Ritmusok a kozmoszban és az emberben
Hogyan jutunk el a szellemi világ látásához?

Munkás-előadások IV. – 16 előadás Dornach – 1923. május 30. — 1923. szeptember 22.

Fejezetek:

• Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Az éteri és az asztrális munka az emberben és a Földön

• 1. előadás – Az ember visszatéréséről – Torna, tánc és sport – Dornach, 1923. május 30.
• 2. előadás – Az éteri és asztrális erők működése az emberben és a Földben – Dornach, 1923. június 2.
• 3. előadás – Vérkeringés és szív-mozgás – Szellemi észlelés a szemlencsén át – Dornach, 1923. június 6.
• 4. előadás – Fény- és színhatások a földi anyagokban és az égitestekben – Dornach, 1923. június 9.
• 5. előadás – Az őrangyal működéséről – Dornach, 1923. június 13.
• 6. előadás – A világháborús katasztrófa mélyebb okairól – Dornach, 1923. június 16.
• 7. előadás – A csillagegyüttállások hatása a Földre és az emberre – Dornach, 1923. június 25.

Hogyan jutunk el a szellemi világ látásához?

• 8. előadás – Az önálló gondolkodás és a visszafelé való gondolkodás kialakítása – Dornach, 1923. június 28.
• 9. előadás – A művi unalom létrehozása – A fizikai világ ítélkezésének megfordulása a szellemi világban – Dornach, 1923. június 30.
• 10. előadás – A belső becsületesség kifejlesztése – Dornach, 1923. július 7.
• 11. előadás – Beleéljük magunkat a külső világba – Táplálkozási kérdések: a burgonya, a cékla és a retek hatása – Dornach, 1923. július 18.

Ritmusok a kozmoszban és az emberi természetben

• 12. előadás – Emberi és kozmikus lélegzés – A Föld fény-lélegzése – Megtermékenyülés a növénynél és az embernél – A víz megtermékenyülése a villám útján – Dornach, 1923. július 20.
• 13. előadás – A lelkiismeret létrejötte az emberiség fejlődése folyamán – Születetlenség és halhatatlanság – Arisztotelész és a katolikus egyház tanítása – Dornach, 1923. július 25.
• 14. előadás – Tüdő-ismeret és vese-ismeret – Dornach, 1923. július 28.

A kultúra eredete és jelentése

• 15. előadás – A druidák bölcsessége – Mithrász-kultusz – Katolikus kultusz – A szabadkőművesek kultusza – A Keresztény Közösség kultusza – Dornach, 1923. szeptember 10.

Táplálkozási kérdések

• 16. előadás – A fehérje, a zsír, a szénhidrátok és a sók jelentősége a táplálkozásban – A burgonya hatása – Az antropozófia ellenfelei – Dornach, 1923. szeptember 22.
• Az előadások alapján készített jegyzetekről

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része. Az éteri és az asztrális munka az emberben és a Földön Első előadás

Az éteri és az asztrális munka az emberben és a Földön

1. előadás – Az ember visszatéréséről – Torna, tánc és sport – Dornach, 1923. május 30.

Dr. Steiner: Jó reggelt, Uraim! Mivel ma nincs mindenki jelen, igyekszem úgy beszélni, hogy a távollévők ne mulasszanak sokat. Talán van valakinek kérdése?

Egy kérdező a reinkarnációval kapcsolatban érdeklődik: hogy van az, hogy ma sokkal több ember él a Földön, mint régebben?

Egy másik kérdés: miért szeretnek az emberek forogni, akár tánc közben, akár más alkalommal? A kutya is, ha elszaladt, visszatér a kiindulási helyére, és aki eltéved az erdőben vagy ködös időben, az mindig ugyanoda érkezik vissza.

Dr. Steiner: Ez nagyon érdekes kérdés! Először az első kérdésre válaszolok, ami a reinkarnációra vonatkozik. Az antropozófiai szellemtudomány tanulmányozása közben megtudjuk, hogy minden ma élő ember átélt már számos földi életet, és előtte áll még egy sor földi élet. Egyszóval az emberi lélek mindig visszatér.

Nem szabad azonban azt képzelni, hogy ennek bármi köze lenne ahhoz, amit a régi időkben hittek, hogy az ember valamikor állati testben élt, vagy ehhez hasonlókat. Ilyet csak az ellenségeink állítanak. Erről szó sincs. Viszont két ellenvetést tehetünk az ember ismétlődő megtestesüléseivel kapcsolatban. A kérdező az egyik ellenvetésre utalt. Általánosan elterjedt nézet, hogy a Föld népessége sűrűsödik, hogy Európában ma lényegesen több ember él, mint például 150 évvel ezelőtt. Ugye, erre vonatkozik a kérdés?

Úgy gondolja tehát, hogy ha visszafelé követnénk a jelenleg a Földön élők előző életeit, akkor túl nagy szám lenne az eredmény? Akkor azt kellene mondanunk, hogy régen sokkal kevesebb ember élt a Földön, most pedig sokkal többen vagyunk. Hogyan lehetséges az, hogy az egykori emberek mai testben jelennek meg? Ez tehát a kérdés, amit gyakran feltesznek. Eszerint túl sok ember él ma ahhoz, hogy azt mondhassuk: már előzőleg is itt éltek.

Nos, kérem, erre vonatkozóan többféle dolgot kell tekintetbe vennünk. Vegyük elsősorban a statisztikákat. Ezeket csak bizonyos területekre vonatkozóan állítják össze, főleg ott, ahol a népesség feltűnően sűrűsödik. Ezáltal úgy tűnik, mintha a Földön élők száma állandóan növekedne, mintha, mondjuk, 3-4000 évvel ezelőtt csak kevés ember élt volna a Földön, most pedig rengetegen élnek itt. Számításokat végeznek, és megállapítják, hogy Európa népessége az utóbbi 150 évben megkétszereződött. Ebből arra következtetnek, hogy 2-3000 évvel ezelőtt rendkívül kevés ember élt a Földön.

Ez azonban szöges ellentétben áll az általunk ismert tényekkel. Felhívnám a figyelmüket a következőkre. Mintegy 2000 évvel Krisztus születése előtt a Nílus vidékén, Afrikában, Egyiptomban építették a hatalmas piramisokat, és szabályozták a Nílus folyását. Ha elgondolkodnak azon, mekkora embertömegre volt szükség például a szfinxek és más óriási méretű alkotások megépítéséhez, akkor úgy fogják találni: nem helytálló az a feltevés, hogy annak idején Egyiptomban csekély számú népesség élt. Ellenkezőleg: sokkal sűrűbben lakott terület volt, mint ma például Szászország vagy Belgium.

A történelmi tények tehát teljesen ellentmondanak annak az elképzelésnek, hogy minél távolabbi múltba nézünk vissza, annál kevesebb emberrel találkozunk.

Ezen kívül Ázsia távoli vidékein hatalmas csatornázási munkálatok folytak. Nézzük csak: ha ez Európa (rajzol), akkor itt van Afrika. Ez lenne a Nílus, ez Egyiptom, ott pedig Ázsia terül el. Itt folytatódik ez az óriási szárazföld. Itt élt az a nyüzsgő népesség, amely felépítette a piramisokat. Ázsiában van a régi Káldea földje. Bizonyára tudják, hogy a Biblia szerint Ábrahám Káldeából, Úr városából származott. Annak idején létezett tehát Káldea, és az országban az igen régi időkben óriási csatornázásokat végeztek – ennek egyes részei máig fennmaradtak –, amihez szintén embertömegek munkájára volt szükség.

Képzeljék el tehát – mert ezt tények bizonyítják –, hogy néhány ezer évvel Krisztus születése előtt Afrikában és Ázsiában mérhetetlen embertömegek éltek.

Azt is figyelembe kell venni továbbá, hogy amikor az európaiak eljutottak Amerikába és ott letelepedtek, akkor Amerika nem volt lakatlan. A régi bennszülött rézbőrű indián népesség azóta kihalt. De ha a fennmaradt építmények romjait nézzük, akkor rájövünk, hogy ott olyan nagyszámú népességnek kellett élnie, amellyel az európaiak nem is találkoztak.

Egyszerűen nem igaz tehát, hogy régebben sokkal kevesebb ember élt a Földön, mint ma. Vegyük csak figyelembe, hogy még a jelenlegi népességről sincsenek pontos adatok, legfeljebb egy bizonyos területre vonatkozóan mutatnak ki számokat az európai statisztikák. Ami például a kínai népességet illeti, a mai és az ezer évvel ezelőtti számok összehasonlításánál kiderül, hogy volt idő, amikor a Föld igen sűrűn lakott volt. Igaz, voltak olyan korszakok is, amikor a népesség csökkent bizonyos területeken, de ennek nincs különösebb jelentősége. Így hát megcáfolható az a nézet, amely szerint túl sok ember él ma ahhoz képest, hogy a régi időkben élt emberek megtestesülései legyenek.

De még valami másra is oda kell figyelnünk. A ma élő emberek közül akad olyan, aki halála és mostani újraszületése között ezer évet, a második talán ötszáz évet, a harmadik esetleg ezerötszáz évet töltött a szellemi világban, mielőtt újra leszületett a Földre. Vagyis a ma élő emberek nem voltak okvetlenül ugyanakkor a Földön, előző inkarnációjuk alkalmával. Előfordulhatott, hogy amikor éppen kevesebb volt a népesség a Földön, bizonyos lelkek odafönt kivárták, amíg újra többen lesznek.

A tényeknek mindenképpen megfelel tehát, amit a születésről és az újratestesülésről mondhatunk. Mivel az évek során tartott előadásaimmal kapcsolatban ismételten felvetődött ez a kérdés, már több alkalommal elmondtam: olyan ez, mint egy számtanpélda. Tegyük fel, hogy élt a Földön egy ember Krisztus után 800-ban. Krisztus után 1000-ben valahol élt egy másik ember. Most 1923-at írunk. Könnyen meglehet, hogy ez a két ember találkozik, mert az egyik rövidebb utat tett meg. Akik egyszerre voltak a Földön, nem biztos, hogy ugyanakkor jönnek vissza.

Amikor kevesebb lakója van a Földnek, ez azt jelenti, hogy kevesebb lélek jött vissza. Ha az ember nem fantáziál, hanem helyesen gondolkodik, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy a dolog nem egyszerűen úgy történt, hogy előbb két ember jelent meg, aztán négy, aztán hat és így tovább, hanem minél távolabbra megyünk vissza, annál világosabban látható, hogy a helyzet ütemesen, ritmikusan változik. Vannak időszakok, amikor sok ember él a Földön, és olyan korok, amikor kevesebben élnek itt. A kiindulópont sohasem egyetlen emberpár, ahogyan a Biblia mondja. Ilyen értelemben nem beszélhetünk „egy emberpárról”. Ha feltételezzük, hogy élt egyszer két ember, akkor mindig csak ők ketten lennének, a közbeeső időben pedig egyikük sem. De ez nem így van. A igazi tudomány ellentmond annak, amit a fantasztikus tudomány ma hisz.

Van azonban még egy másik tényező is. Nyilvánvalóan el kell telnie egy bizonyos időnek, amíg az ember újra leszülethet a Földre. Felvetődhet a kérdés: jó, de mikor? Ha az ember belemélyed ennek a kutatásába, akkor a következő derül ki: aki a Földön sokat foglalkozott a szellemi világgal, az halála után könnyebben illeszkedik bele a szellemi világba. Mivel sokat foglalkozott a szellemi világgal, viszonylag hosszú időt tölt a halál és az új születés között.

Bizonyára meglepi Önöket, amit mondok. Ez az ember valóban hosszú ideig tartózkodhat a szellemi világban, mert már sokat tanult róla. Akik sokat foglalkoztak a szellemi világgal, azok jobban tudnak ott fejlődni, hosszabb ideig maradnak ott, és csak később jönnek vissza. Ezzel szemben azok, akik csakis a materiális világgal foglalkoznak, viszonylag hamar jönnek vissza. Így aztán eltolódnak a dolgok. Ez is egy szempont. Van még egy másik ellenvetés is, amire már felhívtam a figyelmüket. Ez a következő: miért nem emlékszik az ember az előző megtestesüléseire?

Nos, ez olyan, mint amikor valaki azt mondja: az ember tud számolni. Ez vitathatatlan. Az ember tud számolni. De másvalaki azt mondja: bebizonyítom, hogy az ember nem tud számolni. Vajon hogyan? Nos, az illető hoz egy kis gyereket, aki nem tud számolni, pedig ő is ember.

Így van ez az előző földi életünkkel is. A ember fokozatosan meg fogja tanulni, hogy visszaemlékezzék előző földi életeire, ha folyamatosan tovább fejlődik a Földön. Ez is olyan valami, amiről a szellemtudomány azt mondja, hogy a jelen kor embere még nem jutott el odáig, hogy vissza tudjon emlékezni arra, amit előző életeiben átélt. Amit a szellemtudomány erről mond, az teljesen fedi a tényeket. Mint tudjuk, az ember reggeltől estig ébren van. Éber állapotában mindent átél, ami körülötte történik. Ha visszaemlékezik, akkor csak arra emlékszik, amit éber állapotban átélt. Gondoljanak csak arra, milyen gyorsan elfelejti az ember az álmait, amelyek – mint arra már utaltam – nem is feltétlenül jelentenek sokat.

Az ember tehát csak arra emlékszik, amit itt a Földön átélt, másra nem. Arra sem, amit alvás közben átél. Pedig alvás közben lényegesen többet élünk át, mint ébren. Csakhogy az ember a jelenlegi tudatával még nem tudja felfogni alvás-élményeit. Ha majd megszerzi az ehhez szükséges képességet – mert meg lehet szerezni! –, akkor tudni fogja, hogy alvás közben mérhetetlenül sokat élünk át. Általában ma még nem tudja ezt az ember. Jelenleg az a helyzet, hogy amikor az ember meghal, 2-3 nap múlva eltávozik tőle az, amit éber állapotban átélt. Úgy tűnik számára, mintha minden ébren elgondolt gondolata 2-3-4 nap múlva egyszerűen eltávozna tőle. És akkor megjelenik előtte mindaz, amit alvás közben élt át. Ez nagyjából a földi élet egyharmadát teszi ki.

Az ember tehát mostani földi életében sem tud még arról, amit legbelül átél. Akkor fog tudni róla, ha egyre jobban elmélyed a szellemtudományban. Ezért nem kell azon csodálkoznunk, hogy jelenlegi földi életünkben még a tudatunk alatt vannak az előző életünkben átélt események. A múltkor már említettem ezt a példát: ha a kézelőgombomat este leteszem valahová, anélkül hogy tudatosítanám magamban a helyet, akkor reggel ideoda szaladgálva fogom keresni, de ha határozottan emlékszem, hogy hová tettem a gombokat, akkor nem fogok ide-oda szaladgálni, hanem egyenesen odamegyek értük. Azon múlik, hogy tudatosan, átgondolva csinálunk-e valamit.

A régebbi korokban tudta az ember, hogy ismételten él a Földön, de évezredeken át nem gondolt erre mint szellemi tényre. Ezért nem tud visszaemlékezni rá jelenlegi életében. De eljön majd az idő, amikor emlékezni fog, ahogy a négyéves gyermek számára is eljön az idő, amikor tud majd számolni.

Most pedig rátérek a másik kérdésre. A emberben valóban van egy törekvés a körben forgásra. Ez nagyon helyes megjegyzés.

A következőkre kell felhívnom a figyelmüket. Már beszéltünk arról, hogy a kisgyereknek a felállást, járást, felegyenesedést, mozgást stb. meg kell tanulnia. Képzeljék el, hogy fekszenek az ágyban és alszanak, aztán felébrednek egy álom után. Álmában az ember nemcsak forgolódni, hanem repülni is képes. Rendszerint úgy történik, hogy az ember felébred, megszokta, hogy amikor ébren van, talajt érez a lába alatt, vagy egy széket, amin ül. Ágyban fekve ritkán fordul elő, hogy talpával az ágy végéhez ér, tehát talpa nem támaszkodik semmihez. Így egészen szokatlan helyzetben ébred fel. Azt hiszi, hogy a levegőben van és repül. Ez egy hiedelem.

Térjünk rá arra, hogy ha a kisgyereknek előbb meg kell tanulnia a felállást és a járást, akkor ez a felegyenesedett tartás nem sajátja a születésétől fogva. Ezt meg kell tanulnia. Felvetődik a kérdés: honnan van ez a felegyenesedés? Mit csinálunk, amikor járunk? Gondolkozzanak csak el azon, hogy mit csinálnak akkor! Tegyük fel, hogy ez a Föld felszíne.

Ha itt eleresztünk egy követ, az a Földre esik. Miért? Azt mondjuk: mert a Föld vonzza. Hogy ez pontosan így van-e, mintha a Föld egy fonálon magához húzná, azon érdemes elgondolkodni. Erről is beszélhetünk egyszer. Mindenesetre működik egy erő, amely lehúzza a követ, máskülönben nem esne le. Bárhol is legyen a kő, merőlegesen esik le a Földre.

Igen, azt is meg kell tanulnunk, hogy ebbe beleilleszkedjünk. Bele kell illeszkednünk a függőleges helyzetbe, ha emberek vagyunk. Egész fizikai testünknek nem lenne értelme, ha nem illeszkednénk bele a függőleges vonalba. Az állatok nem követik a függőleges irányt, ők mind a négy végtagjukon járnak, és lábujjaik is különböznek az emberi kéz ujjaitól.

Ha azt akarjuk tehát, hogy fizikai testünknek értelme legyen, akkor feltétlenül szükséges, hogy függőleges helyzetbe illeszkedjünk. De vajon, ami a fizikai testnek szükséges, az szükséges-e az étertest számára is? Beszéltünk már arról, hogy nemcsak szemmel látható, kézzel tapintható fizikai testünk van, hanem van egy finomabb étertestünk is.

Ennek az étertestnek nem kell ilyen módon alkalmazkodnia. Megtarthatja a maga szokásait. Milyen szokásokat?

Mint tudják, a Föld gömbölyű, ezért váltakoznak rajta a nappalok és az éjszakák. Mi által váltakoznak? Ha teszem azt, itt a Nap (rajzol), amikor a Nap sugarai így beérik a Földet, akkor ezen az oldalon nappal van. Állandóan nappal lenne, ha a Föld nem forogna. Ha ez a félteke átkerül a másik oldalra, akkor azon az oldalon éjszaka van és a másikon nappal.

Nappal és éjszaka tehát azért váltakozik, mert a Föld forog. Gondolják csak el: az ember éterteste, ez a finom test gyermekkorban nem illeszkedik a függőleges helyzethez, hanem mindig követni akarja a Föld forgását. Ez az étertest mindig a Föld körül akar mozogni, ilyen akar lenni, ezt a mozgást akarja végezni. Ha az étertest nem akarná végezni ezt a mozgást, akkor az ember – ha a Föld forgásának irányába menne – mindig meg akarna fordulni, mert a kapott lökés fájdalmat okozna. Az emberben kell lennie valaminek, ami állandóan követi a Föld mozgását, mert különben mindig mindene fájna.

Ebből látható, mennyire nem gondolkodik a jelenlegi tudomány. Tudja jól, hogy a Föld forog, és nemcsak azt a mozgást végzi, amit a fizikai test végez amikor alkalmazkodik a függőleges helyzethez, de akkor nincs test, amely követné ezt a mozgást. Ez a helyzet.

