlan erő van. Nem látható senki számára. Épp így tesz az, aki – követve a materialista tudományokat – azt mondja: a fej, az egy darab hús. Ez az ember pont olyan, mint aki azt mondja, hogy a mágnes csak egy patkó. A gyermeki fej nem egyszerűen egy darab hús, hanem otthona azoknak a láthatatlan erőknek, amelyek mint valami szobrász, megalkotják az emberi testet. Az első hét évben még nagyon frissen dolgozgatnak. Az ember megtart néhány dolgot azok közül, amiket örökölt. Például az alakot és a formát. Ezek az erők, amelyek ebben a korban olyan frissen építkeznek, ezek a lelki-szellemi erők, amelyek a fejből jönnek, ezek azok, amelyek valahonnan egészen máshonnan származnak, és nem a szülőktől.

Ha ez a szülőktől jönne… Láttak már olyat, hogy valaki zseni volt, és a gyermekei is azok voltak? Vagy ahol a gyermek zseni, ott talán a szülők is azok? Ez az eset egészen bizonyosan nem áll fenn. Vegyük csak például Goethét. ő egészen biztosan zseni volt. Az apja egy szörnyű nyárspolgár volt, és hát bizony az anyja sem volt egy zseni. Kedves, aranyos asszony volt, aki szépen tudott történeteket mesélni. Goethe fia pedig kifejezetten buta volt. ő aztán egyáltalán nem volt zseni. Vagyis azt, ami az emberben lelki-szellemi, nem örökölhetjük, azt egy egészen más világból hozzuk magunkkal. Ez összeolvad azzal, amit öröklünk. Ugyanis azon a létezésen kívül, amit az ember az anya testében megél, már megélt egyet előtte mint lelki-szellemi ember.

Az emberek ezt a tényt azért utasítják el, mert a katolikus egyház az egész középkorban azt szajkózta, hogy nem létezik a lélek és a szellem születés előtti léte. A katolikus egyház úgy gondolta, hogy a lelket a születéskor teremti meg valamiféle isten, akit az egyház jól elképzelt magának. Azt pedig, amit az egész középkoron keresztül tiltott a katolikus egyház, nevezetesen a lélek preegzisztenciáját, vagyis hogy a léleknek van születés előtti élete, a materialista tudomány is észrevette, és ettől nagyon bölcsnek gondolja magát. A helyzet azonban az, hogy az emberek nem is tudnak róla, hogy már idejekorán dresszírozni kezdik őket valaminek az elhitelére, és ha aztán azt elhiszik, akkor még különösen okosnak is gondolják magukat.

Valójában éppen úgy, ahogyan az embernek fizikai léte van a szüleiben és a nagyszüleiben, ugyanúgy lelki léte is van, amit magával is hoz. Ez dolgozni kezd benne. Ez az, amit úgy hívunk, hogy lelki-szellemi való. Az az ember, aki nem látja be, hogy ez a lelki-szellemi való a születés előtt is létezett, az azt sem láthatja be, hogy a halál után is létezhet. Legfeljebb hihet benne. Tudást az ember csak úgy szerezhet a lélek halhatatlanságáról, ha előbb belátja, hogy már korábban is létezett. Persze egy isteni teremtőnek jogában állna, hogy ha egyszer embert teremtett, akkor a halál után újra eltüntesse azt a lelket. De ha a léleknek léteznie kell ahhoz, hogy a test felépüljön, akkor a halál után is tovább kell léteznie.

Vagyis elmondható, hogy mindabból, amit megfigyelhetünk itt a világon, minden további nélkül kikövetkeztethető a lélek léte. Mégis hogyan halhatna meg, ha ő maga építi fel a halandó testet? Teljesen más világokba kell eljutnia annak, aki azt akarja megtudni, hogy halandó-e a lélek. Arról majd még későbbi előadásokban szó lesz, hogy a lélek ott sem tud meghalni. A test miatt nem tud meghalni, hiszen éppen ő építette fel a testet.

Most olyan betegségeket ismertünk meg, amelyek úgy keletkeznek, hogy a fejen keresztül a lelki-szellemi való tevékenykedik, és a testtel valami nincs rendben. De más dolgok is felléphetnek. Például előfordulhat, hogy túl lassú a vérkeringés, és előállhat egyfajta dugulás, amiről már elmondtam önöknek, hogy elgennyesedik tőle a vér. De van még valami teljesen más is. Előfordulhat, hogy a gyermek kap ugyan táplálékot, de túl gyenge ahhoz, hogy a belekből a tápanyagot a vérbe juttassa. Egyszerűen át sem megy a bélfalon. A test túl gyenge. Mi történik ilyenkor? A gyermeknek hasmenése lesz. Természetes, hiszen amit nem tud feldolgozni, annak távoznia kell. Valójában azonban a testben kellene maradnia és feldolgozódnia. Ehelyett feldolgozatlanul távozik a hasmenéssel. Ez azonban szorosan összekötődik még valamivel. A gyermeknek gyenge hasmenése van, esetleg erős hasmenése, vagy akár hányhat is. Gyakran ez csak az első stádium. De ha a gyermek huzamosabb ideig képtelen tápanyagokat felvenni, akkor a belső szerveket nem tudja felépíteni. A fej egyfolytában építené őket. De nem tudnak felépülni, mert nincs hozzá anyag. Ez olyan, mintha önök valamilyen anyagból egy szobrot szeretnének készíteni, de nem lenne hozzá anyag, és emiatt a kezükkel csak a levegőben vagdalkoznának. Pont így vagdalkozik a fej a levegőben, ha nincs elég anyag, amiből felépítse a szerveket. Meg akarja formálni a szívet, a májat, de csak vagdalkozni tud a levegőben, hiszen nincsen elég anyag, mert elfolyik a hasmenéssel.

Ha az ember egy materialista tudós, akkor ebből egy kukkot sem ért. Azt mondja: „Megvizsgáltam a gyermeket, és hasmenése van. Adjunk hát neki valamit, hogy ne legyen hasmenése.” Ennek viszont nem lesz más következménye, csak hogy az anyagok a hasban felgyülemlenek, és a gyermek felpuffad. Az ember tovább vizsgálódik, és egyszerre észreveszi, hogy a tüdő csak egy üres kis zacskó. Ki kellene alakulnia, de hiányzik az anyag. Nem találunk mást a tüdő helyén, csak egy üres zacskót.

Annak, aki szemügyre vesz egy ilyen üres zacskó jellegű tüdőt, tudnia kell, hogy a fejből kellene az erőknek a tüdőbe menniük. Ami a fejből kijön, belemegy a tüdőbe, és átmegy rajta. A fejből jövő erőknek kellene valami, amivel foglalkozzanak. Olyasmit fognak meg, ami nem ad tartást nekik. A helyzet a következő: ha megrázok egy széket, akkor azon egyben támaszra is találok, de ha csak úgy vagdalkozom a levegőben, akkor nem találom a széket sem, és támaszom sincs. Önök meg csak annyit látnak az egészből, hogy mint valami őrült, körbe-körbe kapkodok. Viszont ha a fej kénytelen a tüdőben vagdalkozni, akkor ott görcsök keletkeznek. Ha tehát valaki ésszerű magyarázatot keres a görcsökre, akkor tudnia kell, hogy a fej az, ami a tüdőben vagdalkozik, és nem lel támaszra. A hasmenés materialista alapokon is megmagyarázható. De a görcsöket már nem lehet ezen az úton megmagyarázni.

Ez rámutat arra, hogy a gyermeknél a szellemi tevékenység van túlsúlyban. Ez később abbamarad. A gyermeknél olyan nagyarányú a szellemi tevékenység, hogy egészen hat-hét éves korig a felhasznált tápanyagokból csak egészen picike részeket képes félrerakni, amiből azután majd a maradandó fogak lesznek. Gondolják csak át, ha mindezt önöknek kellene megtenni! Először is olyan okosnak kellene lenniük, hogy tisztában legyenek azzal, hogy a tápanyagokban a magnéziumsók és a szénsavsók milyen formában vannak jelen. Ezt talán szükség esetén meg is lehetne tanulni, de csak úgy, ha előbb a fogat kémiailag analizáljuk, vagyis magától a fogtól tanulnánk meg. Mert manapság természetesen senki sem tudja megmondani, hogyan is készül egy fog, hiszen a fogak, amiket mesterségesen állítanak elő, természetesen nem igaziak, nem élők. Tehát mindenből, amit a gyermek hétéves koráig megeszik, egy picike kis porció félre lesz rakva ahhoz, amiből majd a maradandó fog elkészül.

De nemcsak azt kell tudni, hogy milyen anyagok vannak benne, hanem azt is, hogy hogyan működjön a gyomor, hogy a megfelelő anyagok kerüljenek kiválasztásra, vagy hogy mi történjen ezekkel a kis anyagrészekkel a második-harmadik életévben. Hogyan kell őket a vérben megőrizni ilyen hosszú időn keresztül? Vagy hogyan jut majd a hatodik, hetedik, nyolcadik életévben mindez az állkapocsba, hogy ott aztán foggá váljon? Mindezt valakinek el kell végeznie, és ez a valaki nem más, mint a gyermek lelki-szellemi valója, csak öntudatlan formában. De létrehozza. Azt hiszem nem sértődnek meg, ha azt mondom, hogy önök még arra sem lennének képesek, hogy egyetlen hajszálat kinövesszenek, ha én ezt kérném önöktől. De a gyermek képes rá, miközben a szükséges anyagokat pontosan arra a helyre juttatja, ahol a hajhagymák sorakoznak, hogy ezt az anyagot a fény felé építse, mert a haj a fényből lesz, a fényből nő.

Ez mind megtörténik a gyermekben. Ez valami olyasmi, amiről a mai tudomány hallani sem akar. Ebben a tekintetben az embereket teljesen összezavarják. Semmit sem tudnak róla, és beszélni sem akarnak arról, hogy odabent a lelkiszellemi való munkálkodik, és hogy ez a lelki-szellemi való nem öröklődik, hanem a szellemi világból ered.

Meséltem önöknek a haj növekedéséről egy példát. Önök is tudják, hogy nagy általánosságban, egy normális élet során az embernek nem a teljes testét borítja szőrzet, csak bizonyos területeket – máshol meg éppenséggel szőrtelen. Egykor azonban az ember testét mindenhol szőr borította. Ezt a szőrzetet elveszítette, pedig a régi időkben az ember tetőtől talpig bozontos szőrzetet viselt. Vajon mi okozta ezt? Nem akarok ezzel kapcsolatban teóriát felállítani az önök számára, egyszerűen csak elmondom a tényeket. Van egy másik élőlény, amely ha megszelídítik, elveszíti a szőrét, és ez a disznó. Nézzék csak meg őket vadon. Teljesen szőrösek. De ha megszelídítik őket, ha olyan körülmények közé kerülnek, ami eredendően nem sajátjuk, akkor elveszítik a szőrüket. Kezdetben az ember sem élt olyan körülmények közt, mint ma. Az ember is olyan, mint egy megszelídült állat. De hogy valaha szőrös volt, hogy a fény és a meleg hatására beszőrösödött, az a gyermeken még ma is látszik. Mert az első hónapokban, amikor szinte még csak fejből áll, az egész teljesen szőrös. Az anya testében az első hónapokban a magzat teljesen szőrös. Aztán elveszíti a szőrzetét. Eltűnik. Pont úgy, ahogyan a növények esetében beszéltem róla, hogy a kezdeti stádiumban még az előző év fényét és melegét hordozzák, ugyanúgy a gyermek az anyjától nyer fényt és meleget, és csak később veszíti el a szőrét. Ebben is megláthatjuk, hogyan tevékenykedik a testen a lelki-szellemi való.

Már elmondtam önöknek, hogy az iskolaköteles évek alatt a legegészségesebb a gyermek. Ez így van. Miért? Mert csak azok az emberek maradnak meg, akik kellő mennyiségű erőt fejlesztettek ki magukban a második fogzáshoz, mert ezek nagyon nagy erők. Egészen durva erőket hoznak magukból felszínre. Ezeket az erőket egy egészen félelmetes nagyságú azonosulás árán tudja csak megszerezni a gyermek. Az első években dolgozik a fej a legerősebben a belsőn. Bár ez nem tudatos munka, mégis el kell mondanunk, hogy a fej nagyon komoly erőfeszítéseket tesz ez ügyben, és hogy bizony nagy művésznek kell lennie. A test ráadásul folyton ellenállásba kezd, amit a fejnek még le is kell küzdenie. Az első hét évben semmi sincs, ami igazán segíthetne neki ebben. Félelmetes erőket kell felhasználnia. Emiatt a megerőltetés miatt jönnek azután mindazok a betegségek, amelyekről idáig beszéltem önöknek.

Képzeljük el, hogy a vérkeringés nem azért nincs rendben, mert nem megy át elég tápanyag, hanem azért, mert túl sok megy át. Ez is előfordulhat. Előfordult már, hogy a szülők nem voltak annyira bölcsek, mint amennyire az emberi test bölcs tud lenni. A szülők gyakran azt gondolják, hogy az a lehető legjobb, ha minél többet tömnek a gyermekbe. Ezt természetesen senkinek nem lehet felróni, hiszen tényleg nagyon nehéz megállapítani, hogy egy gyermeknek mikor elég az étel. A gyermek ezt csak saját ösztönéből érezheti, saját bölcsességével láthatja, ami benne él. Ha túl sok tejet kap, mert az anya túl sokat termel, akkor elveszíti ezt az ösztönét, és magától is túl sokat eszik. Ha túl sok tápanyag jut be a szervezetébe, akkor a fej nem képes követni az ütemet, túl lassú ahhoz, hogy mindezt beépítse. Ez ellen védekezni kezd. A feleslegnek távoznia kell. De minthogy az anyag a bélből már a vérbe került, már nem képes a szokásos ürítéssel eltávolítani, kipisilni vagy a bélbe visszajuttatni. Mit tesz tehát? A bőrön keresztül választja ki. Így alakul ki a skarlát és a himlő. A skarlát és a himlő teljesen más típusú betegségek, mint a hasmenés vagy a görcs. A hasmenés és a görcs annak a jele, hogy a fej csak vagdalkozik a levegőben, mert nincs elég táplálék, amit beépíthetne. Ha viszont túl sok kerül be, akkor azt valahol ki kell hajítani, akár a tüdőn keresztül is, és így előállhatnak olyan betegségek is, mint a diftéria vagy a tüdőgyulladás, amelyek úgy keletkeznek, hogy a test a bőrön át kénytelen kidobni mindazt a felesleget, amit máshol már nem tud. Ha valaki érti magát az embert, akkor érti, mi történik valójában, és akkor teljesen természetesnek látszik, hogy a gyermek ilyen és ehhez hasonló betegségeket kaphat.

De még másfajta betegségek is kialakulhatnak. Tegyük fel, hogy a gyermek túl gyenge ahhoz, hogy kialakítsa a maradandó fogait. Az első fogak már megvannak, azokat megörökölte, emiatt nem kellett erőfeszítéseket tennie. De a másodikhoz túl gyenge. Azok az erők, amelyek nem érkeznek meg oda, a tüdőbe mennek, és kész a tüdőgyulladás. Ez is előfordulhat. Az emberi test félelmetesen komplikált. Ha tehát a gyermeknek tüdőgyulladása van, akkor nem csak a tüdőt kell megvizsgálni, hanem meg kell nézni, mi a helyzet a vesékkel, a gyomorral stb. Valamilyen betegség esetében tehát az egész szervezetet át kell vizsgálni, nemcsak azt a területet, ahol a betegség fellépett.

Ha a gyermek elérte a hétéves kort, akkor már van annyira fejlett a légzőszerve, hogy nem kell az egész testnek, kezdve a fejnél, a légzésről gondoskodnia. Az egészen kicsi gyermeknél a fej folyton azzal van elfoglalva, hogy rendben tartsa a légzést. Ahogyan a fogakat is ki kell alakítania, ugyanúgy a légzőszerveket is neki kell kialakítani. Hét-nyolc évesen a gyermek eljutott oda, hogy a légzőszervek rendben vannak. Most már rendesen tud lélegezni. A legfontosabb az, hogy belássuk, hogy ha a gyermek túl van a fogváltáson, akkor a légzőszervei is rendben vannak. Kapott egy második tüdőt is. Felépítette önmagát. Már nem egy gyenge, öröklött szervezettel lélegzik, hanem azzal, amit ő épített fel. Már nem úgy áll ott egyedül, mint eddig. Már van segítsége. Éppenséggel nem mindegy, hogy egy olyan gyenge tüdővel lélegzem, amit egy gyenge apától vagy anyától örököltem, amelyet kénytelen a fejem irányítani, és ami túl gyenge; vagy mint gyermek felépítek a magam számára egy másik légzőszervet, olyat, amilyenre szükségem van. Mert a fej rendesen felépíti. Éppen emiatt van az, hogy azok a gyermekek, akik megérik ezt a kort – hiszen a többi már korábban meghal –, azok hét tizennégy éves koruk között a legegészségesebbek, mert a légzőszerveik teljesen rendben vannak. Ez a jó ebben a bizonyos második életszakaszban, hogy a légzőrendszer a lehető legegészségesebb.

De amikor a nemi érés eljön, akkor ez a folyamat valamennyit elvon magának a tápanyagokból. Korábban, amíg a gyermek nemileg még nem érik, ilyesmi nem történik. Olyankor a nemi érés még nem von el tápanyagot. Most pedig egy egészen másfajta emésztésnek kell kialakulnia. Könnyen belátható mindez, hiszen tudjuk, hogy a tápanyag másfelé kezd irányulni. Ez az újfajta légzés okozza, hogy a nemi érettséget követően az egész emésztőrendszernek újjá kell alakulnia, hogy egy megfelelő ellennyomás felléphessen a gyomor és a belek részéről, mivel a korábbi nyomásból most visszavettek. Újra kell alakítani a helyes ellenállást. Nem csoda tehát, hogy a sápkór és a hozzá hasonló betegségek a lányoknál ebben a korban jönnek elő, mivel a szervezet kénytelen újraszerveződni.

Ezekkel szemben a gyermek hét és tizennégy éves kor között a legvédettebb. Az első években a fej kénytelen félelmetesen sok mindent a szervezetbe beépíteni. Ehhez először hozzá kell szoknia. Aztán hét és tizennégy éves kor között a lehető legegészségesebb a gyermek. Ez a bizonyos második légzőszerv nem szenved kárt semmiben, így az oxigént szépen el tudja juttatni a szervezetbe. Ez kedvezően hat egyrészt a fejre, másrészt az emésztésre is. Itt már, mint említettem, kívülről kell elrontani a dolgokat valami sajátságos iskolai sztorival.

Megérkezünk a nemi éréshez. Figyeljék meg a fiúkat. Amíg nem lesznek nemileg érettek, addig a legegészségesebb erőkkel építik fel önmagukat, amivel ember csak rendelkezhet. Teljes erejüket arra áldozták, hogy egy új testet készítsenek maguknak. Semmi sem rontotta ezt el, hiszen életben maradtak. De most itt a nemi érés. Nézzék meg a fiúkat! Az egész szervezet kárt szenved az emésztőrendszer miatt. Még a hangját sem tartja meg. Mélyül a hangja. A mutálás jelzi, hogy az emésztőszervek hatása egészen a légzőszervekig eljutott. Vagyis amikor másodízben kellene a testet felépíteni, akkor az egészbe beleront az emésztőrendszer. Ez tükröződik a mutálásban. A testnek egészen más húrokat kell pengetnie. Megint elözönlik őt a betegségek.

Csak ha így vesszük szemügyre az embert, akkor van lehetőségünk arra, hogy egy olyan kérdést tegyünk fel, amit múltkor itt valaki feltett. Azt megelőzően nem is érdemes eltöprengenünk hasonlókon, hisz’ úgy sem jutnánk megoldásra. Mit fog az ember mondani, ha tudja, hogy a fej az, aminek az első hét életév alatt a legtöbb munkája van?

Természetes, hogy az anya testén belül alakul ki minden, de a fej, ami szintén ott keletkezik, az nem pusztán a megtermékenyítésből alakul ki, hanem az egész világmindenség hozza létre. Az anyai szubsztancia csak az alapokat teremti meg. De a fejet a világmindenség alkotja meg. Maga is egy kis mása annak. Ezért kerek felül, mivel lemásolja a kozmoszt. Arra a koponyára, ami nem ritkán oly sok butaságot takar, az egész világmindenség hatással van. Ténylegesen az egész csillagvilág hat rá. Ez nem fantáziálgatás. Pont olyan igaz, mint a következő: beszéltem már önöknek az iránytű mágneséről. Az ember nem tudja azt a mágneses tűt tetszés szerinti irányba állítani. Mindig észak-déli irányba áll. Senki ember fiának nem jutna eszébe azt állítani, hogy magában a tűben vannak azok az erők, amelyek őt mindig észak-déli irányba állítják. Mindenki tudja, hogy a Föld maga is egy mágnes, és az iránytű ezt a mágnest követi. Ezt mindenki belátja. Csak azzal kapcsolatban ennyire buták az emberek, ami az anya testében végbemegy, hogy képesek azt állítani, hogy a megtermékenyülés maga az ok. Ez legalább annyira bölcs, mint azt állítani, hogy az iránytű a maga erejéből áll folyton észak-déli irányba. Az, hogy a fej pontos másolata a világegyetemnek, abban látszik, hogy az egész világ hat a fejre. Azokat az erőket, amelyekkel a fej a testre hat, a világegyetemtől kapja. Amikor tehát a tüdőmet felépíti, ahhoz a világegyetemtől kapja az erőt. Amikor a veséket építi fel, ahhoz messze, a világűrben lévő testektől kapja az erőt, például a Jupitertől. Ezek nem fantáziálások. Éppen úgy utánuk lehet járni vizsgálatokkal, ahogyan más fizikai dolgoknak. Az ember fejében tehát ott van az egész világegyetem ereje, miután megszületik.

Természetesen esztelenség azt állítani, hogy a Hold, a Nap, vagy a Jupiter valamely szervre hatna. Amikor az emberek leülnek és horoszkópot készítenek azzal a feltételezéssel, hogy a bolygóknak a szervekre hatása van, az badarság. De a fejet az egész világegyetem alkotta. Ott nyugszanak benne azok az erők, amelyeket onnan kapott. És ezek hatnak azután az első hét évben az emberre. A második hét évben az ember jobban hozzászokik a Föld környezetéhez, így kinő a világegyetemből. Míg korábban inkább csillagember volt, most sokkal inkább levegőember.

De vajon mi van az emésztőszervekben, ami olyan hatalmas hatással bír, hogy még a hangot is megváltoztatja? Nem más, mint maga a Föld. Amit a Földtől kapunk, azt fel kell dolgoznunk valahogy. Már megmutattam, hogy ennek az erőnek előbb meg kell halnia a belekben stb. Ez akkor lesz igazán fontos, amikor a nemi érés bekövetkezik. Ilyenkor az ember a Földtől válik leginkább függővé. Mint emberek, a hangunkat a levegőtől kapjuk. Hogy később olyan mélyen kongóvá válik, azt az okozza, amit a Földtől kapunk, a Föld anyagaitól.

Amikor világra jövünk, még csillagemberek vagyunk, és a csillagok erőit hagyjuk hatni a fej által az egész testre, azután már inkább levegőemberek vagyunk. Végül a nemi érés alatt földemberek leszünk. Ilyenkor lesz részünk igazán a földi erőkben, amelyek majd szorosan a földhöz kötnek minket. Így érkezik meg az ember a világegyetemből fokozatosan a Földre.

Ha az ember nincs úgy elzárkózva, mint a materialisták oly gyakran, akik arról fantáziálgatnak, hogy hogyan növekszik az ember, akkor látja, hogy szabályosan belenövünk a Földbe. És ha elég idősek vagyunk, akkor egyszerűen kinövünk belőle. Mi történik például az öregkorban? Azokat az erőket, amelyeket idős korunkban birtokolunk, birtokoljuk fiatalon is. Ezek teszik a csontozatunkat nagyon-nagyon keménnyé, de a többi rész puha marad. Ha azonban öregkorban az az erő, ami a csontokban van, átmegy a többi részbe, akkor először megkeményednek az erek, majd jön az, amit úgy hívunk, hogy arterioszklerózis (érelmeszesedés). Az agy is el tud meszesedni. Az agynak mindig is jut valamicske abból, amiből később a meszesedés keletkezik. Ha a gyermeknek nem lenne egy kevés mész az agyában, amit a tobozmirigy termel és oszt szét, ha ez nem így lenne, akkor a gyermek buta maradna. Akkor pedig a lélek nem tud beavatkozni, mert ő a mészre épít. Amikor viszont az öregkorban túl sok a mész, akkor megint nem tud tevékenykedni a lélek, mivel az már túl kemény. Ekkor jön a bénulás vagy az agyvérzés vagy az öregkori elbutulás stb., mivel a fej nem használható többé. De ha a test egyéb részeiben lép fel meszesedés, az is ugyanilyen. Az ember kikerül a Föld hatása alól. Láthatjuk tehát, ahogyan az ember belenő a Föld erőibe, majd ahogyan a nemi érettséget követően kinő belőle, mert a lélek már nem tud mit kezdeni azzal a rengeteg lerakódott anyaggal.

Látható tehát, hogy képesek vagyunk mindazt vizsgálni, amit az ember a világűrből hoz. Csak nem kell abba a hibába esni, hogy az ember olyan babonaságokra ad, minthogy, teszem azt, egy harmincöt éves ember tüdejére valamelyik csillag hat. De az igaz, hogy a tüdőt a csillagok ereje építi fel a fej segítségével.

Ha tehát a kérdést valóban tudományosan akarjuk megközelíteni, akkor éppen erre való a szellemtudomány. Létrejött és éppen úgy tanulmányozható, mint bármely más tudomány. Akkor is így van, ha az ember szidja a korábbi időket. Bizonyos, hogy a korábbi időket nem lehet csak úgy visszahozni, de azok az idők a korábbi idők emberei számára voltak használhatóak, akik akkor éltek, nem számunkra. Nekünk többé nem azok. Az az idő, amiben mi élünk, kizárólag nekünk hasznos. Ha újra lesznek olyan emberek, akik tudni fognak valamit a világról, nem csak hisznek, és nem puszta golyónak tekintik az emberi fejet az anya testében, akkor jobb idők jönnek majd a politikában is. Mert az, aki nem ismeri az embert, azt sem tudhatja, hogy mi lenne a teendője az embernek. Ezért annyira sürgetően fontos, hogy legyenek megint olyan emberek, akik tudnak valamit a világról. Ez az, amit mindenképpen szorgalmazni kell. Az iskoláknak újra valami olyasmit kellene tanítaniuk, aminek némi értéke is van. Ma annak van nagy jelentősége, amivel gépeket lehet előállítani. Ez ellen nincs is kifogása a szellemtudománynak, hiszen ennek megvan a maga nagy értéke. De olyat nem tanítanak, aminek segítségével dűlőre juthatnánk az emberekkel, mert helyette valami olyan absztrakt szociológiát tanítanak, amit azért találtak ki, mert az embert nem ismerik. Az embert úgy kellene megismerni, ahogyan azt itt mi tesszük. De amit én itt önöknek elmondok, azt sehol nem tanítják. Emlékezzenek vissza saját iskolás éveikre. Mikor tanítottak ott ilyesmit? Pedig ez az, ami ma az embereknek hiányzik. Amiről ma tanul egy ember, az úgy van benne, mintha köveket raknának a gyomrába. Ezt elviselheti egy liba, de nem egy ember. Ha egy embernek köveket raknak a gyomrába, az tönkreteszi az emésztőrendszerét. Ha az embernek olyasmiket tanítanak, amiket ma tanítanak, az lerombolja a fejét. Ha a karomat nem használom, elgyengül. De a fej már megkapta a csillagok erőit, mialatt a gyermek az anyában volt. Ha ezt nem meséljük el neki, és fogalma sincs a csillagokról, akkor gyenge marad, pont úgy, mint az izmok, ha nem használják őket. Ha a világból a gyermeknek semmit sem juttatnak, gyenge marad a feje. A jelenlegi állapot leggyengébb pontja, már zokon ne vegyék, az, hogy az emberek gyengeelméjűek, és semmit sem tudnak egymásról; osztályokra oszlanak, és nem értik egymást. Ez olyan, mintha én atlétákat akarnék nevelni, de a bicepszüket gyengén hagynám. Ez olyan, mint amikor embereket akarok nevelni, de a fejüket meghagyom gyengének, így pont azt nem tudják, amit kellene.

Amikor a gyermek öntudatlan bölcsessége felépítette a saját testét és megtörtént a fogváltás, akkor különösen fontos, hogy tudatosan megtudjon valamit abból, amit eddig ösztönösen csinált. Akkor igazi emberekké lesznek, olyan emberekké, akiknek nem olyan fejtetőre állított a gondolkodása, mint a maiaknak, hanem egészséges, mint egy egészséges szellemtudomány.

Ha a dolgokat a szociális gondolkodás szerint rendezzük, abból nem jön egyetlen ésszerű gondolat sem arról, hogy mit kell tennünk. Ha egy helyes szellemtudományt használunk, akkor ebben a tekintetben sok minden jobbá válhatna.

Az emberi fül. Sas, oroszlán, bika és ember

Az „Antropozófia, osztrák hírnök emberi szellemtől emberi szellemig” című újságon található motívumhoz tesznek fel kérdést. A motívum: sas, oroszlán, bikafej és emberfej.

Azt hiszem, uraim, az lesz a legjobb, ha kivesézzük témánkat: az embert, annyira amennyire csak szükséges, s majd csak azt követően nézzük meg, hogy ebben a négy szimbólumban hogyan jelenik meg az ember.

Nem mindig van rá lehetőség, hogy alapismeretek nélkül beszéljünk bizonyos dolgokról. Ma megpróbáljuk megteremteni ezeket az alapfeltételeket. Ez a négy állat olyan négy szimbólum, amelyekből az egyes ember felépül, és az emberiség történetének egy nagyon korai szakaszából származnak. Ezért mielőtt erre a témára rátérünk, megpróbálom az ehhez szükséges információkat is elmondani önöknek. Például, ma már nem lehet őket úgy magyarázni, ahogyan az ősi Egyiptomban tették, ezért helyesebb, ha más kiindulópontot keresünk.

Szeretném újra meg újra felhívni a figyelmüket arra, ahogyan emberré válik a magzat, miközben az anya testében fejlődik. Beszéltem már néhány dologról a magzattal kapcsolatban. Most szeretnék újra visszatérni ahhoz a legkorábbi stádiumhoz, amikor a magzat megfogan az anya szervezetében és fejlődésnek indul. Láthatják, hogy itt egyetlen sejtről van szó, amiben fehérje van, valamint egy picinyke mag. Az egész olyan kicsi, hogy csak mikroszkóp alatt látható. Az emberi fejlődés egyetlenegy ilyen kis megtermékenyült petesejtből indul.

Most a következő folyamatokat kell szem előtt tartanunk; az első dolog, ami ezzel a picike magzattal az anya testében történik, hogy osztódni kezd. Egyből kettő lesz, és abból a kettőből újabb kettő. A sejtek végig egymás mellett maradnak, és az osztódás során egyre több ilyen sejt képződik. Egész későbbi testünk ezekből a sejtekből fog összeállni, bár nem maradnak olyan kerekdedek, mint kezdetben, hanem a legkülönbözőbb formákat öltik. Sokféle alakot felvehetnek.

Figyelembe kell azonban vennünk valamit, amit korábban már mondtam önöknek, nevezetesen hogy amikor ez a sejt az anya szervezetében van, az egész kozmosz hatással van rá. Az egész világegyetem. Természetesen ehhez a dologhoz ma még nehéz a megfelelő megértéssel közelíteni. Ennek ellenére egy ilyen sejtre az egész világ hatással van. Egyáltalán nem mindegy, hogy ez a sejt akkor osztódik-e, amikor a Hold a Nap előtt van vagy éppen mellette, mert teljesen más hatások érik az egyik, illetve a másik esetben stb. Vagyis az egész csillagos ég hatással van erre a sejtre. Az ég e behatásai alatt fejlődik ki a sejt belseje.

Az első hónapokban a gyermeknek csak a feje fejlődik ki, ahogyan azt már mondtam. A fej kifejlődik, de a többi testrész csak amolyan kis függelék rajta. Két kis csonkocska a két kéz, és másik két csonkocska a két láb. Ez a kis lény egyre jobban fejlődik, míg végül a két kis csonkból láb lesz, a másik kettőből pedig kéz.

Vajon miért így történik mindez? Ezt a kérdést fel kell tennünk magunknak: miért történik mindez éppen így? Azért, mert minél korábbi csíraállapotban van az ember, annál inkább hatnak rá a csillagok, és minél fejlettebb az anya testében, annál inkább hat rá a Föld gravitációja. Amíg főként a csillagok hatnak rá, addig az ember úgy rendezi a dolgokat, hogy a fej a legfontosabb. Csak a nehézségi erő hatására fejlődik ki a többi rész. Minél korábbra megyünk vissza, a terhesség első egy-két hónapjához, annál inkább úgy találjuk, hogy a csillagok hatnak a sejtekre, amik aztán millió és millió ilyen sejtet képeznek, aztán az idő múlásával egyre nagyobb hangsúlyt kap a Föld hatása.

Ebben a vonatkozásban meggyőződhetnek róla, mennyire csodálatosan van elrendezve az emberi test. Itt szeretném felhívni a figyelmüket egy érzékszervre. Épp így megtehetném, hogy a szemen keresztül világítom meg mindezt, de ma a fülre hívom fel a figyelmet. Az említett sejtek közül az egyikből fül lesz. A fül egy barlangban ül, ami a fejcsontban helyezkedik el. De ha a fület, az emberi fület jobban szemügyre vesszük, akkor egy nagyon érdekes képződményt találunk ott. Szeretném önöknek egyszer bemutatni, hogy fogalmuk legyen róla, hogyan fejlődik ki ebből a pici sejtből, részben a csillagok, részben pedig a Föld hatása következtében egy érzékszerv oly módon, hogy azután még használni is lehet.

Haladjunk kívülről befelé. Kint bárki megragadhatja a fülcimpáját. Itt van a külső fül. A külső fül oldalról nézve egy porcból áll, ami bőrrel van borítva. Arra van kitalálva, hogy az érkező hangokból, zörejekből a lehető legtöbbet felfogjon. Ha ott csak egy lyuk lenne, akkor kevesebb hangot lennénk képesek összegyűjteni. Ha belenyúlnak, érzik, hogy egy csatorna halad befelé egészen a középfül üregébe, ami már a fej csontrendszere. Ezt a csatornát a dobhártya zárja el. Ez egy kis bőröcske, ami szorosan kapcsolódik a csatornához, így tényleg nevezhető dobhártyának. Képzeljenek el egy dobot, aminek a tetején ott van az a fedőhártya, amin dobolni lehet. Pont így van elzárva a fül befelé a dobhártyával.

Továbbmegyünk. Lerajzolom a fül üregét, amit a csontvázon is láthatnak.

Körülötte mindenütt ott találjuk a koponyacsontokat: mennek csontok az állkapocs felé is, és van odabent egy üreg, aminek a belsejében egy csatorna fut, amit kifelé a dobhártya zár el. A fülcimpa mögött szintén van egy üreg. Hogy abban mi minden van, azt is mindjárt elmondom önöknek. De nemcsak ez a külső (halló)járat fut bele a belső üregbe, amibe a kisujjukkal bele tudnak nyúlni, hanem a száj felől is jön egy ilyen. (Lásd a rajzot!) Tehát ebbe az üregbe két csatorna fut be: egy kívülről, egy pedig a szájból. Azt a csatornát, ami a száj felől jön, Eustach-kürtnek vagy fülkürtnek nevezik. De nem a nevek a fontosak, hanem hogy itt egy érdekes dologhoz érkeztünk; ismét a koponyacsontokhoz jutottunk. Itt van egy üreg a csontban, ami bemegy a fejbe. Az egész fül ebben a csontüregben van.

De van itt egy egészen érdekes dolog: egy igazi csigaház, ami teljesen bőrből van. (Lásd a rajzot!) Az egész két részből áll; van egy bőrfelület (spirális kürtő), ott egy kis tér (előcsarnok), mellette pedig egy másik kis tér („dobbarlang”). Az egészet víz tölti ki, élő víz, úgynevezett csarnokvíz, ahogyan azt leírtam önöknek. Odabent pedig ott van ez a valami mint egy igazi csigaház: csak az a különbség, hogy ez bőrből van. A csigaház belül telis-tele van bolyhocskákkal. Ez rendkívül érdekes. Ha a dobhártyát átszakítva befelé továbbhaladunk, akkor odabent egy csigaházat találunk, egy puha csigaházat, amit belül mindenhol bőrbolyhok fednek. Igen, uraim, ha tudományosan közelítünk a dologhoz, akkor látjuk, mi ez itt. Ez ugyanis nem más, mint egy kis darab bél, ami eltévedt a fülben. Pont ahogyan a hasunkban belek vannak, éppen úgy a fülünkben is van egy kis darab bél. A fül tehát úgy van felépítve, ahogyan az egész ember: az ember hasában van egy nagy bélrendszer, a fülben is van egy kis bél. Belül tele van élő vízzel és kívülről is élő víz veszi körül. Ez rendkívül érdekes. A vízzel teli csigaházat egy kis bőröcske zárja le (ovális ablak). (Lásd a rajzot!) Ezen mindjárt van még egy bőrlebeny (kerek ablak). Úgy, ahogyan a dob hártyája is rezgésbe jön, ha megütik, ugyanúgy rezegni kezd ez a két hártyácska, ha a hang két oldalról jön.

Középen van egy bőrlebeny, mint mondottam. Ez választja el egymástól azt a részt, ami tele van vízzel, attól, amiben kevesebb víz van. Azután van egy másik bőröcske e két tér között. Most pedig valami egészen különleges következik. Van itt bent ugyanis valami egészen csodálatos dolog. Ezen a bőröcskén ül valami. Két egészen finom, picike csont helyezkedik itt el, és úgy néz ki, mint egy kengyel. Ezért is nevezik kengyelnek. Persze ez valami egészen más, később elárulom, hogy micsoda. Tehát ott az a kis bőrlebeny, rajta a kengyel, azon pedig egy picike kis csontnyúlvány. Ez a csontnyúlvány úgy néz ki, mint a felső meg az alsó kar. Ez az egész, kengyelestől, ott rögzül azon a bőrhártyán. Ha elképzelték, amint egy kar – a felkar meg az alkar – ott ülnek, akkor most képzeljék el, hogy van itt még egy ennél is különlegesebb dolog: egy önálló csontocska. Ezt nevezik üllőnek. Az ízületekben ezek összekapcsolódva találhatóak, itt azonban külön vannak. Egészen picike csontok. A materialista tudomány, ami mindent kívülről szemlél, azt a csontot, ami a dobhártyán helyezkedik el és fel-le üt, kalapácsnak, a másikat kengyelnek, azt a kis önálló csontot pedig üllőnek nevezi.

De az orvostudomány tulajdonképpen egyáltalán nem tudja, mik is ezek. Aminek kengyelformája van, az ugyanaz, mint ami a felkarban van, csak egy picit átformálva. Úgy ahogyan ott az ízület van, úgy ül itt a bőröcskén is egy ízület. Olyan, mint egy könyök. Ez az egész olyan, mint egyfajta kéz. Azon pedig szabadon ül egy csont. Ez a karban ugyan nem található meg, viszont megvan a térdkalácsban. Ezért azt is mondhatnánk, hogy ez itt egy láb; egy talp, a comb és a térd. [Steiner végig mutogat egy táblán.]

Elég érdekes, hogy a fülünkben belsőségek vannak, nem? Aztán van még egy igazi kar, továbbá egy láb is található benne. Miért vannak ezek ott? Képzeljék el, hogy jön egy hang. A hang ütni kezdi a dobhártyát. Minden, ami odabent van, rázkódni kezd. Az ember próbálja rezgésbe hozni őket, anélkül hogy tudna erről. Gondoljanak csak bele: biztos önök is érezték már, amikor valahol az utcán álltak és valami felrobbant, hogy azt még az ízületeiben is érzi az ember. Igen, még az is előfordulhat, hogy megbetegszik az ízület egy ilyen megrázkódtatástól. Ezeket a finom kis rezgéseket, ami végigvonul a karon, érzékeli a csigaházban a víz. A csigaház vize együtt rezeg a csontokkal, amit abból tud az ember, hogy ez a kéz hozzáér a dobhártyához. Érthető ez így?

Most mondok önöknek még valamit. Miért van ott az a kürt, ami a szájból megy a fülüregbe? Ha csak egy szokványos hang jön a fülbe, akkor nincs szükség erre a kürtre. De ha a másikat hallgatjuk, ha valaki beszél valakihez és érteni akarjuk, mivel megtanultunk beszélni – ha mi magunk nem tanultunk meg beszélni, úgy nemigen értjük a másikat, de mivel megtanultunk beszélni, a nyelv hangjai áthaladnak az Eustach-kürtön, a fülcsatornán, és amikor a másik beszél, akkor az rázni kezd ott mindent, egészen a folyadékig. Mivel pedig levegő áramlik benne az Eustach-kürtön át a fülbe jutva, és mivel én megtanultam mozgatni ezt a levegőt a beszéd által, ezért értem meg a másikat. A fülemben találkozik az, amit megszoktam a magam beszédéből, azzal, ami kívülről jön a másik beszédéből. És ezek ketten odabent találkoznak. Ha azt mondom, ház, akkor az Eustach-kürtömben egy megszokott rezgés keletkezik. Ha azt mondom, hogy por, az egy másik rezgés. Ismerem ezeket a rezgéseket.

Ha azt mondom, hogy ház, akkor a rezgetés kívülről jön, és én hozzá vagyok szokva, hogy ezt felfogjam. Bent pedig találkozik egymással az ismeret és a rezgés, ezért megértem, mi az a ház. Ez érthető igaz? Az a kürt, ami a szájból megy a fülbe, már gyermekkorban is ott van, amikor beszélni tanulunk, ezért már akkor is megértjük a másikat. Ezek a dolgok nagyon érdekesek.

A következőről van szó: próbálják meg elképzelni, hogy mindaz amiről beszéltem, ott van a fülben, azonban semmi egyéb nincs ezeken kívül. Mondjuk, esetleg megértenének másokat, meghallgathatnának egy zeneművet, de azt amit hallanak, nem tudnák megjegyezni. Nem emlékeznének a nyelvre és a hangokra. Ha a fül csak ilyen lenne, akkor nem emlékeznének a beszédre és a hangokra. Hogy emlékezni tudjunk, van még valami más is a fülünkben. Azért, hogy fejben tarthassuk, amit hallottunk, még valami egyéb berendezésre is szükség van. Van ott ugyanis három kanyarulat. (Lásd a rajzot!) Olyan ívjáratok, amelyek üregesek és egymásra merőlegesen állnak. A tér három irányába állnak. Tehát van még egy csodás alkotásunk itt a fülben. Ezek a járatok természetesen üregesek, éppen mivel csatornákként funkcionálnak. Belül pedig megint csak az a tiszta, élő víz tölti ki. De a megdöbbentő ebben az élő vízben az, hogy folyamatosan apró kristályokat választ ki magából. Egészen aprócska kristályokat. Ha például azt hallják, hogy „ház”, vagy a „C” hangot halljuk, akkor bizonyos fajta kristályok képződnek odabent, míg ha azt halljuk, hogy „ember”, akkor egy másik fajta kristály képződik. Ebben a három kis ívecskében tehát kicsinyke kristályok képződnek, és ezek teszik lehetővé, hogy a hallottakat ne csak megértsük, de meg is tudjuk jegyezni. Mi mindent teszünk tudattalanul? Képzeljék csak el, hogy azt hallják: ez vagy az öt frankba kerül; emlékezni akarnak az elhangzottakra, ezért felírják a jegyzettömbjükbe. Amit a ceruzával oda beírtak, annak semmi köze sincs az öt frankhoz, mégis emlékeznek rá a jegyzet segítségével. Pontosan így íródik le minden, amit hallanak, a kis csatornákban a kristályok segítségével, amik olyanok, akár az ábécé betűi. És egy tudatalatti értelem visszaolvassa mindezt, amikor szükség van rá. Ezért elmondhatjuk, hogy ebben a három félkörívben találhatjuk a hang- és hangzatemlékezetet. A karnál vagy lábnál (kalapács) van tehát az értelem. (Lásd a rajzot!) A csigában van egy csepp érzelem. Odabent, annak a csigalabirintusnak a vízében érezzük meg a hangokat. Amikor pedig beszélünk, hangot adunk, akkor az Eustach-kürtön át érkezik a beszéd akarása.

Az ember egész lelkisége megtalálható a fülben: ebben a kürtben él az akarat, belül a csigában él az érzelem, a hallócsontocskákban – a kézben vagy lábban – él az értelem, és abban a három kis félkörös ívjáratban (egyensúlyszervünkben) az emlékezet.

Ahhoz pedig idegpályákra van szükség, hogy ami készen van, eljusson a tudatba. Ebből a kis üregből kiindul egy ideg, amely mindenhová kiterjed, mindent beborít, mindenhová eljut. És ezen az idegpályán keresztül érkezik meg minden információ az agyba, a tudatba.

Mint azt látják, uraim, ez valami egészen sajátságos dolog! Van a koponyánkban, a koponyacsontok között egy üreg. Ide úgy jutunk be, ha a külső fül felől bejövünk a fülcsatornába, átszakítva a dobhártyát. Mindaz, amit leírtam, itt van bent. Először kinyúlik a kéz és megérinti a bejövő hangot úgy, hogy azt megértsük, majd továbbadjuk a csigában lévő élő víznek, amivel érezzük a hangot. Majd az Eustach-kürt segítségével odanyúlik az akaratunk, és a három kis félkörív működésével emlékezünk azokra, amit mondtak, énekeltek vagy bármilyen egyéb hangra.

Elmondhatjuk tehát, hogy odabent hordozunk egy teljes emberi lényt kicsiben, mivel az embernek akarata, érzése, értelme és emlékezete van. Ebben a kis üregben tehát egy teljes kis embert hordozunk. Legközelebb megmutatom önöknek, hogy a szem is és az orr is éppígy helyet ad egy-egy önálló, kicsiny emberi lénynek. Úgy tűnik tehát, hogy kizárólag sok kis emberből állunk. Mi magunk – a „nagy” ember – tulajdonképpen sok kicsi ember egységéből tevődünk össze. Ezeket a kis embereket az idegrendszer köti össze és az egész így ad ki együtt egy teljes embert. Ezek a kicsike emberek mint alkotórészei a kialakult egész emberi lénynek azáltal keletkeznek, hogy az anya testén belül, csíraállapotban, egész fejlődésünk alatt a csillagok hatása alatt állunk. Mert mindezeket a csodálatos képződményeket, az ívjáratokat, amelyek a kristályokat képzik, vagy a kart, nem alakíthatja ki a Föld ereje vagy bármily földi dolog. Ezek még az anyában hangolódnak össze a csillagok erőinek hatása alatt. Csak ami az emberhez tartozik, vagyis a csiga és az Eustach-kürt, az alakul ki később. Ezek azért lesznek, hogy később, amikor már réges-rég megszülettünk, felegyenesedhessünk annak az erőnek a segítségével, ami a Földtől származik. A nehézségi erő az, ami az egész ember teljes alakját is megformálja.

Akkor látható, hogy hogyan épül fel az ember egyetlen sejtből, ha tudjuk, hogy egyetlen sejt osztódásából mindig más és más szerv épül fel újabb osztódás és más-más hatás miatt.

Tehát egy sejt kettéosztódásakor az egyikből kialakul például a szem, míg a másik, másfajta helyzete miatt más hatásnak van kitéve, így például fül lesz belőle és így tovább.

Tulajdonképpen nemcsak egy, hanem tíz olyan sejtcsoport van, ami osztódásnak indul az emberi szervezet felépülése közben, ám a szemléltetés szempontjából nincs jelentősége, hogy egy darab sejtről beszélünk vagy tízről.

Mindebből nem mindent a Föld erői alakítanak ki. A földi erők csak azt tudják létrehozni, ami kifejezetten kerek, mint amilyen a hasunkon belül a bél. Minden egyebet a csillagok hoznak létre.

Mindezeket azáltal tudhatjuk manapság, mert létezik mikroszkóp, amivel mindezt megfigyelhetjük. Ezek a csontocskák ugyanis elképesztően picikék. De az benne az érdekes, hogy mégis tudták mindezt már korábban is, és egészen más formában értesültek minderről, mint ahogyan azt mi tesszük manapság.

Az ősi Egyiptomban, háromezer éve szintén foglalkoztak mindezzel, és tudták, mennyi csodás dolog van a fülben. Ekkor azt mondták: az emberi fejen van fül, szem és más egyéb szervek. Ha meg akarjuk ismerni ezeket a szerveket, akkor csak azt mondhatjuk: mitől vált a fül és a szem annyira mássá – mint mondtam, erről következő alkalommal lesz szó –, mint a test többi szerve? Akkor azt mondták: a fejnek e szervei – a fül és a szem – azért lettek olyanná, amilyenné, mert elsősorban ezekre a szervekre van hatással az, ami kívülről a Föld felé jön, vagyis föntről lefelé. Ekkor felnéztek és azt mondták: ott repül például egy sas. ő a magasságokban alakítja ki saját magát. Oda kell feltekintenünk, ha azokat az erőket akarjuk látni, amik az emberi fej szerveit kialakították. Ezért ettől kezdve, ha az embert akarták ábrázolni, a fej helyére sast rajzoltak.

Ha a szívet vagy a tüdőt vizsgáljuk, azok teljesen másként néznek ki, mint például a szem vagy a fül. A tüdőt vagy a szívet tekintve nemigen lehet a csillagokhoz jutni. A csillagok erői különösen erősen hatnak a szívre, de a formájából nem lehet a csillagokra vonatkoztatni. Ezt már a háromezer évvel ezelőtt élt egyiptomiak is tudták: ezt nem lehet úgy ráhúzni a csillagokra, mint a fej szerveit. Akkor azt gondolták: hol van az az állat, ami olyan szerveket hoz létre, amelyek hasonlóak az emberi tüdőhöz stb.? A sas olyan szerveket hoz létre magának, amelyek különösen hasonlítanak az emberi fejhez. Az az állat, amely leginkább kifejlesztette a szívét és amelyik ennél fogva a legbátrabb is, az az oroszlán. Ezért ezt a szervterületet – tüdő, szív stb. – „oroszlánnak” nevezték.

Ezért azt mondták: a fej megfelel a sasnak. Aztán jön az oroszlán, ami az ember középső része. A következő szint az ember emésztőrendszere, a belek: egészen másként néz ki, mint az oroszlánnak, hiszen az oroszlánnak nagyon rövidek a belei, túl rövidek az emberéhez képest. A fülben van egy egészen pici bél; az egészen kecses lett. De a hasunkban fellelhető bélrendszer egy parányit sem kecses. Inkább olyan állatokéval kell összehasonlítani, amelyek különösen a hatása alatt állnak saját bélműködésüknek. Az oroszlán a szív, a sas a felsőbb erők hatása alatt áll. A bélrendszer hatása alatt a tehenek állnak. Elég rájuk nézni, és máris látszik. Amikor a tehenek ettek, meg lehet figyelni rajtuk, hogy a beleik hatása alatt állnak. Remekül érzik magukat emésztés közben. Ezért nevezték a régiek az ember bélrendszerhez tartozó részét bika- vagy tehénembernek.

Megvan tehát az emberi természet három tagja:

Sas = Fej
Oroszlán = Mellkas
Bika = Emésztőrendszer

A régiek természetesen tisztában voltak azzal, hogy ha egy emberrel találkoznak, akkor annak a feje nem egy sas-fej, az ember középső része sem egy oroszlán, és az alsó szint sem bika vagy ökör. Tudták ezt. Ezért mondták azt, hogy ha semmi más nem lenne, akkor úgy járkálnánk, hogy sas-fejünk lenne, oroszlán-testünk, és lent egy bikában végződnénk. De valami hozzájön ehhez az egészhez, amitől emberfejünk lesz, és nem lesz oroszlántestünk stb., ez pedig a tulajdonképpeni ember. Mindent az fog egybe.

Érdekes, hogy ezek a régiek képekben fejeztek ki olyan igazságokat, amiket ma újra felismerünk. Persze nekik könnyebb volt ilyen képeket találni, mint nekünk ma. A mai ember sok mindent megtanul, amit az iskolában teljes természetességgel megtanítanak neki, de nemigen lehet róla elmondani, hogy mindez a szívéig hatolna. Régen ez teljesen másként volt. A régiek érzéseit teljesen megragadta egy ilyen gondolat, ezért álmodtak is vele. Igazi álmokban látták az egész embert, aminek a homlokából egy sas tekint elő, a szívéből oroszlán, a hasából pedig egy bika. Ezt egy teljes emberré festették. Egy gyönyörű képpé formálták. Ezért elmondható, hogy a régiek az embert bika, sas, oroszlán és ember összességének tartották.

Mindez folytatódott az evangéliumok leírásaiban. Nagyrészt ezekből a dolgokból indultak ki. Például azt mondták, hogy a Máté evangélium Jézust mint embert ábrázolja, ezért a Máté evangélium íróját embernek nevezték. De ha a János evangéliumot vesszük, úgy mondták a régiek: úgy beszél Jézusról, mint aki a föld felett lebeg, mintha repülne a föld felett; tulajdonképpen azt írja le, ami az emberi fejben történik. Ez pedig a „sas”.

Ha a Márk evangéliumot olvassák, akkor látni fogják, hogy ott Jézus mint harcos szerepel, mint a küzdő, az „Oroszlán”. Úgy ábrázolják, mintha elsősorban a mell szerveit írnák le. Hogyan ábrázol Lukács? Lukács orvos volt, aki elsősorban a gyógyítás szemszögéből látta az eseményeket. Ez az evangéliumon is látszik. Gyógyítani úgy lehet, ha valamit az emésztőrendszerbe juttatunk. Ezért ábrázolja úgy Jézust, mint a „bika”, ami elsősorban az emésztőrendszerbe juttat be dolgokat.

Így a négy evangélium a következőképpen foglalható össze:

Máté = Ember
Márk = Oroszlán
Lukács = Bika
János = Sas

Annak az újságnak az esetében (aminek a fedelén a négy szimbólum látható, ami kapcsán a kérdés elhangzott) az elé a feladat elé állítottak, hogy láthatóvá tegyem azt, ami az egyik emberi szellemtől a másikig juthat, vagyis hogy az egyik ember a másiknak, valami értékeset mond. A rajzban ábrázoltam tehát a sast, az oroszlánt, a bikát vagy tehenet és magát az embert, aki mindezt összefogja. Tehát hogy lássák: ez az újság igazán emberi akar lenni. Önök is tudják uraim, hogy mostanában sokan mondogatják szívesen, hogy valami emberit szeretnének elmondani. Mert az, ami az újságokban ma megjelenik, gyakran nem sok emberit tartalmaz.

Az emberi szervezet mindhárom részének élményt szeretne nyújtani ez az újság: ne legyen butaság, amit mond: ez a sas. Ne legyen gyáva: ez az oroszlán, és gyakorlatias legyen, vagyis megállja a helyét itt a földön: ez a bika, a tehén. Ez az egész pedig adjon valamit az embernek, beszéljen az emberhez. Ez az, amit ma szeretnénk: ha tényleg eljutna valami embertől az emberig.

Mégiscsak eljutottam a kiindulópont közelébe, amire rákérdeztek, és remélem, hogy megvilágítottam a kérdést.

Érdekelte önöket valamelyest a fül története? Az ember jó, ha tudja, mi mindent hordoz magában.

Kérdés: „Keveset hallani a lótuszvirág jelentéséről, mondana nekünk erről valamit?”

Oda akkor fogok eljutni, ha már az egyes szerveket elmagyaráztam önöknek.

A következő előadást szombat délelőtt tízkor tartjuk.

A pajzsmirigyről és a hormonokról. Szellemi és anyagi fiatalítókúrák

Uraim, valaki felírt nekem egy kérdést a pajzsmirigyet illetően:

A pajzsmirigy megnagyobbodhat, és akkor golyva jön létre. Mivel ez leszűkíti a légcsövet, ami zavaróan hat, műtéti beavatkozással próbálnak segíteni, bár nem ismerik a pajzsmirigy célját. Közvetlenül a beavatkozás után egy érdekes tünet mutatkozott: azok az emberek, akiknek a teljes pajzsmirigyét eltávolították, teljesen megváltoztak testileg és szellemileg egyaránt. A növekedés megállt, a végtagok elszáradtak, nem választottak ki több izzadságot, részben imbecilitás is fellépett. Amikor rájöttek az okra, a szerencsétlen embereknek megpróbáltak olyan pajzsmirigykivonatot adni, ami kecskétől vagy ürütől származott. Az eredmény meglepő volt. Minden káros hatás visszafejlődött. De ez csak látszólagos volt. Pár hét múlva elsápadtak, és nem voltak többé életképesek. A máj is rögtön ellenállásba kezdett. Úgy döntöttek, hogy a nyakba pajzsmirigy darabokat ültetnek. Itt is megdöbbentő volt a javulás, ám idővel szintén visszaesés állt be. A helyzet nem lett jobb a pajzsmirigykivonat beinjekciózásával sem. Egy angol gyár egy tablettával meglepő eredményekre jutott, többek közt kreténeknél. De egy kis szünet a tabletta szedésében szünetet eredményez a gyógyulásban is. Mi várható a tablettaszedés folytatásakor?

Nos, azok alapján, amiket eddig megbeszéltünk, körülbelül érthető mindaz, amiről itt szó van. Úgy hetven évvel ezelőttig, vagyis a 19. században a negyvenes, ötvenes évekig nem tulajdonítottak túl nagy jelentősséget a nyak elülső részén elhelyezkedő pajzsmirigynek. Azt gondolták, hogy egy ilyen mirigy hasonló jelentősséggel bír, mint a vakbél. Abból következtettek erre, hogy az elődök csekély jelentőséget tulajdonítottak ennek a dolognak. Röviden: nem tulajdonítottak a pajzsmirigynek jelentőséget, míg észre nem vették, hogy a pajzsmirigy elkorcsosulása – a golyva-képződés – különösen nagy hatást gyakorol az emberre, még a szellemi képességeire is. Ezért kutatni kezdték a pajzsmirigy jelentőségét, a pajzsmirigy túltengését és megnagyobbodását, kreténeknél. Olyan embereknél, akik gyengeelméjűek maradtak. Az a jelenség, hogy emberek imbecilitásban szenvednek és a pajzsmirigyük megnagyobbodik, vagyis túlműködik, különösen bizonyos területeken fordul elő. Világszerte ismert, hogy a halberstadti félkegyelműeknek olyan hatalmas pajzsmirigye van, hogy rálóg a vállukra.

Ekkor az emberek arra gondoltak, hogy ha a pajzsmirigy elkorcsosulása, túltengése ilyen hatással van az emberek szellemi képességeire, akkor jót tennének, ha eltávolítanák. (Legalábbis napjainkban, amikor különös előszeretettel operálnak meg bármit, amikor a műtéti beavatkozásokat művészi fokra emelték, és amikor a 19. században a sebészet tulajdonképpen az orvostudomány legjelentősebb szakterületévé vált, mellesleg tényleg elismerést érdemlően.) Olyan szervek esetében, aminek az emberek nem tulajdonítanak jelentőséget, tényleg rögtön az operációra gondolnak. Ugyanez vonatkozik a vakbél szerepére is, mert ha ma egy vakbél káros hatásokat produkál, akkor sebészeti úton azonnal eltávolítják.

Mindezek a dolgok természetesen azon alapulnak, hogy nem tartanak be olyan dolgokat, amire én folyton felhívom a figyelmet. Emlékeznek talán rá: aki az egész embert szemléli, az a gyermeknél olyan folyamatokra bukkan, amelyeknek a hatása csak jóval későbbi korban mutatkozik meg. A szokványos orvosi felfogás csak az iránt érdeklődik, amit a közvetlen jövő megkövetel tőle. Vagyis azt részesíti előnyben, ami a jelen szempontjából kedvező, és nem tekint ki a távolabbi következményekre. Nehéz ebben a helyzetben radikális ítéletet hozni, hiszen ha egy vakbélgyulladásban szenvedő ember esetében az operációt nem végzik el, abba belehalhat, és akkor ott a felelősség kérdése. Természetesen arról van szó, hogy azon kellene inkább dolgozni, hogy az ilyen problémákat más módszerrel is meg lehessen oldani, ne csak műtéttel. Például legújabban az merült fel – talán önök is tudják –, hogy a vakbélgyulladásnak kiváltó oka lehet az, hogy a gyerekeket meztelen lábbal hagyják szaladgálni, s csak térd fölött kezdődik rajtuk az öltözet. S ha a vakbél már beteg, akkor nem tehetnek mást, mint kioperálják. De aki a dolgokat tágabb összefüggéseiben látja, az tudja, hogyan lehet ezeket elkerülni, hogy egyáltalán ne jussunk el idáig.

Ami a pajzsmirigyet illeti, a következőt kell mondanunk: helyes, hogy az előző század második fele óta felfigyeltek a pajzsmirigy működésének hatásaira, mivel rendkívüli jelentőséggel bír az egész emberi szervezet szempontjából. Egy elváltozott pajzsmirigy megakadályozza a szellem szokványos működését a testben, illetve még azt is, hogy az ember egyáltalában normálisnak tűnjön. Mindaz, ami a kérdésben elhangzott, megtörtént. Először megpróbálták a pajzsmirigyet kioperálni. Ha visszamaradt valami a pajzsmirigyből, akkor az érintettnél tényleges javulás állt be. Nem mutatkoztak rajta az elváltozott pajzsmirigy hatásai, még csak soványabb sem lett, mint annak előtte. Ha viszont az egész pajzsmirigyet kioperálták úgy, hogy semmi sem maradt belőle, akkor a fogyatékosság, imbecilitás még inkább megerősödött. Ebből természetesen felismerték, hogy a pajzsmirigy még betegen is jelentőséggel bír a szellemi és lelki sajátosságok kifejeződésében.

Ezért megpróbálták a pajzsmirigy váladékát a létező legkülönfélébb módokon az embernek beadni – váladéknak nevezik azt a folyadékot, ami egy mirigyben található. Azáltal tehát, hogy az emberi testbe, mondjuk, beinjektálták a pajzsmirigy váladékát, előidézték, hogy ez a váladék test szerte újra hatni kezdjen. De kiderült, hogy tartós javulást ez sem hoz, mivel a testnek nem minden része hajlandó elfogadni azt, amit beadnak. A legjobb hatást még mindig azzal érték el, ha a pajzsmirigykivonatot egyenesen a májhoz juttatták, azokkal a tablettákkal, amiről itt szó volt. Azáltal, hogy a pajzsmirigyváladékot a májba juttatják, az az egész vérrendszerbe is bejut, így az egész testet áthatja mindaz, ami a váladékban van. Ez pedig azt mutatja, hogy a testnek szüksége van erre a pajzsmirigyváladékra, és azt is mutatja, hogy amennyiben a pajzsmirigy normálisan működik, akkor váladékát a vérbe juttatja, ami által az a test minden részébe eljut igen kis adagokban. Ha tehát a test helyett a pajzsmirigy váladékát a májba juttatják, akkor az a vérbe is bejut. Ha viszont a májba beadott pajzsmirigy csak addig fejti ki a hatását, amíg a vérben cirkulál, és én abbahagyom a tabletták szedését, akkor gyorsan eltűnik a váladék a vérből. Azoknak tehát, akik így nyerik a pajzsmirigyváladékot, mindig szedniük kell a gyógyszert, hogy a hatás folyamatos legyen.

Mondhatnánk, hogy ez egy csodás érv a materializmus mellett, mert csak ezt vagy azt be kell adni az embernek, és máris javulnak a szellemi és lelki képességei; de akkor is ez az eset áll fent, amikor ezt az anyagot, mint a pajzsmirigy anyagát is, a szervezet maga állítja elő. De a helyzet az, hogy ha sokkal tüzetesebben megvizsgáljuk azokat a kísérleteket, amiket ebben az irányban végeznek, akkor még valami egészen mást is észrevehetünk. A pajzsmirigy meglehetősen nagy. Önök is tudják, hogy nagyon nagy. De ebben a nagy pajzsmirigyben, a nyak elején, két oldalt van még két kicsi mirigy. Nem nagyobbak, mint egy gombostű feje. Ezek a picike mirigyek kiválasztanak egy olyan anyagot, ami a test több pontján is kiválasztódik. A test egyéb területein szintén találhatóak ilyen kis mirigyek, amelyek szintén kiválasztanak ilyen, illetve ehhez hasonló anyagokat. Például az úgynevezett mellékvesékben is vannak ilyen picike mirigyek, amelyek szintén kiválasztanak bizonyos anyagokat, de az nem hasonlít a pajzsmirigy anyagaihoz. A testnek még egyéb területein is találhatóak ilyen picike kis mirigyek. Röviden, az emberi testben jelen vannak ezek a nagyon finom anyagok, amiket a test különböző helyeken kiválaszt. Ezeket az anyagokat hormonoknak nevezik. Egy ilyen hormon található a pajzsmirigy két oldalán lévő kis mirigyekben is. Ez egy olyan anyag, ami a testben finoman eloszlik.

Úgy képzelhetik el mindezt, mint egy halat, ami ahhoz szokott, hogy vízben él, és amikor onnan kiveszik, képtelen levegőhöz jutni, ezért meghal. Ezek a pici mirigyek olyan kis élőlények, amelyek csak a pajzsmirigyben képesek életben maradni, mint a hal a vízben. Vagyis a pajzsmirigy tulajdonképpen azért van ott, hogy ezek a pici lények benne éljenek.

Ha kioperálják a pajzsmirigyet, akkor a test nem jut hozzá az ott képződő hormonhoz. Ha a pajzsmiriggyel együtt azt a két kis mirigyet is kioperálják, akkor azok nem lesznek többé, és semmi sem lesz helyettük. Ha csak annyit operálnak ki, hogy ezek a kis mirigyek bent maradjanak, akkor javulás lép fel. Annyinak meg kell maradnia a pajzsmirigyből, hogy ezek a kis mirigyek élhessenek benne. Ha az egész pajzsmiriggyel együtt kioperálják a kis mirigyeket is, akkor mindennek vége. Ha annyi pajzsmirigy bent marad, hogy a kis mirigyek élni tudjanak, akkor – mondjuk így – feltartóztatták a halált. Tehát az operáció akkor sikerül a legjobban, ha meghagynak annyi pajzsmirigyet, hogy a kis hormontermelő mirigyek benne maradhassanak. Ha ezek után sikerül valahogy megoldani, hogy a kis mirigyek megkapják a tablettából, amire még szükségük van, és hogy a rajtuk keresztülfutó vérből nyerjenek valamit, akkor javulás lép fel. A helyzet tehát meglehetősen bonyolult, és sok minden függ attól, hogy hogyan állítják elő a pajzsmirigy hormont, amit beadnak. Ha fognak egy ürüt, de nem távolítják el a teljes pajzsmirigyét, és a kis mirigyek bent maradnak, akkor a kivonat nem lesz olyan jó, mintha az egészet kioperálták volna. De abban a pillanatban, ha az ürü egész pajzsmirigyét kioperálják, a hormonváladék is benne lesz. Ekkor hatásos kivonatot kapunk: a vérben áramlani fog a hormon. Ha úgy vágják ki a pajzsmirigyet, hogy a kis mirigyek nincsenek benne ebben a kivonatban, akkor ez rosszabb minőségű lesz, és a tablettának nem lesz akkora hatása.

Vagyis, mint látják, nem minden a pajzsmirigytől függ. A pajzsmirigy tulajdonképpen táplálékot nyújt a két kis hormontermelő mirigynek. Gondolhatják, hogy ezeket a kis mirigyeket, amik akkorák, mint egy gombostűfej, jó sokáig nem találták meg. Mégis mi hívta volna fel rá a figyelmet, hogy ezek a picike mirigyek ott vannak?

Ebből látható, hogy az ember egy olyan lény, akinek bizonyos anyagokra szüksége van. Nem kell másra gondolniuk, elég csak arra, hogy az embernek teljesen megváltoznak a lelki-szellemi képességei, ha például bort iszik. Olyankor először vidámabb lesz, később talán másmilyen is. A lelki, szellemi képességek másnapra teljesen megváltoznak. Épp ugyanez a helyzet ezekkel az anyagokkal, amelyekből az embernek csak egészen csekély mennyiségre van szüksége, pont annyira, amennyi a pajzsmirigyben lévő kis hormonmirigyekben benne van. Az ember igényli ezeket az anyagokat. Szüksége van rájuk, akárcsak az állatoknak. A szervezet sokféle manipulációja során végül is fölfigyeltek ezekre az egészen finom anyagokra.

Min alapszik azoknak az anyagoknak a tulajdonképpeni hatása, amiket a hormonmirigyek termelnek? Ezt, uraim, csak akkor érthetik meg, ha egyúttal azt is megértik, hogy az emberi test folyamatosan ki van téve romboló erőknek. A testet tehát bizonyos erők folyamatosan rombolják, valamint állandóan képződnek benne mérgek is. Ez egyfajta sajátossága az emberi testnek: mérgek keletkeznek benne. Nagyon érdekes, hogy az emberi életfolyamatok abból állnak, hogy az ember saját maga megmérgezi magát, és azután ott vannak benne ezek a kis mirigyek, amelyek a mérgeket folyamatosan hatástalanítják.

Például a mellékvesében is vannak ilyen hormonok. Ha ezek normálisan működnek, akkor az ember olyan, mint önök mindannyian. De ha ezek a kis mellékvese-mirigyek nem működnek többé, akkor az ember bőrszíne sárgásbarnára változik. Van egy ilyen betegség. Addison kórnak hívják, mivel Addison [5] figyelte meg először. Még egy beteg is volt itt egyszer, a mi társaságunkban, aki ki akart gyógyulni ebből a betegségből. Az, hogy a bőr egyre sötétebb és sötétebb lesz, azért van, mert a testben felhalmozódnak bizonyos mérgek, amiknek az ellenmérgét ezek a kis mellékvesemirigyek termelnék. A félkegyelműség is abból ered, hogy bizonyos ellenmérgek, amiket a pajzsmirigy kis hormonmirigyei termelnek, nem jutnak be a szervezetbe.

[5] Thomas Addison (1793-1860) angol orvos, elsőként írta le a később róla elnevezett Addison-kórt

Ha tehát tablettával juttatják a szervezetbe az ellenmérgeket, akkor ennek hatása megmutatkozik a szervezetben. Ez pedig oda vezetett, hogy ezek a dolgok ma általában több figyelmet kapnak. Érdekes, hogy ez a kérdés rögvest felvetődik a Steinach-féle elmélettel kapcsolatban. Az ugyanis rokon ezzel, és helyes, ha a kettőt együtt vizsgáljuk. A Steinach-féle elmélet ezekben a napokban, valójában 1922. december elején, pont tíz éves. Tíz éve küldött először értesítést kísérleteiről a bécsi Steinach [6] professzor a Tudományos Akadémiának. A Steinach-elmélet is azon alapszik, hogy a testet áthatja a benne található rengeteg picinyke hormonmirigy.

[6] Eugen Steinach (1861-1944) osztrák fiziológus

Ahogy önök most itt állnak mint ember, az egész játék arra megy ki, hogy az összes szervüket jól megmérgezzék. De ezek a kis hormonmirigyek mindenütt ott vannak, és ellenmérgeket termelnek. Így aztán például a nyakon ott van a pajzsmirigy, és a benne termelődő hormonok hatására nem gagyogunk, hanem beszélünk, és a nyelvet összekötjük a gondolatokkal. Aztán ott vannak a mellékvesehormonok; ezek okozzák, hogy nem lesznek feketék, hanem szép fehér bőrű emberek maradnak stb. Ugyanígy ezek a finom kis anyagok kiválasztódnak az emberi és állati nemi szervekből is. Mind az emberi, mind az állati nemi szervekben vannak mirigyek, amiket nemi mirigynek hívunk. A test belsejében találjuk őket. A gyermekeknél csak egészen kevéssé fejlettek. Amikor az ember eléri a nemi érettséget, vagyis tizennégy, tizenöt éves lesz, akkor mind a lányoknál, mind a fiúknál teljesen kifejlődik a nemi mirigy. A herék felett, vagyis a herezacskó felett helyezkedik el a férfitest belsejében. Ezekben a nemi mirigyekben is vannak ilyen kis hormonmirigyek, amik szintén kiválasztják azt a finom kis hormont, ami egészen kis adagokban az egész vérkeringésbe bekerül. Ez a hormon a vérkeringésbe jutva – ezt mutatták ki a Steinach-féle kísérletek – visszaszorítja az öregedési tüneteket.

Már nagyon sokan és nagyon régóta foglalkoztak az öregedési tünetekkel, és különösen érdekes véleményekre jutott egy párizsi orvos és természetkutató, bizonyos Mecsnyikov [7], aki már jóval azelőtt publikálta az eredményeit, minthogy a Steinach-féle elmélet ismertté vált volna. Mecsnyikov is abból indult ki, hogy az emberi test állandóan mérgezi magát; nevezetesen, hogy az emésztési folyamatok miatt a bélben rengeteg méreg gyűlik fel, pontosabban kis mikroszkopikus méretű, mérgező állatok és növények, és hogy az ember tulajdonképpen ezek hatására öregszik meg.

[7] Ilja Iljics Mecsnyikov (1845-1916) orosz zoológus és bakteriológus. 1908-ban Paul Ehrlichhel együtt orvosi Nobeldíjat kapott az immunitással kapcsolatban végzett beható vizsgálataiért.

Steinach pedig arra jött rá, hogy ez ellen az öregedés és elmérgeződés ellen, ami az embernél természetes úton bekövetkezik, tenni lehet valamit. Elsősorban patkányokon kísérletezett. Ilyen eseteknél mindig ki kell jelenteni, hogy az állatkísérleti eredmények nem húzhatók rá egy az egyben az emberre is. Nem mindent lehet minden további nélkül az emberről is elmondani, ami az állatokra, különösen a patkányokra igaz. Az állati szervezet valamelyest más, mint az emberi. Meg kell azonban hagyni, hogy még ha mégoly kevés fogalmat alkothatunk is az emberi szervezetről akárcsak a világmindenség nagyságához képest is, azért az bizonyos, hogy az ember és a patkány fizikai teste között van némi különbség.

Mégis mindaz, ami tudományosan rendelkezésünkre áll, elsősorban patkánykísérleteken alapszik. A patkányok a legalkalmasabbak az ilyen kísérletekre. Ugyanis ha egy patkány egészségesen fejlődik, akkor két és fél évet él, s mielőtt meghal, kifejezett öregedési tüneteket mutat. Egy ilyen patkányon először úgy mutatkoznak meg az öregedési tünetek, hogy a megszokottnál kedvetlenebb lesz. A patkányok nagyon mozgékony, agresszív, támadásra hajlamos állatok. Ha viszont megöregszenek, akkor amolyan patkányaggok lesznek: kedvetlenek és tunyák. Azután bizonyos helyeken kihullik a szőrük és egész kopasz foltok válnak láthatóvá. A többi helyen pedig borzas, rongyos és durva lesz a szőr. Étvágyuk sincs igazán többé, és különösen azon mutatkozik meg az öregedés, hogy ha a hímeket egy ketrecbe zárjuk, többé már nem kapnak hajba, épp ellenkezőleg, visszahúzódóvá válnak. Ha pedig nőstényekkel zárjuk össze a hímet, akkor amennyiben a nőstény még nem öreg, azon fog keseregni, hogy a hím nem mutat érdeklődést iránta.

A kísérleteknél természetesen nagyon körültekintőnek kell lenni, hiszen a patkányok a legkülönfélébb betegségeknek vannak kitéve. Könnyen kapnak tuberkolózist, könnyen kapnak szalagférget, bélférget, és az összes lehetséges fertőző betegséget ami csak létezik, szintén megkaphatják. Ezért ha az embernek van egy vén patkánya, figyelni kell rá, hogy a tüneteket egy betegség okozza-e vagy az öregedés.

Ezért mielőtt az ember egy ilyen kísérletbe belefog, rengeteg patkányt össze kell gyűjteni. Ezeket folyton vizsgálni kell, hogy ez vagy az a bélféreg nincsen-e meg bennük. Teljesen el kell távolítani azokat, amelyeknek valamilyen betegség miatt durva és borzas a szőre. Azután többnyire igen kevesen maradnak, úgyhogy csak kis számú patkányaggastyán marad.

Steinach főként hím patkányokon kísérletezett. Ezeket a patkányvénségeket, akik tunyák, néhol kopaszok, kihullott a szőrük és nem érdeklődnek többé a nőstények iránt, kezelni kezdik. Mégpedig a következőképpen: a patkányban a nemi mirigy szintúgy a herék fölött található. Ez a nemi mirigy állandóan váladékot választ ki, ami aztán kis csatornákba jut. A következőképpen lehetne lerajzolni: ha ez itt a nemi mirigy, akkor innen mennek a finom kis csatornák az ondóvezetékhez, ahol a mag kivezetődik.

A nemi mirigy váladéka ide jut be a csatornából, és elkeveredik az ondósejtekkel, ami itt csapolódik le úgy, hogy a sejtek teljesen át vannak itatva a hormonnal. Amikor az állat még fiatal, akkor a nemi mirigy kiválasztja ezt a hormont. Az pedig átjut a csatornán. Az embernél ezt a csatornát Vasa deferentianak hívják. Ezen a csatornán keresztül jut a hormon az ondóvezetékbe. A mag pedig, amit a hím szervezete elenged és ami a női szervezetet megtermékenyíti, már tartalmazza ezt a hormont. De az a hormon, ami itt a nemi mirigyben termelődik – itt pirossal jelöltem –, az az egész testre kiterjed. A patkány a hormon nagy részét az ondóvezetékbe engedi, de egy kis része az egész testben szétterjed a vérrendszeren keresztül, vagyis a hormon benne van a patkány vérkeringésében.

Most képzeljék el, hogy a patkány megöregszik és tunya lesz. A tunyaság abban mutatkozik meg, hogy a test nem tudja többé magában tartani a végtermékeket. Bizonyára hallották már, hogy akiket kivégeznek, azok nem tudják visszatartani a bélsarat. Ha a patkány, vagyis a fizikai test úgy általában véve megöregszik, akkor túl sok hormon kerül a magvezetékbe, és túl kevés a vérbe, ezért a testben felgyűlnek az öregedést okozó mérgek, mert a nemi mirigy ellenmérgének hatása nem érvényesül kellőképpen. A patkány, illetve általában bármilyen szervezet ettől öregszik meg. Azoktól a mérgektől, amiket önmaga állít elő. Ezek a mérgek a test összes területét ellepik, és a test képtelen magát fiatalon tartani.

Mikor a gyermek eléri a nemi érettséget, akkor nagyon sok ilyen hormon kerül a testbe. De ez kevésbé fontos. A test friss, és megtartja magának azt a mennyiséget, amire szüksége van, a többit pedig hagyja eltávozni.

Ha a patkány, amin ezt a kísérletet elvégzik, megöregszik, akkor túl sokat enged el ebből a hormonból. Steinach a következőt tette: elköti azt a bizonyos csatornát egy egészen finom cérnával, ezáltal a hormon nem tud távozni a mirigyből, és újra kénytelen a testbe menni.

Most már értik, mi történik? Az egész olyan, mintha elzárnának egy csövet, és minden szépen visszafolyna. Lezárja a Vasa deferentiát, csinál egy kötést, ahogy mondani szokták, mire az összes hormon visszalökődik a testbe, a patkány újra vidám lesz, kinő a szőre, és ha összezárják a nősténnyel, akkor ugyan megtermékenyíteni nem tudja, mert a nemi csatorna ugyebár el van zárva, de rajta lesz a párzási láz, és újra kedvet kap a nőstényekhez. Ez már csak így van.

Mint látják, egyszerűen arról van szó, hogy az ellustuló testnél megakadályozzuk, hogy a hormon kiürüljön. Ehelyett visszatér a testbe, és bár csak múlékonyan, de mégis, egy bizonyos fokig visszatér a fiatalság. Nagyon érdekes megfigyelni, ahogyan ezek a kis patkányhímek újra mozgékonyak és frissek lesznek, ha elvégzik rajtuk ezt a kis beavatkozást azon a helyen, ahol mondtam.

Ez az elkötés különböző módokon történhet: lehet úgy, ahogyan az előbb mondtam, bár ez egy kicsit nehezebb, mivel ehhez természetesen operációra van szükség. Kívülről egy vágást kell ejteni, hogy bejussunk, majd bevezetni a cérnát, hogy elköthessük a vezetéket. De ezt a kísérletet másként is el lehet végezni, például úgy, hogy a heréket röntgensugárral besugározták, ettől elhalnak, és a nemi hormon visszaszorul. Ezt embereken is elvégezték.

Röviden: a dolog arról szól, hogy a hormont visszajuttatják a testbe. Láthatják a rokonságot a pajzsmiriggyel, ahol szintén minden attól függ, hogy bejut-e a vérkeringésbe a megfelelő hormon. Itt is arról van szó, hogy amikor az ember elgyengül, a nemi mirigy váladékát úgy juttatják be a vérkeringésbe, hogy elzárják az utat a magvezetékbe. Természettudományosan tehát teljesen rendben van a dolog.

Ezeket a kísérleteket Steinach tovább folytatta, és ma már elmondható, hogy bizonyos értelemben embereken is tesztelték mindazt, ami a patkányokon megmutatkozott. Az embernél is létrejött ugyanaz a hatás, amikor elvégezték ezt a beavatkozást, vagy ha fiatalabb embertől elvett nemi hormont vezettek az illető nemi mirigyébe. Be lehet adni injekció formájában, egy fiatalabb állatból a herékbe juttatva. A lényeg az, hogy különböző módszerekkel megpróbálták a hormont a vérbe juttatni.

Az embereknél elért eredményeket talán kicsit eltúlozzák, de azért tagadhatatlanul léteznek ilyen eredmények. Tény, hogy a kísérletet nemcsak patkányokon végezték el, hanem öreg és elgyengült embereken is, akik ezáltal visszakaphatták fiatalságuk egy kis részét.

Sokáig persze nem húzható a történet, hiszen az emberi élet mégiscsak korlátokkal bír. Ma még közelről sem befejezett tény, hogy ezáltal meghosszabítható-e az emberi élet vagy sem. Visszaadható az ifjúság, de nem hosszabbítható meg az élet.

De mint mindennek, ennek is vannak árnyoldalai. Elmondok önöknek valamit: vannak emberek, akik rosszul alszanak. Ha fiatal emberről van szó, akkor adnak neki valami altatót, ópiumot vagy morfiumot, és akkor jobban alszanak. Ez kétségtelen. Ettől elalszanak. Nem tagadható. De sajnos az a helyzet, hogy ha egy embernek újra meg újra morfiumot vagy bármilyen egyéb fizikai altatószert adnak, akkor elgyengül a teste, és egyre inkább igényelni fogja azt a szert. Már nem tud létezni nélküle. Függővé válik, és többé már nem az az ember, aki erejének teljében van. Ezért jobb, ha az ember átgondolja, hogy hogyan oldhatná meg az álmatlanságot inkább önerőből. Mert természetesen megoldható külső szerek nélkül is, mégpedig belsőleg. Például ha az ember el tudja érni, hogy sokáig egyetlen szóra gondoljon, akkor elegendő belső erőhöz jut, hogy elalhasson. Ez pedig sokkal jobb. Így nem gyengül le a test.

Elmondható tehát, hogy az altató hatása vitathatatlan. Teljesen kizárt, hogy az ember ne aludjon jobban, ha altatót vesz be. Mégis inkább egyéb módon kellene megoldani ezt a problémát. Meg kellene próbálni megtanítani az embereknek, hogy saját belső erejük segítségével aludjanak el. Ez természetesen nehezebb, és a nevelési módszerekkel is szorosan összefügg. Ha ugyanis a gyermeket rendesen nevelik, akkor egyszerű őt rábírni arra, hogy a megfelelő alvásmennyiséget végigaludja, és nem kell később altatóval élnie, ha az iskolai évek alatt rendesen foglalkoznak vele.

A fiatalítási módszerek összehasonlíthatóak az altatószedéssel. A dologban az a legérdekesebb, hogy először Mecsnyikov foglakozott az öregedési tünetekkel, és ő valami teljesen mást javasolt az embereknek, amikor még nem is léteztek a Steinachféle kísérletek. Talán nagyon fognak csodálkozni, de egy abszolút materialista beállítottságú orvos azt ajánlotta az embereknek, hogy Goethe Faustját olvassák. Tényleg azt mondta, hogy ezt olvassák, és szerinte az megfelel egy fiatalító kúrának.

Ebben rengeteg igazság van. Ha ugyanis a megfelelő életkorban van valami, ami szellemileg, belsőleg teljesen igénybe vesz és lelkesedést okoz, az fiatalít: a lelkesedést nem azért hívják pont lelkesedésnek, mert nem a lelket hozza mozgásba, hanem éppen azért, mert lélekkel teliséget okoz, különben inkább anyagiasodásnak neveznék. Még a materialisták sem azt a szót használják beszédeikben, hogy anyagiasodással akarjuk áthatni magunkat. Nem. ők is lelkesedéssel akarják magukat erősíteni, pedig nem is hisznek a lélekben.

Ha viszont valaki tényleg lelkesedik, az fiatalságának forrása lesz. Ezt nemigen lehet patkányokon vizsgálni, de az embereknél mégis hatásos. Az élet megfigyelésében el kellene jutni odáig, hogy meglássuk azt, amivel egy ember egyáltalán fiatalítható. Életerejének mennyisége alapján az embert azzal lehet fiatalabbá tenni, ha a helyes módon időt hagyunk neki, hogy egy szellemi tevékenységgel áthassa önmagát.

A szellemi tevékenységnek ugyanis az a sajátossága, hogy a mirigyfalakat erősen tartja. Ha valaki egész életében csak felületes dolgok iránt érdeklődik, akkor mirigyfalai sokkal hamarabb elgyengülnek, mintha van benne szellemi érdeklődés. Egy olyan embernél, akit gyermekkorában jól neveltek, akinek mindig hagytak időt a megfelelő szellemi foglalkozásra, annak nem lesz szüksége rá, hogy lekötést végezzenek rajta, mert az épségben maradt mirigyek és csatornák megoldják, hogy a testbe bejusson az a megfelelő mennyiségű hormon, amire szükség van.

Ez más, mint a pajzsmirigytörténet. A pajzsmirigy esetében valóban be kell avatkozni, mivel azt lényegesen nehezebb a szellem segítségével rendbehozni, de eredményeket ott is elértek. Legalábbis törekedtek rá. Például ha egy bizonyos módon, egy dallamos nyelven nap mint nap ismételgettek valamit, akkor a pajzsmirigy visszahúzódott. Úgyhogy ténynek mondható, hogy ezek a dolgok legalább olyan hatásosak, mint az altató. Jobb lenne, ha az emberiség végre arra is gondolna, hogy ne mindent materialista módon közelítsen meg, hanem hogy lehetőséget adjon a társadalom valamennyi tagjának, hogy megkaphassa a neki megfelelő mennyiségű és minőségű szellemi tevékenységet. Akkor egyáltalán nem fektetnének az emberek ekkora hangsúlyt a materialista dolgokra, hanem észrevennék, hogy az a tény, hogy az emberek a korral egyszerűen összeesnek, elsősorban a civilizáció káros hatásainak köszönhető. Az összes ilyen operáció ugyanis csak azért történik, hogy azokat a dolgokat, amiket az ember ellen elkövetnek, valamelyest kiegyenlítsék azzal, hogy néhány hónapra visszakapja a fiatalságát. Orvosilag nézve a dolog zseniális, nagyszerű, de tudnunk kell mindezt nagyobb kulturális összefüggésekben is látni. Akkor megpillanthatjuk a másik oldalt.

Természetesen van még itt valami más is. Korábban azt mondtam, hogy ha egy fiatalembernek altatót adnak, akkor tulajdonképpen legyengítik őt. Amikor egy idős ember már botorkálni sem tud, teljesen összeaszott, és egy ilyen fiatalító kúrát elvégeznek rajta, akkor neki természetesen nagy örömöt nyújt, hogy újra kedvét leli az életében. Aggodalomra nincs túl sok ok, hiszen mindez egy olyan életkorban történik, amikor nem nagyon lehet kideríteni a későbbi következményeket. A materialista világnézet nagyszerű eredményeket produkál, de ezeket egy fokkal tágabb összefüggéseiben kell vizsgálnunk. Úgy mindjárt másként festenek. Ezért mondom el mindig, hogy iskolás korban és azt követően a szülők hogyan óvhatják meg gyermekeiket a korai megöregedéstől. Ez nincs osztályhoz kötve, épp ellenkezőleg. Már a harminc évesek között is vannak olyanok, akik a felsőbb osztályok tagjai ugyan, mégis szörnyen kopaszok. Ez azért van, mert már a felsőbb iskolákban is rossz a nevelés. Sokkal okosabb lenne, ha a gyerekeket úgy nevelnék, hogy ezzel lehetőséget nyújtsanak a fizikai test számára, hogy mindent egyben tartson, amíg elegendő életereje van.

Ez minden, amit erről mondhatok. Nagyon érdekfeszítő – különösen ezeket a dolgokat – mindig mindkét oldalról szemügyre venni.

Amit még mondani lehetne, azt a következő alkalommal elmondom. El kell utaznom nyolc napra, aztán hosszabb ideig itt leszek, és akkor tovább beszélgetünk erről a kérdésről.

A szem. A haj színe

Megjegyzés: Az 1922. december 13-i előadásról nincsenek meg a táblarajzok, mivel azok a Goetheanum leégésekor megsemmisültek.

Nos, uraim, talán van ma valami különleges kívánságuk. Eszükbe jutott valami, amit meg szeretnének kérdezni?

Kérdés: „Tudni szeretném, miért van az, hogy egyre ritkábbak a szőkék? Hazámban korábban nagyon sok szőke ember volt, de most egyre kevesebb. Mi a helyzet ezzel a kérdéssel?”

Ez a kérdés remekül beleillik eddigi gondolatmenetünkbe. Mindezt nagyon jól el tudom majd magyarázni önöknek, ha előtte elmondom azt, amit a szemről tudni kell. Előző alkalommal a fület vettük szemügyre, most pedig a szemre kerítünk sort. Bizonyára felfigyeltek arra, hogy a szőke haj szoros összefüggésben áll a kék szemmel. A szőkéknek leggyakrabban – ez már szinte szabályszerű – kék szemük van. Ezzel függ össze az, amit ön kérdez. Teljesen meg fogják érteni mindezt, ha megtárgyaljuk, amit a szemről tudni kell. Az ember számára a szem rendkívül fontos. Azt hihetnénk például, hogy ha valaki vakon született, akkor semmi hasznát nem veszi a szemének. Egészen bizonyosan nem fogják a vakon születettek a szemüket látásra használni, az már igaz, ám a szem teljes szerve megvan bennük. A szemnek pedig nem az az egyetlen funkciója, hogy lásson; egyben befolyással van az agyból kiinduló teljes idegrendszerre is. A szem ugyan nem lát, ha valaki vakon született, de mégis bent van a szemüregben, és csak a belseje, nevezetesen a látóideg nem működik. De azok az izmok, amelyek minden ember szeméhez hozzákapcsolódnak, ugyanúgy megvannak a vakoknál is, és folyamatosan hatással vannak az idegrendszerre. Ennél fogva a szem az egyik legfontosabb szerv az egész testben.

A szem egy üregben helyezkedik el, amely a koponyacsontból alakult ki. Emiatt a szem tényleg olyan, mint egy külön kis világ. Ha vizsgálni kezdjük, feltűnik majd, hogy a látóideg az agyban helyezkedik el. Lerajzolom az agyat. [Rajzol] Az agy becsatlakozik a gerincbe, majd a gerincvelő továbbfut lefelé. Ebben helyezkedik el a látóideg. Ez tölti ki a szemgolyót. A szemet magát kicsit nagyobbra rajzolom. Ezután jön a szem, ha oldalról rajzolom, akkor kb. a szemüreg közepe táján. Mindenütt zsír van és izmok. Az izmok befutnak a szembe a csontok mellett.

Ha elölről figyeljük meg a szemet, akkor egy hártyát találunk, amelynek túlnyomó része átlátszatlan, középen viszont teljesen áttetsző. Itt jut be a fény a szembe. Ezt látják, ha belepillantanak a pupillába. A pupilla ugyanis nem valami tényleges dolog. A pupilla az a „semmi”, amin keresztül belelátunk a szembe, ahol csak feketeséget találunk. Átlátunk rajta, be egészen a szem legbelső faláig. Ezért tűnik feketének az a valami, amit pupillának hívunk. Pont úgy, mintha egy ablakon keresztül pillantanánk meg egy szoba belső falát, és tévedésünkben azt hinnénk, hogy az ablak fekete. A szem belseje teljesen áttetsző. Az erős külső hártya hol áttetsző, hol pedig nem. Ebben a hártyában található egy egészen finom vérerekből álló háló. Ezek a finom kis erek egy helyen duzzanatot képeznek. Amit a pupilla körül látunk, az a szivárványhártya, más néven írisz. Ez egyeseknél kék vagy szürke, másoknál akár fekete is lehet. Erről mindjárt beszélek még részletesen. A kemény hártya – ezt szaruhártyának is nevezik – és az írisz között egyfajta kemény víz van, ami szintén teljesen áttetsző. Ha tehát a pupillába pillantanak, akkor átnéznek az áttetsző hártyán, majd ezen a kemény vízen, pont mintha egy akváriumba néznének. Ezt a részt külső szemkamrának hívják, benne élő vízzel, ami úgy működik, mint egy egészen picurka üveglencse. Ha kivehetnénk, akkor olyannak találnánk, mint egy aprócska lencsét. De nem olyan, mint egy normál lencse; az elülső fala egy kicsit kerekebb, míg a hátsó fala laposabb. Ahol a kis erek befutnak a lencsébe, ahol a szivárványhártya van, az a tulajdonképpeni szemlencse. Ugyanúgy találunk itt is élő vizet és egy lencsét. Ennek a lencsének a külső fala is teljesen átlátszó, ezért ha belenéznek, szintén csak a feketeséget látják. A lencsét egy érháló fogja közre. Nem is teljesen olyan, mint egy lencse, mert mozogni is tud. Ha egészen közelre néznek, akkor egy bizonyos módon hajlik meg, ha távolra néznek, akkor máshogyan. Középen megvastagszik, ha közelre néznek, és elvékonyodik ugyanitt, ha távolra néznek.

A szivárványhártya finom izmokkal van teli. Ezekkel az izmokkal érik el, hogy a lencse középen megvastagodjon, amikor közelre néznek, és elvékonyodjon, ha ezek az izmok ellazulnak. Életmódunk miatt az egyikhez gyakran jobban hozzászokhatunk. Ha valaki túlnyomórészt írással foglalkozik és emiatt sokszor néz közelre, akkor az ő lencséje folyton vastag lesz középen. Ettől az illető rövidlátóvá válik. De fordítva is igaz; ha valaki mint egy vadász, folyton a messzeséget kémleli, akkor távollátó lesz. Fiatal korban ezek az izmocskák még nagyon erősek a szivárványhártyában. Könnyedén alkalmazkodnak a figyelem tárgyához. Ahogy öregszünk, úgy csökken a rugalmasságuk. Ezért válik szinte mindenki távollátóvá idős korára. Ezen alapszik a segítség is. Ha valakinek középen megvastagodott a lencséje, akkor olyan szemüveget kap, ami ezt kiegyenlíti. Egyeseknek kétféle is van. Ha távolra akarnak nézni, akkor egy távollátó szemüveget, ha közelre, akkor annak megfelelő pótlencsét használnak, így egyenlítve ki a rossz szemet. A szemüveg vastagsága kiegyensúlyozza a szemlencsét. Elmondható tehát, hogy mivel a szem rosszul működő része kiegyenlíthető, még ilyenkor is lehet a problémán segíteni. A szemlencse olyan, mint a szemüvegünk. Mindenkinek van egy szemüvege, amivel közelre is és távolra is egyaránt nézhet, ez magától értetődő. De míg a szemüveg nem rugalmas, a szemlencse mindig alkalmazkodik.

A lencse mögött pedig megint csak ott van az a bizonyos élő víz. A szem teljes belsejét kitölti, ezért a szem belül tulajdonképpen teljesen áttetsző azért, hogy a fény útját semmi se akadályozhassa. Minden áttetsző. A külső kamra, a lencse, az üvegtest.

A látóideg egy bizonyos pontig behatol a szembe. A látóideg egy félelmetesen komplikált dolog. Úgy ábrázoltam, mintha egy idegrost egyszerűen kétfelé válna, de a valóságban ez sokkal bonyolultabb. Az ideg tulajdonképpen négyrétegű. Négy réteg ideg veszi körbe az üvegtestet. Olyan, mint egy üveg, amit négy különböző réteg borít be. Felrajzolom ide egy ilyen idegnek egy részletét. [Rajzol] Van egy külső réteg, ami egy erős tükörhöz hasonlóan működik. Belső útja során a fény különböző rétegekkel találkozik és mindenünnen visszatükröződik. A fény végső állomása tulajdonképpen a szem belseje, de az egész úgy hat, mint egy tükörfal. A fény mindenhonnan visszaverődik. A legkülső réteg tulajdonképpen két részből áll, ami még jobban felerősíti a tükrözést. Ez az ideg, amely belülről öleli körbe a szemünket, olyan, mint egy négy rétegből felépülő selyem alsóruha, illetve hártya. A legkülső és a második réteg minden fényt visszatükröz a szembe, tehát az üvegtestbe már egy tükröződött fény jut be. Azután jön a harmadik réteg, ami ugyanabból az anyagból van, mint az agy szürkeállománya. Már említettem, hogy az agy kívül szürke, nem pedig fehér. Itt harmadik rétegként megjelenik egy kevés agy. A negyedik réteg egy újabb hártyavékony bőr. Vagyis az üvegtest egy nagyon bonyolult zsákban van, akár egy díszesen felöltöztetett test, amelyet négy alsószoknya védelmez és óv a hidegtől. Minden fény, ami csak behatol a pupillán keresztül az üvegtestbe, odabent visszaverődve él tovább a szemben.

Láthatják, hogy a szemünkben van valami, ami egy nagyon bonyolult fizikai szerkezethez hasonlóan viselkedik.

De mi a célja mindennek? Tegyük fel, hogy valahol itt áll egy ember. A szemben lévő üvegtest és lencse segítségével a tükröződés miatt erről az emberről a kép fordítva jelenik meg. Az előttünk álló emberről kialakuló belső kép egy picike embert ábrázol, a feje tetejére állítva. A kép kialakulása azonos a fényképezőgép működési mechanizmusával, hiszen a kép, amit a szem lefotóz, éppúgy a fején áll. Ez azért van így, mert a szem egy tükröző szerkezet. A fény behatol és visszatükröződik. Lesz tehát egy picike emberke odabent a szemben.

Megállapíthatjuk, hogy olyasmit, mint az emberi szem, legbonyolultabb eszközökkel sem állíthatunk elő. Az emberi szem egy csodálatos dolog. Ha az egész égboltot maguk elé képzelik a fényüket a Földre küldő csillagokkal együtt, vagyis ha egy fényekkel teli teret képzelnek el, majd ezt gondolatban egészen lekicsinyítik, akkor megláthatják a szem belsejét. Egy egész világ, csak kicsiben. Ez a bizonyos visszatükröződés is úgy hat, mint a sok-sok kis csillagról visszaverődött fény. Ezek a külső rétegek nem egyenletes eloszlással verik vissza a fényt, hanem az egész olyan, mintha sok kis testecske lenne odabent, egy-egy kis csillag, és ezekről külön-külön tükröződik vissza. Ha mi magunk is apró emberkék lennénk, ha olyan kis törpék lennénk, hogy beférnénk az emberi szembe, és nem ahhoz lennénk szokva, hogy ilyen óriásiak vagyunk, akkor odabent mindez félelmetesen nagynak tűnne, és akkor úgy éreznénk magunkat, mint aki felhőtlen éjszakán a csillagos égboltra bámul. Teljesen ugyanolyan. Csodálatosan érdekes tudomásul venni azt, hogy a szemünk egy külön kis világ. Ha tudatosabb kapcsolatba tudnánk kerülni a szemünkben visszatükrözött képpel, akkor ugyanaz az érzés töltene el minket, mint azon a bizonyos csillagos éjszakán. Ez rendkívül izgalmas.

Azt már mondtam, hogy csak akkor, amennyiben tudatos lenne bennünk a kép. De ha nem lenne szemünk, akkor magát a csillagos égboltot sem látnánk. Épp azért látjuk, mert van szemünk. Ha becsukjuk, a csillagos égbolt eltűnik. A csillagos égbolt látása a szemtől függ, attól, hogy ez a kicsiny világ ott van benne, és mi azt mondhatjuk: ez a belső apró világ tulajdonképpen azonos a külső naggyal. Ez valami olyasmi, amit tisztázniuk kell önmagukkal.

Képzeljék el, hogy valaki egy egészen kicsi képet mutat önöknek valakiről. „Milyen picike,” – kiáltanak fel, – „pedig milyen nagy emberről készítették!” De az illető nincs önök előtt. Tulajdonképpen mindig csak az a picike égbolt van a szemben, és önök mégis azt mondják: amit látok, az a nagy csillagos ég kicsiny fotója. Mindig mindenki ezt teszi. Pedig a valóságban nincsen ott más, csak az a picike kis égbolt, de azt mondják maguknak: ez a nagy csillagos égbolt mása. Valójában az történik, hogy belül, a szemben lévő kicsiny égbolt alapján képzelik el maguknak a nagyot. Ez pedig csak egy elképzelés, amit saját maguk gyártanak. Amit valójában megélnek, az a szemben lévő képzet csupán.

Persze mondhatnák, hogy ez csak akkor lenne igaz, ha nekünk is csak egy szemünk lenne, mint a küklopszoknak. De nekünk kettő van. Miért is van igazából két szemünk? Próbálják csak ki egyszer, hogy ha mindent fél szemmel néznek, akkor a világ falra festett freskónak tűnik. Nincs térérzékelés. A tér érzékeléséhez egy testet mindkét szemmel kell nézni. A két szemet használva olyan, mintha a jobb kézzel megfognák a balt. Mivel gyerekkorunkban megtanultuk megérinteni saját magunkat, ezért mondhatjuk magunkra, hogy én. E nélkül önmagunk érzékelése nem lehetséges. Ha a bal oldalunk soha nem érne hozzá a jobbhoz, akkor nem definiálhatnánk magunkat énként. Nem tudnánk magunkról. A legfontosabb dolgokhoz annyira hozzászokunk, hogy túl természetessé válnak. Egy filiszter ma azt mondhatná, hogy nem fogok azon a jelentéktelen dolgon gondolkodni, hogy miért tartom magam énnek. Hiszen teljesen természetes, hogy ént mondunk. De ez egy nyárspolgár. Nem tudja, hogy a legfinomabb dolgok a legbonyolultabbakon alapszanak. Nem tudja, hogy gyermekként egyszerűen csak megszokta, hogy meg tudja magát érinteni, nevezetesen a jobb kezével a balt, és emiatt alakul ki az énkép, illetve az énérzet. Ezek mélyen a kultúrában gyökereznek. Egészen régi korokban, az Ótestamentum idejében a papok még azt mondták – már elnézést az eretnek gondolatért, de sokkal okosabbak voltak akkoriban a papok, mint manapság –, hogy ha azt akarjuk, hogy az ember öntudatra ébredjen, összekulcsoltatjuk vele a kezét. Ez az eredete az összekulcsolt kéznek. Saját magunk megérintése, hogy önmagunkon belül meglelhessük ezt az erős ént az akarat kifejlesztésére. Mindez ma már nem hangzik el, mert ez senkiben sem tudatosodik. Ma egy pap ráparancsol a hívőre, hogy kulcsolja imára a kezét, de nem mondja meg, hogy ennek mi a jelentősége. Pedig tényleg így van.

Ez a helyzet a szemmel is. Ha két szemmel nézünk, akkor az lesz az érzésünk, hogy ami a fényben van, az térbeli, nem pedig puszta erők sora. Egy szemmel csak az eget látnánk, és minden más csak rá lenne festve. A tér érzékelésének a két szemmel való látás az előfeltétele. Ennél fogva magunkat a világ közepeként éljük meg. De ezt meg lehet élni jó, illetve rossz értelemben. Ezért igen nagy jelentősége van annak, hogy két szemünk van. Az, hogy a szemen keresztül látunk, olyannyira fontos, hogy az ember legtöbbször nem is igen vesz észre mást a szemmel kapcsolatban.

A fül esetében ez teljesen másképp van. A múlt alkalommal elmondtam önöknek, hogy nemcsak hallunk, de beszélünk is, ami azt jelenti, hogy amit hallunk, azt mi magunk is produkálhatjuk. A hallottakat pedig csak azért értjük, mert az úgynevezett Eustach-kürt összeköti a torkot a füllel. Önök is tudják, hogy azok a gyermekek, akik nem hallanak, azok nem tudnak megtanulni beszélni sem, és akik nem tudnak beszélni, azok nem értik meg, amit hallanak. Ilyenkor mesterséges eszközökhöz kell folyamodni, hogy a hallottakat megértsék.

Első látásra úgy tűnik, mintha a szem kizárólag nézésre volna. De a gyerek nemcsak nézni tanul a szemével, beszélni is megtanul vele. Csak ezt a nyelvet nem olyan egyszerű megérteni, mint azt, amelyik a fül számára készült. Önök is tudják, hogy különbséget lehet tenni a között, hogy valaki igazat mond vagy hazudik. Már kis érzékenységgel is felismerhető egy tekintetből, hogy igazat mondanak-e önöknek vagy a csillagot is lehazudják az égről. A szem beszél. A gyermek pedig ugyanúgy megtanulja ezt a nyelvet, mint ahogyan a szájával megtanul beszélni.

Csak éppen a szem nyelvével az a helyzet, hogy míg a hangképzés szerve a gégefő, tehát egy, a fültől teljesen különálló szerv, addig a szem és a körülötte lévő izmok azonos helyen vannak. A szemizmokat a szem egyfajta beszélőszervvé alakította. Hogy egyenesen nézünk-e vagy „ferde” szemmel, azaz igazul vagy hamisan, az a szemizmoktól függ, amelyek köröskörül megtalálhatóak, és mindenhová befutnak a szembe. Ez körülbelül olyan – a halaknál ez így is van –, mintha a torkunkban lenne a fülünk, és úgy beszélnénk. De a fül különvált a gégétől. A halaknál még teljesen azonosak. Úgy beszélünk, hogy a beszéd elvált a hallástól. Pont úgy helyezkedik el a szemben a beszéd szerve, mintha a fület venné körbe a gégeizmok formájában. Az embereknél nem így van, a halaknál viszont igen. Van tehát a gégefő, aminek a folytatása a tüdőbe nyúlik, majd a torok, a szájpadlás és a szájüreg, ami aztán összekapcsolódik a füllel.

Most képzeljük el, mi lenne, ha ez nem így lenne, hanem a gégefő kitágulna, mint a fafaragásomon Lucifernek. Akkor a torok egészen magasra felnyúlna, abban lenne a fül, és akkor ez az egész együtt lenne a hangképző szervünk. Így ugyanazzal a szervünkkel beszélnénk, mint amivel hallunk.

A szem esetében azokkal az izmokkal beszélünk, amelyek azt körülveszik, és azzal nézünk, ami az izmok közepén csücsül. Vagyis egyfelől a szem nagyon hasonló felépítésű, mint a fül, másfelől viszont teljesen más.

Amikor beszélünk, elmondhatjuk, hogy arról beszélünk, amit tudunk. Bár vannak olyan emberek, akik nem tudják, mit beszélnek, de ezeket többé-kevésbé elkönyveljük bolondnak. Azt mondják rájuk, hogy magukban beszélnek. De a normális, megfontolt emberek rendszerint azt mondják, amit tudnak.

A szem azonban nem tudatosan beszél. Ahhoz már meglehetősen rafináltnak kellene lennünk, hogy tudatosan beszéljük a szem nyelvét! Normálisan a szemmozgásunk teljesen tudat alatt követi a viselkedésünket. Például Dél- Olaszországban az emberek még ma is ismerik a „ferde szemmel nézés” vagy a „szemmel verés” fogalmát. Ott még a nézéséből felismerik a hamis embert. A dél-olasz emberek nagyon is számon tartják ezt a hamis pillantást, mert érzik, hogy a szem az egész emberi természetet elárulja, ráadásul anélkül, hogy maga a beszélő észrevenné. Ez a hiedelem Dél- Olaszországban komoly következményeket von maga után: amuletteket árulnak szemmel verés ellen, mert félnek tőle és hisznek benne, hogy ez esetleg megvédelmezi őket.

Láthatják tehát, milyen csodás építmény is a szem. Bárki, aki a szemet egy kicsit is jobban megfigyeli, már nem igen mondhatja, hogy semmi lélekszerű nincs benne. Ahhoz már butának és filiszternek kell lenni, hogy valaki azt állítsa, hogy a szemben nem lakik lélek. A fény kívülről jön. Azon a bizonyos lyukon a fény beesik a szembe, átmegy a lencsén, be az üvegtestbe, és ott kialakul a kép, ami továbbítódik az agyba. Itt azonban megáll a mai tudomány. Még annyit tesz hozzá, hogy az agyban a fény felhasználódik gondolatokra és elképzelésekre. Itt aztán egy nagy kuszaság következik, mivel senki sem tud semmit.

Valójában szó sincs róla, hogy a fény az agyba jutna. Bemutattam önöknek, hogy a fény hogyan tükröződik vissza. A fény a szemben marad. Ez pedig fontos, uraim! A fény a szemben marad. A szem belül olyan, akár egy kivilágított csillagos tér. A fény a legkevésbé sem hatol be az agyba ebben a formában, hanem ott marad a szemben. Ha a fény behatolna az agyba, akkor semmit sem látnánk többé. Azért tudunk egyáltalán látni, mert a fény nem jut be az agyba. Képzeljék csak el, hogy ott állnak egy teremben, amiben sem asztalok, sem székek nincsenek, önök pedig egyedül vannak a négy fal között és a terem teljesen ki van világítva. Tudják, hogy világos van, de semmit sem látnak. Ha az agyat csak fény töltené ki, semmit sem látnánk. A puszta fény még nem elégséges oka a látásnak. A fény tehát marad a szemben, és azt teljesen bevilágítja. És miért van mindez? Nos, nézzék: itt ez a dobozka, tegyük fel, hogy én nem tudok róla, hogy ez itt van a hátam mögött. Csak akkor szerezhetek tudomást arról, hogy a dobozka ott van, ha a hátam mögé nyúlok. Ha a szemet a fény kitölti, akkor először érzékelnem kell, hogy a fény ott van, hogy tudomást szerezzek róla. Éreznem kell a fényt. Ezt pedig a lélekkel teszi az ember. A szemszerkezet azt állítja elő, amit érzékelni tudunk. A lélek pedig átmegy érte mindenen, az izmokon stb., és megérzi, érzékeli a kicsi embert a szemben. [Rajzol]

Minden szervünk azt üzeni nekünk, hogy a lélek az, aki érez. Érzi, ami odabent van. Ha komolyabban megvizsgáljuk valamelyiket, azonnal látjuk a lelkit, a szellemit, különösen a szem esetében, ahol az embernek állandóan az az érzése támad, hogy egy lyuk előtt kukucskál. Ebben az én kis kukucskálómban most éppen önök vannak mindannyian. Ha pedig mások kukucskálnak bele, azt is meglátom. De az az elképzelésem támad, hogy az én kis belső képem egyezik az itteni külsővel. Képzeljék el a szemüket mint egy kis kukucskálót, ami mögött ott ül a lélek, és azt hiszi, hogy mindez a nagyvilág. Nem lehet csak úgy elmenni a lélek mellett, ha az ember az igazságot vizsgálja.

Van itt még valami [a táblán mutatja]: a látóideg alatt, ahol az érháló is van. A látóideg nem ér el egészen előre, de az izmok az érhálóval egészen a lencséig eljutnak, sőt tulajdonképpen ők tartják helyén a lencsét.

Ez itt a szivárványhártya, amiről már beszéltem önöknek, más néven írisz. Ezt látjuk a pupilla körül, amiről viszont már tudjuk, hogy csak egy lyuk. Ez a bizonyos szivárványhártya igen összetett dolog. Lerajzolom önöknek még egyszer nagyban és oldalról. [Rajzol]

Van tehát egy szivárványhártyánk, ami az érhálóból alakul ki. Van még egy lencse, amit a szivárványhártya tart. Az írisznek, ha oldalról nézzük, van egy elülső és egy hátsó fele. A hátsó rész mindenféle színtestecskéket tartalmaz. Ezek icipici kis zsákok. Kék színtestecskék töltik ki a zsákocskákat. Ez minden embernél így van. Ezeket a kék színtestecskéket látjuk, ha egy kék szemű ember szemébe nézünk. Vagyis az írisz elülső fele áttetsző, és ezért csak a kék látszik, amikor egy szőke embert nézünk. Vagyis a hátsó falat látjuk. Ha barna szemű emberről van szó, ott is kék festék van hátul, de elől mindenfelé barna festékek is vannak, és eltakarják a kéket. Ha fekete szemű valaki, akkor neki fekete zsákocskák vannak elől. Nála sem látszanak a kék zsákok, csak a feketék. Ami tehát eldönti, hogy valaki kékszemű-e, barna vagy fekete, az a szivárványhártya, aminek a hátsó része mindig kék, és ha valaki kék szemű, akkor elől áttetsző. A barna vagy fekete szeműeknél elől is vannak zsákocskák, emiatt a hátsó kékek nem látszanak.

Miért van ez így? Ezeket a zsákokat a vér időről időre megtölti, majd újra kiürülnek. A vér egészen mélyen beléjük hatol. A kék szeműeknél is behatol a kék zsákokba, majd távozik. A barna szeműeknél is, de ott lerak egy-két barna vagy fekete zsákot, majd távozik, miközben magával visz néhány zsákot. Ez egy folyamatos történés az élet során.

Képzeljék el, hogy vannak olyan emberek, akiknek a vérében olyan erők vannak, hogy az ételt még a szembe is képesek eljuttatni. Ekkor lesz barna és fekete zsákocska a szemükben. Azok, akiknek fekete a szemük, azok egészen erőteljesen képesek az ételt bejuttatni a vérrel a szembe úgy, hogy az étel szabályszerűen tényleg a szembe kerül. A barna szeműek már nem teljesen képesek erre. A kék szeműek pedig egyáltalán nem képesek úgy bejuttatni a tápanyagot, hogy még az írisz eleje is telítődjön vele, így áttetsző marad, és látható lesz mögötte a hátsó, kék rész. Ezért az, hogy valaki kék szemű-e, attól függ, milyen mértékben képes a tápanyagokat keringetni a szervezetében. Egy kék szemű ember kisebb mértékű keringető erővel rendelkezik, mint egy fekete vagy barna szemű ember.

Egy északi ember rengeteg energiát használ fel, hogy a hideget féken tarthassa maga körül. Már nincs rá elég ereje, hogy ebből a tápértékből még a szemébe is juttasson. Mindet fel kell használnia a hideg ellen. Ezért kék szemű lesz. Egy délinek, aki a melegben él, megvan a megfelelő erő a vérében, hogy a szemébe is eljuttassa a tápanyagokat. A mérsékelt öv alatt leginkább az emberi természettől függ, hogy adott esetben több vagy kevesebb erő van a vérben.

Ez a hajszínnel is összefügg. Akinek erős a vére, az a hajába is eljuttatja a színezőanyagokat, és barna vagy fekete hajú lesz. Akinek kevesebb ereje van, az erre nem képes, ezért a haja világos marad. Így függ össze a kék szem és a szőke haj. Általában véve elmondható, hogy akinek nagyobb erő van a vérében, az sötét szemű és sötét hajú, akinek pedig kevesebb, az kék szemű és világos hajú. Mindez abból következik, amiket elmondtam.

Az emberek nemigen gondolkodnak el a legfontosabb dolgokról. Ha mégis elgondolkodunk ezekről, akkor óhatatlanul rá kell jönnünk, hogy minden él. A Föld is, amin élünk. Erről már az előző előadásokon is szó volt. A Föld egykor egészen fiatal volt, még amikor őslények éltek rajta. Ma körülbelül egy érett férfi korában van. Egyszer pedig majd megöregszik és elmúlik. Persze nem olyasmitől, amiről a mai materialisták beszélnek, hanem az öregségtől. De bizony már ma is benne van a korban a Föld, uraim. Ezért az emberiség javában is meggyengült az erő, ami a tápanyagot a szembe juttatná. Kinek kell tehát elsőnek eltűnnie a Földről? A fekete szeműek tovább bírják, mivel nagyobb az erejük. A szőkéknek kisebb az ereje, így hamarabb kihalnak. Az úr, aki a kérdést feltette, szintén említette, hogy kevesebben vannak ma a szőkék, mint korábban. Mivel a Föld már öregszik, és nem ad akkora erőt, mint korábban, már csak a feketéknek és barnáknak van elég erő a vérében, hogy keringessék a tápanyagokat. A szőkék tulajdonképpen kihalófélben vannak, mivel a vérükben már nincs elegendő erő.

Elmondhatjuk tehát, hogy testileg a szőkék mindig is gyöngébbek voltak, ám a lelkük erősebb volt. Régebben sok volt a szőke, akik lelkileg mind erősek voltak és sok olyasmit is tudtak, amit ma már senki sem tud. Ezért is hívtam fel arra a figyelmet, hogy a régebbi korokban mi mindent tudtak.

Vegyük például az ősi Indiát úgy öt, esetleg hatezer évvel Krisztus előtt. Eredetileg fekete őslakosok lakták ezt a területet. Meglehetősen sötétek voltak. Aztán bevándoroltak északról a szőkék. Belőlük lettek a bráhmanok, akiket különösen tiszteltek. Idővel, az emberi nem gyengülésével egyre kevesebben lettek a szőkék. Mára már csak a barna és fekete hajúak bírják ki. Ám ha nem segítenek nekik, akkor buták maradnak, mert minél erősebbek a test erői, annál gyöngébbek a lélek erői. Amennyiben a szőkék végleg eltűnnek a Földről, akkor az a veszély fenyeget, hogy az emberiség teljesen elbutul – hacsak nem jön valami, ami segít nekik: mint például az antropozófia, ami nem a testre van tekintettel, hanem a lélekre, és a szellemi vizsgálódásokból újra bölcsességet kovácsol, ha szabad így mondanom.

Látják, ha egy kis természettörténettel kezdenek foglalkozni, akkor máris felfedezik, hogy az emberiség egyre butább lesz, miközben testileg egyre erősebbé válik. Amikor a szőkék kihalnak, az emberiség teljesen elbutul, hacsak nem történik valami, ami, úgymond, besegít kissé, hogy egy olyan bölcsességhez jussunk, ami független a szőkék bölcsességétől. A szőke hajjal együtt járt a bölcsesség. Amilyen keveset adtak a tápanyagból a szemüknek, annyira sokat tartottak meg az agyuknak. A fekete és barna hajúak a szembe és a hajba küldték mindazt, amit a szőkék az agyuk számára tartottak fenn. Ezért váltak materialistákká, és csak a szemüknek hittek, ami miatt szükségük van a szellemtudományra, hogy az kiegyenlítse a mérleget. Vagyis pont akkora szükség van a szellemtudományra, amekkora mértékben az emberiség elveszítette a bölcsességet a szőkék eltűnésével. Nem szórakozásból építettük ezt a Goetheanumot, hanem avégett, amivé az emberiség válni fog, ha a szellemi út nem segít pótolni az elvesztett bölcsességet.

Ez az egész annyira komoly, hogy a Föld emberiségének szüksége van egy másik módszerre, amivel mindazt a bölcsességet fenntarthatja, amit az ősidőkben összegyűjtött, hiszen tudjuk, hogy minél kevesebb a szőke, annál inkább eltűnik az, amit ösztönös bölcsességnek nevezhetnénk. Az emberek elbutulnak. Csak akkor válhatnak újra bölcsekké, ha nem lesznek ennyire a testre utalva, sokkal inkább egy igazi szellemtudományra. Ez tényleg így van. Ha az emberek ezen ma nevetnek, hát tegyék azt. De minden máson is csak nevettek, ami aztán végül komoly fordulatot hozott.

Természetesen azokban az időkben, amikor az említett ősállatok, dinoszauruszok léteztek a Földön, még nem volt tehén, aminek a tejét az ember megihatta volna. Nem is nagyon hiheti senki, hogy abban az időben az embernek tejre lett volna szüksége. Éppen tegnap olvastam a következőket – olyan szerzőtől, aki egyébként fél a haladástól: ugyanúgy, mint ahogyan tehén sem létezhetett az ősidőkben, éppúgy szükségszerű, hogy azokat az embereket üldözzék, akik olyasmiket mondanak, aminek csak évszázadok múltán szabadna elhangoznia, mivel még nincs itt az ideje. De ez körülbelül úgy hangzik nekem, mintha azt mondanánk: amikor pedig eljött az ideje, hogy a tehén tehén legyen, egyetlen tehénben sem volt elég kurázsi ahhoz, hogy tehénné váljon. Azonban a helyzet az, hogyha a szellemtudomány arra a bizonyos évszázadra várna, amikor eljöhet, akkor sosem jönne el, mint ahogyan hasonlóan tehén sem létezne, ha az ősdisznó azt mondta volna, hogy ő inkább megmarad egy öreg ősdisznónak, ahelyett hogy tehénné változna.

A Földön olyan világ van, ahol szükség van merészségre a változtatásokhoz. Most éppen ahhoz kell a bátorság, hogy azokat az embereket, akik még rendelkeznek némi ösztönös tudással, arra sarkaljuk, hogy tudatos ismereteket szerezzenek. Ezért adom elő most itt önöknek ezeket úgy, hogy minden átlátható legyen, hogy mindenhová belássanak, hogy tudják, hogyan is állnak a dolgok. Ha egy könyvet vesznek a kezükbe vagy hallanak valamit a nagyvilágban, nem igen fognak rájönni, hogy mi is van valójában a háttérben, hogyan is történik mindez. Ezt ugyanis nem tudják az emberek. Még azt is csak akkor érthetjük meg világosan, hogy miért halnak ki a szőkék, ha tudjuk, hogy a tápanyagok a szembe és a hajba jutnak. A haj ugyanis nagyon szoros összefüggésben áll a szemmel.

Ha elmennek például Milánóba, és ott megnézik az oroszlánokat, akkor a következőt fogják látni. Az oroszlán sörénye napsugárszerűen szétágazó. [Rajzol] Ez ugyanabból az ősi tudásból ered, miszerint a szem éppoly szoros összefüggésben van a fénnyel, mint a haj.

A haj olyan, mint a növény, ami a talajból kinő, aminek növekedése a fénytől függ. Ha a fénynek nincs lehetősége rá, hogy a hajba táplálékot vigyen, akkor a haj szőke marad. Ha valaki inkább materiális, akkor fekete haja lesz, a tápanyagok bejutnak a hajába, de a tápanyag nem tűri a fényt. Mindezt a régiek tudták, még pár évszázada is, ezért az oroszlán sörényét nem bodrosra formálták, hanem sugarasra, mintha a nap sugarai ágaznának szét a fejéből. Nagyon érdekes mindezt megfigyelni!

Az orr. Szaglás és ízlelés

Múlt alkalommal a szemről beszélgettünk, és ami különösen feltűnő volt – hadd mondjam ki! –, az a szem csodaszerűsége, mivel a szem külső felépítése valóban a teljes világot mintázza. Ha pedig valaki oly módon ismeri meg a szem felépítését, ahogyan azt itt mi tettük a múlt alkalommal, akkor az rá fog jönni, hogy a szem tényleg egy külön kis világ. Ezt fejtegettem önöknek.

Így már két emberi érzékszervet is megismertünk: a fület és a szemet.

Nos, ugyancsak nagyon érdekes a szaglószerv, mint azt majd látni fogják, ami bizonnyal érdekli önöket, ha azokat a kérdéseket figyelem, amiket az utóbbi időben feltettek. Látszólag ennek a szervnek az ember számára nincs különösebb jelentősége, de például, mint tudják, egy kutya számára nagyon is van. Egy kutya esetében, azt mondhatnánk, hogy a teljes állati intelligencia a szaglásban rejlik. Csak gondolják egyszer át, mennyi mindenre képes egy kutya a szaglása segítségével. Még hosszú idő után is felismeri például azokat az embereket, akikkel egyszer már találkozott. Aki már figyelt meg kutyát, az tudja, hogy egy kutya nem arcról ismeri fel az embert, hanem szagról. Ha már hallottak arról, milyen kiváló nyomozók a kutyák, és hogyan akadnak egy-egy betörő nyomára, akkor elmondhatják: a szaglás segítségével ez esetben egészen rendkívüli teljesítményeket érhetünk el, pedig annyira egyszerű dolognak tűnik – de ezek szerint talán mégsem az. Csak jusson eszükbe a történelem, és látni fogják, hogy tényleg nem egyszerű. A nyelvünk is mondja, hogy nyomkövető. Persze, hogy a kutya a nyomot követi, ez így is van. De gondolják csak át, hogy a rendőrkutyának egymás után kell követnie, mondjuk, Lehmann betörő nyomait, majd Schmidt betörőét. A két nyom teljesen különböző. Ha egyformák lennének, akkor a kutya nem igen tudná követni őket. De ha belegondolnak, hogy nekünk kellene két emberi lábnyom között a szag alapján különbséget tennünk, hát bizony nem igen sikerülne. A kutyának ezzel szemben sikerül. Nem arról van szó, hogy a kutya összevissza rohangálva keresgéli a nyomokat, hanem egyértelműen követni képes azokat a szag alapján. Itt pedig már eljutottunk az intelligenciához.

Van itt még valami, ami nagyon fontos: az európaiak is használják a szaglásukat étkezésnél, illetve más külső dolgoknál is, ezek a szagok azonban nem sokat mondanak nekik. Ezzel szemben bizonyos afrikai néptörzsek ugyanúgy szimatolnak, mint a kutyák. Megszimatolják a még távol lévő ellenséget. Megszimatolják és olajra lépnek. Vagyis azt a fajta intelligenciát, ami a kutyát jellemzi, megtaláljuk egyes afrikai törzseknél is, hiszen ezek az emberek még jóval azelőtt, hogy az ellenség láthatóvá válna, megszimatolják a jelenlétét, mivel az ellenségnek más szaga van. Gondoljanak csak bele, milyen finom szaglás kellene ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy valaki ellenség. Ehhez tudnak még egy olyan csettintő hangot, ami úgy hangzik, mint egy korbácsütés, amit az európai ember egyáltalán nem képes kiadni.

Vagyis megállapíthatjuk, hogy minél kultúráltabb egy ember, annál kevesebb jelentősége lesz számára a szaglásnak. Ily módon megvizsgálhatjuk, van-e köztünk alulcivilizált nemzetség, mint a kutyák, vagy inkább magasan civilizáltak vannak. Ha kicsit leadnánk a disznóval szembeni ellenérzésünkből, akkor sokat tanulhatnánk, mert neki természetesen egészen kiváló a szaglása.

Elmondok önöknek még valamit, ami az eddigieknél még érdekesebb. Az egyik legintelligensebb állatnak az elefántot tartják. Az is. Tényleg rendkívül intelligens. Mi az, ami az elefántnál különösen fejlett? Ha elképzelik azt a részt, amit nálunk vagy a kutyáknál, vagy esetleg a disznónál orrnak hívunk, majd rendkívüli mértékben felnagyítjuk, akkor megkapjuk az elefánt ormányát. Vagyis az elefánt orra rendkívül fejlett, és emiatt ő a legintelligensebb állat. Ez nem azért van, mert nagy az agya, hanem azért, mert az agy közvetlen összeköttetésben van az orral.

Mindez azt követeli tőlünk, hogy vizsgáljuk meg az emberi orrot, hiszen annyira keveset tudunk róla. Tudjuk például, hogy milyen a felépítése stb., de tulajdonképpen nemigen tudunk többet annál, mint hogy az arc közepén van. Pedig az orr az agyba nyúló folytatásával együtt egy nagyon érdekes szerv. És ha arra gondolnak, amiket a fülről és a szemről mondtam, akkor nyilvánvalóvá válik, mennyire bonyolult is lehet az orr. Pedig nem különösebben bonyolult, viszont nagyon szellemes a felépítése.

Ha elölről nézzük az orrot, akkor középen egy falat találunk, amit nyilván önök is megfogtak már. Ez a fal jobb- és baloldalra osztja az orrot. (Lásd a rajzot!) Ahol az orrnak a két szem közötti része van, ott találjuk a koponyacsontba ágyazva a rostacsontot. Ez egy picike szita. A koponyacsontba bele kellene rajzolnom egy csontból készült szitát.

Megpróbálom leegyszerűsíteni, bár elég bonyolult. Van ott egy csont, ami olyan, mint egy szűrő. Csupa lyuk. Az orr belül körbe van burkolva nyálkahártyával. Mindenhol nyálkahártya van. (Lásd a rajzot!) Ezt Önök is konstatálhatják. Egy olyan hártyáról van szó, ami váladékot termel. Ha ez a hártya nem lenne, nem kellene orrot fújni. Vagyis, mivel néha orrot kell fújnunk, abból láthatjuk, hogy van odabent egy nyálkahártya, ami váladékot választ ki.

De a történet még bonyolódik. Valószínűleg megfigyelték már, hogy az a gyerek, amelyik sír, sokat fújja az orrát. Legalábbis falun, ahol az emberek keveset adnak az orrukra, jól megfigyelhető, hogy ha egy gyerek sír, akkor sűrűn kell törölni az orrát. Vagy éppenséggel a szemből is kerülhet víz az orrba, hiszen az orr egy csatornán keresztül közvetlen összeköttetésben van a szemmel, amely a könnymirigyekhez fut. A szemből folyamatosan jön a könny, ami aztán összekeveredik az orrváladékkal. Tehát az orr összeköttetésben áll a szemmel, és a két váladék folyton keveredik. Ebből is láthatjuk, hogy egyetlen szerv sem teljesen önálló. Az orr a szemmel van összekapcsolva. A szem nemcsak nézni tud, de sírni is. Az pedig, amit a szem kiválaszt amikor sír, összekeveredik azzal, amit az orr választ ki a belső nyálkahártyán. Az orrgyöknél lévő szűrőcsonton fut keresztül a szaglóideg. A szaglóideg egyfelől az agyba fut és két kötegre osztódik, valamint átjutva a szűrőcsonton kiterjed az egész orrban. Így aztán, ha cseppet sem illendő módon a kisujjunkat az orrunkba dugjuk, akkor érezhetjük az orrnyálkahártyát, ami át meg át van szőve szaglóideggel. Ezeket alapjában bárki megfigyelheti, mert az orr tényleg nagyon egyszerű felépítésű.

De most jön valami, ami sokat elárul annak, aki okosan közelít a dolgokhoz. Aki az emberi szemet alaposan megvizsgálja, azt láthatja, hogy egy embernél sem lát a két szem ugyanolyan élesen, és ugyanígy nincs olyan ember, akinek mindkét keze ugyanolyan erős lenne. Az ember jobb és baloldala sohasem egyformán erős. Ugyanígy van ez az orr esetében. Az emberek erősebben lélegeznek vagy az egyik orrlyukkal vagy a másikkal. Ahogyan van jobb- és balkezes ember is, ugyanúgy van, aki csak a bal orrlyukával lélegzik erősebben. Léteznek ilyen megfordított emberek. Akad, akinek még a szíve is a másik oldalon van!

Rendszerint a szív az embernek egy kissé a bal oldala felé van elcsúszva, és eszerint épül fel a többi belső szerv. Vannak azonban olyan „fordított” emberek, akiknek a szíve egy kissé jobbra van eltolva, és ezért a belső szervek is eszerint alakulnak. Ezt azonban csak akkor tudhatjuk meg, ha az illető megbetegszik vagy ha boncolják. Egy boncolásnál derült ki, hogy egyáltalán léteznek ilyen „fordított” emberek, akiknek a szervei jobb felé csúsztak. Mivel nem boncolnak fel mindenkit, ezért nem mindig derül ki, hogy valójában hány olyan ember is van, akiben ily módon megfordultak a szervei.

Egy rendes pedagógiának figyelembe kell vennie, ha egy gyermeknek a szervei fordítva vannak, mert különben katasztrofális eredményei lesznek. De ennek nem kellene gondot okoznia a nevelésnél, hiszen az ember nem pusztán egy fizikai szerkezet. Épp ez a nagy művészet a nevelésben, hogy tekintettel tud lenni ilyen dolgokra is.

Itt van például Benedikt [8] professzor története, aki egész sor bűnöző agyát vizsgálta meg. Ezt Ausztriában nem szívesen engedték meg neki, mert az osztrák emberek túlnyomórészt katolikusok, és szerintük ez nem helyes. Bécsben tevékenykedett. Akkor lépett kapcsolatba a magyarokkal, akik egy időben inkább kálvinisták voltak, így ők engedélyezték a koponyák Bécsbe szállítását. Aztán történt valami más. Volt egy megrögzött gyilkos – már elfelejtettem, hogy mennyi gyilkosság nyomta a lelkét –, aki jámbor hívő volt. Egy jámbor katolikus. Egyszer kipattant a hír, hogy a koponyákat Benedikt professzorhoz küldik Bécsbe, ahol az megvizsgálja őket. Akkor ez a megrögzött gyilkos fellázadt: ő ezt nem akarja. Nem akarja, hogy a fejét Benedikt professzorhoz küldjék Bécsbe, mert hogyan találja meg egymást a fej meg a test a feltámadás napján. Vagyis a feltámadás napjában ugyan hitt, de azért megrögzött gyilkos volt.

[8] Moritz Benedikt (1835-1920) osztrák orvos, a kriminálpszichológia egyik megalapítója

Mit is talált Benedikt professzor a koponyákon? Van az agyunkban hátul egy úgynevezett kisagy – majd még beszélek róla –, s erre a kisagyra ráborul a nagyagy egyik lebenye.

A kisagy úgy néz ki, mint egy kis fa, és erre borul rá a nagyagylebeny. Benedikt professzor azt találta, hogy azoknál az embereknél, akik sohasem gyilkoltak és nem is loptak (mert vannak még ilyenek is), azoknál a lebeny szinte teljesen beborítja a kisagyat – föntről egészen az aljáig –, míg azoknál, akik bűnöző hajlammal bírnak, alig takarja, éppen csak fölül fedi.

Az ember így születik. De uraim, olyanok, akiknél a nagyagylebeny csak felül borítja a kisagyat, rengetegen vannak. És ebben az esetben a nevelés nagyon sokat tehet. Nem kell valakinek feltétlenül gyilkossá válnia, csak mert nem elég nagy a hátsó agylebenye. Csak akkor válik azzá, ha helytelen nevelést kap. Ebből is láthatjuk, hogy ha a test felépítése nem megfelelő, akkor a lélek nevelésével ezen sokat lehet javítani. Az talán butaság, amit az egyebekben okos Benedikt professzor mond, nevezetesen, hogy a bűnözők egyáltalán nem tehetnek arról, hogy bűnözők. Csak mert embrióként az anya testében helytelenül feküdtek, ezért a hátsó agylebenyük nem fejlődött ki jól. ők tehát nem tehetnek róla. Akár még jól neveltek is lehetnek, de alapvetően a társadalomnak kell gondoskodni a helyes nevelésről.

Ebből is láthatják tehát, mekkora jelentősége van az emberi társadalomnak!

Azt kell tehát mondanunk, hogy a kutya esetében – térjünk egy percre vissza a kutyához – az orr ebben az egyszerűségében van igen remekül megalkotva. Mert mit is szagolunk tulajdonképpen, uraim? És mit szagol a kutya? Ha valahol hever egy darab anyag, mondjuk egy darab kréta, azt önök nem érzik. Csak ha az anyagot meggyújtják, és az anyag füstté vagy gőzzé válik, s az orrot mint légnemű anyag éri el, akkor érezzük. Csak azt érezhetjük, ami előbb légneművé válik. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a körülöttünk lévő levegőnek el kell keverednie a légnemű anyaggal. Azért érzünk tehát egy anyagot, mert légneművé vált. Mást nem tudunk szagolni. Természetesen érezzük az alma vagy a liliom illatát. De butaság lenne azt hinni, hogy a szilárd liliomot szagoljuk. Azokat a gőzöket szagoljuk, amiket a liliom kibocsát. Csak ha a liliom légnemű anyagot bocsát ki, vagyis illatot, ami az orr idegeihez is eljut, akkor érezhetjük a liliom illatát.

Vagyis amikor a vad megérzi ellenségét, akkor is működik valamiféle kipárolgás. Ebből is láthatják, hogy az ember hatóereje sokkal tovább terjed, mint ameddig a keze elér. Ha mi vadak lennénk, és közelednénk Arlesheim felől, akkor már onnan éreznénk, hogy az itt ülők között van-e ellenségünk vagy nincs. Vagyis az ellenség egész Arlesheimig érezteti magát. Önök még Arlesheimben is ott tudnak most lenni a kipárolgás segítségével, amit mint illatot kibocsátanak. Mindenhol jelen van az ember a szagán keresztül, még messze a testétől is. Sokkal inkább érezhető a jelenléte a szagán keresztül, mint abból, ami látható belőle.

A kutyában van valami, ami az emberben nincs meg, és ami a kutyát rendkívül érdekessé teszi. Önök is mind ismerik ezt a jelenséget. Ha van kutyájuk vagy látnak egy kutyát, amelyet jól ismernek és amelyik önöket is jól ismeri, találkozásukkor a kutya csóválni kezdi a farkát. Miért csóválja a kutya a farkát? Mert örül. Az ember nem csóválhatja a farkát, ha örül, azon egyszerű oknál fogva, hogy már nincsen neki. Az ember elkorcsosult abban a tekintetben, hogy az örömét már nem képes ilyen módon kifejezni. A kutya megszimatolja az embert és csóválja a farkát. A szag miatt az egész teste izgalomba jön, és ez úgy fejeződik ki, hogy a farok izmai megkapják az öröm élményét, és a kutya csóválni kezdi. Az ember mára már egyáltalán nem rendelkezik semmivel, amivel az örömét ilyen formában kifejezésre juttathatná.

Mint látjuk, az ember ugyan magasabb kultúrával rendelkezik, mint a kutyák, de már nincs meg hozzá a lehetősége, hogy az örömét a gerincvelőn levezethesse, ahogyan az a kutyánál történik. A kutya orrán át bejut a szag, ami lemegy a gerincvelőn egészen a farokig, amit csóválni kezd.

Vagyis valamiképpen utóbb a gerincbe kerül az, ami az orrán át bejutott. A gerinc vége pedig a farok, amit csóvál. Erre az ember nem képes. Vajon miért? Elmondom önöknek, hogy annak ellenére, hogy az embernek is van gerincvelője, miért nem képes mégsem végigvezetni rajta a szagot.