Képzeljék el, hogy elájulnának. Ebben az esetben fizikai testüket és étertestüket elhagyja valami, ami tulajdonképpen lelki-szellemi: az én és az asztráltest. Közben érzik, hogy az étertest forogni akar. Lelkileg-szellemileg úgy forognak, mint amikor felébredéskor úgy érzik, nincs talaj a lábuk alatt. Tehát ha valaki elájul, akkor először szellemileg forog. Szédülés esetén csak a lelki tényező forog. Ha semmire sem gondolva elindul valamerre az ember, akkor gépiesen csak a fizikai testet mozdítja. Nem gondol a járására, különösen akkor nem, ha mondjuk, köd van az erdőben, hiszen nem tudja, merre menjen. A fizikai test egy bizonyos ponthoz igazodik, néha nem is tud erről. De az út maga egy meghatározott pont felé irányítja. Ha köd van, akkor az ember nem lát semmit, akkor a fizikai test nem ismeri ki magát. Az étertest viszont a saját mozgását akarja követni, az pedig körkörös. Körmozgást végez, és magával viszi a fizikai testet! Ha csak álmodunk vagy szédülünk, akkor az asztráltest végzi a mozgást. De menet közben az étertest a fizikai mozgást belevonja a fizikai testbe, és ezt követjük. Ebből látható, hogy az étertest nem földhöz kötött. Az étertest az emberben nem vesz részt abban, ami a Földön van.

Gondolják csak el: az ember születése és halála között földi lény. Itt kell dolgoznia. De – mint tudják – nem lehet mindig dolgozni. A fizikai test elhasználódik. Az ember mozgatni akarja ugyan fizikai testét, de nem úgy, ahogyan a fizikai test alkalmazkodott a Földhöz: az étertesthez akar igazodni. Az étertest azonban körben akar mozogni, és ekkor az ember táncol. A szokásos tánc egyszerűen azt jelenti, hogy az ember nem a fizikai testét akarja követni, hanem az étertestét. A táncolási vágy éppen arra való, hogy az ember el tudja felejteni fizikai testét, és olyan lénynek érezze magát, amely a világhoz tartozik.

Belső érzése szerint az ember túlságosan is a világhoz szeretne tartozni, és étertestét szeretné követni. Tulajdonképpen többnyire nem szeretne úgy mozogni, ahogy azt a Föld megkívánná tőle, hanem szívesebben követné az étertestét. Nagyon örülne, ha sokat foroghatna körbe, ahogy az az étertestnek megfelel. Az embernek tehát hozzá kell szoknia a Földnek megfelelő mozdulatokhoz. Ezeket a mozdulatokat tanítják a nevelés folyamán, ez a torna. Miért tornázunk? A tornának az a célja, hogy az ember jobban tudjon alkalmazkodni a Földhöz, hogy jobban függetlenítse magát étertestétől, és ne azt kövesse. De ahhoz, hogy az ember ne idegenedjék el a nagyvilágtól, a külvilágtól, olyan mozdulatokat is kell végeznie, amelyek nem kötik a Földhöz.

Mint tudják, mi most a materializmus korában élünk. Azok, akik leginkább vonzódnak a materializmushoz, Nyugaton élnek. Az ősi kultúrával rendelkező, napkeleti, ázsiai emberek nem vágynak különösen arra, hogy a Földhöz tartozzanak. Ők siralomvölgynek tekintik a Földet – sokkal inkább, mint a keresztények. A Keleten, Ázsiában élő ember szeretne a lehető leggyorsabban eltűnni a Földről.

De a nyugati ember nagyon-nagyon szereti a Földet. Ha nem is mondja ki, de legszívesebben mindig a Földön maradna. Ezért aztán azt szeretné – most közbevetőleg el kell valamit mondanom Önöknek. Az étertest az égitesteknek megfelelően akar mozogni. Az égitestek körben forognak, a Föld is körben forog. Az étertest is szeretne körforgást végezni, azonban a fizikai test ki akar lépni ebből a körből. Kemény munkával ki tud törni a körből. De tegyük fel, hogy a nyugati jólétben élő ember nem végez kemény munkát. Mi a helyzet? Kényelmetlennek érzi, hogy az étertest állandóan piszkálja. Az ilyen bifsztek-evő embert folyton piszkálja, kínozza az éterteste, és szeretne kerek mozdulatokat végezni, szeretné követni az égitestek kerek mozgását. A mindenségit, ez aztán kellemetlen! Az étertest folyton táncolni akar, szép kerek mozdulatokra törekszik – de a bifsztek-evő nem tudja követni. Edzeni akarja tehát fizikai testét, hogy legyen ereje ellenállni az őt körbe húzó étertestnek – elkezd sportolni. Nemcsak tornázik, hanem sportol is. A sportolás eredményeként az ember teljesen eltávolodik étertestétől, és csakis a fizikai-földi mozgásokat követi. Egyre jobban kötődik a Földhöz, és mindinkább eltávolodik a szellemi világtól.

Ne gondolják, hogy az ember csak akkor távolodik el a szellemi világtól, ha nem gondolkodik róla; akkor is eltávolodik tőle, ha túl sokat sportol, és ezáltal fizikai testét elvonja az étertesttől. Ez borzasztó az ember számára, sőt, mondhatnám, aggasztó dolog. Minél többet sportolnak az emberek, annál inkább megfeledkeznek a szellemiségről, és haláluk után nagyon hamar vissza is jönnek a szellemi világból. Úgyhogy ha mindaz, ami nyugaton van, nem kapna némi szellemiséget, akkor a Földet fokozatosan csak olyan emberek népesítenék be, akik már nem is akarnak visszatérni a szellemi világba. De akkor előbb-utóbb csak olyan emberek élnének a Földön, akik azt tönkretennék. Lassacskán ez el is kezdődik. A jelenleg élő emberek ezt már erősen érzik. De ha az emberek már egyáltalán nem akarnak étertestükhöz igazodni, csakis a fizikai testükhöz, az szörnyű állapotokat fog eredményezni a Földön. Ezen megint csak a szellemtudománnyal segíthetünk. Ez azáltal lehetséges, hogy az embert a fizikai testhez láncoló, a földi létet hangsúlyozó mozdulatokkal szembe másféle mozgást helyezünk.

Manapság az ember számára a földi lét a legfontosabb. Miután Önök már sok előadásomat hallották, bizonyára megértik, hogy az embernek – anélkül, hogy nyárspolgár lenne – vérzik a szíve bizonyos dolgok láttán.

Az elmúlt nyáron például Angliában jártam. Amikor onnan elutaztunk, egész Anglia izgatottan várta az esti lapokat egy nagyon fontos hír miatt. Mi volt ez a fontos esemény? A futballmérkőzés eredménye!

Most éppen Norvégiából jöttünk vissza. Sokan kísértek ki minket a vonathoz, ahol már alig lehetett megmozdulni a rengeteg ott tolongó embertől. Amikor a vonat elindult, felharsant a „hurrá, hurrá” kiáltás. A következő állomáson „éljen, éljen” kiáltással fogadták a vonatot. Persze ez nem nekünk szólt. Megtudtam, hogy futballisták utaztak a vonaton, akik Közép-Európából érkeztek északra, és most utaztak haza.

Mi érdekli ma az embereket? Nem annyira egy olyan esemény, amelytől sok millió ember jóléte függ, mint a fizikai testet az étertesttől elvonatkoztató dolgok. Az ember lassan földi állattá válik.

A világszerte elterjedt és egyre jobban terjedő mozgásokkal másfajta mozgást kell szembeállítanunk: az euritmia mozdulatait. Ezek az étertesthez igazodnak. Láthatóak lesznek általa az étertesttel véghezvitt mozdulatok. Ha a sportot nézik, azt a mozgást látják, amit a fizikai test visz véghez.

Ez rendkívül fontos, mert ezzel egyidejűleg nő a vágy a sport iránt. Nem akarok általában a sport ellen szólni. Ha olyan emberek sportolnak, akik ezen kívül munkát is végeznek, akkor helyénvaló a sport, mert a munka közben több természetellenes mozdulatot kell megszokni. Ha a sportba a fizikai embernek megfelelő természetes mozdulatokat viszünk bele, akkor helyénvaló ez a fajta felüdülés. De mi ez a mai sportolás, amelyen olyan emberek vesznek részt, akiknek nincs is szükségük felüdülésre? Akadnak manapság olyan sportolók, akik reggel elmennek a templomba és imádkoznak: „Hiszek egy Istenben…” Aztán kimennek a sportpályára. Ott ugyan nem foglalják szavakba, de amit tesznek, az körülbelül így fogalmazható meg: „Nem hiszek egy Istenben, aki megajándékozott egy étertesttel, ami nem érdekel. Húsban és csontban hiszek, ez az én boldogságom!” Látják, uraim, ez a tudat alatti szükségszerű következménye annak, ami ma történik. Nemcsak attól materialista valaki, hogy azt mondja, hallani sem akar szellemiségről, hanem amint láttuk, attól is, hogy olyan dolgokat művel, amelyek az egész embert elszakítják a szellemtől.

A korábbi kérdésre azt válaszolhatom: ha valaki eltéved az erdőben a köd miatt, akkor előfordul, hogy étertestét követi. Ez nem olyan nagy baj, hiszen visszaérkezik oda, ahonnan elindult. Ha az ember forog, az sem olyan nagy baj; ide-oda ingázik az étertest és a fizikai test között. Ez azért van, mert az ember mindkettőhöz tartozik, mindkettőt fejlesztenie kell. Ennek ez a magyarázata. De nyugaton ma általános az a hajlandóság, hogy az ember el akar szakadni étertestétől, és kizárólag fizikai testét akarja követni. Ennek eredménye a tulajdonképpen káros, szörnyű materializmus. Mert a gondolati materializmus nem a legkárosabb. A legkárosabb az a materializmus, amely az embert az állat szintjére süllyeszti. Ez a meggondolandó.

Mi sem könnyebb, mint azt mondani: ez az ember egy nyárspolgár, a sport ellen lázít, pedig a sport nagyon hasznos. De én nem lázítok a sport ellen. Hadd sportoljon, aki akar, hiszen az ember szabad lény! De teljesen tönkreteszi magát mint embert, ha csak a sport felé fordul.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy széles körben érvényes az, amit A szociális kérdés lényege című könyvem első fejezetében leírtam. Természetesen azt gondoltam, amikor azt írtam: úgy írok, hogy az emberek elgondolkodjanak rajta. Sajnos, nem így történt. Nem gondolkodtak el, és a könyvet nem is értették meg. Többek között azt írtam: igen, van egy nagy, demokratikus proletármozgalom, de ha jobban odafigyelünk, azt látjuk, hogy a legtöbb proletár ma azt utánozza, amit régebben a polgároktól látott. Hasonlóképpen utánozzák a tudományt is; mindent tudománynak tartanak, amit az egyetemeken hallanak. Többnyire a szocialisták az elsők, akik azt mondják: szakértőkből álló kollégiumra van szükség stb. Ami pedig a sportot illeti, az természetesen polgári találmány, amit lehetőleg szintén utánoznak. Persze ez nem sikerül teljes mértékben, de a szemléletet átveszik, utánozzák, és az egyedül üdvözítő dolognak tartják. Pedig a proletármozgalomból csak akkor lehet valami, ha saját impulzust kap, és nem utánozza a korábbi társadalmi osztályokat. Ezért mondtam el Önöknek mindezt. Minden téren látható, hogy sajnos éppen a proletármozgalom kerül a tekintélytisztelet hatása alá. Ezért írtam le ezeket a dolgokat a könyv első fejezetében, és azt reméltem, hogy az emberek elgondolkodnak rajta.

De természetesen a sportolók nem szeretnek gondolkodni. Gondolkodni ugyanis csak az étertesttel lehet. Akárhogy is erőlködnek, a fizikai testtel nem tudnak gondolkodni. Ezért arra a kérdésre, hogy húst vagy csupán növényeket együnk-e, hogy jobban tudjunk gondolkodni, csak azt válaszolhatom: táplálkozással nem lehet serkenteni a gondolkodást – azt csak az étertest által lehet. Ezért az étertesthez kell fordulni.

Mint láttuk, az étertest azáltal jelzi jelenlétét az emberben, hogy az ember kerek mozdulatokat akar végezni, hogy táncolni szeret, vagy hogy körbe jár, amikor eltéved. Nos, uraim, aki élt már Bécsben, az tudja, hogy a bécsiek szeretnek szórakozni, jó kedélyű, könnyed emberek. Bécsben van a Práter. Ez egy óriási vidámpark. Általában vasárnap mennek az emberek a Práterbe, kivéve azokat a semmirekellőket, akik naponta odajárnak. Lehet ott kapni virslit, látható mindenféle mutatvány. A Práteren belül utak vezetnek, egészen különösen megtervezett utak. Ezeket úgy tervezték és építették meg, hogy mindig visszavezetnek a kiinduló ponthoz. Az ember végigmegy egy hosszú úton, valahol betér az erdőbe, és egy idő múlva ott van, ahol volt: a virslis bódénál vagy a céllövöldénél. Így szerkesztették meg az utakat. Persze ez nem úgy történt, hogy a tervezők elhatározták: „Idecsalogatjuk a bécsieket, hogy jól érezzék magukat”, de az érzéseikre hallgattak, amikor úgy építették meg az utakat, hogy az ember köd nélkül is visszaérkezzék oda, ahonnan elindult. Olyan körbe vezető utakat építettek, amilyeneket az étertest akar, és az ember úgy érzi, eltávolodott a fizikai testétől, ez pedig kellemes közérzetet okoz. Jó közérzetet teremt ugyanis, ha körben járunk.

Jó közérzetet okoz az is, ha az út maga is körbe vezet. Akik megépítették a Prátert, azok igyekeztek ilyen jó közérzetet teremteni a bécsieknek, hogy étertestük jól érezze magát, amikor újra meg újra a virslis bódéhoz érkeznek. Ezt nagyon ravaszul tervezték el, és még ma is így van. Megnézhetik, hogy az utak ilyenek. Nem lehet eltévedni, mert az ember körben jár, forog. És e forgás, különösen, ha az egész vasárnap délutánt így töltik, valóban jó közérzetet teremt.

Ez természetesen sokkal ártatlanabb jó közérzet, mint ami más dolognak köszönhető, amikor szintén megszűnik a tájékozódási képesség. Például, ha valaki késő este hazajön, és nem tudja biztosan, berúgott-e vagy sem, akkor az ágyára teszi a kalapját. Ha egyet lát, akkor nem rúgott be, ha kettőt lát, akkor berúgott. Ez azért van, mert akkor az asztráltest forog. Ha az ágyban fekvő ember berúgott, akkor forog az asztrálteste. Ha azonban valaki szellemibb módon, a körben járás révén bevonja az étertestet, akkor az étertest forog. Ez a forgás ártatlanabb módja.

Az ivászat az asztráltestre hat, a forgás az étertestre. A különbség világosan látható. Az ittas ember nem úgy forog, mint az, aki körbe vezető úton jár. Számára minden forog, mintha asztrálteste lenne maga a Földgolyó; úgy forog, mint a Föld. Ekkor az asztráltest forog.

Amikor az emberek táncolnak vagy a bécsi Práterban keringőznek, akkor az étertest forog, és magával viszi a fizikai testet; ez az ártatlanabb dolog. Azt mondhatjuk: aki táncol, annak az éterteste forog, aki pedig részeg, annak az asztrálteste. Aszerint, hogy mit csinál egy ember, meg lehet különböztetni: az étertest vagy az asztráltest működik-e közre.

A mai tudomány még nem foglalkozik ilyen dolgokkal. Ezért nem tud választ adni a civilizáció nagy kérdéseire, mert az emberek nem tudják, hogyan kell kezelni ezeket a dolgokat, hogy ne váljanak teljesen embertelenné. Mert az emberiség egyre állatibbá válhat.

Nos, az emberiségnek be kell fogadnia valami szellemit. Meggyőződésem, hogy akik munkájuk révén megismerik a Földet, vágyat fognak érezni a szellemi megismerésre, és fokozatosan megértik majd, hogy a szellem ápolása mennyire szükséges.

Ma ezeket akartam elmondani. Még vissza fogunk térni ezekre a kérdésekre.

2. előadás – Az éteri és asztrális erők működése az emberben és a Földben – Dornach, 1923. június 2.

Legutóbbi fejtegetéseimhez szeretném hozzáfűzni, hogy valójában mi a helyzet akkor, ha az embert olyasmi támadja meg, mint például a szürke hályog vagy a fekete hályog a szemen. Ettől a szem használhatatlanná válik. A embernek kezdetben az a benyomása, mintha valami villogna a szeme előtt, azután egyre homályosabban lát, míg végül már semmit sem lát úgy, ahogy korábban.

Mi a hályogképződés szellemi alapja? Az, hogy aminek a szemben olyan átlátszónak kellene lennie, mint az üveg, az átlátszatlanná válik. Ha az ablakra átlátszó üveg helyett nem átlátszó papírt vagy kartont teszünk, akkor nem lehet többé kilátni az ablakon. Így van ez a hályogos szemnél is: aminek átlátszónak kellene lennie, az átlátszatlanná vált.

Nézzük csak meg közelebbről! Már többször lerajzoltam a szemet. Így nő ki az agyból, a koponyából (rajzol). Ilyen lenne oldalnézetben. Elöl egy kiálló rész védi a szemet, bent vérerek és a látóideg foglalnak helyet. Itt futnak össze.

Van még valami a szemben, ami olyan, mint egy izomkezdemény. Ez tartja azt, amit lencsének nevezünk. A szemen belül tehát ez az izom tart egy apró, átlátszó, lencse alakú testet. Képzeljenek el egy kicsi, átlátszó lencsét, amelyen keresztül kell nézni. Szemből ilyennek látszik (rajz), és az kell, hogy át lehessen látni rajta. Ez teljesen érthető. Ahhoz hogy lássunk, átlátszó szemre van szükségünk. A szemnek átlátszónak kell lennie. Ha az ember belegondol, akkor rájön: nem a szem az, ami lát, hiszen ahhoz, hogy lássunk vele, átlátszónak kell lennie. Ha valamivel összekenjük az ablaküveget, akkor nem látunk át rajta. Igen, mi vagyunk azok, akik átlátunk az üvegen, nem az üveg lát, hanem mi látunk át rajta. Hasonló módon, nem a szem lát, hanem az emberben van valami, ami átlát az átlátszó szemen.

Mi történik, amikor az ember szeme hályogos lesz? Ekkor a szemben lévő lencse átlátszatlan lesz. Nagyon apró ez a lencse, apró és átlátszó. A hályogos megbetegedésben szenvedő ember lencséje viszont fehér, tejszerű, nem átlátszó. Az egészséges szem szép, átlátszó lencséjét így rajzolnám le, a tejszerű átlátszatlan lencsét pedig így. (rajzol)

Az ilyen dolgoknál nagy előnyt jelent az emberi test egyes részeinek rugalmassága, legalábbis sok vonatkozásban. Ha például egy hályogos szembe egy bizonyos irányban belevágnak, akkor ez az izom érvényesíti rugalmasságát, és a lencse – amelyet egyébként az izomzat tart – kiugrik, ha itt lyukat vágnak. Képzeljenek el tehát egy hályogos szemet, amelybe egy bizonyos módon belevágnak. Ezek a műtétek viszonylag egyszerűek, mert a test a segítségünkre siet. A lencse kiugrik. Az átlátszatlanná vált lencsét kézbe lehet venni. Most aztán végképp nem lát az illető, miután kivették a szemlencséjét, hiszen arra szükség van a látáshoz. Mindjárt megmagyarázom, hogy miért.