Felrajzolom önöknek oldalról az egész emberi fejet, majd pedig azt, ahogyan a gerincvelő továbbfut. Egészen le a végéig. A kutyánál ez a farokban végződik, amit csóválni tud. Az ember azonban visszafordítja a gerincvelő erejét. Az embernek egyébként is megvan az ereje ahhoz, hogy az erőirányokat megfordítsa, amire viszont az állatok nem képesek. Az állatok mind négy lábon járnak, és ha nem, mint egyes majmok is, az csak rossz nekik, mert alapvetően a négy lábon járásra vannak megalkotva.

Az ember azonban élete folyamán felegyenesedik. ő is úgy kezdi, hogy először négy lábon jár, de azután felegyenesedik. Ez az erő, ami a gerincvelőben folyik, az egész agyat szinte előrenyomja. Tényleg megdöbbentő látvány egy kutya, amint a farkát csóválja. Ha az ember összehasonlítja magát vele, azt kell mondania: hogy a csodába tudja ez csóválni a farkát, én meg nem? De mindazt az erőt, amivel a kutya a farkát csóválja, az ember visszafordította, és felküldte az agyába. Vagyis az erőt, ami a kutyánál hátrafelé megy, mi előrefelé visszük az agyunkba. Képzeljék el a következő történetet: a mi gerincünknek is van vége odalent, de az teljesen elkorcsosult, összenőtt farokcsontokból áll, míg a kutyának jól fejlett, szépen képzett csontjai vannak. Nekünk az csak egy kis összenőtt csonk, amit lehetetlen csóválni, és a bőr is benőtte. Ezt az erőt mi egyenesen az agyunkba vezetjük, s ha odafent nem lenne koponyacsont, akkor az agyunkat a magasba nyújtva csóválhatnánk, amikor egy kellemes szagot érzünk. Vagyis: ha a koponyacsont nem határolná az agyat, akkor egy különösen örömteli találkozás alkalmával az agyunkat előrefelé csóválhatnánk.

Ez a különös sajátsága van az emberi szervezetnek: megfordítja az állati történéseket. Vagyis bár kifejlődik a csóváló erő, de mi megfordítjuk azt. A valóságban mi is csóválunk, és egyes embereknek különös érzékenysége van ehhez. Azok a tanácsosok például, akik hercegek körül forgolódnak, szinte csóválnak, mikor a herceg közelében vannak. A valóságban persze nem csóválnak, de az embernek mégis az a képzete támad, hogy képesek rá. Mert lelkileg valóban megteszik. Ez pedig valami olyasmi, ami hasonlít a csóválásra. Ha valaki már kifejlesztette azt a képességét, amit (ez a kifejezés már sok félreértésre adott okot) tisztánlátásnak nevezünk, ami abból áll, hogy az ember bizonyos dolgokat jobban lát, mint mások, akkor nemcsak érzi, de valóban látja is, hogy az udvari tanácsos ténylegesen csóvál a herceg előtt. Persze nem a farkával, hiszen az nincs neki. Az agyával csóvál elől. Igaz, hogy az agy szilárd része nem képes csóválni, de a hő, ami az agy finomabb részét képezi, csóvál, ha a tanácsos a herceg előtt áll. Váltja egymást a meleg és a hideg. Ha van egy kevés érzékük az ingadozó hő érzékelésére, akkor önök is láthatják, hogy amikor a herceget körülveszik a tanácsosok, akkor tényleg olyan, mintha szamárfülük nőtt volna. Mondhatjuk azt is, mivel tulajdonképpen ez lenne a helyes, hogy ott elől az étertest csóvál.

Az elefánt vagy a kutya esetében éppen ez a történés fejleszti ki a gerincvelőt. Az ember előreküldi mindazt, ami az elefántnál vagy a kutyánál csökevény marad. Két idegi rész, amiket pirossal és sárgával jelöltem, az agyba fut be. (Lásd az előző rajzot!) Az agyban két dolog találkozik: az, amit előretolunk mint „csóválószervet”, és a szaglóideg. De ez a szaglóideg a kutya esetében hatalmas mértékben tolódik be az agyba, mert semmi sem hat ellene, hiszen ami ellene hathatna, az hátul csóválgat. Az embernél azonban megfordul ez az erő. Az egész csóváló erő szembeáramlik az orrból jövő ideggel, ezért az agyba benyomuló ideget olyan kicsire nyomja össze, amennyire csak lehetséges. Ezért kialakul az agyban egy szerv, ami ugyan szaglás szempontjából elég hátrányos, de bizonyos értelemben emberré teszi az embert. Ezek a felnyomott erők.

Az állatoknál, a kutyánál és az elefántnál elől az agyban van egy hatalmas szaglóideg. Az embernél ez a szaglóideg elcsökevényesedett, viszont itt raktározódik az idegek előtt mindaz, amit az ember alulról visszafordít. Ott, ahol a kutyának a kívülről jövő szag van az agyában, ott az embernek az agy legnemesebb része van. Ennek az lett a következménye, hogy az előagyban van az embernek az a része, ami képes valakivel együttérezni, amelyik képes a másik embert egyáltalán megérteni. Ez valami egészen nemes dolog. Ami hátul csóvál a kutyánál, azt az ember egy nemes érzetté alakítja. Vagyis ott azon a ponton, ahol lenézett szaglóidegeink az agyba futnak, kialakult egy rendkívül nemes szerv.

Mondtam már önöknek, hogy a bal és a jobb orrlyuk nem egyforma erősen érez. Gondolják csak át, hogy mit is csinálnak azok, akik erőteljesen szoktak gesztikulálni. Bizonyára láttak már ilyen embert: kezeivel felnyúl és az orra előtt hadonászik, mivel azon a ponton jut testi kifejezésre az agyban a döntőképesség.

Az orrot elválasztó porc a kutyánál úgy alakult ki, hogy a kutya nemcsak hogy követni tudja a nyomokat, de más és más szagokat fog fel a jobb és a bal orrlyukával. A jobb orrlyukával mindig az épp követendő szagot érzi, míg a bal orrlyukával az összes eddig követett nyomot tartja számon. Ezen keresztül egyre okosabb lesz a nyomkövetésben, ahogy mi is egyre okosabbak leszünk, ha egyre többet tanulunk meg bizonyos dolgokról, amiből aztán az agy egyre többet tárol. A kutya agya rendkívül jól tárolja a szagokat. Ettől olyan jó nyomkövető.

Itt még egy nyomot követhetünk mi is, ami az emberi élethez vezet. Megfigyelhetjük a következőket. A szaglásunk ugyan el van nyomva, de Mozartnak például akkor jutottak eszébe a legszebb melódiák, ha valahol egy kertben egy virágot szagolgatott. Ha Mozart utánagondolt volna, hogy ez miért is van, talán arra jut, hogy ezt az illatot már érezte valahol, és tetszett neki. Természetesen sosem jutott Mozartunk arra a gondolatra, hogy: „Hát igen, igen, ezt a szagot már ebben és ebben a kertben, ennek és ennek a virágnak a közelében éreztem. Micsoda csodás illat! Szinte csóválhatnékom van!” Ezt nemigen mondta Mozart. Helyette a legszebb dallamok jutottak eszébe, ha újra érezte egy-egy virág csodás illatát. Ebből láthatják, hogyan kapcsolható össze szaglásunk az emlékezettel.

De ez nem azzal a résszel függ össze, amit a szagláson keresztül először az agyba küldünk, hanem azzal az erővel, amit aztán visszatömködünk oda. Ezen keresztül kialakul az ember megkülönböztető képessége. Ha tehát valakinek különösen jó a logikai gondolkodása, akkor arról elmondható, hogy a szaglóidegét az agyával elcsökevényesítette, bár azt alkalmazza, ami egyébként a szaglásra van. Már-már azt mondhatnánk, hogy az a különösen okos ember, aki saját kutyatermészetét meglehetősen nagymértékben legyőzte önmagában.

Ha tehát valaki kutyamód rendkívül jó szaglással születik, és aztán úgy nevelik, hogy egyéb dolgokat, amik nem szagok, jól megkülönböztessen, akkor abból nagyon okos ember lesz.

Az okosság, a megkülönböztető képesség abból származik, hogy az ember legyőzi a szaglószervét. Az elefánt és a kutya esze az orrában van, vagyis meglehetősen távol önmaguktól. Az ember önmagában hordja az okosságát. Az még nem sokat jelent, hogy az embernek és az állatnak ugyanolyan szervei vannak. Persze az embernek és a kutyának is van orra. Éppenséggel pont az az egyik különbség, hogy nem mindegy, miként is van az a szerv elrendezve. Ebből látható, hogy van valami, ami az emberben képes működni, míg a kutyában nem. Így juthat el az ember a testiségből egészen a lelkiekig, ha ezt felismeri. Mert sem az orrnak, sem a hátgerinc seprűszerű végének, amit a kutya csóválni tud és ami némi csontból és bőrből áll, nincs meg az az ereje, hogy visszafelé hasson. Ez a késztetés a lélekből jön, amivel azonban a kutya és az ember nincs azonos mértékben ellátva.

Nos, mint látják, bemutattam az orrot és mindazt, ami hozzátartozik. Az agyig húzódó részeivel pedig kapcsolatba hoztuk az emberi értelmet.

Valami érdekeset találunk akkor is, ha azt az érzékszervet hasonlítjuk össze vele, amely hasonlónak tűnik ugyan a szagláshoz, mégis kolosszálisan eltér tőle: mégpedig az ízlelést. Annyira rokon a kettő, hogy például azon a környéken, ahol születtem, az emberek egyáltalán nem használják azt a szót, hogy szagolni, hanem csak azt mondják, ez finom vagy nem finom – akkor is, amikor szagolnak. Egyszerűen nem is beszélnek szaglásról ott, ahol születtem.

(A közönség itt közbeveti, hogy náluk sem.)

Ezek szerint itt Svájcban sem beszélnek szaglásról, csak ízlelésről, mivel az embereknek a kettő annyira rokon, hogy nem is különböztetik meg őket.

Pedig ha megvizsgáljuk az ízlelést, akkor találunk valami nagyon furcsát, ami persze hasonló a szagláshoz. Ma nem fejtem ki bővebben, mert később még úgyis beszélek róla. Hátul van a lágy szájpadlás, elől a kemény szájpadlás, a fogak, az íny. Pont úgy, ahogyan az orrba is megy az agyból egy sor ideg, ugyanúgy a szájba is mennek idegek. De ezek az idegek például nem mennek az ínyhez és nem mennek a kemény szájpadláshoz sem, sőt, még a nyelv elejéhez is csak nagyon kevés, inkább a nyelv és a szájpadlás hátsó részéhez. Vagyis ha megvizsgálnánk, hol találunk inkább ízlelő idegeket, akkor azokat a hátsó részen találnánk, elől szinte semmit. A nyelv hegye nem ízlelésre van, sokkal inkább tapintásra. Csak a nyelv hátsó része és a lágy szájpadlás ízlel. Ha benyúlnak a szájukba és megtapintják, akkor érezhetik, hogy elől kemény, hátul puha. Ez a puhaság az, amivel ízlelünk. Az íny semmit sem ízlel.

Érdekes még továbbá, hogy az ízlelés szorosan összefügg a belső szervekkel. Nem azon múlnak a dolgok, hogy egy ételt kémiailag kielemezzünk. Egy ételnek ízlenie kell. Az ember számára a táplálkozásban az íz a szabályozó. Kis gyermekeknél sokkal inkább kellene figyelnünk arra, mi az, amit szeret a gyerek és mi az, amit nem, mint arra, hogy milyenek a kémiai összetevők. Ha ugyanis figyelnénk a gyerek ízlésére és megfigyelnénk, mi az, amit mindig visszautasít, akkor rájönnénk, mi is az, ami nincs rendben az alhasában. Akkor pedig be kell avatkozni. De ez nagyon különös ám, uraim! Felrajzoltam önöknek a szaglóideget, most felrajzolom az ízlelőidegeket, amelyek a nyelvhez és a szájpadláshoz futnak.

Felrajzoltam azt is, ami az embernél visszafordul: a csóválóerőt, ami a kutyánál egészen hátul van. Ha előrefelé haladunk, akkor az embernél jön a has, a belső szervek, mint a kutyánál is, és ennek megfelelőek az ízlelőidegek. Valójában a következő történik: amikor a kutya átadja magát a szagoknak, akkor csóválja a farkát, mert az egész testén átengedi ezt az erőt. Egészen a test végéig fut az inger. A farok a legvége. Elől van az orrhegy, leghátul a farok hegye. Mindaz tehát, ami a kutyában összefügg a szaglással, keresztülfut az egész testen. Amit viszont megeszik, az nem megy végig, hanem megáll a belső szerveknél a hasban. Ez nagyon érdekes.

Ebből látható, hogy minél beljebb fekszik valami, ami az idegekkel összeköttetésben van, annál kevésbé hat távolra a testben. Következő alkalommal látni fogjuk, hogy az idegektől függ az egész emberi felépítés. Az idegek alapján épül fel az ember. Ha a kutya esetében feltesszük a kérdést, hogy mi alapján épül fel a farok, akkor a válasz az, hogy az orr alapján. Mi alapján épül fel a bél? A száj alapján. Az idegek vannak az egyik oldalon és alkotják meg a testet a másik oldalon. Ez olyasmi, ami önöket további következtetésekre kell hogy sarkallja. Sok mindenre rájöhetnek abból, ha tudják, hogy a kutya egész farokcsóválása az orrból ered, vagy ha a belei jól érzik magukat, az a szájából ered stb. A többit majd később.

Vagyis nagyon érdekes, hogy hogyan is függenek össze az idegek a testfelépítéssel. Azért is mondtam nemrégiben, hogy még a vakok is profitálnak valamit a szemükből, mivel a látóidegek, habár a látásra nem jók, de alakítják a testet. Hogy valaki hogyan néz ki, az például a fej és a szem idegeitől függ és persze még sok egyéb idegtől is. Ha pedig azt kutatjuk, miért különbözik az ember külalakja a kutyáétól, erre az orrot vizsgálva kapunk választ. A kutya testfelépítésében legnagyobb szerepe az orr idegeinek van. De az ember ezt legyőzte, így az orr, funkcióját tekintve egy kissé visszaszorult. Az orr a kutya esetében egy magasabb lépcsőfokot jelent. A kutya legelső mestere az orra. Az ember esetében az orr tevékenysége el van nyomva. Látni fogjuk majd, mi minden járul még hozzá a test kialakításához. A szem és a fül például fontosabb szerepet tölt be testünk kialakításában, mint az orr.

Az érzékelés tanának szellemtudományos alapjai

Uraim, ma befejezzük a múltkori kérdés megválaszolását. Láthatják, hogy a bőrén keresztül az egész ember egy érzőszerv. Már maga az emberi bőr is egy különlegesen komplikált valami. Egészen csodálatraméltó! Ha kívülről befelé követjük a bőr felépítését, akkor legkívül találunk egy áttetsző réteget, az úgynevezett szaruréteget; ez a felhám. Csak nálunk, a fehérbőrű európaiaknál áttetsző, a négereknél, indonézeknél, malájoknál tele van tűzdelve kis színtestecskékkel, amik megszínezik. Nálunk, európaiaknál azonban átlátszó ez a bőrréteg, a szaruréteg vagy felhám. Azért hívják szarunak, mert ténylegesen ugyanabból az anyagból épül fel, mint az állatok szarva, csak kicsit másképp van elrendezve. Ebből áll a bőrünk, a hajunk és a körmünk is. Tulajdonképpen ebből a bizonyos rétegből alakulnak ki. A szaruréteg alatt fekszik az irharéteg, amely megint csak két részből áll: egy felső rétegből, amit pirossal, és egy alsó rétegből, amit itt, mondjuk, zölddel jelölök.

Mi emberek tehát tulajdonképpen egy háromrétegű bőrrel vagyunk burkolva és befedve: egy külső szaruréteggel, egy közbülső irhával és egy belső irharéteggel.

A legalsó, zölddel jelölt réteg táplálja az egész bőrt. Ott raktározódnak a bőr tápanyagai. A középső viszont, amit pirossal jelöltem, mindenféle anyaggal van kitöltve, mindenekelőtt izomrostokkal. De ami számunkra különösen fontos, hogy ez a bőr telis-teli van icipici hagymácskákkal (sárga szín). Egyik a másik mellett helyezkedik el úgy, hogy mindenütt ezeket a hagymácskákat találjuk. Ezer meg ezer ilyen kis hagyma van a bőrünkben, amiket azért nevezek hagymának, mert különösen jellemző rájuk a rétegesség. Legkülső réteg, első réteg, második réteg és még sok-sok további réteg. Ezeket a kis testecskéket egy Pacini [9] nevű olasz fedezte fel, akiről aztán elnevezték őket Pacini- féle testeknek. Pont olyan rétegekből állnak, mint a hagyma, mégpedig úgy, hogy kifelé van egy vastagabb héj, majd befelé az egyre vékonyabb többi réteg, ahogyan azt ide felrajzoltam.

[9] Filipo Pacini (1812-1883) olasz anatómus

Egy ilyen aprócska kis test, ugyanis csak mikroszkóp alatt látható, húsz-hatvan rétegből áll. Képzelhetik, mennyire aprók lehetnek. Az emberi test teljes felületén ilyen picike hagymácskák vannak elszórva. Nemcsak a kígyóknak, de az embernek is a nyelvén van belőlük a legtöbb. Azért az elég furcsa, hogy a legtöbb a nyelvünkön van. Sok van az ujjhegyeken és egyéb testtájakon is, de mint említettem, a legtöbb a nyelv hegyén található. Ha valaki összehasonlítja a nyelv hegyén lévő hagymácskákat azokkal, amik az ujjbegyen vannak, akkor azt láthatja, hogy hétszer több van a nyelven, mint az ujjakon.

Minden ilyen kis hagymából kinyúlik egy idegszál. Az idegrost valahogyan megkeresi magának az utat a gerincvelőbe, és a gerincvelőből az agyba. Most képzeljék el, hogy csupa ilyen idegrost indul ki az agyból a test minden tájára, és a végén ilyen kis hagymákat képez, vagyis például a nyelv hegyéhez is. Az embert akár az alapján is felvázolhatnám, ahogy ezek a rostok kiindulnak az agyból, majd megérkeznek a bőrhöz, ahol hagymákat képeznek.

Ez már csak azért is érdekes, mert ezt tényleg el lehet így képzelni, és az ember legalább valami valódit képzel el: tegyük fel, hogy ez itt a földfelszín (lásd a következő kép bal oldalát), van benne egy igazi hagymánk, ami kinő a földből és virágot hoz. Igen, uraim, hasonló a folyamat az emberi testben is.

Itt vannak bent a hagymák (lásd a jobb oldali rajzot), a szár pedig az ideg belsejében van; bár a nyelv esetében ez nagyon rövid, azonban vannak más idegek is – például amelyek a talpból jönnek a gerincen keresztül az agyba –, ezeknek rettentő hosszú rostjuk van. Amiből a bőrünkben lévő hagymák állnak, abból lesznek a virágok az agyunkban. Így elképzelhetjük, hogy az emberben a bőr egyfajta talaj, csodásan megteremtve bár, de azért talaj. Kívül ott a szaruréteg, amiben mindenféle kristályok és egyebek vannak beraktározva. Ez lenne a szilárd földtömeg, azt borítja a humuszréteg. Az a különbség, hogy az embernél fordítva, kívülről halad befelé: a szaruréteg alatt van az irha, az a talaj. A talajból pedig mindenhol kinőnek a kicsiny hagymácskák és az agyban virágot hoznak.

Nálunk, idősebbeknél ez a folyamat már nem igen követhető nyomon, csak alvás közben, de a gyerekeknél még sokkal inkább így van. A teljes első életévben, amíg az értelem fel nem ébred, egy igen élénk hagymatevékenység van jelen az idegrendszerben. Pontosan úgy, ahogy a nap süt a virágokra a hagyma esetében, úgy ragyogja be a gyermeket a belső fény, hiszen ő még nem a felvett külső fényt helyezi az értelmébe. Ez pedig olyan, mintha a nap bevilágítaná a fejet és ettől a hagymák virágzásnak indulnának. Valójában az idegekben növényi élet zajlik. A bőr idegeiben egy egész növénybirodalom él. Csakhogy amikor iskolába megyünk, akkor ez a fejlődés megáll bennünk. A gondolkodáshoz használjuk fel azokat az erőket, amik eddig az idegekből jöttek. Kiszívjuk onnan és gondolkodásra használjuk. Ez nagyon érdekes. Az emberek általában azt hiszik, hogy az idegek gondolkodnak. Az idegek nem gondolkodnak. Az idegeket csak fel lehet használni gondolkodásra oly módon, hogy többé-kevésbé kilopjuk belőlük a fényt. Amit pedig kilopunk, azt gondolkodásra használjuk. Az emberi lélek kilopja az idegekből a fényt. Ez már csak így van. Aki mindezt végiggondolja, végül is elismeri egy önállóan működő emberi lélek létét.

A bensőnkben sarjadó hagymanövényeket tekintve az állatokhoz meglehetősen hasonlóak vagyunk. Minden állatnak, még a legalacsonyabb rendűnek is, még annak is, ami csak nyákmasszából áll – ha valamilyen formával rendelkezik és érzékel –, vannak érzőidegei, amelyek valamilyen hagymaszerű formában a kültakaró felé futnak. Minél magasabb fejlettségi fok felé haladunk, annál egyedibbek az egyes hagymák. Ilyen specializálódott ideg például az ízlelőideg.

Elől, a nyelv elején, mint azt a múltkor már említettem, vannak érzőmirigyek. Azért annyira érzékeny a nyelv hegye. Ennek ellenére a nyelv hátuljával és a lágy szájpadlással ízlelünk, vagyis mind a nyelv hátulján, mind a szájpadláson elszórtan ilyen kis hagymácskákat találunk. Ezek a hagymák egy kis gödröcskében ülnek és az idegekhez kapcsolódnak. Egyszerűen befurakodnak az irharétegbe. A nyelv hátulján vannak ezek a kis gödröcskék, itt egészen a felszínig furakszik a hagymácska, úgy, hogy a gyökerek is áttetszenek. A nyelvgyöknél rengeteg ilyen gödör van, minden gödörbe belenő egy hagyma, és ezekkel érezzük az ízeket.

Ezzel az érzettel, vagyis a testünk felületén megtalálható hagymákon át veszünk tudomást a világról. De önök is tudják, hogy erre nem igen emlékszünk. Ha van egy érdes székem, akkor érzem, hogy az érdes, mert testszerte érzőidegeim vannak, amik folyton változnak. Képes vagyok erre, de mindeközben az emlékezetünk sem igen erőlteti meg magát, ahogyan az ízlelés esetében sem. Talán egy kicsit jobban, de csak tudattalanul. Azok az emberek, akik gurmanok, már előre tudják, hogy valami finom-e, nemcsak akkor, amikor belekóstolnak.

Ezek a hagymák tehát a gerincvelőn keresztül egyenesen az agyba hatolnak, ahol virágot bontanak. De mindennek, amit ízlelni akarunk, először fel kell oldódnia a nyálban. Semmit sem tudunk ízként érzékelni, ami nem válik vízzé. De akkor fel kell tennünk a kérdést. Mi az, amit érzünk? Semmit sem ízlelhetnénk, ha nem lenne bennünk víz. A bennünk lévő szilárd ember nem képes ízt érezni. Ez úgy történik, hogy az ízlelőbimbókon először keresztülmegy a víz, az a víz, ami bennünk van, ami aztán elkeveredik az ételben lévővel; vagyis a belső víz, amiből az ember van, keveredik a külső vízzel. Tehát nem a szilárd részünk ízlel, hanem az a víz, amiből testünk 90 %-a áll. Leginkább a nyelv ízlelőbimbóinál folyékony állagú a bennünk lévő víz. Mint ahogy egy gejzírből, egy gödörből tör fel a víz, úgy tör fel a víz a nyelvgyökünknél is. Ha azt a vizet, ami a száj váladéka, kiköpöm, akkor nem tartozik többé az emberhez. Elvált tőle. De amíg ez a víz a nyelvem gödröcskéiben van, addig éppúgy hozzám, az emberhez tartozik, mint az izmaim. Nemcsak szilárd izmokból állok, hanem vízből is. Ez a víz az, amit valójában ízlelünk, mert elkeveredik a kívülről jövő vízzel. Mi történik, amikor cukrot nyalogatunk? Ebben az esetben belülről vizet vonzunk be a nyelv gödröcskéibe, ebbe a vízbe jut bele az oldott cukor, a folyékony ember telítődik vele, ettől pedig jól érzi magát. Eközben a cukor a test folyadékában felszaporodik, mert a cukor ezekben a gödröcskékben tud igazán jól kiválasztódni.

Csak mi emberek tudunk ízlelni. De miért csak mi tudunk ízlelni? Ha halak lennénk és uszonyunk volna – az is egy érdekes létforma –, akkor minden amit ízlelünk, hatással lenne az uszonyunkra. De ehhez vízben kellene úszkálnunk, hogy mindig minden remekül oldott állapotban legyen számunkra, még az egészen finom anyagok is, mert a halak az egészen finom anyagokat is érzékelik, ami a vízben van, és mindig az ízek után fordulnak, ami rögtön az uszonyokhoz jut, és tovább mozgatja azt. Ha valahonnan valami finomat éreznek, akkor arra mozgatják az uszonyukat és odaúsznak.

Mi emberek képtelenek vagyunk arra, amire a halak. Nincsenek uszonyaink, mert teljesen elcsökevényesedtek. Már nem tudjuk az ízlelést a mozgatásunkra felhasználni. Ezért inkább belső lényegünkké változtatjuk. A halaknak rendkívül kifinomult az ízérzékelése, de nincs belső ízlelésük. Mi bensőnkké tesszük az ízeket, amit aztán átélünk, míg a halak teljesen a vízben élnek, és a vízzel együtt élik meg az ízeket. Ezért fordul elő a halaknál, amin az ember annyira csodálkozik, hogy egészen mélyre beúsznak az óceánba, ha tojásokat akarnak rakni. Még az Atlanti-óceánig is elúsznak, egészen más földrészekre. A fiatalok pedig majd lassanként szépen újra visszatérnek az európai partokra. Miért van ez így? Mert az európai partok, ahol úszkálnak, édesvizűek. A halak érzik, hogy egy kevés só feljön a torkolat felől, ezt megérezve felúsznak a tengerhez. Amikor pedig a másik oldalon a nap másként kezdi sütni a Földet, azt is megérzik, és a fél világon átúsznak az íz nyomában. A fiatalok pedig visszaízlelgetik magukat oda, ahol az öregek is éltek. Tehát általában véve az íz vezérli őket.

Ez egy rendkívül érdekes dolog. A víz, ami a folyókban folyik és ami a tengerben van, tele van ízekkel. Ahogyan a halak a vízben úszkálnak, az az ott található ízek szerint történik. A víz íze mozgatja a halakat, és határozza meg az úszás irányát. Természetesen, ha egy darabka vízfelszínre rásüt a nap, ott a napsütés hatására minden finoman feloldódik, és más íz keletkezik. Ezért látjuk ott a halakat ficánkolni. Mindez az íz miatt van.

Igen, uraim, ez a történet nagyon érdekes. Nekünk embereknek is úszni kellene, ha azt szeretnénk, hogy az ízlelés irányítson. Amikor cukrot eszem, akkor a bennem lévő vízember oda akar úszni. Az odaúszási kényszer megvan. Alapvetően az ember is folyton az íz után akar menni. Csakhogy a szilárd test visszatartja. Abból pedig, ami úszni akar, de nem tud – merthogy mindig van bennünk egy hal, ami úszni akar, de nem tud –, tehát abból, ami úszna de nem tud, megtartjuk magunknak azt, ami az ízből megalkotja belső lelkiségünket. Ugyanis az ízeket az étertestünkben éljük meg, csakhogy az étertestet fogva tartja a víz, és a vizet is fogva tartja valami más. Ebből viszont természetesen az következik, hogy az embernek van éterteste, és hogy ez az étertest egyáltalán nem a földönjárásban tehetséges, hanem csakis az úszásban, ami tehát tulajdonképpen egy hal; csakhogy az ember felegyenesedett, és ezáltal megváltozott. De az ember rendelkezik azzal az étertesttel, amit csak a folyékony ember hordozhat. Ennél fogva az ember folyton úszni szeretne, úszni a finom vízben, ami a levegőben is jelen van. Ott szeretnénk folyton úszkálni. De átváltoztatjuk ezt az úszást egy belső ízleléssé.

Látják, elsősorban az ilyen dolgok vezetnek minket az ember megértésére. Ezt nem olvashatják egyetlen mai tudományos könyvben sem, mivel az emberek többnyire csak a hullákat figyelik meg, nem pedig az élő embert. Természetesen, ha a hullát szemléljük, az már nem akar úszni. Nem is részesedik az életből. Mi azért részesedünk az életből, mert minden megvan bennünk, ami a világban megvan. Halak vagyunk, és a pára, vízpára, amely itt van, szintén hasonló hozzánk. De folyton úsznánk benne, és mivel erre nem vagyunk képesek, ezért magunkba öntjük és ízleljük. A halak tulajdonképpen nagyon hideg lények. Csodásan ízlelhetnék mindazt, ami a vízben feloldódott. Azért nem teszik mégsem, mert rögtön működésbe lendül az uszonyuk. Ha elvennék az uszonyukat, akkor magasabb szintű állatokká válnának, és elkezdenék élvezni az ízeket.

Nos, itt van megint az a másik átalakult hagyma, az az ideghagyma, amiről múlt alkalommal beszéltem önöknek.

Az, amelyik az orr nyálkahártyájába ágyazódik be. De ezek a hagymák nem egy gödröcskében vannak, amiből víz tör fel, hanem felhatolnak egészen a felszínre. Ezért ezek a hagymák csak azt képesek érzékelni, ami eljut hozzájuk. Vagyis el kell juttatnunk a rózsaillatot orrunk ideg-hagymácskáihoz, hogy érezhessük azt. Az emberi test egy darabkáját arra használjuk, hogy átalakítsuk a bőrünk felületén elhelyezkedő hagymák egy részét olyanná, ami a levegőben lévő anyagokat veszi fel.

Ugyanakkor, ha megnézünk egy ilyen, az ember orrába beágyazódott hagymát, akkor azt látjuk, hogy azt körbefutja a levegő, ráfúj, de ezen kívül belülről is áramlik kifelé a lélegzet. Folyamatosan jön-megy a lélegzet az orron át. Ebben a lélegzetben él a levegő-ember. Ahogyan az előbb azt mondtam önöknek, hogy víz vagyunk, ugyanúgy egyben levegő is vagyunk. Tényleg nemcsak szórakozásból van bennünk levegő. Éppúgy, ahogyan víz van bennem, úgy levegő is van, és az sem szilárd. Akképpen, ahogyan kinyújtom a kezemet, és érzem, hogy valami szilárdat nyújtottam ki, éppúgy belenyújtom az orromba azt, ami a levegőszervezetemben van. Az egy levegőforma kéz. Így érezhetem a rózsa vagy szegfű illatát. Ugyanis nemcsak egy szilárd ember vagyok, hanem egyszerre vagyok még vízoszlop és levegőember is. Ameddig ugyanis a levegő bennünk van, addig egy velünk. Bennünk él a levegő. Mi pedig kinyújtjuk a levegőkezünket a rózsaillat és a szegfűillat felé. Persze a szemétszag felé is. Megtapintjuk őket, de nem a kezünkkel ragadjuk meg, hanem az idegvégződések hagymácskáival, amik magukhoz vonzzák a lélegzetet úgy, hogy a lélegzet megragadhassa a rózsaillatot.

Ez az egész a kutyánál is megmutatkozik. Szagol az orr és a farok csóválni kezd, mint azt már mondtam önöknek. Éppúgy, ahogyan a halnál mozgásba lendül az uszony, úgy kezd mozogni a kutya farka. De mit szeretne a farok, ami csak csóválni tud? Érdekes ugyanis, hogy a kutyafarok csak csóválni tud. De mit akarna tenni igazából? Tudják uraim, a kutya valami egészen másra vágyik. Ha nem kutya, hanem madár lenne, akkor egyszerűen repülni kezdene az illat hatására. Éppen úgy, ahogy a hal úszik, a kutya repülne, ha madár lenne. De a kutya nem tud repülni, ezért a helyettesítő szervét használja: csóvál. Ez ugyan nem elégíti ki, de ettől még ez ugyanaz az erőkiterjesztés. Nálunk, embereknél ugyanez a helyzet. Mivel folyton szagolunk, állandóan repülnénk, csak épp nem tudunk róla. Ahogy állandóan úszni akarunk, úgy állandóan repülni is akarunk.

Gondoljanak csak a fecskékre. A fecskék nyáron nálunk élnek. Olyankor tetszik nekik az az illat, ami a virágokból és a „nyárból” árad. Ez tetszik a szaglószervüknek, éppen ezért itt maradnak. De mikor megjön az ősz, vagy akár ha csak közeledik, ha beszélhetnének, azt mondanák: most kellemetlenek a szagok! A fecske szaglószerve félelmetesen finom. Ahogy korábban mondtam önöknek, miként az ember kipárolgása Arlesheimig érezhető, így a szag, ami délről jön, szintén érzékelhető a fecskék számára, ha jön az ősz: kiterjed egészen északig. Lent jó illat van, fent pedig elkezd bűzleni. A fecskék ekkor odarepülnek, ahová a jó illat vonzza őket, ami délről jön észak felé.

Uraim, egész könyvtárakat írtak a madarak vándorlásáról. De az igazság az, hogy ezeknél a vándorlásoknál mind ősszel, mind tavasszal a madarakat az irányítja, hogy kiválasztják a szagokat a Föld levegőrétegeiben. A szaglás vezeti a fecskéket délre, majd újra északra. Mikor nálunk tavaszodik, akkor odalent délen kezd el kellemetlenül bűzleni a fecskék számára. A tavasz finom illatai terjednek dél felé hozzájuk, amiért felrepülnek északra. Tényleg igaz, hogy a Föld egy egységes élőlény, és minden egyéb élőlény őhozzá tartozik.

A testünk úgy van felépítve, hogy a vér feláramlik a fejbe, majd újra le a testbe. A Föld úgy van berendezve, hogy bizonyos madarak, a költöző madarak elrepülnek az egyenlítőhöz, majd vissza. A beszívott levegő viszi a vért a fejbe. Keresztülkasul szagok vannak bennünk, amennyiben levegőemberek vagyunk. Az az ember, aki a szántóföldre megy, amit épp megtrágyáztak, a levegőemberével megy oda, mert a szilárd és vízember mit sem érez a trágyából. De a levegőforma ember érzi, és létrejön benne (mindabból, amit eddig elmondtam, ez érthető) egy kényszer, hogy elrepüljön. Tulajdonképpen folyton elrepülne az ember, amikor a szántón bűzlik a trágya. De nem teheti, mert nincs szárnya. Ezért bensőségessé teszi mindazt, amitől nem repülhet el. Lelke részévé teszi. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy az embert, amennyiben levegőemberről van szó, teljesen kitölti a szemét szaga, a gázzá, füsté vált trágyaszag. ő is teljesen trágya lesz, és ez undorítja. Lelkileg undort érez. Pont úgy, ahogy a folyékony emberben ez a finomabb ember él, amit tulajdonképpen a folyékony emberből lopunk ki, amivel ízlelünk, ugyanúgy él ebben a levegőforma emberben is, amit folyton megújítunk, mivel be- és kilélegzünk, miközben újra meg újra eltaszítjuk őt. Ez a levegőember pillanatonként megszületik újra meg újra. Tizennyolcszor születik és hal meg egy perc alatt. Egyébként is megszületünk, majd bizonyos körülmények miatt megöregszünk és meghalunk. De a szilárd embernek oly sok éve van, míg meghal. A levegőember egy perc alatt tizennyolcszor megszületik a belégzéssel és meghal a kilégzéssel. Ez egy folyamatos születés és halál. Azt pedig, ami ezáltal ott bent létrejön, azt nevezzük asztráltestnek, hogy legyen rá valamilyen szavunk. De az biztos, hogy ott van. Ahogyan azt a múltkor már mondtam önöknek: aminek lent kellene lennie az feltolódik, felivódik és a szaglásérzet ellenében hat, és ami mindeközben gondolkodásra késztet, az pont az asztráltest, ami emezt felissza. Senki sem értheti igazán az agyat, ami az asztráltest segítségével a szaglás ellenében nő, ha nem úgy tekint erre a dologra, ahogyan én tekintek rá most. Ez pedig az, ami egy helyes megfigyelésből éppenséggel következik.

Mi emberek tulajdonképpen folyton repülni szeretnénk a szaglásunk miatt. De nem tudunk repülni, mert csak szilárdan rögzült lapockacsontunk van. A madár azonban tud repülni. Miért tud a madár repülni? A madárnak van egy rendkívül furcsa tulajdonsága, mégpedig az, hogy üreges a csontja. Levegő van benne. Az a levegő, amelyet a szaglószervén át beszív, kapcsolatba kerül azzal a levegővel, ami a csontjaiban van. A madár tehát lényegében tényleg egy levegőlény. A madárban az a legfontosabb rész, amelyik levegőből van. A többi csak hozzánő. Ha szemügyre vesznek egy madarat, amelynek tollai vannak, látni fogják, hogy tulajdonképpen mind el van száradva. De a legfontosabb, még a strucc esetében is, hogy minden kis pihetollban van egy kis levegő, és ezzel a levegővel, amiből ő maga is áll, kapcsolatban áll a külső levegő. A strucc csak járni tud, mivel túl nehéz, hogy repülhessen, de a többi madár repül.

Nekünk embereknek csak a lapockacsont jutott, ami teljességgel ügyetlen, lévén oda van nőve a hátunkhoz.

Ezekkel ugyan folyton repülni szeretnénk, de hát nem tudunk, ezért az egész gerincvelőt felnyomjuk a fejbe és elkezdünk gondolkodni. A madarak nem gondolkodnak. Csak pontosan szemügyre kell venni a madarat ahhoz, hogy lássuk, nála minden a repülésbe alakul át. Nagyon okosnak látszik, de csupán amiatt, ami a levegőben van. A madár nem gondolkodik. Mi azért gondolkodunk, mert nem tudunk repülni. Gondolataink tulajdonképpen átalakított repülési energiák. Érdekes, hogy az emberben az ízlelőérzék érzés-erővé válik. Ha azt mondom, hogy jól érzem magam, tulajdonképpen úszni szeretnék, de nem tudok, tehát belső érzetté alakítom át.

Ha azt mondom, ez undorít, akkor tulajdonképpen repülni szeretnék. De mivel nem tudok repülni, így gondolatokká alakítom át. Undorodom. Ez a trágyaszag undorító. Gondolataink tehát alapjaiban véve átalakított szagok. Az ember éppen ezért annyira tökéletes gondolkodó, mert mindazt, amit a kutya az orrában megél, azt az ember az agyában éli meg, ahogy azt bemutattam. Mi emberek valójában nagyon sokat köszönhetünk az orrunknak. Azok az emberek, akiknek nincs szaglása, akiknek az orrnyálkahártyája elcsökevényesedett – ugyanis vannak emberek, akik nem éreznek szagokat –, azoknak az önálló gondolkodásuk is hiányos. Csak azzal tudnak gondolkodni, amit a szüleiktől örököltek. Az mindig jól jön, ha öröklünk valamit, mert anélkül egyáltalán nem tudnánk életben maradni, ha az érzékszerveink nem lennének teljesen kifejlődve. Még a vakon születettek is öröklik azt, ami a szemben van legbelül, és ez azért van, mert nem csak szilárd emberek vagyunk, hanem folyékony és levegőemberek is.

Most láthattuk, milyen érdekes, hogy a szilárd dolgokat a bőrünkön található kis hagymák segítségével érzékeljük, a folyékonyt, a vízszerűt az ízérzékelésünkkel, a légneműt pedig azokkal a hagymákkal, amik az orrnyálkahártyában vannak. Van azonban még valami, amit érzékelünk magunk körül, ez pedig a meleg és a hideg. Ahogyan van bennünk egy kis szilárd, egy kis folyékony s egy kis légnemű rész, éppúgy van bennünk egy kevés hő is. Melegebbek is vagyunk, mint a külvilág.

A tudomány egyáltalán nem tudja, hogy az ízlelő tulajdonképpen a folyékony ember, a szagló pedig a légnemű ember. A tudomány csak azt képes felfogni, hogy vannak ízlelőidegek a nyelv mirigyeiben, és az egész úgy van felépítve, hogy az ideg érzi az ízt és a szagot. De ez butaság. A szájban a folyékony ember érzékel, az orrban pedig a légnemű ember érzékel, ő szagol. Ha pedig érezzük a meleget és a hideget, akkor azt a bennünk lévő kis hő segítségével érezzük, amely mi magunk vagyunk. A bennünk lévő hő közvetlenül érzékeli a kívül lévő hőt. Az a különbség a hőérzékelés és a többi érzék között, hogy maga a hő az, ami a többi szervtől teljesen el van különítve. Van bennünk egy kis rész a hővilágból, és ez a hővilág érzékeli a külső hővilágot. Ha valamit megérintünk és az hideg vagy meleg, akkor természetesen azon a helyen érzékeljük, ahol megérintettük. De télen, ha hideg van, azt az egész testünk érzékeli, és ugyanígy nyáron a forróságot is.

Most már láthatjuk, mennyire tévúton jár a tudomány ezen a téren. Ha felütnek egy tudományos könyvet, akkor úgy ábrázolják az embert, mint valami szilárd képződményt. Belerajzolják a csontokat, az izmokat és az idegeket. De ez az egész egy butaság. Ez az embernek mindössze egytizede. A többi kilencven százalék víz, egy kevés levegő és még egy kevés hő. Tehát a figurákba, amit odarajzolnak, tulajdonképpen még egy másodikat, a vízembert, egy harmadikat, a levegőembert és egy negyediket, a hőembert is oda kellene rajzolnia a materialista tudománynak. Az ember másként el sem képzelhető. Attól, hogy egy kis hővilág is van bennünk, ami melegebb, mint a külvilág, attól érezzük magunkat egyedinek a világban. Ha olyan hidegek lennénk, mint egy hal vagy egy teknős, akkor nem lenne énünk, nem mondanánk magunkra, hogy én. Éppen úgy, ahogy nem tudnánk gondolkodni, ha a szagokat nem alakítanánk át gondolatokká, vagyis nem lenne asztráltestünk sem, ugyanúgy nem lenne énünk, ha nem lenne bennünk egy kis rész hő.

Most mondhatnák, hogy a magasabb szintű állatoknak is van saját hőjük. Igen, uraim, valóban hordoznak hőt ezek az állatok. A magasabb rendű állatok ugyanis ént szeretnének, de ez nem lehetséges. Ahogyan mi nem tudunk úszni és repülni, úgy a magasabb rendű állatok sem tudnak ént szerezni. Éppen ezért olyanok ezek a magasabb rendű állatok, amilyenek. Nézzék meg őket! Ének akarnak lenni, de nem megy. Ezért is olyan különböző az alakjuk.

De mi emberek rendelkezünk ezzel a négy résszel: a szilárd ember, amely a tulajdonképpeni fizikai test; a folyékony ember, amely az élettestet vagy étertestet hordozza; a légnemű ember, amely az asztráltestet viseli, ami folyton újraszületik és meghal a fizikai testben, de mint asztrális ember egy életen át megmarad; és az a kis rész hő, ami bennünk van, az az én-ember.

A hőérzékelés a test egész felületére kiterjed, de nagyon érzékeny. A tudomány itt valami nagyon különöset tesz. Ha az embert tisztán tudományosan szemléljük, akkor a testen mindenütt ott találjuk ezeket az érzékelő hagymácskákat, amelyeket bemutattam önöknek. Az emberek azt mondják: ha megérintem ezt a dobozkát, akkor érzem a szilárd dobozt ezekkel a hagymákkal. Ha a doboz hideg, akkor azt ugyanilyen kis hagymácskákkal kellene éreznem. Ezért egyfolytában keresik azokat a hagymákat, amivel a hőt érzékeljük, de nem találják. Állandóan akad valaki, aki átvizsgál egy kis bőrrészt. Ha ezek a hagymák egy kicsit másként néznek ki, rögtön azt gondolják, hogy talán más funkciót is ellátnak. De ez butaság. Azért nem találják a hő-hagymákat, mert a hőt az egész ember érzékeli. Csak olyan hagymáink vannak, amelyek a szilárdat, a folyékonyat – vagyis az ízt – és a légneműt – vagyis a szagot – érzékelik. Ahol a hőérzék van, ott már egy nagyon finom lény kezdődik, nevezetesen egy kis hő, ami a külvilág hőjét érzékeli. Ha olyan hő vesz minket körül, hogy azt mondhatjuk magunknak: „én”, akkor jól érezzük magunkat. De ha kint hideg van, akkor a külső hideg elveszi tőlünk azt a kis meleget onnan bentről. Az énünk elveszni látszik. A szorongás, hogy elveszítjük az énünket, az teszi érzékelhetővé számunkra a hideget. Ha valaki fázik, akkor félti az énjét, és van is rá oka, hogy féltse, mert gyorsabban tolja ki az ént magából, mint ahogyan kellene.

Ezek azok a dolgok, amelyek időről időre odavezetnek bennünket, hogy az anyagi dolgok vizsgálatáról áttérjünk a nem anyagi dolgokhoz. Csak ezen a módon érthetjük meg az embert.

Most, hogy ezeket előrebocsátottuk, rendkívül érdekes dolgokat fogunk tudni ezekhez kapcsolni. Ezzel folytatjuk majd a következő alkalommal.

Hogyan él a lélek a lélegzetben

Mint azt legutóbb mondtam, uraim, visszamaradt még némi megbeszélnivaló az előző előadáson elhangzottakból, és ezt most szeretném befejezni.

Az ember számára fontosak az érzékszervei, hiszen általuk tanulja meg felismerni a világot. Az érzékszervek közül a szemet és a fület már megvizsgáltuk. Megvizsgáltuk az egész testre kiterjedő érzékelés szervét is, valamint az ízlelést és a szaglást. Mindezek a szervek azonban csak arra jók, hogy az ember megismerje velük környezetét, illetve hogy a testét felépítse. Élni viszont nem képes érzékszervei segítségével. Élni a légzésnek köszönhetően tudunk. Vagyis, ha megkérdezik, miért vagyunk felegyenesedett lények és miért van az orrunk az arcunk közepén, arra azt lehet válaszolni, hogy mert az érzékszerveink ilyenek meg ilyenek. Ha viszont azt kérdik, miért élünk, akkor a légzésnek kell utánanézni, mert a légzés az egész élettel összefügg. Az emberek úgy lélegeznek, ahogyan a magasabb szintű emlősök, de van sok más állat, ami másképpen lélegzik. Így például a halak, amelyek a vízben élnek, ott lélegezni tudnak, amire az ember nem képes, mivel az adott szervei már elkorcsosultak. De a hal képes rá. Lélegzik és él a vízben.

Ha szemügyre vesszük az embert, akkor találunk egy belégzési folyamatot. Egy másik nézőpontból már leírtam önöknek ezt a folyamatot. Most úgy fogjuk megvizsgálni, hogy abból még sok minden mást is meglássanak. A légzés először egy belégzési folyamatból áll. Belélegzünk abból a levegőből, ami körülöttünk van, mégpedig azt, ami az életünkhöz elengedhetetlenül szükséges: az oxigént. Az oxigén azután az egész szervezetünkben szétterjed. Mindenütt ott van, jobban mondva úszik, vagy még inkább repül, mégpedig egészen picike kis adag szén-részecskékhez kapcsolódva.

A szén, amit magunkban hordunk, a természetben is előfordul a legkülönbözőbb módozatokban. Elsősorban – mint önök is tudják – kőszén formájában. De jelen van a növényekben is, amelyek szénből és vízből meg még néhány anyagból állnak, de a fő összetevőjük a szén. Ha van egy ceruzájuk, amiben grafit van, akkor szénnel írnak. És végül a gyémánt is, ami egy olyannyira értékes anyag, szintén szén. A gyémánt egy áttetsző szén, a kőszén meg egy átlátszatlan szén. Mégiscsak érdekes azért, hogy egy olyan kevéssé imponáló anyag, mint a szén, a természet lágy ölén lényegileg pontosan ugyanaz, mint az a különlegesen értékes gyémántkő, ami Anglia koronáján ékeskedik. Ugyanaz, csak más formában. Ugyanez a szén van bennünk is a legkülönfélébb formákban.

Tehát belélegezzük az oxigént. A testünkben mindenhová kiterjed és összekapcsolódik a szénnel. Ha az oxigén a szilárd szénhez kötődik, akkor újra csak egy gáz keletkezik, mégpedig szénsav. A szénsav szén és oxigén. Ezt a szénsavat kilélegezzük. Ennél fogva az életünk abból áll, hogy bekapcsolódunk a nagy körforgásba, mégpedig úgy, hogy oxigént lélegzünk be, szénsavat pedig ki.

De azt is meg kell említenünk, hogy amennyiben kizárólag belélegeznénk az oxigént, akkor mérhetetlen mennyiségű szénre lenne szükségünk, és a szénsavnak bennünk kellene maradnia. Akkor az történne, hogy miközben folyton csak belélegeznénk, előbb-utóbb akkorára fújódnánk, mint maga a Föld. De nincs ennyi szén a szervezetünkben. Újra meg újra meg kell újulnia. Nem maradnánk életben, ha csak belélegeznénk. Ki kell újra lélegeznünk, és új szenet képezni. Ez a szénsav pedig, amit így hozunk létre, az maga a halál.

Elmondhatjuk, hogy az oxigén számunkra az élet, a szénsav pedig a halál. Mert ha például ezt a termet itt megtöltik szénsavval és bemennek, akkor meghalnak. Állandóan cseréljük ezt a kettőt, miközben beszívjuk az életadó gázt és ki- fújjuk a halált hozó gázt. Állandóan jelen van bennünk mind az élet, mind a halál. Amúgy is nagyon érdekes, hogy az élet és a halál hogyan jut be az emberbe. Hogy ezt megvilágítsam, felhívom a figyelmüket arra, hogy a természetben mindenhol előfordulnak kicsiny kis élőlények, már nyilván hallottak róluk: baktériumok, bacilusok, vírusok. Valahányszor keresztülmegyünk a levegőn, ott repked számtalan ilyen élőlény.

Ha egy állat bármely izmát megfigyeljük, ott is számtalan ilyen élőlényt találunk. Ezeknek a kis lényeknek (már beszéltem erről korábban) megvan az a tulajdonságuk, hogy rettentő gyorsan elszaporodhatnak. Ha egy van, akkor még a legkisebből is azonnal millió másik lesz. Rettenetesen szaporák. Ezen alapszanak a járványos betegségek. Nem arról van szó, hogy ezek a kis élőlények okoznák a betegséget, hanem arról, hogy ha bennünk valami beteg, akkor ők ott jól érzik magukat. Mint a virág a trágyában, ezek a kis lények a beteg szervben érzik jól magukat. Szívesen vannak ott. Aki azt állítja, hogy a betegségeket ezek a kis lények okozzák, vagyis aki például azt mondja, hogy az influenzát az influenzavírus okozza, az legalább olyan okos, mint aki azt állítja, hogy az esőt a békák okozzák, mert brekegnek. Természetes, hogy brekegnek a békák, ha jön az eső, mivel a vízben vannak, amit izgalomba hoz az az erő, ami az esőt is okozza. De nem a békák okozzák az esőt. Éppen így nem a bacilusok és nem a vírusok okozzák a betegséget. De ott vannak, ahol a betegség, pont úgy, ahogyan a békák, amikor valami teljesen megmagyarázhatatlan módon előjönnek brekegni, ha jön az eső.

Természetesen nem szabad azt állítanunk, hogy a bacilusok vizsgálata semmire sem jó. Hasznos lehet annak, aki tudja, hogy az ember ki van téve a betegségeknek, ahogyan tudjuk, hogy a békák brekegnek, ha esik. Ámde nem szabad a gyereket a fürdővízzel együtt kiönteni és azt mondani: a bacilusokat felesleges vizsgálni. Másfelől azonban tisztában kell lenni azzal, hogy nem a bacilus a betegség oka. Az semmit sem magyaráz meg igazán, ha csak annyit mondunk, hogy a kolera bacilusa vagy az influenza bacilusa. Ez felesleges időpocsékolás, de az emberek nem akarják az igazi okokat vizsgálni.

Azonban, ha egy ilyen kis élőlényt, egy bacilust elviszek az élőhelyéről, akkor nem képes tovább élni. Nem vehetnek ki például egy kolerabacilust az ember beléből, hogy máshová tegyék. Ezt nem lehet. Csak az emberi bélben képes élni vagy, mondjuk, egy patkány belében. Vagyis ezek az aprócska élőlények mindig valamilyen speciális körülményhez vannak kötve.

De miért van ez így? Az ugyanis egy nagyon fontos tény, hogy csak bizonyos körülmények között maradnak életben. Például a kolerabacilusra, amikor az emberi bélben van, nem hat olyan nagy mértékben a Föld gravitációja, mintha kívül lenne. A kolerabacilust, ha a saját környezetéből kikerül, a Föld gravitációja szétrombolja.

De életének kezdetén az ember is pont ugyanilyen kis élőlény, mint ezek a megszámlálhatatlan kis lények. Az emberi magzat egy ugyanilyen kis lény. És ezzel most egy nagyon fontos fejezethez jutottunk.

Vegyünk egy kolerabacilust és hasonlítsuk össze az emberrel. A kolerabacilus tehát csak az ember belében élhet meg. Mindenfajta bacilusnak olyan helyen kell élnie, ami képes megóvni őt a Földtől. De mit jelent az, hogy megóvni a Földtől? Azt jelenti, hogy nem a Földnek, hanem valami másnak kell hatnia rá: valójában az a helyzet, hogy minden ilyen kis lényre a Hold hat, még akkor is, ha furcsának tűnik, hogy a Hold, ami olyannyira változékony és hol így, hol úgy világít a Földre, ilyen hatóerőt fejthet ki. Ezeknek a lényeknek védelem kell a Föld hatásai ellen, hogy átadhassák magukat a kozmosz, a világ, de elsősorban a Hold befolyásának.

Első időszakában az emberi petesejt is ugyanígy ki van téve a Hold hatásának. Ez az az időszak, amikor az emberi hímivarsejt még nem termékenyítette meg a petét. A női petesejt pont úgy él az emberi test védelmében, ahogy mondjuk a kolerabacilus a bélben. De a nő szervezete úgy van felépítve, hogy a pete csak kezdetben állhat a védelme alatt. Abban a pillanatban, ahogy előmerészkedik egy kissé a szervezetből, a Föld elkezd hatni rá, mert megszűnik ez a védelem.

A női testben minden negyedik héten kiválasztódik egy petesejt. Eleinte – egy egészen rövid időre – ki van téve a Hold hatásainak; ekkor még védett állapotban van. De a nő szervezete úgy van megalkotva, hogy a havi periódus leteltekor a petét kifelé taszítja, ami ekkor a Föld hatása alá kerül, a Föld pedig szétrombolja azt.

Olyan csodásan van berendezve az emberi szervezet, hogy éppen ellentétévé válik a bacilusoknak, mondjuk a kolerabacilusoknak. Azok a bélben maradnak. Óvakodnak tőle, hogy túl messzire kimerészkedjenek. Ha rájuk hagyják, ők bizony ott maradnak, ahol védve vannak a Föld hatásaitól. Az emberi pete is védve van az anya szervezetén belül a Föld befolyásától, de aztán előretör – erre kényszerül a vérkeringés miatt –, kijjebb jön, és a Föld hatóereje alá kerül. Mindannyiszor megsemmisül, valahányszor a havi ritmusban jelentkező menstruáció bekövetkezik, ami a holdhatásokkal van összefüggésben. Minden alkalommal elpusztul egy emberi csírakezdemény. Még nem igazi csíra, mert ahhoz, hogy azzá lehessen, védelemre van szüksége; ezt a védelmet a megtermékenyítés által kapja meg.

Mi is történik tehát a megtermékenyítéskor? A megtermékenyítés során a petét egy egészen finom, éterikus anyag burkolja be, ami megóvja őt a Föld vonzásától, és így elkezdhet fejlődni az anya testében. Vagyis a nő megtermékenyítése jelenti a pete védelmét a Föld vonzásával szemben. Minden alkalommal, amikor a megtermékenyülés bekövetkezik, egy csírát megvédenek a Föld pusztító hatásától.

Az, ami elpusztul a megtermékenyületlen csírában, átmegy a környezetbe. Természetesen nem tűnik el. Feloldódik a Föld körüli burokban. Folyamatosan az történik, hogy a Föld közvetlen környezetében szétterjednek a Föld számára nem felhasználható csírák.

Itt most valami olyasmire terjedhet ki a figyelmük, amire csak ritkán gondolunk. Tekintsünk el egy kicsit az embertől, és nézzük meg a heringeket a tengerben. A heringek millió és millió tojást raknak. De csak nagyon kevés termékenyül meg. Amik megtermékenyülnek, azok védetté válnak a Föld hatóerejével szemben. Azok viszont, amelyek nincsenek megtermékenyítve – az embernél ez kicsit más, mivel az ember nem hering vagy legalább is nem mindig –, szóval ezek a tengerben heverő heringpeték kivonják magukat a Föld hatásköréből úgy, hogy bizonyos értelemben elpárolognak. Vegyük most az összes heringet, állatot és az embert hozzá mindehhez, és akkor azt mondhatjuk: valami olyasmire esik a pillantásom, ami a Földről egyfolytában a világűrbe távozik. Nem csak a víz párolog el a Földről, hanem a csírák is folyton párolognak a világegyetembe. Sokkal több minden történik a világűrben, mint azt a materialista tudomány sejthetné.

Ha valaki képes lenne érzékelni mindezt, és odafent csücsülne a Vénuszon, akkor a felszálló párák – amik úgyis újra hamar lecsapódnak – kevéssé érdekelnék; de az, amiről most beszéltem önöknek, és ami folyton a világűr felé párolog, az odafentről zöldessárga fénynek látszana. Távolról ez a valami zöldessárga ragyogásnak tűnik. Aztán rájönne, hogy valamelyik égitestről sugárzik az élet. Ez odavezet minket, hogy a Nap sem lehet csak egy egyszerű fizikai test, ahogyan azt a materialista tudomány állítja, mert odafent a Napon egy sokkal nagyobb, erősebb élet létezik. Minden alkalommal az történik, amit korábban már mondtam: az a valami, ami fényt bocsát ki, megtermékenyítésre vár, hogy a fényt az életén keresztülsugározhassa.

Van tehát egy ilyen különbség: ha az emberi pete nem termékenyül meg, akkor kiterjed a világűrbe. Ha megtermékenyül, akkor több-kevesebb ideig a Földön marad.

Ami itt végbemegy, nagyon hasonló a be- és kilégzéshez. Ha csak kilélegzek, akkor ugyanúgy átadom magam a világűrnek, ahogy a meg nem termékenyített pete. Gondolják csak meg, milyen érdekes, hogy a levegőben ott van az a szén is, amit önök kilélegeznek. Figyeljék csak meg, milyen árnyalatok vannak itt: tegyük fel, ma van egy kis darabka szén a nagy lábujjukban. Belélegeznek, az oxigén szétárad, a nagyujjban lévő szén most összekapcsolódik az oxigénnel, és mint szénsav távozik onnan. Az a kis darabka szén holnapra kilométerekkel arrébb van valahol a világban. Az ember egész élete során folyamatosan magában hord valamit ugyanabból, amit a megtermékenyített pete is hordoz magában. Ha folyton csak kilélegeznénk, akkor folyton csak meghalnánk és feloldódnánk a világűrben. De mi belélegzést is végzünk, és ezzel megóvjuk magunkat a haláltól. Minden alkalommal, ha belélegzünk, megmenekülünk a haláltól.

Ha a gyermek még az anyaméhben van, akkor ugyebár abból a bizonyos megtermékenyített petesejtből indult ki a fejlődése. Védett a feloldódástól, és fejlődni kezd az anya szervezetében. Első lélegzetvételére azonban csak akkor kerül sor, amikor – ahogyan a nép oly szépen fogalmaz – megpillantja a napvilágot. Amikor megjön, amikor megérkezik ide, a születés pillanatában történik az első levegővétel. A gyermek tehát akkor vesz először levegőt, amikor kilép a világba. Előzőleg meg kell elégednie az anya oxigénjével. Itt valami egészen különleges dolog történik. Az történik ugyanis, hogy az élethez való lehetőséget az ember kívülről kapja. Levegő nélkül ugyanis nem képes élni. Az anya testében élhet anélkül, hogy a külvilág levegője oxigénnel látná el, ekkor az oxigént az anya testéből kell megszereznie.

Mondhatjuk tehát, hogy mihelyt a gyermek az anyja testét elhagyva a Földre lép, megváltoztatja az összes életfolyamatát. Minden életfolyamata más módon működik tovább. Felveszi a külső oxigént, míg az anya testében korábban belülről kapta meg. Gondolják csak meg: van-e a világon olyan gépezet, ami önmagát egyszer így, egyszer meg úgy működteti? Kilenc hónapon vagy tíz holdhónapon keresztül az anya testében élünk, mielőtt a világra jövünk. Ott egészen másképpen jutunk hozzá ahhoz, ami életünket biztosítja, mint azután, hogy először lélegzetet veszünk.

Most vizsgáljunk meg valami mást, ami ezzel összefügg, azután majd visszatérünk ide! Gondoljanak arra, milyen az, amikor rosszul alszanak. Bizonyára emlékeznek olyan esetre, amikor hirtelen egy nagyon rossz álomból ébrednek fel. Biztosan előfordult már, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló álomból ébredtek: valahonnan hazaérkeznek, de a ház zárva van, és önök nem tudnak bejutni. Azonban odabent várják önöket. Szeretnének gyorsan bemenni, és azon gyötrődnek, hogy feltörjék- e a zárat. Ilyet vagy ehhez hasonlót bizonyára megéltek már. Az ember álmában képes belekerülni ehhez hasonló félelemkeltő helyzetekbe.

Ha utánanézünk, mitől lesz ilyen félelmetes álma az embernek, azt találjuk, hogy valami a levegővétellel nincs rendben. Akár kísérletileg is előállíthatóak ilyen álmok. Ha egy zsebkendőt a szájukba vagy az orrukba gyömöszölnek, akkor a legcsodásabb rémálmokhoz juthatnak – persze nem igazából csodásak, csak mint félelmetes álmok csodásak – amiatt, mert nem tudnak rendesen lélegezni.

Elég furcsa, hogy egyszerűen a be- és kilégzéssel függ össze, hogy van-e ilyen félelemhelyzetünk. Ebből is látszik, hogy lelki mivoltunk a levegőben él. Nem az izmainkban és nem is a csontjainkban, hanem a levegőben. Miközben ki és belélegzünk, lelki mivoltunk úszik bennünk a levegővel. Így elmondhatjuk, hogy a lelkiség felkutatja magának az oxigént az első levegővételt követően. Azelőtt másként jutott hozzá.

Vizsgáljuk meg, honnan nyeri az ember előzőleg az oxigént! Előtte még nincs tulajdonképpeni belégzés. Az anya testében nem vesz senki levegőt. Mindent a folyadékok végeznek; az anya testéből átmennek a magzatba, ott mindenféle véredényekbe, amik később lebomlanak, és eközben a folyadékkal együtt az oxigén is bejut. Így az ember amikor megszületik, saját tulajdonképpeni életprincípiumát a folyadékból, a vízszerűből a levegőbe teszi át. Az ember tehát születésekor áthelyezi életprincípiumát a folyadékból a levegőbe.

Ebből megérthetik, hogy még mielőtt az ember megtermékenyülne, már akkor olyan lény, aki egyáltalán nem a Földre teremtődött, ahogyan a bacilusok sem a Földre teremtődtek. Az ember eleinte olyan lény, akit egyáltalán nem a Földre teremtettek, azután védelmet kap a Föld erőivel szemben, így tovább fejlődhet az anya testében. Ezután, amikor ténylegesen megszületik és elhagyja az anya testét – ami nem védi őt többé –, akkor ki van téve a Föld erőinek. Ekkor csak azért marad életképes, mert hozzászokik ahhoz a tevékenységhez, amivel a levegőben élni tud. Ettől kezdve saját magát védi meg földi élete alatt azáltal, hogy egyáltalán nem a Földdel, hanem a levegővel él.

Gondoljanak csak bele, milyen lenne, ha a Földdel kellene élniük! Álljanak egyszer rá egy mérlegre: van egy bizonyos súlyuk. A soványaknak kevesebb, a kövérebbeknek több, nem igaz? Most pedig képzeljék el, mi lenne, ha folyton cipelniük kellene önmagukat a hajuknál fogva. Az egész súlyukat! Az lenne csak szép cipekedés! De mindezt egyáltalán nem érzik. Nem érzik, amit önöknek a nehézkedés okoz. Folyton hordozzák a saját súlyukat, de nem érzik. Miért? Mert a légzés megvéd a nehézkedéstől. Mert egyáltalán nem a testükben él a lelkük. Az önök lelke saját lélegzetükben él!

Most már könnyedén megérthetik, miért nem találja a materialista tudomány a lelket. A materialista tudomány a testben keresi a lelket, ami nehéz, és ehhez még ráadásul azt a testet használja, ami már nem lélegzik, vagyis amelyik már halott. Azt boncolja fel. Hát ott nem is fogja a lelket megtalálni. Ott ugyanis nincsen! A materialista tudomány csak akkor találhatná meg a lelket, ha úgy járkálnánk a világban, hogy saját magunkat hordoznánk, és ebbe teljesen beleizzadnánk. Akkor lenne némi értelme, hogy materialista eszközökkel kutassunk a lélek után. De így semmi értelme. Valami teljesen más miatt izzadunk, nem amiatt, hogy önmagunkat hordozzuk, mivel nem a szilárd részünkben élünk azután, hogy az anya testét elhagytuk. Amúgy is csak tíz százalékunk szilárd. De nem is a folyadékban élünk, azt inkább életre keltjük. Lelkünkkel tulajdonképpen a lélegzetünkben élünk.

Most egy olyan gondolatsoron vezetem önöket keresztül, ami a mai idők legfontosabb gondolataihoz tartozik. Tegyük fel, van egy emberi embrió. A szilárd részeit pirossal, a folyékony részeket sárgával jelölöm. Még sok minden más is körülveszi.

Most megszületik, és kibújik a napvilágra. Igazi ember lesz. A tüdeje segítségével belélegzik, és az orrán keresztül pedig kilélegzik. Most szinte a kezükkel megérinthetik: ha az ember egyszer megszületett, akkor attól kezdve a lélek a lélegzetvételben él. [Erre utal, hogy a „lélegzet” szót a régi magyar nyelvben még „lélekzet”-ként írták – a fordító megjegyzése.] Amíg az anyaméhben van, addig a lélek a folyékony elemben él. Az, ami az ember, bizonyos értelemben a vízből egyenesen a levegőbe ugrik, amikor megszületünk. Ami bennünk él, amíg a Földön járunk mint megszületett emberek, az csak a levegőben képes élni. Próbálják csak ki és ugorjanak a vízbe! Vajon képesek-e ott továbbélni? Még úszni is tudniuk kell, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kijöhessenek, különben úgy kell valakinek kihalászni önöket. Ha egyszerűen csak beugranak a vízbe, nem igen tudnak ott megélni. Mint földi ember, csak a levegőn élhetnek, a vízben nem. De mielőtt megszületnek, még a vízben élnek. Egészen a harmadik hétig halszerűek, hogy élni tudjanak a vízben. A Föld nem engedi, hogy a vízben éljenek. De a születés előtt élhetnek a vízben. Mit jelent mindez? Ez azt jelenti, hogy az önök élete egyszerűen nem származhat a Földtől, sokkal inkább a Földön kívülről, mivel a Föld nem engedi, hogy éljenek. Születésük után el kell hogy emeljék önmagukat a Földtől, hogy képesek legyenek élni rajta.

De születésükig kénytelenek a vízben élni. Vagyis az életük nem származhat a Földtől. A Föld nem adhat önöknek életet. A lelki életet, amit élnek amíg a Földön vannak, nem adhatja önöknek a Föld. Kicsinyke szellemnek kellene lenniük, ami lélegezni tud, de a szellemek nem tudnak lélegezni. Tehát a Föld nem adhat önöknek életet. Legalábbis lelki életet. Vagyis a lelki élet a Földön kívülről jön. Aki érti, hogyan van jelen az élet a légzésben, és hogyan van jelen a gyermekben már az anya testén belül is, az azonnal megérti, hogyan is süllyed alá az élet a petesejtbe a szellemi világokból.

Az ilyen kijelentéseket gyakran nevezik tudománytalannak. Ámbár az ember gyakran jó sok tudományon átrágja magát, mire rájön, hogy amit a tudomány állít, az lényegesen kevésbé logikus, mint az, amit most én mondok önöknek.

Sajnos napjainkban már az iskolában úgy nevelik a gyerekeket, hogy sem most, sem a későbbiekben ne halljanak ilyesmiről, vagy ha mégis, hát csak annyit mondjanak: ez megőrült; hiszen mi megtanultuk az iskolában, hogy a petéből hogyan fejlődik ki minden.

De hogyan tanulták mindezt? Körülbelül úgy, mintha azt akarná valaki megtanítani, hogy hogyan lesz egy káposztafejből emberi fej. Körülbelül annyira tud a teljes ember és összes tevékenysége egy petéből kifejlődni, amennyire egy káposztafejből emberfej lehet. A gyerekeknek olyan dolgokat tanítanak az iskolában, aminek semmi értelme.

Egyszer már meséltem egy másik példát is erre. A legkisebbeknek is megtanítják a következőt: valamikor a Föld a naprendszerrel együtt egy hatalmas ősköd volt.

Ez a köd természetesen semmit sem tesz, ha nyugalomban van. Ezért azt mondják, hogy forgásban van. Gyors forgásban. Ha a köd forog, akkor egyre soványabb lesz, mert bizonyos részek kiválnak belőle, középen pedig visszamarad egy gömbtest. A gyerekeket becsapják azzal, amikor azt mondják: ezt le lehet utánozni.

Ha egy pohár vízbe egy csepp olajat teszünk, és a vizet forgásba hozzuk, akkor az olajcseppből egyre újabb kis darabok válnak ki, akár a planéták az ősködből. Az olajcsepp mozgásba lendül, pörögni kezd, és miközben forog, kiválnak belőle kis cseppek, míg középen ott marad egy nagy csepp. Ez pedig a bolygórendszer és a Nap így együtt. „Látjátok gyerekek,” – mondják nekik, – „kicsiben mindig utánozni lehet mindent.” Így könnyedén megmagyarázható, hogy volt valaha egy köd, ami forgott, és folyamatosan kiváltak belőle a bolygók, középen pedig ott maradt egy óriási planéta.

De, uraim, nem szabad megfeledkezni a legfontosabbról! Mitől forog az olajcsepp? Nos, ott van a tanár, aki forgatja. Vagyis odakint a világmindenségben is van egy iskolamester, aki kint ül a kis székén és forgatja a ködöt, hogy a planéták kiválhassanak. Mindenesetre, ha a gyerekeknek kezdettől fogva ezt tanítják, akkor túl „okos” emberekké válnak majd, akik azt mondják később, ha logikusan akarnak gondolkodni és kételkednek a dolgokban: ez egy fantaszta, egy őrült, hisz már az iskolában megtanultuk, hogyan keletkezett a világ!

Az ilyen gondolatok nem igazak. Egyszerűen csak nem igazak. Ez a bizonyos köd, amit valamikor Kant és Laplace kiagyaltak, egyszerűen nem létezik. Meglehetősen ostoba dolog igaznak tekinteni ilyesfajta magától forgó ködöket. Az egyetlen rendelkezésre álló bizonyíték erre az, hogy távcsővel, messze a világűrben állítólag láttak ilyen spirális ködöket.

Persze, odakint valóban vannak ehhez hasonló spirális ködök, az igaz. De az, aki egy távcsővel odakint, ezeket megpillantva így szól: „Hát igen, ugyanilyen spirális köd lehetett egykor a mi egész naprendszerünk!”, az körülbelül olyan bölcs, mint aki egy szúnyograjt porfelhőnek néz. Persze lehet porfelhőnek látni a szúnyograjt; az ember ekkor csak azt felejti ki, hogy míg a szúnyograj él, addig a porfelhő halott. A spirálköd odakint él. Önmagában él. Ugyanígy saját élete volt egykor az egész naprendszernek, az egész szellemisége önmagában élt. Ugyanez a szellemiség hat ma is. Ha az anya szervezetében a megtermékenyítés megóvja az emberi csírát, akkor az képessé válik rá, hogy összekapcsolódjon az emberi szellemmel.

Amikor egyre öregebbek és öregebbek leszünk, a nehézkedés érvényre jut akképpen, hogy egyes anyagainkat képes megragadni. Gondoljanak egy emberi lábszárcsontra:

Az embernek kissé zavart az emésztése, aminek az a következménye, hogy az élet nem hatja át megfelelőképpen. Az izmokban emiatt mindenütt kis szilárd testek képződnek. Apró húgykövek rakódnak le, és köszvényünk lesz. Ekkor kezdünk felfigyelni a nehézségre.

Ha egészségesek vagyunk és az oxigén a légzés által élettel tudja megtölteni az egész testet, akkor nem képződnek kis húgysavkristályok és nem lesz köszvényünk. A köszvény csak akkor tud kifejlődni, ha a levegő éltető ereje nem árad szét az egész testben és nem veszi fel rendesen a szenet. Ha a levegő nem áramlik rendesen a testünkben, akkor a szén mindenféle tévedésekbe esik, és az ereinkben mindenütt kis morzsákba rendeződik. Így járunk-kelünk, és amit érzünk, azt a Föld hatásának tudhatjuk be. Éppen ettől kell hogy védve legyünk. Pont azért vagyunk ugyanis képesek élni, mert a légzés folyamatos védelmet nyújt a Föld és annak hatásai ellen. A Föld ugyanis csak azért nem ártalmas a számunkra, mert folyton védve vagyunk tőle. Ha ki lennénk téve a Föld hatásainak, akkor folyton betegek lennénk. Ez nagyon érdekes.

Körülbelül a 19. század közepe táján, amikor a nagy természettudományos felfedezéseket tették, az emberek mind el voltak képedve mindettől, és mindenre, ami csak történik a Földön, magyarázatot akartak találni a tudomány segítségével. Élt akkoriban pár különösen lelkes „anyagmániákus”, „a kövér Vogt” Genfben és Moleschott meg még páran. Nagyon okos emberek voltak. Sok mindentől megszabadították az emberiséget. Nem lehet rájuk rosszat mondani, sőt, még meg is lehet dicsérni őket; de teljesen a természettudományos haladáshoz voltak szegezve, és az egész embert úgy magyarázták, mintha kizárólag földi hatások érnék. Csak egyet felejtettek el: hogy amikor ezek a bizonyos földi hatások valóban hatni kezdenek az emberre, akkor először ideges lesz, azután valamiben megbetegszik. Éppen attól egészséges az ember, hogy állandóan védve van a földi hatásoktól.

De egyre másra érik földi hatások. Hogyan érvényesülnek ezek? Pontosan amiatt képesek érvényre jutni, mert az ember már nem ismeri pontosan a légzés művészetét. Egyre kevésbé tud helyesen lélegezni. Ha pedig már teljesen elfelejtette, hogyan kell helyesen lélegezni, akkor pont ugyanabba a helyzetbe kerül, mint amiben akkor volt, amikor még nem volt megtermékenyítve. Feloldódik a világéterben és visszatér oda, ahonnan jött. Az utolsó lélegzetvétellel úgymond vissza- tér a világba, ahonnan érkezett. Az, aki a lélegzetet helyesen érti, az a születést és a halált is helyesen érti. De az egész modern tudománynak fogalma sincs a helyes légzésről.

Megpróbáltam elmagyarázni, hogyan képes az ember legelőször is a női petesejt által a világban élni, majd hogyan lesz rá képes, hogy a férfi általi megtermékenyítés segítségével egy ideig a Földön éljen, míg végül visszatér abba az állapotba, amikor a Földön kívül él újra, önállóan. Lassan megtanuljuk megérteni a születést és halált, és elkezdjük megérteni pontosan, hogy mi is az a lélek, ami nem születik és nem hal meg, hanem kívülről jön, összekötve magát a csírával az anyában, majd újra csak elmegy, vissza a szellemvilágba.

Ma az a helyzet, hogy különösen annak, aki igazán természettudományosan gondolkodik, egy olyan halhatatlan lelket kell megértenie, ami nem függ sem születéstől sem haláltól. Ez pedig olyasvalami, aminek megértésére ma az emberiségnek igen sürgősen szüksége lenne. Az emberiség évszázadokon, sőt évezredeken át hitt a halhatatlanságban, amit ma képtelen fenntartani, mert olyanokat mondanak neki, amik nem állnak meg a természettudomány előtt, amelyeket semmisnek tekint a természettudomány. Minden, amit ma valaki hinni akar, azt tudnia is kell. Az embernek meg kell tanulnia helyesen megérteni a szellemet úgy, ahogyan azt ma itt mi tettük, hogy az a természettudományokon alapuljon. Éppen ez a feladata ennek a Goetheanumnak és magának az antropozófiának is, hogy segítségével természettudományos alapokon közelítve fogjuk fel és értsük meg a szellemet.

Az ember rendkívül nehezen szokik hozzá, hogy megértsen valami újat. Most közeledik a karácsony. Az emberek mondhatnák: most valami egészen új módon kell megértenünk az emberi szellem életét. Ha az emberek rájönnének, miként él a szellem az emberi nemben, és megpróbálnának minderről helyes ismeretekhez jutni, akkor minden megújulhatna. Akkor új módon ünnepelhetnénk a karácsonyt. Akkor úgy ünnepelnénk a karácsonyt, ahogyan azt az új időkben ünnepelni kellene. Ehelyett az emberek a halott dolgok kikutatásánál maradnak, és továbbviszik a régit, amihez már semmi értelmet nem kötnek. Szeretném tudni, hogy mindazok az emberek, akik ma karácsonyt ünnepelnek és ajándékokat készítenek, vajon milyen értelmét látják mindennek. Semmilyet! Kizárólag megszokásból cselekszenek. És mindemellett egy olyan természettudományt tanítanak, ami ellentmond mindennek. Sehol senki nem akar belemenni abba, hogy maga a természettudomány is nyújt olyasmit, ami a szellem felismeréséhez vezethet.

De ma már elmondható, hogy ha a kereszténység még akar valaha bármilyen értelmet hordozni, akkor kénytelen lesz újra igaz ismereteket szerezni a szellemről. Ez az egyetlen lehetőség. Nem pedig a régi továbbvitele. Mit jelent valójában, hogy ünnepekkor az embereknek felolvasnak a Bibliából, vagy hogy a gyerekeknek az iskolában a Bibliát olvassák? Mit jelentsen mindez, miközben azt mondják: volt egy ősköd, ami magától forgott? Ebben a fej és a szív teljes ellentmondásba kerül egymással. Így aztán az ember elfelejti, hogyan legyen ember ezen a Földön, mivel már nem ismeri önmagát. Bolond, aki azt hiszi, hogy itt a Földön mint emberek nem állunk egyébből, mint abból, ami bennünk nehéz, abból a fickóból, akit a mérlegre állítanak és lemérnek. A valóságban ezt az embert észre sem vesszük, mivel meg kell óvnunk magunkat tőle, hogy ne legyünk betegek. A betegség gyógymódja pedig abból áll, hogy a betegre ható földi erőket újra semlegesítik. Aki utánagondolt, az rájött, hogy mindennemű gyógyítás abból áll, hogy az embert újra megvédjük a rá ható földi erőktől. Ha nem távolítják őt el a Föld erőitől, akkor nem lehet meggyógyítani. Akkor ágynak esik, átadja magát a nehézségnek, aminek a súlyát majd az ágy viseli. Hiszen nem kell megtartani magunkat, ha az ágyban fekszünk.

Az egyik oldalon tehát ott vannak a régi szokások, a másikon pedig a modern tudomány, ami az embert nem világosítja fel arról, hogy mi ő mint ember. Ebből semmi jó nem születhet. Az is igaz, hogy a világháború sem következett volna be – minden következményével együtt, amit még mindig nyögünk –, ha az emberek már korábban is fogalmat alkottak volna saját emberségükről. De egyelőre nem akarják ezt. Még mindig kongresszusokon akarnak összegyűlni, anélkül hogy egy új gondolat elhangozna, és csak a régit hajtogatják. Egyszerűen nem sikerül kipréselniük magukból egyetlen új gondolatot sem. Mert az emberek torz gondolkodása szokássá vált, és ez az, amit ma szociális rendnek nevezünk. Semmire sem fogunk jutni addig a világban, amíg belülről nem kezdjük el érezni, hogy mi is az ember.

Ez az, amit azok gondolnak át karácsonykor, akik értik, mit akar az antropozófia. A karácsony arra emlékeztet bennünket, hogy meg kell születnie egy új szellemtudománynak. Ez a legjobb szellemi lény, ami megszülethet: maga a szellemtudomány. Az emberiségnek szüksége van a karácsonyra, különben az emberiség számára nem marad más, mint a kereszt, de az élő Krisztustól eltávolodik. A jelenlegi tudomány csak a kereszt. De el kell jutnunk az élethez! Ez az, amire törekednünk kell!

Nos, uraim, ez volt az, amit ma el akartam mondani. Kellemes Ünnepeket kívánok önöknek!

Fertőző betegségek. Influenza, szénanátha. Szellemi betegségek

Kérdés: Elhangzik egy kérdés a fertőző betegségeket illetően.

További kérdés: Valaki a szénanáthára vonatkozóan érdeklődik. Az illető már évek óta szénanáthában szenved. Azt hallotta egy baseli orvostól, hogy a pácienseket már előzőleg is lehet kezelni: ha már januárfebruárban megkapják az injekciót, és nem csak akkor, amikor már a betegséggel küszködnek, akkor jobban bírják. Állítólag a hatóanyag így jobban bejut a vérbe. Tegye ő is ezt a szénanátha gyógyszerével?

Ez így igaz. Csak van egy kis buktatója a dolognak. Nevezetesen az, hogy az a szer, amit nálunk használnak, egy profilaktikus, vagyis előreható szer, amit heteken keresztül kell adagolni, mielőtt a szénanátha fellépne. A buktató abban áll, hogy a páciensek többnyire már csak akkor jönnek, amikor szenvednek a szénanáthától.

Pont ma kaptunk egy nagyon érdekes levelet, amiben valaki egy másfajta szénanátha elleni gyógyszerről ír. Annak a bizonyos gyógyszernek a feltalálója azt írja, hogy az ő gyógyszere csak enyhíti az egyes rohamok tüneteit, míg a miénkről azt hallotta, hogy különösen, ha kétszer egymás után nagyobb időközökkel használják, a páciens tartósan és teljesen megszabadul a szénanáthától.

Nekünk sokkal jobb volna, ha a beteg már január-februárban kezeltetné magát, ahelyett hogy csak május-júniusban jön. De az emberek csak akkor jönnek – és ez valahol teljesen érthető –, ha a betegség már kitört rajtuk.

A mi gyógyszerünk úgy működik, hogy még akkor is hat az újabb rohamok ellen, ha a betegség kitörése után kezdik meg a kezelést, különösen, ha egy év elteltével újra alkalmazzák, addig sem szükséges azonban állandóan szedni. Ugyanis a hatás azon alapszik, hogy a betegség mindig az egész szervezetben jelen van, bár kiváltképpen egy bizonyos szerven jelentkezik.

Ha ezt el akarom magyarázni önöknek, akkor előbb el kell mondanom, hogyan is keletkeznek a betegségek, ha a test belsejéből fakadnak. Pár dolgot már mondtam erről korábban, de most kifejteném bővebben. Az könnyen átlátható, hogy az ember beteg lesz, ha eltöri a lábát vagy ha leesik valahonnan és betöri a fejét. Ezek külső sérülések, és mindenki számára teljesen világosak. Ugyanis kívülről is látszik a betegség oka. De az úgynevezett belső betegségeknél legtöbbször nem gondolunk arra, honnan is erednek és hogy miként tudnak hirtelen érvényre jutni. Ez kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, amit korábban tett fel valaki: hogyan lehetséges, hogy ha egy bizonyos beteghez közel megyünk, megfertőződünk. Ez is külső oknak tűnik.

Az exoterikus tudományok könnyedén megmagyarázzák ezt azzal, hogy a betegtől, akinek például influenzája van, átrepülnek a bacilusok hozzám, amiket én belélegzek, és ezek beteggé tesznek. Ez olyan, mintha valaki egy fejszével megütne, és attól megbetegednék. A beteg hozzám vágja a bacilusbombáját, és ettől én megbetegszem. Csakhogy a dolgok korántsem ilyen egyszerűek. Ezt akkor tudják igazán jól megérteni, ha abból indulnak ki, hogy az életben az ember egy kicsit mindig beteg, és egy kicsit mindig gyógyítja magát. Az életünk fizikai része lényegében abból áll, hogy egy kicsit mindig megbetegszünk, majd meggyógyítjuk magunkat. Mindannyian betegek vagyunk egy kicsit ha szomjazunk vagy éhesek vagyunk, és kicsit gyógyítjuk magunkat, amikor iszunk vagy eszünk. Önök tudják, hogyan kell érteni azt, hogy az éhség egy betegség kezdete, ha sokáig tart. Az ember meghalhat. Mert végső soron az ember belehalhat az éhezésbe vagy még inkább a szomjazásba. Vagyis már magában az általános létezésben eleve van valami, ami egy betegség kezdete lehet. Minden alkalom, amikor a szomjunkat oltjuk, egyben gyógyítás is, mint ahogy minden étkezés is az.

Most tisztáznunk kell, hogy mi is történik, amikor az ember éhes vagy szomjas. Nézzük azt, mi van akkor, ha éhesek vagyunk. A testünk belseje sosincs nyugalomban, odabent mindig történik valami. Ezt a belső tevékenységet, amelyet a testünk folytat, megpróbálom önökkel egy rajzon keresztül érzékeltetni.

Képzeljék el, hogy van egy része a testnek, amely most táplálékhoz jut az evés által, vagyis külső anyagokhoz, amit étkezéssel vehetünk magunkhoz. De ha ezek a tápanyagok belénk kerülnek, akkor egész emberi mivoltunk berzenkedni kezd ezek ellen az anyagok ellen. Emberi lényünk nem hagyja meg ezeket az anyagokat olyannak, amilyenek, hanem lerombolja őket. A tápanyagokat le kell rombolni, vagyis szétforgácsolni. Már a szájban oldódni kezdenek. Szinte azt mondhatnánk, megsemmisülnek. Ez pedig azért van így, mert testünk belső folyamatai állandóan működnek. Ezt a tevékenységet úgy kell tekinteni, ahogy az ujjakra vagy a kezekre tekintünk, mert a test folyamatosan tevékenykedik, és ezért nem tehetünk úgy, mint ahogy az exoterikus tudományok tesznek, hogy miközben felületesen szemléli mindezt, azt látja, hogy ha megeszünk egy szelet kenyeret, az feloldódik a szánkban, majd eloszlik a testünkben. Figyelembe kell venni, hogy a test folyton dolgozik. Most gondolják csak át, mi történik, ha a test nem kap táplálékot, az étkezés már rég elmúlt, több óra is eltelt, és még mindig nem kap táplálékot, de a belső tevékenység folytatódik.

Amit pirossal jelöltem, arra úgy tekinthetünk, mint ami kívülről is látható. A belső tevékenységet sárgával jelölöm. Ez a sárga egy állandó belső remegés, egy folyamatos tevékenység. Az önök szervezete tekinthető egy olyan üres tömlőcsőnek, amiben sosincs nyugalom. Valami folyton lármázik odabent. Belső tevékenységet folytat. Ameddig van valami, ami lefoglalja ezt a belső tevékenységet, amíg van mire irányulnia, addig tetszik nekünk ez a folyamat. Így minden anyagot fel tud oldani, meg tud semmisíteni. Ezzel megelégszik. Ez a különbség maga az ember és e között a belső tevékenység között. Az ember elfáradhat. De ez a belső tevékenység sosem fárad el, soha nem marad abba. Ha pedig semmit nem esznek, akkor az olyan, mintha egy üres liszteszsákban működne folyton valami tevékenység, olyankor is, amikor minden anyagot elkerülök. A szellemtudományban ezt asztráltestnek nevezzük, bizonyos okokból, amiről majd később beszélek. Ez a test sosem fáradt, mindig működik. Ha tevékenykedhet, ha a tápanyagokat szétrombolhatja, feloldhatja, szétzúzhatja, akkor belső elégedettség uralja, mert élvezi, amit tesz. Ha nem viszek tápanyagot a szervezetembe, akkor elégedetlen, és kifejezésre is juttatja ezt az elégedetlenségét: ez az éhség. Az éhség nem valamifajta nyugalom. Az éhség egy belső tevékenység bennünk. Az éhség egy valós lelki-szellemi tevékenység, amit nem tudunk kielégíteni. Ez a bennünk lévő tevékenység egy szeretőhöz hasonló, akinek az étel a szerelme, és ha nem kapja meg, akkor elégedetlenné válik, mint a szerető, aki mellől eltávozott a szerelme, és most nincs jelen. Ez az elégedetlenség az éhség. Az éhség valami teljesen szellemi dolog.

A tevékenység, ami odabent folyik, abból áll, hogy a táplálékot porrá zúzzuk azért, hogy ami használható, az bejusson az erekbe, ami meg nem, az a vizeletbe vagy a székletbe kerülve kiürüljön. Az emberben az az egészséges tevékenység folyik, hogy az asztráltest – amennyiben lehetősége van rá, hogy megfelelő módon dolgozhasson – a tápanyagokat a helyes úton lerombolja és feloldja, hogy azt, amit kell, a testbe beépítse, és ami nem kell, azt kiürítse.

Az embernek ez a tevékenysége nem közönséges dolog. Ebben a tevékenységben hatalmas bölcsesség rejlik. Tegyük fel, hogy itt fent van a tüdő, odalent a lép. Fent a tüdő, lent a lép, és mind a kettőhöz folyamatosan áramlik az oldott állapotban lévő tápanyag a vérereken keresztül. A tüdőnek teljesen más anyagokra van szüksége, mint a lépnek. Úgy tűnik, az asztráltest sokkal okosabb, mint maga az ember. Az ember erre nem lenne képes. Az ember arra képes, hogy az ételt a szájába pakolja. De ez a működés képes a kiválasztásra, ahogyan önök teszik, amikor két anyag közül az egyiket ide, a másikat oda dobják, mivel az egyiket itt, a másikat ott tudják használni. Ezt teszi ez a működés is. Bizonyos anyagokat kiválaszt és a tüdőbe küld, más anyagokat a lépbe, ismét másokat a gégefőbe stb. Odabent bölcs elosztás van. Az, amit asztráltestnek nevezünk, félelmetesen bölcs, sokkal bölcsebb, mint mi magunk. Még a legbölcsebb ember sem tudna rá választ adni, hogy hogyan oldja meg a megfelelő anyagoknak a tüdőhöz, a léphez vagy a gégefőhöz juttatását. De a belsejében az ember tudja. Az asztráltest tudja. Így történik mindez, ha jól megfigyeljük.

De ugyanez az asztráltest buta is tud lenni – persze közel sem annyira, mint az ember –, de a saját bölcsességéhez képest igenis lehet buta. Tegyük fel, hogy a következő butaságot csinálja.

Attól függően, hogy az ember ilyennek vagy olyannak születik, különböző erőkkel van ellátva. Az ember asztrálteste, amely az éhséget is érzékeli és amely belül tevékenykedik, rá van utalva, hogy ne csak egy belső mozgás legyen jelen. Az a tevékenység, ami azért alakul ki, hogy a táplálékot feldolgozza, akkor is működik, ha valaki egész nap csak ül mint egy keleti porcelánszobor és meg sem moccan. Az asztráltest ekkor is dolgozik. De ez nem elég. Valamit külsőleg is tennünk kell. Járkálnunk kell legalább. Még ha az égvilágon semmi munkánk sincs, akkor is el kell mennünk sétálni. Az asztráltest igénye, hogy menjünk. Ez viszont minden embernél eltérő: az egyiknek kevesebb, a másiknak több mozgásra van szüksége.

Tegyük fel, hogy van valaki, akit a születése olyan adottságokkal ruházott fel, hogy ő egy ülő típus. A kis buta fejének, vagy mondjuk, inkább a kis énjének tetszik ez a sok ücsörgés. Ha valaki sokat ül, miközben az asztráltest mozogna, akkor az asztráltest elbutul, pont ugyanúgy, ahogyan túlerőltetni sem szabad. Mindkét esetben elbutul az asztráltest. Ekkor pedig nem képes megfelelő módon kiválasztani a tápanyagot és elküldeni a megfelelő szervhez. Mindezt hibásan fogja tenni. Tegyük fel, hogy nem tudja, milyen anyagokat küldjön a szívhez vagy a gégefőhöz. Ekkor történik valami! Ha az ember a szívhez nem a megfelelő anyagokat küldi, akkor – bár a táplálékban a megfelelő mennyiségben vannak jelen – valahol máshol a szervezetben lerakódnak. Mivel tulajdonképpen hasznos anyagokról van szó, nem ürülnek ki sem a vizelettel, sem a széklettel. Lerakódnak a testben. De az ember rosszul viseli, ha valami, ami nem tud a megfelelő helyen tevékenykedni, lerakódik a testben. Ezt nem képes elviselni.

Mi történik azzal, amit az asztráltest mint valami piszkot kiválaszt, mert nem jól működik? Mit okoz ez? Tegyük fel, hogy bennünk van ez a szemét. Egy különleges piszokra szeretnék rávilágítani, ezért a gégefőben lerakódó piszkokat választottam. Amiatt, hogy az asztráltest nem tud rendesen dolgozni, a testben mindenütt gégefő-szennyeződéseket választ ki. Az első, ami történik, hogy meggyengül a gégefő – mivel nem kapja meg a megfelelő felhozatalt –, és közben felgyűlik a testben a gégefő szemete. Mit okoz ez a szennyeződés? Először is ott van bennünk és lerakódik. Azt is mondtam már, hogy az ember nem csak szilárd részekből áll, mert például kilencven százaléka víz. Tulajdonképpen olyan, mint egy vízoszlop. Ennek pedig az a következménye, hogy ebben a folyadékban a gégefő szennyeződése feloldódik. Ekkor az embernek nem az a tiszta folyadék teszi ki a testét, amire szüksége volna, hanem egy olyan folyadék, amiben oldott állapotban ott van a gégefő szemete. Nagyon gyakran előfordul velünk, hogy a vízember folyadékában benne van a szívkosz, a lépkosz, a gyomorkosz és még sok más, de oldott állapotban.

Tegyük fel, hogy van bennünk oldott gégefőkosz. Az eljut a gyomorba. Ott nem okoz különösebb kárt, hiszen a gyomornak nincs rá szüksége. Nem tőle vonták el. De a víz az emberben mindenhová eljut; a gégefő környékére is. A gégefő viszont már legyengült, mint mondtam. Most még ebből a piszokkal teli nedvességből is kap. Abból a vízből, amiben oldva van a gégefőkosz. Ettől a gégefő megbetegszik. A többi szerv nem betegszik meg a gégefőkosztól, de maga a gégefő igen.

Vegyünk most egy nagyon egyszerű jelenséget. Tegyük fel, hogy van egy ember, aki nagyon érzékeny, és egy másik embert hallgat, amikor az beszél. Nagyon kellemes, ha valaki szépen beszél, de ha valaki kotkodácsol, mint egy tyúk, vagy röfög, mint egy disznó, hát azt nem kellemes hallgatni, még ha érthető is, amit mond.

Kellemetlen olyasvalakit hallgatni, aki károg, mint a holló, és röfög, mint a disznó, különösen az rossz, ha még be is van rekedve.

Mitől támadnak ilyen érzeteink, amikor hallgatunk valakit? Onnan, hogy egyfajta nagyon érzékeny módon mindig mindent utánamondunk. A másik hallgatása nemcsak hallgatásból áll, hanem egy hallhatatlan utánzásból is. Nem csak azt halljuk, amit a másik mond, hanem közben ugyanazt végigmondjuk a saját beszélőszerveinkben.

Most tételezzük fel, hogy nem hallgatunk senkit, és így nem is utánozunk éppen senkit, hanem éppen egy influenzás mellett ülünk együttérzőn. Aki influenzás, az egy egész sereg mérget oldott fel vízemberében. Betegségét azok az anyagok okozzák, amik a testében folynak. Az pedig többé nem a tiszta élet vize, hanem a benne feloldott mérgektől éppen hogy káros az egészségére. Meg is tudom mondani egészen pontosan, miféle anyagok vannak ott feloldva.

Tegyük fel, van önöknek egy kis darab földjük, amibe bármit beültethetnek. De nem minden növekszik ugyanolyan gyorsan ugyanabban a földben. Mégis én csak azért is, hagymát és fokhagymát akarok ültetni. Bár fura ízlésre vall, de tegyük fel, hogy éppen hagymát és fokhagymát akarok. Nem tehetem, hogy egyszerűen csak beültetem a hagymát és a fokhagymát, mert akkor icipici kis hagymáim és fokhagymáim lesznek, mivel a talaj nem alkalmas a termesztésére. De ha előbb ként és foszfort juttatok a talajba, akkor gyönyörű szép hagymáim és fokhagymáim lesznek. És az illatuk is olyan! Ha valakinek influenzája van, akkor ugyanazok az anyagok vannak feloldva a vízemberében, amiket nekem a talajba kell juttatni, hogy a leggyönyörűbb hagymákat és fokhagymákat kapjam, sőt, a szaguk is pont olyan lesz.

Ha valakiben éppen influenzapiszok van, akkor benne, a víz-emberben feloldódnak azok az anyagok, amelyeket be kell vinnem erre a talajra, hogy a legszebb hagymákat és fokhagymákat kapjam, és a betegnek kezd olyan szaga lenni, ahogy elmeséltem. De ezt most együtt teszem vele, és talán észre sem veszem, hogy az ő hagymaszagában, a fokhagymaszagában ülök, mert nem szükségszerű, hogy ez a szag annyira erős legyen. Mindenesetre ez a fokhagymaszag úgy hat, hogy a fej tompa lesz, mivel a fejnek egy bizonyos szerve, amit szenzoriumnak nevezünk, nincs rendesen ellátva tápanyaggal. Emiatt van bennünk a náthakosz, mivel a fej közepén egy bizonyos szerv nincs megfelelően ellátva. Ebben a szagban – egy egészen érzékeny orr még érzékeli is – mindig ott terjeng a hagyma és a fokhagyma szaga. Ez pedig szintén közös tevékenység: mint ahogy vele együtt krákogunk és károgunk a hangunkkal, azt is közösen tesszük, hogy kipárologjuk ezeket a szagokat, azt pedig csak úgy tehetjük, ha az asztráltestünket és saját belső tevékenységünket meggyengítjük. Ez pedig azt idézi elő, hogy ahogyan a megfelelő talajba át lehet ültetni a hagymát és a fokhagymát, úgy átjön a nátha is. Ennek még semmi köze a baktériumokhoz vagy bacilusokhoz. Ennek kizárólag az ember-ember közti kapcsolatokhoz van köze.

Ha van egy kertem, amibe legfőképpen hagymát és fokhagymát akarok ültetni, és a talajába kén- és foszfortartalmú anyagokat juttatok, akkor csak ülök és várok, mert megtettem a kötelességemet. Hagymát és fokhagymát akarok, ezért a talajt a megfelelő módon előkészítettem kénnel és foszforral. De őrült lennék, ha azt hinném, hogy pusztán ettől ott hagymák fognak nőni. A hagymákat először el kell vetni. Pont ilyen őrült lennék, ha azt hinném, hogy csak mivel az emberben alkalmas táptalaj vált arra, hogy ott bacilusok és baktériumok éljenek, már ott is lesznek. Először be is kell jutniuk. Mivel pont úgy, ahogyan a hagymák is jól érzik magukat egy foszfor- és kéntartalmú talajban, ugyanúgy a bacilusok is jól érzik magukat az előkészített talajban. Egyáltalán nem a bacilusokra van szükség ahhoz, hogy megkapjam az influenzát, hanem elég, ha a vázolt módon utánzom azt, amit a beteg az ő vízemberében tett, és ezzel magamhoz vonzom a bacilusokat, mivel megfelelő táptalaj leszek a számukra. Semmi sem kedvesebb számukra, mint ha egy kis kénben lehetnek. A betegnek nincs szüksége rá, hogy rám bombázza a bacilusait.

Ezért, látva mindezt, fel kell tennünk magunknak a kérdést: végül is mitől leszünk betegek? Azt kell mondanunk: ha valami megsért minket, attól betegszünk meg. Ugyanígy a belső betegségeknél is megsért minket valami. A víz, ami nem tiszta, amiben feloldódik az, amiket egyébként meg kellene emésztenünk: ez az, ami belül megsért minket.

Most nézzük azokat a betegségeket, amik a szénanáthához hasonlóak. A szénanátha sokkal inkább függ az évszakoktól, mint olyanoktól, mint a pollen, ami a levegőben repül. Az a valami, ami alkalmassá tesz valakit arra, hogy szénanáthát kapjon, az az, hogy az asztrálteste nem végzi el rendesen a külvilág ellen irányuló folyamatokat.

Ennek pedig az lesz a következménye, hogy amikor a tavasz elközeleg, akkor az ember mindenféle anyagokat old fel szervezetének vizében, ami a vízembert nagyon érzékennyé teszi.

Ha nagy vonalakban felrajzolom, akkor nagyjából a következőképpen néz ki:

Ha a vízembert, mármint a normál vízembert így rajzolom, akkor azt a vízembert, amelyik szénanáthás lesz, amikor a tavasz jön, vékonyabbra kell rajzolnom, mert azáltal hogy bizonyos anyagok feloldódnak a vízben, az megritkul.

A vízemberben mindig nagy hajlandóság van a szénanáthára. Amit magamban feloldok, az szétnyomja a vizet. Ezáltal az ember mindenre érzékennyé válik, ami tavasszal végbemegy, különösen azokra a virágporokra, amelyek erősen izgatóak.

Ha az orr nem lenne zárva – mindamellett, hogy egyes pollenek még így is bejutnak az orrba –, akkor szinte mindentől szénanáthát kaphatnánk. Csakhogy ezeket a polleneket nehéz elviselni, ha már szénanáthánk van. ők nem okai a szénanáthának, ők csak izgatnak. A mi szénanáthagyógyszerünk abban áll, hogy a vízembert újra összefogja, és segíti abban, hogy kiválassza a benne felgyűlt oldott anyagokat. Félelmetesen egyszerű ez a szer. Az egész azon alapszik, hogy a vízembert újra eredeti állapotába hozza. Először zavaros lesz, aztán csak arra kell vigyázni, hogy ami innen kiválik, ne maradjon a testben. Ezért fontos, hogy miután a mi szénanátha elleni gyógyszerünket valaki bevette, sokat mozogjon, izzadjon. Ha semmit nem tesz, hogy izzadjon miután az oltást megkapja, vagy úgy kapja meg a szert, hogy székrekedése van, úgy nehezen hat a szer.

Amikor valakit ezzel a szerrel beoltanak, meg kellene kérdezni, hogy van-e székrekedése. Mert ha igen, az pont azért van, mert a vízember össze van húzódva, és így nem indul meg a kiválasztás. Ez nem jó. Ha valakit beoltanak, és az azt mondja, hogy székrekedése van, akkor kivezető szereket kell neki adni.

A gyógyítás nemcsak abból áll, hogy valakit valamivel ellátunk, hanem hogy az egész életet aszerint rendezzük be, hogy az ember teste megfelelő módon reagálhasson arra, amivel elláttuk. Ez nagyon fontos, mert ellenkező esetben csak elmélyül a betegsége. Akármilyen csodás és kiváló gyógyszert kap is valaki, ha nem gondoskodnak mindeközben a megfelelő emésztésről, akkor betegebbé teszik, mint volt.

A megfelelő gyógyszer esetében nagyon fontos, hogy az orvos ne csak azt tudja, melyik betegségre mit kell adnia, hanem hogy tudja, hogyan kell kikérdeznie az egyes betegeket. A létező legmagasabb orvosi művészet az, hogy ha egy beteg eljön, akkor a megfelelő kérdéseket kapja, és mi bizonyos mértékig megismerjük. Ez rendkívül fontos. Érdekes, hogy előfordulhat, hogy olyan orvosokkal találkozunk, akik a betegükről beszélnek, mire valaki megkérdezi, hogy hány éves a beteg, és fogalmuk sincs, mert meg sem kérdezték. Pedig nagyon fontos, mert egy ötven éves embert teljesen másként kezel az orvos, még ha ugyanazzal a szerrel kezeli is, mint egy negyven évest. Nem szabad annyira sematikussá válni, hogy az ember azt mondja: erre és erre a betegségre ez és ez a szer való. Meglehetősen nagy különbség, hogy olyasvalakit kezelek-e, akinek folyton hasmenése van, vagy olyasvalakit, akinek székrekedése van. Kíváncsi lennék annak a szernek a hatására.

Így az állatkísérletek is sokkal kevésbé lennének támadhatóak. Képzeljük csak el, hogyan hat egy gyógyszer egy általános szervezetben, ami az emberben és az állatban is közös. Egy szer a székrekedésre vagy a hasmenésre. Erről könnyű meggyőződni. Be kell adni a szert egy macskának és egy kutyának. A kutyáknak legtöbbször szorulása van, a macskának hasmenése. Ha megnézzük, milyen hatással van a szer a kutyára és milyen a macskára, akkor egy csodás tudományt kapunk. A tudomány nem azáltal fejlődik, hogy az ember az egyetemen különböző eszközökkel ezt vagy azt előidéz a kísérleteiben, hanem hogy az ész felébred, és az ember tudja, hogyan állítsa saját szolgálatába az eredményeket.

Mindenesetre nagyon fontos, hogy az ember tudja: egy betegség az egész szervezeten múlik. Az egyes szervek azzal válnak támadhatóvá, hogy ez a működés, amit asztrálisnak neveztem, a helytelen belső működés folytán keletkezett anyagokat nem a megfelelő szervekhez irányítja.

Már mondtam önöknek, hogy az emberben keletkeznek bizonyos belső betegségek, mint influenza, szénanátha és bármi, egészen a tífuszig bezárólag. Mindez akkor érthető, ha az ember tudja, hogy – mint mondtam önöknek – a felhasználatlan anyagok lerakódnak, majd feloldódnak a vízemberben.

De nem csupán vízemberből állunk, hanem anyagemberek is vagyunk. Ez szolgál mindennek az alapjául – ezt a rajzon fehérrel jelöltem (lásd az előző képet) –, a vízembert pedig sárgával. Ezen kívül még levegőemberek is vagyunk, amit itt kék színnel ábrázoltam. Folyamatosan vagyunk levegőemberek is, még akkor is, ha ez állandóan változó, hiszen egyszer kint van a levegő, egyszer meg bent: de azért levegőemberek is vagyunk.

Éppúgy, ahogy a szilárd lerakódások feloldódnak a vízben, folyamatosan, egész testünkben finoman párolog a víz. Vegyék például a kisujjukat. Az, ami elpárolog a vízemberből, hozzátevődik a belélegzett levegőhöz. Az is pára vagy gáz. Amikor a föld felszínéről a víz elpárolog, akkor a levegőbe kerül, és ha odabent a vízember párolog, az az emberben lévő levegőbe kerül át. Hogy a levegőemberbe a vízember belepárolog, azt éppoly kevéssé tudja elviselni az ember, mint hogy a szilárd anyag a vízemberben feloldódik.

Tegyük fel, hogy azáltal és oly módon, ahogyan ma azt itt leírtam, valakinek megbetegszik a tüdeje. Akkor lehet ezt a tüdőbetegséget meggyógyítani, ha úgy keletkezett, hogy hibás anyagok rakódtak le a vízemberben. De vegyük azt az esetet, amikor semmi külső jele nincs a betegségnek – az emberi szervek ugyanis nagyon érzékeny műszerek –, tehát nem jut el a dolog odáig, hogy, teszem azt, tüdőgyulladást lehetne diagnosztizálni, egyszerűen csak egy picit beteg. Ezt így elviselem, hogy egy kicsit beteg a tüdőm, de azok az anyagok közben jönnek befelé a vízemberembe, amiknek egyébként a tüdőhöz kellett volna kerülniük. Így ami most ott van, az rossz víz, ami hibás anyagokat tartalmaz. Ez párolog, különösen akkor, ha a tüdő nem teljesen egészséges.

Tehát míg eddig csak arról volt szó, hogy a durván látható, beteg, szilárd részeknek köszönhetően beteg anyagok jutottak a vízemberbe, most látjuk, hogy ezek a hibás anyagok aztán elpárolognak és találkoznak a szervezetbe került oxigénnel. A helytelen kipárolgásokkal teli oxigén különösen az idegrendszerre káros, mert az idegrendszer a tiszta oxigént igényli, nem pedig olyat, ami a vízemberből mint hibás víz kipárolog. A tüdő tehát úgy idézi elő azt a bizonyos kissé beteg állapotot, hogy rossz víz párolog bele, olyan víz, aminek nem kellene oda párolognia. Ez pedig fokozottan károsítja az idegrendszert, és bár az ember nem látszik iszonyúan betegnek, közben azonban megbolondul.

Elmondhatjuk tehát, hogy azok a fizikai betegségek, amik belülről fakadnak, azon alapulnak, hogy hibás szilárd anyagok oldódnak fel a vízemberben. De az elmebetegségek a valóságban nem szellemi betegségek, mert a szellem nem lehet beteg. Az elmebetegségek alapja az, hogy a vízember helytelen anyagokat párologtat az oxigénbe, ami az idegrendszert rombolja – azokban az esetekben, ha egy szerv csak annyira beteg, hogy annak nincs külső jele. Vagyis ebből is érthető, hogy az embernek azért kell nagyon ügyelnie az emésztésére, hogy a vízemberbe ne oldódhassanak be hibás anyagok, amik aztán a vízből hibás módon kipárolognak.

Az életben is vannak dolgok, amik a hibás kipárolgást előidézhetik. Ez akkor figyelhető meg, ha szomjazunk. A szomjat meggyógyíthatjuk azzal, ha iszunk. Ekkor megszabadítjuk belső folyadékunkat a tisztátalanságoktól, és ezzel kisodorjuk onnan azt, ami elpárologhatna.

Ebből következően az éhségben van a fizikai betegségek alapja, a szomjban pedig az elmebetegségek alapja. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ha az ember nem táplálkozik helyesen, azzal a fizikai betegségeket segíti elő. Ha pedig nem iszik eleget, ami bizonyos körülmények miatt lényegesen nehezebben vehető észre, akkor például ha kora gyerekkorban lép fel ez az állapot, amikor az éhség és a szomjúság még nagyon nehezen különböztethető meg, mivel mindkettőt az anya teje csillapítja, akkor ha az anyatej piszkokat tartalmaz, az egy későbbi elmebetegség alapjait fektetheti le. Vagy ha az embert nem megfelelően oltják be, akkor a hibás oltás egy beteg szöveti folyadékkal kéz a kézben előidézheti, hogy a víz ugyan nem lesz beteg, de a vizet feldolgozó szervek – a gyomor például egészen másként dolgozza fel a folyadékot, mint a szilárd anyagot – megbetegedhetnek. Így válhat egy hibás oltás azzal, hogy a víz hibásan párolog, egy későbbi elmebetegség alapjává.

Önök is nyilván észrevették, uraim, hogy manapság nagyon sok embert érint a Dementia preacox, vagyis a fiatalkori elmebaj, ami azonban messze a fiatal koron túl mutat. Az emberek elméje már ifjú korban elkezd leépülni. Ez a betegség javarészt a csecsemőkori helytelen táplálkozás következménye, mivel az emberek általában véve elfelejtették, hogy erre figyelmet fordítsanak. Az anya tejének puszta kémiai vizsgálata kevés. Valami egészen mást kellene kifejleszteni. Ezért lépnek fel ezek a dolgok ilyen heves mértékben manapság.

De ebből nyilván önök is látják, hogy nem elégséges olyan orvosokat képezni, akik tudják, hogy milyen betegségre milyen szert kell beadni. Az egész életet kell egészségesebbé tenni, ami csak akkor lehetséges, ha rájönnek, hogy mennyi minden függ össze ezzel. Ez az, amit az antropozófia is szeretne: az antropozófia nagyon is szeretne higiéniás hatást kifejteni, hogy az egészséget az emberek helyesen értelmezzék.

Azt gondolom, ezzel lényegében mindkét úr választ kapott a kérdésére.

Láz, ájulás, terhesség

Kérdés: Feltesznek egy kérdést a terhességgel, illetve annak befolyásolhatóságával kapcsolatban.

Ezek olyan dolgai az életnek, amelyeket rendkívüli fontossággal kell kezelni. Általában véve elmondható, hogy a gyermekre nemigen lehet más módon hatni a terhesség alatt, mint az anyán keresztül, ami ugyan kerülőút; de sok mindenből, ami eddig elhangzott, önök is beláthatták, hogy a gyermek számos véredényen keresztül össze van kötve az anyával, innen kapja a tápanyagokat, ennél fogva egészen másként lélegzik, és mindent, amire csak szüksége van, az anyától kap.

Legjobban akkor tudjuk szemügyre venni mindazt, amiről itt szó van, ha foglalkozunk még egy keveset a megbetegedések típusaival, illetve magával az egészséggel általában. A terhesség esetében ugyanis még sokkal nehezebb megmondani, hogy hol kezdődik és hol végződik a betegségre való hajlam, mint az éhségnél vagy a szomjúságnál.

A terhesség esetében ráadásul olyan dolgokat is figyelembe kell venni, amelyek döntő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy az anya lelkisége rendkívüli hatással van a születendő gyermekre. Figyeljük meg egyszer, hogy mi történik, ha az anya a terhesség első hónapjaiban valamilyen nagy ijedtségnek van kitéve. Ennek következményeit a gyermek többnyire egy életen át viseli. Nem mondhatják, hogy már eredetileg is jelen volt egy fizikai elváltozás, hiszen az anyát érte ijedtség. Hogyan hat a gyermekre, ha az anya megijed?

A mai tudomány igen kevéssé képes rá, hogy kielégítő választ adjon minderre, mivel az ember lelki-szellemi összetevőjéről egyszerűen nem tud, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem tudna. Ezeket a nehéz kérdéseket – mert valóban nagyon nehezek, amelyeket Dollinger úr feltett – úgy ragadhatjuk meg leginkább, ha a betegségek közben fellépő két életjelenséget alaposan szemügyre vesszük: egyrészt a lázat, másrészt az ájulást. A láz és az ájulás két egymással ellentétes jelenség.

Mi a láz? Ezt önök is ismerik. Ha az ember hőmérsékletét megmérjük, akkor az nem több, mint 36-37 fok. Ha ennél magasabb, akkor az embert lázasnak mondjuk. A láznak az a külső jele, hogy az ember forróbb lesz.

Mi az ájulás? Egy ezzel éppen ellentétes állapot. Ájulás akkor lép fel, ha az emberben nincs elég életerő ahhoz, hogy megfelelő hőt termeljen. Ha egy mérgező anyagból, amit gyógyszerként is használnak, egy bizonyos mennyiségnél többet adnak valakinek – mondjuk beléndekfűből készült hyoscyamint –, akkor fennáll a veszélye, hogy az illető elájul.

A folyamat a következő: az anya altestében, ahol a gyermeknek is ki kell fejlődnie, minden egyes belső és külső hám kitágul. Az ájulás következtében minden hámréteg, mint például a belek hártyája vagy az, ami a gyermeket körülveszi, vagyis a méh hártyája szintén kitágul. Ennél fogva pont úgy viselkedik, ahogyan egy zsák, ami nem képes rendesen megtartani, amit beleteszek, ha túlságosan kitágult és elkopott. Ennek következtében mindenféle anyagok rakódnak le az altestben, amelyek az étellel kerültek be. Ez történik tehát olyankor, ha beléndekfűből túl sokat kap valaki, vagyis nem képes az altestén megfelelő módon dolgozni, ahogyan azt a múlt alkalommal már elmondtam önöknek. Az altestben egy csomó anyag felgyűlik, amit nem tud feldolgozni.

Hogy megérthessük, hogyan dolgozik az ember a saját altestén, kicsit mélyebbre kell hatolnunk az emberi szervezetben. Mi történik tulajdonképpen, amikor az altestben akadályozza valami a munkát? Amikor az altest nem dolgozik rendesen, akkor ezzel együtt mindig megfigyelhető az is, hogy az agy elülső része sincs rendben. Nagyon érdekes összefüggés!

Tegyük fel, hogy van egy ember. [Rajzol] Altest, mellkas, itt a rekeszizom; szóval van alteste, mellkasa, feje. Ha az altestben valami nincs rendben, akkor valami az agy elejével sem stimmel. Ugyanis az emberen belül ezek összetartoznak: az előagy és az altest. A szív és az erek pedig a középaggyal állnak kapcsolatban – ahogyan azt már vázoltam is önöknek –, Ha légzés és a tüdő pedig a hátsó aggyal.

Minden alkalommal, ha a tüdővel valami baj van, akkor a hátsó agynál is jelentkezik valamilyen rendellenesség. Így van ez akkor is, ha például valakinek nehézlégzése van, vagyis túl kevés oxigénhez jut. Ha valakinek szívelégtelensége van, tehát a szíve nem jó ritmusban ver, azaz nincsen rendben a pulzusa, akkor mindannyiszor megállapítható, hogy a középagy működésével is problémák vannak. Ha pedig az altestben nincs rendben valami, akkor az az előagyban is jelentkezik. Ilyen csodálatosan függ össze minden az emberi testben. Mindaz, ami az altestben történik, összefügg az előagy felépítésével.

Ezt az emberek nem szívesen ismerik el, mert a homlokban a legnemesebbet látják, az altestben pedig valami kevésbé nemeset. Ha megmondjuk nekik az igazat, akkor azt nem tartják méltónak az emberhez. De az előadásaimból már rájöhettek, hogy az ember számára igen fontos dolgok rejlenek például abban, hogy az emésztőrendszer nagymértékben összefügg a végtagokkal.

Ismertem egyszer egy embert, akinek nagyon ritka homlokformája volt. (Lásd a következő képen a bal oldali rajzot!) A görög homlok egészen más. (Lásd a jobb oldal rajzot!)

Ennek éppen az ellenkezőjét találjuk minden görög szobron. A görög homlok egyenes. Ennek az embernek erősen domború homloka volt. Meg vagyok győződve róla, hogy egyben rendkívül fejlett alhasa is volt. Nem szenvedett sem hasmenésben, sem szorulásban, sem hasfájásban vagy hasonlókban. Emellett ez az ember nagyon érzékeny is volt, ám ez az érzékenység abból állt, hogy belsőleg folyton jól kellett éreznie magát. Előredomborodó homloka valószínűleg sosem engedte meg, hogy az alhasában valami galiba legyen. Láthatják tehát, hogy érdekes módon függ össze a fej az altesttel.

Ha túl sok beléndekfüvet adok egy embernek, akkor elájul. Mi ennek az alapja? Nem stimmelhet valami a homloklebennyel, mivel mindenféle anyag rakódott le az altestben. Az érdekes a dologban az, hogy a szorulásos embernek a legjobb lelkiismerettel adhatok beléndekfűlevet nagy hígításban, mert meggyógyul. Kicsit lázas lesz, de meggyógyul.

A következő érdekes ténnyel van dolgunk: ha egy egészséges embernek adok túl sok beléndekfűlevet, akkor elájul és az alteste lesz beteg. A feje kihűl, az alteste pedig felpuffad. A belek kitágulnak, az alhas nem dolgozik. Mi látszik ebből? Az, hogy túl sok beléndekfű került a gyomorba. Ezzel arra kényszerítettem a gyomrot, hogy rengeteget dolgozzon, mivel a beléndekfüvet nagyon nehéz megemészteni. Ha valami mérgező, az nem jelent mást, mint hogy nehezen emészthető. A gyomornak tehát félelmetesen sok dolga lesz, de az előagy nem elég erős ahhoz, hogy rávegye a gyomrot, hogy ezt a nagyon nehéz tevékenységet elvégezze, így az agy kihűl, és az ember elájul. Így függenek össze egymással a dolgok az emberi testben.

Mi történik, ha egy egészen kevés beléndekfüvet adok ugyanennek az embernek hígított formában? Akkor a gyomornak sincs nehéz dolga, és az agynak is lesz elég ereje, hogy ezt a könnyű tevékenységet irányítsa, és pont azért adtam egy kevés beléndekfüvet, hogy az agyat arra kényszerítsem, hogy kicsit erősebben dolgozzon, mint korábban. Ha az agy uralni tudja a kapott feladatot, az pont olyan, mint amikor egy ember képes megbirkózni egy feladattal. Ha olyan munkát adok neki, amit még képes elvégezni, akkor jól dolgozik. De ha egy napra akkora adagot adok neki, ami egyébként tíz napra elég, akkor beleszakad. Így van ez az aggyal is. Odabent van az altestért felelős munkás. Ha túl keveset kívánok tőle, akkor ellustul. Ha jól ösztönözzük a munkáját, akkor jól dolgozik. De ha túl sokat követelnek tőle, abban már nem hajlandó részt venni, az ember pedig elájul.

Min alapszik a láz? Lázas állapotban az agy túl erős tevékenységet végez, és közben az egész testet áthatja. Tegyük fel, hogy az ember egyik szerve, mondjuk, a mája, a lépe vagy a tüdeje megbetegszik olyan formán, ahogyan arról a múltkor beszéltem. Ez ellen az agy fellázad. Ha a tüdő nincsen rendben, akkor a hátsó agy lázadozik, és fellázítja az előagyat is a tüdőt ért betegség miatt, ami lázhoz vezet.

Ez azonban azt jelenti, hogy az ember fentről lefelé forrósodik, lentről felfelé hűl. Ez nagyon érdekes. Az ember valóban felülről lefelé melegszik fel. A lázat a fejünkkel hozzuk létre. Még ha a nagylábujjunkban van is a gyulladás, a lázat akkor is a fejünkkel idézzük elő. Azért mégiscsak izgalmas, hogy a legtávolabb lent lévőt az agy legeleje irányítja. Ahogyan a kutyánál is a leghátsót, a farkat a legelső, az orr irányítja. Így van ez az embernél is. Ha a nagylábujjban láz keletkezik, akkor az, ami a lázat előidézi, az agy legelején helyezkedik el. Már csak meg kell barátkozni a gondolattal, hogy képesek legyünk összeegyeztetni a méltóságunkkal azt a tényt, hogy ha a nagylábujjban láz keletkezik, akkor az onnan legelölről, az orr feletti részről érkezik. Az ember mindig felülről fűt és lentről hűt.

Ebből fakad, hogy ha az emberi testbe bizonyos anyagokból a kelleténél többet juttatunk, az ájuláshoz vezethet, de ugyanakkor gyógyító lázat is előidézhetünk, ha az agyat a megfelelő módon serkentjük erősebb tevékenységre. De az agyat nemcsak az serkenti, ha bizonyos anyagokat juttatunk hozzá, hanem az is, amikor látunk és hallunk. Amikor esznek, nem csak betömködik a táplálékot a szájukba, hanem ízlelgetik is. Ösztönzésre ízlelünk és ösztönzésre szagolunk. Mindezek az agyból kiinduló ösztönzések.

Most gondoljanak bele, hogy mi történik, ha egy asszony terhes. A gyermek a terhesség korai szakaszában van. Ez elképesztő módon megnöveli az alhasi tevékenységeket. Férfiaknál sosincs szükség ilyen fokú tevékenységre, és a terhességen kívül a nőknél sem. Ha pedig az alhasi tevékenység fokozódik, akkor az érzékek is felfokozódnak, mivel az alhas és az előagy összefüggenek.

Mit is jelent pontosan, ha az ember éhes? Már beszéltem erről. Olyankor egy bizonyos tevékenység nem zajlik le, aminek folyamatosan történnie kellene. Ha az ember éhes, akkor ételre vágyik. De ez egyben azt is jelenti, hogy az ízlelőérzékeit ösztönözni kell. Arra vágyik, hogy valami felizgassa az érzékszerveit. Ez kellemesen kielégíthető azzal, ha eszik.

Ám ha egy nő állapotos, akkor a fejlődő gyermek számára szükséges anyagok hiánya felizgatja a szaglóidegeit és az ízlelő idegeit. Itt nem sokat használ, ha az illető enni kap, mivel az nem kerül közvetlenül a gyermekhez, hanem előbb a gyomorba megy, ahol épp egy fokozott tevékenység folyik. Bizonyos értelemben az altestnek túlóráznia kell. Így az agyban is felmerül a túlzott igény a szagokra és ízekre. Itt pedig arról van szó, hogy az ember akkor gondoskodik legjobban a gyermekről, ha megértéssel fordul e dolgok felé.

Előfordul, hogy a terhes asszony egyáltalán nem elégszik meg azzal, amire éppen vágyott, mert azonnal valami újra, másra vágyik. A terhes nők hangulata és ízlése rendkívül változó. De ha kedvesek vagyunk hozzájuk, akkor kielégítjük a kívánságaikat, ami a közvélemény felfogása szerint csak a fantáziájuk eredménye. Mert a várandósak egyfajta íz és szag fantáziavilágában élnek az első hónapokban. Ha az ember azt mondja: „Minek az? Csak a fantáziájuk dolgozik!” Az a várandós mamáknak olyan, mintha megütnénk a lelküket. Az ember ugyanis azt utasítja vissza, ami bennük a legtermészetesebb módon képződik: mégpedig az agy és az altest közötti kapcsolatot. Ha az ember elfogadja ezeket a dolgokat és ezzel örömöt szerez nekik, akkor sokkal könnyebben lép fel egyfajta elégedettségérzet, mintha az imént említett módon az ember elutasítja mindezt ahelyett, hogy szó szerint mindennek azonnal utánajár: ha vanília, hát vanília. Persze ez sem mindig helyes, mert miután az ember megszerezte, így szólnak: „Most inkább savanyú káposztát akarok!” Ez már csak így van. Jobb lesz, ha megbarátkozunk vele. Amennyiben az altestben valami egészen különleges történik, akkor a gyermek fejlődését különösen támogatni kell, és ezért az állapotos nőt el kell fogadni.

De mindez sokkal távolabbra mutat. Mégpedig oda, hogy az anya lelki-szellemi élete határtalanul nagy befolyással bír a gyermekre. Vannak olyan gyerekek, akik vízfejjel születnek. Ezt vissza lehet vezetni arra, hogy az anya a korai terhesség stádiumában szörnyen unatkozott, míg előtte pezsgett körülötte az élet. A férj a kocsmába járt stb. Az anya szörnyen unta magát, aminek az lett a következménye, hogy nem jutott elég ereje az agy vérellátását rendben tartani. Az unalom kiürítette az agyát. Az üres agy üressé teszi az alhasat. Nem fejlődik olyan erősre, hogy a fej erőit összetarthassa. A fej felduzzad, és a gyerek vízfejű lesz. Más gyerekek meg túl kicsi, felül csúcsos, úgynevezett csúcsfejjel születnek. Ez láthatóan azzal függ össze, hogy az anya az első időkben túl sokat szórakozott, kirúgott a hámból. Mindig megtalálható az összefüggés aközött, ahogyan az anya lelkilegszellemileg viselkedett az első pár héten és a között, amilyen a gyermek lett. Feltéve, hogy a dolgokat helyesen értelmezzük.

Orvosilag persze rengeteg dolgot lehet tenni, de ezekre még nincsen gyógyszer, legfeljebb kuruzslószer, mivel a materialista világnézetű orvosok nem látják megfelelően az összefüggéseket. Ezekre az összefüggésekre leginkább önmagukban kell tekinteni, és ezt pont az ember magzati állapotában, az anya várandóssága idején lehet a legjobban megfigyelni.

Tételezzük fel tehát, hogy a terhesség alatt felerősödik az alhasi tevékenység. Az alhasnak roppant erőssé kell válnia. Ez feltételezi, hogy amennyire csak lehet, az előagy is felerősödik. Ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy egyes anyák – különösen a terhesség első szakaszában – hébe-hóba némileg megbolondulnak. Épp azért bolondulnak meg olykor- olykor, mert az előagy, ami gondolkodik, ennyire szorosan összefügg az alhassal. Ha az ember összefüggéseket keres az alhas és aközött, ami az embert szellemileg áthatja, érdekes eredményekre juthat. Elég furcsa, hogy erre pont a szellemtudománynak kell felhívnia a figyelmet, miközben a materialista tudomány teljesen elutasító.

Nagyon izgalmas lenne egyszer a következőt tenni: figyeljük csak meg, hogy volt Angliában egy sor filozófus, Hobbes, Bacon, Locke, Hume, zárva a sort John Stuart Mill-el [10], akik megalapozták a materializmus ilyen óriási mértékű elterjedését. Ezek a filozófusok mélyenszántó gondolatokkal rendelkeztek. Annyira mélyen szántottak, hogy a szellemi magasságokig nem is igen tudtak feljutni. Gondolataik az anyagba ragadtak. Rendkívül érdekesnek tartanék egy arra irányuló vizsgálatot, hogy vajon milyen mértékű székrekedéssel bírtak. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy mindnek szorulása volt. Ez az egész filozófia a 17. századi Hobbes-tól indulva a 19. századig bezárólag, ami elhozta nekünk a materializmust, egyszerűen ezeknek a filozófusoknak a szorulásából következik. Elkerülhettük volna a materializmust (természetesen nem gondolom teljesen komolyan, most igazából csak viccelek), de megakadályozható lett volna e filozófia kibontakozása, ha Hobbes, Bacon és Locke gyermekkorban időben hashajtót kapott volna. Akkor valószínűleg a materializmus egyáltalán nem érkezik el hozzánk.

[10] Thomas Hobbes (1588-1679), Francis Bacon (1561-1626), John Locke (1632-1704), David Hume (1711-1776), John Stuart Mill (1806-1873) angol filozófusok

Azért tényleg furcsa, hogy pont a szellemtudománynak kell olyan dolgokra rámutatni, amit az emberek nagyon gyakran materiálisnak neveznek. De ez azért van, mert ha figyelmünket odairányítjuk, ahol mások csak anyagot látnak, nekünk feltárulhat a szellem. Az antropozófia nem abban gondolkodik, hogy az alhas egy vegykonyha. Én azt mondtam önöknek, hogy mind a máj, mind a lép csodálatos szervek. Csak akkor érthetőek meg ezek a szervek, ha mindenhol meglátjuk a szellemet. Ha a sort megszakítva azt mondjuk, hogy a székrekedés egy teljesen anyagi probléma és ebben az esetben elfelejtkezünk a szellemről, abban a pillanatban materialistákká válunk. A materializmus tulajdonképpen egy szellemi gőg eredménye. Már említettem egyszer önöknek, hogy ha az ótestamentumi zsidók éjjel rossz gondolatokat forgattak a fejükben, akkor nem a fejüket tették felelőssé az ügyben, hanem a veséjüket. Isten meggyötörte éjjel a vesémet, mondták erre, és sokkal inkább igazuk volt, mint a mai gyógyszergyártóknak. Azt is mondták a régi zsidók, hogy isten általában nem az ember fejében nyilvánítja ki magát, hanem a vese és az alhas tevékenységében.

Ebből kiindulva a következő dolog is nagyon érdekes: nem tudom, láttak-e már idős zsidót imádkozni. Ha egy idős, jámbor zsidó imádkozni kezd, akkor az imatekercsét nem egy kicsi, a szíve felett vagy a fején hordott zsákocskából veszi elő; az alhasán tartja és ott is imádkozik vele. Ma már nem értik az emberek ezeket az összefüggéseket, de azok, akik annak idején ezt a parancsolatot a zsidóknak adták, ők értették. Nagy benyomást tesz az emberre, amikor egy idős zsidó Európa keleti felében – mert nyugaton ritkán látni ilyet – imádkozni kezd, először is előhúzza a nadrágjából az imatekercsét, ami továbbra is ott lóg rajta, majd imádkozni kezd.

Mindaz a tudás, ami az egykor volt csodálatos látóerők által eljutott az emberekhez, mára elveszett. Ma már az emberek nem képesek minden anyagiban meglátni a szellemet. Az ember nem érti meg a dolgokat, ha csak a gondolatokra támaszkodik, és ha a laboratóriumában mechanikusan kísérletezget. Eközben még csak nem is gondolkodik. Úgy kell kísérletezni, hogy az ember szeme előtt folyton ott lebegjen a szellem. Eszerint kellene a kísérleteket szabályozni.

Elég furcsa, hogy az antropozófiának kell felhívni a figyelmet arra, hogy az ember agya, a legnemesebb szerve összefügg az altesttel. De ez már csak így van. Csak valódi tudomány segítségével lehet rájönni minderre. Ha például valakinek valami probléma van a szívével, azt nagyon sok minden okozhatja. Lehetséges, hogy valamilyen belső rendellenességtől van, de egy abnormális szívműködés többnyire arra vezethető vissza – ezt sárgával jelöltem a 139. oldali rajzon –, hogy valami nincs rendben a középagyban. A középagy szolgáltatja az érzelmek alapját. Az altest egyrészt összefügg az előaggyal, másrészt az előagy összefügg az akarattal, a középagy pedig az érzelmekkel. Tulajdonképpen csak a hátsóagy gondolkodik. Ha megvizsgáljuk az agyat, azt látjuk, hogy a hátsóagy a légzéssel és a gondolkodással áll kapcsolatban, és azt is tudjuk, hogy a légzés és a gondolkodás is szorosan összefügg egymással.

Most képzeljék el, hogy van egy ember, aki nem aszerint a pedagógia szerint nő fel, amit mi a Waldorf pedagógiában tanítunk, ahol ezekről a dolgokról sokat lehet hallani, hanem egy olyan nevelési elv szerint, amitől állandóan bosszús lesz. Nincsenek rendben az érzelmei, mert ha valaki minden helyzetben dühöng, annak nincsenek rendben az érzelmei. Mit jelent mindez? Azt, hogy a lélek nem hatja át megfelelően a középagyat. Ha a lelket nem táplálják rendesen, akkor a szív elkezd szabálytalanul verni, aminek szívritmuszavar lehet az eredménye, de bármilyen más szívbetegség is előjöhet azáltal, hogy valaki dühöngővé fejlődik.

Ha egy várandós anya a terhesség korai szakaszában kimegy az erdőbe, és ott az a szerencsétlenség éri, hogy egy halott, akasztott embert talál, aki egy fán himbálódzik – ha még ráng is, az még rosszabb –, akkor iszonyúan megijed. Ez a kép megmarad benne, és ha nem változnak az élet törvényszerűségei – amit még a művészet sem képes megváltoztatni –, akkor egy olyan gyermeket fog szülni, aki sápadt lesz, hegyes álla van, a végtagjai soványak, és nem tud rendesen mozogni. Ha az ember várandós, akkor elég egyetlen rövidke pillantás. A későbbi életkorban, mikor az ember tizennyolc, tizenkilenc, húsz éves, akkor nem elegendő, ha az ember egyszer dühöng: rendszeres, kitartó munka kell, hogy az ember megfelelően morózus emberré válhasson. Ezzel szemben a terhes anyának egyetlen pillantás is elég!

Sokkal messzebbre is vezethet mindez. Megeshet például a következő: az anya valamilyen munkával foglalatoskodik, és a közelben, anélkül hogy ő tudomást szerzett volna róla, valamilyen katonai gyakorlat folyik, és dörögni kezdenek az ágyúk. Ennek hallatán a nő nagyon összerándul. A hallás a hátsóagyra vezethető vissza, ami viszont összefügg a légzéssel, így ha az anya ilyesmit él át, akkor a gyermeknek légzési zavarai lesznek.

Most mondhatnák: miket beszél ez nekünk? Azt állítja, hogy az életünk során lényegében mindenre figyelmet kell fordítanunk. De ne felejtsük el, hogy ha kéznél van egy egészséges nevelési elmélet és az életkörülmények is egészségesek, akkor sok mindenről nem kell külön elgondolkodni, mert szokássá válik, ahogyan most is sok mindent puszta szokásból teszünk. Nem hinném, hogy azok a férfiak, akik megverik a feleségüket, miközben az a második hónapban van, túlságosan belegondolnának tettükbe. Egyszerűen csak megszokásból teszik. Léteznek ilyenek. Miért verik meg a feleségüket? Mert elfogyott a pénzük, és nem tudnak szórakozni menni a kocsmába. Ezért otthon szórakoznak, mégpedig azzal, hogy jól elverik az asszonyt. Ezek olyan szokások, amik az idők során alakultak ki. Ha a népnevelés másként működne, akkor egészen másfajta tradíciók alakulnának ki. Például szokássá lenne, hogy azok, akik tudnak róla, hogy katonai manőver készül és az ágyúk dörögni fognak, pusztán megszokásból értesítik a várandós nőket. Ez éppúgy hagyománnyá válhatna. Egészséges neveléssel és egészséges népviszonyokkal kialakulhatnának ilyen és ehhez hasonló szokások, amiket bevett gyakorlatként követünk. Ez az, amin dolgozni kellene: más szokásokat adni az embereknek. Ez azonban csak egy helyes elveken nyugvó nevelés segítségével lehetséges.

Éppen a szellemtudomány lesz az, ami az anyagi dolgokat a helyes szellemi összefüggésekben képes feltárni. A materializmus nem tesz mást, mint ránéz az anyagra, és nem látja, mi minden él odabent. Látja a lázat, de nem látja meg, hogy a láz egy túlságosan kitterjedt agyi tevékenység. A materializmus csodálkozva áll az ájulás előtt, mert nem tudja, hogy az ájulás a lehűléstől van, mivel a testben nem működik megfelelően az égés. Ezért megállapíthatjuk, hogy az a mód, ahogyan a várandós anyák gondolkodását ösztönzik, nagyon erősen összefügg azzal, hogy később a gyermekük hogyan fejlődik.

Most olyasmit fogok mondani, ami talán kissé furcsán hangzik ugyan, mégis erre kellene törekedni: ha ezekről a dolgokról az emberek helyesen gondolkodnának, akkor valami egészen más következne be, mint ami ma történik. Például, ha ma egy állapotos nő megkérdezi, hogy mégis mit olvasson, egyszerűen semmit sem tudnak neki ajánlani. Nemrég Bázelben bementem egy könyvkereskedésbe, és ott ráakadtam a legújabb kinyomtatandó könyvek listájára. Köztük egy négerekről szóló regényre. Mostanában a négerek amúgy is egyre beljebb kerülnek az európai civilizációba. Mindenhol néger táncbemutatók vannak. Most már négerregény is van. Iszonyatosan unalmas, halálosan unalmas, de azért megjelenhet nyomtatásban. Részemről meg vagyok róla győződve, hogy ha a terhes anyáknak – különösen a terhesség első hónapjaiban, amikor a hangulatuk uralkodik rajtuk – négerregényt adunk, akkor még arról sem kell gondoskodnunk, hogy négereket hívjunk az országba, akik mulattokat nemzhetnek. Ez előáll ezeknek a regényeknek a puszta elolvasása által. Európában egész sor olyan gyerek születik, akik sötétebb bőrűek, mulatt hajuk van, és úgy is néznek ki, mint egy mulatt.