Miután az illetőt megoperálták, kivették a szemlencséjét, megint világos lesz körülötte minden, holott a műtét előtt már semmit sem látott. Újra lát, de lencse nélkül csak nagyon távoli dolgokat. Nincs elég látóereje. Használhatatlan szemet kapott tehát, mert a közeli tárgyakat nem látja.

Az ily módon megműtött embernek szemüveget – mesterséges lencsét – adnak. Korábban a szeme belsejében volt a lencse, most mesterséges lencsét kap. Ennek segítségével a közeli dolgokat is újra látja. A lencse tehát, amely azelőtt a szemében volt, helyettesíthető egy átlátszó üveggel. Ez természetesen nem olyan tökéletes, mert nem él. A lencse él, mozgatható, aminek megvannak az előnyei. De szükség esetén ki lehet emelni az átlátszatlanná vált lencsét, és szemüveggel lehet helyettesíteni. Az ember újra lát, hála a szeme elé tett üvegnek.

Ily módon pontosan érthető, hogy áll a helyzet a látással: az ember szemében van egy, a látáshoz szükséges készülék, ami szükség esetén egy külső eszközzel – szemüveggel – pótolható. Az élő szemüveg, azaz a lencse előnye a pótszemüveggel szemben az, hogy ha valami távolabbi dolgot akarunk látni, akkor az ilyen alakú lencsét (rajz) valamennyire el kell vékonyítani. Így a távoli dolgokat is láthatjuk. Ha például egy vadász messzire akar lőni, akkor el kell vékonyítania a lencséjét. Ez annak az izomnak a műve, amely itt látható (rajz). Ha viszont közelre akarunk látni, például olvasni szeretnénk, akkor meg kell vastagítani a lencsét. Ez megint csak az izom dolga. Ezt persze nem tehetjük meg a szemüveggel, hacsak nem váltogatnánk esetenként. Olykor persze meg is tesszük. Ma már vannak olyan emberek, akik kétféle szemüveget használnak: egyet közelre és egyet távolra. De mivel a szemben lévő lencse élő, szükség szerint igazíthatjuk közel- vagy távollátásra.

Így azt is megérthetik, miért lát az ember csak távoli tárgyakat, miután kivették a szemlencséjét; akkor ugyanis olyan a hatás, mintha teljesen lapossá tettük volna.

Az átlátszó szem működéséről el kell még mondanom, hogy a lencse mögött egy nyálkás test helyezkedik el, az úgynevezett üvegtest. Az is válhat átlátszatlanná. Ezt nem lehet megszüntetni, mert nem helyettesíthető semmilyen módon.

Ha kívülről nézünk a szembe, akkor feketének látjuk. A lencse a fekete pupilla mögött van. Azért fekete, mert a szem hátterére nézünk. Ezért látjuk feketének. Ilyenkor keresztülnézünk a lencsén és mindezen (rajz).

Felvetődik a kérdés: mi történik akkor, amikor a lencse átlátszatlanná válik? Megint csak képzeljük el az üveget. Amikor átlátszó, akkor átereszti a fényt. Ha valami nem átlátszó, az azt jelenti, hogy nem engedi át a fényt, feltartóztatja azt. A szemnél az a helyzet, hogy a lencsének be kell fogadnia és ki kell engednie a fényt. A fény az éteriséghez tartozik, nem a matériához, nem a nehézkedés anyagához, ami kívül van, hanem az éteriséghez.

Elmondtam már, hogy az embernek a fizikai testén kívül éterteste is van. Mit jelent az, hogy a lencse átlátszó? Azt jelenti, hogy az ember éterteste – amely mindenhová behatol – egyszerűen áthalad a lencsén. A szép, átlátszó lencsén át tud hatolni az étertest. Ez azt jelenti, hogy a lencse helyén az embernél egy darabka étertest van.

A lencse azért lesz átlátszatlan, mert az anyag a lencsében besűrűsödik. Ha só vagy más anyag rakódik le a lencsében, akkor átlátszatlanná lesz. Olyan ez, mint amikor sót oldunk fel egy pohár vízben. Amíg a só oldódik, szinte átlátszó az oldat. Amikor lent leülepszik, akkor ott már nem átlátszó. Azaz, az anyag nem ereszti át a fényt. A lencse átlátszatlan lesz, ha sórészecskék rakódnak le benne. Idős korban általában lerakódnak ilyen sórészecskék, és az ember átlátszó részei átlátszatlanokká lesznek.

A hályogos betegségben szenvedő ember átlátszó lencséje tehát átlátszatlanná válhat. Mi ennek a következménye? Az, hogy az ember átlátszatlan lencséjébe már nem tud behatolni az étertest. Egy kicsi lyuk keletkezik a helyén. Az étertest mindenhol áthatja az embert. Ha az ember egészséges, az étertest teljesen kitölti. Ha azonban a lencse megbetegszik, átlátszatlanná válik, akkor az étertest nem tud beférkőzni a lencse helyére. Ott tehát, ahol a lencse van, nincs étertest. Ha feltesszük a kérdést: miben áll a hályogbetegség, akkor azt kell mondanunk: abban áll, hogy azon a helyen, ahol a lencse a szemben átlátszatlan lett, nincs étertest.

Egyedül az étertesttel azonban még nem lehet látni. Ha az étertesttel látni tudnánk, akkor éjjel is mindig látnánk, hiszen étertestünk éjjel velünk van az ágyban, csak az asztráltestünk húzódik ki. Nem az étertestünkkel látunk tehát, hanem a lélekkel. De a látáshoz szükségünk van az étertestünkre. Az asztráltestről se feledkezzünk meg! Ez az ember lényének harmadik tagja. Ez is mindent kitölt. Ha az asztráltest látni akarna ott, ahol nincs étertest, akkor erre nem lenne képes, éppen az étertest hiánya miatt. Vajon minek köszönhetjük, hogy látunk? Annak, hogy asztráltestünk benne van étertestünkben. Ha viszont az étertest egy helyen kiiktatódott, azáltal hogy a szemlencse már nem átlátszó, akkor nem látunk. Akkor az asztráltest nem lát. Érthető ez?

Válasz: Igen!

Asztráltestünk azáltal képes a látásra, hogy az étertest be tud hatolni a lencse helyére, ahol szükség van rá. Ha az ember helyesen értelmez olyasmit, mint a hályog, akkor világosan látja: az embernek éter- és asztrálteste van.

A betegség kezdeti állapotában azt mondhatjuk: a szürke hályog attól van, hogy a lencsében lerakódott sók nem engedik be a szembe az étertestet. Tenni kellene valamit azért, hogy újra átlátszóvá tegyük a lencsét. Előrehaladott stádiumban, amikor a lencsét már birtokba vették a sók, tehát átlátszatlan lett, mást már nem lehet tenni, mint hogy kioperálják a lencsét, és szemüveggel helyettesítik. De az a helyzet, hogy amikor a hályog még kezdetleges, akkor mást is lehet tenni. Ennek a példáján szeretném megmutatni, miként függ össze az ember a környezetével.

Tegyük fel, hogy ez a Föld. Növények nőnek ki belőle. A növénynek természetesen van fizikai teste. Megfogható, megérinthető fizikai teste. De a növénynek éterteste is van, mivel él. Minden élőnek van éterteste. Ha a növénynek nem lenne éterteste, akkor kő lenne. Él, mert éterteste van. De a növény nem képes érezni. Nincs asztrálteste. A Föld környezetében viszont mindenhol van asztrális szubsztancia, asztralitás. Az embernek van asztrálteste, de a Föld környezetében is van asztralitás. Elmondom, mi bizonyítja, hogy mindenhol van asztralitás. Ehhez egy meglehetősen távol eső példához kell folyamodnom.

Köztudomású, hogy a tűzhányók időnként izzó lávatömegeket lövellnek ki. Egy ilyen tűzhányót szeretnék leírni önöknek. A hegy alapja közönséges kőzet. A Nápoly melletti Vezúv alapját például úgynevezett appennin kőzet képezi. Lent van tehát a közönséges kőzet, amely a hegy környezetében is megtalálható. Ezt követően különböző rétegek rakódnak egymásra. A Vezúv kitörésének helyén például egy repedés van. Amikor a Vezúv kitör, először hamut és vizet lövell ki ebből a repedésből, aztán hatalmas kődarabokat. Mindez a felszínre tör, olykor folyékony, máskor bombaszerű állapotban. Ez a bombaszerű kőzet lefelé veszi az útját. Közben eső is esik és elkeveredik sárrá. Minden egymásra tornyosulva alkot egy ilyen hegyet.

A Föld belsejéből tehát először hamuval keveredett forró víz tör fel. Miközben lezúdul, nagyon szívós anyaggá válik. Aztán valamivel később a hegy minden irányban kilövelli a bombaszerű kődarabokat. Így működnek a tűzhányók.

A következőkben elmondom, hogyan viselkedik a tudomány egy olyan jelenséggel szemben, mint a tűzhányó. A tudomány azt mondja: a Föld belsejéből mindenféle feltör a felszínre. A tűzhányók általában víz közelében találhatók. Ez valóban így van. Többnyire vízpart közelében helyezkednek el. Tehát – mondják – mivel ott amúgy is repedés van a Földben, a víz bele tud hatolni, ami aztán a Föld belsejében lévő hő hatására felforr. Ez azután kilövelli az ott lévő anyagokat. Ezt állítja az egyik tudós. Könyvet írt róla, és ezzel – így mondják – megmagyarázta a tűzhányók keletkezését.

Egy másik tudós viszont ezt mondja: „Okunk van arra, hogy feltételezzük: azok a repedések nem olyan kiterjedésűek, hogy víz kerülhessen beléjük. Nem gondolhatjuk, hogy ha a tűzhányók víz közelében vannak is, a víz beáradhat a Föld repedéseibe. Ezt nem feltételezhetjük. A dolog tehát nem úgy áll, ahogy az első tudós mondta. Más magyarázatot kell találnunk.”

Akkor előáll valaki, és azt mondja, hogy a Föld belsejében folyékonyak a fémek. Ahogy a kohóban folyékony a vas, amikor megmunkálják, úgy folyékony fémek vannak a Föld belsejében is. Ezeket magmának nevezik. A Földben tehát folyékony fémek alkotta magma van. Ha ez a magma olyan helyet talál, ahol kisebb az ellenállás, akkor kitör. A másik tudós szerint tehát a Föld egyenlőtlen sűrűsége következtében a magma az egyik vagy a másik irányba tör ki.

Megint mások úgy vélekednek, hogy a magmának nem lehet akkora ereje, hogy olyan hatalmas lendülettel lövellje ki a kőzetet. Ez sem kielégítő magyarázat.

Más tudósok megint mást állítanak. Aztán kinyomtatják a nép gyermekei számára szóló könyvekben. Azt is beleírják, hogy ma még nem tudják, mitől keletkeznek a tűzhányók. Ma körülbelül ez a helyzet. Általában észrevehető, hogy az egyik tudós ezt állítja, a másik amazt, de végeredményben nem ismerik a tűzhányók keletkezésének az okát. A legfontosabb dolgok okát általában nem tudják.

Közbevetőleg hadd mondjak el valamit. A tűzhányók – például a Vezúv – közelében különleges jelenség figyelhető meg: ha az ember meggyújt egy darabka papírt, akkor a talaj hirtelen füstölni kezd.

Ez itt a talaj (rajz), s ha meggyújtunk egy papírdarabot, akkor a föld az égő papír alatt elkezd füstölni, és ha nagyobb papírt gyújtunk meg, akkor a felszálló füst teljesen elborít. Ez rendkívül látványos jelenség. Az Olaszországban járó utazóknak a idegenvezetők mindig megmutatják, hogyan füstöl a föld az égő papír alatt.

De mit jelent ez? Ezen a helyen, belül összegyűlt egy bizonyos mennyiségű vízgőz. Itt kijön a felgyülemlett vízgőz. Nem tud kijönni a fölötte lévő levegő sűrűsége miatt. A gőz bent marad. Köztudott, hogy a melegebb levegő ritkább. A fűtött szoba levegője is ritkább. A meleg levegő mindig ritkább, mint a hideg levegő. Vagyis, ha itt meggyújtjuk a papírt, ritkább lesz a levegő. Ez a ritkább levegő már nem zárja el a gőz útját, a gőz kiáramlik. Természetesen csak akkor, ha lent van valami, ami ki akar törni.

Gondolják csak el, hogy mi történt. Nem voltak lent és nem fújták kifelé a gőzt, hanem kívülről kicsalogatták a gőzt azzal, hogy meggyújtottak egy darab papírt. Ha tehát a föld felszíne fölött meggyújtanak valamit, akkor kicsalogatják a gőzt, mert ritkábbá teszik a levegőt.

A tudós urak állandóan keresik az okát, hogy miért is tör fel a tűzhányóból vízgőz, sőt, miért lövellnek ki belőle bombaszerűen kőzetek. A magyarázatot a föld alatt keresik. Pedig a jelenség okát éppolyan kevéssé kell a földben vagy a föld felszíne alatt keresni, mint ahogyan a papír meggyújtása után a vízgőz kiáramlásának okát sem ott találjuk. Az okok a földön kívül találhatók.

A tényeket megfelelő módon kell értelmezni. Az ember tehát nem a föld belsejéből fújja ki a gőzt, hanem kicsalogatja a ritkább, felmelegített levegő által. Ugyanígy kicsalogatja valami mindazt, ami bent van. Ha csak egy papírt gyújtunk meg, akkor nem hozunk fel szilárd kőzeteket, különben az angol urakat, akik Nápolyban a Vezúv közelében papírt égetnek, nemcsak füst venné körül, hanem mindenféle kő is potyogna az orrukra. Ez nem történik meg, csak ritkább lesz a levegő, és felszáll a gőz. De amikor kitör a Vezúv, akkor fölötte megritkul minden asztralitás. Az asztralitást a csillagok, a bolygók kívül lévő ereje teszi ritkábbá, vékonyabbá.

Ha tehát a Vezúv fölött egy bizonyos csillagkonstelláció jön létre, akkor a felső asztralitás ritkább lesz – mint a levegő az égő papír következtében –, és kiragadja azt, ami alul van.

Amikor tehát a kéngőzöket a felszínre vonzzák – mert nemcsak vízgőz tör fel, hanem kéngőz is –, akkor egy kis Vezúv-kitörést idéznek elő. Ahol a tűzhányók hatalmas erővel törnek ki, ott nem az tevékeny, ami alul van, hanem az, ami kívül van, amit a csillagok állása okoz.

Az ilyen dolgoknál néha egy kis fontoskodás is szerepet játszik. Valaki egyszer rájött, hogy az ilyen események összefüggenek a csillagok állásával, a Nap és a Hold viszonyával. Például Falb. Az idősebbek talán hallottak már a Falb elméletéről. E szerint nem csak a földrengések, hanem a tűzhányók kitörései is összefüggenek a csillagok állásával. Ez így igaz is. De Falb nagyon hiú volt, büszke a felfedezésére. Még valami másra is rájött, ami igen fontos. Bizonyára tudják, hogy a bányákban nagy veszélyt jelent a robbanó sújtólég. Ilyenkor meggyulladnak a gázok, mert nagy erővel hatják át a bányát. Falb tehát kijelentette: a gázok különleges viselkedése sem a Föld mélyéből ered, hanem például a Nap és a Hold állásától függ. Ennek alapján összeállította, megjósolta a földrengések, a sújtólégrobbanások várható időpontját. Természeti eseményeknél gyakran történnek előre nem látható dolgok. Ezek keresztülhúzzák a számításokat. De Falb kiadott egy naptárt, amelyben egész évre megjelölte a szerinte kritikusnak látszó napokat. A Nap, a Hold és bizonyos csillagegyüttállások esetében szerinte az adott napokon sújtólégrobbanásra vagy földrengésre lehet számítani.

Valamikor régebben egyszer meghallgattam Falb egyik előadását. Magas, karcsú ember volt, és meggyőzően adta elő elméletét. De nem tudott semmit az asztralitásról. Azt hitte, hogy a jelenségek csakis a hő ritkulására vezethetők vissza, hogy a ritkább hő kicsalogatja a gázokat vagy kőtömböket, és ez okozza a bányákban a sújtólégrobbanást is. Falb egy nagy teremben tartotta az előadását, és nagyon szépen megmagyarázott mindent. Sok igazság volt abban, amit mondott. Egyszer csak, miközben azt fejtegette, hogy a Nap és a Hold bizonyos állása változást idéz elő a levegőben, és ilyenkor sújtólégrobbanás keletkezik, amit a nevezett körülmények hívnak elő – kopogtak az ajtón. A Neue Freie Presse című újság küldönce táviratot hozott az előadónak. Falb, elég udvariatlanul, azt mondta: ez bizonyára fontos lehet, és előadás közben felolvasta a táviratot: „Ebben és ebben a bányában sújtólégrobbanás történt.” Falb ezt megjósolta és megbeszélte az újság szerkesztőjével, hogy ha az esemény bekövetkezik, küldjenek neki táviratot az előadóterembe. Falbnak gyakran voltak ilyen ötletei, hisz’ nagyon hiú volt. De a jóslat valóban helyesnek bizonyult. Falb azt mondta: látják, hölgyeim és uraim, a bizonyíték kézzel fogható. Ez persze fontoskodás volt, de Falb állítása megállta a helyét.

A helyzet az, hogy azok a súlyos tömegek nem a mélyből lökődnek a felszínre, ahogy a tudósok állítják, hanem a vonzás fentről történik a csillagok állásával összefüggésben. Megbeszéltük, hogy az égő papírtól ritkább lesz a levegő, a gőz pedig egészen beborítja az embert. De a levegő nem lesz annyival ritkább, hogy szilárd anyagú tömböket ki tudjon röpíteni. Akkor már az éteriségnek is ritkulnia kell, és az asztralitásnak is. Ha tehát kielégítő magyarázatot keresünk a tűzhányók működésére, akkor rájövünk, hogy Földünket nemcsak föld-szubsztancia, hanem asztralitás is körülveszi. A mai tudomány nem elég bátor a szakszerű magyarázatok megkeresésére. Nincs elég bátorsága hozzá.

A Földet úgy kell elképzelnünk, hogy elsősorban az éteriség, másodsorban pedig az asztralitás veszi körül. Az asztralitás is mindenhová behatol. De a növények nem veszik fel testükbe az asztralitást. Csak étertestük van. Így csupán az éteriséget veszik fel magukba, az asztralitást nem. Vannak azonban olyan növények, amelyek felveszik az asztralitást; ezek a mérgező növények. Ez a különbség a nem mérgező és a mérgező növények között: a nem mérgezőkben nincs asztralitás, a mérgezőkben van.