Az emberek ma semmilyen tekintettel nincsenek a szellemi kultúrára. A helyzet az, hogy egy egészséges nevelés mindenre kiterjed, még arra is, amit olvasunk vagy mesélünk. Így valószínűleg egy napon – amennyiben az antropozófia tanácsait megfogadják – lesznek majd állapotos nők számára írott regények is. Ha ezeket fogják olvasni a terhes nők, akkor szép emberi példa lesz előttük, és így szép embereket fognak szülni. A nő agyi tevékenységét éppen az ösztönözhetné, ami az alhasban történik. Mindazzal formálja a gyermeket, amit tesz, gondol, akar vagy érez.

Ebben fogható meg igazán a szellemtudomány. Az ember többé már nem mondhatja, hogy a szellemnek semmilyen befolyása nincs az emberre, hiszen egész életén át a befolyása alatt áll annak, amit az anyja a terhesség első hónapjaiban művelt, ha a nevelés nem javít ezen. A későbbiekben ennek már nincs akkora jelentősége, hiszen az ember már kész formát, kialakult alakot öltött. De az első hónapok különösen fontosak és jelentőségteljesek. Pontosan, ha az ember anyaméhen belüli fizikai eredetét vizsgáljuk, akkor nyilatkoznak csak meg bizonyos dolgok, ami egy embert leggyakrabban a szellemtudomány felé sodor.

Ha valaki észszerűen akar gondolkodni, az a következőket mondhatja: az altestben kell találkoznia a lentről jövő hidegnek és a fentről jövő melegnek, és az altestben a megfelelő módon találkozniuk is kell. Általánosságban ez az, amiből láthatjuk, hogy ami fentről jön, megfelelő módon találkozik-e azzal, ami lentről jön.

Így már világos, hogy amit az anya átél, szellemileg, lelkileg megél, az nagyon erősen befolyásolja azt, hogy a gyermek kicsi vagy nagyfejű lesz-e, hogy a szíve, a légzése tönkremegy-e vagy sem. Mindebből látszik, hogy az ember teljesen szellemi- lelki hatások alatt áll.

De az is előfordul, hogy az anya a várandósság első hónapjában egy olyan emberrel találkozik, akinek olyan ferde orra van, amilyet az anya még életében nem látott, és ha nem uralja ezt az érzést, akkor a gyermek orra is olyan lesz. Még az is megfigyelhető, hogy ha az anya egy olyan emberrel találkozik, akinek az orra jobbra ferdül, akkor a gyermeké balra fog ferdülni. Pont úgy, ahogy a jobb kéz a bal agyfélteke beszédcentrumával függ össze, ahogyan minden fordítva van, ez a dolog is megfordul. De jól nyomon követhetjük, hogy ha valaki ferde orral születik, az annak a következménye, hogy az anyja annak idején megrémült egy ferde orrú embertől, akinek fordítva bár, de ferde orra volt. Az embernek még sok más testi jellegzetessége van. A materialista tudomány folyton az öröklődésről beszél, amiről nem tudja, hogy pontosan honnan is jön. Ha valakinek ferde az orra, akkor hát örökölte. Piros az orra? Örökölte. De a dolgok nem így működnek. Ezek mind abból fakadnak, amiről most beszéltem önöknek. Az öröklés fogalma egyike a legtisztázatlanabb modern tudományos fogalmaknak.

Ha egy embernek ferde orra van vagy anyajegye, attól még nem feltétlenül kellett az anyának annak idején anyajegyet látnia, de valószínűleg láthatott valamit, ami miatt a vér helytelen irányba kezdett folyni. Amiről idáig beszéltünk, mindaz eltér attól, amilyen a normális emberi test. Pedig létezik egy normális emberi test.

Azonban nem mondhatjuk csak úgy egyszerűen, hogy a normálistól való bármilyen eltérés mindig szellemi-lelki élményből ered, és soha nincs valamilyen testi oka. Az ember egész teste pusztán abból a matériából alakul ki, ami az anya hasában van. Ha az ember az eltéréseket szellemileg akarja megmagyarázni, ahhoz előbb az embert mint olyat kell szellemileg megmagyarázni. Az anya éppoly kevéssé tudja az emberi szellemet előteremteni, mint az apa. Ahhoz tökéletes emberművészetre lenne szükség, ami teljesen lehetetlen, mivel ez a művészet végtelen. Ilyen művészet még nem létezik, mivel a lélek végtelen. Ez oda vezet minket, hogy az ember mint szellemi lény már a születés előtt létezik, és azzal egyesül, ami mint fizikai test adatik számára. Csak az abnormális jellegzetességekre vonatkozik, hogy a magzat szellemileg befolyásolható. De a normális jellegek: hogy az orrunk az arcunk közepén van, hogy két szemünk van; mindez sokkal többről szól. Ha egyszerűen csak egy ferde orral születtem volna, az egy abnormális jegy. De gondoljanak csak bele, hogy az orr az arc közepén van. Gyönyörűséges formája van, amit nemrég felrajzoltam önöknek. A szem is egy csodálatos dolog. Mindez nem az anya testétől származik. Ez olyasvalami, ami már azelőtt is ott volt a lélekben, mielőtt az ember az anya testében kifejlődött volna.

Itt elérkezünk ahhoz, hogy a megtermékenyülés előtt milyen élete van az embernek a szellemvilágban. Erre a mai materialisták azt mondják: ez csak fantázia. Miért mondják ezt? A régi korok emberei, akik még rendelkeztek olyan csodálatos tulajdonságokkal, amelyek csodás ismeretekhez jutatták őket, tudták, hogy a lélek már a születés előtt is létezik, azelőtt hogy a Földre lépne. De egy egyházi parancsolatnak hála, tilos volt az úgynevezett preegzisztenciára gondolni, vagyis a lélek születés előtti létére. Az egyház megtiltotta. És ha a mai materialista agitátor a szószéken áll, nem mond egyebet, mint ami már a középkori szószéken is elhangzott. Ez csak a folytatása mindannak, még ha nem is a szószékeken bevett stílusban hangzik el, hanem a mai szónokok stílusában. A materializmus egyszerűen átvette a középkori szószékek beszédeit. A mai materialisták, akik semmit sem tudva szajkózzák azokat az egyházi parancsokat, amit már a középkorban szónokoltak, nos pont nem ők azok, akik bármiféle tudományos alapra építenének, mindössze arra, amit az egyház már a középkorban tanított. A materializmus alapjaiban a középkori egyházi tanokon nyugszik. Akkoriban tilos volt a léleknek a földi születés előtt létezni, mert valami tetszés szerinti isten teremtgette a lelkeket a megtermékenyülés pillanatában. Csakhogy időközben az emberek megkedvelték a megtermékenyülést. Tudjuk, hogy sok esetben ez csak hangulati kérdés. Ilyenkor az Atya szélsebesen odarohan és teremt egy lelket. Ez olyan parancsolat volt, amiben az emberek kénytelenek voltak hinni.

De azért nem tűnik valami észszerűnek egy olyan isten, aki kiszolgálja a hangulatainkat, akinek sebtiben kell lelket gyártani, ha a mi megtermékenyítési hangulatunk úgy hozza. Ha utánagondolunk, akkor kiderül, hogy ami a materialista világkép mögött rejlik, valójában aláássa az egész emberi méltóságot. Ezzel szemben egy valós ismeret, ami az emberről szól, arra a következtetésre juttat, hogy a lélek már előtte is ott volt, mindig is élt, és leszáll ahhoz, akihez kell, ahová az emberi csíra és a megtermékenyülés parancsolja.

Ezért elmondható, hogy az antropozófia nem azért tért vissza a szellemhez, mert valamiféle fantasztikumot akart kihozni abból, hanem egyszerűen csak mert muszáj, mert komolyan veszi a tudományos eredményeket, szemben a többiekkel, akik bár természettudományokat tanulnak, ami éppenséggel elvezethetne a szellemhez, de ugyanakkor túl lusták ahhoz, hogy a természettudományokból kiindulva eljussanak a szellemig, mivel ehhez némi agytornára lenne szükség. Hagyják, hogy a régi tanítóktól elvegyék a szellemet, és még jámbornak gondolják magukat! De csak hazudnak. Két lovon ülnek egyszerre. Aki egy lovat ül meg, az a természettől eljut a szellemhez. Ide vezetnek minket azok a dolgok, amiket például ma is megbeszéltünk

Az emberi agy és a gondolkodás

[Az első előadás azután, hogy szilveszter éjszakáján a Goetheanum leégett [11]. A hallgatóság, hogy részvétét kimutassa a szerencsétlenséggel kapcsolatban, állva maradt, miután Dr. Steiner bejött a terembe.]

[11] … szilveszter éjszakáján a Goetheanum leégett. – 1922/23 szilveszter éjjelén az első fából készült Goetheanum leégett. Rudolf Steiner előadói tevékenységét megszakítás nélkül folytatta a „Schreinerei”-ben.

Nagyon nehéz bármit is kifejeznem abból a fájdalomból, amit érzek. Tudom, hogy belül teljesen együttéreznek, ezért nincs szükség rá, hogy erről túl sokat beszéljünk.

De talán szabadjon felhívnom a figyelmet ezzel az esettel kapcsolatban arra, hogy 1921. január 23-án ugyanebben a teremben felolvastam egy brosúrából [12], amelyben egy ellenpárti – most már talán ellenségnek is mondhatjuk – a következő kijelentést tette: „Szellemi szikrák csapnak le a fából készült egércsapdára, és épp elég van belőlük ahhoz, hogy Steiner eszét igénybe vegye, hogy miként békítse meg őket, nehogy egy nap lecsapjanak Dornachra, dicstelen véget vetve ennek az uraskodásnak”.

[12] …1921 január 23-án… – utalás a világgazdasággal és a hármas tagozódással kapcsolatos előadásra (GA 203)

Ahol így uszítanak, ott nem csoda, ha ilyen dolgok történnek, és ez olyasmi volt, amitől ilyen mértékű ellenségeskedésnél nyugodtan félhettünk is. Hogy ezt mint gondolom, azt könnyen megérthetik; még mindig elég jele van annak, hogy bizonyos körök miként vélekednek ezekről a dolgokról.

Elég, ha csak arra gondolunk, hogy azután ami történt, egyes újságok ízlésével még összeegyeztethetőek az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések: „Hát nem látta előre a tisztánlátó Steiner a tüzet?” Hogy az ilyen kijelentések milyen fokú butaságra utalnak, arról még beszélni sincs kedvem. De az ellenségesség is erősen megmutatkozik abban, ha ezek után még szükségét látják, hogy ehhez hasonló megjegyzéseket tegyenek. Ebből is látszik, milyen durva állapotok uralkodnak manapság. Mert ez nagyon durva!

Önök azonban meg lehetnek arról győződve, hogy személy szerint én soha nem hagyom magam az utamról letéríteni. Amíg csak élek, síkra szállok az ügyem mellett, mégpedig ugyanabban a formában, mint eddig. Természetesen remélem, hogy semmilyen értelemben nem szakad meg, amin itt munkálkodunk, és a jövőben ugyanitt, ugyanígy képesek leszünk együtt dolgozni – legalább is én erre fogok törekedni, ahogyan eddig is tettem. Mert történjen aminek történnie kell, én azon leszek, hogy valamilyen formában az egészet újraépítsük. Ezért természetesen mindent meg kell tenni. Vagyis tovább kell folytatnunk az eddigieket, ahogyan mostanáig is tettük. Ez belső kötelességünk.

A mai alkalmat fel szeretném használni arra, hogy néhány dolgot elmondjak még mindahhoz, amit az előző alkalommal – a mainál kevésbé fájdalmas időkben – elmondtam.

Megpróbáltam megmutatni önöknek, hogy egy igazi tudománynak arra kell törekednie, hogy újra felismerje az ember szellemi-lelki aspektusát. De azt hiszem, önök nem tudják, hogy ez éppen a tudományos körökben milyen indulatokat ébreszt. Mert ez a bizonyos tudományos kör, ahogyan magát nevezi – ami annak, aki nem lát bele a dolgokba, nagyon különlegesnek tűnik –, ők azok, akik, ha arról van szó, azonnal fellépnek az antropozófia ellen, és készek rá, hogy összefogjanak ellene bármilyen eszközzel – mert ők összefogásban, közösen tesznek mindent! És mint önök is tudják, az antropozófiával elég erős a szembenállás. Azokban a napokban, amikor itt a szerencsétlenség történt, hírt kaptam például egy frissen alakult társaságról, ami így nevezi magát: „Az antropozófia nem antropozófus ismerői”. Ezek olyan emberek, akiknek bár semmi közük a jelenlegi balszerencsés esethez, de azokhoz tartoznak, akik ellenünk vannak. A hír a következő szavakkal végződik: „A harc életre-halálra folyik. Azok győzhetnek, akiket a Szent Szellem vezet.”

Azok után az idióta dolgok után, amiket ezek az emberek írtak, elejétől fogva jól látható, hogy semmilyen szellemiség – a szent szellemről már nem is beszélve – nincs jelen azoknál az embereknél, akik életre-halálra határozzák meg ezt a harcot. Ha valami, hát ez teljesen világos a kiáltványukból. De az a düh, ami ebben benne van, kifejeződik a következő mondatban is: élet-halálharcról van szó. Ilyen harcot vívnak ezek az emberek. Az ellenfél száma várhatóan nem is túl kicsi. Úgynevezett Tudományos Körök nagyszámban vesznek részt hasonló dolgokban, mégpedig nagyon is intenzíven.

Ez az, amit újra és újra hangsúlyoznom kell, mivel a tudomány manapság ilyen mértékben egyeduralkodóként viselkedik. Ha valaki valamit meg akar tudni, akkor elmegy egy úgynevezett tudományos szakemberhez, mivel a dolgok így működnek. De azt senki nem tudja, hogy milyen úton-módon lett ezekből az emberekből szakember, és hogy ettől még az illető lehet hogy a legnagyobb idióta – bár szakember –, bizonyítványokkal és miegymással. Végre egyszer tisztába kellene kerülni ezekkel a dolgokkal, ezért fontos, hogy alapjaiban tisztázzuk őket. Mert már a legelső mondat, amit a kisgyermeknek az iskolában megtanítanak, még ha nem is direkt, de indirekt módon, alapjaiban csak süket duma.

Ezért az egész világ az ember ellen fordul, ha azt találja mondani: badarság, hogy az agy gondolkodik. Mivel mindenütt az a mondat van érvényben, hogy az agy gondolkodik, és ahol nincs agy, ott nincsenek gondolatok. Nem gondolkodhat valami, aminek nincs agya. Előadásaimból ki fog derülni, hogy az agy ugyan természetesen részt vesz a gondolkodásban és jelentősége van a gondolkodásban, de ha azok az emberek, akik tényleg csak nagyon kevéssé használják az agyukat, azt állítják, hogy az agy olyan, mint egy gép, ami gondolkodik, az egyszerűen gondolattalanság. Ha egy egyszerű ember ezt elhiszi, akkor ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen ő nem látja át a dolgokat, és elhiszi, mivel a tudományos egyeduralom olyan erős. De hogy az agy gondolkodna, abban sem logika, sem igazi gondolat nincsen. És most pár bizonyítékot fel is fogok ellene sorolni.

Ha szemügyre vesznek egy kicsiny bogarat, azon minden további nélkül láthatják, hogy milyen kicsike feje van. Ha fognak egy ilyen kicsinyke bogarat, mint mondjuk a temetőbogár, és letépik a fejét majd belenéznek, akkor ugyan sok mindent találhatnak benne, de olyasmit – vagyis agyat –, amiről azt állíthatnánk, hogy a gondolkodás gépe, azt nem igen. Abban az értelemben, ahogyan az embernek van agya, egy ilyen picike bogárnak természetesen nincsen. Csak kis idegdúcai vannak, de az a legkisebb mértékben sem nevezhető agynak.

Mindjárt elmesélek önöknek egy történetet, csak előbb még el kell mondanom, hogy a temetőbogárnak van egy szokása, amit folyamatosan űz: a temetőbogarak lerakják a tojásaikat, és a tojásokból picike féregszerű állatok jönnek elő, amik majd később változnak át temetőbogárrá. Ezek a kis nyüvek húst akarnak, amint kikeltek. Nem tudnának hús nélkül élni. Mit tesznek erre a temetőbogarak?

Keresnek a mezőn egy helyet, ahol van egy döglött egér, madár vagy egy vakond. Ha egy temetőbogár talált egy döglött egeret, akkor visszajön, és odaviszi a többieket is, amik aztán körbe-körbe futkosnak az egér körül.

Most gondolják el. Itt fekszik egy egér (rajzol). A bogár felfedezte. Most elfut. Azután visszajön egy egész seregnyi hasonló bogárral. Ezeket láthatjuk körülötte rohangálni.

Aztán egyeseket láthatunk megint elrohanni. Mások meg, miután kirohangálták magukat a tetem körül, nekiállnak ásni, mégpedig úgy, hogy körbeássák az egeret, majd aláásnak; ettől az egész egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a földbe. Addig-addig ásnak, míg az egér egészen bele nem süllyed a földbe. Akkor elmennek a nőstényekért, akik beleültetik a tojásokat az egérbe. Azután ráhordják a földet úgy, hogy senki, még egy ember sem veszi észre, hogy ott van valami.

Említettem, hogy olykor a bogarak otthagyják a talált tetemet. Ha ezt megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy ha elfutnak, az azt jelenti, hogy a föld túl kemény volt. A bogarak megállapították, hogy itt nincs mit tenni. Ha azonban maradnak és véghezviszik az egész procedúrát, akkor biztos, hogy puha a föld.

De a legfurcsább, a legeslegfurcsább, ami szinte hihetetlen és mégis igaz, az az, hogy azok, akik elmentek, mindig tíz vagy tizenkettő bogárral jönnek vissza. Sohasem, mondjuk, negyvennel vagy ötvennel. Megfigyelhető, hogy soha nem jön több, ha egy elszaladt, mint amennyire szükség van a munkához. Nem állnak be többen, mint amennyire szükség van. Nem állnak be többen, de kevesebben sem. Pontosan annyi bogár jön, amennyi képes megbirkózni a munkával.

Ez talán hihetetlennek tűnik, de amit elmeséltem, mégsem mese. Mindenféle kísérletekkel igazolták mindezt. Teljesen igaz. És nem valami babonás embertől származik, hanem olyantól, aki egészséges ítélettel rendelkezett, aki egyébként kizárólag természettudományos kísérletekkel foglalkozott, egy olyan időben, amikor a természettudomány még jobban működött. A botanikus Gleditsch egy barátja – aki a 18. század egyik természetkutatója volt – varangyos békákon végzett kísérleteket. A kísérletek eredetileg teljesen másról szóltak – önök is tudják, hogy az elektromosságot is egy békacomb segítségével fedezték fel. Hozott egy döglött varangyot, hogy kiszárítsa. Mit tett a természetkutató? Kiment a kertbe, fogott egy darab fát, amire feltűzte a döglött varangyot és kitette a napra, hogy a lehető leggyorsabban megszárítsa. Egy idő múlva odament és látta ám, hogy a temetőbogarak serényen szorgoskodnak a béka körül. Egész sereg volt ott. Nem vette el tőlük, hanem ezt gondolta: inkább megfigyelem, mi lesz ebből. És hagyta a kis fickókat nyugodtan dolgozni. ők pedig mit tettek? Addig dolgoztak, amíg a bot le nem esett, és a béka a földre nem került; azután hozták a nőstényeket, hogy azok belerakják a tojásokat a békába, és még a botot sem hagyták ott, hanem azt is beásták a békával együtt és ráhordták a földet. Ha ezt egy ember tette volna, azt mondanánk, eltüntette a nyomokat, hogy aki arra jár, ne vehessen észre semmit. A temetőbogarak pont úgy cselekednek, ahogy egy okos ember cselekedne, mert meg vagyok győződve arról, hogy egy egész sereg buta ember ezt nem így tette volna. Vagyis ebből láthatják, hogy az eszesség és az értelem jelen van anélkül, hogy a temetőbogaraknak lenne ilyen.

Még mindig mondhatná valaki, hogy ez értelmetlen, mert hiszen nem kell, hogy mindez feltétlenül az értelem műve legyen. Bolond, aki azt mondja, hogy ehhez értelem kell, mert ehhez elég az ösztön. Én mindenesetre bolondnak nézem azt, aki szerint itt ösztönről van szó, mert csak vakvágányra tereli a dolgokat. Az ember akar egy szót. Az ösztön szót használja mindarra, amit nem akar elképzelni. A dolgot meg kell ismernem. Mindegy, hogyan nevezem, de meg kell ismernem. De még mindig mondhatná valaki, hogy ennek ellenére sületlenség, amit beszélek, mert ez a bogárral együtt születik, öröklődik, nem kell rögtön értelemre gondolni. Egyszerűen csak a fizikai természetéből adódik. Nem szükséges rögtön holmi értelemmel előhozakodni.

Most egy másik történetet fogok elmesélni, ami egy kifogástalan embertől származik. Mások is megfigyelték ugyan, de ő volt ebben az első: Darwinról van szó. Darwinra esküsznek az emberek – aki, ha nem is bogarakon, de darazsakon figyelt meg valamit. A darazsaknak sincs nagyobb agyuk, mint a bogaraknak. A darazsak kicsi férgeinek is húsra van szükségük, amikor kikelnek. A darazsak gyengébbek, mint a bogarak, még ha együtt vannak is. És még az is hozzájátszik, hogy nem használhatnak akkora állatokat, mint a vakond vagy a béka. Még ezeknél is kisebbekre van szükségük, amelyiknél nem sokat számít, hogy hányan mennek oda segíteni. Ezért a nyüveiknek a darazsak olyan kicsi állatokat keresnek, mint például a legyek. Nos, Darwin, akit a 19. század legnagyobb természettudósának tartanak, a következőket figyelte meg: a darázs, aminek szüksége van egy állatra, amibe a nőstény beleültetheti a tojásokat, talál az úton egy legyet. El akar repülni a léggyel, de az túl nehéz neki. Mit tesz a darázs? Leharapja a fejét meg az altestét, s elrepül a mellel és a szárnyakkal. Azt elbírja. Csak a mellet és a szárnyat. Most tehát a fej és az altest nélkül elviszi a maradékot. De a szél felerősödik és a darázs nem halad előre. Próbál előrejutni, de nem sikerül, mivel a szél belekap a légy szárnyaiba. Mit tesz ekkor a legyet cipelő darázs? Leszáll a földre, leharapja a két szárnyat, és továbbrepül nélkülük.

Azért erre elég nehéz más szót használni, mint a meggondolást. Mert hogy a darazsat a szél irányítaná – de hát úgy nem igen lehet születni, hogy ha fúj a szél, akkor leharapja a szárnyakat. Akkor viszont az értelemből kell kiindulni, és azt kell hogy mondjam – ha nincs rajta a szárny, akkor nem kap bele a szél –, ez nem születhetett vele! Itt gondolkodással van dolgunk. Itt az értelem hat.

Ebből láthatják, hogyan dolgozott a 19. században a természetkutatás. Nagyon is megfontoltan pont Darwint említettem, aki látta mindezt. De mit is mondott Darwin? Azt mondta, hogy minden, ami az állatoknál megjelenik, csak öröklődés, meg természetes kiválasztódás és így tovább.

Az emberek elsikkasztják, eldugják, amit tudnak, hogy teóriákat állíthassanak fel. Pontosan az a legfontosabb, hogy képesek azért eltitkolni, amit tudnak, hogy teóriákat állíthassanak fel, amit mint a homokot a szemünkbe szórhatnak. Egészen biztos, hogy Darwin nagy ember volt. Mindazt a teljesítményt, amit ő elért, senki sem ismeri el szívesebben, mint éppen én. Minden lehetőt a számlájára írtam. De azért azzal tisztában kell lennünk, hogy pont azok, akik már valami nagyot létrehoztak – ez benne a legérdekesebb –, abban a betegségben szenvednek, hogy nincs többé szemük a tényekhez. A 19. századra – a külvilágban elért nagy diadalai ellenére – pont az vált jellemzővé, hogy az emberek elveszítették a tényekkel szembeni érzékenységüket, egyszerűen elsikkasztották a tényeket.

Most lépjünk tovább. Vegyünk más rovarokat. A rovaroknál kell ezeket a dolgokat megfigyelni, mert náluk egészen pontosan tudni lehet, hogy attól nem lehetnek okosak, hogy nagy agyuk van, hiszen az egészen bizonyosan nincs nekik. Ezért kell pont rajtuk megfigyeléseket végezni. A rovarok nemcsak olyasmiket visznek véghez, amikről itt beszéltem, hanem még sok egyéb dolgot is. A rovarok ugyebár mind tojásokat raknak, amiből nem rögtön a kifejlett állat jön elő, hanem egy hernyó, ami később átalakul. A lepkénél, ami szintén a rovarokhoz tartozik, ez még bonyolultabb. Ott először egy hernyó jön elő, az bebábozódik, és csak a bábból jön majd elő a pillangó. Ez egy teljes átalakulás. De ez az átváltozás minden rovarnál jelen van. Viszont vannak olyan rovarok, amelyek ha kifejlődtek, akkor már inkább vegetáriusok. Csak növényt esznek. Önök tudják, hogy nem a vegetárius életmód mellett agitálok, de hát ezek a rovarok pont vegetáriusok. Csak növényt esznek. Ám az a sajátosságuk, hogy a lárvájuk, amikor a tojásból kikelt, akkor csak húst eszik. Vagyis az a nagyon furcsa jellegzetességük van, hogy először valami egészen másnak születnek. Csak akkor válnak vegetáriusokká, mikor teljesen kifejlődtek. Amikor még gyerekek és egészen másképp néznek ki – hernyók meg férgek –, akkor húst esznek.

Mit is csinálnak ezek az állatok? Más rovarokat keresnek, legtöbbször hernyókat, és abba rakják a tojásaikat. ők maguknak már szemernyi étvágyuk sincs a húsra, az állati táplálékra, de tudják, hogy a tojásból kikelő férgeknek szüksége van rá, ezért vagy egy hernyóba vagy más állatba rakják a tojásaikat.

Ez azonban még nem olyan félelmetesen nagy dolog, van itt még valami más is. Elmondhatjuk ugyanis, hogy már ezek a kikelő hernyók is döbbenetesen okosak. Ugyanis vannak köztük olyanok, amelyek élő, állati hússal táplálkoznak. Amikor a rovar tojást rak, akkor keres egy élő állatot, a fullánkjával szúrást ejt rajta, és a lyukba beülteti azt a rengeteg tojást. Az élő állatba mindenhová szúrásokat ejt, és tömegesen rakja bele a tojásokat, amiből azután a hernyók kikelnek. A hernyók ennek az élő állatnak a testében vannak. De csak élő állatba ülteti bele a tojásokat, mert ha az állat megdöglene, akkor abba a férgek is belehalnának. Ezek a nyüvek kizárólag élő állatból tudnak táplálkozni. Ha csak egyetlen kikelt hernyó is szétrágná az állatnak valamelyik létfontosságú szervét és ezáltal a hordozó állat megdöglene, akkor az összes hernyó elpusztulna. Ezért soha nem fordul elő, hogy a hordozó állatnak más szervét is megennék, mint ami nem létfontosságú, így aztán a hernyó életben tud maradni. Vagyis a létfontosságú szerveket megóvják. Még ha rengeteg nyüvecske van is, akkor is csak annyit esznek meg az állatból, hogy az még életben maradjon.

Ezek olyan dolgok, amiről tudnak ugyan, de eltitkolják. Természetesen kellemetlen nekik, ha ezeket valaki más mondja el, mert azáltal nem a tudomány tudománytalansága derül ki, hanem az, hogy nem őszinte, nem mond igazat.

Tehát a rovarokról elmondható, hogy bár egészen biztosan nincsen értelmük, hiszen olyanfajta szerkezetük nincsen, ami által értelmük lehetne, de abban amit tesznek, mégis megmutatkozik az értelem. Azt kell tehát mondanunk, hogy az értelem ott van. Az állatok természetesen nem elmélkednek, de ahogy reagálnak, abban megmutatkozik az értelem. Az is előfordul, hogy az állatoknak van valamijük, ami hasonló az emlékezethez vagy emlékekhez. Nincs emlékezetük, de van valami ahhoz hasonló. Megfigyelhetnék például a következőt, ha teszem azt méhészek lennének: van egy méhkaptár. A méhek kirajzanak. Az, aki valamire rá akar jönni, egy kicsit arrébb helyezi a kaptárt. A méhek visszajönnek, és először ahhoz a helyhez mennek, ahol a kaptár volt. Na persze, természetesen csak ösztön. Nem kell ezen sokat csodálkozni. Abba az irányba repülnek vissza, ahonnan jöttek. De most keresgélni kezdenek. Tovább repülnek, mindenhol keresgélnek. Most odaérnek az új helyre. Nem röpülnek be azonnal, hanem nagyon sokáig csak repkednek körülötte, amiből tökéletesen látható, hogy megvizsgálják a kaptárt, valóban a sajátjuk- e, éppen úgy, ahogyan a temetőbogár is megvizsgálja, hogy elég puha-e a föld. Ez azt mutatja, hogy ha emlékezetük nem is, de valami ahhoz hasonlójuk azért van, hiszen valahogyan meg kell állapítaniuk, hogy ez ugyanaz a kaptár-e. Ha mi meg akarjuk állapítani, hogy ugyanaz-e, azt az emlékezetünkkel tesszük. A méhek is valami ehhez hasonlót tesznek.

Láthatják, hogy az a valami, vagyis az értelem, ami az ember fején keresztül hat, egyben minden másra is hatással van. Az értelem mindenre hat. A rovarokra is. Képzeljék csak el, micsoda fantasztikus értelem az, ami nem hagyja, hogy a lárvák felfalják a hordozó állat máját. Ha ezt megtennék, akkor azonnal mindent tönkretennének.

Ha figyelemmel kísérjük azt a taktikát, amit az emberek egy háború alkalmával követnek, akkor máris tisztelet ébred bennünk azzal az értelemmel szemben, ami a bogarakban dolgozik, szemben az emberi értelmetlenséggel. Ez irányban az embernek fikarcnyi alapja sincs olyasmit állítani, hogy egyedül nekünk van értelmünk.

De szeretnék önöknek még valamit mondani. Mindannyian ismerik a papírt. Tudják, hogy a papírt, amit ma is használunk, csak négy-öt évszázada fedezték fel. Előtte minden mást felhasználtak, amit csak tudtak, pergament stb. Vagyis, ezt a bizonyos préselt papírt csak pár évszázada ismerjük. Előtte bőrre és más egyéb dolgokra írogattak. Hogyan tudta az ember ezt felfedezni? Csakis úgy, hogy bizonyos szubsztanciákat egy bizonyos formában egymással elegyített. Talán volt már önök közül valaki papírgyárban. A papír először folyékony, és csak később szilárdítják meg stb. Vagyis kizárólag mesterséges eszközökkel, kémiai úton állítják elő.

Talán nem csak papírt láttak már, hanem néhanapján darázsfészket is. Egy ilyen darázsfészek körülbelül így épül fel. [Rajzol] Egyik fele felfelé áll, a másik meg lefelé, hogy a darazsak be tudjanak repülni. Szürke, nem fehér, de ugyebár szürke papír is van. A darázsfészek ugyanis papírból van. Ha azt kérdeznénk, hogy kémiailag mi az, amiből a darázsfészek készül, akkor azt találjuk, hogy kémiai összetételét tekintve tökéletesen egyezik a papírral. Igazi papírból van.

Nos, a darazsak nem csak négy-ötszáz éve készítgetik a fészkeiket, hanem évezredek óta. Ebből láthatják, hogy a darazsak már sokkal előbb előállították a papírt, mint az emberek. Ez szintén egy tény. A darázsfészek egyszerűen csak papír. Ha az emberi nemnek évezredekkel ezelőtt csak az az okos ötlete támadt volna, hogy utánanéz, miből áll a darázsfészek, máris meglett volna a papír. De a kémia még nem tartott itt. És az írás sem tartott itt. Az írással megérkezett egy-két dolog, ami nem feltétlenül szolgálja az emberiség üdvét. De mindenesetre a helyzet úgy áll, hogy a darazsak összehasonlíthatatlanul régebb óta gyártanak papírt, mint maga az ember.

Természetesen nem órákig, hanem napokig mesélhetném önöknek, milyen kiterjedt hatással bír az értelem. Mindenhol rálelhetünk. Az emberrel pedig az a helyzet, hogy a mindenütt jelenlévő értelmet felhalmozza és felhasználja. Azáltal, hogy agya van, képes arra, hogy a mindenhol jelenlévő értelmet saját céljaira felhasználja. Tehát éppen az agya miatt teheti meg azt, hogy az értelmet a maga hasznára fordítja.

Vagyis nem arra van az agyunk, hogy értelmet gyártsunk vele. Nagy esztelenség azt gondolnunk, hogy mi magunk gyártjuk az értelmet. Körülbelül annyira ostobaság, mintha valaki fogna egy üres kannát, elmenne vele a folyóhoz, megmerítené, majd miután visszajött azt mondaná: nézd, az előbb még üres volt a kanna, most meg tele van. A kannából fakad a víz. Erre mindenki azt mondaná, hogy esztelenség. Biztos lement a tóra, és hozott magának vizet. Nem a kannából fakadt az. De a tudósok nagyra tartják az agyat – ami összegyűjti azt az értelmet, ami mindenütt jelen van, akár a víz –, és azt állítják, hogy az agyból jön az értelem. Ez legalább akkora esztelenség, mint hogy a kannából fakad a víz, mivel értelem ott is van, ahol agy nincs. Ahogyan a tó sem függ a kannától. Az értelem mindenütt jelen van. Meríthet belőle az ember. Pont úgy, ahogy a kannával összegyűjti a vizet, ugyanezt teheti az agyával. Összegyűjtheti az értelmet. Mind a mai napig elég gyatra szinten teszi mindezt.

Mint látják, most érkeztünk el a valódi gondolkodáshoz. De azok, akik azt állítják, hogy az agy állítja elő az értelmet, soha nem fognak tudni igazán gondolkodni, mivel ezzel máris megmutatták, hogy nem tudnak helyesen gondolkodni. Legalább akkora esztelenséget állítanak, mint az, aki szerint a kanna termeli a vizet. Ez a képtelenség ma tudomány névre hallgat. Pedig a dolgok kézzelfoghatóak. Nagyon egyszerű és jól látható, hogy az értelmet előbb össze kell gyűjteni.

Foghatják az agyat, és bárhol letehetik azzal a céllal, hogy értelmet gyűjtsenek vele, csak annyira fog sikerülni, mintha leraknának egy kannát a tópartra és visszatérve csodálkozva látják, hogy nem telt meg. A kanna magától nem fog vizet gyűjteni. Magától az agy sem gyűjt értelmet. Mi az, aminek még meg kell lennie, hogy ez megtörténhessen? Az agyat éppúgy nem lehet magára hagyni, mint ahogyan a kannát sem hagyhatják magára vizet gyűjteni. Ne higgyék, hogy csak vérből, idegekből és agyból állunk, mert az csak a kanna. Kell ott lennie valaminek, ami mindezt használja, ami az agyat arra használja, hogy értelmet gyűjtsön vele. Ez a valami a szellemilelki való, ami az emberbe száll – ahogyan nemrégen elmondtam –, ami már korábban is létezett a szellemi világban, és az anyagot csak használja. Ha tehát rájövünk a tényekre és nem söpörjük őket a szőnyeg alá, valamint tudjuk, hogy az értelem mindenhol jelen van – akár a víz, és hogy az agy merít abból, ahogy a kanna a vízből –, akkor a vízgyűjtőt is kutatnunk kell, már ha komoly tudósok vagyunk, és nem sarlatánok. Ez az, ami a tiszta értelem használatából észszerűen adódik. Egyáltalán nem igaz, hogy az antropozófus tudomány kevésbé lenne tudományos, sőt, sokkal inkább az! Sokkal tudományosabb!

Hogy micsoda logikája van az embernek, azt megtapasztalhatták itt tegnapelőtt. Önök is tudják, hogy egy természettudományos kurzust tartottak itt. Már meséltem róla, hogy Stuttgartban kísérleteket végeztünk [13], hogy milyen feladatai vannak a lépnek, és megállapítottuk, hogy szabályozza a táplálkozási ritmust. Ez azt jelenti, hogy a vér rendelkezik egy bizonyos ritmussal, a pulzussal, amiből hetvenkettő a normális. De ez az egész a táplálékfelvétellel függ össze. Valamennyire az emberek is észreveszik, hogy a táplálkozásuk egy adott ritmust követ. De ez elég rosszul sikerül nekik. Hol itt eszegetnek, hol ott. Ha pedig az anyagokat nézzük, hát hol használható dolgokat esznek, hol használhatatlanokat. Nincs benne olyan egyensúly, mint a vérben. Ha például egyszer egy óra helyett kettőkor esznek, akkor szabálytalanság lépett fel. De a vért nem ez irányítja, nem változtat a pulzuson. Bár az ételt ugyanabban az időben szeretné. A lép egyenlíti ki mindezt. Ezt akartuk kísérletileg bizonyítani, és sikerült is egy bizonyos mértékig. Szükség van még pár kísérletre, hamarosan meg is lesznek. De már most is sikerült bizonyos mértékig bebizonyítani, hogy a lép az, ami megoldja, hogy a táplálék addig maradjon a belekben, amíg a vérnek szüksége nem lesz rá – még ha rendszertelenül eszünk is. De csak akkor, ha nem éhezünk túl sokáig, mert ha túl soká nem eszünk, akkor a lép elkezdi lebontani a szervezet saját zsírkészleteit, hogy a vért elláthassa. Kolisko asszony volt az, aki – miután én elmondtam mindezt – a könyvében megírta, hogy a lépnek ilyen feladata van, és kísérletileg bizonyította is ugyanezt. Erre egy müncheni professzor [14] a következőket mondta: „Így persze könnyű! Megkapják az antropozófiától az adatokat. Már előtte a zsebükben van.” Ha ezután kísérleteket végzünk, akkor ez az emberek szerint nem előítéletmentes tudomány, mert előzőleg már megvannak az adatok, és csak utána jönnek a kísérletek. Azt mondják tehát, hogy ez nem előítélet-mentes tudomány.

[13] …Stuttgartban kísérleteket végeztünk… – lásd: L. Kolisko: „A lépfunkció kérdései”, Stuttgart, 1922.

[14] …egy müncheni professzor… – Kammerer professzor 1922. december 15-i cikkéről van szó a Münchner Medizinischer Wochenschrift-ben

Miért mondja ő ezt? Mert ezek a fickók nem egy gondolat után indulva akarnak dolgozni, hanem azt akarják, hogy a lehető legtöbb anyagot hurcoljuk be a dolgozószobájukba, ahol majd ők nekiállnak csak úgy vaktában kísérletezgetni, míg valami ki nem sül belőle. Aztán ezt elnevezik előítéletmentes tudománynak. Egyszerűen semmiféle feltevéssel nem élnek. Hogy néha csodálatos dolgokat találnak? Hát igen: vak tyúk is talál szemet! De mekkorákat léphetnénk előre, ha a dolgozószobákban nem ez lenne a kiindulási pont?

Mit is mondott tehát az a müncheni professzor? Ez nem előítélet-mentes tudomány, mert már előre meg vannak az adatok. Tegyük fel, hogy valahol már végeztek hasonló kísérleteket, amik igazolták a lép ilyen irányú tevékenységét, de egy tűzvész következtében az összes adat eltűnt, csak az eredmény maradt meg. Esetleg nem lehetséges, hogy jön valaki, aki azt mondja, hogy még egyszer elvégzi a kísérleteket? Nem lett volna semmi más fogódzója, mint az eredmények. Akkor pont egy ilyen professzor kell, aki majd jön és azt mondja: „Ez nem előítélet-mentes tudomány, mert előre megvannak az adatok.” Az lenne csak őrültség! A különbség mindössze annyi, hogy én először szellemileg követtem nyomon a dolgokat, de úgy, hogy anatómiailag tudományosan teljesen levezethető volt, míg a másiknak csak arra volt szüksége, hogy mindezt alátámassza kísérletileg. Vagyis csak arra volt szükség, hogy fizikai bizonyítékot szolgáltasson arra, amit én mondtam.

Logikailag semmi különbség nincs aközött, hogy saját felismeréseim alapján állítok valamit, amit szellemtudományi úton szereztem, vagy valaki mástól szedem, aki előzőleg már rájött minderre.

Hogy van az, hogy előítélet-mentes tudománynak számít, ha valamit fizikai kísérletek útján találtak fel, bár az adatok elégtek, azonban nem előítélet-mentes, ha ezt az antropozófia teszi, szellemi tények alapján? Ez azt jelenti, hogy nem őszinték. Azt jelenti, hogy mindent, ami az antropozófiától jön, már eleve eretnekségnek nyilvánítanak. Nem arról szól a dolog, hogy ez előítélet-mentes tudomány-e vagy sem. Ez csak kifogás. Annyira dőrék, hogy nem veszik észre, mekkora logikai képtelenség az egész. De azért azt hajtogatják, hogy ez nem előítélet-mentes tudomány. Ámbár nem azért, mert így logikus, hanem csak mert az antropozófiától jön; ahhoz meg túl balgák, hogy fel tudnák fogni azt, ami az antropozófiától jön. Persze hogy dühöngnek, hiszen nem értik, ezért inkább eretnekségnek nyilvánítják. Vagyis az egész dolog azon alapszik, hogy azok az emberek, akik mindenféle tudományokkal foglalatoskodnak, nem képesek felfogni az antropozófiát: ezért üldözik. Ez az egész civilizációnkban benne van. Ma lehet valaki hatalmas tudós, anélkül hogy gondolkodni tudna. Itt lenne az ideje, hogy nyíltan gyakoroljuk az őszinteséget, ami minden tényt figyelembe vesz, nemcsak azt, ami valamilyen teória felállításához kényelmes, amivel homokot szórhatnak az emberek szemébe.

Az antropozófia ellen irányuló düh legnagyobb része abból ered, hogy az antropozófia őszinte, és ezt nem akarják neki megengedni. Ha az emberek jobban érzékelnék az igazságot, akkor gyakran már az első sorok után leraknák a tollat. Mindenfélét ki kell találniuk az antropozófia ellen, mert ha valaki az antropozófiát közelebbről szemügyre veszi, akkor az ellene emelt épület összedől. Azok az emberek, akik az antropozófia ellen mindenfélét kitalálnak, nem az igazságot keresik. Sőt, egyszer csak eljön az idő, amikor elkezdenek hazugságokat terjeszteni, vagy még annál is tovább mennek. Ezekből fakadnak az antropozófia elleni nagy rágalmak. Mi a következmény? Azok, akik nem képesek a dolgokba belelátni, azt hiszik, hogy az antropozófusok mind ördögök. Aki nem látja át a dolgokat, természetesen hinni fog az ilyen autoriter szövegeknek, még ha hazugság is az egész. Az antropozófia leggyakrabban attól szenved, hogy hazugságokat terjesztenek róla, miközben semmi másra nem törekszik, mint a tények feltárására, akárcsak egy igazi tudomány.

Ezért egy ilyen szörnyen fájdalmas eset kapcsán nem árt egy kicsit kitekinteni arra, mi is történik valójában, és hogy hogyan uszítanak kizárólag a hazugságok alapján. Én személy szerint teljesen ellene vagyok annak, hogy a mi részünkről most egy ellenuszítás kezdődjön. De mindent nem akadályozhatok meg. Amikor önökhöz beszélek, nem mást teszek, mint hogy a tényekre szorítkozom. Azokból pedig levontam egy általános következtetést a tudományos életre vonatkozóan: önök majd mondhatják, hogy ahol a tényeket nem veszik figyelembe, ott nem az az akarat uralkodik, hogy tudományt teremtsünk, hanem hogy homokot szórjanak a szemünkbe – még ha öntudatlanul is. Ehhez azonban az embereknek sokkal eszesebbeknek kellene lenniük.

Következő hétfőn tovább tárgyaljuk mindezt. Ha kérdésük van, akkor bátran, szívükből tegyék fel. De egyebekben nem hagyom magam megtéveszteni ennek a nagy szerencsétlenségnek kapcsán. Ezért nem is siránkoztam önöknek egész idő alatt, inkább valami hasznosat próbáltam mondani.

Az alkohol hatása az emberre

Van valakinek olyan kérdése, amit nagyon a szívén visel?

Kérdés: Valaki kérdést tesz fel az alkohol káros, illetve esetleges egyéb hatásait illetően.

Már amennyiben egyáltalán van valamilyen káros hatása, ugye?

Nos, az alkohol emberre tett elsődleges hatását éppen abban láthatják, amiről már eddig is beszéltünk, vagyis, ahogyan az ember egész lelkiállapotára hat. Először is, az alkohol hatására egyfajta szellemi, lelki zavarodottságot élhetünk át, amely olyan erős hatással bír, hogy az embert mindenekelőtt az indulatai kezdik irányítani, mégpedig azok, amelyek egyébként gyengék, mert az értelem elnyomja őket, ezért amikor az illető éppen nem ivott, értelmesebbnek hat, mint amikor alkoholt ivott.

Ezen kívül van az alkoholnak egy vérpezsdítő hatása. Felerősíti a vérkeringést. Ez történik meg legelőször. Ezáltal éled fel az ösztönélet. Például könnyebben dühödünk fel, míg máskor a dühöt könnyedén elnyomjuk. Ezen keresztül láthatják, hogy az alkohol elsősorban az ember értelmi és érzelmi életére hat.

Ha az alkohol már egy ideje a szervezetben van, akkor idézi elő azt az önök által is jól ismert jelenséget, amit macskajajnak nevezünk. Éppen a macskajaj kialakulása az, ami miatt nyilvánvaló, hogy az alkohol hatására a teljes szervezet ellenállásba kezd. Mit is jelent pontosan ez a bizonyos macskajaj? Nem mást, minthogy az ember este jól felöntött a garatra (a macskajaj legtöbbször reggel jelentkezik, az esti ivászatot követően), miáltal a vére különösen intenzíven mozgott, és ehhez rengeteg erőt fel kellett használnia. Azért kellett ez a rengeteg erő, mert a testét fokozott tevékenységre kényszerítette, amiket az máskor sokkal lassabban vitt véghez.

Figyeljék meg ezt a jelenséget egyszer egészen pontosan! Tételezzük fel, hogy a test egy bizonyos tevékenységet huszonnégy óra alatt végez el. Ha valaki kellő mennyiségű alkoholt ivott, akkor ugyanez a tevékenység tizenkét, esetleg hat óra leforgása alatt is végbemehet. Ezáltal a test megfosztja magát a belső tevékenység lehetőségétől. Ezért azok az emberek, akiknek szokása néha egy kis bódítót iszogatni, ösztönösen teleeszik magukat, mielőtt még a macskajaj megjöhetne. Hogy miért teszik mindezt? Mert ha esznek, akkor vagy teljesen elkerülhetik a macskajajt, vagy erősen csökkenthetik a hatását, olyannyira, hogy másnap még dolgozni is tudnak.

Mi történik tehát, ha valaki tetemes mennyiségű ital elfogyasztása után megeszik egy adag sültkolbászt? Ezzel újra tevékenységre készteti a testét, és pótolhatja azt, amit elveszített a túl gyors működés miatt. Amennyiben ezt nem teszi, vagyis ha nem edzett ivó – mert az edzettek mind ezt teszik –, és elfelejti megenni a sültkolbászt, akkor jön a macskajaj, mert a test már nem képes magasabb szintű tevékenységet gyakorolni. Viszont ha a tevékenység elégtelenül megy végbe, akkor a testben szennyeződések rakodnak le, mégpedig húgysavtermékek. Ezek legszívesebben a fejben rakódnak le, mert azt a legnehezebb tisztán tartani. Így az az ember, aki az éjszaka folyamán belső testi működését elhasználta az alkoholivással, másnap úgy jár kel, hogy a feje lényegileg olyan állapotban van, ahogyan átlagosan a belei néznek ki: mindenhol szennyeződések rakódnak le. Erre a test persze fellázad, hiszen az alkoholivás miatt túl sok munkát követelnek tőle.

Valójában az ember – ahogyan az előző előadásokban már mondtam önöknek – sokkal többet is kibír. Most nem az alkoholról beszélek, hanem úgy általában véve. Sokkal több mindent kibírunk, mint azt feltételeznék. A szervezet ugyanis egészen hosszú időn keresztül képes fenntartani az egyensúlyt. Sőt, találhatunk egy igen kétes és csalóka ellenszert is a macskajaj ellen. Ha másnap reggel egészen förtelmes macskajajjal kelnek vagy térnek haza, nos mit tesznek? Talán már ezt is átélték. Egyszerűen továbbisznak. A reggeli iszogatást különleges kúraként végzik, és továbbvedelnek.

Hogy miért teszik mindezt? Mert a testtől elvonták az éjjeli tevékenységét azáltal, hogy vértolulást idéztek elő. Így az elmaradt működés reggel nagyon hiányzik. A testet pedig újból felpiszkálja az, hogy tovább isznak, működésének utolsó kis morzsáit is felhasználva, ami még megmaradt. Mivel a végső kis energiamaradékok a szennyeződések javát eltakarítják, valamelyest enyhül a macskajaj a fejben, de fennmarad a test többi részében. Csakhogy azokat, amelyek a test fennmaradó részében vannak, kevésbé lehet érezni. Így a kora reggeli ivászat oda vezet, hogy a macskajaj nagy része egyfajta öntudatlan formában tovább él a test alsóbb részeiben. És amikor ez megtörténik, akkor veszi kezdetét a test igazi nyomorúsága. Azoknak az iszákosoknak a legszörnyűbb a helyzete, akik másnap reggel továbbisznak macskajaj ellen. Mert, amennyiben ez rendszeresen megismétlődik, úgy az egész szervezet szétroncsolódik.

De még mindig az a helyzet, hogy szinte lehetetlen a testet minden további nélkül teljesen szétrombolni, mivel az ember sokat kibír. Ennél fogva az első, ami egy igazi iszákossal történik, az egyfajta delírium, a delírium tremens, a részeg önkívület. Ekkor még nem roncsolódik a szervezet. Ha beáll az orvosilag delírium tremensnek nevezett állapot, akkor az ember mindenütt kis futkosó állatokat, egereket lát. Egyfajta üldözési mániába esik. A delírium tremensnek ugyanis az a jellegzetessége, hogy az emberek úgy érzik, mindenféle kis állatok üldözik őket. Ez az ügy már-már történelmivé vált. Léteznek egértornyok. A nevüket onnan nyerték, hogy korábban embereket zártak be ide, akik delirium tremensben szenvedtek, és akiket ott egerek kínoztak. Olyan egerek, akiket csak elképzeltek maguknak, bár valójában nem léteztek. Persze pár darab talán volt odabent, de akit bezártak, úgy látta, hogy mindenhol ezer meg ezer egér van.

Mint látják, azt, ami az emberre hat amikor alkohollal rombolja magát, csak egészen nehezen lehet a szervezetbe teljesen bevinni. A test hosszú időn keresztül kitartóan lázadozik az alkohol kiváltotta folyamatok ellen.

De a legérdekesebb az, hogy ezeknél az embereknél feltámad a lelkiismeret. Mondjuk egy ideig vedeltek, aztán reggel is ittak – mindezt hosszú időn keresztül –, majd egyszerre megszólal a lelkiismeretük, és abbahagyják az ivást. Mi történik ekkor? Ha eddig véletlenül még nem jött volna az önkívület, hát most fog. Az a legérdekesebb tény, hogy előfordulhat, hogy valaki hosszabb ideig iszik, aztán egyszer csak abbahagyja az ivást, és ekkor következik be a delírium tremens.

Ez egyike a legfontosabb jelzéseknek arra vonatkozóan, hogy az emberi fej teljesen másképpen működik, mint a test többi része, ahogyan azt az előző előadásokon sok mindennel kapcsolatban említettem. Mindaddig ugyanis, amíg az ember a rosszullétet a fejében éli meg, addig még elfogadható az állapota, hiszen a mérgezés nem süllyedt le a test szintjére. De ha ez megtörtént és abbahagyja az ivást, akkor aztán igazán fellázad a test, és a fejen keresztül tud fellázadni a legjobban, vagyis ekkor – éppen a leszokás következtében – igazi mivoltában jelentkezik a részeg önkívület.

Így elmondható, hogy az összes lelki dolog testi ellenpárja az emberi vérben található. Talán önök is tudják, hogy vannak emberek, akik üldözési mániában szenvednek, miközben mindenféle alakokat látnak, amik nincsenek is ott. Főként a régebbi időkre volt jellemző – és ez egy igen egészséges gyógymód volt –, hogy vércsapolást végeztek rajtuk. Nem szabad azt gondolnunk, hogy az emberek régebben mind babonásak voltak. A vércsapolás nem a babonaság terméke. Leszívtak egy kis vért. Valahová a testen piócákat helyeztek el, amik kiszívták a vért. Így a vér kevésbé dolgozott. Nem pont iszákosoknál tették, de elmebetegségeknél igen, és a vér így kevesebbet dolgozott, ezért a beteg jobban érezte magát. Rendkívül szoros rokonságot mutat az ember lelki tulajdonságainak alapját képező dolgokkal az idegrendszer, amelyről már volt szó, de az az emberi akaratvilág számára sokkal kevésbé fontos, mint a vér. Az értelem számára az idegrendszer a fontos, az akarat számára a vér a fontosabb.

Most, ha már értik, milyen hihetetlen mértékben támadja az alkohol a vért, akkor felismerhetik, hogy a vér teljesen védett kell hogy legyen az alkohol hatásaival szemben, ha a test ilyen mértékben lázad ellene. További kérdések merülnek fel tehát: mi védi a vért ilyen rendkívüli mértékben az emberi test belsejében az őt érő támadások ellen? Valamint: hol keletkeznek a vér legfontosabb alkotóelemei?

Ha visszaemlékeznek, azt mondtam, hogy a vér vörösvérsejtekből áll, amelyek vasat tartalmaznak. Ezek, valamint a fehérvérsejtek úszkálnak az úgynevezett vérszérumban. Azt mondtam önöknek, hogy a vér legfontosabb alkotóelemei a vörös- és a fehérvérsejtek. Az úgynevezett regulátorokról, amelyeket Stuttgartban vizsgáltunk és amelyek a lép működésével vannak összefüggésben, most nem beszélünk. Nagyon sok testecske található a vérben, de mi most csak a vörös- és a fehérvérsejtekkel akarunk foglalkozni.

A test mely részén keletkeznek tulajdonképpen ezek a vértestecskék? Nos, egy egészen különleges helyen. Gondoljanak csak egy combcsontra, ami a medencétől halad a térdig, vagy akár a karcsontra vagy bármely más üreges csontra; nos ezekben a csontokban mindenhol ott találják az úgynevezett csontvelőt. Ebben a csontvelőben keletkezik a vörös és a fehérvérsejt, és innen masírozik ki aztán a vérerekbe. Az emberi testet úgy teremtették, hogy a csont üregeiben keletkezzék a vér, ami tulajdonképpen a test legfontosabb része.

Ha viszont valóban ez a helyzet, akkor elmondhatjuk, hogy a vér előállítása tényleg a lehető legnagyobb védelmet élvezi a támadásokkal szemben, mert ahhoz már igen hosszan és erősen alkoholistának kell lenni, hogy a csontot tönkre téve az alkohol a csontvelőig jusson és azt úgy szétroncsolja, hogy ne tudjon több vörös- és fehérvérsejtet gyártani. Csak akkor megy igazán tönkre egy alkoholista, ha már odáig jutott, hogy az alkohol elhatolt a csontvelőig.

A helyzet azonban úgy áll, hogy bár az emberek sok mindenben nagyon hasonlóak, mármint a férfi és a nő, értelmüket és lelki tulajdonságaikat tekintve sok mindenben azonosak, de a vér vonatkozásában az asszony teljesen eltér a férfitől. Ez egy tudattalan különbség, amely azonban egészen világosan kiderül. Ezek a bizonyos vértestecskék ugyanis, amik a csontvelőben keletkeznek – a vörös meg a fehér –, különbözőképpen hatnak az emberi testre. Másként a férfira és másként a nőre. A nőnél fontosabb a vörösvérsejt, a férfinél meg a fehér. Ez nagyon fontos: a vörösvérsejtek a nőnél fontosak, a fehérvérsejtek pedig a férfinél.

A következő történik: a nők minden negyedik héten menstruálnak, ami lényegében az emberi testnek egyfajta kiválasztó tevékenysége. Aminek távoznia kell, az távozik a vörösvérsejtekkel. A férfi nem menstruál, és mint tudják, a férfi magja nem éppen a vörös színével árulja el a származását. A fehér mag a fehér vértestektől származik. Sokrétű változáson mennek ugyan keresztül, de végül azzá válnak, amivé lenniük kell: a férfi magjának legfontosabb összetevőivé. Mindazt, ami az emberi szaporodásra vonatkozik, a csontvelőig kell visszakövetnünk, ha egyáltalán vizsgálni szeretnénk, hogy milyen testi folyamatok befolyásolják az emberi szaporodóképességet. Márpedig az emberi szaporodóképességet meghatározó testi folyamatokat a csontvelőben, a csontok belsejében találhatjuk.

A vörös- és fehérvértestek tehát kijönnek a csontvelőből, ahol keletkeztek, és egyenesen a vérbe mennek. Ha egy nő alkoholt iszik, akkor főként a vörösvérsejteket befolyásolhatja. A vörösvérsejtek vasat tartalmaznak, ezért egy kissé nehezek; magukban hordozzák a Föld súlyát. Ha tehát egy asszony iszik, annak az lesz a hatása, hogy túl sok lesz benne a nehézkedési erő. Ha egy asszony inni kezd, annak az lesz a következménye, hogy a benne fejlődő gyermek szervei a nehézkedési erő miatt nem tudnak rendesen kialakulni. Tehát a belső szervei fejlődnek rendellenesen. Ezen az úton-módon károsodik a gyermek, ha a nő iszik alkoholt.

A férfinél az alkohol hatására a fehérvérsejtek változnak meg. Ezért, miközben a férfi az alkohol mételyétől áthatva megtermékenyít egy nőt, a magja tönkremegy, és túlontúl izgága lesz. A megtermékenyülés a következő módon megy végbe: a nő szervezetéből kiválik egy petesejt, amit csak mikroszkóppal lehet látni. A férfi kiválaszt egy egész sereg kis magot, amelyeknek kis farkincájuk van. Ezekkel a csillogó kis szálakkal válnak ugyanis félelmetesen mozgékonnyá. A legkomplikáltabb mozgásokra is képesek, és természetesen egyikük elsőnek fog a női petéhez érkezni. Sokkal kisebbek, mint a pete, bár a petesejt is csak mikroszkóp alatt látható, a spermiumok még annál is sokkal kisebbek. A pete pedig befogad egyet. Abban a pillanatban, amikor egy bejutott, a pete körül hártya képződik, amiről minden későn jövő viszszapattan. Csak egy juthat be, mivel ahogy az első bejutott, a hártya kialakul, a többiek elvonulhatnak.

Láthatják tehát, hogy mindez nagyon szellemesen van elrendezve.

Ezek a kis spermiumok rendkívül mozgékonyak. Az alkohol azonban még sokkal mozgékonyabbá teszi őket, így a megtermékenyítés egy túl mozgékony férfiivarsejt befolyása alatt megy végbe. Ha a férfi iszik, annak az lesz a következménye, hogy megtermékenyítésnél az alkohol az idegrendszerre és az érzékszervekre hat. Ha egy nő iszik, akkor a nehézkedési erő a belső szerveket rongálja, ha egy férfi iszik, akkor a gyermek idegrendszere sérül. Az összes működést lerombolhatják, amely egy gyermek fejlődésénél fontos.

Elmondható tehát, hogy ha egy nő iszik, akkor a földszerűt rombolja szét a fejlődő életben, a férfi pedig a mozgékonyat, a légneműt, ami a Föld körül van és ami az emberben is éppúgy jelen van. Így két különböző oldalról rombolható a keletkező élet, ha mindketten isznak. Ekkor természetesen nem mehet végbe rendes megtermékenyülés, bár maga a megtermékenyülés lehetséges, de normális fejlődés nem. Merthogy ilyenkor a pete egyik oldalról a nehézkességét akarja érvényre juttatni, másik oldalról meg a túlzott mozgékonyságát, a kettő viszont ellentmond egymásnak. Egy olyan megtermékenyítésnél, ahol mindketten isznak, a férfias ellentmond a nőiesnek. Így világossá válik, hogy mi megy végbe azoknál, akik rendszeresen isznak, és milyen rendkívüli sérülések keletkeznek a megtermékenyült petében. De ezt nem hiszik el az emberek, mivel az ivás következményei mégsem mutatkoznak meg jól láthatóan a gyermeken. Ám ez csak azért lehetséges, mert a vér annyira jól védett, hogy egyenesen a csontvelőben keletkezik, és az embereknek keményen ki kell tenniük magukért, ha az utódokat befolyásolni akarják. A gyenge behatásokat ma egyáltalán nem ismerik el.

Ha egy gyermek vízfejűnek születik, akkor általában senkinek sem jut eszébe utánajárni, hogy a megtermékenyülés egy olyan éjszakán történt-e, amikor az anya egy ünnepi vacsorán vett részt, ahol vörösbort iszogatott. Pedig kiderülne, ha utánanéznénk, hiszen a gyerekben túl sok a nehézség, és így vízfejű lesz. Ugyanígy az apát sem kérdezik meg, hogy ivott-e a megtermékenyülés napján, ha a gyermek arcidegzsábával születik. Kis dolgokra nem ad az ember. Ezért van az, hogy az emberek azt hiszik, hogy az italnak nincs is hatása a születendő gyermekre. Pedig dehogynem. De az igazán komoly sérülések a rendszeres ivóknál keletkeznek. Náluk van valami nagyon feltűnő, valami igazán furcsa dolog.

Tegyük fel, hogy az apa iszákos, így kiderülhet, hogy a gyermekek idegrendszere gyenge, és így, mondjuk, hajlamosak a tüdősorvadásra. Nem szükségszerű, hogy ami a gyermekre átöröklődik, az összefüggésben álljon az ivással. Nem szükségszerű, hogy, teszem azt, gyengeelméjű legyen, inkább tüdősorvadása vagy gyomoridegessége lesz, esetleg más ehhez hasonló. Az a dologban az alattomos, hogy az alkohol hatásai egész más testrészekre is kiterjedhetnek.

Ezeknél a dolgoknál mindig figyelembe kell venni, hogy bizonyos anyagok már kis mennyiségben is mekkora hatással lehetnek az emberi testre. Valamint azt is figyelembe kell venni, hogy hogyan kerülnek ezek az anyagok az emberhez. Gondoljanak csak a következőre: a csontunkban egészen nagy mennyiségű foszforsavas mész van. Az agyunkban ugyancsak foszfor van, és mint a korábbi előadásokból tudják, a foszfor nagyon hasznos, mert foszfor nélkül az agyat képtelenség gondolkodásra használni. Tehát van bennünk foszfor. Azt is mondtam korábban, hogy akkor hasznos a foszfor, ha a helyes mennyiség az étellel kerül be a szervezetbe, és ha mindenhol ugyanazzal a sebességgel szívódik fel. Ha az ember gyomrába nagy mennyiségű foszfor kerül, ami aztán gyorsan felszívódik, akkor nem hasznos lesz, hanem káros.

De van még valami, amit észre kell vennünk. Mint tudják, korábban még gyártottak foszforos gyufát, ami ma már ritkább. De ha az embernek alkalma nyílik rá, hogy egy ilyen gyárat megfigyeljen, ahogyan nekem sikerült gyerekkoromban, akkor a következőt élheti át: a lakásunktól egy óra járásra volt az iskola. Én úgy tizenkét, tizenhárom, tizennégy éves lehettem. Körülbelül az út felénél volt egy gyufagyár. Itt gyártották a munkások a foszforos gyufát. Itt megélhettük, hogy a munkások nagy része (ez a múlt század hetvenes éveiben volt) mindig szétroncsolódott állkapoccsal jött-ment, és miután az álla szétroncsolódott, szép lassan az összes többi csontot is szétmarta a foszfor. Ugyanis a foszfor az állkapocsnál kezdi el szétmarni a csontokat.

Aki tudja, hogy a foszfornak ilyen káros hatása lehet az emberi testre, az rájön, hogy egy ilyen gyufagyár a leggyilkosabb találmány lehet, ami csak elképzelhető. Mindig fontos lenne, hogy az emberi civilizáció remekeit káros hatásaik tekintetében is megfigyeljék, amelyek miatt rengeteg ember szenved. A gyufagyári munkások egy része mindig bekötött állal ment dolgozni. Így kezdődött. Aztán továbbterjedt. Immár a felső állkapocs is foszfort tartalmazott. De milyen foszfort?

Az a foszfor, ami az étellel a gyomorba került és az egész utat megtette belülről egészen az állig, az nem káros, ha nem viszik túlzásba. Ezzel szemben a gyufát a következőképpen gyártják: először hosszú pálcákat formálnak, amiket egy vágógép kis rudacskákra vág. Akkor egy keretre feszítik őket, ahonnan egy pici kis részük kilóg, amit kénfürdőbe mártanak, aztán pedig foszforfürdőbe. Eközben a munkás az egészet a kezében tartja. A keret pedig gyakran befröcskölődik. Most pedig gondoljanak bele, hogy egy munkás, akinek nincs ideje kezet mosni, milyen gyakran törli meg az arcát a kezével. Egészen bizonyosan csak nagyon kis mennyiségű foszfor kerül rá, de az rákerül, és nem belülről, hanem kívülről. Ez az emberi természet titka: ami rendkívül hasznos lehet belülről, ha a szervezet dolgozza fel, az gyakran a legerősebb méreg, ha a testet kívülről éri. Látják, a test belül olyan bölcsen van berendezve, hogy a felesleges mennyiségű foszfort a vizelettel vagy a széklettel kiüríti. Csak azt a kis mennyiséget engedi a csontokhoz, amire azoknak szüksége van, és a felesleget is elrendezi.

De a testnek nem érdeke kiválasztani azt, ami kívülről jön, ehhez segítségre lenne szüksége. Már azzal is nagy jót tennének – bár gondoljanak csak bele, hogy mennyire keveset törődtek a hetvenes években az emberiességgel –, ha a munkások távozás előtt forró fürdőt vehetnének. Már egy ilyen intézkedés is rengeteget lendítene a helyzeten. De ilyesmit egyszerűen nem tesznek.

Nos, ezen a példán keresztül azt szerettem volna megmutatni önöknek, hogy az emberi test úgy épül fel, hogy a kívülről jövő ártalmaktól, akár olyan anyagoktól is, amelyekre egyébként saját felépítéséhez is szüksége van, már egy egészen kis mennyiség oda vezethet, hogy az egészség, sőt a teljes szervezet összeomolhat.

Az ember sokat kibír. De egy bizonyos pillanat után a szervezet feladja. Az alkoholizmus esetében ez a pillanat akkor következik be, amikor az alkohol megakadályozza, hogy a láthatatlan életfolyamatok helyesen menjenek végbe.

Ha az embert foszformérgezésnek teszik ki, akkor tudható, hogy azt a belső működést fogja aláásni, amelyik a foszfort dolgozza fel. Kívülről ássa alá. Az alkohol esetében valami egészen hasonló történik. Az történik, hogy ha az ember túl sokat iszik és újra meg újra megteszi ezt, vagyis az alkoholizmus már nem akut probléma többé, hanem krónikus, akkor egyszer csak eljön az a pillanat amikor az alkohol a testben is alkoholként kezd viselkedni.

De miként is hat az alkohol mint alkohol? Ha még emlékeznek, azt mondtam, hogy a test maga állítja elő azt a mennyiségű alkoholt, amire szüksége van. Azokban az anyagokban, amelyek a belekben vannak és amire a szervezetnek szüksége van, mindig keletkezik egy kevéske alkohol a szokványos táplálékokból. Mihez szükséges az alkohol? Csak emlékezzenek vissza arra az esetre, amikor valamilyen anatómiai szertárban jártak, ahol preparátumok voltak tartósítva, mégpedig alkoholban, hogy ne romoljanak meg. Az alkohol óvja meg az élő testet is a megromlástól. Így hat az az alkohol a szervezeten belül, amit a test maga állít elő. Megakadályozza bizonyos anyagok megromlását, amikre a szervezetnek szüksége van. Az ember saját szervezete írja elő, hogy milyen mennyiségű alkoholra van szüksége ahhoz, hogy konzerválhassa azokat az anyagokat, amelyekre a szervezetnek szüksége van, és amelyek egyébként megromlanának.

Gondolják át a következőket: valaki túl sokat iszik. Ekkor túl sok mindent konzervál az alkohol, aminek egyébként távoznia kellene. Ezeket tartósítja és a testben tartja. Ha az ember újra meg újra kiteszi a vérét a testben cirkuláló alkohol hatásainak, akkor a vért is konzerválni fogja a testen belül. Mi lesz ennek a következménye? Az, hogy ez a vér elzárja a csontokba vezető csatornákat. Már nem tud elég gyorsan távozni a pórusokon keresztül. Túl soká marad a testben. Ezáltal a csont üregeiben lévő velő túl kevéssé lesz igénybe véve, és meggyengül. Ez a jelenség következik be azoknál, akik krónikus alkoholisták: egy idő után meggyengül a csontvelőjük. Ekkor pedig az történik, hogy a nő nem termel rendes vörösvérsejteket, a férfi pedig rendes fehérvértesteket.