Mit jelent ez? A legmérgezőbb növények egyike a maszlagos nadragulya. Azért olyan fekete, mert felvette magába az asztralitást. Azáltal azonban, hogy felveszi magába az asztralitást, valójában csaknem teljesen elpusztítja magát, elegendő erő van benne ahhoz, hogy a fizikai anyagot állandóan szétrombolja. A maszlagos nadragulyában sok erő van. Folyton igyekszik a fizikai anyag tönkretételére. Ha megeszünk egy nadragulyát, amint belénk került, elkezdi belső matériánkat szétrombolni. Hatására el kell pusztulnunk, mert képes a fizikai anyag szétrombolására.

Ha tehát megfelelő módon, nagyon felhígított formában a maszlagos nadragulya levét befecskendezzük az ember vérébe – annyira híg levet, amely már nem mérgező –, akkor leküzdhetjük vele a hályogbetegséget, mert feloldja a sókat, amelyek elkezdtek lerakódni a lencsén.

Ha a maszlagos nadragulya pusztító erejét felhasználva, azt megfelelő hígításban a lencsébe juttatjuk, akkor megsemmisíti az ott lerakódott sókat, és a hályogot bizonyos körülmények között meg lehet gyógyítani.

Előrehaladott hályog esetében már nem válik be ez a módszer. De ha idejekorán észreveszik a képződő hályogot, akkor még meg lehet gyógyítani anélkül, hogy később megműtenék a lencsét.

Ezért rendszerint nem annyira eredményes a homeopátiás módszer, vagyis ha gyógyszerként alkalmazzuk a maszlagos nadragulya hígított levét. Segít ugyan, de nem elég erős a hatása, és a hályog mindig kiújul. Ez tehát nem hoz kielégítő eredményt. De nagyon sokat segíthetünk, ha a higított levet befecskendezzük a vérbe. A vér mindenhová eljut, a szembe is.

Ebből még valami mást is láthatunk. Tegyük fel, hogy valaki sok maszlagos nadragulyát eszik – kevés is elég lenne, de mondjuk, hogy sokat eszik belőle –, akkor a mérgező növény a garaton át a gyomorba jutva a fizikai anyagot is tönkreteszi. Az illető nem élhet tovább. Ha azonban a maszlagos nadragulya levét egyre jobban felhígítjuk, akkor már nem támadja meg a fizikai anyagot. A hígított levet meg lehet emészteni, viszont az megtámadja a fejet. Olyankor lehet alkalmazni, amikor valaki nagyon ideges; az erősen hígított lé oldja a lerakódásokat.

Ha a levet annyira felhígítottuk, hogy már a fejet sem támadja meg, akkor még mindig hat a szemre. A szem az a szerv, amely a leghígabb oldatra is érzékeny. Belladonnának, szépasszonynak nevezik, mert olyan szép fekete szemű. Figyelemre méltó, hogy emberi lényünk a legkülönfélébb módon reagál a környezet anyagaira. A nagyon híg maszlagos nadragulya oldat tehát jótékonyan hat a szemre. Más anyagokra más szervek érzékenyek. Testünkben minden szerv érzékeny valamilyen anyagra. Ezek különféleképpen hatnak.

Nézzük például az emberi májat, amelynek rengeteg tennivalója van. A máj olyan, mint egy belső megfigyelő. Fontos szerepe van az emésztés terén. Különösen a zsírok feldolgozásánál jelentős a szerepe. Ha a máj nem tud rendesen működni, akkor az emberben felgyülemlenek a zsírok, és vándorolni kezdenek a testben. A zsír, amit magához vesz az ember, különös kapcsolatban van a májjal. A jó anyagok bizonyos viszonyban vannak az emberi test tagjaival, de a mérgező anyagok is bizonyos hatással vannak az ember tagjaira.

Elmondhatjuk tehát: az elsötétült szemlencsét újra világossá tehetjük, ha az ember egy kis részébe újra bejuttatjuk az asztráltestet, azaz beoltunk valamit a környezetből az emberbe, amire a szeme különösen érzékeny. Ez pedig a megfelelően felhígított maszlagos nadragulya oldata. Ebből kitűnik tehát, hogy a maszlagos nadragulya levében van valami, ami éppen az ember szemébe húzza vissza az asztralitást, az asztralitás pedig odavonzza az éteriséget.

Megállapíthatjuk tehát: noha a maszlagos nadragulya kint nő, magához vonzza az asztralitást – az éteriség benne van, azt nem kell vonzania. Ha pedig megfelelő módon tanulmányozzuk azt a folyamatot, amely a hályogos szem maszlagos nadragulyával történő gyógyításánál végbemegy, akkor azt is megértjük, hogy mi megy végbe kint a maszlagos nadragulyában. A maszlagos nadragulya leve vonzza az asztralitást. Vonzerő van benne az asztralitás irányában. Ha valaki maszlagos nadragulyamérgezést kap, akkor túl sok asztralitás került bele, és ez az asztralitás forrni kezd. Ez pedig tönkreteszi a fizikai testet.

Ha azonban túl sok ment tönkre a fizikai testből – a hályogos szemnél ez úgy jelentkezik, hogy túl sok a lerakódás –, akkor megint el kell vonni belőle. Ebből azt a reményt lehetne meríteni, hogy a maszlagos nadragulyával más szerveket is meg lehet gyógyítani, ahol sók vagy más anyagok rakódtak le. Például epekő vagy húgykő esetén szintén lerakódott valami, aminek nem kellene ott lennie. Ha tehát a belladonnával meg lehet gyógyítani a hályogos szemlencsét, miért ne lehetne meggyógyítani az epekövet vagy a hólyagkövet is? Bizony, meg lehet gyógyítani ezeket is, ha megfelelően alkalmazzák a gyógyszert!

A dolgok összefüggenek egymással. Aki helyesen érti meg a természetet, az magát az embert is helyesen érti meg. Megint az étertestnél és az asztráltestnél kötöttünk ki. Ha a dolgokat helyesen szemléljük, akkor mindig az ember lényének érzékfeletti részeivel találjuk szembe magunkat. Ezek valóban nem kitalált dolgok, hanem egy olyan tudomány eredményei, amely minden téren továbblép a hagyományos természettudományoknál.

3. előadás – Vérkeringés és szív-mozgás – Szellemi észlelés a szemlencsén át – Dornach, 1923. június 6.

Dr. Steiner: Jó reggelt Uraim! Akar valaki kérdést feltenni?

Kérdés hangzik el a szürke hályoggal kapcsolatban. A kérdező azt mondja, hogy 1916-ban Baselben kórházba került szivárványhártya-gyulladással, és injekciót kapott a fejébe. Azt szeretné kérdezni, hogy ez az injekció nem hathatott- e károsan.

Dr. Steiner: Megfigyelt magán valamit? Természetesen nem lehet arra gondolni, hogy ez az injekció valamiféle hályogbetegséget idézhetne elő. Azok a jelenségek, az úgynevezett „legyek”, amelyekről ön beszélt, nem kell hogy valamilyen hályogbetegségre utaljanak, származhatnak bármi mástól is. Az injekcióknak, ugyebár, az a sajátosságuk, hogy némelykor a közeli izmokat meggyengítik, és az ember nem tudja az izmait olyan szabadon használni; ennek következtében a szem egy kicsit megmerevedik. Ha ilyenkor az ember megpróbálja ráirányítani a szemét valamire, ez nem pontosan sikerül, és ezáltal jönnek létre ezek a „szúnyogok és legyek”. Gyakran előfordul ez, mondhatnánk, a beállítás gyengeségétől. Miért kapott szivárványhártya- injekciót?

Kérdező: Úgy gondolom, az üvegtest miatt.

Dr. Steiner: Az igazság az, hogy ilyen dolgok ellen, ameddig csak lehet, jobb más, belső eszközökkel küzdeni. Néhány dolog ellen nem lehet belső eszközökkel küzdeni, ezért kísérlik meg az oltást. Ezért nem kell, hogy aggódjon. Ez nem szükséges.

Van esetleg más kérdés?

Kérdező: Szeretnék még egyszer visszatérni a forgásra. Nekem és kollégáimnak is feltűnt, hogy ha a szívről beszélünk, valami nem világos. Elgondolkodtam azon, amit a Doktor Úr egyszer felrajzolt arról, hogyan függ össze a Föld a Holddal, és hogy egyfajta fluidum – nem tudom, jól fejezem-e ki magam? – van a Nap körül. A szív a test bal oldalán van. Azt szeretném megkérdezni, hogy a szív összefügg-e ezzel a világ-forgással?

Dr. Steiner: Itt fel kell elevenítenünk néhány dolgot, amiről már beszéltünk. Említettem, hogy a szívről a mai tudománynak hamis nézetei vannak. Azt gondolják, hogy a szív egyfajta pumpa, és az pumpálja a vért mindenhová a testbe. Úgy gondolják tehát, hogy a szív összehúzódik. Amikor összehúzódik, kisebb lesz, kevesebb vért tart magában. Ezáltal löki ki a vért az erek útján, a vér a testbe lökődik, és mivel a szív rugalmas, úgy gondolják, hogy ismét kiterjed. Ezáltal a vér ismét visszatér belé. A szívet tehát pumpaként viselkedő szervként írják le, ami keresztülpumpálja a vért a testen.

Látják, ez egy teljesen hamis nézet. Olyan nézet, amely csak a materialista időkben jöhetett létre, ahol mindent a gépekre vezetnek vissza, és úgy vélik, hogy a szívnek egy mechanikus pumpáló berendezésnek kell lennie, ami a vért átpumpálja az egész testen. Emellett nincsenek tekintettel arra, hogy tulajdonképpen az egész élet eleven lényben folyik le. Ezért szeretném most felhívni a figyelmüket a következőkre.

Van egy egészen kicsi, alacsonyrendű állatka, amely tulajdonképpen csak egyfajta tömlőből áll. Ha ezt az állatkát le akarnám rajzolni, valahogy így kellene megtennem.

Van itt egyfajta bőr. Mint egy tömlő, olyan ez az állat. Belül üreges, egyszerűen olyan, mint valami fazék, valami edény. Vannak itt még kis érzékelő szőrszálacskái, amelyek révén mozogni tud. Ez az állatka a vízben él. Hidrának hívják, mert a vízben él. Ennek a hidrának az a különlegessége, hogy tulajdonképpen, ha a magasabb rendű állatokkal vagy az emberrel hasonlítjuk össze, semmi más, csak egy puszta gyomor. És ez a tömlő tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint hogy mindenféle magocskát, tehát mindenféle élelmet, ami a közelébe kerül, felvesz magába és megemészti. Ez az állatka tehát a vízben él, és a vízben mindenféle éltető anyag úszkál. Az állatka odaúszik az élelemhez, felveszi magába, tehát éppen azt teszi, mint a gyomrunk; felveszi őket magába. Szája, torka, ahol a táplálék előkészül, természetesen nincs ennek a kis állatkának. A hidra egyszerűen bekebelezi a táplálékot és megemészti azt. És az a sajátságos, hogy a kivezető szerv, a végbélnyílás együtt van a bevezető nyílással. Ezen keresztül ürít is. Minden együtt van tehát ennél az állatkánál.

Nos, természetes, hogy ha egy élőlény, nevezetesen egy állatka egyáltalán létezni akar, akkor nemcsak ennie kell – ennie muszáj –, hanem lélegeznie is. Ez az állatka a bőre külső oldalával lélegzik. Itt mindenütt apró lyukacskák vannak. Mindenütt, ahol szerves anyag van, ahol élő anyag van, ott vannak ezek a lyukacskák. Ezeken a lyukacskákon keresztül szívja fel a vízből a levegőt, amire szüksége van. Azt mondhatjuk tehát: ez az állatka, ez a hidra rendelkezik egy belső oldallal, egy üreggel, amivel eszik, és egy külső oldallal, ahol a légzőszerve van. Az állat tehát beszívja az oxigént, ami középre kerül, az üregbe. Az állatka tud enni és lélegezni. Ez a tevékenysége. Úszkál mindenfelé a vízben, eszik és belélegzi a vízben lévő oxigént.

Mit mond erre a materialista ember? Azt fogja mondani: nos, ez az állatka egyszerűen csak ebből a bőrből áll. Ez a bőr belülről úgy alakult, hogy egy emésztőkészüléket tartalmaz, kívülről pedig egy légzőkészüléket. Ezt mondja a materialista. Ezt azonban mi nem mondhatjuk, mert ezt egy rendkívül felszínes szemléletnek kell tekintenünk, és azt kell mondanunk: nem, ennek az állatkának van egy éterteste is, amelybe bele van szorítva, és van egy asztrálteste is, amelybe ugyancsak bele van szorítva. Ezekkel is rendelkezik, ezek a láthatatlan részei.

Nos, uraim, tudjuk-e valamivel bizonyítani, hogy ez az állat rendelkezik valamiféle láthatatlannal is a láthatón kívül? A materialista azt mondja, hogy őt csak a látható érdekli, a láthatatlan nem. A láthatót, ami egyfajta gyomor, megmutatja neki a belső, kívül pedig valamiféle tüdő van, és ő ennyivel meg is elégszik.

Igen ám, de ezzel az állattal tehetünk valami sajátságosat. Ugyebár egyikünk sem visel kesztyűt, de tudjuk, hogy az milyen. Ha az embernek van egy kesztyűje, ki tudja fordítani. Gondolják el tehát, hogy, mondjuk, a kesztyű kívül barna és belül van egy szürke bélése. Ha ezt kifordítjuk, akkor a szürke kívülre kerül, a barna belülre, tehát teljesen kifordult; most a belső része van kívül és a külső belül. Levághatják az egyik ujját, és ezt minden egyes ujjával megtehetik. Ekkor, ha az ujjait levagdosták és kifordították, olyasmit kapnak, mint ez a hidra. A hidra úgy néz ki, mint egy kesztyűujj. És az a sajátságos, hogy ahogy ezt a kesztyűujjat ki lehet fordítani úgy, hogy a belseje kívül legyen és a külseje belül, ezt a hidrát is ki lehet fordítani. Ezt megtehetjük, teljesen kifordíthatjuk.

Ekkor az, amit az előző rajzon pirossal jelöltem, kívülre kerül, amit pedig lilával, az belülre. Az üreg kívülre került, és ami korábban kívül volt, az belülre. Az érdekes az, hogy most a hidra hirtelen elkezd újra úszkálni. Semmi sem történt vele. Ismét úszik a vízben, eszik és lélegzik. Most éppen úgy eszi a magocskákat ebben az üregben, amely most jött létre újonnan, és lélegzik azzal, ami korábban a gyomorfala volt. A hidrának tehát a kifordítás nem jelentett semmit. Amivel korábban lélegzett, most azzal eszik, és amivel korábban evett, most azzal lélegzik.

Igen, uraim, ha a hidra úgy nőtt volna, hogy belül csak egy gyomor lenne, kívül pedig egy lélegzőszerv, akkor nem tudott volna mást tenni, mint belül lélegezni, és elkezdeni kívül enni. De nem ezt tette, hanem abban a pillanatban amikor kifordult, a gyomra tüdővé alakult, és a tüdeje gyomorrá. Nos, szeretném tudni, hogy ha semmi másból nem állna, csak tüdőből és gyomorból, mi történt volna akkor? Ha van egy tárgyunk, egy kesztyű vagy más egyéb, azt ki lehet fordítani, ha van külseje. Ha ez valami belső, akkor természetesen nem lehet csak egyszerűen kifordítani. Az tehát, ami itt étertestként és asztráltestként jelen van, láthatatlan, az marad. És mert jelen van, a hidra teste egyszerűen megfordulhat. Látják tehát: ha tiszta tekintettel nézzük azt, ami tulajdonképpen a természetben előfordul, akkor rögtön úgy találjuk, hogy a materialista szemléletnek teljesen hamisnak kell lennie. Azt mondhatjuk tehát, hogy ami ez esetben tulajdonképpen eszik és lélegzik, az láthatatlan. És mivel a hidra teste nem olyan szilárd, mint a miénk, nincsenek csontjai és izmai, ellenben minden ugyanolyan anyagból van nála, ezért a hidra ezt az anyagot mindenre használni tudja.

Mi, ugyebár, nem tudjuk a gyomrunkat kifordítani, mert jellegzetesen van kialakítva, és nem olyan anyagból van, mint a hidráé; a minket felépítő anyagok különbözőek. Belsőleg azonban gyomrunknak is lélegeznie kell, és az a benne lévő levegőt kívülről kapja meg. Gyomrunk tehát egyfajta hidra.

Mindezekből a dolgokból azonban, amelyekhez még sok mindent lehetne hozzáfűzni, az derül ki, hogy még a legkisebb állatnál is be lehet bizonyítani, hogy van benne valami láthatatlan, ami az alapját képezi.

Nos, láthatjuk, hogy akkor is, ha arról beszélünk, hogy tulajdonképpen mi mozgatja az embert, oda jutunk, hogy ez a valami láthatatlan. Ha járás közben a külső mozgást nézzük, egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a lábunk nagyujja az, amelyik a lépést megteszi, hanem azt mondjuk: amikor megyek, az akaratom az, ami ezt okozza. Amikor belül a szerveim végeznek mozgást, akkor ezeket a mozgásokat nem az hívja elő, ami materiális bennünk, hanem az, ami láthatatlan. Azt mondhatjuk tehát: a szív nem egy pumpa, hanem asztráltestünk mozgatja. Van tehát egy asztráltestünk, és ez mozgatja a szívet, illetve, minthogy asztráltestünkben tulajdonképpeni énünk működik, énünkkel is mozgatjuk szívünket, mégpedig egészen sajátságos módon.

Ha megnézzük a szívet, az – ahogy Burle úr nagyon helyesen mondta – normális esetben a bal oldalon helyezkedik el, nem annyira, amennyire szokás szerint gondoljuk, de némileg baloldalon. A szívből aztán kiindulnak a nagy vérerek. A nagy ütőér és a többi, ezek tulajdonképpen a szívből indulnak ki.

Nos, a helyzet a következő: amikor például belélegzem, bizonyos módon oxigénnel táplálom magam. Amikor kilélegzem, szénsavat bocsátok ki magamból, s ezzel egyidejűleg oxigénhiányom keletkezik. Újra be akarok lélegezni. Ebben egyáltalán nem a szívem játszik szerepet, hanem az egész testem. Az egész testem lesz éhes az oxigénre. Azáltal, hogy ez az oxigénéhség bekövetkezik, a testem arra kényszerül, hogy mozgásba hozza az összes vért, mert a vérnek oxigént kell kapnia. A test az asztráltest útján oda küldi a vért, ahol az megszerezheti az oxigént.

Vagy vegyük például azt, hogy megyek vagy dolgozom. Ilyenkor elhasználódik, elég bennem a táplálék. Erről már beszéltem. Ezáltal a vér nem kap elég táplálékot. Most mit akar a vér? Újra táplálékot akar kapni. A vér bizonyos módon elveszi azt a táplálékot, amelyet a gyomor és a belek felvesznek. Ez a levegő- és táplálékéhség mozgásba hozza a vért. A vér az, ami elsősorban mozog, és magával ragadja a szívet. Nem a szív tehát az, ami a vért átpumpálja a testen, hanem a vér mozog a levegő- és táplálékéhség következtében, és ezáltal mozgatja a szívet. Azt kell tehát mondanunk, hogy a láthatatlan ember az, aki a szívet mozgatja.

Nos, amikor most ezt hallják, feltehetnek egy kérdést. Látják, az antropozófiánál mindig úgy van, hogy az ellenfelek úgy vélik, ők tesznek ellenvetéseket. Az ellenvetéseket azonban már régóta ismerjük. Önmagunknak tesszük fel ezeket. Ezért hívom fel mindig a figyelmet az ellenvetésekre. Most az lehet az ellenvetés: igen, de mire való akkor a szív, ha nem pumpálja át a vért a testen? Ha a vér mozog, talán nincs is szükség a szívre, amit mozgásba kell hoznia.

Igen, ezt mondhatják azok, akiknek nincsenek helyes fogalmaik az emberi testről. Nagy különbség van az emberi fej és a test többi része között. Erről a különbségről már beszéltem. Gondolják el, hogy mennek vagy dolgoznak. A fej nem vesz részt ebben. A fej a testen él, ahogy az ember ül egy kocsiban. Abban teljesen nyugodtan ül az ember. A kocsinak mozgatnia kell a kerekeit, a lónak húznia kell. Így kell dolgoznia kezünknek és lábunknak, a fej viszont csak ül ezen az egészen, és nem dolgozik a testtel együtt. Különben a fülkagylónkhoz kellene valamilyen kötelet erősítenünk, és azokkal kellene a kerekeit mozgásba hoznunk. Ezt nem tesszük. A fej nem dolgozik együtt a testtel. Gondolják el, mi lenne, ha üstökükre – a legtöbben ezt ma nem tehetnék meg, mert kopaszodnak – efféle köteleket kötnének. Ez nagyon rossz lenne az ember számára. A fej tehát nem dolgozik együtt a testtel, nyugodtan ül rajta. Miért teszi ezt? A fej egészen más, mint az ember többi része. Az a mozgató készülék. A fej annyiban vesz részt a dologban, hogy együtt mozog a testtel, minthogy a mozgás feljut a fejhez. De nem a fej az, ami a mozgást előidézi.

A fejen vannak a kifelé irányuló érzékszervek. Itt érzékeli azt, ami kívül található. A fej azonban azt is érzékeli, ami a legtöbb embernél tudattalan, ami a bensőben megy végbe. Ha kifelé akarok tekinteni, hogy tudjam, mi történik kint, a szemeimre van szükségem. Ha befelé akarok tekinteni, a vérkeringésre, a szívemre van szükség. A szív nem azért van, hogy a vért átpumpálja a testen, hanem egyfajta érzékszerv, ami mindent érzékel, úgy, ahogy az egész fej. Semmit sem tudnánk a vérkeringésünkről – természetesen a sütnivalónkkal semmit sem tudunk erről, de a fejben lennie kell egyfajta tudásnak –, ha a fej nem a szív útján érzékelné az egész vérkeringést.

Említettem, hogy a máj is egyfajta érzékelő szerv. Az alsó mozgásokat például a máj érzékeli. A szív azonban az egész ember mozgásait érzékeli. Ezáltal a szív is mozgásba jön. És a szív mozgása révén észrevesszük, hogy a testben minden rendben van-e, vagy éppen nincs rendben.

Ezt az ember könnyen beláthatja. Mit teszünk, ha valaki beteg? Az első az, hogy megvizsgáljuk a pulzusát. Aki megszokta, hogy a pulzusát megfigyelje, az rendkívül sokat megtud a szívverésből. A szívverés valóban barométere az egészséges vagy beteg állapotnak. A szívverés azonban nem más, mint a vér mozgása. Amit az ember akkor tesz, amikor megvizsgálja a beteg pulzusát, azt a fej állandóan megteszi. A szív útján folyamatosan érzi az egész vérkeringést. Egyáltalán, mindent, ami a testben végbemegy, a fej megérez a szív útján.

Nos, gondolják el, hogy valaki egy este igen sok alkoholt iszik; ahogy mondják, alaposan berúg. Ezáltal az egész vérkeringése rendetlenné válik. A következő nap a fej a szív útján észreveszi, hogy az egész vérkeringés rendetlenné vált. Bekövetkezik tehát a másnaposság, az úgynevezett macskajaj. Miért zúg a fej ilyenkor? Látják, ha jó idő van, és szemeimet a tájra függesztem, jó közérzetem lesz. Ha kint komisz idő van, akkor rossz lesz a közérzetem. Igen, ha a vérben minden rendesen kering, akkor a fejnek jó a közérzete, a fejben minden rendben van. Ha a vérben zivatar alakul ki – ez történik, ha valaki este lerészegedik –, akkor a fejnek a szív útján zivataros lesz a közérzete, ezért szédelegni fog.

Csak akkor érthetjük meg tehát, hogy mi a szív szerepe, ha tudjuk, hogy a szív tulajdonképpen a belső érzékszervünk, amin keresztül a fej mindent érzékel, ami a testben végbemegy.

Ha körülnézünk a világban, kiderül, hogy az ember láthatatlan részei útján – annak útján, amit asztráltestnek neveztem –, az egész világgal össze van kötve. A legfontosabb égitestek, amelyekkel az ember kapcsolatban áll, a Nap és a Hold. Nos, a Nappal főleg az emberi fej van kapcsolatban. Mondhatni, szörnyű babona, ha az ember úgy véli, hogy a mostani holdfázissal valamit is kezdeni lehetne. Az emberben azonban van egy ritmus, ami a vérben is kifejeződik, és ami hasonló a Hold-ritmushoz. Az ember az egész világhoz igazodik. Az is tény továbbá, hogy a vér belső mozgása valójában nem csak a tápláléktól függ. Amikor az ember teljesen egészséges – bizonyos módon, ugye, szabad lény –, akkor függetleníti magát a külső természeti folyamatoktól, bizonyos értelemben az egész világtól. Abban a pillanatban azonban, amikor az ember egy kicsit is beteg lesz, függőségbe kerül a világgal.

Gondolják el, hogy valaki beteg, és ezt a pulzusán észre lehet venni. Azok számára, akik ezt érzékelni tudják, óriási különbség van a reggeli és az esti pulzus között. Sokat lehet tudni abból, mennyiben különbözik a reggeli pulzus az estitől. Ezenkívül bizonyos betegségeknél nagy különbség van a teliholdnál és az újholdnál mért pulzus között. Az ember függ ettől. Ha egészséges állapotban függetleníteni is tudja magát, bizonyos függőség megmarad, és ez bizonyos betegségeknél megmutatkozik. Úgyhogy azt kell mondanunk: abban, ami szívünkre hatással van, bizonyos kapcsolatban vagyunk az égitestekkel, nevezetesen a Hold mozgásával. Kapcsolódunk a Hold mozgásához. Ebben a vonatkozásban tulajdonképpen nagyon sok megfigyelést tehetünk.

Az előbb azt mondtam önöknek, hogy normális esetben a szív valamelyest a bal oldalon helyezkedik el. De éppen úgy, ahogyan vannak balkezesek, de a legtöbb ember jobbkezes és mindent a jobb kezével csinál, különleges módon vannak jobbszívesek is. Vannak ugyanis emberek, akiknek a szíve nem a bal, hanem a jobb oldalon van. A legtöbben ezt észre sem veszik, mert a különbség természetesen belső dolog. Ha valaki balkezes, azt, ugye, igen hamar észrevesszük, de ha a szíve valamivel jobbra van bal helyett, azt nem vesszük észre olyan gyorsan. Érdekes lenne azonban megvizsgálni, hogy éppen azok, akiknek a szíve a jobb oldalon van, mennyire mások az életben, mint azok, akiknek a szíve a bal oldalon helyezkedik el. Akinek a jobb oldalon van a szíve, tehát arra tolódott el, az olyan ember, aki bizonyos dolgokat mindig egy bizonyos évszakban vagy egy bizonyos napszakban tesz meg. Az ilyen ember sokkal inkább függ a körülményektől, mint az, akinek a szíve a bal oldalon dobog. És ha a szív csak egy kicsit mozdult is el a jobb oldal felé – nincsen ugyanis minden embernél ugyanazon a helyen, hanem mindenkinél egy kicsit máshol ver –, ha tehát a bal oldalon van, de egy kicsit a jobb oldal felé tolódott el, akkor vágyai inkább a környezet felé irányulnak. Mondjuk, szeretne valami különlegeset tenni tavasszal, és valami különlegeset ősszel. Ha ezt nem teheti meg, akkor rosszul érzi magát. Az ember egyáltalán nem tudja, mi miatt érzi rosszul magát.

Az iskolás gyerekeknél például, akiknek a szíve valamennyire jobbra tolódott el, kicsit másképpen kell eljárni – ezt nem szokták figyelembe venni –, mint azoknál, akiknek a szíve a megfelelő helyen van. Akinek a szíve jobbra tolódott el, azt ez arra ösztönzi, hogy asztráltestét jobban igénybe vegye.

Látják, uraim, a helyzet az, hogy ha valaki hosszú ideig dolgozik egy gép mellett, akkor azt lehet mondani, általában úgy van, hogy a munka mechanikussá válik. Kellemetlen lesz azáltal, hogy az ember maga is géppé válik. Ha valaki hosszú ideig egy gépnél dolgozik, akkor a fogások mechanikussá válnak. Gondolják el, hogy valakinek normális módon, a bal oldalon van a szíve. Az apja is ilyen volt, a nagyapja is, a dédapja is. Ez lassan megszokottá vált. És ha ebben a családban fiúként megszületik, természetesen belülről ugyanazokat a mozgásokat végzi el, amelyeket az apja, a nagyapja és a dédapja is elvégzett. Ez olyan könnyen megy, mintha az ember már régóta dolgozna egy gép mellett.

Ha valakinek a jobb oldalon van a szíve, a szív helyzete nem az apjától ered. Az apának rendszerint nem a jobb oldalon van a szíve. Ez nem öröklődik. Itt az asztráltestből kell a dolgot bizonyos módon újra elkezdeni. Ebben nincs benne a teljes öröklődés. Ennek pedig az a következménye, hogy az ilyen embernek, akinek a szíve a jobb oldalon van, sokkal több belső erőt kell fordítania arra, hogy a vérkeringése rendben folyjon le. Ez az oka annak, hogy az ilyen ember sokkal inkább a külvilághoz igazodik.

Sőt, még a következő is lehetséges. Gondolják el, hogy önök nem olyan emberek, akiknek a szíve a jobb oldalon van, hanem normális módon, a bal oldalon helyezkedik el. De ha balett-táncosok lesznek – ez férfiaknál is megtörténhet, bár nőknél gyakoribb –, akkor a balett a szívet is befolyásolja. A balett ugyan manapság igencsak materiálissá lett, de a régi időkben, amikor az embereket még ösztönözték a táncra, például a régi Görögországban, azáltal hogy belehelyezkedtek a mozgásokba, amelyek a csillagok mozgását utánozták, a szív az élet folyamán egy kicsit jobbra tolódott. A táncosoknál még ma is megfigyelhető, hogy a tánc, bár mára teljesen materiálissá vált, a szívre erős hatást gyakorol, mert egy kicsit jobbra tolja azt. Ha az ember ezeket a dolgokat figyelembe venné, láthatná, hogy – ha az illetőt a halál után felboncolják – a szív bizonyos erei megnyúltak. Azáltal, hogy az illető táncos vagy táncosnő volt, a szíve – ezt a halála után látni lehet nála – egy kicsit jobbra tolódott.

Ezzel választ adtunk Burle úr kérdésére. Megválaszoltuk azáltal, hogy láthatjuk: ha az ember inkább az asztráltestére hagyatkozik, akkor nem a szokásos vérkeringését akarja követni, hanem még inkább uralni akarja azt, és ezáltal Földön kívüli, Hold szerinti mozgásoknak adja át magát. Érthető ez?

Válasz: Igen!

Amit tehát ma megkérdeztek, hogy könnyű észrevenni, hogy az embernek bizonyos vágya támad ezt megtenni, azzal függ össze, hogy az ember egész szívműködését a láthatatlan rész uralja, hogy aztán, mondhatnánk, egy kicsit átcsúszik a láthatatlan irányába, és hogy aztán tulajdonképpen a külsőhöz igazodik, és nemcsak a belső vérkeringéshez, amely a légzéshez és a táplálkozáshoz igazodik. Mindezek a dolgok megmagyarázhatók, ha az embert valóban megértjük.

Most szeretnék még mondani önöknek valamit, ami egy kicsit összefügg azzal, amiről legutóbb beszéltünk. Akkor azt mondtuk, hogy a szemben van egy kis lencse (mutatja a rajzon). Ha az ember látása normális, akkor ez a kis lencse áttetsző. Ha hályogot kap, akkor átláthatatlanná válik. Só halmozódik fel benne. Úgyhogy azt mondhatjuk: egy egészséges embernél itt a szemben – ha ez annak elülső része – egy átlátszó lencse van. Annál azonban, aki hályogot kap, a lencse, amelyben só rakódik le, átláthatatlanná lesz. És így, ha a lencse átlátszó, az emberi asztráltest ezen keresztül látja a világot. Lát mindent a világban.

Ha az ember azok alapján, amiket A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam, hozzászokik egy kifejezetten intenzív gondolkodáshoz, s egyszer csak eljön a pillanat, amikor egészen sajátságos dologra lesz képes. Az effajta intenzív gondolkodáshoz azonban a mai ember nem egykönnyen akar hozzászokni. Nem húzódik vissza a saját gondolkodásába, mert azt mondja: „Mindent kívülről kell kapnunk, a világ titkait kívül kell kikutatnunk.” Az intenzív gondolkodásra nagyon oda kell figyelni, ezért azt az ember kényelmetlennek érzi. De amikor valaki mégis nagyon elevenen gondolkodik és rendkívül odafigyel, eljön egy olyan pillanat az életében, amikor valami rendkívül sajátos dologra lesz képes.

Nos, azt, hogy egy széket a kezemmel felemelek, mindenki megérti, mert ez folyton megtörténik. De a kezemet nyugalomban is tarthatom; megtehetem, hogy nem használom arra, amire egyébként. Amit ezzel szemben a szemlencse tesz, az az embernek nem áll hatalmában. Ha kívülről valamilyen hatás éri önöket, akkor szemlencséjükkel kifelé néznek a hatás irányába. Ha nem éri önöket benyomás, a szemlencse nyugalomban marad.

De gondolják el, hogy valaki komoly fáradozásokat tesz annak érdekében, hogy egy erőteljes gondolkodásra tegyen szert. Ez teljesen egy belső gondolkodás. Nem kívülre tekint, tehát szemlencséit nyugalomban hagyja, ahogy az ember keze is nyugalomban van, ha nem tesz velük semmit. Akkor azon a helyen, ahol egyébként látunk, tükröződik az egész csillagos ég. Ez az a csodálatos dolog, amiről A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben írtam, nevezetesen, hogy az egyes szerveket nemcsak a Föld, hanem a többi világ számára is használhatjuk. Ha só rakódik le a lencsén, hályog keletkezik rajta, és átláthatatlan lesz. Ha valaki igazán mélyen gondolkodik, szemlencséje átlátható marad ugyan, de már nem a lencsén keresztül lát, nem kifelé néz. A lencséből kezd kiindulni az egész világ megvilágosodása. Ekkor viszont a szellemit látjuk, mégpedig az egész csillagos eget, a maga teljes, igazi, belső jelentősége szerint. Ez a kis hely az emberben, ahol a lencse van, az embert mindenre meg tudja tanítani, amit a csillagokról és minden egyébről mondani lehet. A nagyszerű tulajdonképpen az embernél az, hogy a legkisebb pontból a legnagyobb megismerésekre tehet szert.

Akinek hályogbetegsége van – ezt természetesen senkinek sem kívánjuk –, annak ez az egész dolog könnyebb, annak nem kell olyan erősen megfeszítenie a gondolkodását. Csak egy kis koncentrációra van szüksége, és eljuthat oda, hogy belsőleg lát, ha a külső látást elfelejtette. Azt azonban mindig hangsúlyozni kell, hogy ha az ember ilyen magasabb megismerésről beszél, akkor mindig kézenfekvő, hogy túl erősen feszíti meg magát, és a magasabb megismerés helyett valami olyasmi jelenik meg számára, mint mondjuk, a lencse megzavarása. Az erőteljes koncentráció következtében a lencse, ha az ember nem is kap hályogot, de valamennyire átláthatatlan lesz. Ezért A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben mindent úgy írtam le, hogy az ember elérheti azt, amiről itt beszéltünk, de ezáltal nem lesz beteg. Olyan gyakorlatot nem szabad leírni, amelynek következtében az ember beteg lehet. A lencse olyan hely az emberben, amely a szem belsejében ténylegesen az egész szellemi világot leleplezheti. Így azt mondhatjuk: az ember akkor képes külsőleg látni, ha a szemben minden áttetsző. Belsőleg viszont akkor lehet látni, ha az ember valamit önkényesen átláthatatlanná tesz.

Igen, uraim, ez már olyasmi, ami világossá teheti az önök számára, hogy tulajdonképpen hogyan jön létre a szellemi világról való ismeret. Azáltal jön létre, hogy az ember mindenekelőtt talál egyes pontokat a fejében, amelyekre nincsen szüksége a mindennapi tevékenységéhez, azáltal hogy pihennek. A lencse útján mindenekelőtt a külső világot ismerjük meg. De az egész testünket odáig vihetjük, hogy egy pillanatra bensőnkben több mindenfélét nem használunk. Ha például a szívünket nem használjuk – a vérkeringés tovább folyhat, de a szívet mint érzékszervet kikapcsoljuk –, akkor elkezdjük az egész vérkeringést érzékelni. De az ember nem csupán a vérkeringését érzékeli. Ha a szívünket úgy alakítjuk, hogy bizonyos módon a testünk útján tekintünk a vérkeringésünkre, ha tehát belülről a szívet nem érezzük, ha nem érezzük a szívverést, hanem csak nézünk, ahogy a lencse útján megtanulunk a világba tekinteni a fejünkkel, ha tehát megtanulunk önmagunkon keresztül nézni, akkor most nemcsak a vérkeringésre tekintünk, hanem látjuk az egész Hold-mozgást, mindazt, amit a Hold tesz, és látjuk, hogyan viszonyul a Hold a Naphoz. És akkor meglátjuk a szív rokonságát a Nappal és a Holddal.

Látják, a régi időkben az ember számára minden könnyebb volt. Az emberek akkor nem voltak még ilyen iskolázottak, hogy minden tudásukat csak a külvilágból merítsék. Egyáltalán nem akartak mindent maguk előtt látni. Ha egy huszonhét-huszonnyolc éves görögöt elvittek volna a moziba, azt nem nézte volna hosszú ideig, ájultság vett volna erőt rajta, mert abban a pillanatban, amikor a régi görög ránézett volna a vetítővászonra, bensejében, de nemcsak az egyes tagokban, hanem az egész emberben az ment volna végbe, ami akkor történik velünk, amikor az egyik végtagunk elzsibbad, mert valami nyomja azt. Nem aludt volna el, de ez a zsibbadás az egész emberre kiterjedt volna. A filmnézéstől természetszerűen ájulásba esett volna. A régi görög tehát egyáltalán nem nézhette volna meg a filmet, mert abban a pillanatban a feje – a szíve útján, a vérkeringése következtében – megzavarodott volna, és nemcsak a tagjai, hanem az egész teste elzsibbadt volna, és ezen a feje nem tudott volna úrrá lenni. Elájult volna. Az ember azonban mára egészen más lett, mint amilyen a régi időkben volt. A modern kultúra által ma már az embernek olyan rendetlen a vérkeringése, hogy nem ájul el a moziban.