Ilyen alkalmakkor mindig el kell mondanom, hogy nagyon szép dolog, ha az ember szociális reformokat eszel ki, mondjuk, példának okáért betiltja az alkoholt és egyebek. Ez nagyon remek. De én a következőt gondolom: egyszer meséltem már Benedikt professzorról, aki a bűnözők koponyáit gyűjtötte, és hogy a magyar bűnözők azt mondták, ők nem akarják, hogy a koponyájukat Bécsbe küldjék, mert akkor a feltámadás napján nem találja meg egymást a test két része. Még ez a tanult ember is joggal mondta: ezek az emberek az alkohol ellen szólnak, pedig víztől sokkal több ember halt már meg, mint az alkoholtól! Nagy általánosságban ez igaz is, mert ha a víz elszennyeződik, akkor az rögvest nagy mennyiségben történik; így ha csak a statisztikát nézzük, valóban elmondható, hogy sokkal többen haltak bele a vízivásba, mint alkoholba.

De van itt még valami más is. Az alkohollal pont ugyanaz a helyzet, mint abban a történetben, ami a Leberecht Hühnchenben áll. Nem tudom, ismerik-e? Ez a történet egy szegény ördögről szól, aki csak egy tojást tud venni magának. De a tojás mellé jó nagy adag fantáziája is van, és a következőket gondolja: „Ha ez a tojás most nem a szatócsnál lett volna, hanem rendesen kikeltetik, akkor mostanra már tyúk lenne belőle. Ha tehát ezt a tojást megeszem, valójában az egész tyúkot eszem meg.” És tovább fantáziál: „Most már igazi gazdag ember vagyok, aki megeheti a saját tyúkját.” De a fantáziája még mindig elégedetlen volt, így tovább gondolkodott: „Igen, de ez a tyúk, amit megeszem, sok-sok tojást rakhatott volna, amiből újabb tyúkocskák keltek volna ki. Ezeket a tyúkokat pedig mind megeszem!” Végül kiszámolta, hogy hány millió meg millió tyúkja lenne. Ekkor azt mondta: „Nem lenne ez már dőzsölés?”

Az alkohol esetében ugyanerről van szó, csak vicc nélkül. Ha az 1870 és 1880 közötti időszakot statisztikailag megvizsgáljuk, minden bizonnyal azt fogjuk tapasztalni, hogy a Földön több ember halt meg a víztől, mint ahány az alkoholtól. Ráadásul annak idején tífuszban is sokkal többen haltak meg, mint manapság, márpedig a tífusz a víz szennyezettségével szoros összefüggésben van. Hát igen, így nagyon könnyű kiszámolni, hogy sokkal többen haltak meg a víztől.

De nekünk másként kell gondolkodnunk. Tudnunk kell, hogy az alkohol egyre inkább behatol a csontvelőbe, míg végül tönkreteszi a vért. Azáltal pedig, hogy ezzel az utódokat is tönkreteszi, az egész családot teszi tönkre. Egy embernek, mondjuk, három gyermeke van. Ezek a gyerekek még csak kicsit károsodtak, de azok, akik ezektől származnak, már súlyosan károsodnak. Így teszi tönkre az embereket hosszú időre az alkohol. Rengeteg szervi gyengeség, ami ma oly gyakori az embereknél, egyszerűen abból ered, hogy a felmenők túl sokat ittak. Képzeljék el, hogy van egy férfi meg egy nő. A férfi iszik, az utódok pedig testi gyengeséggel születnek. Most képzeljék el, mit jelent ez egy vagy akár több évszázad múlva! Semmit sem használ, ha fogjuk azt a tíz évet 1870 és 1880 között és kijelentjük, hogy több ember halt meg a víztől, mint az alkoholtól. Hosszabb távra kell pillantanunk az időben. És ez olyasvalami, amit az emberek ma nem szívesen tesznek meg, hacsak nem tréfából, mint a Leberecht Hühnchen szerzője, akinek ugyancsak hosszú távra kellett gondolkodnia, hogy dőzsölhessen. De szükség van olyan gondolatokra, amik túllátnak a közvetlen jövőn, ha szociálisan akarunk gondolkodni. Az én véleményem erről az, hogy be lehet tiltani az alkoholt, de akkor viszont egyéb jelenségek fognak fellépni. Mint tudják, mostanság a Föld több pontján jutottak arra a következtetésre, hogy az alkoholkereskedelmet vagy korlátozni kell, vagy teljesen be kell tiltani; de felhívnám a figyelmet arra, hogy micsoda szörnyű betegség ütötte fel a fejét az utóbbi időben: nevezetesen a kokainfogyasztás, amit szintén önkábításra használnak az emberek. Az alkohol egyenesen aranyat ér azzal szemben, amit a kokainélvezet fog véghez vinni az emberi szaporodásban – tekintettel az iszonyú erejű rombolásra. Egyik kokainfogyasztónak sem fog eszébe jutni, hogy a kokaint hibáztassa ezért. De már a külső szimptómákon is jól látható, mennyivel károsabb a kokainélvezet az alkoholnál. Ha egy alkoholista delírium tremensbe esik, akkor az egyfajta üldözési mániában mutatkozik meg. Mindenhol egereket lát, amik üldözik őt. De aki kokaint fogyaszt, annak kígyók törnek elő a testéből.

Valaki, aki kokaint fogyasztott és magára néz, azt látja – először persze a kellemes érzés jön –, hogy a testéből mindenhonnan kígyók bújnak elő, és gyorsan el kell futnia egy újabb adagért, hogy legalább egy időre eltűnjenek a kígyók. Ugyanis a félelem, amit a kígyók láttán éreznek, sokkalta nagyobb, mint a delírium tremenses félelme az egerektől.

Mindent meg lehet tiltani, de az emberek más dolgokat találnak helyette, amelyek többnyire inkább rosszabbak, mint jobbak. Ezért úgy gondolom, hogy az alkohol hatásaival kapcsolatos felvilágosítás – abban a formában, ahogyan azt ma itt mi is tettük –, sokkal nagyobb hatást érhetne el. Olyan felvilágosítás, ami arra venné rá az embereket, hogy saját maguk akarjanak felhagyni az ivással. Ez nem csorbítaná az emberi szabadságot, mégis elérné, hogy az emberek azt mondják: „De hiszen ez szörnyű, hiszen a csontom legmélyéig lerombol!”

Ez az érzelmekre hat, míg a szabályok az értelemre hatnak. Az igazi igazságok, az igazi felismerések az érzelmekig lehatolnak. Ezért az a meggyőződésem, hogy hathatós szociális reformokat – legyen az az élet bármely területén –, úgy lehet elérni, ha a lehető legnagyobb körben gondoskodunk a felvilágosításról.

De tényleges felvilágosítást csak úgy lehet végezni, ha van valami, amivel ezt meg lehet tenni. Mert ha például rendeznek egy előadást az alkohol káros hatásáról, ott nem fogják önöknek mindezt úgy felvázolni, ahogyan azt itt most én tettem, pedig ez még csak nem is olyan bonyolult; mivel az emberek tisztában vannak a tényekkel. Csak éppen azt nem tudják, hogy a tényeket hogyan kell végiggondolni. A tényeket ismerik. Legtöbbször mégis úgy mennek ki egy ehhez hasonló előadásról, amit valami tucattudós tart, hogy nem igen tudnak mit kezdeni vele. Ha eléggé jóindulatúak, akkor azt mondják: „Na mondd már istenem, hát nem értettük a történetet, mert nem voltunk elég felkészültek. Csak ez a tanult úr érti ezeket. Mint egyszerű ember, mégsem érthetünk mindent!” De az ok az volt, hogy az előadó sem értette. Mert ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni.

Ha a tudomány manapság annyira kevéssé valóságszagú, az azért van, mert az igazi emberiesség kizárásával keletkezett. Az emberből először tanársegéd lesz, aztán docens, majd egyetemi tanár. A diákok szerint: egy nem átlagos professzor nem tud semmi rendkívülit, egy rendkívüli professzor pedig nem tud semmi átlagosat. Az egész nemtörődömség pedig továbbgyűrűzik. Így aztán a szociális reformokban a tudomány semmit sem segít, pedig a legteljesebb mértékben megtehetné. Ezért az, aki a szociális élettel való munkát komolyan gondolja, mindig gondoljon arra, hogy a papírok, szabályok és társaik – bár szükség van rájuk – sokkal kevésbé fontosak, mint az átfogó felvilágosítás. Arra valóban szükség van. Akkor végre lépnénk egyet előre.

Az, hogy hogyan vizsgáljuk meg az alkoholt, bárkivel megértethető. Akkor pedig elérkezünk ahhoz, amit mindig mondok az embereknek. Az emberek jönnek és azt kérdezik: „Akkor most igyak alkoholt, vagy ne? Egyek húst, vagy ne?” Soha egy szóval sem beszélek senkinek arról, hogy igyon-e vagy ne, hogy növényi táplálékot egyen-e vagy sem. Csak annyit mondok helyette: az alkohol így meg így hat. Egyszerűen elmondom, hogy mi hogyan hat, aztán döntse el ő, hogy iszik vagy sem. Azt mondom: így hat a hús, és így hatnak a növények. Ebből következően az ember maga dönthet.

Ez az, amire a tudományban egy embernek mindenekelőtt szüksége van: tekintettel lenni az emberi szabadságra. Senkinek ne legyen olyan érzése, hogy megparancsolnak vagy megtiltanak neki valamit, hanem egyszerűen csak tudja meg a tényeket. Ha már tudja, hogyan hat az alkohol, akkor magától rá fog jönni, hogy mi a helyes. Ezzel juthatunk a legmesszebbre. Ezzel elérhetnénk, hogy szabad emberek szabadon meghatározhatják, hogy merre tartsanak. Erre kell törekednünk. Ezzel teremthetünk igazi szociális reformokat.

Ha szerdán is itt leszek, akkor megtartom önöknek a következő előadást.

A nap hatása: értelmi erők. A hódok és a darazsak építményei

Az olyan kérdések alapos megválaszolásához, mint amit előző alkalommal is feltettek, nagyon sok mindenre van szükség, mert mindazt, ami az élőlények szaporodásával kapcsolatos és azzal összegfüggésben van, alaposan kell érteni. A mai alkalmat arra szeretném felhasználni, hogy ugyanezt a kérdést most egy teljesen más oldalról is megközelítsük.

Egy egészen furcsa dolog tűnhet fel annak, aki olyan és ahhoz hasonló újságcikkeket olvas, mint az, amelyik egy bizonyos amerikaitól származott. Ez az amerikai ugyanis a puszta statisztika segítségével megfigyelte – a statisztika most a nagy kedvenc, és egyre többen űzik Amerikában –, hogy a könnyű felfogású emberek mind a téli hónapokban születtek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az, aki a nyári hónapokban születik, teljesen buta lenne; a statisztika mindig a többségre vonatkozik. Mindenesetre ez az amerikai azt figyelte meg, hogy a legokosabb emberek többségében december és március között születnek. Vagy legalábbis akik később a legokosabbak lettek.

Mindenesetre valami olyasmire találunk itt utalást, amit meglehetősen nehéz vizsgálni, mivel az ember esetében annyi minden közbejöhet. De rámutat, hogy az élőlények működése általában – és ugyebár az ember is egy élőlény – függ az évkörtől, ami befolyásolja.

Nos, az olyan kijelentések, mint ezé az amerikaié is, csak azért lepi meg annyira az embereket, mivel túl keveset tudnak a természet folyamatairól. Előfordulhatna, hogy ez az amerikai pont úgy jár, mint az a professzor, amelyik felvágta az agyakat és statisztikát állított fel, mert mindenütt azt találta, hogy a nőknek kisebb az agya, mint a férfiaknak. Ebből arra következtetett, hogy a nők butábbak, mint a férfiak, mert ő úgy tudta, hogy az agy méretétől függ az eszesség mértéke. Ez egy híres ember volt. Attól lett híres, hogy felfedezte, hogy a nők agya kisebb, mint a férfiaké. Nos, különösen az ilyen híres emberekkel – főleg ha az eszükről voltak híresek – előfordul, hogy felboncolják őket. Ennek a férfinak az agyát is felvágták. És láss csodát, az ő agya kisebb volt, mint bármelyik női agy, amelyiket csak megvizsgált!

Nos, előfordulhat még ezzel az amerikaival, hogy kiderül: ő maga nyáron született. Ha pedig nyáron született, akkor azt kell hogy mondjuk, hogy saját teóriája szerint ő nem valami okos, vagyis nem sok értéke van annak, amit mond. De minden ilyen teória mögött van valami. És ez a valami gyakran nagyon fontos dolgokhoz vezethet el bennünket.

Ma el akarok mesélni önöknek valamit, ami még R. úr kérdéséhez hozzátartozik. A szaporodás viszonyait kizárólag állatoknál és növényeknél lehet vizsgálni, mivel az embernél olyan sok tényezőtől függ, hogy nem lehet rendesen megvizsgálni. Ha csak azt vesszük, amiről tegnapelőtt beszéltem, hogy mind a nők, mind a férfiak képesek a magot illetve a petét az alkohollal befolyásolni, ha csak ettől annyi minden függ, akkor máris lehetetlen a szaporodást rendesen vizsgálni. Az állatok nagyon ritkán alkoholizálnak. Így a körülmények sokkal tisztábbak, ezért sokkal tisztábban lehet vizsgálódni is. A legfontosabb pedig, hogy egyáltalán nincs rá szükség, hogy felboncoljuk az állatot, ha vizsgálni akarjuk. A boncolásnál amúgy is csak nagyon kevés dolog derülhet ki. Akarok még valamit mondani erről, ami szintén nem boncolási eredményekből származik, hanem olyan férfiak megbízható eredményei, akik nem teóriagyárosok, hanem gyakorlati megfigyeléseik alapján tudják, amit tudnak. A kanadai hódról lesz szó.

A hód, amit nálunk vagy kitömve láthatunk szertárakban, vagy a társai között, eléggé esetlenül néz ki. Előrefelé álló, esetlen feje van, és a teste meglehetősen vaskos. Mellső lábai hátrafelé vastagodnak, a hátsó lábain pedig úszóhártya van, amivel jól tud úszni. De a legérdekesebb, amivel rendelkezik, az a farka, ami olyan, mint egy lapos, ám mesterien és művészien képzett műszer. Az ott hátul az ő legművészibb munkaeszköze. Azok az emberek, akik eddig megfigyelték a hódokat, egyszerűen nem voltak képesek rájönni, hogy mégis mire használja a hód a farkát. Kitaláltak mindenfélét, amiből semmi sem igaz.

A hód egy nagyon furcsa állat. Ha az ember meg akarja ismerni, akár a társai között is, rájön, hogy nagyon flegma állat. Annyira flegma, hogy igazából semmit sem lehet vele kezdeni. Akár meg is támadhatják, fogdoshatják, ő nem védekezik. ő maga nem támad soha, mindegy, hogy ki mit tesz. Nagyon flegma lény.

Ezek a hódok olyan környéken élnek, ahol vagy nagy mocsarak vannak vagy rövid folyók. Ott élnek, mégpedig nagyon furcsa módon: ha megjön a tavasz, akkor a hód keres magának egy tó közeli kis üreget a földben, és egész nyáron úgy él, mint egy igazi remete, egyedül a barlangban. Hogy úgy mondjam, az egész nyarat egyedül tölti, mint egy flegma szerzetes, a nyári villájában. Egy olyan üregben, amit ő ás a föld alá. Mindezt teljes magányban.

Ha pedig közeledik a tél, sőt, már ősszel, a hódok előjönnek a barlangjaikból, és összegyűlnek vagy két-háromszázan. Ott ülnek két-háromszázan a legnagyobb flegmaságban. Elképzelhetik, hogy egy ekkora csoportban akadnak olyanok is, akik összetartoznak. A hódhölgy a magányos kis remetebarlangját úgy alkotja meg, hogy oda majd a gyerekek is beférjenek. A közelben ott a férj, a maga kis remetelakjában. Aztán az egész família összejön.

Most teljes flegmaságban elindulnak és helyet keresnek. Az egyik csoportnak az tetszik jobban, hogy egy kis folyót követ, a másiknak a tónál jobb. Elég nehéz őket megkülönböztetni, mert mind egyformán flegmák. A folyónál a csapat addig-addig keresgél, amíg talál magának egy alkalmas helyet. Miután kicsit körbevizslatták, az egész kompánia egyszerre beindul; a folyó vagy tó közelében gyakran sok a fa. Most valami nagyon furcsa történik. Az esetlen hód hirtelen nagyon ügyes lesz. A mellső lábát használja ugyanis, nem a hátsót, amin úszóhártya van. A mellső lábát, mégpedig ügyesebben, mint ahogyan az ember bármilyen szerszámot használ. Ehhez jönnek még a metszőfogai. Ezekkel a fogakkal, alátámasztva a mellső lábakkal, ágakat, sőt egész törzseket vág ki. Ha egy csapatnál elegendő ág és fatörzs gyűlt össze, akkor a hódok becipelik a folyóba vagy tóba, attól függően, hogy melyiket nézték ki maguknak.

Azok, amelyek becipelték a törzset a tóba, odatolják ahhoz a helyhez, amit kiszemeltek. Akik a folyóhoz cipelik a törzset, azok pontosan tudják, hogy a folyó majd odaviszi, ők meg csak irányítják. Így tovább, az összes fát odahordják a folyóhoz vagy a tóhoz.

Ha megérkeztek, akkor azok, akik a tavat választották, a parthoz hordják az összes rakományt és elkezdenek építkezni. Azonban azok, akik a folyót választották, nem fognak neki rögtön építkezni, hanem először egy hálót építenek. Ebben egyes törzseket hálóformába raknak.

Úgy kötik össze őket, hogy hálót képezzenek. Ha egy ilyen falat felépítettek, akkor készítenek rá még egyet. Egyre újabb és újabb fatörzseket hoznak, míg el nem készül a második fal is. Ekképpen építenek egy gyakran még két méternél is vastagabb falat. Így egyszerűen feltartóztatják a folyót, aminek efölött a fal fölött kell átfolynia, nekik pedig odalent elég szabad területük lesz. Magában a folyóban csak akkor kezdenek el építkezni, ha ezt a védelmet már felállították. Csak ekkor építik a várukat, ami fölött majd ott folyik a folyó.

Ha elegendő fatörzset hordtak össze és a fal elég vastagnak tűnik, akkor egy másik anyagot hordanak bele. Szokványos, agyagos földet, amiből szabályos agyagot állítanak elő. Ezzel azután betapaszolják a falat elölről és hátulról, minden oldalról. Mint igazi építőművészek, először egy falat építenek. Azok, akik a tavat választották, nem teszik ezt, mivel nincs rá szükségük. Ha a fal már áll, akkor nekiállnak ugyanebből az agyagból kicsinyke házakat készíteni.

Akik a tavat választották, azok eleve ezt teszik. Ezek a házak úgy néznek ki, mint egy kis agyagviskó. Rőzséből készítik, majd ugyanúgy beagyagozzák, hogy még az a kevés víz se árthasson nekik, ami be tud jönni. Gondoljanak csak bele, milyen okos dolog egy ilyen hódvár! Soha nem építik olyan helyre, ahol a víz még megfagy. ők tudják, hogy fent fagy meg a víz. Ha elég mélyre jönnek, akkor sem a tóban, sem a folyóban nem fagy meg a víz. Csak fent. Ennek megfelelően a hódvárat oda építik, ahol egész télen nem fagy meg a víz.

Minden hódvár két emeletes. Van egy padló, ami alatt ott a bejárat. Ott tudnak futkosni. Fent tartózkodnak, és oda gyűjtik a téli élelmiszertartalékokat. Mindent bevisznek, amire a télen szükségük lehet. Ha elérkeznek oda, hogy minden, ami télire kell, bent van, akkor beköltözik a hódcsalád, ügyelve rá, hogy mindig egymás közelében maradjanak.

Itt lakik az egész család a tél folyamán, egészen a tavasz beköszöntéig. Az élelmet lentről hozzák fel. Így éldegélnek időről időre. Mint mondottam, mikor jön a nyár, felkeresik magányos barlangjaikat. De télen egymással vannak. Olyankor szociális életet élnek a folyóban vagy tóban épített hódfalvaikban, de mindenesetre olyan védelmi vonalak mögött, amit saját maguk hoztak létre.

Mindazok alapján, amit a hódokról tudhatunk – akiket a társaik között is megfigyelhettek –, mondhatjuk, hogy a munkálatokat a fogukkal és a kezükkel végzik. Sohasem a farkukkal. Azt egyáltalán nem használják ilyesmire. Mégis milyen művészien van megalkotva. Sok leírásban olvashatjuk, hogy a hód a farkával dolgozik, de ez nem igaz. Persze a mellső lába és a foga is olyan jól van megalkotva, hogy nagyobb művészettel képes használni azokat, mint az emberek bármilyen eszközt.

Önök is tudják, hogy a természettudomány megkülönbözteti egymástól az egyes emlősfajokat: ragadozók, denevérek, kérődzők stb. A rágcsálók is ide tartoznak, ilyen például a házinyúl. Felépítése alapján a hód tulajdonképpen a rágcsálókhoz tartozik.

Nos, ha elővesznek egy ilyen könyvet, mint például Brehm természetrajza, abban azt olvashatják, hogy a rágcsálók a legbutább emlősök. Vagyis a hód mint állatfaj a legbutább csoporthoz tartozik.

Ha egyedül van, akkor valóban olyan, mint egy nagyon flegma fickó. Flegmatikus temperamentuma éppenséggel annyira erős, hogy az embernek az az érzése támad: nagyon is okos, akárcsak a flegma embernél. Minden mindegy neki.

Tehát a hód nagyon „buta”. De mindenfélét megtesz, ami viszont nagyon okos dolog. A hóddal is úgy van, ahogy Rosegger [15] az emberről írja: „Egyedül ember az ember, ha többen vannak, akkor emberek, ha sokan vannak, akkor szamarak.”

[15] Peter Rosegger (1843-1918) életrajzi művéről van szó – „Mein Weltleben” –, amely 1898-ban jelent meg

Azt mondja, hogy ha sokan vannak együtt, akkor elbutulnak. Ezt írja az osztrák Rosegger. Van is ebben valami nagyon bölcs. Ha sokan vannak együtt, akkor megzavarodnak, és tényleg buta benyomást keltenek, még ha egyesek nagyon okosak is közöttük. A hódoknál épp az ellenkezője igaz. Egyenként szamarak, együtt okosak. Ha pedig két-háromszáz összegyűlik, akkor egyenesen zseniális építészekké válnak. Ha mi nem is találjuk szépnek a hódvárat, az éppenséggel csak ízlés kérdése. A hódvár annál mégis kedvesebben néz ki, mint amilyen otromba a hód magában.

Lehet vizsgálgatni, hogy mitől válik a hód ennyire okossá, ha nagyobb csoportban van. Egy fontos következtetés adódik ebből. Akkor kezdenek mindehhez a munkához, ha eljön az ősz. Napközben ebből a tevékenységből nem sok látszik. A hódvárak felépítése nagyon gyorsan megy, pár nap alatt kész vannak. De napközben, ha nézzük őket, csak nagyon keveset dolgoznak. Ezzel szemben éjjel lázas tevékenység folyik. Vagyis a hód eszessége télen illetve éjjel látható. Tehát vannak nyomok, amik alapján elkezdhetünk vizsgálódni.

De az emberi megfigyelés egyik alapszabálya, hogy ne kelljen túl sokat gondolkodni. Talán furcsán hangzik, de mindjárt megmagyarázom. A gondolkodástól ugyanis nem lesz eszes az ember. Ha azon töri a fejét, amit lát, abból nem sok okos dolog jön ki. Vagyis, ha a világot akarjuk megismerni, akkor jobb, ha nem gondolkodunk túl sokat. A gondolkodás egyáltalán nem fontos. Gondolkodni akkor kell, ha a körülmények erre rákényszerítenek, de semmiképpen se az legyen a legfontosabb, hogy törjük a fejünket a látottakon, hanem inkább más tényeket is figyeljünk meg és keressünk összefüggéseket. Azok az emberek, akik törték a fejüket a természet jelenségein, igazából sosem jöttek rá semmi másra, mint amit már amúgy is tudtak.

Ha valaki egyszer materialista, az a természetről is materialista módon beszél, mivel már előbb is materialista volt. Ha valaki a természetről idealista módon beszél, azt azért teszi, mert már előtte is idealista volt. Nagyon könnyű bebizonyítani, hogy az ember a gondolkodással semmi másra nem jöhet rá, csak amit már amúgy is tudott. Igazi gondolatok akkor jönnek, ha az ember egyszerűen csak hagyja vezetni magát a tényektől. Szeretnék néhány dolgot hozzáfűzni ehhez a hódtörténethez, ami majd elvezeti önöket a helyes nyomhoz. Nem a gondolkodással, hanem a tények összehasonlításával. Már a múltkor beszéltem a darazsakról, Darwin megfigyeléséről, és ma is erre szeretnék utalni.

A darazsak művészi fészkeket építenek. Ezek a fészkek, bár távolról hasonlítanak a méhek készítette lépre, de először is nem méhviaszból készülnek, hanem papírból, másodsorban a méhek esetében a dolgok kissé másként vannak. Vannak olyan darázsfészkek, amihez először felássák a földet, aztán készítenek egy zsákszerű valamit. Ez olyasmi, mint amit a hódok is készítenek, mindenféle anyagokból, fából például, amit feldolgoznak, s így egy jó vastag burkot nyernek. Ebbe építik bele a darázsfészket. Felépítik a szinteket. A lépek hatszögletűek, mint a méhlépek, és papírborításúak. Ezek az emeletek. Néha nagyon sok emelet van egymáson.

Odabent mindent papírból készítenek. De a külső burok az nem papír, hanem mindenféle anyag, amit csak találnak; kicsi ágacskák, finom kis fadarabok, amikből hálót készítenek. Ezt azután összetapasztják. Ez veszi körül. Vagy egy földalatti barlangban vagy a levegőben, ahol valamihez hozzáragasztják.

Mindegyikben kis cellácskák vannak a tojásoknak. Ez a darazsak története. ők aztán tényleg mindenestől ki vannak téve az időjárásnak! Ezért nagyon kevés darázs marad életben egyik évről a másikra. Csak néhány nőstény. De nem is lenne értelme, hogy több maradjon életben. Egy kis sarkot keresnek maguknak, ahol áttelelhetnek. Ezek a nősténykék csak tavasszal jönnek elő, amikor már alkalmas az idő a tojásrakásra. A darázslány tavasszal tojásokat rak, amelyekből egy-egy különleges kis darázs kel ki. Azok a darazsak, amelyek tavasszal kelnek ki, nagyon gyorsan nőnek, és tulajdonképpen még nincsen saját sejtjük, ilyen kis sejtek nélkül kell kikelniük, aztán szakaszokban kirepülnek és nagyon gyorsan nekiállnak sejteket gyártani. Egész nyáron dolgoznak. Felépítik a darázsfészket.

Ezeknek a darazsaknak van egy jellegzetességük. Mind nemtelen. Éppen ezért szaporodni sem tudnak. Nincs is nemi szervük. Az első, amit a darázs tavasszal tesz, hogy egész sereg dolgozót hoz létre, amiknek nincs nemi szervük. De amennyi dolguk van, amúgy sincs idejük a szaporodással foglalkozni. Egész nyáron gürcölnek.

Találkoztam olyan természettudósokkal, akiket az az ötlet foglalkoztatott, hogy az emberek között is meg kellene ezt valósítani. Legyenek nem nélküli emberek, akiknek nincsen családja, csak gürcölnek, és csak páran legyenek, akik a szaporodással foglalkoznak, akárcsak a darazsaknál.

De a helyzet a következő. A nyarat végigrobotolják a nem nélküli darazsak. Amikor vége a nyárnak, az anyakirálynő elkezdi lerakni a tojásokat, amikből nőstények és hímek is lesznek. Ez rendszerint ugyanaz a nőstény, amelyik a nem nélkülieket is világra hozta. Most olyan tojásokat rak, amikből hímek és nőstények kelnek ki.

A hímek meglehetősen satnyára fejlődnek. A nem nélküliek ezzel szemben robosztus, erős dolgozók. De a hímek nagyon satnyák. Csak a megtermékenyítés a dolguk. ősszel gyorsan megszületnek, egy ideig táplálkoznak, azután párzanak, majd meghalnak. Meglehetősen sanyarú sorsuk van. Némely darázsnak, ahol a hímeknek egy kicsit tartósabb élete van, meglehetősen ritka vég jutott. Előfordul, hogy olyan szokások uralkodnak náluk is, mint néhány pókfajnál, bár ez csak kivétel. Néhány póknál ugyanis meglehetősen érdekes az eset. A nőstények úgy tekintik a hímeket, mint akik kizárólagosan a megtermékenyítés végett vannak. Ezért csak akkor közelíthetik meg a nőstényt, ha ivarérettek. Korábban a nőstény egyáltalán nem engedi közel a hímet, csak ha ivarérett. Tehát a pókoknál a helyzet – ami, mint említettem, a darazsaknál csak kivételes esetekben fordul elő – a következő: mivel ezek alacsonyabb rendű állatok, sok érdekességre lelhetünk náluk: ha a nőstény megjelenik, és jön egy sóvár hím, akkor a nőstény elvonul egy helyre, ahová a hím csak nehezen tud bejutni, de még nehezebben jut ki onnan. Amikor a megtermékenyítés megtörtént, akkor a nőstény egy kicsit távolabb engedi a hímet, s amikor az egy kis akadályba ütközik, szélsebesen mögé kerül és halálra marja. Ezt a nőstény maga intézi. Maga öli meg a hímet. Néhány póknál ez a helyzet. Gondoljanak csak bele: a hím elvégezte a dolgát, nincs már rá szükség. Meg lehet ölni.

A darazsaknál a hímek többnyire maguktól halnak meg, mert annyira megerőltető tevékenységet végeznek, hogy nem marad erejük, és elpusztulnak. Ugyanekkor halnak meg a nem nélküli darazsak is. Miután egész nyáron gürcöltek, ősszel mind meghalnak. Tehát elpusztulnak a nem nélküliek és a hímek, maradnak a nőstények. ők pedig a télen pusztulnak el a hidegtől. Csak páran maradnak életben, akik tényleg jó helyet találtak. Azok kitelelnek a tavaszig, akkor tojásokat raknak, és a dolog így folytatódik tovább. A helyzet tehát az, hogy nyáron kizárólag nem nélküliek születnek, és csak ősszel születnek meg a hímek és a nőstények.

Ezek azok a tények, amiket megfigyeltek. Nagyon fontos ezeket más tényekkel összevetni, ugyanis az megmutatja, hogy az állatok élete hogyan függ az évszakok váltakozásától. Az állatok nemi élete nagyon erősen függ az évszakoktól.

Tegyük fel, hogy nyár van. A föld ilyenkor nagyon erősen ki van téve a nap sugarainak. A nap a földre küldi a melegét és a fényét. Ha valaki közvetlenül kiteszi magát a napsugárzásnak, akkor izzad, és abból, ahogyan érzi magát, megfigyelheti mindezt. De sem a hód, sem a darázs, még a királynő sem teszi ki magát közvetlen napsütésnek. Mindig valamilyen mélyedésbe húzódnak. Csak abban a formában élvezik a napsütést, ahogyan azt a föld visszasugározza a számukra, amikor a lyukban vannak. Ebből kapják meg azután télire való, teljesen speciális tulajdonságaikat. Ettől képessé válnak arra, hogy nemzőképes darazsakat hozzanak létre.

De mit jelent ez, uraim? A darázskirálynő egész nyáron ki van téve a nap fényének és melegének, mégis nem nélküli egyedeket hoz világra. Vagyis a nap egyértelmű hatása, hogy alapjaiban rombolja le a nemiséget. A napsugarak, amiket a föld visszasugároz, egyértelműen úgy hatnak, hogy lerombolnak minden nemiséget. Ezért hoznak létre a darazsak tavasszal olyan egyedeket, amelyek képtelenek a nemi életre. Csak amikor jön a tél, amikor a nap fényének és melegének már nincs olyan ereje, akkor kapnak erőre a darazsak és lesznek képesek rá, hogy nemi életre alkalmas egyedeket hozzanak világra, vagyis hogy rendelkezzenek szaporítószervekkel. Elég világosan látszik ebből, hogy az évszakok váltakozásának van bizonyos befolyása.

Ha most a darázstól visszatérünk a hódhoz, akkor kijelenthetjük: te jó ég, micsoda egy félelmetesen buta, flegma állat! A legteljesebb mértékben buta és flegma. Jó. De hol is van a hód egész nyáron? Az egész nyarat magányosan tölti egy földalatti barlangban, ahol az összes meleget és fényt magába szívja, amit csak visszaver a föld. Ha pedig ezt a töltekezést befejezte, akkor nekiáll megkeresni a társait, hogy együtt jó okosak legyenek. Olyan értelmet használ, amire egymagában képtelen lenne. A hódok tehát hirtelen nagyon okosak lesznek, mikor összegyűlnek. Egymagukban természetesen képtelenek lennének egész hódfalvakat felépíteni. Már az is nagyon bölcs, ahogyan a helyet kiválasztják.

Ebből is láthatják mindazt, amiről tegnapelőtt beszéltem önöknek. Ha egy lényben az értelem megvan, azt előbb ugyanúgy össze kell gyűjteni, mint a kannába a vizet. Hiszen mit is tesz a hód, amikor magányos remeteként egész nyáron a földalatti kuckójában nyaral? Napfényt és meleget gyűjt, amit azért mondunk így, mert ezeket tudjuk felfogni. A valóságban az értelmet gyűjti össze. A nap fényével és melegével az értelem jön a földre. A hód pedig begyűjti magának. Vagyis a hódon megfigyelhetjük ugyanazt a valóságban is, amit pár napja mint képet önöknek megmutattam.

gy értelmet kap valami más is, nevezetesen a hódfarok. Hasonlítsuk ezt össze mindazzal, amit múltkor a kutya farkáról mondtam: az egy lelki szerv, amellyel a kutya az örömét fejezi ki. Ezért csóválja, amikor örül valaminek. A hódnál a következő a helyzet. A hód az összegyűjtött értelmet tartja a farkában, amit semmire sem használ, és ami olyan művészien van megformálva. Ezzel irányítja a dolgokat. Vagyis tulajdonképpen a nap fénye és melege irányítja. Ott bent rejtőznek, és értelemmé lesznek. Ez a hódkolóniának egyfajta közösségi agya.

Ezeken a farkakon át hat tehát a nap fénye és melege olyan bölcsen. Vagyis a hód nem mint fizikai szerszámot használja. Fizikai eszköznek ott van a foga és a mellső lába. Körülbelül olyan ez, mintha lenne egy sereg, amit hátulról irányítanak. Ugyanezt teszi a hódfarok, amikor egész télen irányítja a hódvár építését. Vagyis végső soron az az értelem épít, amely a napfénnyel és a meleggel érkezik a Földre.

Ugyanez az értelem, a mindenség szelleme és lelke természetesen az összes többi állatra is ugyanilyen hatással van, tehát a darazsakra is. De mi a hatása a darazsakra? Ha a darázsnőstény ki van téve a napnak – pontosabban annak, amit a föld visszaver belőle, hiszen mindeközben egy lukban van –, az megakadályozza, hogy olyan utódokat hozzon létre, amelyek szintén tudnának utódokat létrehozni. Nem nélküli állatokat hoz világra. Ilyeneket kell világra hoznia, a nap hatása miatt. Csak ősszel, amikor már nem annyira erős a nap hatása, de azért még éltet, és amikor még nem fagyott meg, mint télen, akkor képes rá, hogy nemzőképes utódokat hozzon létre.

Szinte tapinthatóvá válik számunkra, hogy a föld ereje adja a nemző erőt, ami pedig a mindenségből jön, az adja az értelmet, de megöli a nemi erőket. Ez fenntart egyfajta egyensúlyt. Ha a darázsra már inkább a föld ereje hat, akkor kifejlődik benne a nemi erő. Ha inkább az ég hat rá – már ha szabad ezt a kifejezést használnom –, akkor nem a nemi erők jönnek elő – olyankor nem nélküli utódokat hoz világra. ők viszont képesek rá, hogy felépítsenek egy darázsfészket. Ki építi tehát a darázsfészket? Az értelem, ami a nem nélküli darazsakon keresztül fejti ki a hatását.

Ez nagyon fontos, uraim! A valóságban mind a hódvárat, mind a darázsfészket ugyanaz az értelem építi fel, mégpedig az, amelyik a napról jön hozzánk. Mindez szinte kézzelfoghatóvá válik, ha összeillesztjük a tényeket. Ezért mondtam, hogy nem segít mindaz az utólagos megfontolás, amit az emberek tesznek. Csak a tények egymással való összevetése által juthat valaki olyan tudáshoz, ami megállja a helyét.

Azért van olyan sok csonka elgondolás, mert az emberek csak az egyes tényeket figyelik. Azt gondolják: „Ha egyszer a hódot figyelem, akkor csak a hódra figyelek, és akkor megtudom, hogy is megy mindez a hódoknál. Mit érdekel minket a darázs, ha egyszer a hódot figyeljük?” De semmi sem derül ki, ha az ember nem képes legalább olyan messzire kitekinteni, mint amilyen messze a darázs van a hódtól, mivel látható, hogy a darázsfészket az az értelem építi fel, ami a napról jön a földre. Ez a hódnál még tán megfigyelhető, ha megszelídítjük, persze ehhez nem szükséges megszelídíteni, mert még ha ketrecben tartják is, és eljön az ősz, akkor elkezdi a téli tevékenységét. Szétrágja az egész ketrecet. Ez nála, ahogy mondani szokás, ösztönös. Bárki használhatja ezt a szót, az nem nehéz: „ösztön”. Az ilyen szavak zsákok, amibe bárki bármit beletömködhet, amiről semmit sem tud. Ha olyasmit akarunk megmagyarázni, mint az ösztön, akkor oda lyukadunk ki, hogy az bizony a Nap. Ezen keresztül rájöhet valaki, hogy a föld környezete nagyon is hatással van a föld élőlényeire.

Most már nem is annyira furcsa, ha egy amerikainak eszébe jut olyan kijelentést tenni, hogy télen születnek azok, akiknek könnyebb a felfogásuk. De az ember esetében ez már sokkalta bonyolultabb. Az embernél minden arra van hangolva, hogy függetlenné váljon mindattól, amitől az állatok még függenek. Azok az emberek, akik december és március között születtek, március és május között fogantak, vagyis tavasszal. Vagyis a kilenc hónappal korábbi fogantatás egy olyan időpontban volt, amikor a nyár közeledett, és az erői egyre erősödtek. Mindazok után, amit ma elmeséltem, a nap ekkor erősebben hat. Mit tesz tehát? A nemi erőket egy kissé aláássa – nem teljesen, mert az ember függetlenebb, mint az állatok –, és az aláásott nemi erőkből észerők lesznek. Ezért jobb a felfogása ezeknek az embereknek. Azoknak, akik nyáron születtek, kicsit jobban meg kell dolgozni az észért. Ez persze megtörténhet. A helyzet azonban az, hogy az ember meglehetősen különböző adottságokkal születik. Azok, akik télen születtek, vagyis tavasszal fogantak, könnyebb felfogással rendelkeznek, mint akik más időpontban születtek.

Mindezt nem árt tudni, ha a neveléssel ellensúlyozni akarjuk. Az ember esetében ki lehet egyensúlyozni. A darazsakat nem lehet ránevelni, hogy télen építsenek fészket és nem nélküli egyedeket hozzanak világra. A hódokat sem lehet ránevelni, hogy nyáron építsenek hódvárat. De az embert rá lehet nevelni, hogy bizonyos mértékig legyőzze saját természetét. Ez a győzelem az embernél egészen másként néz ki, mint az állatoknál. Az állatoknál a lelki-szellemi rész teljesen független a világfejlődéstől. Kizárólag a napon áll vagy bukik, hogy lesz hódvár meg darázsfészek vagy nem.

A hódnál még valamit észrevehetünk. ősszel összejönnek ugyebár két-háromszázan, miután egyedül töltötték az egész nyarat, mert csak ekkor képesek az összegyűjtött értelmet felhasználni. Azt is csak csoportban, egyesével nem. Minderre nem lennének képesek egyedül. Csoportban kell dolgozniuk. Az ember teljesen egyedül képes olyan dolgokat véghez vinni, amire az állatok csak csoportban képesek. Ezért mondjuk mi az antropozófiában, hogy az állatoknál csak csoportos lelki élet létezik, vagyis csoportlélek. Az ember viszont egyedi lélekkel rendelkezik. Ez pedig meglehetősen érdekes.

Egyszer elmeséltem önöknek, hogyan néz ki egy lábszárcsont. A hódnál ilyesmiről szó sincs, míg az embernél a lábszárcsont egy gyönyörűen megalkotott művészi alkotás.

Művészi felépítésű gerendák. Ha jól megnézzük az embert, akkor azt kell mondanunk, hogy amit a hód odakint véghez visz, azt az ember odabent, önmagában hajtja végre. Természetéből fakadóan magába építi be mindazt, amit a hód kívül épít fel. Ezért fel kell hogy tegyük a kérdést: honnan származik az emberben mindaz, ami ennyire művészien és szellemesen épít? Nos, ha a hódvár a Naptól származik, akkor éppenséggel nyilván az „embervár“ is a Naptól származik. Ugyanis nem földi lények vagyunk, hanem naplények. Csak éppen ide helyeztek a Földre. Miért? Ezt beláthatják, ha megtekintik a dolgokat.

A föld erejét használják a darazsak a szaporodáshoz. Az embernek is a földön kell lennie, ha szaporodni akar. Az pedig, ami inkább szellemi, a mindenségből érkezik a számára. Vagyis az ember nemi ereje a Földtől van, az észerők pedig a Naptól. Tovább vezethetnénk az eszmefuttatást azzal, hogy a Hold hogyan függ össze a Földdel. Erre azonban ma már nem jut idő. Majd visszatérünk rá egy másik alkalommal. De most már pontosan látják, hogy ha a tényeket helyesen nézi az ember, akkor elvezetnek arra a felismerésre, hogy minden mindennel egy és összefüggő, valamint arra, hogy a Nap nem egyszerűen egy fényt és meleget adó valami, hanem bölcs, szellemi-lelki Nap. Ez azért fontos, mert az olyan kérdések, amelyek ezen az úton-módon lettek feltéve, az önök számára is könnyebben megválaszolhatóak. Talán emlékeznek még, hogy a szaporodási erők az ivászattal szoros összefüggésben vannak. De miért olyan az összefüggés, hogy míg egy kis mennyiségű alkohol semmit sem okoz, ezzel szemben a sok nagyon is megárt. Ezt a következőkből érthetik meg.

Mi is az alkohol? A boron látszik jól, hogy mi az alkohol, mert bár ez az az ital, amit csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak, mégis ez a legártalmasabb. A sör például kevésbé ártalmas a szaporodó erőkre, mint a bor. A sör inkább egyéb szervekre károsabb. Szívre, vesére stb., de a szaporodásra a bornak és a pálinkának van a legnagyobb hatása.

Miből is készül az az anyag, ami a borban illetve a pálinkában van? Természetesen a nap erői hatnak benne leginkább. Az egész nyarat az éréssel tölti ez az ital. Ebből máris világossá válik, miért annyira káros a szaporodásra. Ha az ember ezeket issza, akkor a nemző szerveit annak teszi ki, hogy az itallal bejut a szervezetébe mindaz a napsütés, amit az ital felvett. Odabent pedig bosszút áll. Az ember azt issza meg, amit a nap rajta kívül végez el. Ez pedig odabent méreggé válik. Pedig, mint már mondtam, arra a kis alkoholra, amit a szervezet maga állít elő, nagyon is szükség van, de az a helyes formában tartalmazza a nap melegét. Vagyis ilyenkor az ember egy ellenséget enged be magába, mert az, ami így az ember szervezetébe kerül, méreggé válik, mert kívülről jön. A foszforos példán ezt már megmutattam. Így hat az alkohol, mivel azt a Nap érleli. Ha a Nap ránk süt, az teljesen más, akkor azt külsőleg vesszük fel. Ha az alkoholt kívülről engedjük magunkba, az olyan, mintha odabent fűteni kezdenénk. Ugyanaz az erő, ami kívülről barát, ha beengedjük, ellenséggé válik.

Így van ez a természetben is. Vannak olyan erők, amik az egyik oldalról jótékonyak, de a másik oldalról mérgek. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha rendelkezünk a helyes belátással.

Ezt még el akartam mondani, hogy jobban értsék azokat a dolgokat, amelyek Erbsmehl úr kérdésével összefüggenek. Dolgozzák fel ezeket, és ha jövő szombaton további kérdéseik vannak, remélem én is itt leszek, hogy válaszolhassak.

A nikotin és az abszint hatása. Növényi és állati étrend. Ikerszülés

Kérdések: „Hogyan hat a testre a hústáplálkozás, a növényi táplálkozás, illetve az, ha valaki dohányzik?” „Hogy lehet, hogy olyan nőnek, akinek a felmenői között senkinek sem lett fia, fiút szül, és hogyan lehetséges, hogy valaki egymás után kétszer ikreket szüljön?” „Milyen hatása van az abszintnak és a pálinkának a hímivarsejtekre?” „Van-e különbség a darazsak és a méhek között?”

Azok a dolgok, amelyeket kifejtettem, amikor a méhekről beszéltem, kizárólag a méhekre vonatkoznak, a darazsakra nem. A méheknél minden másként van, mint a darazsaknál.

Próbáljunk jobban elmélyedni ezekben a kérdésekben. Az első javaslat az volt, hogy beszéljünk a nikotin hatásairól, vagyis arról a méregről, ami a dohányzással, a dohánnyal általában bekerül az emberi szervezetbe. Először is tisztában kell lennünk azzal, hogy miben áll a nikotin hatása. Mindenek előtt a szívműködésben mutatkozik meg: a nikotin felerősíti a szívműködést. Ez viszont azt jelenti – mivel a szív maga nem csak egy pumpa, hanem jelzi is mindazt, ami a testben végbemegy, vagyis például gyorsabban ver, ha a vér gyorsabban kering –, hogy a nikotin tulajdonképpen a vérkeringésre hat, azt élénkíti fel. A dohányzás tehát felgyorsítja a vérkeringést. Ez pedig fokozott szívműködést eredményez.

Az emberi szervezeten belül ezt a folyamatot kell nyomon követnünk. Tisztában kell lenniük azzal is, hogy mindaz, ami az emberi szervezetben végbemegy, nagyon szigorúan szabályozott. Semmi sem olyan fontos például, mint hogy a pulzus egy perc alatt mindig körülbelül hetvenkettő legyen. Legyen szó akár felnőttről, akár idős emberről.

Ezzel szemben, mint ahogyan azt már mondtam, az ember egy perc alatt tizennyolcat lélegzik. Ha a tizennyolcat megszorozzák néggyel, akkor megkapják a hetvenkettőt. Tehát átlagban négyszer olyan gyorsan zajlik a vér áramlása a szervezetünkben, mint a levegővétel. Ez természetesen csak egy átlag, hiszen ez minden embernél más egy kicsit. Az emberek között fennálló egyik fontos különbség pont azon alapszik, hogy ez a viszony változó. De átlagban mégis 1:4-hez, vagyis négyszer gyorsabb a vér, mint a levegő.

Ha az emberi szervezetbe nikotint juttatok, azt két okból tehetem. Egyrészt mert szeretem a dohányt, másrészt mert mint gyógyszert használom. Ugyanis minden, ami egyfelől méreg, az másfelől gyógyszer. Minden méreg gyógyszer is egyben – mondhatnánk. Mert példának okáért, ha pár vödör vizet megisznak egyszerre, akkor az méreg, míg a megfelelő mennyiségben élelmiszer, és amennyiben figyelemreméltóan kis mennyiségben szedik be, akkor orvosság is lehet. A víz egyébként is egy nagyon erős gyógyszer, amit mindenféle módszerekben felhasználnak. Vagyis még a legszokványosabb anyagokról is elmondható, hogy egyszerre lehet orvosság és méreg. Ezért ismerni kell azt a hatást, amelyet egy ilyen anyag vagy szubsztancia az emberi szervezetre tesz.

Ha tehát dohányt juttatok az emberi szervezetbe, az felgyorsítja a vérkeringést. A vér elevenebb lesz és élénkebben kering. De a légzést nem gyorsítja fel. Az úgy marad, ahogy volt. Most viszont a légzés nem passzol a vérkeringéshez. Ha az ember nikotint visz a szervezetébe, akkor más vérkeringéssel kellene rendelkeznie.

Tételezzük fel a példa kedvéért, bár ilyen nem létezik, de tegyük fel, hogy egy ember pont az átlagra van behangolva, és 18 lélegzetvétel alatt a szíve hetvenkettőt ver. Azáltal, hogy nikotint szív be, mondjuk, hetvenhat lesz a pulzusa. Így nincs meg többé a helyes viszony a pulzus és a lélegzetvételek között. Ennek az lesz a következménye, hogy a vér most nem jut elegendő oxigénhez, mivel minden szívverés egy bizonyos mennyiségű oxigént kapcsol a vérhez. A nikotinmérgezés következménye tehát az lesz, hogy a vér túl nagy mennyiségű oxigént akarna felvenni, vagyis hogy megnő a vér oxigénigénye. De a légzés nem ad ennyi oxigént. Ebből egy egészen kis mértékű légszomj keletkezik. Ez természetesen olyan kis mértékű levegőhiány, hogy magában véve nem is érzékelhető, hiszen már említettem önöknek, hogy az emberi test sok mindent kibír. A nikotin élvezete tehát egy igen kismértékű légszomjat okoz. Ez a parányi kis légszomj minden egyes levegővételnél félelmet hív elő. Ha az ember fél és ezt a félelmet magával hurcolja, akkor jobb lenne már inkább uralni, minthogy tudattalan maradjon. Hiszen főleg az a betegségek oka, hogy a félelem, a rettegés és az ijedtség észrevétlenek maradnak.

Annál, aki folyton dohányzik, megmarad az ok. Anélkül, hogy észrevenné, állandósul benne a félelem. Önök is tudják, hogy ha félnek, a szívük kalapálni kezd. Ez ahhoz a felismeréshez vezetheti önöket, hogy aki dohányzik, annak a szíve mindig egy kicsit gyorsabban ver. De ha gyorsabban dobog, akkor megnagyobbodik. Pontosan úgy, ahogy a bicepszem, a felkarizmom is, ha sokat dolgoztatom. Ez még nem annyira szörnyű, feltéve, hogy nem vezet oda, hogy a belső szervek felszakadnak. De ha egyszer a szívizom, ami szintén egy izom, a tevékenysége következtében megnagyobbodik, akkor nyomni kezdi a körülötte lévő szerveket. Ennek rendszerint az a következménye, hogy a szív miatt zavar keletkezik a vérkeringésben. A szív ugyan nem tudja irányítani a vérkeringést, de zavarhatja, ha a vér egy megnagyobbodott szívbe jut.

Ha a szív megnagyobbodott, annak az lesz a másik következménye, hogy megbetegszik a vese, mert a szív és a vese összhangja tartja rendben az egész emberi szervezetet. A szívnek és a vesének mindig egymásra kell hangolódnia. Természetesen mindennek összhangban kell lennie, de a vese és a szív közvetlen kapcsolatban vannak egymással. Mindjárt feltűnik, ha a szívvel valami nem stimmel, mert akkor a vese sem képes rendesen működni, és akkor nincs rendes kiválasztás sem. Ekkor piszkok kerülnek a vizeletbe, aminek az lesz a következménye, hogy az ember felgyorsítja az élettempóját, és túl hamar elhasználja magát. Ezért az, aki a testébe túl sok nikotint visz be, ezzel le is rombolja magát. Tulajdonképpen a szívet befolyásoló, különböző belső félelmek okozzák a rombolást.

A félelemállapotokat éppen azáltal lehet jól megkülönböztetni, hogy hogyan hatnak a lelki tevékenységekre. Azoknál az embereknél, akik túl sok nikotint fogyasztanak, megfigyelhető, hogy csorbát szenved a gondolkodás. Ez azért van, mert az ember nem tud rendesen gondolkodni, ha valamitől fél. Ezeknél az embereknél rendszerint abból is felismerhető a nikotinmérgezés, hogy a gondolatviláguk rendezetlen. Túl hamar ítélkeznek. A túl gyors ítélkezést néha üldözési mániává fokozzák. Így elmondható, hogy amennyiben a nikotinélvezet valóban mint élvezet szerepel, akkor aláássa az ember egészségét.

De, mint mindennek, ennek az érmének is látnunk kell a másik oldalát. Az, hogy az emberek dohányoznak, azóta létezik, hogy az emberiség fejlődésnek indult. Eredetileg az emberek nem dohányoztak. A dohányélvezet olyasvalami, ami az idő múlásával került felszínre. Lássuk tehát a másik oldalt.

Tételezzük fel, hogy az a fogyatékosság, amiről korábban beszéltem, most bekövetkezik egy embernél: hetvenkettes pulzus helyett hatvannyolcas pulzusa van. Most tételezzük fel, hogy ez az ember, akinek túl lassú a vérkeringése, elkezd dohányozni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez esetben is megemelkedik a pulzusszám, de most hatvannyolcról hetvenkettőre, vagyis pont megfelelő lesz. Ha tehát valaki elmegy az orvoshoz, mert betegnek érzi magát, és az orvos azt látja, hogy a betegség a túl gyenge vérkeringésre vezethető vissza, akkor még ajánlhatja is a dohányzást.

Azt mondtam önöknek, hogy ha a vérkeringés a légzéshez képest túl gyors, az tudattalan félelmekhez vezet. Ha azonban valakinek túl lassú a vérkeringése, az abban nyilvánul meg, hogy úgy jár kel a világban, hogy valamit nagyon akar, de nem tudja, hogy mit. Ez éppenséggel egy jellemző betegségtünet. Vannak emberek, akik akarnak valamit, de nem tudják, hogy mit. Gondolják csak át, hány olyan ember van, aki úgy él, hogy nem tudja, mit akar. ők, ahogy mondani szokás, elégedetlenek az élettel. Olyan emberek, akik megkapnak egy állást, de elégedetlenek stb. Ez egy gyenge vérkeringésből ered. Egy ilyen embernek mondhatjuk, hogy még jó is, ha egy kis nikotint visz a szervezetébe, és ezáltal meggyógyul. Ha élvezi a dohányzást, akkor nem kell neki orvosságként nikotint adni, hanem azt lehet tanácsolni neki, hogy dohányozzon, ha eddig még nem tette.

Tény, hogy az utóbbi időben egyre nagyobb számban vannak olyan emberek, akik nem tudják, hogy mit akarnak. Manapság könnyen úgy alakulhatnak a dolgok, hogy valaki nem tudja, mit akar, mert az emberek többsége három-négy évszázada leszokott arról, hogy szellemi tevékenységet végezzen. Bemennek az irodába és olyasmivel foglalkoznak, amit tulajdonképpen nem is szeretnek, de amivel megkereshetik a pénzüket. Leülik az idejüket az irodában, még akár nagyon szorgosak is lehetnek, de semmi sem érdekli őket a színházba járáson és az újságon kívül. Lassan-lassan ide jutottunk. A könyvolvasás ma már ritkaságszámba megy.

De mindez abból fakad, hogy az emberek nem tudják, mit akarnak. Elő kell nekik írni, hogy mit akarjanak. Ha az ember színházba jár vagy újságot olvas, az ugyan felpörgeti az elmét, de a vérkeringést nem. Ha le kell ülni és egy bonyolult könyvet elolvasni, az megmozgatja a vért. Amint az ember meg kell hogy erőltesse magát, hogy valamit megértsen, a vér mozogni kezd. De ma ezt már nem akarják az emberek. Az emberek ma nem erőltetik meg magukat csak azért, hogy megérthessenek valamit. Ez valami olyasmi, ami az embereknek túl ellenszenves. Semmit sem akarnak érteni. Mivel pedig semmit sem akarnak megérteni, a vérük besűrűsödik. A sűrű vér lassabban folyik, aminek az lesz a következménye, hogy állandóan szükségük van valamire, ami mozgásba hozza ezt a folyton sűrűbbé váló vért. Mozgásba akkor jön a vér, ha szájukba veszik a nikotinrudacskát. De hígabb ettől sem lesz a vér, így a keringetése egyre nehezebb feladat. Aminek viszont az lesz a következménye, hogy olyan korban jelennek meg náluk az öregedési tünetek, amikor annak még messze nem kellene.

Látható, hogy az emberi test tevékenységei mennyire finoman hangoltak. Nem csak akkor jöhetünk rá valamire, ha a vért vizsgáljuk, hanem akkor is, ha azt nézzük, ahogy valaki viselkedik. Hogy nehezen vagy könnyen gondolkodik-e az illető. Aki a nikotin hatásait akarja megérteni, annak ismernie kell a légzést és a teljes vérkeringést.

Emlékezzenek csak vissza arra, amit nemrégiben részletesen kifejtettem. Maga a vér a csontvelőben keletkezik. Onnan jön elő. Ha tehát a vért a csontvelő állítja elő, és az ember a vérét túl gyors mozgásra kényszeríti, akkor egyben a csontvelőt is nagyobb teljesítményre kényszeríti, mint szükséges lenne. Ennek az lesz a következménye, hogy a csontvelő nem tud eleget tenni a feladatának, és a csonton belül megjelennek azok a kis állatkák, amik tulajdonképpen az életünket falják fel. Voltak olyan orvosok, mint például Mecsnyikov, akik egyenesen azt állították, hogy ezek az úgynevezett oszteofagoták – így hívják ezeket a kis fickókat – az okai az ember halálának. „Ha nem lennének oszteofagoták, akkor örökké élnénk,” – állította Mecsnyikov. Azt gondolta, hogy ezek ténylegesen felfalnak minket. Az tény, hogy minél idősebbek leszünk, annál több oszteofagota jelenik meg bennünk. Igaznak igaz, hogy idővel a csontjainkat falni kezdik az oszteofagoták. De a másik oldalon ott van az a tény, ami pont olyan, mint a szántó, amit ha jól megtrágyáztak, akkor több minden nő rajta. Az olyan dolgok például, mint a nikotin, a test számára azt jelentik, hogy a csontok elromlanak, de az oszteofagoták, az emberfaló csontevők számára az pont megfelelő. Ami az ember számára nem megfelelő, az ezeknek a kicsiny lényeknek a lehető legjobb.

Így van ez a világban is. Ha valaki kényelmesen szeret gondolkodni, akkor azt gondolhatja, hogy a világot a Jóisten már megteremtette, minden úgy jó, ahogy van. De fel is lehet tenni a kérdést, hogy a Jóisten miért teremtett a csont mellé mindjárt oszteofagotákat is. Ha nem teremtett volna oszteofagotákat, akkor azok nem tudnának minket felfalni, miközben még élünk. Akkor legalább bánhatnánk a csontjainkkal olyan rosszul is, hogy végül valami másban menjenek tönkre. De mindenesetre évszázadokig is eltartana mindez, ha ezek a kis csíntevők nem lennének ott.

De az senkinek sem használ, ha ilyen kényelmesen gondolkodik. Az használ, ha a tényeket keresi, és ha tudja, hogy azoknak a finom erőknek is vannak ellenségei, amelyek a csontot létrehozzák. A milliónyi kis oszteofagota, amelyek bennünk vannak. Minél idősebbek vagyunk, annál több bennünk az oszteofagota. Akkor is van bennünk emberfaló, amikor kicsik vagyunk. A nagy emberevők nem a legokosabbak. A legokosabbak azok, amiket ily módon önmagunkban hordozunk, és amiknek kívánatos táptalajt teremtünk, ha dohányzunk.

Ebből már felismerhették, hogy rendkívül fontos az emberi test teljes megértése, ha egyáltalán meg akarjuk állapítani, hogy ez vagy az az anyag hogyan hat rá.

Az ember egyfolytában eszik. Eszik állatit, eszik növényit. Egyszer már elmondtam, hogy eszemben sincs egyik vagy másik táplálkozás mellett agitálni. Egyszerűen csak elmondom, hogyan hatnak. Gyakran előfordult, hogy a vegetáriusok azzal jöttek hozzám, hogy egyfajta csendes tehetetlenségre lettek hajlamosak. Elmagyaráztam nekik, hogy ez azért van, mert nem esznek húst. Hiszen a dolgokat teljesen objektíven kell szemlélni. Semmit sem szabad kényszeríteni. De mit jelent az objektív szemlélet a húsevés és a növényevés esetében? Vegyenek szemügyre egy növényt! A növény képes rá, hogy a magból, ami a föld mélyére süllyedt, egészen a zöld levelekig és a színes virágszirmokig kifejlődjön. Most pedig hasonlítsák össze azt, amit egy növénytől kapnak, azzal, amit egy húsból nyernek. Tegyük fel, leszednek egy káposztát, és csinálnak egy káposztafőzeléket vagy hasonlót. Vessék ezt össze a hússal, az állati izommal. Az egy teljesen más anyag. De hogyan viszonyul egymáshoz ez a kettő?

Vannak állatok, amelyek jóságos vegetárius lények. Vannak olyan állatok, amelyek semmilyen húst nem esznek. Mondjuk, például a tehenek. De a lovak sem kívánják mohón a húst, ők is csak növényt esznek. Tisztában kell lenniük azzal, hogy az állatok nemcsak folyamatosan esznek, hanem közben folyamatosan ürítenek is. Úgy, ahogy például a madarak vedlenek. Olyankor a madarak elveszítik a tollukat, és a helyébe újat növesztenek. A szarvas is eldobja a szarvait. Önök pedig körmöt szoktak vágni, ami azután újranő. De az, ami külsőleg ilyen feltűnően megjelenik, belül is folyton ott van. Folyton lehámlik a bőrünk. Körülbelül hét és nyolc év alatt a test összes sejtjét lecseréljük. Az állatoknál is ugyanez a helyzet.

Figyeljenek meg egy tehenet vagy egy ökröt. Ha évekkel később újra megnézik, a húsa teljesen megváltozik. Az ökörnél ez valamelyest másként történik, mint az embernél. A kicserélődés gyorsabb. Ez már tehát egy másik hús. De miből lett ez a hús? Tegyék csak fel a kérdést! Színtiszta növényből lett a húsuk! Az ökör saját maga gyártja a húsát a növényekből. Ez a legfontosabb, amit át kell gondolnunk. Vagyis az állati szervezet képes növényből húst előállítani.

Nos, uraim, a káposztát főzögethetik, amíg csak akarják, abból nem lesz hús. Olyan még nem fordult elő, hogy hús keletkezett a serpenyőben vagy a csészében. Éppen így nem sütött még senki olyan süteményt, amiből hús lett. Külső művészettel ez elérhetetlen. Az állati szervezet alapvetően mégis képes arra, amire mi külsőleg nem. Az állatban hús képződik. Ehhez az erőknek már eleve ott kell lenniük a testében. Technikai erőforrásaink között nincs egy sem, amely képes lenne a növényből húst előállítani. Vagyis a mi szervezetünkben és az állatok szervezetében is olyan erők vannak, amelyek a növényi szubsztanciából hússzubsztanciát képesek előállítani.

Most tekintsenek rá egy növényre!

Így néz ki a mezőn vagy a földeken. Az erők már odáig hatoltak, hogy van zöld levele és színes virága stb. Most gondolják el, hogy egy tehén megeszi ezt a virágot. Ha a tehén vagy az ökör megeszi ezt a növényt, akkor hús lesz belőle. Vagyis önmagában hordozza azt az erőt, ami képes ebből a növényből húst „gyártani”.

Most képzeljük el, hogy ennek az ökörnek egyszer csak eszébe jut, hogy túl unalmas itt le-fel sétálgatni és folyton növényeket falni. Ezt megteszi helyettem egy másik ökör is. Én inkább megeszem majd azt az ökröt. És az ökör szépen elkezd húst enni. De azt a húst maga is elő tudná állítani. Gondoljanak el egy olyan gyárat, ahol valamit elő kellene hogy állítsanak, de nem állítanak elő semmit, mégis az egész gyárat mozgásban tartják. Micsoda energia megy ott veszendőbe! Hatalmas erők vesznek a semmibe. Csakhogy az energia, ami az állati testben feleslegesen termelődik, az nem tud egyszerűen csak elveszni. Végül ez az erő teljesen eltömi az ökröt. Valami teljesen mást hoz létre benne, nem pedig növényből húst. Amit viszont tesz, azzal mindenféle szennyeződéseket hoz létre. Húsgyártás helyett káros anyagokat gyárt. Amennyiben tehát az ökör úgy döntene, hogy elkezd húst enni, akkor ennek következtében a szervezete telítődne káros anyagokkal. Nevezetesen húgysavval és annak sóival.

Ezeknek a húgysav-sóknak is megvannak a maguk különleges kis szokásai. A húgysav sóinak az ideg és az agy a gyengéje. Ha tehát az ökör elkezdene húst zabálni, annak az lenne a következménye, hogy a testében óriási mennyiségű húgysavszármazékok választódnának ki. Ezek az agyba vándorolnának, és az ökör megvadulna. Ha lehetőségünk lenne rá, hogy egy kísérletet hajtsunk végre, melynek során egy ökörcsordát galambokkal etetnénk, akkor a végén egy csordányi buggyant ökrünk lenne. Annak ellenére, hogy a galambok teljesen szelídek, az ökrök mégis megvadulnának.

Mint látják, egy ilyen helyzet eléggé a materializmus ellen szól, hiszen ha az ökrök csak galambot ennének, akkor szelídekké kellene válniuk, mint a galamb – ha csak a fizikai rész számítana. De egészen bizonyosan nem lesznek szelídek, sőt szörnyen indulatossá és dühöngővé válnak. Ha más nem, akkor az bizonyítja ennek az igazságát, hogy ha lovaknak akár csak egy kevés húst is adnak, akkor attól teljesen megvadulnak, mivel ők sincsenek hústáplálékhoz szokva.

Nos, uraim, mindez az emberre is vonatkozik. Nagyon érdekes mindennek a története. Az ázsiai népesség egy része szigorú vegetárius. Ezek szelíd emberek, akik nem nagyon háborúznak. Elő-Ázsiában kezdtek először húst enni, és ott csapott magasba a háborúskodási láz. A helyzet a következő: azok az ázsiai népek, amelyek nem esznek húst, arra használják belső erejüket, hogy a növényt hússá alakítsák; ennek az lett a következménye, hogy szelídek maradtak, míg azok, akik húst esznek, nem maradtak szelídek.

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy az ember csak egy idő elteltével vált éretté olyasfajta gondolatokra, mint amilyenekkel most mi is foglalkozunk. Annak idején, amikor az ember elkezdett húst enni, még nem lett volna képes mindezt így átgondolni, ahogyan azt itt most mi tettük. Minden csak érzésekből és ösztönökből következett.

Láthatják, hogy az oroszlán egyfolytában húst eszik. ő nem növényevő. Az oroszlánnak nagyon rövid a bélcsatornája. Azok az állatok, amelyek növényevők, nagyon hosszú bélcsatornával rendelkeznek. Nagyon hosszú belekkel. Az embernek is ilyen van. Ha valaki olyan néphez születik, ahol a felmenők már nagyon régóta esznek húst, azoknál megrövidült a bélcsatorna, már-már túl rövid lett ahhoz, hogy valaki vegetárius legyen. Akkor aztán mindent el kell követnie, hogy épen tarthassa egészségét, ha kizárólag növényeket eszik. Ma már bizonyosan könnyebb vegetáriusnak lenni. Nagyon sok minden rejlik benne. Hogy csak egy hasznát említsem a növényevésnek a húsevéssel szemben: az ember nem fárad el olyan könnyen. Pont azért, mert nem választódnak ki húgysavtermékek. Nem lesznek olyan álmosak, ezért könnyebb a fejük, világosabban tudnak gondolkodni, már ha gondolkodnak egyáltalán. Aki nem képes gondolkodni, annak egykutya, hogy tele van-e a feje húgysavval vagy nincs, hiszen szükséges, hogy a teljes emberi szervezet összhangban legyen. Manapság az ember csak önmegtagadás árán válhat vegetáriussá. Ekkor felhasználhatja azokat az erőket, amiket a mai húsevő emberek nem képesek felhasználni.

Hadd hívjam fel a figyelmüket egy furcsa jelenségre: ha ma körülnéznek a nagyvilágban, akkor a következőket látják: létezik egy olyan betegség, ami nagyon hamar aláássa az ember egészségét. Ez az úgynevezett diabetes vagy cukorbetegség. Először a vizeletben találnak cukrot, azután nagyon hamar az egész test megtelik cukorral és összeomlik. Ez a betegség végzetes. A cukor olyan anyag, amely erőssé teszi és megtartja a szervezetet, ha a megfelelő mennyiségben van jelen.