Ha az ember a szellemtudománnyal egy kicsit is valóban belsőleg foglalkozott, és azután elmegy a moziba, erősen össze kell szednie magát, különben még ma is elájulhat. De, ugye, mindnyájan emberek vagyunk, és az egyik átveszi a másik tulajdonságait. Úgy van ez, hogy az embernek már nem olyan a vérkeringési rendszere, mint a régi időkben, a régieknél volt. A régi emberek könnyebben tudtak beszélni a Napról és a Holdról, mint mi. Mi el vagyunk vágva ettől, és gyakorlatok útján kell újra eljutnunk ehhez. Először a szerveinket kell újra úgy kialakítanunk, hogy látni tudjunk.

A régi görög, amikor az idősebbek valamit meséltek neki arról, hogy tulajdonképpen mi is történik a Földön, ezt még meg tudta érteni. Nem szabad arra gondolnunk, hogy ami az ókorból ránk hagyományozódott, az mind babonaság. Csak később alakultak át azzá. Érdekes, hogy a dolgok, amelyek kezdetben értelmesek voltak, később babonákká váltak. Ha az ember már nem tudja, hogyan kell a dolgokat véghezvinni, akkor azokból babonát csinál magának. Pedig korábban mind értelmes dolgok voltak. Ne higgyük, hogy a régi tudás mindig értelmetlen volt, még ha persze az is igaz, hogy nem lehet mindig a régi dogokra sem hagyatkozni, mert azok sokszor megtévesztők. Mindig mindent újra meg kell vizsgálnunk!

Értelmetlen dolog tehát, ha az emberek az antropozófiáról azt mondják, hogy ez csak mindannak az összegyűjtése, ami már korábban is jelen volt. Ez nem összegyűjtés, hanem újbóli kikutatás! Akik azt mondják önöknek, hogy az antropozófiában csupán össze van hordva mindenféle a régi gnoszticizmusból, attól kérdezzék meg, hol lehet utánanézni annak, amit a szemlencséről ma, illetve legutóbb elmondtam; hol lehet ezt valamilyen könyvben is megtalálni? Ezt ugyanis nem lehet megtalálni, mert teljesen feledésbe merült. Ezért annak, aki azt mondja, hogy a dolgok össze vannak szedve innen-onnan, azt lehet válaszolni, hogy nem mond igazat, mert semmit sem tud arról, amit akkoriban tudtak. Amit tehát a szívről és egyebekről megosztottam önökkel, az mind újdonság.

A helyzet az, hogy itt mindent eredetileg kutattunk ki, és az emberre vonatkoztattunk. Az olyan egyszerű dolgokból kiindulva, mint hogy az ember táncol és forgó mozgást végez, ahogy ezt a múltkor elmagyaráztam, sok mindent beláthatunk. Mindezt meg lehet érteni.

Van azonban valami más is, amitől az emberek a leginkább tartanak. Látják, ha az antropozófia érvényesül – ma az ember semmit sem tehet, mert ha a gyakorlatban valamit tenni akar, akkor az ördögöt hívja elő, mert ha csupán magukat a dolgokat mondja el, azonnal megjelennek az ellenfelek, akiket önök nagyon is jól ismernek –, ha tehát az antropozófia egyszer úgy elterjed, hogy az iskolákba is bekerül mint tantárgy, és a dolgok mindenütt érvényre jutnak, akkor még más valami is bekövetkezik. Akkor ugyanis az emberek tudni fogják, hogy az egészség, illetve a teljes anyagcsere szempontjából mely mozgások helyesek, és melyek nem. Akkor elérkezik az az idő, amikor a munka az emberhez alkalmazkodik. Ma a munka a gépekhez igazodik, és az embernek úgy kell mozognia, ahogy azok, akik a gépeket feltalálták, jónak látják. Később úgy látják majd, hogy nem az a fő dolog, ami a gépektől ered, hanem az ember. Ezért csak olyan gépeket szabad majd létrehozni, amelyek az emberre irányulnak. Ez akkor lesz lehetséges, ha az antropozófiát teljes mértékben elfogadják. Akkor majd azt lehet mondani: minden gépnek az emberhez kell alkalmazkodnia.

Ehhez azonban még valami szükséges. Mindenekelőtt meg kell érteni, hogy a szív nem gépezet, hanem az emberhez igazodik. Akkor az ember megtalálhatja az alapot a többi gép számára is, hogy azokat úgy alakítsa ki, hogy az emberhez alkalmazkodjanak. Az a tudomány azonban, amely annyira kényelmes, hogy a szívet olyannak írja le, mintha az ember vérkeringésében csupán egy pumpa volna, nem tartja lelkiismereti kérdésnek, hogy a gépeket úgy szerkessze meg, hogy azok az emberhez alkalmazkodjanak. A tudománynak ezzel a hamis szemléletével függ össze egész szociális helyzetünk. Ezért kellene most már megértenünk, hogy először az emberről való helyes gondolkodásnak kell eljönnie, és csak aztán lehet a helyes szociális élet megteremtéséhez hozzáfogni. Amíg az emberek azt hiszik, hogy a szív csupán egy pumpa, addig a külső életet sem lehet helyesen elrendezni. Csak ha az ember tudja, hogy a láthatatlan ember magasabb rendű, mint a szíve, és ő az, aki a szívet mozgatja, csak akkor fogja a gépeket az embernek megfelelően beállítani. Először ezt kell belátnunk.

Az emberek ma túl kényelmesek. Valóban túl kényelmesek. Mi ma a leginkább nemzetközi dolog? A futball. Ezt a legutóbb említettem. Ami azonban szellemi, az kis körökre korlátozódik. Szétforgácsolódik. Norvégiában német dalt énekelnek, ha egy német futballista ott jár, és hallani, ahogy a tömeg a csapatot éljenzi. Egyébként azonban elkülönülnek az emberek.

A szellem az, amit meg kell érteni, mégpedig részleteiben. A szellemről nem beszélhetünk csak úgy általában, azt részleteiben kell megértenünk! Legközelebb tovább beszélünk majd ezekről a dolgokról.

4. előadás – Fény- és színhatások a földi anyagokban és az égitestekben – Dornach, 1923. június 9.

Dr. Steiner: Nos, gondolkodtak valamiről?

Kérdés: A különböző kémiai anyagoknak az a tulajdonságuk, hogy elszínezik a lángokat, a tűz más-más színnel ég miattuk. Másrészről a csillagok fénye is színes, mint például a Marsé. Szeretnék erről tudni valamit. A Marsnak például vöröses a fénye. Az oxidálódott vas, a rozsda ugyancsak vöröses színű. Van itt valami összefüggés?

Dr. Steiner: Ez természetesen egy igen nehéz kérdés. Mindenekelőtt emlékeznünk kellene mindarra, amit a színekről korábban megbeszéltünk. Arra kell gondolniuk, hogy egy testnek a színe teljes mértékben azzal függ össze, ahogyan az a világban megjelenik. Gondolják el tehát azt, hogy van valamilyen anyagunk. Az anyagnak van valamilyen színe. Ez a szín bizonyos körülmények között – ha ezt az anyagot láng éri – teljesen megváltozhat: a láng egy bizonyos színt kap. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lángnak már önmagában is van egy bizonyos színe, s hogy aztán, ha egy anyagot meggyújtunk, két szín jön létre: az anyagé és a lángé. A színek azonban rendkívül sajátságos módon viselkednek a világban. Erről most elmondok néhány dolgot.

Bizonyára ismerik a szivárványt. A szivárványban van egy piros sáv, aztán ez átmegy narancsba és sárgába, majd zöld lesz, aztán kék, majd valamivel sötétebb kék, indigókék és végül ibolyaszínű. Így nagyjából hét színt kapunk, ezek jelennek meg a szivárványban.

Ezt a hét színt az emberek mindig megfigyelték, és különböző módon magyarázták, mert tulajdonképpen az a hét szín, amit a szivárvány tartalmaz, a legszebb azokból,

amit a természetben látni lehet. Ezenkívül tudnunk kell, hogy e színek olyanok, mintha teljesen szabadon lebegnének. Szivárvány akkor jön létre – mint ezt bizonyára tudják –, ha valahol süt a Nap, és a Nap előtt esik az eső. Ekkor a szivárvány feltűnik az ég másik oldalán. Ha tehát valahol szivárványt látnak, azt kell hogy kérdezzék: hol van a zivatar? Az eső ellentétes oldalán a Napnak sütnie kell. Rendszerint így kell történnie, így jön létre a szivárvány hét színe.

De van még valami ezzel a hét színnel. Gondolják el, hogy elégetünk egy fémes testet – illetve addig hevítjük, míg igen forró nem lesz. Mint tudjuk, előbb vörösen fog izzani, majd fehéren, ahogy mondják. Ezáltal létrejön egy bizonyos láng, úgyhogy azt mondhatjuk: tulajdonképpen egy fémes láng jön létre. Ez azonban nem a voltaképpeni láng, ez egy izzó fém, olyan fém, amelyet izzásig hevítettünk. Ha egy ilyen izzó fémet prizma alatt megnézünk, akkor nem egy fémesen izzó masszát látunk, hanem ugyanazt a hét színt, amely a szivárványban megjelenik. Ezt most lerajzolom sematikusan.

Gondolják el, hogy itt lenne ez az izzó fém, és van egy prizma. Tudják, hogy milyen egy prizma, egy háromszögletű üveg. Itt most oldalról rajzoltam le. Ez itt pedig a szemem. Ha itt most keresztülnézek, nem egy fehér színű testet látok, hanem látom a szivárvány hét színét, az egymásra következő hét színt: a pirosat, narancsot, sárgát, zöldet, kéket, indigót és ibolyát. A prizmán keresztül azt látom, ami tulajdonképpen fehér, ami fehéren izzik, de ezt hét színben látom. Ebből következik, hogy ami fehéren izzik, azt a szivárvány hét színében látjuk.

De csinálhatunk még mást is, ami rendkívül érdekes. Látják, egy ilyen fehéren izzó masszát csak úgy lehet létrehozni, ha az ember egy fémet, tehát egy szilárd testet felizzít. Ha azonban egy gázt gyújtunk meg, azt a prizmán át nézve nem hét színt kapok, nem egy ilyen hétszínű sávot, hanem valami egészen mást.

Most azt lehet kérdezni: hogyan jön létre egy izzó gáz? Ezt elég egyszerűen létre lehet hozni. Gondolják el például, hogy van egy kis közönséges konyhasóm. Ebben kétféle anyag van, először is egy fémszerű anyag, amit nátriumnak neveznek, és van még benne klór. Ez egy gáz, ami ha valahol kiterjed, élesen ingerli az orrot. Ez ugyanaz a gáz, amit a fehérnemű fehérítésére használnak. A ruhák kifehérednek, ha klórral kezelik őket.

Ha tehát a nátrium és a klór együtt egy testet, egy vegyületet alkot, akkor közönséges konyhasó lesz belőlük, amivel az ételeinket sózzuk. Ha a klórt kivonjuk, és a nátriumot fehér lángba helyezzük, akkor a láng egészen sárga lesz. Honnan ered ez? Nos, ez onnan ered, hogy a nátrium a forró lángban gázzá válik, és ez a nátriumgáz sárgásan ég. Sárga lángot ad. Most nemcsak egy izzó fémtestet kapunk, hanem egy gázlángot. Ha ezt most a prizmán keresztül nézem, akkor nem lesz ugyanolyan módon hétszínű, mint az előző esetben, hanem lényegében sárga marad. Csupán az egyik oldalán lesz – ezt azonban rendkívül figyelmesen kell megnézni – egy kicsit kékes és egy kicsit vöröses a másikon. De ezt tulajdonképpen egészében nem vesszük észre, csak sárgának látjuk.

De mindez még nem az, ami érdekes. A legérdekesebb az, hogy ha az egészet így létrehozom, a sárga lángot így előhívom (lásd az előző ábrát), és újra belenézek a prizmába, akkor mit mondanának? Azt mondanák, hogy ha átnézek ezen, akkor látom a pirosat, a narancsot, a sárgát, a

zöldet és sárga is van – mondják önök. Tehát ha itt keresztülnézek, a sárga különösen éles lesz, különösen világos sárga lesz, egy rendkívül fénylő sárga. De látják, nem így van! Ami itt van, az egyáltalán nem sárgának látszik, a sárga teljesen elválik, kilökődik, és egy fekete sáv jön létre a helyén. Ugyanúgy, ahogy egy sárga gázláng adódhat, létrejöhet például egy kék is. Van olyan anyag, mint mondjuk a lítium, amelynek piros lángja van. A kálium és ehhez hasonlók kék lángot adnak. Ha például egy kék lángot hozunk létre, akkor nem az történik, hogy a kék itt erősebben jelenik meg, hanem megint létrejön a helyén egy fekete sáv. A sajátságos tehát az, hogy ha az ember valamit felizzít, ha valami, mint szilárd anyag felizzik, és nem gáz lesz, hanem izzik, akkor létrejön a hét színből álló sorozat. Ha viszont csak egy égő gázunk van, akkor többé-kevésbé egy egyedi színt kapunk, és ez az egyedi szín kilöki a teljes színsávból azt, ami mint szín megjelenik.

Amit most elmondok önöknek, azt az emberek viszonylag még nem régóta tudják, csak 1859-ben fedezték fel. 1859-ben fedezték fel először, hogy egy hét színből álló nyalábban, ami egy izzó szilárd testből indul ki, kioltódnak egyes színek, amelyek izzó gázokból, égő gázokból származnak.

Láthatják ebből, milyen rendkívül bonyolult módon hat az egyik szín a másikra. Mindez azzal függ össze, hogy ha az ember szokás szerint megnézi a Napot, az olyan természetű, mintha egy fehéren izzó test lenne. Valóban így van, ha az ember felszínesen nézi egy prizmán keresztül, akkor a Napnál is látja ezt a hét egymásra következő színt, a pirosat, narancsot, sárgát, zöldet, kéket, indigót és ibolyát. De ha az ember pontosabban megnézi, akkor a Napban, a napkorongban nincs benne ez a hét szín, hanem csak megközelítőleg van meg benne, és közben tisztán fekete vonalak láthatók, egy egész sereg fekete vonal. Ha tehát az ember pontosabban megnézi a Napot, akkor lát ugyan hét színt, de azt mindenütt megszakítják tisztán fekete vonalak.

Mit kell erre mondanunk? Ha az embernek nem a szokásos megszakítatlan színsáv mutatkozik meg a Napban, hanem azt tisztán fekete vonalak törik meg, akkor azt kell mondanunk, hogy közöttünk és a Nap között csupa égő gáz van, amely útközben a megfelelő színeket kioltja. Ha tehát egy izzó fém helyett a Napra nézek, és látom a fekete vonalakat, akkor azt kell mondanom, hogy mindenütt, ahol ezeket a fekete vonalakat látom, valamilyen szín kitörlődik, például itt a nátriumnál a sárga. Ha a Napba nézek, és a sárgában egy fekete vonalat látok, akkor azt kell mondanom: köztem és a Nap között nátrium van. Így kapok minden fém esetében a napfényben fekete vonalakat. Köztem és a Nap között minden lehetséges fém gáz formájában kiterjed a világűrben.

Mi következik ebből? Az, hogy a világűr, legalábbis a Föld környezete, tele van nemcsak izzó, hanem égő fémekkel is. Ha ezt meggondoljuk, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy alapjában véve egyáltalán nem lehet beszélni arról, hogy mi itt állunk a Földön, és ott fent van az izzó Nap, hanem amit látunk, az tulajdonképpen attól függ, ami köztünk és a Nap között van. A fizikusok rendkívül meglepődnének, ha egyszer valóban eljuthatnának a Napra, mert az nem úgy nézne ki, mint ahogyan azt feltételezik, hiszen amit az ember lát, az tulajdonképpen abból származik, ami az ember és a Nap között van. Ez csupán egy példa arra, milyen bonyolult összefüggés van a szubsztanciák és a színek között.

Ha tehát valahol ég egy láng, és ennek a lángnak, mondjuk, egy gyertyalángnak, van egy bizonyos színe, akkor mindenekelőtt meg kell kérdeznünk, mi van a gyertyában? A lángban gázformában megvannak azok az anyagok – többnyire a láng hője által lesznek gáz halmazállapotúvá –, amelyek szilárd állapotban vannak meg a gyertyában. Nézzük meg aztán egy prizmán keresztül, ahogyan itt a lánggal csináltam: egy anyag, amely gáz halmazállapotú, elszínezi az egész lángot. A nátrium által például a láng sárga lesz. Ha viszont ebben a teremben valahol lenne egy láng, és ezt prizmán keresztül néznénk, majdnem mindenütt a nátrium fekete sávját láthatnánk. Egyáltalán nem kell, hogy a nátriumot először valahová odategyük. Ha a szerkezet pontosan működik, akkor mindenütt ezt a fekete vonalat látnánk, amelynek tulajdonképpen sárgának kellene lennie, és alapjában véve onnan származik, hogy mindenütt nyoma van a nátriumnak. Tulajdonképpen alig van valami a Földön, amiben ne lenne egy kis nyoma a nátriumnak. Ez bizonyítja, hogy a nátrium mennyire szükséges a természetben. Ahol nincs, ott nem tudnánk élni. Kell, hogy egy bizonyos mennyiségű nátrium mindig legyen bennünk, fel kell hogy dolgozzuk. Mindez tulajdonképpen azáltal mutatkozik meg, hogy a sárga vonal mindenütt eltűnik, és fekete lesz.

Nos, most emlékeznünk kell arra, amit már elmondtam: hogyan jön létre a kék és az ibolya szín? A kékről mondtam, hogy vele a távoli világűr jelenik meg, mert kint, ahol a mennyboltot látjuk, ott nincs semmi. Ez a távoli, fekete világűr. Tehát a távoli fekete világűrt látjuk. De valójában nem is ezt látjuk, amikor egyszerűen előttünk van. Köztünk és a távoli sötét világűr között vízpára van, ami folyamatosan felszáll. Még ha a levegő tiszta is, állandóan vízpára van benne. Ha itt van a Föld (mutatja a rajzon), itt pedig a vízpára, és körülötte a fekete világűr, akkor a Nap ezen keresztül süt át. Ha lent állunk, és felfelé nézünk, nem a feketeséget látjuk, hanem a kékséget. A megvilágításon keresztül a sötét teret kékben látjuk. Vagyis, ha a megvilágításon keresztül nézek valami sötétet, akkor kéknek látom.

A hajnali és esti pír is, ahogy tudjuk, sárgás vagy sárgáspirosas. Ha itt van a Föld (mutatja a rajzon), akkor itt mindenütt pára van, és amikor a Nap felbukkan, ezt megvilágítva látom. Itt most világosat látok, de ezt elsősorban a homályos párán keresztül látom. Ezáltal számomra sárga lesz. Ha valami világosat látok a sötéten keresztül, akkor az sárga lesz. Ha a sötétet nézem a világoson keresztül, akkor kék. A kék a világoson keresztül nézett sötétség. Ez az, amit meg kell érteni.