Ennek könnyen utánajárhatnak: Oroszországban sokkal kevesebb cukrot esznek, mint Angliában. Ez okozza a két nép közötti tulajdonképpeni különbséget. Az angolok magabiztosak és egoisták. Az oroszok betegesek. Bár nem egoisták, de gyengécskék. Ez azzal függ össze, hogy Oroszországban nagyon kevés cukrot esznek, míg Angliában nagyon sokat. Az emberi szervezetnek jó adag cukorra van szüksége, amit azonban fel is kell dolgoznia. Ahogy valakit a csontja megtart, úgy tartja meg a szervezetet a cukor is. De ha a vizeletbe túl sok cukor jut, akkor a szervezetbe túl kevés, és ez tönkreteszi. Ez a cukorbetegség. A cukorbetegség ma gyakoribb a zsidóknál, mint a nem zsidóknál. Természetesen mások is megkapják a cukorbetegséget, de a zsidóknál különösen gyakori. Ennek a népnek ugyanis hajlama van a cukorbetegségre. A zsidó ember kicsit nehezen veszi fel a cukrot, másfelől viszont szüksége van rá. A zsidó diétának arra kellene alapulnia, hogy a szervezet számára megkönnyítse a cukorfelvételt, nem pedig arra, hogy elvezesse. Ha az Ótestamentumot olvassuk, akkor mindenféle étellel kapcsolatos előírásokat találunk. Olyanokat, amiket a mai napig is betartanak azokban a városokban és éttermekben, ahol kóser módra főznek. Talán ismernek ilyen éttermeket. Héber betűkkel ki is van írva a táblára, hogy kóser. Vagyis kóser módra főznek. Ezeket az ételeket a mózesi előírások szerint készítik el. Mindennek az az alapja, hogy a zsidóknak lehetőleg úgy kell enniük, hogy az megkönnyítse a cukor felszívódását, mivel ez a nép a cukrot nehezebben dolgozza fel. Különösen a disznóhús tilalma fontos, mivel a disznóhús rendkívül megnehezíti az ember számára a cukorfeldolgozást. Ez a törvény megoldotta, hogy a cukorbetegséget vagy diabéteszt elkerülhessék. Ha az Ótestamentumot orvosi szemmel is tudjuk nézni, akkor nagyon érdekessé válhat. Rendkívül érdekes utánajárni, hogy min alapulnak az egyes tilalmak vagy egy-egy étel kóser elkésztési módja. Itt van például a mészárlás, ami a jellegzetes módja a szárnyasok leölésének. A mészárlás ilyen módjának az a célja, hogy csak annyi vér maradjon a húsban, hogy a zsidó a neki legmegfelelőbb összetételű cukrot kapja.

Talán önök is tudják, hogy az utóbbi időkben a zsidók nem annyira veszik figyelembe ezeket az előírásokat, bár a nemzeti függőségek megmaradtak, ami eléggé rosszat tesz nekik, mert ezek népi parancsok. Ezért kapnak könnyebben cukorbetegséget, mint a többi ember. Most már elmondhatjuk, hogy az állati étrend felhasználatlan energiákat hoz létre, amelyek úgy rendeződnek, hogy az emberi testben szennyeződéseket hoznak létre. Természetesen ezt a szennyeződést el lehet onnan takarítani. De ez gyakran igen bonyolult folyamat. Mondjuk ki kereken, hogy némely dolgok meglehetősen furcsán festenek. Megismerhetünk olyan embereket például, akiknek az a szokása, hogy végigdolgozzák az egész telet, valamint saját szokásaik szerint étkeznek egész télen, miközben úgy túleszik magukat mindennap, hogy folyton egy kis gyomorrontásuk van, amit aztán a szükséges mennyiségű snapsszal tartanak kordában. De alig jön meg az április vagy a május, éretté válnak egy karlsbadi utazásra, esetleg valamelyik másik fürdőhelyre mennek. Ekkorra már egészen nagy mennyiségű szennyeződést sikerült összekuporgatniuk a testükben, így most némi lomtalanításra szorulnak. Ki kell takarítaniuk. Ezért aztán elmennek Karlsbadba. Önök is tudják, hogyan hat a karlsbadi víz. Igen erős hasmenést idéz elő. A hasmenés a leghatékonyabban kitakarít. Ha pedig kitakarítottak, visszamennek és kezdik elölről az egészet. De ezzel rendszerint semmi mást nem tudnak elérni, minthogy minden évben kénytelenek Karlsbadba látogatni. Mert ha csak egyszer is megakadályozza őket valami, hogy eljussanak Karlsbadba, akkor nyomban kitör rajtuk valamilyen betegség, mint a diabétesz, a cukorbaj, vagy más hasonlók.

Ha valaki társaságban bejelenti, hogy Karlsbadba utazik, akkor irigyelni kezdik. De a valóságban ez annyit tesz, hogy felfogad valakit, aki kitakarítja és újra működésbe hozza a testét. Így hatnak a karlsbadi víz kortyocskái és a benne vett fürdők. Hatásukra a test szépen kitisztul, és megint működik egy darabig.

Ezzel a módszerrel nem igazán lehet emelni a népegészség színvonalát. De azért el kell mondanunk, hogy az, aki ilyen módon étkezik és azután minden évben Karlsbadba utazik, lényegileg minden aduját kijátssza. A másiknak, akinek nincs annyi pénze, hogy Karlsbadba utazhasson, szintén ennie kell. De nála nem tartanak nagytakarítást, ha nincs rá pénze. Viszont mást nem tud enni. Ezért aztán az orvostudományhoz kell fordulni, hogy társadalmi életet a megfelelő irányba tessékelje.

Minderről még sokáig lehetne beszélni. Amit ma elfelejtenék, azt majd az idők folyamán pótolom.

Az abszint [16] – erről majd még többet is beszélnék – nagyon hasonlóan hat, mint a borban lévő alkohol. A különbség abban áll, hogy míg a bor esetében csak a fizikai állapot romlik, ami alvás közben valamelyest kiegyenlítődik, az abszint már az alvást is rombolja. Ha abszintot iszunk, a macskajaj már alvás közben megjön, így megakadályozza az alvást. Márpedig ha valaki alkoholt ivott, annak aludnia kell. Ahogy a mondás is tartja: egy jó ivászat után ki kell aludni a mámort. Vagyis alkoholivás után jó hatással bír az alvás, mert kiegyensúlyozza annak káros hatásait. Ezért károsabb az abszint, mint a többi alkohol, mert esetében az alvás is zavart szenved.

[16] abszint – erős szeszesital, amelynek előállítása a legtöbb országban tilos, súlyos egészségkárosító hatása miatt

Figyeljék meg egyszer, hogy alvás közben a haj is gyorsabban nő. Aki borotválkozik, az tudja, hogy ha nagyon soká aludt, akkor újra meg kell borotválkoznia. Ha a lélek nem tevékenykedik a testen, akkor mindez nagyon felgyorsul. Az alvás pontosan azért van, hogy a fizikai test növekedési erőit serkentse. De az abszint hatása még az alvásra is kiterjed. Az abszintot fogyasztóknál ezért a test még alvás közben sem képes kiegyensúlyozni önmagát. Így abszint ivása után a nőknél alvás közben is roncsolódnak a vérben a vörösvértestecskék, a férfiaknál pedig a fehérek.

De ehhez hozzájön még valami. Az abszint rendkívül nagymértékben befolyásolja a menstruációt is azáltal, hogy hatása az alvásra is kiterjed. Aztán jönnek a rendszertelenségek. Az utódoknál fokozottan. Ennek az lesz a következménye, hogy a menstruáció, aminek négyhetente kellene jönnie, rendszertelenné válik.

A lényeg tehát, amit az abszinttal kapcsolatban el lehet mondani, hogy ugyanúgy hat, mint a bor, a sör vagy egy szokványos alkohol, azzal a különbséggel, hogy még az alvást is lerombolja.

Gyorsan beszélnék még egy kicsit az ikrekről. A megtermékenyülés az ikrek esetében is pontosan úgy történik, mint egy normál születésnél. Vagyis mindig úgy, hogy a női petesejtbe behatol egy férfi ivarsejt, azután azonnal elzáródnak az utak, és odabent folytatódnak a folyamatok.

De az utódok számát valami teljesen más határozza meg, nem pedig a férfi ivarsejtek száma. Csak egyetlen hímivarsejt jut be a petébe, mialatt a megtermékenyült petesejtre az egész világ hatással van. Az egész világ erői hatással vannak az embrióra. Például előfordulhat, hogy a nő ugyanazoknak a behatásoknak egymás után többször is ki van téve. Talán különös lesz, amit most mondani fogok, de akkor is ez az igazság. Tehát a nő a világűr ugyanazon hatásainak van kitéve. Tegyük fel – persze itt sok mindennek kell egybeesnie –, hogy a megtermékenyülés éppen fogyó holdnál történik. Akkor a nő a világmindenség olyan erőinek van kitéve, amelyek egy darabka holdtól erednek. Megtermékenyülésnél az első három hét folyamatai teljesen bizonytalanok. Olyankor még semmi sem mondható biztosra. Csak három hét múlva lesz egy kis „halacska” az emberből. Előtte minden teljesen bizonytalan. Előfordulhat, hogy a három hét letelik – ami alatt az emberi petesejtből az égvilágon szinte bármi kialakulhatna –, és éppúgy alakul, hogy a nő belekerül a növő holdba. Akkor újra ugyanazok a hatások érik kívülről, vagyis egy kicsit hatott a fogyó hold, és egy kicsit a növő hold, így máris előfordulhat, hogy ikrei születnek.

De éppígy előfordulhat, hogy a nő ellenérzéseket táplál a gyermekáldással kapcsolatban – bár talán csak tudat alatt. Tudatosan kifejezetten vágyik a gyermekre, de tudat alatt antipátiát érez. Elég, ha a gyermek apja iránt érez egy kis antipátiát. Ilyen természetesen létezik. Ez esetben saját maga fogja vissza a magzat egyébként gyors fejlődését, és akkor az, ami a világmindenségből egyszer kellene hogy hatással legyen rá, többször is ugyanúgy hat, és akkor akár hármas ikrek is születhetnek. Sőt, előfordultak már négyes ikrek is. De ez sosem a megtermékenyüléstől függ, hanem azoktól az egyéb hatásoktól, amik szintén jelen vannak: a külső hatásoktól. Ha ugyanis a megtermékenyítéstől függene mindez, akkor az ikrek nem hasonlítanának annyira egymáshoz, mert különböző hímivarsejttől jönnének létre. Jöhetnének két petéből is, nemcsak egyből. De az ikrek esetében pont az a feltűnő, hogy a legapróbb részletekig egyformák. Például még azok a dolgok is, amelyek idősebb korban jönnek elő, náluk egyszerre fejlődnek ki. Ez azért van így, mert egyetlen petéből keletkeztek. Le kell tehát szögeznünk, hogy a megtermékenyítés ikerszülés esetében sem különbözik, csak a külső hatások rásegítenek.

A diftéria (torokgyík) és az influenza. Bandzsaság

Kérdések: „Egy családban több egészséges gyerek mellett négy néma gyerek is született. Lehet-e ez esetleg büntetése annak, hogy a gyerekek apja gyerekkorában madarak nyelvét tépkedte ki?”

„Miért lett oly gyakori manapság a kettős látással járó influenza?”

A gyerekek, akik nem tudnak beszélni, egymás után születtek, vagy a többi gyerek között?

Kérdező: „Egymás után születtek.”

Elég nehéz egy olyan esetről nyilatkozni, amit nem ismerünk teljesen pontosan. Az influenzát majd megbeszéljük utána. Ezt az esetet nagyon nehéz úgy megítélni, hogy nem ismerjük pontosan. Nagyon sok függ attól, hogy például született-e beszélő gyerek a némák között, vagy egy bizonyos időponttól kezdve a beszélők már ott voltak és a némák utána jöttek, vagy először jöttek a némák, azután a beszélők, vagy esetleg teljesen össze-vissza. Hiszen a gyermekek némasága hihetetlen sok mindentől származhat. Ha igaz, hogy a gyerekek hallanak, és csak némák, nem süketnémák – amiben az ember természetesen gyakran téved –, tehát tényleg hallanak, és a gond a beszélőszervekkel van, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon mennyiben lehet erre hatással az anya vagy az apa.

De mindezen részletek ismerete nélkül felelőtlenség lenne erről beszélni. Amit tudni kellene ehhez, az az, hogy milyen idős az anya és az apa? Mert sok függ attól, hogy a szülők már idősek vagy még fiatalok, amikor gyereket várnak. Attól is függ a dolog, hogy az anya idősebb-e, mint az apa, vagy az apa az idősebb.

Azután még attól is, hogy a szülők milyen karakterrel rendelkeznek. Mindenekelőtt egy olyan esetben, amikor az érintett egyén fiatalon madarak nyelvét tépte ki, ezt csak akkor vesszük figyelembe, ha minden egyéb kérdést megválaszoltunk, mert ez csak annyiban számít, ha az illető fiatal korában kegyetlen volt. A kegyetlenség mint tulajdonság figyelemre méltó. Büntetésről beszélni egy ilyen esetben nemcsak azért felesleges, mert ilyen büntetés nincs, hanem azért is, mert ez nem az apa büntetése lenne. Ha azt mondanánk, hogy ezzel az apa kegyetlenségét büntetik, akkor az nekem olyan volna, mintha egy gyerek, akinek a hidegben megfagyott a keze, azt mondaná: „Jól megérdemelte az apám, miért nem vett nekem kesztyűt?!”

Ha valakit olyan keményen büntetnek, mint ezt a négyet, az nem az apa büntetése. Hiszen ez őt sokkal kevésbé érinti, mint magát a négy gyereket, bár nála figyelembe kell vennünk az elkövetett kegyetlenséget. Meg kell néznünk, hogy hány éves volt, amikor ez a dolog történt. Ugyanis az a helyzet, hogy ha valaki fiatalon kifejleszt magában egy tulajdonságot, példának okáért, mondjuk, tizenegy évesen kifejleszti valaki magában a kegyetlenséget, akkor az újra kezdődik körülbelül három és fél évenként, ezért az érintett a kegyetlenségre hajlamos lesz tizennégy és fél, tizenöt évesen, tizennyolc, majd huszonegy évesen stb.

Ha a megtermékenyítés egy ilyen időintervallumra esik, akkor maga a megtermékenyítés is egyfajta kegyetlenséggé válhat, és ez esetben természetesen hathat károsan. Minden ilyen dolgot figyelembe lehet venni. De ezt csak akkor állíthatjuk, ha minden más tényező lehetőségét kizártuk. Emlékeznek talán, hogy mondtam önöknek, micsoda különbség van a nyáron, illetve a télen születettek között.

Ezért mondtam, hogy aki lelkiismeretesen akar ebben a dologban nyilatkozni, annak egészen pontosan ismernie kell az esetet. Vagyis ha ön az esetet egészen pontosan ismeri, akkor beszélhetünk róla. Nagyon szívesen megteszem. Például tudja- e, hogy a négy gyerek idősebb vagy fiatalabb a beszélő gyerekeknél? Ezt pontosan tudnunk kell annak kiderítéséhez, hogy a hajlam, hogy néma gyermekek szülessenek, akkor lépett- e fel, amikor már született négy egészséges, vagy később ez a hajlam esetleg meggyógyult, és akkor születtek az egészségesek. Előfordulhat, hogy valahol a negyedik gyerek után keletkezett a probléma. Mindezeket pontosan ismerni kell.

Ami a másik kérdést illeti, az minden más egyéb megbetegedéssel is összefügg, amely az emberi fejet vagy a mellkas szerveit érinti, ilyen például a bronchitis, de az olyan betegségek is, mint a diftéria vagy az influenza, ami most olyan szörnyen terjed. Ezek a betegségek az ember felső testét érintik. Ezeknek van egy bizonyos sajátosságuk, amit legjobban a diftérián lehet vizsgálni.

Önök is tudják, hogy a mai tudomány nem sokat tud az influenzáról, ezért az orvosok által megadott szimptómák nagyon pontatlanok. Én egészen más dolgokat figyeltem meg az influenzásokon, mint amiket az orvosok leírtak, mivel az influenza tulajdonképpen az agy megbetegedése. Mindjárt beszélek még erről.

A diftéria esetében a következő dolgokra kell nagyon figyelni. Ha megnéznek egy diftériás gyermeket – persze felnőttek is kaphatnak diftériát –, akkor azt fogják látni, hogy hámlani kezd a garatja. Ez a hámlás az, amitől a beteg megfullad. Az első fontos dolog tehát pont ez a hámlás. A második, amit egy diftériás betegnél megfigyelhetünk, hogy túlerőlteti a szívét. Ezért nem is működik rendesen. A harmadik, amit a diftériás betegen látunk, hogy még ha nem is túlságosan szenved a torok hámlásától, akkor is nagyon nehezen nyel. Egyfajta garatbénulás lép fel. Ehhez jön még a bőr hámlása. Ezután fellép a diftériánál az is, amit most az influenzánál is megfigyeltek: a betegek bandzsítani kezdenek és duplán látnak. Ezek azok a legfontosabb tünetek, amiket megfigyelhetünk egy diftériás megbetegedésnél.

Azoknál a diftériás betegeknél, akik meggyógyulnak – persze ha valaki már az elején megfullad, akkor ez nemigen figyelhető meg –, fellép egyfajta vesebetegség. Ez még hozzájön a többihez. Miben áll tehát a diftéria? Ezt csak akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy az ember két oldalról él. Egyrészt a bőr felől. A bőr egy rettenetesen fontos szerv. A bőrtől és környezetétől befelé él az ember. Ez úgy történik, hogy a bőr, amiről már beszéltem, folyamatosan érintkezik a levegővel, a külvilággal. Ezért beindul a szarusodás. Az embernél csak egy kissé indul be, és rögtön le is pereg. Az egész ember lényegileg folyamatosan hámlik, cseréli a fizikai testét.

Így keveredünk el a külvilággal. Megérthetik, mekkora befolyással vannak a levegőben található anyagok az emberi testre, ha a következőre gondolnak. Van egy víz és benne egy élőlény. Ha egy élőlény vízben él, akkor a bőr egészen meglágyul. Maga a víz az, ami úgy hat a bőrre, hogy lággyá teszi. A nap hatására pedig ez az egészen lágy bőr előrehúzódik, és a lény a vízben hallá lesz. A halak állkapcsa szinte nem is látszik, mert teljesen elfedi a bőr.

Most gondoljanak arra, hogy a lény nem a vízben, hanem a levegőben él. Ha a levegőben él, akkor a lény nem hoz létre puha bőrt. Márpedig ha mindaz a lágy bőr nem képződhetne, akkor az egész állkapocs láthatóvá válna. Ez a madár. A halnál egyszerűen csak az történik, hogy a víz miatt az állkapocs egészen eltűnik a lágy bőrben. A madár pedig azáltal, hogy a levegőben él, teljesen elszarusodott állkapoccsal rendelkezik. Az állkapcsa teljesen előrenyúlóvá válik. Ebből láthatják, milyen jelentős hatása van a külső környezetnek!

Az ember bizonyos szervei lágy bőrt termelnek, amit azonban időről időre ledobnak magukról. Ezen a kívülről befelé történő életen kívül van egy élet, ami belülről kifelé irányul. Ez a vesékből indul ki, belülről kifelé. Mindkettőnek dolgoznia kell az emberben. Folyamatosan dolgoznia kell a bőrnek kívülről befelé, és folyamatosan dolgoznia kell a vesének belülről kifelé. A szív áll középütt. Az érzékeli, ha a tevékenység túlságosan felerősödik belülről kifelé vagy kívülről befelé.

Mi történik a diftériánál? A bőr hirtelen legyengül. Túl gyengén működik, és a bőrlégzés csökken. Ez a legfontosabb. Túl gyenge a bőr légcseréje. Még az orr bőrén át is gyenge, ami szintén érintkezik a külvilággal. Tehát túl alacsony a bőrtevékenység. Ezért az áramlások sem működnek rendesen. A szív ezt érzékeli. A vesék egyre erősebben dolgoznak. A szív nem tudja többé leállítani a tevékenységét. A vesetúlműködés nagyon erős. Jóval azelőtt, hogy a vesegyulladás bekövetkezne, a vese túlburjánzik. Mivel pedig a bőr tevékenysége nem kielégítő, így belül felesleges bőr képződik. Ez az a bőr, ami bent képződik. (Lásd a rajzot a 257. oldalon!) Tehát a bőr tevékenysége nincs rendben, ezért odabent felesleges bőr képződik. Az pedig mindent kitölt, mivel a vesetevékenység túl erős.

Amikor az embernek vesezsugora van – előfordul ugyanis, hogy túlságosan lecsökken a vesetevékenység – és a vese összezsugorodik, akkor ezt a fejnél kitapinthatjuk. Látni fogjuk, hogy a fej besüllyed. Ugyanis a vese és a fej ezen része között szoros összefüggés van. Amint a vesetevékenység nincs rendben, a fej ezen a ponton besüllyed. Minden embernél látható a fejen ez a besüllyedés, aki vesebeteg. Ez alatt a hely alatt azonban ott van a látóideg. Ha a fej besüllyed, akkor a látóideg nem tud működni. A szokványos vesezsugornál az ember elkezd homályosan látni. Ha viszont nem vesezsugorról, hanem épp túlműködésről van szó, vagyis vesegyulladásról, akkor a felpörgött vese lesz hatással a fejre, és azon belül a látóidegre.

A látóidegről a következőt kell tudni. Ha az egészre felülről tekintünk, láthatjuk a fejet és a szemet. A két látóideg egy ponton keresztezi egymást, majd mindkettő a hátsó agyba fut. Ahhoz, hogy látni tudjunk, mindkét idegnek jól kell működnie. Ha viszont az egymást keresztező idegekkel bármi gond van, duplán kezdünk látni. Elég, ha a látóidegek csak egy kissé lebénulnak és nem keresztezik egymást rendesen, máris duplán látunk.

Tudják, hogy hogyan állapítja meg a férfi, ha egy kis ivászat után hazamegy, hogy képességei teljében van-e? A takaróra teszi a kalapját, és ha egyet lát, akkor rendben van, ha kettőt, akkor nincs rendben. Ez egy egyszerű dolog. Már egy szokványos kis alkoholmámor lebénítja a látóidegeket, mivel a vér izgalomba jön, s ennek az lesz a következménye, hogy az érintett duplán lát – ha megfelelő mennyiségű alkoholt ivott.

Vagyis a vesetevékenység serkentőleg hat a látóidegekre, ez felborítja a látóideg keresztezésének rendjét, amiért duplán fog látni az illető. Ez a helyzet a diftériánál is. Láthatták: attól kapunk tehát diftériát, hogy nincs rendben a bőr tevékenysége. Vagyis a jövőben a diftéria gyógymódja az lesz, hogy a beteget olyan fürdőbe teszik, ami serkentőleg hat a bőrtevékenységre. Akkor a membránképződés, a hámlás megszűnik, és az ember bőrtevékenysége újra rendeződik.

A szérumkezelés ugyan hatásos, mert az ember akkora adagot kap, ami már hat, de nagyon kellemetlenek az utóhatásai. Ha például egy gyereket ezzel a szérummal kezelnek, akkor megkeményedik a szervezete. Ezért a jövőben inkább arra kellene törekedni, hogy a diftéria gyógymódját, a szérumot, felváltsa a fürdő. A diftéria teljes mértékben a rendezetlen bőrtevékenységen alapszik. Ebből is látszik, milyen fontos a bőr tevékenységének figyelembevétele.

Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy ma gyakoribb a diftéria, mint korábban. Persze nem évtizedekben, hanem évszázadokban gondolkodva. De mindazok után, amit a korábbi időkről tudni lehet – voltak persze sokkal rosszabb betegségek is, hiszen az embert felkereste a kolera és a pestis –, akkoriban a diftéria ritkább volt. Ez azért van, mert az európai életmód egyre kevésbé támogatja a bőr tevékenységét. Egyre kevesebb figyelmet fordít a bőrre. Azok az emberek természetesen, akiknek sok pénzük van, sokat fürdenek, de inkább attól függ a dolog, hogy miben fürdik az ember. Hogy a civilizáció ebből a szempontból nem hat valami áldásosan, azt abból is láthatjuk, hogy egyre több kopasz ember van. A hajnövekedés is egy kívülről jövő tevékenység. Manapság tényleg túl kevés figyelmet fordítanak a bőrtevékenységre. Ahogyan a növények nőnek ki a földből, úgy nő a haj kívülről nézve. Gondolják, hogy az angolok hidegfürdője jót tesz? Az attól függ, miben fürdenek. Ha az ember túlságosan felerősíti a bőrtevékenységet a túl sok fürdéssel, az sem helyes. A diftéria esetében tehát leginkább arra kell ügyelni, hogy a bőrtevékenység rendeződjön.

Ez összefügg azzal, amit az utódokról mondtunk. Képzeljék el, hogy az anyának és az apának túl renyhe a bőre, és nem hámlik elég erőteljesen. Tegyük fel, az apának van olyan bőre, ami nem hámlik rendesen. Ezt meglehetősen nehéz észrevenni, mert ahhoz nagyon finom érzékkel kell rendelkeznie valakinek, hogy ilyen emberi sajátosságokat megfigyelhessen. Egy szokványos laikus nem igazán képes megállapítani, hogy valakinek erősen szarusodó bőre van-e. Vannak emberek, akiknek sokkal durvább a bőre, mint másoknak. Ez már csak amiatt is nehezen megállapítható, mert a bőr áttetsző. A hámló bőr is több színű lehet. A mi bőrünk átlátszó. Tegyük fel, hogy az apának szarusodó bőre van, mint egy vízilónak, ami miatt a csonttevékenység is nagyon megváltozik. Ám önök is tudják abból, amit nemrég mondtam, hogy a csonttevékenységtől függ a vérképzés. Ha az embernek szarusodó bőre van, akkor a fehérvérsejtek lesznek gyengék. Ez a hímivarsejteket befolyásolja, és a gyermekek már eredendően gyengébbek lesznek. Elmondhatjuk tehát, hogy ha az apa egy „víziló“, akkor a gyerekek bizonyos körülmények között angolkórral, rachitissel születhetnek, amitől gyengék lesznek, és még a tuberkolózisnak is ki vannak téve. Így függenek össze egymással a dolgok.

Ha az apának túl lágy a bőre – amire például abból jöhetünk rá, hogy ha fél, akkor nagyon könnyen elpirul –, akkor a csontja lesz túl kemény. De ez kevésbé ártalmas.

Ha viszont az anyának van túl lágy bőre, ami a pirulás és a sápadtság között való állandó ingadozásból látszik, akkor az anya csontjai lesznek túl kemények. Ez gátolja a vörösvértestek képzését, amitől a gyerek már egészen korán hajlamos lesz mindenféle reuma jellegű betegségre és az olyan anyagcsere betegségekre, mint himlő, skarlát stb.

Most jöhet az influenza. Az influenza alapja egy agybetegség. Az influenza esetében éppen az a szerv betegszik meg, ami a látóideg alatt van. Most oldalról rajzolom le.

Itt van a látóideg, alatta pedig van egy szerv, ami lebénul. Ebből indul ki az influenza. Tehát az influenza tulajdonképpen nem más, mint egy olyan szerv bénulása, ami a látóideg alatt helyezkedik el. Mivel ez pont az agynak egy nagyon fontos része, ezért az elsődleges hatás az egész testen megmutatkozik. A tulajdonképpeni influenza úgy mutatkozik meg, hogy ettől a bénulástól a testben valami teljesen más is megbetegszik. Mindenekelőtt a betegség szinte azonnal behatol a gerincvelőbe, ami szintén megbetegszik. Onnan az idegek a végtagok felé futnak. Ezért a végtagok fájni kezdenek stb.

Újabban felbukkant egy nagyon érdekes influenzafajta, ami nagyon tanulságos. Már mondtam önöknek, hogy az agy nemcsak szilárd részekből áll, hanem sok agyvíz is van benne. Különösen e körül a szerv körül, ami megbénul az influenzánál, nagyon sok az agyvíz. A legutóbbi influenzajárvány azért volt olyan érdekes, mert az érintett személy egymás után kapott olyan betegségeket, mint tüdőgyulladás magas lázzal, majd lázcsökkenés, mellhártyagyulladás magas lázzal, majd lázcsökkenés, végül hashártyagyulladás magas lázzal, majd lázcsökkenés. Azután általános bénaság stb. Olyan influenza volt ez, aminek teljesen más volt a lefolyása, mint az eddigieknek. Mi itt a helyzet? Nagyon nehéz volt ezt az esetet tanulmányozni, mivel a szokványos orvosi eszközök hatástalanok voltak. Ezért elmeséltették egy tizenhét éves lánnyal, aki meggyógyult, hogy hogyan működtek a lelki funkciói az adott időben. Amikor jobban lett, a következőket állapíthatták meg.

Abban a szobában, ahol ő feküdt, ott volt az orvos és a szülők, akik azt gondolták, hogy nyugodtan beszélhetnek, mert ő úgyis túl lázas ahhoz, hogy megértse. A láz alatt valóban nem fogta fel, hogy mit beszéltek. Később mégis tudta, és el is tudta mesélni. Az influenza alatt, ami mindenféle súlyos betegségeket okozott, valóban nem volt tudatánál. De az emlékezetében minden megmaradt. Sok minden megmarad az emlékezetünkben, amire az adott pillanatban egyáltalán nem figyelünk. Ebből azonban látszik, hogy az ifjú hölgynél nem az agy szilárd része bénult le, hanem a körülötte úszkáló folyékony rész. Ez még jobban befolyásolta az egész testet. Mert ha a szilárd rész bénul le, akkor a szilárd rész hatással lesz a gerincvelőre, ami egyéb tünetekhez vezetne. De ha a folyadék betegszik meg, ami folyton le meg fel áramlik a csatornákban (lásd az előző rajzot a 262. oldalon!), akkor a többi folyadék is megbetegszik. Ez a víz a gerinccsatornán át minden végtaghoz eljut. Ezért mindenhol gyulladásokat okoz. Ugyanakkor éppen ezért, mivel nem az agy szilárd része lett beteg, hanem a folyékony, több erő maradt a védekezésre és a gyógyulásra is. Így bekövetkezhetett az, ami ebben az esetben már-már csodával határos: a sok nagyon súlyos betegség dacára a beteg felgyógyult.

Az ilyen betegségeknél nagyon fontos, hogy az ember mindenféle lehetséges eszközzel segítse a gyógyulást, de mindenekelőtt a legfontosabb az, hogy a test teljes nyugalomban legyen, vagyis ágyban feküdjön. Gondoskodni kell róla, hogy a szobában egyenletes és kellemes hőmérséklet legyen, valamint egyenletes, mérsékelt fény stb., mert a nyugalom nemcsak attól függ, hogy fekszik-e valaki. Akkor is lehet nyugtalan, ha melege van vagy fázik. De ha teljesen a testre hagyjuk a dolgot, biztosítva az egyenletes meleget és fényt, akkor még a legrondább támadásokat is kiállja, mint a tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás, hashártyagyulladás, egymás után. Az ember képes erre. Még a legszörnyűbb betegségeknél is több múlik a helyes ápoláson, mint a megfelelő gyógyszeren. A helyes ápolásnak nagyon nagy értéke van.

Hogy mekkora értéke van, azt a következőkből láthatják. Ha valahol a szervezetben van egy gyulladás vagy sebesülés, akkor a legjobb, ha valahol felette elkötjük. De a megfelelő módon, a megfelelő helyen kell elkötni. A kötés ugyanis mozgásba hozza a finomabb testeket, az étertestet, és a gyógyulás bekövetkezik. Ha valakinek például elől a kezén vagy az ujján van egy kelés, akkor mondjuk hátul kötöm el, és így hamar meggyógyul. A test saját gyógyító erejét mindenhol elő kell és elő is lehet hívni.

Ha valaki diftériás – persze mindig magát a beteget kell szemügyre venni, és pontosan kell ismerni az adott embert, vagyis rendelkezni kell egyfajta rálátással –, akkor bizonyos körülmények között a legjobb, amit tehetünk, ha rozmaringfürdőbe rakjuk úgy, hogy érezze a rozmaring illatát. Ha újra és újra hosszan elidőzött a rozmaringfürdőben, akkor erősödik a bőrtevékenysége. De olyan sok rozmaringnak kell lenni a fürdőben, hogy folyamatosan szagolhassa. Az fokozza a bőrműködést. Ezáltal a beteg minden egyéb szérum nélkül is jobban lesz. Arról van szó tehát, hogy a legmegfelelőbb eszközökkel előhívjuk a test saját öngyógyító erejét. Persze sokszor előfordul, hogy ha valami nem tud hatni, akkor azt rögtön elkönyvelik rossz gyógyszernek. De gondoljanak csak arra, hogy egyes embereknél egyszerűen nem lehet mit tenni, mert sokszor olyan stádiumban jön az orvosság, amikor már nem használ, vagy akkora lórúgás méretű adagot kellene beadni, amit a szervezet nem viselne el. Ez esetben magától a gyógymódtól halna meg.

Az influenza esetében ahhoz kell tartanunk magunkat, hogy az alapját egy agyi betegség képezi. Észre fogják venni, hogy az influenzánál mindig fennáll egyfajta kábultság. Az illető folyton elbóbiskol, mivel az agy pont az egyik legfontosabb helyen bénul le, a látóideg környékén, és emiatt elkábul. Mivel a felsőtestben lépnek fel a bénulások, ezért feltehetően a látóideg kereszteződése béna, és emiatt duplán is lát az ember. Ebből már érthető, hogy teljesen természetes az influenza esetében a kettős látás.

Ezt egyáltalán nem szabad lebecsülni. Volt egykor egy barátom [17], aki harminc éves volt akkoriban, tíz évvel fiatalabb, mint én. Ez a barátom bandzsított. Ebben az esetben az eddigiek fordítottjával van dolgunk. A diftéria és az influenza esetében az ember elkezd vagy bandzsítani, vagy duplán látni, mivel valami odabent nincs rendjén. Ez az ember tehát bandzsított. De nem volt ínyére, hogy bandzsított. Nem minden ember mentes a hiúságtól. Volt valami a testében, amitől a jobb és a bal agyfélteke nem tudott igazán jól együttműködni. Ettől bandzsított. Bandzsított és dadogott is. Néha egészen jól kordában tartotta a dadogást és a bandzsítást. Vannak persze olyan emberek, akikben nincs túl sok együttérzés az ilyen nehézségekkel küszködő emberek iránt, és folyton a szemére vetik. Például egyszer valaki, aki nem volt túl tapintatos, azt mondta neki: „Doktor úr, mi a helyzet a dadogásával? Mindig dadog, vagy csak alkalmanként?” Erre ő alig bírta kinyögni: „N-n-nem m-m-mind-dig, cs-cs-csak h-hogy-ha olyan emb-b-berrel b-b-bbeszél- l-lek, aki n-n-n-naggyon u-u-unszsz- szimp-p-patikus.”

[17] Volt egykor egy barátom… — Ludwig Jacobowskiról van szó, lásd Rudolf Steiner „Életutam” (GA 28) című könyvének XXIX. fejezetét

Ugyanez az ember hosszú verseket olvasott fel, anélkül hogy dadogott volna. Ha belső lelki átszellemültségben volt, akkor nem dadogott. De most nem a dadogásról akarok beszélni csak azért említettem meg, mert összefügg a bandzsítással. Bandzsított, és egy kissé hiú volt, ezért túl akart jutni a bandzsításon. Önök is tudják, hogy vannak olyan műtétek, amikor egyszerűen csak átvágják a bandzsítást okozó izmot, és így az megszűnik.

Nála ez a bandzsítás a test olyan mélységeiből eredt, hogy ugyanezért még dadogott is. Ezért gyógyíthatatlanul félni kezdtem, amikor a fejébe vette, hogy megműtteti magát. Azt mondtam magamnak: ha valamilyen agybetegség lép fel, akkor az ember átmenetileg bandzsítani kezd. De ha valaki állandóan bandzsít, mint ő, akkor az agya ahhoz igazodik. Ha egyszer kívülről beavatkoznak, és átvágnak egy izmot a szemében, és a történet olyan mélyre nyúlik, hogy még dadog is, akkor a fordított út lép életbe. Attól, hogy műtétileg megszüntetik a bandzsítást, fellép egy agybetegség. Ha az agybetegségek átmeneti bandzsítást okoznak, akkor ha külsőleg szüntetek meg egy olyan bandzsítást, ami olyan mélyről fakad, hogy még dadog is az illető, annak következtében az agy meg fog betegedni. Vagyis szétroncsolódik az a rész, ahol a látóidegek keresztezik egymást.

Barátom nem hagyta magát általam eltéríteni a szándékától, és megműtette magát. Ha akkoriban valaki azt mondja, hogy fél egy szemkorrekciós műtéttől, akkor azok, akik magukat rendes orvosnak gondolják, magukból kikelve mondták volna: „Ez egy idióta!” Mert ha valaki olyasmit mond, ami nincsen benne a könyveikben, akkor arról azt mondják, hogy idióta. Természetesen megpróbáltam, ahogyan azt önök is sejtik, lebeszélni a dologról, de mégsem mondhattam direkt, hogy ha megoperáltatod magad, akkor esetleg agybajod lesz. Ezt el sem hitte volna, mert minden orvos azt mondta neki, hogy ez csak egy egyszerű kis beavatkozás. Mivel tisztában volt vele, hogy nem igen örülök ennek a műtétnek, ezért nem is szólt róla. Egy nap azután eljött a szemén fekete kötéssel, és azt mondta: „Nézd, nem teljesen egyenesen nézek?” De engem gyógyíthatatlanul gyötört a félelem. És nézzenek oda, nem telt el két egész hét, és máris megkapta az agybetegségét. Természetesen ez az agybetegség az orvosok által nem mint agybetegség lett diagnosztizálva, mert mit is tud egy szokványos orvos ezekről az összefüggésekről. Miként is lépett fel ez az agybetegség? A székletben vért találtak, vagyis az agy betegsége egy bélbetegség maszkja mögé bújt. De ez nem volt más, mint egy agybetegség, mivel ahogyan már korábban említettem, az agy és a bél összefüggenek.

Amikor ez megtörtént, én tudtam, hogy a szemműtéttől van, és minden reményem odalett. A város leghíresebb orvosa jött el. Tífuszt diagnosztizált. Mit is tehetne mást, ha egyszer a székletben vér van, és borsóleves jellegű a konzisztenciája. Természetesen tífusza van. Ha tehát a székletben vér van és a széklet egy borsóleveshez hasonlít, akkor az tífusz. Csakhogy ez nem tífusz volt, hanem annak az agybetegségnek a következménye, amit a szemműtét okozott.

A fordított eset lépett életbe. Nem sokkal később ez az ember meghalt. Az orvos, aki tífusszal kezelte, felvetette a kórházába. Mégis meghalt. Amikor odamentem, találkoztam az ápolójával. Az ápolók néha nagyon különösek. Ez is így szólt hozzám: „A professzor úr tífuszt írt fel, tehát ennek itt tífusza volt. Ez már csak így megy az uraknál.” Talán az ápolószemélyzet hisz a legkevésbé annak, amit az urak közzétesznek.

Az ember tényleg fel kell hogy háborodjon azon, hogy az emberi testet mennyire egyoldalúan kezelik. Mindazt, amit most elmeséltem önöknek, egy mai orvos idiotizmusnak minősítené. Nevezetesen, hogy egy tífuszhoz hasonlatos betegség maszkja mögé bújt agybetegséget kapott valaki – egy szemműtét miatt. Nem hiszik el, mert nem látják az összefüggéseket a testben. Csak elméleti összefüggéseket ismernek. Így jönnek létre aztán az olyan anekdoták, mint a következő: valakit kórházba visznek, a professzor megnézi, befekteti valamelyik osztályra, majd megadja a kezelési utasításokat az ápolóknak, és lemondóan azt mondja: „Holnapra ez az ember már úgyis halott lesz”. A professzor nem is kérdezősködik róla többet egy darabig, de aztán pár nap múlva azt mondja: „A tizenötösben meg van egy halott.” „Nem,” – hangzik a válasz –, „az illető jobban lett.” Mire a professzor: „Akkor félrekezeltük.”

Ez persze csak egy kis anekdota. De ez lesz abból, ha az elméletet a gyakorlat fölé helyezzük. A gyakorlat azt jelenti, hogy minden egyes esetet külön kell megítélni. Abban a pillanatban, amikor valaki felteszi a kérdést, hogy miben áll az összefüggés a kettős látás – ami mindig egyfajta bandzsaságon alapszik – és az influenza között, akkor fel kell hívni a figyelmet a következőkre: egyfelől az influenzánál, ami egy agyi betegség, kialakul a kettős látás, másfelől viszont, ha valaki bandzsít – aminek az az oka, hogy a jobb és a baloldal nem passzol össze –, akkor ott felléphet valamilyen agyi betegség.

Az emberi folyamatok mindegyike vagy belülről kifelé, vagy kívülről befelé irányul. Így van ez az embernél. Ha az ember belső okok miatt bandzsa és azt külsőleg szüntetik meg, abba belebetegszik, mivel sohasem csak egy dolog történik az emberben, hanem mindig kettő. Ezek pedig a szívnél találkoznak. A szív van középen. Ezért a szív kárt szenved, ha a bandzsítást külső eszközökkel mulasztjuk el. De akkor is csorbát szenved a szív, ha odabent valami nincs rendben. A szív nem egy pumpa, hanem egy nagyon finom műszer, ami mindent észrevesz, ami rendellenes.

Tegyük fel, hogy egy külső sérülés folytán a térdemben víz gyűlik fel, vagy valamilyen körülmény folytán, teszem azt alkoholista vagyok, reumás leszek. Akkor a belső tevékenység nincs rendben, és bizonyos helyeken gyulladás léphet fel. Ekkor pedig az nincs rendjén, ami belülről jön. Megfigyelhetik, hogy egy ilyen eset a szívet mindig befolyásolja. A szívvel lesznek gondok. Vagyis belülről kifelé és kívülről befelé is befolyásolható a szív. Minden olyan betegségnél, amikor valami nem a helyes formában jön kívülről befelé vagy belülről kifelé, azt mindig a szíven figyelhetjük meg.

De mindig tisztában kell hogy legyünk azzal az összefüggéssel, ami a belső és a külső folyamatok között fennáll. Ha valaki bandzsít vagy dadog, gondoljunk arra, hogy mit okoz, ha egyszerűen külsőleg megszüntetjük. Hogy a szemműtétek elvégezhetőek-e, azt mindig eszerint kellene megítélni. Ez a fontos! A következő szerdán folytatjuk.

A légzés és a vérkeringés kapcsolata. Sárgaság, himlő, veszettség

Jó napot, uraim! Eszébe jutott valakinek valami, amit meg szeretne kérdezni?

Kérdés: „Mi az összefüggés az ember légzése és a pulzusa között? Hiszen ennek a korábbi időkben teljesen másként kellett lennie, ugye?”

Akkor idézzük fel most röviden, hogyan is állnak a dolgok ma! Egyfelől ott van a légzés. A légzésen keresztül lép kapcsolatba az ember a külvilággal, mert folyamatosan belélegzik, majd újra kilélegzik. Ezért kijelenthetjük, hogy az ember, felépítése szerint, az egészségét szolgáló levegőt belélegzi, és a megbetegítő levegőt kilélegzi. A kilélegzett levegőben szénsav van. A vérkeringés egy belső folyamat. A vér körbefolyik az egész testben. Ma nem akarok arról beszélni, hogy ez a kifejezés mennyire pontos vagy mennyire nem, de a vér körbefolyik a testben. Ha vesszük a percenkénti levegővételek számát, az körülbelül tizennyolc, bár ez emberenként változik. A vérkeringést a pulzus segítségével tudjuk vizsgálni, ami egy perc alatt hetvenkettő. Azt mondhatjuk tehát, hogy a mai embernél a vérkeringés ritmusa négyszer gyorsabb, mint a légzésé.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy hogyan is néz ki az, ha a légzés összeköttetésbe kerül a vérkeringéssel. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ember főként a tüdejével lélegzik. Orr, száj, tüdő. De ezek csak a főbb részek. Az ember egy bizonyos szerve végzi el egy bizonyos feladatnak a nagyobbik részét, de ugyanezt a feladatot kisebb mértékben az egész test is végzi. Így például az egész test teljes bőrfelülete belélegzi a levegőt, egészen pontosan kivonja az oxigént a levegőből. Vagyis a bőrünkön át is lélegzünk, és teljes természetességgel beszélhetünk a szokásos tüdőlégzés mellett bőrlégzésről is. Ha például a bőr kis pórusai eldugulnak, akkor a bőrön át túl kevés levegőt veszünk fel. Ilyenkor a bőrlégzés rendellenes. A bőrnek olyan jó állapotban kellene lennie, hogy az ember azon keresztül szabadon lélegezhessen.

Bármi történik az emberrel kívül, az belül is megtörténik. Felrajzolok egy embert: elmondhatjuk, hogy a tüdőn kívül az egész bőrön át is lélegzünk. E kettő okozza a percenkénti tizennyolc lélegzetvételt.

De mindaz, ami így megtörténik, igényel egy ellensúlyt. Itt kiderül valami nagyon érdekes. Az ember nem képes rendesen lélegezni sem a tüdejével, sem a bőrével, ha ez a bizonyos ellensúly nincs meg.

Tudják önök is, hogy a mágnesnek is két oldala van. Egy negatív és egy pozitív pólus. Az embernek is szüksége van az ellenpólusra, ha a tüdejével és a bőrével lélegezni akar. Ez az ellensúly pedig a máj. A májat már sok oldalról megismerhettük. Most úgy kell megismernünk, mint a bőr-tüdőtevékenység ellenpontját. A máj és a bőr-tüdőtevékenység egymást kiegyensúlyozzák. A máj azért van, hogy mindig ügyeljen arra, hogy amit az ember a légzéssel a külvilágból behoz, az a testben egyensúlyban legyen. Erre szolgál a máj.

Az emberi élet folyamán azonban a máj esetleg nincs mindig teljesen rendben. Időseknél ez sokszor előfordul. Azt nagyon nehéz észrevenni, ha a májjal valami nincs rendben. Mégpedig azért, mert a máj az ember egyetlen szerve, ami akkor sem fáj, ha beteg. Ezért fordulhat elő, hogy az ember hosszú ideig szenvedhet úgy egy májbetegségtől, hogy nem is tud róla. Senki sem veszi észre, mert a máj nem fáj. Ez pontosan azért van így, mert a máj azzal van szoros összefüggésben, ami a külvilággal érintkezik. A bőrrel és a tüdővel. A máj odabent úgy viselkedik, mintha a külvilág egy kis része lenne. Az ember nem veszi észre, ha a mája tönkremegy. Pont olyan, mintha a külvilág része volna. Ennek ellenére roppant fontosságú az ember számára.

Most tegyük fel, hogy a máj rendellenesen működik. Ebben az esetben az egész tüdő és bőrtevékenység is megváltozik, és valami nagyon különleges történik. A tüdőből is és a bőrből is mindenhonnan erek futnak a szívbe. A vér – az egész finom kis ereken keresztül – a bőr, a tüdő és a máj összes pontjára eljut. Megtörténhet, hogy a máj nincs rendben. Ebből következik, hogy a vér ki- és beáramlása nem megfelelő módon zajlik. Ha a vér túl erőteljesen folyik be a májba, akkor a májműködés is fokozódni fog és túl sok epét termel. Ettől az ember sárgaságot kap. Vagyis sárgaságot akkor kap az ember, ha túl sok epe termelődik, mert a májműködés rendellenesen erős.

Most képzeljük el, hogy a májműködés túlságosan lecsökken. A máj nem akar dolgozni. Mi történik ekkor? A vért nem lehet károsodás nélkül megállítani a testfelszínen. A vér, ami mindenhová elfolyik, bizonyos értelemben kipróbálja, hogy a máj jól működik-e, és ha nem, akkor a vér nyomban a felszínre tör. És mi lesz ebből? Kiütések és himlő. Most megérthették az összefüggést a vérkeringés és a himlő között, ahol a rendellenes vérkeringést a hiányos májműködés okozza.

De mindenhol, ahová a kékkel jelölt vér elér – ezeket a helyeket piros vonallal is megjelöltem –, oda az oxigén is eljut. Itt érintkezik a vérkeringés és a légzés. Hogy az épp a tüdőben vagy a bőrben van, meglehetősen közömbös, mert egyébként kiegyenlítik egymást. De ha a levegő ami bejön, nem találkozik rendesen a vérrel, abból himlő keletkezik. Tulajdonképpen mi is a himlő? Hogy valaki himlős lesz-e, az azon múlik, hogy túl sokat lélegzik-e be, vagyis túl intenzíven dolgozik-e a bőre vagy a tüdeje. Az ember bőrfelszíne túl tevékeny lesz. Ettől minden begyullad. Mit lehet tenni ilyen körülmények között? Az emberek azt teszik, amire maguktól képesek: tehénhimlőt injekcióznak be. Mit okoz ez az oltás? Amikor azt a vérbe befecskendezem, akkor egyenesen a test belsejébe juttatom, mivel a vér mindenhová eljut. A vér minden kár nélkül megáll a bőrnél a beoltott anyag hatására. Vagyis van némi jelentősége ennek az oltásnak. A vért, amit a máj eddig hibásan dolgoztatott, az oltás elkezdi rendesen dolgoztatni.

Általában igaz, hogy az oltásoknak van valamilyen jelentősége, és talán önök is hallottak már róla, hogy a mi gyógyszereink nagy része is ilyen oltóanyagokon alapszik, mivel ezzel egy rossz helyen lévő tevékenységet jó helyre lehet terelni a testben.

Különösen igaz ez a veszettség oltására. A veszettség ugyan egészen más dolgoktól függ, de az alapok mégis ugyanazok, amiket az imént elmagyaráztam. Az ember elkapja a veszettséget, ha egy veszett kutya vagy farkas megharapja. Egy veszett állat nyála szabályszerű mérget tartalmaz. A harapásnál ez a méreg az ember testébe kerül, az ember pedig azzal kezd el foglalkozni, hogy ezt a mérget hatástalanítsa. Ha ehhez túl gyenge, akkor belehalhat. De ennek a halálnak valami más is az alapjául szolgál. Az ember maga is megkapja a veszettséget. Mitől függ ez?

Tegyük fel, hogy megharap engem egy veszett kutya. A testi működésemet most arra kell irányítanom, hogy valahogy feldolgozza a mérget. Ezt a tevékenységet érzékeli a gerincvelő, és ez hatalmas sokként hat rá. Mivel nagyon erőteljes működést kell kifejtenem a harapás miatt, a gerincvelő megijed, sokkot kap, és ettől a sokktól tényleg megbetegszünk.

Mit lehet tenni, hogy ez a sokk megszűnjön? Önök is tudják, hogy ha valaki lemerevedik a sokktól, akkor úgy lehet legegyszerűbben magához téríteni, ha pofon vágják. A gerincvelőnek is pofont kell adni, csak valahogy hozzá kell férni. A gerincvelőhöz pedig a következőképpen férhetünk hozzá: megölünk egy kanárit, miután a madarat beoltottuk veszettséggel, hogy a szervezetében méreg termelődjön, és kivesszük a gerincvelőt. A veszett madár gerincvelejét húsz percig szárítjuk húsz fokon, majd beoltjuk vele a veszett embert.

Minden anyagnak megvan az a sajátossága, hogy az emberi testbe jutva egy bizonyos helyre megy. A kanári megszárított gerincveleje az ember saját gerincéhez megy és odaszállítja a veszettség mérgét is, ezzel adva neki egy brutálisan nagy pofont. Olyan ez, mint amikor egy sokkos embert jól megráznak; az ember a kanári szárított gerincvelőjével beoltva védett lesz.

Mint látják, az embert meg lehet gyógyítani, ha egy rossz helyen kialakuló belső tevékenység miatt megbetegszik, azáltal hogy egy másik helyen majdnem ugyanazt a tevékenységet beindítjuk. Ennyire bonyolultak az emberi szervezet összefüggései.

A légzés és a vérműködés egy mai felnőtt ember esetében egy a négyhez viszonyul egymáshoz. A vérkeringés gyorsabb, és miután háromszor lezajlott, betódul egy lélegzet és így tovább. A vér körbemegy a szervezetben egyszer, kétszer, háromszor, majd jön egy levegővétel. Egy, két, hár’, a negyedikre levegővétel. Így megy mindez körbe-körbe a testünkben.

Eközben szénsav képződik, ami legnagyobbrészt eltávozik. De ha minden szénsav távozna, ami a szervezetünkben van, akkor tényleg megbolondulnánk. A szénsav egy részére ugyanis szüksége van az idegrendszernek azért, hogy egy kicsit mindig pusztítsa valami. Az idegrendszernek kell ez a gyilkos szénsav. Vagyis a belső levegővel együtt a szénsav egy része is mindig felemelkedik, mert az idegrendszert látja el.

De mit is jelent mindez? Nem mást, minthogy ahhoz, hogy gondolkodni tudjak – mivel a szénsav méreg –, a testemben méregnek kell jelen lennie. Ez nagyon érdekes. Ha a testemben nem lenne ez a folyamatos mérgezettség, ami ellen állandóan harcolnom kell, akkor egyáltalán nem tudnám használni az idegrendszeremet. Nem tudnék gondolkodni. Az ember abban a helyzetben van, hogy a légzéssel folyton mérgezi magát, és ennek a méregnek köszönhetően képes gondolkodni. Folyton beáramlik a fejembe a szénsav, a légzés mérgező végterméke, s ezzel a méreggel tudok gondolkodni.

Ma az ember a levegőből lélegzik. A levegő tartalmaz éltető és gyilkos gázokat. Az ember kiszívja az éltetőt, és elhagyja a nitrogént.

Ha megvizsgáljuk az embert, akkor a következőt láthatjuk. A jelenlegi emberi fejnek szüksége van a szénsavra. A szénsav az emberi testben lévő szén és oxigén egyesüléséből jön létre. A nitrogént az ember kiszűri. Ha megvizsgáljuk az agyat, akkor rájövünk: úgy van megalkotva, hogy a szénsav segítségével jól tudjon gondolkodni. De ugyanakkor, mivel végül is a fej is a test része, és szervekből áll, amiket ez a mérgező gáz folyton roncsol. Ez végül is olyan, mintha egy kicsit mindig beszívnának egy kis szénsavat is a levegő helyett. Ennek igen nagy a jelentősége, hiszen a fejünkbe folyton azt szívjuk be, ami az életet lerombolja. Ez az, ami miatt az alvásra szükségünk van, mert olyankor az agy képes kissé regenerálódni, ugyanis alvás közben nem vesz fel annyi szénsavat, mivel nem gondolkodunk.

Ha az emberi fejet megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy mai működési formájához szüksége van egy olyan gázra, ami lerombolja, majd emiatt szüksége van az alvásra, hogy regenerálódhasson; aztán újra lerombolódik, s ismét regenerálódik az alvásban és így tovább. Nagyon régen az embernek nem volt feje. Az is fejlődés közben alakult ki. Ha az ember mindig csak szénsavat lélegzett volna be, akkor a fej egyáltalán nem alakult volna ki. Csak a már kész fej tudja felhasználni a szénsavat. Ha az egész emberi fejlődést megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy a magzatnak már a korai csíraállapotban is szüksége van másra is, mint szénsavra. Az érdekes az, hogy ebben a korai időszakban az anya testében a magzat szinte csak egy nagy fej. A többi része nagyon kicsi.

Az, amiről itt most szó van, csak a fej, körülvéve a burokkal.

Tehát az ember ekkor szinte csak egy fej, ami folyton alakulóban van. Ekkor még szüksége van nitrogénre, amit az anya teste szolgáltat neki. Ha az ember az anya testéből nem kapná meg a nitrogént, amit a későbbiekben a levegőből visszautasít, akkor nem tudna kifejlődni. Egyszerűen nem lehetne rendes fejünk, ha a nitrogén segítségével nem fejlődhetne ki. Vagyis egy korábbi földfejlődési állapotban, amikor az ember feje még nem fejlődött ki, akkor nem levegőt lélegzett be, hanem nitrogént. Valamikor tehát nem a levegő és a szénsav volt fontos az ember számára, hanem a nitrogén. Ugyanolyan fontos volt, mint ma az oxigén.

Úgy, ahogy ma oxigént lélegzik, valamikor nitrogénnel összekötött szénsavat lélegzett be és ki. De mi lesz a szénsav és a nitrogén elegyéből? Cián. Ha savként lép fel, akkor az a kéksav, vagyis ciánsav. Összefoglalva: valamikor régen az ember a levegőből nem oxigént, hanem nitrogént vett fel. Ciánt fejlesztett belőle, vagyis egy még erősebb mérget, mint a szénsav. Ez a nagyon erős méreg tette lehetővé, hogy ma a szénsav segítségével gondolkodni tudjunk. Annak idején ennek a nagyon erős méregnek a segítségével alakította ki az ember a szerveit.

Egy olyan korban járunk, ahol az ember a szénsav helyett ciánt fejlesztett a testében. Ahogyan ma szénsavat lélegzünk ki, akkor ciánt lélegeztünk ki. Így a mai embertől és légzésétől eljutottunk egy régi állapotba, ahol a levegő, ugyanúgy, ahogyan ma szénsavat tartalmaz, tele volt ezzel a bizonyos ciánsavval.

1906-ban Párizsban tartottam előadásokat [18], és a hallgatók által feltett kérdések arra késztettek, hogy végül beszéljek azokról az égitesteknek a létezéséről, amik a földi atmoszféra helyett még ma is a régi ciánatmoszférával rendelkeznek. Ciánlevegő van rajtuk. Ha ma a Holdról vagy a Marsról szemügyre vennénk a Földet, akkor a Föld légkörében mindenhol látni lehetne a szénsav jelenlétét a spektroszkóp segítségével. De ha a régi Földet vizsgálnánk spektroszkóppal abban a korban, amikor az ember feje épp kialakult, akkor a légkörben cián nyomait fedeztük volna fel. Vannak még ma is olyan égitestek, amelyek abban az állapotban vannak, mint a régi Föld. Ezek az üstökösök. Az üstökösök olyanok, mint amilyen a Föld volt, amikor az ember feje kialakult, vagyis ciánt tartalmaznak. Ha rájuk irányítják a spektroszkópot, akkor látniuk kell a ciáncsíkot, amit maguk után húznak. Rögtön ez után az előadás után feltűnt egy üstökös, ami nagyon ritka jelenség. Az érdekessége az volt, hogy amikor valamivel később Norvégiába mentem, ott sokat beszéltek erről az üstökösről, s a ciáncsíkot is valóban észlelték.

[18] 1906-ban Párizsban tartottam előadásokat… – a május 25-i és június 14-i előadásokról van szó (GA 94)

Az emberek mindig azt mondják, hogy ha az antropozófia rájön valamire a puszta szellemi kutatások alapján, attól azt még később bizonyítani kell. Sok olyan dolog van, amit később bizonyítottak. Csakhogy az emberek elsiklanak a bizonyítékok felett. Egyszerűen csak elsiklanak fölötte. Pedig való igaz, hogy a megváltozott légzés kapcsán már jóval azelőtt beszéltem arról, hogy az üstökösök ciánt tartalmaznak, mielőtt a spektroszkóppal megfigyelték volna. Ugyanazt a ciánt tartalmazzák, mint amit a Föld is tartalmazott, amikor üstökös állapotban volt, mert az embernek erre volt szüksége ahhoz, hogy kialakíthassa a fejét. Gondoljanak csak bele, hogy ha nitrogént lélegeznénk be oxigén helyett, akkor valami más alakul ki, és nem a mai vér. A tüdőben összekeveredik az oxigénnel az a vér, ami kék volt, és ettől piros lesz. Ha az ember oxigént lélegez be, akkor felveszi ezt a vérébe. De ha nitrogént lélegez be, akkor a nitrogént veszi fel a vérébe. Míg az ember vére egészséges működés közben soha nem tartalmaz húgysavat, addig, ha az ember nitrogént vesz fel a szervezetébe és nem minden működik tökéletesen, akkor a vérben húgysav keletkezik.

Annak idején, amikor az emberi fej kialakult, a vér lényegileg húgysavból állt, mivel nitrogén kötődött le a vérben, nem pedig oxigén. Manapság az anya szervezete olyan körülményeket alakít ki a magzat számára, ahová a húgysav könnyedén bejuthat, mivel ebben a csíraállapotban az embriónak szüksége van rá. A környezete tele van húgysavval. Annak idején, amikor az ember feje kialakult és kéksavat lélegzett ki, vagyis felhasználta a kéksavat és nitrogént kapcsolt a szénsavhoz, akkor belül húgysav áramlott benne. Körülötte mindenhol húgysav volt. Ez egy olyan világ volt, ahol a húgysav és a kéksav legalább akkora szerepet játszottak, mint ma a levegő meg a víz.

Az, hogy az élőlények nemcsak az oxigénből élhetnek, még ma is kimutatható. Vannak olyan élőlények, amelyek ma kétségkívül nagyon picik – mivel minden, ami korábban óriási volt, ma picike –, egykor azonban nagyon nagyok voltak. De ma egészen kicsikék. ők az oxigént nem is tudják elviselni. Elbújnak az oxigén elől, és kénben élnek. Ezek a kénbaktériumok. Vagyis az élethez nincs feltétlenül szükség az oxigénre. Korábban az ember sem használt oxigént az élethez, hanem nitrogént, és emiatt volt képes ilyenné fejlődni. Az ember tehát egy üstökösszerű állapotban fejlődött ki. Vagyis a légzés és a vérkeringés viszonya korábban teljesen más volt.

Most megpróbáljuk ezeket a megszerzett ismereteket összefüggésbe hozni magával a világgal. Ha észrevettük, hogy mialatt egyszer levegőt veszünk, addig négyet ver a pulzus – vagyis egy, két, hár’, levegő, egy, két, hár’, levegő –, akkor ugyanezt a ritmust megtalálhatjuk a természetben: tavasz, nyár, ősz, tél. Egy: tavasz, kettő: nyár, három: ősz, négy: tél. Ugyanezeket az összefüggéseket, amiket az emberben megtaláltunk, megtalálhatjuk odakint a világegyetemben is. Így azt mondhatjuk: ha széttekintünk a Földkerekségen, belső ritmusunkra lelünk magunkon kívül is. De hogy mi az ember viszonya ezzel az összefüggéssel, azt az emberek nem figyelik meg.

Most hó van odakint. Nyáron viszont nincs hó. Mit jelent ez? Ami most mint hó van odakint, azzal egyébként mint vízzel találkozhatnak. A víz teljes egészében függ a Földtől. Ezt az embernek éreznie kell. Ha most a Jurában élnénk, akkor a víz meszet tartalmazna. Minden, ami a földben benne van, benne van a vízben is. Azoktól az anyagoktól, amik a Jura korban a vízben voltak, az arra érzékeny emberek golyvát kapnak. Tehát a víz függ a Földtől. Tavasszal kezdődik ez a folyamat, nyáron felerősödik, ősszel pedig alábbhagy. Télen azonban a Föld hatása nem befolyásolja a hó keletkezését. A hó, ami kizárólag kicsinyke kristályokból áll, a kozmoszban jön létre. Ilyenkor a Föld a teremtő erőknek van kitéve, nem úgy, mint nyáron, amikor a meleg az uralkodó. Télen a víz elhúzódik a Földtől, és megkapja a kozmosz hidegét. Van a kozmoszban egy nagyon érdekes ritmus. Egy: tavasz, kettő: nyár, három: ősz, négy: tél. Télen a vizet a kozmosz irányítja, és nem a Föld.

Most próbáljuk meg ugyanezt a vérrel és a légzéssel. Egy, két, hár’ – vér. Ekkor a vért a test belseje uralja. Negyedikre belégzés, és a vért az irányítja, ami kívülről jön. Egy, két, hár’ – szívverés: a test irányít; negyedikre légvétel, és a vér kifelé fordul. A Földnél ugyanazt a működést találjuk, akár az embernél. Vegyünk három szívverést belül mint a tavasz, a nyár, az ősz, négyre pedig megjön a tél, és akkor belélegzünk. Most jön a lélegzet, ahogyan magánál a Földnél is. Vagyis az ember is ugyanarra a hullámzásra van beállítva, amivel a Föld lélegzik. Az embernél természetesen félelmetesen gyorsan történik mindez: tizennyolcszor percenként, ami a Föld esetében egyszer egy évben.

Az emberben sok olyan ritmus zajlik, amilyen Földünkön is, de sokkal gyorsabb ütemben. Ha ma megnézzük a Földet és hozzávesszük, amiket itt mondtunk, rájöhetünk, hogy a Föld régebben egy egészen más állapotban volt, és hogy bizonyos értelemben egy üstököshöz hasonlított. Ezt éppen az imént néztük meg. Az üstökösök ha szétesnek, meteoritvasként a Földre hullnak. Ez is olyasmi, ami megvan bennünk is. Amikor egy hulla szétbomlik, akkor is ott marad még a vérében meglévő vas. Megtartottunk még valamit a régi üstökös-természetünkből. Ebben a dologban is pont úgy viselkedünk, mint egy üstökös. Azért van a vérünkben a vas, mert a régi ciánműködést fejlesztjük ki újra. Az egy külső test, ami nem juthat be a vérbe, de egykor bejuthatott. Ez nem mást jelent, mint hogy megtagadjuk a saját bensőnkben lévő tavasztól, nyártól, ősztől és téltől a külső tavaszt, nyarat, őszt és telet. Ma már csak nagyon kevéssé függünk a külső tavasztól, nyártól, ősztől és téltől.

De nem is kell ilyen messzire menni. Ma teljesen más már a világ, de ha valaki falun nőtt fel, mint én, akkor az tudja, hogy ott korábban voltak olyan emberek – ma egyre kevesebben vannak, mivel a földi életet uniformizálják –, akik nagyon erősen függtek az évszakoktól. Ezt az egész lelkiéletükön látni lehetett. Teljesen másként viselkedtek nyáron, mint télen. Ha télen szembetalálkozott velük az ember, akkor az az érzete támadt, mintha valójában önmagukon kívül lettek volna! Inkább voltak szellemek, mint emberek. Nyáron viszont teljesen magukhoz tértek. Vagyis teljes függésben álltak a külső tavasztól, nyártól, ősztől és téltől.

Ez utal arra, milyen is volt korábban az ember. Annak idején, amikor az oxigén helyett a nitrogént lélegezte be, teljes függésben volt a természettől. A pulzusa együtt vert az üstökös testével, együtt lélegzett vele, ahogyan azt a A szellemtudomány körvonalai című könyvemben írtam. Ezt ott Hold-állapotnak neveztem. Tehát ez egy üstökös-test volt, amivel együtt élt az ember, egy nagy organizmus részeként, ami szintén lélegzett. Ez olyan, mintha a mai ember hirtelen elkezdene együtt dobogni a tavasszal, a nyárral, az ősszel, majd télen venne egy nagy levegőt és így tovább. Ilyen volt az ember, amikor még nitrogént lélegzett be. Szerves része volt az egész földi szervezetnek.

Mint látják, egy teljesen más úton eljutottunk ugyanoda, ahová már egyszer eljutottunk korábban, amikor a dinoszauruszokat vettük szemügyre.

Ez a furcsa a szellemtudományban. Míg a ma szokásos egyéb tudományok valahol elindulnak és lépegetnek, totty-totty-totty, bár nem tudják hova, de azért mennek előre egyenesen, addig az antropozófiánál nem ez a helyzet. Bármilyen kiindulási pontról indulhat, egyszer innen, egyszer onnan, mégis mindig ugyanoda jut, mint a túrázó, aki a hegynek bármely pontjáról is rugaszkodik neki, akkor is a csúcsra jut. Ez ma nagyon furcsa. De minél tovább szemléljük a világot igaz szemmel, az egyes tények egymással annál jobban egybevágnak.

Ma a kérdésükkel kiköveteltek erre egy példát. Egy teljesen más kiindulópontból ugyan, mint korábban, mégis eljutottunk ugyanoda, hogy bár egykor az ember benne élt az egész Föld szervezetében, amikor még üstökösszerű volt és egy volt a ritmusuk, de azután kivált belőle. A Földön egykor ugyanabban az állapotban volt az ember, mint ma az anyja hasában a magzat. Együtt működik a vérkeringésük és a légzésük.

De azt még be kell bizonyítani, hogy az ember az anyja hasában együtt lélegzik, és a vérkeringés is egy. Ezt azzal lehet bizonyítani, amit már korábban is mondtam, hogy a himlő a légzés és a vérkeringés összefüggéséből követhető nyomon. Vagyis ha a magzat tényleg az anyával együtt lélegzik és a vérkeringés is egy, akkor ha az anya himlős lesz, a magzat is himlőssé válik. Ha az anya himlős és kiütéses, akkor a gyermek is az, mivel mindent az anyával együtt tesz.

Így annak idején, amikor a Föld olyan volt az ember számára, mint egy anya, és amikor a Föld még üstökösszerű volt, az ember is együtt rezgett a Földdel. A pulzusa és a lélegzete megegyezett a Földével. A régi időkbe visszatekintve talán furcsának tűnhet, hogy amikor az emberek még ösztönösen éreztek, és nem gondolkodtak okosan, mint ma, vagyis csak ösztönös tudásuk volt, a Földet Földanyának hívták. Uránoszról beszéltek, ami a kozmosz, és Gaiáról, ami a Földanya. Uránosz volt az apa, Gaia pedig az anya.

Az emberi szervezetnek az a része, ahol a magzat van, a méh, egy kis Föld – csakhogy a visszamaradt üstökös állapotban.

Ebben a régi üstökös-állapotban mind az ember, mind a Föld légzése a kozmoszból történt. Nem csak az ember vette fel a nitrogént, hanem az egész Üstökös-föld felvette azt a kozmoszból. Akkoriban a légzés egyfajta megtermékenyítés is volt az embernél és az állatoknál is. A mai megtermékenyítésnél is valami hasonló történik, mivel a hímivarsejt legfontosabb összetevője a nitrogén. Ez bejut a női szervezetbe, és eléri azt, amit az oxigén sosem lenne képes elérni, hogy a szervek kialakuljanak. Mivel később, amikor az oxigén jön, már ott kell lenniük. Vagyis a légzés tényleg a kozmoszból jön.