Ha a nátriumláng által létrehozott sárga színt kapok, akkor ez a sárga nátriumláng azt jelenti, hogy a nátrium olyan anyag, ami ha párolog, ilyen világos lesz, de ugyanakkor maga körül valamiféle sötétséget hoz létre. A nátrium tehát tulajdonképpen úgy ég, hogy ha itt van az égő nátrium, akkor a közepén fehér fény lövell a magasba, körös- körül pedig sötétség lövell fel, és ezáltal az egészet sárgának látom. A nátrium tehát fényt bocsát ki, de körös-körül, ugyanis olyan erős fényt bocsát ki, hogy létrehozza a sötétséget.

Nem kell csodálkoznunk azon, hogy az erős fényt kibocsátó nátrium maga körül sötétséget idéz elő, mert ha egy vágtázó elég gyorsan fut, és valaki együtt akar futni vele, nyilvánvalóan lemarad. Ami itt kilövell, az fent gyorsan, a sötétséget átvilágítva jelenik meg, sárga színben.

A szokásos gyertyalángnál az a helyzet, hogy a részecskék szétesnek. Ezáltal körös-körül világos lesz, és a közepe sötét marad. Ha ezért van egy gyertyalángunk, akkor a sötétséget a világosság útján látjuk. Itt válnak ki a világos pontocskák.

Itt a közepe sötét marad, és ezért kéknek tűnik. Ha tehát van egy sárga lángunk, ahogy a nátriumnál, ez azt jelenti, hogy rendkívül erősen szóródik. Ha egy kék lángunk van, ez viszont azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem szóródik erősen, hanem szétesik.

Leginkább ez a különbség a kémiai anyagok működése között. Gondolják el, hogy itt van egy üvegcső, amit mindkét végén beforrasztunk. Viszont előzőleg kiszívjuk belőle a levegőt úgy, hogy egy légüres üvegcsövet kapunk. Most a következőket tesszük: elektromos áramot vezetünk bele, ami itt megy be, és itt egy másikat (a másik oldalán). Ez tehát egy áramkör, ami itt zárul, azaz egy kétpólusú elektromosság jött létre egymással szemben. Köztük van a légüres tér. Most valami különleges dolog történik: az egyik oldalon behatol az elektromosság, és a másikon kékesen fénylő hullámok keletkeznek (lásd az ábrát), aztán ez összefut.

A sötétségbe úgyszólván folyton belevillódzik a világosság, a világos elektromosság a sötétségbe. Itt tehát a két láng, amit mutattam, szétválik. Az egyik az elektromosság egyik pólusán jelenik meg, a másik a másikon. Amit a nátriumláng tesz, az itt az egyik oldalon történik, és amit a szokásos gyertyaláng tesz, az a másik oldalon. Ha a helyes módon járunk el, akkor különböző sugárzásfajtákat kapunk, többek között a röntgensugarat, amelynek útján, ahogy tudják, a szilárd részek, csontok és így tovább, vagy az idegen testek amelyek ott vannak, láthatóvá válnak.

A dolog tehát úgy áll, hogy a világban vannak szubsztanciák, amelyek sugároznak. Más kémiai anyagok nem bocsátanak ki sugarakat, hanem – mondhatnánk – izzanak, és a felszínre hoznak bizonyos hullámokat. Ez utóbbi anyagok kékesek, azok pedig, amelyek sugárzanak, sárgásak. Ha a sárgán sugárzó anyagok elé egy sötét test kerül, a sárgás szín pirosassá válik. Ha tehát elsötétítjük, vöröses lesz.

Látják tehát, hogy vannak a világban olyan testek, amelyek sugároznak, és ezáltal világos színűek lesznek, amelyek a szivárvány egyik oldalán helyezkednek el, másrészt vannak, amelyek nem sugároznak, hanem hullámokat bocsátanak ki. Ezáltal jön létre a kékes szín, ami a szivárvány másik oldalán helyezkedik el.

Ha ezt mi tudjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy vannak olyan csillagok, mint például a Mars, melyek sárgás-pirosas színt sugároznak, vagy mint a Szaturnusz, amely kékesen sugárzik. Hogy milyen minőségű az égitest, ezt abból láthatjuk, hogy miként viselkedik. A Mars egyszerűen olyan bolygó, amely erőteljesen sugárzik, ezáltal sárgás-pirosas színben jelenik meg. Olyan bolygó, amely jelentősen sugárzik. A Szaturnusz ezzel szemben olyan bolygó, amely nyugodtan viselkedik, és hullámokat bocsát ki. A hullámokat szinte látni körülötte. Ezeket a hullámokat gyűrűknek látjuk. Kékesnek látszik, mert hullámokkal van körülvéve.

Nos, amit a földi testeken megfigyelünk, az azt mutatja nekünk – ha az ember nem tompa értelmű, hanem helyesen figyeli meg –, hogy a világűrben kint milyenek a testek. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy az egész világűr – ahogy mondtam – tele van minden lehetséges szubsztanciával, kémiai elemekkel, amelyek tulajdonképpen égő állapotban vannak.

Vegyünk egy testet, mint például a vas: rozsdásodik. Ez is benne volt a kérdésben, ugye? A vas rozsdásodik. Van tehát egy olyan testünk, amely viszonylag sötét, megrozsdásodik, és ezáltal vöröses lesz. Miután most a színeket tanulmányoztuk, felvilágosítást adhatunk arról, hogy tulajdonképpen mit jelent az, ha a folyamatosan a levegőn hagyott vas a rozsda következtében vöröses lesz. Legyünk teljesen tisztában azzal, hogy mit jelent ez. Természetesen itt nem minden színről volt szó, de el tudják képzelni, mire gondolok. Tegyük fel tehát, hogy van egy kék vasunk. Kitesszük a levegőre. Azáltal, hogy kitettük a levegőre, a rozsda következtében vöröses lesz.

Nos, azt lehet mondani, hogy a vöröses szín azáltal jön létre, hogy a világosságot a sötétségen keresztül nézzük. A világosat a sötéten keresztül nézve vöröses színt látunk. Ha a vasat, ahogy az a szokásos állapotban van, megnézem, sötétnek látom, azaz hullámokat bocsát ki. Ha azonban hosszú ideig kiteszem a levegőre, ha tehát a vas hosszú ideig kint van a levegőn, akkor a levegő behatol a vasba, és a vas fokozatosan elkezd belsőleg tiltakozni a levegő ellen. Tiltakozik a levegő ellen, elkezd sugározni. És ami sugárzik, ahogy itt a nátriumláng, ahol körös-körül sötét van, az sárgás vagy vöröses lesz. Azt lehet tehát mondani: a vas és a levegő között a viszony olyan, hogy a vas belsőleg bizseregni és sugározni kezd.

Mint tudják, a vas az emberi testben is jelen van, ráadásul nagyon fontos anyag. A vas az emberi vérben található meg, és igen fontos alkatrésze annak. Ha a vérünkben túl kevés a vas, akkor nem tudunk rendesen járni, gyorsan elfáradunk, kimerültek leszünk. Ha viszont túl sok vas van a vérünkben, akkor izgulékonyakká válunk, mindenkivel összezördülünk. A vasnak tehát a szükséges mennyiségben kell a vérünkben lennie, különben nem érezzük jól magunkat. Nos, uraim, manapság keveset foglalkoznak ezekkel a dolgokkal, de felhívtam már a figyelmüket arra, hogyan függ össze az ember a világgal. Ha utánanézünk, azt találjuk, hogy az emberi vér a Mars hatásával függ össze. A Mars azzal, ahogyan mozog, tulajdonképpen mindig ösztönzi bennünk a vér tevékenységét. Ez a vassal való rokonsága miatt van. A Marsot tehát bizonyos értelemben úgy tekinthetjük, mint olyasmit, ami azonos a bennünk lévő vassal. Ugyanakkor vörösessárgán csillog, azaz folyamatosan sugárzik a belseje. A Marsban tehát olyan égitestet látunk, amely belülről folyamatosan sugárzik.

Az egész dolgot csak úgy érthetjük meg, ha annak alapján, amit elmondtunk, kijelentjük: a Mars a vashoz hasonló természetű, a vashoz hasonló szubsztancia, de folyamatosan bizsereg, folyamatosan sugározni akar. Ahogy a vas a levegő hatására, úgy környezetének hatására a Mars is folyton sugározni akar. Olyan a természete, hogy belsőleg folytonosan bizsereg, azaz elevenné akar válni. A Mars állandóan élni szeretne. Ezt színe alapján és annak a módnak az alapján, ahogyan viselkedik, látni lehet. Ha a Marssal van dolgunk, tudnunk kell, hogy olyan égitest, amely tulajdonképpen állandóan élővé akar válni.

A Szaturnusszal más a helyzet. A Szaturnusz kékesen fénylik, azaz nem sugárzik, hanem körülveszi magát hullámokkal. Éppen ellentéte a Marsnak. A Szaturnusz állandóan meg akar halni, holttestté akar válni. Ha a Szaturnuszt nézzük, amely bizonyos módon világossággal veszi körül magát, akkor a sötétséget a világosság útján kékesnek látjuk.

Nos, felhívom a figyelmüket valamire. Egy egészen különös jelenséget láthatunk, ha egy nem egészen sötét, de erősen derengő éjszakán egy fűzfaerdőn megyünk keresztül, egy olyan erdőben, ahol fűzfák vannak. Hellyel-közzel láthatunk valamit, ami arra ösztönöz, hogy megkérdezzük: Az ég szerelmére, mi fénylik ott úgy? Mi az, ami annyira fénylik? Aztán közelebb megyünk, és látjuk, hogy ami világít, az egy elkorhadt fa. A korhadt fa világít. Ha aztán egészen távolra megyünk és onnan nézzük, és e világítás mögött valami sötét tűnik fel, akkor ami világított, már nem világít tovább, hanem kéknek látszik. Így van ez a Szaturnusznál is. A Szaturnusz folyamatosan rothad. Körülötte világos van, de ő maga sötét, és ezáltal kéknek tűnik, mert a saját sötétségét látjuk, hogy úgy mondjam, a rothadó anyag folytán, ami körülötte van. A Marsnál tehát azt látjuk, hogy folyton élni akar, a Szaturnusznál pedig azt, hogy folyton meg akar halni.

Az érdekes az, hogy a bolygókat úgy tekinthetjük, hogy azt mondhatjuk róluk: azok a bolygók, amelyek kékesen fénylenek, pusztulnak, és azok, amelyek vöröses, sárgás fényt adnak ki, keletkezőben vannak. Így van ez a világban is: az egyik helyen keletkezik valami, a másik helyen tönkremegy. Ahogy a Földön az egyik helyen egy gyermeket látunk, a másik helyen egy aggastyánt, így van a világűrben is. A Mars még egy ifjú, aki élni akar, a Szaturnusz viszont már egy öreg aggastyán.

Látják, a régiek ezeket tanulmányozták, és nekünk is újra tanulmányoznunk kell! Amikor azonban mi újra megtalálunk valamit, először meg kellene értenünk, mit értettek rajta a régiek. Ezért van az, hogy ahogy a legutóbb mondtam, ostobaság, ha az emberek azt mondják, hogy az antropozófiában az van összekeverve, amit a régi írásokban lehet találni. Mert amit a régi írásokban találhatunk, azt egyáltalán nem lehet megérteni. Látják, csak akkor értjük meg, hogy mi áll a régi írásokban és az ősi bölcsességben, ha újból felfedezzük azokat. A középkorban, még Amerika felfedezése előtt, létezett egy vers, egy mondóka. Nagyon érdekes volt, majdnem mindenki ismerte. Ha akkor éltek volna, önök is ismerték volna. A középkorban szinte mindenki el tudta mondani, mert úgy tanulták meg, ahogyan ma, mondjuk, egy agitációs versikét megtanulnak. A szöveg így hangzik:

Ó, Nap, világ királya!
Luna fenntartja nemzetségedet.

A Luna a Hold.

Merkúr összekapcsol titeket,
Vénusz nélkül semmi sem lennétek,
Martent férjül választja.

Vagyis a Marsot.

E sorok itt arra utalnak, hogy a Vénusz, amely szintén fiatal képződmény, Martent – vagyis a Marsot – férjéül választotta. Arra utal, hogy a Mars mennyire fiatal a világmindenségben.

Jupiter nélkül nem volna semmi hatalmatok,

Jupiternél tehát arra utal, hogy mindent hatalmában tart. Végül ezt mondja:

Szaturnusszal öreg és agg leszel,
Sok színben tűnsz fel.

Gondoljanak bele, milyen szép ebben a középkori szövegben, ahogyan szembeállítja a fiatal Marsot az idős Szaturnusszal!

Ó, Nap, világ királya!
Luna fenntartja nemzetségedet.
Merkúr összekapcsol titeket,
Vénusz nélkül semmi sem lennétek,
Martent férjül választja.
Jupiter nélkül nem volna semmi hatalmatok,
Szaturnusszal, öreg és agg leszel,

Sok színben tűnsz fel.

Ha egy mai tudós elolvas egy ilyen szöveget, azt mondja, hogy ez egy értelmetlen, ostoba babona. Nevet rajta. Ha viszont megtaláljuk a mondás igazságát, akkor azt mondja, hogy lemásoltuk. Nem kell ugyebár mondanom, milyen ostobán viselkedik az, aki ezt nem tudja megérteni. Egyetlen mai tudós sem érti meg, ami ebben a középkori versikében van. De ha szellemileg ki tudjuk kutatni, akkor rájövünk, mert csak akkor értjük meg. Ezeket a dolgokat először újra meg kell keresni, különben ezek a régi, népi bölcsességeket tartalmazó szövegek teljesen értéktelenné válnak. De nagyon szép dolog, ha ezeket a dolgokat szellemileg kikutatjuk, és aztán felfedezzük, hogy az egyszerű népi mondásokban milyen hatalmas bölcsesség rejlik. Ez azt bizonyítja, hogy a régi népi mondásokat abból merítették, amit a régi misztérium-iskolákban tanítottak. Innen származnak ezek a versek. Ma a népnek nem áll módjában, hogy elmenjen a tudósaihoz, mert a mai tudományból nem jönnek létre efféle strófák. Nem sokat vehetünk ki belőle, amit az életben alkalmazunk. Volt azonban egy olyan időszak, amikor az emberek tudták azokat a dolgokat, amelyekről ma beszéltem, és ismereteiket beleszőtték efféle népi rigmusokba. Természetesen aztán ebből mindenféle létrejött, gyakran félreértések is. Az a szöveg, amit az imént elmondtam önöknek a planétákról, feledésbe merült, míg mások eltorzultak.

Így van ez abban az esetben is, ha az állatokat tanulmányozzuk, amint ezzel vagy azzal foglalkoznak. Kapcsolatban állnak a világmindenséggel. A levelibékánál már tudjuk, hogy ha felfelé mennek, akkor valami történik az időjárással. A levelibékát, ugyebár, kineveztük időjósnak, ha a létrán felfelé megy vagy leereszkedik. Ez, mint ahogy mindaz, ami él, kapcsolatban áll a világmindenséggel, s csak később torzul el. Az efféle torzulás miatt természetesen nem jogosulatlan, ha vannak olyan ősi szövegek, amelyek hallatán az emberek nevetnek, mert ostobaságnak tartják őket. Ha valaki például azt mondja: kárál a tyúk a szemétdombon, megváltozik az idő, vagy épp olyan marad, amilyen volt. Nos, ez megint csak azt jelzi, hogy az emberek ne keverjenek össze mindent, és az ostobaságot nem szabad az okossággal összekeverni.

A versike, amit elmondtam önöknek, a világmindenség titkaira utal, amelyek a fénnyel és a színekkel függenek össze. Ezzel szemben azon, amiket az emberek gyakran mondanak arról, amit a tyúk csinál, és hasonlókról, természetesen lehet gúnyolódni, ahogy ez kifejeződik abban, amit az előbb mondtam. Másrészről azonban gyakran éppen a fokról-fokra feledésbe merülő paraszti mondásokban van még ma is valami rendkívül mély, valami bölcs dolog. A paraszt azért nemhiába szomorú, ha márciusban még havazik, mert bizonyos összefüggést lát a gabonamagvak és a márciusi havazás között.

Éppen ezeknél a dolgoknál láthatjuk, hogy amit a Földön megfigyelünk, azon keresztül az egész világot meg tudjuk érteni. Jobb lenne, ha az ember inkább ahhoz tartaná magát, amit a levelibéka tud, amikor föl- meg lefelé mászik az időjárásnak megfelelően, mint ahhoz, amit például a mormota tud, amikor alszik, és átalussza a világmindenség titkait.

Remélhetőleg érthetővé tudtam tenni mindazt, amit a kérdéssel kapcsolatban elmondtam, még ha a dolog meglehetősen bonyolult is, amit nem lehet néhány szóval körülírni. Ezeket kellett elmondanom, próbálják majd összefoglalni magukban. Nagyon érdekes dolog ilyen módon látni az összefüggéseket. A következő alkalommal innen folytatjuk majd.

5. előadás – Az őrangyal működéséről – Dornach, 1923. június 13.

Dr. Steiner: Van valakinek kérdése?

B. úr: Szeretném elmondani egy ifjúkori élményemet, ami összefügg a sorssal, és amit a vallások általában úgy magyaráznak, mintha lenne egy őrangyalunk. Kisfiú koromban, talán 9 vagy 10 éves lehettem, egyszer tekebábukat állítottam fel. Egyszerre csak egy hangot hallottam: „Félre!” A hang olyan mélyreható volt, hogy azonnal félreugrottam. Egy pillanattal később az elszabadult nagy golyó hatalmas lendülettel pontosan oda csapódott, ahol az előbb álltam. Megkérdeztem az ott állókat, ki kiáltott rám, de senki sem vállalta magára, és valójában a hang is máshonnan szólt. Történt aztán még egy eset a kovácsműhelyben, ahol az emberek kiköszörültették az ekevasukat. Volt ott egy nagy kerék, amivel mi, öten-hatan fiúk, szórakoztunk. Talán 11 éves lehettem. Az egyik küllőn álltam, hogy lenyomjam a kereket. Ez tetszett nekem. Szóltam a többieknek, hogy húzzák meg, amikor majd az egyik küllőről a másikra lépek. Húzták is teljes erőből, de eredménytelenül. Noha én voltam köztük a legkisebb, odamentem, hogy megnézzem, miért nem megy. Ekkor a kerék szédületes iramban megpördült, és nyilvánvalóan a halálomat okozta volna, ha a fiúknak sikerül elindítaniuk. Örülnék, ha a Doktor úr elmondaná, hogy ilyen esetekben megnyilvánulhat-e egy magasabb hatalom.

Dr. Steiner: Nos, uraim, akkor ma ilyen dolgokról fogunk beszélni, de úgy, ahogyan azok tudományosan is igazolhatók. Ugyanis ezeket a dolgokat az antropozófiai szellemtudomány nem úgy fogja fel, ahogyan azt gyakran a babonás emberek teszik. Mivel ezek a dolgok sokkalta fontosabbak az életben, mint azt gondolnánk, tudományosan kell megvizsgálnunk őket. Mintegy bevezetésképpen elmondanék valamit.

Az ember tulajdonképpen csupán az élet kis részének szentel figyelmet, a nagyobb részére nem figyel oda, és ezért azt hiszi, az nincs is. Ha például valaki az utcán elmegy egy ház előtt, és egy tégla a fejére esik, ami agyonüti, akkor ez az ismerősei körében nagy feltűnést kelt. Sokat beszélnek róla. Figyelmet szentelnek neki, sok szó esik róla. Vagy képzeljük el a következő esetet. Valaki reggel éppen el akar indulni hazulról, amikor eszébe jut, hogy elfelejtett valamit. Ezáltal öt perccel később indul csak el. Így a leeső tégla nem pottyan a fejére. Ha öt perccel előbb ér oda, akkor agyonütötte volna. Erről aztán nem beszél senki, hiszen senki sem tudhatta. Maga az illető is hamarosan elfelejti a késedelmet. Senki sem foglalkozik azzal, hogy mi történt volna öt perccel korábban.