Most pedig kipróbálunk valamit. Az év lefolyását napjaink lefolyása egy kicsit leutánozza.

18-szor lélegzünk egy perc alatt, egy óra alatt 60-szor annyit, vagyis 1080-at, és 24 óra alatt, vagyis egy nap alatt 25 920-at. Ennyi lélegzetet veszünk egy nap.

Most valami mást fogok kiszámolni. Nevezetesen azt, hogy hány nap van egy átlag emberi életben. Az év kerekítve 360 napból áll. Az átlag életkor 71-72 év. Mondjuk 72-szer 360, azaz 25 920.

Annyiszor veszünk egy nap levegőt, ahány napot élünk. Egy nap egy bizonyos értelemben egy levegővétel. Egy nap egy lélegzet. Nevezetesen: a lelkemet lélegzem ki, amikor elalszom, és azt húzom vissza, amikor felkelek – kilégzés, belégzés. A szellemet lélegzem ki és be. Vagyis ugyanaz a ritmus, ami a lélegzetvételemben megvan, megvan az egész életemben, az alvásban és az ébredésben. Azért ez elég érdekes: 25 920 lélegzet egy nap alatt, és 25 920 nap van egy átlag emberéletben.

Most nézzünk egy kicsit a Napra! Ha ma a Napot szemügyre veszik tavasszal, akkor a halakban van. De nem minden tavasszal kel fel ugyanazon a helyen. A következő év március 21-én egy kicsit el lesz tolódva. Ma a Halakban kel fel, következő évben egy kicsit eltolódik, majd megint egy kicsit és így tovább. Vagyis a napfelkelte folyton eltolódik egy kissé. Egy idő múlva megint ugyanott kel fel. Ha ma a Nap a Halakban kel fel, akkor egy kicsit korábban a Kosban kelt fel, gondolják az asztrológusok Az ősi korokban pedig egyszer ugyanott kelt fel. Ha az ember kiszámolja, ez a pár évecske pontosan 25 920 év. Ugyanaz a dolog. Vagyis a világ ritmusa szintén összefügg a lélegzet és az emberélet napjainak számával. Gondolják csak el, mennyire bele van ágyazva az ember a világmindenségbe! A kozmoszból született. A kozmoszban ott van az apa és az anya.

Így persze az ember rájön, hogy a dolgokat lehet egy teljesen más módon is szemlélni a világmindenség összefüggésein belül, mint egyszerűen csak kijelenteni, hogy az embert megteremtette az Isten. Olyan fogalmak, amikkel egyszerűen képtelenség bármit kezdeni.

Az antropozófia minden ténnyel akar valamit kezdeni. Ezt zokon veszik tőle. Miért? Olyan szavakat kimondani, amiknél az ember nem tudja, hogy mit jelentenek, nem túl megerőltető. De az antropozófiában az ember igenis erőfeszítéseket tesz. Ettől az emberek teljesen felbőszülnek. A mai tudomány nem igényel erőfeszítést. Egyszerre jön ez a neveletlen antropozófia, és az ember nem ülhet be a moziba, hogy gondolatok nélkül levetítsenek neki egy filmet. Még az iskolákba is szeretnék bevinni a filmet, nehogy a gyerekek megerőltessék magukat. Azon csodálkozom, hogy a számolást még nem filmekkel tanítják.

Akkor beállít az antropozófia, és azt követeli, hogy ne üljenek csak úgy tétlenül, hanem használják a begyöpösödött koponyájukat. Na ez az, amit nem akarnak az emberek.

Abszint és vérzékenység. A kihalófélben lévő keleti, és a felvirágzóban lévő nyugati kultúra

Jó reggelt, uraim! Gondolkodtak-e újabb kérdéseken azóta, hogy a múlt alkalommal találkoztunk?

Több kérdező is az abszint további hatásairól, illetve a méhekről és a darazsakról szeretne többet megtudni.

Az abszinttal kapcsolatban, ha jól emlékszem, addig jutottunk, hogy hasonlóak a hatásai, mint az alkoholnak. Hogy jobban megérthessük, még néhány egyéb, az emberi testre tett hatásáról is beszélnünk kell. Tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy itt nemcsak a test szilárd részeiről beszélünk. A szilárd rész, ahogyan azt már említettem, csak tíztizenkét százalék. Ha az emberi testet ábrázolva látjuk egy könyvben, ott csak a szilárd részt találjuk. Az emberek meg vannak győződve róla, hogy az ember csak szívből, tüdőből, agyból stb. áll, és a teste ezekből tevődik össze. De már mondtam önöknek, hogy az emberi test összességében úgy nyolcvannyolc százalékban folyadékból áll.

Mint majd látni fogják, csak részben igaz, ha azt mondjuk: megiszom a vizet – a víz oldott állapotban sok mindent tartalmaz –, ez a víz bejön a gyomorba, onnan a belekbe stb. Mindez csak részben igaz. Amikor megiszunk egy pohár vizet, valóban ez történik. De a második pohár víznél már felveszi a test folyékony része azt, ami a vízben van, és nem az előírt módon megy át a szerveken.

A helyzet az, hogy a környezet hatásainak szilárd részeink vannak legkevésbé kitéve. Persze ha, mondjuk, szemügyre vesszük a szilárd szívet, az a pulzustól függően hol kisebb, hol nagyobb, de összességében megtartja eredeti alakját, és olyan marad, amilyen volt. De gondoljunk csak bele, hogy folyadékkal vagyunk kitöltve, a folyadékokra viszont a világon minden hatással van. Tudják, hogy egy egész kicsi folyadék cseppformát vehet fel. Azért csepp, mert a világ is gömbölyű, és a világ az összes folyadékra hat. Azáltal hogy folyékonyak vagyunk, az egész világ hatni tud ránk. Csak miután a modern tudomány szemernyit sem vette figyelembe, hogy az ember egy folyadékoszlop, azután felejtette el, hogy milyen hatása is van a mindenségnek, a csillagoknak és mindennek az emberre. Egyszerűen elfelejtette.

De ha az ember tudja, hogy a teste szinte csak folyadék, akkor már az sincs messze, hogy azt mondja: levegő is van benne. Folyton beszívjuk és kifújjuk a levegőt. Vagyis levegő is vagyok. Pontosan attól vagyok ember, hogy a levegő folytonos mozgásban van bennem. Csak azért lehetséges, hogy lelkünk és szellemünk legyen, mert így vagyunk megalkotva. Ha csak szilárd részekből állnánk, akkor sem lelkünk, sem szellemünk nem lehetne.

Tehát mindennek van egy bizonyos hatása az emberre. Beszéltem már önöknek többféle mérgezésről, most nézzük meg közelebbről az ólommérgezés hatásait. Ha valaki túl sok – és ez a túl sok természetesen lehet hogy nagyon kevés, csak a viszonyokhoz képest túl sok – ólmot visz a szervezetébe, akkor túlságosan szilárd lesz. Ezek a szilárd részek meszes jellegűek lesznek. Az ólommérgezéshez nagyon kevés ólom is elegendő, és a hatása az, hogy túl szilárddá tesz. Akkor pedig az ember elkezd megöregedni, öregedési tünetei lesznek. Ekkor ezüstöt kell adni neki gyógyszerként. Az újra folyékonnyá teszi. Ez eléri, hogy újra képes legyen befogadni a külvilág hatásait. Tehát az ezüst valamilyen keverékével – a megfelelőt kell kiválasztani – ellenhatást lehet elérni, hiszen az emberre minden hatással van.

De gondoljanak csak bele, hogy a női és a férfi természet mennyire különbözik egymástól. A nőben több a folyékony elem. Mondhatjuk tehát, hogy a nőre nagyobb hatással van a külvilág, mivel az elsősorban a folyadékra hat. A férfira kisebb hatással van a külvilág, mivel több benne a szilárd elem. Mondhatjuk úgy is, hogy bizonyos betegségeknél – ilyen például az ólommérgezés is – könnyebb hozzáférni a női természethez, mint a férfihoz. A férfitermészet miatt a férfi nehezebben „folyékonyítható”. Az ember esetében mindenre nagyon nagy hangsúlyt kell fektetni, mert csak így juthatunk az emberi test tényleges megértéséhez. Láthatják tehát, hogy az emberi szervezetre minden anyag nagyon erős hatással van.

Mindez összefügg a nő és a férfi öröklődésben kifejeződő viszonyával. Ezek az öröklődési viszonyok rendkívül komplikáltak. És hogy mennyire az, azt például abban láthatjuk, hogy létezik egy bizonyos betegség, aminek vérzékenység a neve. Ez abból áll, hogy egyes embereknél a vér nem alvad meg rögtön, mikor a felszínre jut. Normális esetben, ha a vér a felszínre ér, azonnal alvadt vér lesz belőle. A vér folyékony, ha a szervezeten belül van, de ha a felszínre jut, akkor megkeményedik, megalvad. Azoknál az embereknél, akik vérzékenyek, a vér nem alvad meg azonnal. Állandóan folyik, még egy apró sebből is. Még az is előfordul a vérzékenyeknél, hogy a vér áttör a bőrön. Nagyon nehéz rajtuk operációt végezni, mert ha felnyitják a testet, a vér azonnal kitör. Miközben a többieknél rögtön megkeményedik, a vérzékenyeknél folyik, folyik, nem alvad meg, és ez odavezethet, hogy elvéreznek ha operálják őket. Állandóan lehet látni a vérzékenyeknél, hogy itt vagy ott elfolyik a vérük.

Nos, van itt valami nagyon sajátságos dolog. Tegyük fel, hogy van egy vérzékeny férfi. Megnősül. Elvesz egy nőt, aki nem vérzékeny és teljesen egészséges. Lehetnek teljesen egészséges gyermekei, akik egyáltalán nem vérzékenyek. Ha csak fiai vannak, akkor a történet itt véget is ér, akkor a további öröklődés sem hoz semmi rosszat. De ha teljesen egészséges lánya születik, aki felnővén feleségül megy egy egészséges férfihoz, akkor neki születhetnek vérzékeny gyermekei. Az a sajátságos helyzet áll elő, hogy bár a nők nem kaphatják meg ezt a betegséget, de a nő gyermekei – akkor is, ha az apa teljesen egészséges –, betegek lehetnek. Vagyis a nőn egyszerűen keresztülmegy a vérzékenység, és anélkül hogy megkapná, átörökíti a gyermekeire.

Ebből láthatjuk, hogy az emberi test viszonyai milyen komplikált kapcsolatban vannak az öröklődés viszonyaival. Ilyen veszélyeket hordoz, ha egy vérzékeny ember lánya megy férjhez, mert a betegség átöröklődik a gyerekekre, még ha ők maguk teljesen egészségesek maradnak is. Ez mutatja, menynyire figyelembe kell venni ezeket a viszonyokat.

Mindezekhez a dolgokhoz azonban könnyű lenne hozzáférni, ha az orvoslást egyszer végre egészséges alapokra helyeznék. Tegyük fel, hogy van egy lány, aki egy vérzékeny ember gyermeke, és a tudomány – amint ez tudomására jut –, be tudna avatkozni. Hogyan lehet közbelépni? Nos, mielőtt az asszony gyermeket várna, előzetesen ólomtartalmú gyógyszert kaphatna, és arról is lehetne gondoskodni, hogy ugyanezt a gyógyszert a férfi is megkapja: ezzel megvédhetnék születendő gyermekeiket a vérzékenységtől.

De ha az ember úgy gondolkodik a tudományban, mint aki zsákutcában van, akkor persze megvárja, míg valaki beteg lesz, és csak azután próbálja kezelni. Ez azonban itt nem használ. Az orvoslásnak szociálissá kell válnia. Az orvoslásnak olyannak kellene lennie, hogy a közeledő betegségeket meglátva a megelőzésen dolgozzon. Ezt persze a ma uralkodó elképzelések mellett nagyon nehéz lenne kivitelezni. Az emberek ma nem kutatnak olyan gyógyszerek után, amiket még meg nem lévő, de az öröklés útján őket veszélyeztető betegségek ellen beszedhetnének. Különösen fontos lenne, ha csak a gyanúja is fennáll a vérzékenység veszélyének, hogy a nő a terhessége idején kapjon valamilyen ólomtartalmú gyógyszert.

Mindezt persze csak az értheti meg, aki tudja, hogy csak a fizikai test, az anyagi test szilárd. Ha elérkezünk a folyékony testhez, ott már egy sokkal finomabb szubsztancia hat. Ezt a finom anyagot nevezték régen éternek. Az éter mindenütt ott van. Finomabb, mint bármely egyéb szubsztancia. Finomabb, mint a víz, mint a levegő, még a hőnél is finomabb. De amennyire kevéssé képes a szilárd részekre hatni, annál inkább hat a folyékony részekre. Ahogyan pedig az emberi folyadékban ott van az éter, úgy a légnemű részben a lélek van jelen. A bennünk lévő légnemű rész hordozza a tulajdonképpeni lelket.

Ha az ember tisztában van azzal, hogy a levegőrészben hordozzuk a lelket, akkor azt is tudja, hogy a kilégzéssel és a belégzéssel a lelket is ki- és belélegezzük. A lelki részen keresztül így az egész világgal együttélünk. De mivel a modern tudomány nem vesz tudomást arról, hogy van bennünk egy légnemű ember, ezért a tudományos megfigyelés látóteréből a lélek teljesen kiesett. Egyszerűen úgy tekintenek rá, mint ami nincs is.

A lelket önmagában kell tekintenünk. Ekkor jöhetünk rá, hogy az olyan folyadékok, mint az abszint, hogyan is hatnak rá. Amikor bármilyen kis mennyiségű abszint bejut a szervezetbe, akkor az először még folyékony. Összeolvad azzal a folyadékkal, ami bennünk oly sok van. De mit tesz ezáltal? Fellázítja a folyadékot az ellen, hogy normálisan képes legyen felvenni magába a légnemű részt. Ezért ha abszintot ittam, akkor nem tudom mindenhol a megfelelő módon felvenni magamba a légneműt. Mindeközben azonban történik még valami: ha a légneműt nem tudom helyesen eljuttatni mindenhová, akkor nagyon furcsa módon kezd hatni. Egy hasonlattal megpróbálom világossá tenni, hogy hogyan.

Tegyük fel, hogy van valahol egy ember, aki reggeltől estig keményen dolgozik egy irodában. Reggel bemegy, este kijön. Azok, akikkel együtt dolgozik, megállapítják, hogy ez is csak egy azok közül, akik reggel bejönnek, este elmennek. De most képzeljünk el egy másik embert: ő is bemegy az irodába, de ő egy viccelődő típus. Nem dolgozik ugyan sokat, ám reggeltől estig tréfálkozik a többiekkel. Átkozottul kedvelik őt. Azt mondják: ő közülünk való. Azok, akiknek dolgozik, nem lesznek túl boldogok, mivel nem halad annyira a munka, de azok, akikkel együtt dolgozik, jól szórakoznak a tréfákon.

Ugyanilyen, ha a levegőt kizárjuk az abszinttal. Akkor végigturbékolja a szerveket. Ahelyett hogy rendesen kitöltené a szerveket, itt vagy ott álldogál elszeparáltan. Ez pont olyan, mint az iroda tréfamestere. Nagyon jól érzik magukat tőle az emberek, de dolgozni nem dolgozik. Ha a levegő mindenütt behatol a folyékonyba, akkor el kell hogy végezze a dolgát, de ellenkező esetben nem tudja rendesen ellátni a testet. Ha az abszint kizárja a levegőt, akkor az mindenhol csak szórakozik. Az ember épp olyan jól érzi magát, mint egy disznó. A disznónak az a jellegzetessége, hogy folyton feltölti magát levegővel, amit nem vesz fel rendesen. A disznó a lehető legfelületesebb lélegző.

Ahogyan a folyékonyban mindenütt jelen van az éter, úgy van a légneműben jelen a lélek – nevezhetjük asztrálisnak is –, mivel a csillagok hatásából ered. Az ember mindenütt felveszi a lelkit. Itt vagy ott érez egy kellemes meleget vagy hideget. Ha az emberben ott turbékol a levegő, akkor nagyon jól érzi magát. Csakhogy a lélek nem arra van, hogy az ember jó érzését kiszolgálja, hanem hogy dolgozzon a szerveken, mégpedig rendesen dolgozzon, hogy a szívet és az összes többi szervet ellássa. De ha az ember kizárja a lelket, csak hogy szórakozgasson a testben, akkor bekövetkezik az, hogy úgy érzi jól magát, mint egy disznó, de a szerveket nem látja el senki. Különösen pedig azok a szervek szenvednek hiányt az ellátásban, amelyeknek az utódlásban van nagy szerepük. Így az a különös jelenség áll elő, hogy azok az emberek, akik abszintot isznak, arra törekednek, hogy belül disznómód jól érezzék magukat, de az emberiség egészséges utódairól nem igen tudnak gondoskodni. Ez az, ami leginkább az abszint ellen szól.

Most kérdezhetik: honnan ered egyáltalán akkor a vágy, hogy az ember abszintot igyon? Ha az emberiség történetét nyomon követik, észre fogják venni, hogy az olyan erénytelenségek, mint az abszintivás, tulajdonképpen azoknál az embereknél lépnek fel, akik már leépülőben vannak. Nincsenek többé emberi magasságokban, a testük belül már bomlásnak indult. Akkor rájönnek, hogy hogyan szórakozhatnak magukban a lélek számlájára. Olyan népekre jellemző ez, akik hanyatlóban vannak. Keleten, amikor a népek fejlődtek, akkor utálták ezeket az italokat. Akkor kezdtek ilyen italokat inni, amikor hanyatlásnak indultak.

Korunkban is ugyanez a helyzet, amikor is elharapódzott az a rossz szokás, hogy mindent beviszünk a szervezetünkbe, amihez csak hozzáférünk. Már mondtam önöknek, hogy mostanában még kokaint is megpróbálnak a szervezetükbe juttatni az emberek. A lélek ilyenkor szinte kipréseli a testet, ezért látják a kokainélvezők úgy, mintha kígyók jönnének ki a testükből. Ezt már említettem. Minden mérget, amit az ember a szervezetébe bevisz, azért viszi be, mert mint ember nincsen magával megelégedve, de azért lehetőleg élvezni szeretné a lelkét. A hanyatló népeknél is elsősorban az keresi ezt a fajta testi élvezetet, akinek a legkevesebb dolga van. Ez összefügg az emberiség fejlődéstörténetével.

Kissé furcsa, ahogyan az emberek hagyják magukat szolgasorban tartani – legalább is nyugaton –, mialatt mindenféle törvényeket hozatnak az alkohol ellen, de ugyanakkor a másik oldalon meg minden úton-módon megpróbálják beszerezni ugyanazokat, amiket betiltottak. Ez is bizonyítja, hogy micsoda homályban tapogatózik a mai emberiség. Egyfelől jól akarnak élni, másfelől meg nem akarják, hogy mint nép teljesen eltűnjenek. Ez tökéletes kuszaságot okoz, hiszen egyfelől ott a vágy, hogy a testbe mindenféle anyagokat bejuttassanak, másfelől törvényeket hoznak, hogy ugyanezt betiltsák. Mindezt azért, mert az emberek még mindig nem akarnak egészségesek lenni.

Mondtam önöknek, hogy a női rész inkább összefügg a világ hatásaival, míg a férfi rész inkább kizárja a világ hatásait. Ha a férfivilág adja át magát az abszintnak, akkor azokat a szerveket rombolja, amik az utódokért felelősek: a kemény, állhatatos karaktert rongálja bennük. A szilárdságot roncsolja. Vagyis ha az abszintivás a férfiak körében terjed el inkább, akkor egy gyenge, puhány emberiség lesz az eredmény. A férfiak túl lágyak lesznek.

Ha a nők adják át magukat az abszintnak, akkor az utódok nagyon érzékenyek lesznek a betegségekre, mert az összes külső hatás erőteljesebben éri őket. Vagyis, ha a nők isznak, akkor olyan gyermekeket fognak a világra hozni, akik nagyon könnyen megkapnak bármilyen betegséget.

Ezeket a dolgokat is érdemes a világgal összefüggésben megfigyelni. Van itt valami rendkívül érdekes, amit meg akarok osztani önökkel. Kérdezhetnék, hogy honnan van ez a sok dolog, amit tudunk? Az ember egyáltalán nem figyel arra, hogy mennyi bölcsesség van a mindennapi életben. Tudják például, hogy a vasárnap (Sonntag) a Nap után kapta a nevét; a hétfő (Montag) a Hold után; a kedd – franciául mardi – a Marsról lett elnevezve; a szerda bár a németben Mittwoch, vagyis „a hét közepe”, a franciában mercredi, tehát „merkúrnap” a Merkúr után. A csütörtököt (Donnerstag) a Jupiterről nevezték el, mert Donor nem más, mint Jupiter, s franciául is jeudi, vagyis „jupiternap”. A pénteket a németek Freia alapján nevezték el (Freitag), de Freia azonos Vénusszal, s a francia vendredi név is Vénuszra utal. A hét napjai tehát a bolygók után vannak elnevezve. Miért? Mert ezek az elnevezések még abból az időből származnak, amikor az emberek tudták, hogy az egész világtól függünk. Azáltal, hogy az ember él, a planéták egytől egyig hatni tudnak rá, és eszerint nevezték el a hét napjait. Ma ezt babonaságnak nevezik, de ez nem jelent mást, mint tudatlanságot. A napok elnevezésében hatalmas bölcsesség lakozik. Minden dologban hatalmas bölcsesség található.

Ha megkérdezzük magunkat, honnan származik például a napok elnevezése, akkor rájöhetünk, hogy Ázsiában Krisztus születése előtt már két-háromezer évvel is nagyon, nagyon bölcs emberek éltek. Volt ott pár nép, a babilóniai meg az asszír, akik közt nagyon okos emberek éltek: ők megfigyelték a bolygók hatásait, és ők nevezték el a napokat. A többiek lefordították ezt a saját nyelvükre. A napok elnevezését az ázsiaiaktól vettük át mi is: a babilóniaiaktól és az asszíroktól, ahol nagyon-nagyon bölcs emberek éltek egy olyan régi korban, amikor Európa még egészen különösen nézett ki.

Kérdezhetik, hogyan nézett ki Európa abban a korban, úgy négyezer évvel ezelőtt, amikor odaát Ázsiában sokkal bölcsebb emberek éltek, mint itt. Bölcsebbek voltak, mert összehasonlíthatatlanul többet tudtak. Egyáltalán nem igaz, hogy az emberiség mindig akadálytalanul lépeget előre. Időről időre visszalép a fejlődésben. Tehát akkoriban nagyon sokat tudtak. A tudás sem jön mindig jól az embernek, ha csak úgy ráhagyják, mint ahogy a pénz sem. Bármilyen furcsán is hangzik, a túl sok tudás legalább olyan veszélyes, mint a túl sok pénz, ha az ember nem tudja úgy felhasználni, hogy az az emberiség és a világ javát szolgálja. Az ázsiaiak hatalmas tudást halmoztak fel, de a végén nem tudtak vele mihez kezdeni.

Hogy Európa milyen volt annak idején, amikor az ázsiaiak olyan sokat tudtak, azt legjobban éppen Svájcban lehet látni. Svájcban, lent a völgyekben megnézhetik azokat a köveket, amiket a gleccser már megdolgozott és lekerültek a hegyről. Ahogyan a kavicsokat megcsiszolta a gleccser, abból látszik, hogyan kerültek le fentről, és hogyan munkálkodott rajtuk, míg leértek. Ezeken a köveken látszik, hogy egykor ez az egész környék csupa jég volt. A talaj amin ma járunk, amin ma olyan jól érezzük magunkat, egykor gleccser volt.

Ha továbbmegyünk északnak, ott még ma is találunk ilyen átformált köveket – Poroszországban, Németország egészen nagy területein –, ami arra utal, hogy egykor az egészet gleccser borította, ami északról folyt le ide. Ahogyan ma is egy bizonyos magasságig lefolynak a gleccserek, ugyanúgy történt ez régen is egész Németország területén.

Nem is olyan nagyon régen az emberek különösen kedvelték a nagy számokat és azt mondták: „Persze, Európa egykor tiszta jeges gleccser volt, de az nagyon régen volt, talán húsz-harmincmillió éve is van annak!” Ez azonban butaság. Megmutatom önöknek, milyen számításokkal jutottak erre az eredményre!

Mondjuk azt, hogy a mai napon megfigyelem az emberi szívet. Az emberi szív folyamatosan kis változásokon megy keresztül. Ha ugyanezt a szívet egy év múlva megvizsgálom, akkor egy kicsit merevebbnek találom majd, újabb egy év múlva még egy kicsit, és így kiszámolom, hogy egy évszázad alatt mennyivel lesz a szív merevebb, azaz milyen volt száz évvel ezelőtt. Mindezt kiszámolhatom. Azt mondom: itt ez a hétéves ember, a szíve háromszáz éve így és így nézett ki. Az a csekélység, hogy akkor még csak nem is létezett, nem zavar minket. Ha azt is okosan kiszámolom, hogy milyen lesz a szíve háromszáz év múlva, akkor is ott van az az apróság, hogy addigra ő már nem lesz életben.

Ilyen és ehhez hasonló számításokat végeztek, hogy megtudják, milyen volt Európa húsz-harmincezer éve. A gleccserperiódust erre az időre tették. De így nem számolhatunk. Olyan tudománnyal kellene rendelkeznünk, ami megmutathatná, milyen tudást nyújt éppen az a tény, miszerint tudjuk az emberről, hogy háromszáz év múlva már nem mint földi, fizikai lény létezik.

Az utóbbi időben a tudósok – mert ezen a területen ezt így kell mondani – egy kicsit okosabbak lettek és tisztázták, hogy talán mégsem volt az olyan régen, amikor itt mindent gleccser borított. Amikor Ázsiában a babiloni és asszír birodalom a fénykorát élte, Európában mindent jég borított. Elég, ha csak négy-ötezer évet visszamegyünk az időben, akkoriban egész Európát jég borította. Csak amikor fokozatosan eltűnt a jég, akkor kezdtek megjelenni és ideköltözni az emberek.

Nekik bizony nem ment itt olyan jól, mint a maiaknak. Már csak azért sem érezték nagyon jól magukat, mivel olyan helyről jöttek ide, ahol melegebb is volt és jobban is éltek. Ennek ellenére a nemrég még jeges területekre beköltöztek ezek az emberek. Emiatt viszont őket nem fenyegette a bölcsesség túlzott kedvelése, ami Ázsiából folyamatosan áramolhatott volna feléjük. Valami történt odakint a világmindenségben, aminek a hatására itt Európában egy tettre készebb, jobb kultúra kezdett kialakulni, mint amilyen Ázsiában kialakult volna. Mint látják, egész kultúrák függenek a kozmosz hatásaitól.

De nézzük csak tovább! Ha valakinek azt mondjuk: „tenger”, akkor arra gondol, hogy van egy pohár víz, amibe egy kis sót tettek, és kész a tengervíz. A tengervíz sós, tehát ha egy pohár vizet megsózok, akkor az már tengervíz. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Ha megfigyelnék az óceánt, mondjuk az Atlanti-óceánt, ha belenézhetnének, akkor azt látnák, hogy amikor eljön a nyár, akkor odabent néha szabályszerű hóesés zajlik. Havazás, ami átvonul az egész tengeren. De miről van szó valójában? Ha belenéznénk, nemigen mondhatnánk, hogy ez egy hatalmas terem, amit sós vízzel töltöttek tele. Nem. Odabent hóesés van. Honnan jön ez a „hó”? Ezekben a tengerekben élnek olyan nagyon kicsiny, egysejtű élőlények, amelyekből végtelenül sok van. Mindnek kicsi, likacsos háza, mészhéja van. Foraminiferáknak hívják őket. Amíg ezek a lények élnek, addig meglehetősen közel vannak a vízfelszínhez. Ha eljön az az évszak, amikor meghalnak, akkor a mészhéj üresen marad és lesüllyed a tenger fenekére. Ezek miatt a süllyedő mészhéjak miatt olyan, mintha havazna odabent. Pont úgy néz ki, mint idefent az igazi hóesés. Az egész tengerben havaznak a kis mészhéjak. Amikor aztán leérnek a tenger fenekére, akkor megváltozik a szubsztanciájuk és vörös agyaggá változnak. Ebből van a tengerfenék. Ezek a kicsiny lények életüket a mindenségből veszik, majd felépítik a tenger alját.

Éppen így van ez nálunk is, a levegőben. Mi nem a tengerben élünk. Mi a levegőn élünk. Amikor pedig télen esik a hó, akkor az száll le a földre, ami azután felépíti a talajunkat olyanná, amilyen. Mert ha nem lenne hóesés, akkor nem tudnának növények nőni a talajból. A talaj abból készül, ami a hóban van.

Uraim, az igazi hatásokat nem a szilárd részünk, még csak nem is a folyékony részünk éli meg, hanem a légnemű részünk. A lélegzettel szerezzük meg azt, ami akkor érkezik hozzánk, amikor télen leesik a hó.

Felvesszük mindazt, amit a csillagvilág küld nekünk, amikor télen hullik a hó, és ezek alkotnak meg minket helyesen. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a lelkünk képes legyen dolgozni a szerveinken, különben azok elsatnyulnak. Ha a testünket abszinttal terheljük meg, akkor kizárjuk magunkból a csillagvilágot. Akkor nem ér el több hatás hozzánk a csillagokból. Ennek viszont az lesz a következménye, hogy a testünk lerombolódik, mivel kizárólag a Föld hatásainak van kitéve.

Most már önök is látják, milyen óriási jelentősége van, hogy az abszinttal ne romboljuk le a testünket. De ezt be kell látni!

Most már azt is könnyedén elképzelhetik, hogyan halad előre a kultúra. Ázsiában nagyon bölcs emberek éltek. Sok volt bennük a lelki rész. De egyre inkább oda jutottak, hogy úgy használták ezt a lelket, mint valami tréfacsinálót. Csak belső vágyak kiélésére használták. Ekkor némelyikük elköltözött arra a környékre, amelyik nemrég még tiszta jég volt. Itt leszoktak erről a belső gyönyörről, és újra megszilárdították testüket. Így történt, hogy a keleti kultúra összekeveredett a nyugatival.

Abból, ami ma a gleccserekről lejön, láthatják, hogy valamikor itt alaposan lehűlt minden, hogy akik azután ideköltöztek, képesek legyenek megszilárdítani magukat.

Ezen alapul a római birodalom bukása is. Ez az a kor, amikor először terjed el a kereszténység. Ha a kereszténység csak a rómaiak között terjedt volna el, akkor lehetett volna belőle valami szép is. De mivel teljesen elpuhultak, az ázsiai kultúrának csak a töredéke maradt a birtokukban, így nem tudtak mit tenni. Ekkor jöttek az északi jeges területekről azok az emberek, akik már megkeményítették a testüket, aminek Róma bukása lett az eredménye. Ezek a szilárd testű emberek azután átvették ezt a szellemiséget.

Ez a történet arról szól, hogy hogyan buktak bele a rómaiak a népvándorlásba, amikor jöttek a germánok. Németek, franciák, angolok stb., akiktől e nemzetek mai leszármazottai is lettek. Alapjaiban ezek ugyanazok az emberek, csak például a franciákba egy kicsit több rómaiság keveredett. Az egész azon alapul, hogy ezek az északi emberek olyan helyről jöttek, ahol az egész világ hatását felvehették, míg a többiek nagy bölcsességükben már csak a Földből éltek. Tehát ezek az északi emberek azért jöttek, hogy ezt a világot megújítsák. Így függ össze a természet mindazzal, amit emberi történelemnek nevezünk.

De a római birodalom hatása a mai napig nagyon erős. Gondoljanak csak arra, hogy a 16-17. századig Közép-Európa egyetemein nem szólalhattak meg németül. A professzorok latinul tartották előadásaikat. Lassan nagyon különlegessé vált a nyelvhasználat, mindenki a latint beszélte, s csak sok idő elteltével jutottak oda, hogy használni kezdték az adott ország nyelvét. De azt, amitől az emberek olyan jól érezték magukat, még sokáig ápolták tovább, még ha csak a nyelvben is.

Gondoljanak arra például, milyen sokáig tartott az a szokás, hogy ha az emberek egy kicsit jobbnak akartak látszani, akkor franciául kezdtek el társalogni. Egész Németországban. Ez azért volt így, mert az emberek meg akartak őrizni valamit a régi római hatásból, legalább a nyelvben. Csakhogy azzal, ami a nyelven keresztül átöröklődik, átöröklődnek a rossz szokások is. A rómaiak elkezdték a belső gyönyörre használni a lelkiséget, nem pedig arra, hogy a testüket építsék fel vele. Ennek lett az öröksége az abszint, a kokain és a többi élvezet utáni vágyakozás. Olyasmit látunk itt, amit csak egy gyenge nemzedék tud létrehozni: gyenge utódokat, akik átadják magukat mindannak, ami egy nép hanyatlásához vezet. Akárhány szociális reformot is hoznak, azokból semmi sem lesz, ha nem jár helyes belátással. Ez a belátás pedig nem jöhet semmi másból, mint abból, hogy a tudományos és vallásos materializmust felváltja a szellemnek egyfajta befogadása. Ha az emberek képesek lennének ezzel a helyes megértéssel tekinteni mindarra, ami szellemi, akkor sok mindent belátnának abból, ami ma külsőleg ugyan mindenkinek világos, de valójában e nélkül nem látható.

De most térjünk át valami teljesen másra! Az úr, aki a méhekre vonatkozó kérdést feltette, tudtommal maga is méhész, így tisztában van azzal, hogy a sok hasonlóság mellett van különbség a méhek és a darazsak között. A darazsak életéről nemrég már beszéltem önöknek. A méhek élete ehhez hasonló, ugyanakkor igen sajátságos. Min alapszik ez?

Ez egyáltalán nem magyarázható meg anélkül, hogy az embernek ne lenne rálátása a szellemre. A méhraj élete rendkívül bölcsen van felépítve. Mindenki ezt mondja, akinek volt alkalma megfigyelni a méhek életét. Hogy a méheknek ugyanolyan tudományuk lenne, mint az embereknek, azt természetesen nem mondhatjuk, mert nekik nincs agyuk, míg az embernek van. Vagyis az általános világismeretet olyan módon nem tudják beépíteni a testükbe, ahogyan az ember. A kozmosz hatása azonban nagyon erősen befolyásolja az életüket. Az ember maga is rájöhetne, hogy milyen a méhek élete, ha figyelembe venné, hogy mindaz, ami a Föld környezetében van, nagyon nagy hatással van rájuk. A méhkas élete azon alapszik, hogy a méhek – sokkal inkább, mint a hangyák vagy a darazsak – összedolgoznak és minden munkát úgy rendeznek, hogy minden egymásba illeszkedjen. Ha arra akar valaki rájönni, hogy honnan ered mindez, akkor azt fogja látni, hogy a méhek teljesen elnyomják magukban azt, amit a többi állatnál nemi életnek nevezünk. A méheknél ez teljesen eltűnik.

A méheknél az a helyzet, hogy egyetlen vagy csak nagyon kevés kiválasztott nőstény gondoskodik az utódokról. A többieknél többé vagy kevésbé el van nyomva a szexualitás. A nemi életben tulajdonképpen az nyilvánul meg, amit szerelmi életnek nevezünk. A szerelmi élet viszont lelki eredetű. Mivel a lélek megdolgoz néhány szervet, ezért azok alkalmassá válnak arra, hogy a szerelmet kinyilvánítsák. Merthogy a méhraj egész szerelmi élete a királynőre korlátozódik, az összes többi energiát mind azzá a tevékenységgé alakítják át, amit az egész méhcsalád végez. Ezért a régi bölcs emberek – akik teljesen más módszerekkel jutottak a világ ismereteihez, mint ma – a kaptár egész csodálatos tevékenységét a szerelmi életre vezették vissza, amit a Vénusz bolygóval hoztak összefüggésbe.

Ha valaki megfigyeli a darazsak és hangyák életét, akkor azt látja, hogy ők kivonják magukat a Vénusz bolygó hatása alól. A méhek ezzel szemben teljesen átadják magukat a Vénusz hatásának, és szerelmi életük kiterjed az egész raj életére. Ez pedig egy igen bölcs élet. Különböző dolgokat már leírtam az utódok létrehozásáról. Öntudatlan bölcsesség van benne. Ezt az öntudatlan bölcsességet fejlesztik ki a méhek abban, amit tesznek. Így a méhraj egészében kifejeződik az a szubsztancia, amit mi érzünk, amikor szerelmesek vagyunk és a szívünk szerelmet érez. Az egész méhkast áthatja a szerelem. Az egyes méhek lemondanak a szerelemről, és így a szerelmet az egész raj fejleszti ki. A méhkaptár életét az értheti meg igazán [19], aki rájön, hogy a méhek olyan levegőben élnek, amit áthat a szerelem. Az pedig éppenséggel csak az előnyére van a méheknek, hogy ráadásul a virágoknak is azon részéből élnek, ami szerelemmel van áthatva. A méhek a virágok azon részéből szívják ki a táplálékukat – amiből mellesleg a mézet is készítik –, ami szerelemből áll, vagyis bizonyos mértékben a virágok szerelmét viszik be a kaptárba.

[19] Joseph Hyrtl (1811-1894) anatómiaprofesszor Bécsben

Vagyis a méhek életét a lélek oldaláról kell vizsgálni!

Erre a darazsaknál és a hangyáknál nincsen ekkora szükség. Ha az ő életüket vizsgáljuk, akkor észrevesszük, hogy az itt felvázoltaktól ők elkülönülnek, hogy a nemi életnek átadhassák magukat. A méh – az egy királynőn kívül – az a lény, aki azt mondhatja magáról, hogy lemondott az egyedi szerelmi életről, hogy a szerelem hordozójává válhasson. Vagyis a méhek a virágokból éppen azt viszik be a kaptárba, ami él. Ha nekiállnak ezt mélyen átgondolni, akkor rájöhetnek a méhkaptár titkára. A virágokban rejlő rügyező, pattanó szerelem, ami a virágban kiteljesedett, benne van a mézben is.

Tovább tudják vizsgálni mindezt, ha a mézet megeszik. Mit tesz a méz? Az abszint úgy kötődik a folyékony részekhez, hogy kiszorítja a légneműt, vagyis a lelket, ami miatt az ember gyönyört érez. A méz legfeljebb a nyelv gyönyörét növeli. Abban a pillanatban, amikor mézet eszünk, visszaáll a helyes összhang a folyékony és légnemű ember között. Semmi sem lehet jobb egy ember számára, mint az ételhez megfelelő mennyiségű mézet adni. A méhek csodásan gondoskodnak arról, hogy az ember lelke megtanuljon a lehető legjobban dolgozni a szerveken. Azt kapja vissza az ember, ha mézet eszik, amivel a lelkét jobb munkára serkentheti a testén. Ha az ember abszintot iszik, akkor élvezni akarja a lelkét. Ha mézet eszik, akkor a lelki részét úgy akarja előkészíteni, hogy az jól dolgozzon a szerveken, vagyis lélegezzen. Ezért a méhtartás olyasvalami, ami a kultúrát erősen fejleszti, mivel az embereket erőssé teszi. Az abszint ivása viszont olyasvalami, ami miatt az emberiség egyszer csak azon kapja magát, hogy kihalt.

Ha beláttuk, hogy a méhekre van a csillagvilág a legnagyobb hatással, akkor arra is rájöhetünk, hogy ez az a kerülőút, amivel mi magunk hozzáférhetünk ezekhez a hatásokhoz. Minden, ami él, egymással összedolgozik, ha a helyes módon kapcsolódik össze. Aki egy méhkaptárt lát, annak fennkölt hangulatban így kellene szólnia: „Ez az a kerülő út, amin át az ember felveheti a csillagok erőit, és derék emberré válhat. Aki viszont abszintot iszik, az mindenre alkalmatlanná válik.”

Nos, így juthat valaki oda, hogy az emberismeretből világismeretet kovácsoljon.

A bolygók és a fémek összefüggései, illetve gyógyító hatásuk

Van ma valakinek kérdése, amit szeretne, ha megbeszélnénk?

Kérdés: „Szeretném tudni, milyen volt a világ az ősi időkben? Vajon a fémek a Vénusz, a Merkúr és a többi bolygó hatásai folytán rakódtak-e le a Földön?”

Megtudhatjuk, hogy mit írnak a régi könyvek – az újakban ugyanis nem esik említés ezekről a dolgokról, kivéve a mi antropozófiai könyveinket –, vagyis hogy például a Vénusznak köze van a Földön lévő rézhez. Ezt egyszerűen csak el kell hinni, mert más nem igen tehet senki, mint hogy azt mondja: így tudták a régiek, ma meg nem igen lehet erről többet tudni.

Viszont ha már a fémekről beszélünk, akkor jól el kellene mélyednünk ebben a témában. Itt felhívnám szíves figyelmüket arra, hogy ezekről a dolgokról a modern tudomány szinte semmit sem tud. Egy időben, ami tulajdonképpen csak pár száz éve volt, nagyon sokszor gyógyítottak ilyenfajta gyógyszerekkel, mert tudták, hogy ha ez vagy az a zavaró tényező mint betegségtünet fellép, akkor melyik fémet vagy növényt kell használni.

Ebből az ismeretből nem sok maradt mára. Néhány szifilitikus tünet megjelenésekor higanykúrát alkalmaznak. Vagyis a higany nevű fémet használják. A mai orvostudomány ugyan képtelen megmagyarázni a higany hatásmechanizmusát, de használják, egyszerűen csak mivel látják, hogy hat. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem, hogy újabban más gyógyszerekkel helyettesítették, amiket széles körben elismernek, de hatásukban messze nem kifogástalanok. Az orvosok nagyon hamar kénytelenek lesznek visszatérni a higanyra.

Egy furcsa módszerrel bár, de meg lehet győződni róla, hogy a higany esetében az emberi gyógyító ösztön – nem a modern tudomány! – mennyire erősen hat. Vannak olyan vidékek – olyan helyekről van szó, amelyek pár évtizede még léteztek, de ma már szinte egyet sem találunk –, ahol ha valaki szifilisz jellegű betegségekben szenvedett, akkor gyógyító ösztönnel rendelkező emberek a következőket tették: olyan állatot fogtak, mint például a szalamandra vagy a varangyos béka, amelyek részben a föld alatt élnek. Megfogták, kiszárították és porították őket, majd beadták a betegnek. Ekkor az állatból gyógyszer keletkezett.

Ez aztán tényleg teljesen érthetetlennek tűnik. Ezt a rejtélyt csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy a varangy bizonyos környékeken segít a szifiliszes betegen, máshol meg nem. Ha utánanézünk annak, hogy mely környéken segít, akkor kiderül, hogy a higanyfeldolgozók környékén. Olyan környéken, ahol higany van, az állatok felveszik azt magukba, és így keletkezik ez a segítő hatás. Nem a varangy segít, hanem a higany, amit a varangy megevett, és ami beépült a testébe.

Két dolog látszik ebből: egyrészt, hogy létezik egy furcsa gyógyító ösztön, ami azokban az emberekben él, akiket még nem fertőzött meg túlságosan a modern tudomány, a másik pedig az, hogy mindaz, amit az élőlények a testükbe felvesznek – márpedig egy varangy is élőlény –, az egész szervezetben szétterjed. Így van ez az emberrel is, csak ott még magasabb szinteken is hat minden. Ha ezt most a higanyra akarjuk vonatkoztatni, akkor a következőt mondhatjuk.

A modern orvostudományban csak tényleg a legutóbbi pár évtizedben lett igazán olyan pocsék a helyzet. Amikor még kisfiú voltam, sokkal jobb volt. Élt akkoriban Bécsben egy kitűnő anatómus, bizonyos Hyrtl [20], aki még tudott valamit. Nem túl sokat, mégis valamit még értett a régi orvoslásból. A klinikáján fekvő betegei közül haláluk után azoknak a pácienseinek, akiken higanykúrát alkalmazott, egyszerűen összetörte a csontjait, hogy a tanítványainak megmutathassa, hogy a higany megült a csontokban. Vagyis, amit az ember felvesz a testébe, az szétterjed az egész szervezetében. Így van ez a többi élőlénnyel is, ezért alkalmazhattak olyan kiszárított varangyokat a szifiliszes betegek gyógyítására, amelyek testében higany volt található.

[20] Joseph Hyrtl (1811-1894) anatómiaprofesszor Bécsben

Most elmesélem önöknek, hogyan ismerték fel a higany gyógyító hatását szifiliszes betegeknél.

A következőképpen néz ki a naprendszer, ahogyan azt az iskolában tanítják:

Középen ott van a Nap. Legközelebb a Naphoz kering a Merkúr, egy egészen kicsi bolygó. Valamivel távolabb kering a Nap körül a Vénusz. A Merkúr tehát egy picike bolygó, ami nagyon gyorsan – úgy kilencven nap alatt – kerüli meg a Napot. A Vénusz már lassabb. A következő bolygó a Nap körül a Föld. Azután jön a Mars. A Mars után egy egész sereg kis bolygó kering a Nap körül: száz meg száz egészen aprócska bolygó. Egy egész planétasereget kellene rajzolnom. De ezeket nem kell figyelembe venni. Nincs akkora jelentőségük, mint a többi bolygónak. Ezután jön a Jupiter, és egészen távol, kint a Szaturnusz. Azután jön még – bár a két legutolsó bolygót csak a legutóbbi időkben fedezték fel – az Uránusz és a Neptunusz. Ezeket szintén nem kell felrajzolnom, mivel egészen messze kint keringenek, és olyan szabálytalan mozgásokat produkálnak, hogy a mai napig nem képes a tudomány őket igazán a többi bolygó mellé besorolni. Így keringenek a planéták a Nap körül.

A Föld körül pedig ott kering a Hold. Pont úgy, ahogy a többi bolygó a Nap körül. Ma a tudomány önmagában néz egy ilyen bolygórendszert, és nem veszi figyelembe, hogy az egyes bolygók milyen hatással vannak a Föld lényeire. Kiszámolják, hogy egy bizonyos időben egy bizonyos bolygó hol fog állni, és ha a távcsővel odanéznek, az valóban ott is van. Egyszerűen kiszámítható. Kiszámítható, hogyan kell állítani a távcsövet ahhoz, hogy egy bizonyos bolygó egy bizonyos időpontban láthatóvá váljék. Azt is ki lehet számolni, hogy egy bolygó milyen gyorsan mozog. Minden kiszámítható. Ilyen számításokkal foglalkoznak ma.

De még egyáltalán nem is olyan régen – hiszen a naprendszer számára pár ezer év nem olyan nagy idő –, talán két és fél- vagy három és félezer évvel ezelőtt, ugyanezekről a bolygókról a tudomány egészen másként gondolkodott.

Akkoriban felléptek olyan betegségek, amik a túl sűrű vér következtében emésztési zavarokkal jártak; mindjárt elmondom, hogy miért. Most nem fogjuk behatóan tanulmányozni ezeket a betegségeket, mert korábban egészen más jellegűek voltak, mint ma. De a betegség, amiről szó van, és amit megfigyeltek ezekben az időkben – nevezetesen Babilóniában, Asszíriában vagy Ninivében –, az az volt, hogy a sűrű vér következményeként rossz emésztés lépett fel, aminek a helytelen vérképzés volt az oka. A székletben is megjelent a vér. Ezek a tífuszhoz hasonló betegségek régen sokkal gyakoribbak voltak, mint ma. A régi orvosok, akik egyébként filozófusok is voltak, megvizsgálták ezt a betegséget, de nem úgy, hogy addig vártak, míg az érintett meghalt – mondjuk tífuszban –, mert azt gondolták, hogy a betegség szempontjából teljesen mindegy, hogy a test hogyan viselkedik a halál után, hiszen akkor már nehéz meggyógyítani. Másként jártak el. Megfigyelték, hogy azok, akiknek hányásos hasmenése, tífusza, dizentériája vagy hasonló betegsége van, bizonyos időszakokban jobban érzik magukat, bizonyos időpontokban viszont elképesztően rosszul vannak.

Azt mondták tehát: a tífuszos beteg állapota hol jobbra, hol rosszabbra fordul. Vannak bizonyos betegek, akik ha tífuszosak vagy dizentériások, vagyis ha kóros hasmenésük van, akkor szédülési rohamaik lesznek. Teljesen letompul a tudatuk. Ekkor a történet már elég szörnyű. Más betegek esetében azonban a fej rendben marad, megtartják a tudatosságukat, így ezeknél a betegeknél még lehet valamit tenni.

Ekkor úgy gondolkodtak tovább, hogy az ember nem csak a Földön él, nem csak a Földtől függ, hanem az egész világegyetemtől, s eszerint kezdték el figyelni. Fontoljuk csak meg: itt áll a Föld. (Teljesen elégséges a bolygórendszernek az az ismerete, amit ma tanítanak az iskolákban.) A Nap megvilágítja a Földet. Azt, hogy a Nap nagy hatással van az emberre, már leszögeztük, ezt a régi orvosok is tudták, nem is szenteltek ennek olyan nagy figyelmet. Megfigyeltek viszont olyan embereket, akiknek nagyon erős hasmenésük volt, bizonyos időpontokban nagyon szédültek, és teljesen zavartak voltak. Persze máskor is előfordult velük, hogy nagyon erős hasmenésük volt, de a fejük ennek ellenére mégis tiszta maradt, nem szédültek. A két eset azonban mindig különböző időpontokban lépett fel náluk, azaz bizonyos időpontokban a hasmenéssel lényegileg semmit sem lehetett kezdeni, mindenképp szédülni kezdett a beteg, s akár meg is halt, más időpontban viszont javulás állt be nála.

Elkezdték a csillagokat figyelni, és észrevették, hogy azokban az időpontokban, amikor a hasmenés és a tífusz tünetei enyhülnek, akkor a Vénusz mindig a Föld takarásában van. (Lásd a bal oldali rajzot!) Ha az ember a Föld másik oldalán van, akkor nem kap a Vénusz fényéből. A Föld eltakarja, a Vénusz fénye pedig képtelen áthatolni a Földön. Természetesen abból jöttek rá, hogy a Vénuszt a Föld takarja, hogy nem látszott. Tehát azt mondták: „Nézzünk meg egy tífuszos beteget abban az időpontban, amikor a Föld takarja a Vénuszt! Szent Ég, hiszen a tífuszos jobban van!”

Ha a Föld nem takarja a Vénuszt, és a bolygó fénye a Nap fényével keveredik (lásd a jobb oldali rajzot), akkor a tífuszos beteg nagyon rosszul van. Szédülni kezd, és nem lehet őt meggyógyítani.

Miután ezt már tudták, további megfigyeléseket végeztek. A Vénusz fénye áthatol a Földön. Valaminek lennie kell a Földben, ami megváltoztatja a fényét. Élő embereken kezdtek kísérletezni. Mi történik, ha ólmot kap egy tífuszos beteg? Nem történik semmi. Mindegy, hol áll a Vénusz, ha a tífuszos beteg vasat kap, akkor sem történik semmi. De ha rezet adnak neki, akkor a rézre nagyon különlegesen reagál a szervezete. Elmulasztja a szédülést, és a tífuszos jobban lesz. „Aha!” – mondták a régi bölcsek, – „a réz az, ami a földben van, és a Vénusz hatásával ellentétesen befolyásolja a tífuszt. Ha a Vénusz sugarai közvetlenül érik a tífuszost, az elősegíti a betegséget. De ha a beteg rezet kap, az megakadályozza ezt a hatást.”

Rájöttek hát, hogy a Vénusz a rézzel függ össze. Nem az történt, hogy az emberek spiritiszta szeánszokon transzba esve elmondták, hogy ha valaki tífuszos, akkor adjanak neki rezet, hanem olyan megfigyeléseket végeztek, amiket ma senki sem végez. Teljesen tudományos megfigyelések voltak ezek, bár ösztönösen haladtak előre. Ekkor azt mondták: „A földben lévő réz összefüggésben áll azzal az erővel, ami a Vénuszból a Földre sugárzik. Ez abból is látszik, hogy milyen különös hatása van erre a betegségre.”

Más megfigyeléseket is tettek. Nézzünk meg például egy látászavarban szenvedő beteget. Önök is tudják, hogy különféle szembetegségek léteznek, például szűk pupillák, ködös látás stb. Ezen a területen is hasonló kísérleteket végeztek, és azt találták, hogy ha a Föld takarja a Jupitert, akkor a szembetegek jobban vannak, mint akkor, ha a Jupiter fénye éri őket. Megint próbálkozni kezdtek: vajon mi van a földben, ami ellensúlyozza a Jupiter hatását? Rájöttek, hogy az erre megfelelő anyag az ón, mégpedig abban a formában, ahogyan azt a növényekből kivonják.

Egy idő után összeállították, hogy melyik bolygó hatásához melyik földi fém rendelhető hozzá: a Vénusz a rézzel van összefüggésben, a Jupiter az ónnal, a Szaturnusz az ólommal. Azt figyelték meg, hogy ha valakinek csontbetegsége van, ami ólommérgezésnél is fellép, annak van valami köze a Szaturnusz hatásához, és így összekötötték a Szaturnusz és az ólom hatását.

A Marsnak a vér betegségeihez van köze. Talán ezt volt a legkönnyebb felfedezniük: a Mars hatásaival a vas hozható összefüggésbe. A Holdhoz az ezüst tartozik, s bár a Hold teljesen más viszonyban van a Földdel, mint a többi bolygó, e téren mégis ellenpárt alkot vele, azaz hozzárendelhető egy fém.

A dolgok ilyenfajta látásmódja a későbbiekben teljesen eltűnt, bár nem kell azt hinni, hogy ez olyan régen volt. Mindössze három-négy évszázada nem tesznek ilyen irányú megfigyeléseket. A 13–14. században még nagyon is megfigyeltek hasonló dolgokat. Mit is mondtak tehát? Azt, hogy mindaz, ami ma a planéták között megoszlik, egykor egy nagy, közös őslevesben úszkált, egy ősködbe burkolva. Mindez így is van, csak nem kellene azt hinni, hogy ebből a ködből egyszerre minden értelem nélkül kialakulhatott volna valami. Különben az történt volna, amit a tanítóról meséltem, aki pörgeti a világmindenséget. Az emberek régen is tudták, hogy minden fel volt oldva egy őslevesben. Nem volt sem Nap, sem Hold, sem Föld. Minden ebben az ősködben úszott, s csak később váltak ki belőle.

A réz még ma is a Vénusz hatását hordozza. Amikor a Vénusz még az ősködben volt, különösen erős rokonságot mutatott a rézzel. Akkoriban alakult ki a Vénusz és a réz kapcsolata. Szintén ebben a ködben alakult ki a Hold és az ezüst szoros kapcsolata is.

Ez a tudás tehát nem valamiféle isteni kinyilatkoztatáson alapult, még csak nem is valamilyen autoriter diktáláson, hanem régi megfigyeléseken. Csak az utóbbi időkben, nevezetesen az utóbbi évszázadokban alakult ki az a különös körülmény, hogy a civilizált világ keveredik a vad népekkel, aminek egyik következménye a szifilisz.

Sokkal kevesebb volt a szifiliszes, amikor a népek és emberfajok még nem keveredtek egymással. Ezekre a betegségekre az a jellemző, hogy bár van egy kiváltó ok, ami elindítja a folyamatot, de utána már maguktól terjednek tovább. Fertőzővé válnak. De valami oka kell hogy legyen a keletkezésüknek. A szifilisz eredeti oka a távoli emberi fajok egymás közötti keveredése. A szifiliszt egyáltalán nem lehet elkapni, ha az ember bőrén nincs legalább egy kis sérülés vagy repedés. A szifilisznek be kell jutnia a vérbe ahhoz, hogy fertőzni tudjon. Például hiába juttatják rá a bőrre a szifilisz anyagát, sértetlen felületen nem tud fellépni fertőzés. Esetleg még akkor következhet be, ha a bőr valahol annyira vékony, hogy a fertőző anyag képes rajta áthatolni. Ebből érthető, hogy a szifilisz csak olyan helyen keletkezhetett, ahol idegen véranyagok találkoztak egymással. Természetesen ezek után a fertőzés folytatódik. De eredetileg akkor keletkezett, amikor a népek egymással keveredtek.

Érdekes lenne ezzel kapcsolatban megnézni a statisztikákat, hogy milyen mértékű a fertőzöttség Európa azon a területein, ahol több egzotikus ember fordul meg, és ahol nem lehet megakadályozni a szexuális keveredést.

A szifilisz elvétve korábban is előfordult, de erőteljesebb fellépése az újkorra tehető. Arra az időre, amikor erről a tudományról az emberek tudtak, így már léteztek megfigyelések arról, hogy a szifiliszes beteg jobban érzi magát, ha a Merkúr a Föld takarásában áll. Így megtalálták azt az összefüggést, ami a Merkúr és a higany között van. A különböző fémeket az idők folyamán összekapcsolták a különböző bolygókkal.

Merkúr – higany
Vénusz – réz
Jupiter – ón
Szaturnusz – ólom
Mars – vas
Hold – ezüst

Ekkor azt mondták: „Annak idején, amikor a ködben még minden oldva volt, a Vénusz-hatás volt az, ami előidézte a réz lerakódását a Földben. A Hold miatt pedig lerakódott az ezüst.”

Ezeket a megfigyeléseket természetesen lehetne folytatni. Nagyon érdekes, hogy bizonyos időközönként van egy bizonyos kör, akik ezt a tudományt el akarják titkolni. Léteznek ma még olyan könyvek, amiket meg sem ért az, aki nem olvasott antropozófiát, mivel nem tud vele mihez kezdeni. Mindenféle dolog van azokban a könyvekben, csakhogy az emberek nem tudják, hogyan kell őket olvasni. Egy svéd kutató megtalálta Basilius Valentinus egy könyvét, ami meglehetősen régi írás, és a kémia mai szemléletéből kiindulva kijelentette, hogy az egész, amit Basilius mond, teljességgel képtelenség. Alapvetően igaza van, ha azt mondja, hogy teljes sületlenség az egész, mert abban az értelemben, ahogyan egy mai kémikus ezeket a fémeket szemléli – a higanyt, a rezet stb. –, tényleg semmi közük nincs az emberhez. Vagyis aki ma a kémia tudományának ragyogó elméje, egyszerűen nem tud mit gondolni egy olyan könyvről, mint Basilius Valentinusé. Így igaza van, ha az egészet sületlenségnek tartja.

Valójában persze nem így van, hiszen mindezt Basilius Valentinus egy olyan korban írta, amikor az emberek még tudták, hogy a menstruáció körülbelül 28 naponként ismétlődik. A Hold 28 nap alatt telik meg. Olyan okosak azért voltak a régiek, hogy nem a Holdtól tették függővé, hogy a nők vérezni kezdenek, de azt mondták maguknak: „Ugyanaz az időintervallum, tehát valamikor kapcsolatban kellett állniuk egymással.” Mostanra ettől a hatástól megszabadult az ember. De azt az egyet azért még tudták, hogy a nő belső ritmusa épp olyan, mint a világegyetem Holdban manifesztálódó ritmusa. Ez volt az egyik.

A másik, amit tudtak, hogy ha egy nő, aki nagyon nehezen és nagyon sokáig szül, ezüstöt kap, az megkönnyíti a szülést. De azt is megfigyelték, hogy ha olyan nő szül, akinek hajlama van a nehéz szülésre, de a szülés idején a Hold valami miatt nem látszik, akkor könnyebb lesz a szülés. Ezért az ezüst hatását összekapcsolták a Holddal.

Ezért Basilius Valentinusnál a Hold szó helyett gyakran ezüst áll, és az ezüst szó helyett pedig Hold. Így aztán, ha az északi tudós azt olvassa, amit ez a könyv ír, akkor lehet bármily képzett a kémiában és tudhat mindent az ezüstről – hogy hogyan hat egy folyamatban stb. –, Basilius könyvét olvasva (miközben Basilius hol a Holdról, hol a fémről beszél ugyanazt a szót használva) nem igen fog tudni mit gondolni. Ez nagyon bonyolult. De a Basilius Valentinus-féle könyvek írója bencés szerzetes volt. A bencés szerzeteskolostorokban az ilyen és ehhez hasonló tudományokat nagyon magas szinten ápolták. A bencés szerzetesek nagyon bölcsek voltak ezekben az ügyekben.

Ma egy Mager atya [21] nevű bencés szerzetes utazgat szerte a német városokban, és előadásokat tart az antropozófia ellen. Németországban ahol csak teheti, fellép az antropozófia ellen – legutóbb Kölnben volt. Az ellenfelek mindig nagyon különbözőek. Ha egy jezsuita beszél az antropozófia ellen, az mégiscsak más, mint amikor egy bencés szerzetes teszi ugyanezt.

[21] Mager atya – Alois Mager OSB (1883-1946), lásd „Teozófia és kereszténység” című művét, Berlin, 1922

Ma az egyház természetesen elnyom egy olyan tudományt, ami túlmutat a Földön. Hogyan kezdődött ez egykor? Egyszer csak az egyház akkora hatalomra tett szert, hogy még a kolostorokban virágzó tudományokat is elnyomhatta. Ezekhez a tudományokhoz ugyanis sok idő kell, és ezek a szerzetesek sok idővel rendelkeztek. Kifejlesztették a régi tudományokat, amivel nagyon nagy szolgálatokat tettek az emberiségnek. Ám idővel elnyomták őket. Ez az elnyomás nagyon sokféleképpen jelentkezett.

A mai tudósok többsége, miközben ugyanúgy szidja ezeket a régi a tudományokat, még csak nem is tudja, hogy ő is ezeknek a szerzeteseknek a tanítványa. Ezek a monista szövetségesek természetesen az egyházat is szidják, de nem tudják, hogy ők maguk is az egyház tanítványai. Bizonyos értelemben a mai tudósok, a bencés és jezsuita szerzetesek tanítványai. Persze nem úgy, hogy kurzust vagy szemináriumot hallgattak volna tőlük, egyszerűen a mindennapi élet során tanulták meg mindezt. Egy ilyen esetben ezt természetesen figyelembe kell venni. Ebből az is világossá válhatott, hogy a Föld amelyen élünk és amiben ezek a kristályok és fémek megtalálhatóak, valamikor ugyanúgy kivált az ősködből. De mindaz, amit „odakint” a világegyetemben láthatunk, a Földben, a fémekben megmaradt. Ami kapcsolat egykor a Föld és a Vénusz között volt, az a rézben maradt ránk. Ezért van az, hogy ha valamely dologra a Vénusz különösen nagy hatással van, azt a hatást a réz gátolja, gyógyítja.

Különösen akkor nagyon erős a gyógyító hatás, ha ezeket az anyagokat a növényekből vonják ki. Amikor a fém már lerakódott a földbe, akkor megszilárdult. Ekkor veszít az erejéből, bár a fej bizonyos betegségeinél még mindig hatásos. De különösen akkor hatásos, ha az ember tudja, hogy van egy növény, aminek a levelében oldott állapotban rengeteg réz található. Ez persze igen kicsinyke mennyiség, mégis elmondhatjuk, hogy meglehetősen sok réz lelhető fel bennük. Ha ezekből a növényekből orvosságot készítenek, az különösen azoknál a betegségeknél lesz hatásos, ahol a vér sűrűségéből adódóan olyan emésztési zavarok lépnek fel, amik tífusz vagy dizentéria jellegűek.

Így függ össze a gyógyítás azzal, amit a növényekről tudhatunk. A dolgok többé nem úgy állnak, ahogy kellene, mert ha ma felütnek egy botanikai könyvet, akkor ott minden lehetőt elolvashatnak a növényekről, de hogy a levelekben, gyökerekben milyen ásványokat találunk, arról gyakorlatilag szó sem esik – esetleg néha mellékesen megemlítik. Pedig ez nagyon fontos, mert ebből tudhatnánk – és ez mutatná meg –, hogy az a növény, amelyik például rezet tartalmaz, egész növekedésében a Vénuszhoz kapcsolódik, vagyis védi magát a Vénusz ereje ellen. Saját Vénusz-erőket fejleszt ki magában, azáltal hogy felveszi magába a rezet.

Elmondhatjuk tehát, hogy a Föld egykor kölcsönös kapcsolatban volt mindazon bolygókkal, amelyek most a Nap körül keringenek, és ez a hatás a fémekben maradt vissza. Ez az, amit ezzel a kérdéssel kapcsolatban el lehet mondani.

Nagyon fontos volna, hogy az emberek újra végezzenek olyan megfigyeléseket, mint ezek. De sajnos nem vagyunk többé ugyanabban a helyzetben, mint régen, mert az ősi gyógyító ösztön már csak a birkákban, tehenekben és ökrökben maradt fenn, de az emberben nem. Az állatok gyógyító ösztöne kiválóan működik, ők ugyanis nem esznek meg olyasmit, ami ártalmas a számukra. Az embernek ez már nem megy. Már nincs ilyen gyógyító ösztöne. Ma már kerülő úton kell megszereznünk mindezt a tudást – a szellemtudomány segítségével –, amiből kiderülnek az összefüggések a planéták, a világegyetem és a Föld között. Az elején kell kezdeni. A legelején.

Például a következőt kellene mondani: olyan betegségekből kell kiindulni, amelyek az emberi altestet támadják. Akkor a következő felismerésre juthatunk: minthogy az emberi altestre legjobb hatással a növények virága vagy legfeljebb a levele van, ezért azok az anyagok gyógyítják ezeket a testrészeket, amelyeket ezekből a növényi részekből vonunk ki.

De ha például a növények gyökerét használjuk gyógyszerkészítésre, akkor azok olyan betegségekre lesznek jók, amelyek a fejjel állnak összefüggésben. A dolog ugyanis pont fordított az embernél és a növénynél. A virágnál a gyökér van lenn, a virág fenn. Az ember egy fordított virág. Az, ami a virágban a gyökérszerű, az az embernél a fej, ami pedig virágszerű, az inkább az alhasban van. A külső formán is látszik mindez. Az ember feje fent van, és a szaporodó szervei pedig lent. A virág gyökere lent van, kinő a földből, és a virágban, fent vannak a szaporító szervek.

A következő példa is megvilágíthatja mindezt: ha megnézzük az embert, és rávetítünk egy vele egyenlő nagyságú növényt – elkezdjük felrajzolni a fejnél a gyökérzetet, aztán jön a szár, majd a levelek, végül a virág pont az alhasi szervekhez kerül –, azt vesszük észre, hogy az emberben egy egész növény bújik meg. Csak éppen fentről lefelé nő. Bizonyos értelemben az ember is egy növény, egy fejre állított növény.

Azonban a helyzet az, hogy nem csak úgy néz ki, mintha olyan lenne, hanem ténylegesen van benne egy növény, ami természetesen az ember formájának megfelelően alakult. Most rendesen lerajzolom ezt a virágot. Rajzolok neki gyökérgumót, szárat, törzset. Egy rendes fa lesz belőle, ami fejjel lefelé áll. Ha hagyom egy kissé kiszáradni, meghalni, akkor megkapjuk az idegrendszert. Az idegrendszer ugyanis egy fordított virág, ami az emberben megbújik, és ami egy kissé mindig haldoklik.

Természetesen tudjuk, hogy a növények a földből nőnek ki. Először tél van, majd jön a tavasz és a nyár. A tavasz és a nyár előcsalogatják a földből a növényeket. A földben belül pedig ott a tél ereje. Ez adja a gyökér erejét. Aztán jön a nyár ereje, és a növény előbújik. A Föld környezetéből adódik, hogy a növények előbújnak.

Ott ücsörög a réz is a földben. A Nap nem tud mást tenni, mint hogy a földben rejlő növényeket előcsalogatja. Azután a növény védekezik a Vénusz ereje ellen, miután előbújt. A föld tél-erejéből és az egész világ nyár-erejéből nő ki a növény, egyesítve azokat.

Vagyis az ember fejében is meg kell lennie ennek a télerőnek, hiszen például egy kisgyermek az év bármely szakában megszülethet. Az ember fejében a tél-erőknek télen és nyáron is ott kell lenniük. Nyáron nem szerezhető meg a tél-erő kívülről. Vagyis egykor a régi időkben az embernek fel kellett vennie a tél-erőt a fejébe. Még az ősködben történt meg mindez, és azóta is továbbörökíti ezt az utódokra. Vagyis az emberi fej tél-ereje nagyon ősi időkből való. Az emberi fejet ugyanis már nagyon-nagyon régen kialakították, és azóta is megmaradt úgy, amilyenné akkoriban lett.

Itt újból beleütközünk abba, hogy az emberi fej rokonságot mutat azzal, ami a Földön már nagyon korán kialakult és megszilárdult. Menjenek egyszer ki a svájci őshegységekbe, és amit ott találni fognak, az nem más, mint gránit és gneisz. Ebben a gránitban és gneiszben a kovasav a hatóanyag, amit a kvarcban is megtalálunk. Kovasav, kovakő. Ez a Föld legősibb anyaga. Ez az, aminek rokonságban kell állnia a fej erőivel. Ezért bárminemű fejbetegségnél a leghatásosabb a kovakő, mivel akkor a fej lényegileg saját anyagát kapja vissza. Mert az emberi fej erői – a tél-erők – akkor keletkeztek, amikor a kova különleges szerepet játszott a Föld életében. Mindez még az „őslevesben” zajlott, a kova nem volt még szilárd, hanem folyékony, és ekkor alakult ki az emberi fej, ami megőrizte ezeket az erőket.

Így lehet következtetéseket levonni a Föld természettörténetéből. Ez még összefüggött azzal, amit kérdeztek. Ez az, amit ezzel kapcsolatban mondani akartam önöknek.

A viszontlátásra!

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam.

Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadássorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadássorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”