Az ilyen dolgokra nem figyelnek oda az emberek, de azért mégis léteznek ilyen események. A sors számtalan esetben akadályoz meg baleseteket, szerencsétlenségeket, csak nem figyelünk oda rá. Azért nem foglalkozunk ezekkel, mert nem olyan könnyen követhetők. Csak akkor figyelünk fel rájuk, ha különösen kirívó esetekről van szó.

Hallottam valakiről, aki naponta órákat töltött az íróasztala mellett. Családja a ház alsó szintjén szokott tartózkodni. Egy alkalommal az egyik családtag azt álmodta, hogy az illetőt nagy szerencsétlenség fogja érni: agyonlövik. Figyelmeztették hát, hogy legyen óvatos, mire ő el sem hagyta a házat, egész nap csak ült fent a szobájában. De nem tudott megszabadulni annak hatásától, amit elmondtak neki, mert ő maga is több alkalommal tapasztalta – régebben még odafigyeltek az emberek az ilyen dolgokra –, hogy léteznek igaz, figyelmeztető álmok. Kellemetlenül érezte magát, nyugtalan volt. Egyszer csak felállt az íróasztala mellől, és abban a pillanatban eldördült egy lövés. Az előtérben ugyanis a falon lógott egy régi fegyvere. Egy szolgáló éppen tisztogatta, nem tudta, hogy töltve van. Ügyetlenül fogta, a fegyver elsült, és a nyitott ajtón keresztül éppen eltalálta volna a mi emberünket.

Ebben az esetben a sors kettős összefonódása látható. Egyfelől a figyelmeztető álom, másfelől – mivel az illetőnek még nem teljesedett be a sorsa, még élnie kellett – a megfelelő pillanatban érzett belső kényszer, minek következtében felállt a helyéről. Nézzük most a dolgot más szemszögből. Abban a sorsdöntő pillanatban azt is hallhatta volna: „Állj félre!” – mint ahogy B. úr hallotta. Látják, a szellemi világról nem szabad csacsi módon beszélni, de csacsi módon beszélne az, aki azt hiszi – ahogy teszik például a spiritiszták –, hogy a szellemi világban is vannak németek, franciák, angolok, spanyolok és kínaiak. Mert így kellene lennie, ha a szellemi világból hangzana fel: „Állj félre!” – a szellemi lénynek tudnia kellene németül. A franciához franciául kellene szólnia, mert az illető nem ért németül, és félreérthetné a felszólítást. Csacsiság lenne tehát azt feltételezni, hogy egy szellem mondta volna: „Állj félre!” Mert a szellem nem lehet sem német, sem francia, sem pedig angol. Ez a spiritiszták tévedése. Úgy vélik, ha egy médium útján kapcsolatot létesítenek a halottakkal, azok válaszolnak a kérdéseikre, és a spiritiszták azt hiszik, hogy így beszélnek a szellemek. Természetesen nem ez a helyzet. Szellemek vannak, de nem így beszélnek.

Nos, a helyzet a következő: az a fajta szellemi kapcsolat, amely lehetővé teszi, hogy tudományosan beszéljünk a szellemi világról, feltételezi, hogy már leszoktunk arról, hogy azt gondoljuk: a szellemek valamilyen földi nyelven beszélnek. Előbb meg kell ismerni az érzékfeletti világot, hogy azután lefordítsuk földi nyelvre a szellemek által érzékfeletti nyelven elmondottakat. Mégis lehetséges lett volna, hogy az illető az íróasztalánál ülve azt hallotta volna: „Állj félre!” A dolog ugyanis így áll: már hallották tőlem, hogy az egész ember értelmes lény. A máj észleli az altestben végbemenő folyamatokat, a tüdő is észlel, az egész ember egy érzékszerv. A szív is észlel. A szív által észleljük a vérkeringést. De a szerveinket általában nem észlelésre használjuk, észlelésre a szemet, orrot stb. használjuk, nem a belső testi szerveket. Ezeknek határozott sajátosságaik vannak.

Tekintsük például a májat! Bizonyára mindenki látott már májat, ha mást nem is, akkor libamájat. De ennek a szervnek van éterteste, amely összefügg a másik étertesttel (a rajzon sárgával jelölve), van asztrálteste is (ibolyakék), és áthatja az én is. Ebben a szervben, tehát a májban, van valami szellemi. A fejben észleljük a szellemit, viszont a májban nem észleljük tudatosan. Ezzel nem tudunk semmit áttekinteni, ahogy a kis szemlencsével sem tudjuk észlelni a szellemit, de láthatjuk általa az egész égboltot. A fej szervein át nem beszélnek a szellemi lények, azokon át az egész világ beszél; a csillagok például a mozgásukkal szólalnak meg a fej szervein keresztül. De a többi szerven át, például a májon át valóban szellemi lények beszélnek. A májhoz szól a gyomor, de a szellemi lények is szólnak hozzá. A tüdőhöz úgyszintén. Szellemi lények beszélnek azokhoz a szervekhez is, amelyeket a hétköznapi életben nem is használunk.

Míg a fej arra van ráutalva, hogy csak azt észlelje, amit a külső világban meglát, addig az ember belső szervei arra alkalmasak, hogy a szellemi világban észleljünk általuk. Ezek a szervek rendkívül finomak. Hallatlanul finomak! Abból is látható, mennyire finomak, hogy milyen állapotokat tudnak előidézni. Ezeket mi többnyire nem kísérjük kellő figyelemmel, mert a mai orvostudomány annyira tökéletlen. Valószínűleg tapasztalták már, hogy az ember egy hirtelen ijedtségtől hasmenést kaphat. Erre többnyire nem figyel oda az ember, mert el sem tudja képzelni, hogy a hasmenés az ijedtségtől van. Pedig ez a helyzet. A hatás a külvilágból indul ki, de jöhet a szellemi világból is. A szellemi világból eredő hatásokat valóban észlelik a szervek, és egészen más dolgokat észlelnek, mint amilyenek a külvilágban vannak.

Már több alkalommal szó volt arról, hogy mi, emberek, különböző földi életeket élünk meg. Erre az ember nem lett volna képes minden segítség nélkül. Amikor a kisgyerek itt a Földön felnő, szüksége van egy vezetőre, nevelőre vagy tanítóra, különben buta maradna. Az embernek ilyen vezetője van a szellemi világban is, aki a földi életeken át vezeti, és vigyáz rá az egyes földi életekben. Nem olyan dolgokban vezeti, amelyekre vonatkozóan szabadok vagyunk, képesek vagyunk az értelmes gondolkodásra, hanem olyan dolgokban, amelyekről nem tudunk gondolkodni, amelyek összefüggenek emberi szervezetünk felépítettségével. Így történhet meg, hogy ha valaki, akit bizonyos félelem tölt el, különösen érzékeny lesz arra, ami előtte áll. Mert az érzékenységet is a helyes módon kell megítélnünk: vajon az érzékenység a szellemire irányul-e, vagy fizikailag megmagyarázható? Kellő kritika nélkül nem is igen lehet ilyen dolgokról beszélni.

Példaképpen elmondanék egy történetet. Volt egy beteg nő, aki a negyedik emeleten lakott. Az orvos naponta elment hozzá, még akkor is, amikor már jobban volt, mert meglehetősen kritikus volt az állapota. Nem ugyanabban az időben ment hozzá, hanem a legkülönbözőbb időpontokban. A beteg a negyedik emeleten mindig pontosan tudta: „most jön az orvos” – még akkor is, amikor az még a ház kapuján kívül volt. Akkor is tudta, amikor az orvos lent volt a lépcsőházban, és még rá sem lépett az első lépcsőfokra. Az emberek ezt elmondták az orvosnak, és hozzátették: a hölgy bizonyosan szellemi látó. Az orvos hitetlenkedett. Az orvosok általában nem hiszékeny emberek. De mivel az emberek ismételten bizonygatták, hogy „a hölgy szellemi látó, és tudja, hogy ön mikor jön” – egyszer azt gondolta, tesz egy próbát. Mielőtt belépett volna a kapun, lehúzta a csizmáját. És a hölgy nem tudta, hogy jön. Nos, ilyen esetek is vannak, és ezeket alaposan meg kell vizsgálni. Ebben az esetben – a hosszú ágyban fekvés ideje alatt – a beteg hallása annyira kifinomult, hogy fönt meghallotta a lépéseket, amelyeket lentről nem lehetett hallani. Aki mindjárt azt mondja, hogy ez szellemi képesség, annak nincs joga ahhoz, hogy a szellemi világról beszéljen. Pontosan meg kell különböztetni azt, ami még az érzékszervekkel észlelhető, attól, ami már az érzékszervi észlelés határán túl van!

Az érzékszervek azonban bizonyos körülmények között érzékenyebbé is válhatnak. A mindennapi életben ugyanis az ember nem hallja meg a negyedik emeleten a földszintről közeledő lépéseket. De ahogyan a fejben lévő és egyéb érzékszervek érzékenyebbé válhatnak, úgy a belső szervek – amelyek szintén érzékszervek – szintén érzékenyebbé válhatnak a szellemiek iránt. Amikor például a májat az a benyomás éri: „lehet, hogy ma agyonlőnek”, akkor különösen érzékeny lesz. Ennek következtében a máj „meghallja” – még ha nem is olasz vagy német nyelven – a szellemi lény figyelmeztetését, aki valóban jelen van.

De gondolják csak el, ezután milyen csodálatos dolognak kell történnie: a májnak a fejhez kell eljuttatnia a figyelmeztetést, e nélkül nem észlelhetné azt az ember. A májtól a fejhez vezető úton jut el a figyelmeztetés az ember által beszélt nyelven. Ez a csodálatos, mert ez a rejtélyes! Erre mondhatjuk: milyen csodálatos lény az ember! Nemcsak arra képes, hogy sejtései legyenek, de – ami ennél is csodálatosabb – képes arra, hogy saját nyelvére fordítsa le a szellemi nyelven érkezett üzenetet.

Ebből is látható, hogy amit egyes spiritiszta körökben feljegyeznek, az az altestekhez szól. Ez ellen persze tiltakoznak. Azt hiszik, a szellemek olaszul vagy franciául beszélnek, pedig a fordítás magából az emberből jön. Ezeknek az üléseknek mégiscsak van kapcsolatuk a szellemi világgal, de nagyon ártó kapcsolatuk. Ezt azután mindenfélére lefordítják.

Tehát ha olyasmi történik is, mint a figyelmeztetés: „Állj félre!” – az igazi kapcsolat a szellemi világgal még akkor sem világos. Nem helytálló az elképzelés, miszerint az őrző szellem ezt az ember fülébe súgta. Tudnunk kell, milyen kerülő úton történik mindez. Ebben az esetben még mást is megérthetünk, azt hogy az emberek ilyesmit könnyen megcáfolhatnak. Mert az átlagember számára cáfolatnak számít, hogy az orvos levette a csizmáját. Azt mondja: az emberek azt hiszik, ez szellemi látás, szellemi hallás! Pedig csupán kifinomult hallás volt. Tehát a másik esetben is ez volt a helyzet.

Éppen ez az, amit meg kell vizsgálnunk. A szükséges elővigyázatosság mellett ekkor kiderül, hogy ilyen kerülő utakon a szellemi világból állandóan foglalkoznak az emberi sorssal, természetesen a gyermekkorban fokozott mértékben. Miért éppen akkor? Mert a gyermekkorban az asztráltest sokkal tevékenyebb, sokkal intenzívebben dolgozik, mint később. A gyerek mája még puha, ezért az asztráltest át tudja vinni a májra azt, amit a szellemi világban „hall”. Később, amikor a máj már megkeményedett, már nem tud átvinni rá semmit.

Gondolják csak el, milyen jelentősége van egy olyan eseménynek, amilyet B. úr átélt, amikor az emberre a biztos halál vár, de mégsem az történik, aminek a dolgok külső természete szerint történnie kellett volna. Mert, ugye, amikor azt hallotta: „Állj félre!” – könnyen meghalhatott volna. Sok ilyen eset fordul elő az ember életében. Csak nem vesszük észre mindegyiket. Ez olyan eset volt, amit ön észrevett, nagyon is észrevett.

Figyelembe kell azonban venniük azt is, hogy a jelenlegi földi életet megelőzően több földi életet éltek már át. Az előző életekben átélt dolgok helyes módon várnak megoldásra. Például úgy, hogy most hosszú élet szükséges ahhoz, hogy az illető kiélhesse az előző életben megalapozott feltételeket. Ennek a külső természet esetleg ellentmondhat. Előfordulhat, hogy külső körülmények folytán baleset érne, meg kellene halnom, a dolog pedig úgy alakulhatna, hogy – mondjuk – az előző földi életem szerint nem a megfelelő időpontban halnék meg. Nem helyes, hogy ilyen hamar meghaljak, mert – előző földi életem szerint – még dolgom van itt a Földön. Viszont meg is halhatnék. Ne gondolják, hogy feltétlenül biztosított az, hogy ne haljak meg. Meg is halhatnék, a baleset megtörténhetne. Meghalhatnék, de ezáltal egész sorsom megváltozna. Ekkor avatkozik bele a dolgok menetébe az a szellemi lény, aki az embert a földi életeken át vezeti, és ekkor figyelmezteti őt. A körülmények azonban roppant bonyolultak, az is előfordulhat, hogy az a lény, aki meg akarja óvni az embert valamitől, más lények alárendeltje, akik visszafogják, megakadályozzák annak beavatkozását. A szellemi világban vívnak ilyen küzdelmeket. Ha azonban a gonosz lényeknek – ha szabad így mondanom – nem fűződik különösebb érdekük a beavatkozás megakadályozásához, akkor célhoz ér a figyelmeztetés. Így történt ez annak idején is. Számtalan esetben előfordul, hogy külsőleg is észlelhető különleges dolgok történnek.

Ugye, ön csodálkozott a második esetnél, amit elmesélt, hogy a társai nem tudták tovább forgatni a kereket, mert ha tovább forgatják, akkor ön elpusztult volna. A fiúk nem tudták elindítani, de ön egyedül képes volt rá. Hogy volt ez lehetséges? Külsőleg mindez nem volt megmagyarázható. Arról volt szó, hogy az önt óvni akaró, életben tartani akaró szellemi lény abban a pillanatban megbénította a többiek akaratát. Ez mindig közvetlenül hat az emberre, nem külső módon, nem egy másik emberen keresztül. A többiek akarata abban a pillanatban megbénult, nem voltak képesek arra, hogy megmozgassák izmaikat. Így függenek össze egymással a dolgok. Amikor a szellemi világról akarunk beszélni, bizonyosnak kell lennünk abban, hogy a szellemi világ az emberen keresztül hat. Ahogyan szem nélkül nem látunk színeket, úgy nem lehet észlelni a szellemi világot sem az ember belső tevékenysége nélkül. Ezt figyelembe kell vennünk, ha valóban tudományos módon akarunk eljárni, és nem akarunk babonások lenni. Mert az a helyzet, hogy a Földön lévő különböző nyelvek már nem érvényesek a szellemi világra, ott csak olyan nyelvek érvényesek, amelyeket előbb meg kell tanulni a Földön. Ha be akarunk hatolni a szellemi világba – leírtam már, hogy milyen gyakorlatokat kell ehhez elvégezni –, akkor mindenekelőtt le kell szoknunk a gondolkodásról. Nem örökre, hiszen az nagy baj lenne; csak azokra a pillanatokra, amikor be akarunk hatolni a szellemi világba. Mert az emberi gondolkodás csak a földi világra érvényes. Ezért olyan rokon a gondolkodás a beszéddel. A fizikai világban voltaképpen szavakban gondolkodunk. Csak azáltal kerülünk közelebb a szellemi világhoz, hogy fokozatosan megszokjuk azt, hogy ne szavakban gondolkodjunk.

Most elmondom önöknek, milyen az, amikor az ember belelát a szellemi világba. Képzeljék el, hogy B. úr, abban a pillanatban, amikor elhangzott az „Állj félre!”, szellemi látó lett volna, igazi szellemi látó. Mi történt volna akkor? Ha B. úr szellemi látó lett volna, akkor nem kellett volna belsejében azt a bonyolult munkát elvégeznie, hogy lefordítsa németre azt, amit egy szellemi lény mondott. Valami más történt volna. Megtanulta volna, hogy az a szellemi lény mozdulatokat tud végezni, jeleket tud adni. Mert a szellemi lények nem szavakkal beszélnek, hanem mozdulatokat végeznek. Persze nem olyanokat, mint a siketnémák, hanem nagyon bonyolult mozdulatokat. Az emberek általában nem elégedettek ezekkel a mozdulatokkal, mert szeretnének valamit hallani, mint a spiritiszták. Viszont az igazi szellemi világban fizikai füllel nem hallhatók a dolgok. Ott fel se tudnák fogni, hogyan képzelheti egy értelmes ember, hogy fizikai füllel hallható lenne a szellemek szava, mert fizikai fül azt nem hallhatja. Ostobaság lenne a feltételezés, hogy a fizikai fül hallhatja a szellemeket. A szellemeket valamelyik szervünk asztrálteste hallhatja csak. De ez sem igazi, külső értelemben vett hallás vagy látás, inkább annak a tudomásul vétele, hogy miként kell felfogni a szellemi lények jelzéseit. Ha tehát B. úr szellemi látó lett volna, akkor nem azt hallotta volna, hogy „Állj félre!”, hanem egy szellemi képet látott volna, mintha valaki arrébb tolta volna őt. Ha valóban belsőleg, szellemileg tudott volna észlelni, akkor nem kellett volna lefordítania az „Állj félre!” kifejezést. Mindez azonban csendben, nyugalomban történik, és az emberek nem szokták meg, hogy nyugalomban, hallgatagon érintkezzenek a szellemi világgal. Amikor valakit veszély fenyeget, eszébe sem jut, hogy nyugodt maradjon, ellenkezőleg, olyankor izgatott lesz, és éppen az izgalom miatt nem észleli a szellemi világot. Ha a sorsnak mégis be kell avatkoznia, akkor ez úgy történik meg, hogy az ember kénytelen magának lefordítani a sors beszédét.

Tudjuk, hogy kétféle ember van: olyan, aki jól tud matematikailag gondolkodni, és olyan, aki nem. Van, aki jól tud számolni, és akad olyan, aki erre nem képes. Az emberek különféle képességekkel rendelkeznek. Aki megerőlteti magát, és igyekszik matematikai módon gondolkozni, az könnyebben jut el az igazi szellemi látáshoz, mint az, akinek fogalma sincs a matematikai gondolkodásról. Ez az egyik oka annak, hogy az ember ma miért jut el olyan nehezen a szellemi világ látásához. Mert azok között, akik ma felsőfokú tanulmányokat végeznek, többnyire olyanok vannak, akik a görög, latin vagy irodalmi tanulmányaik során megszokták, hogy lehet pontatlanul, „slamposan” is gondolkodni. A legtöbb művelt, tudósnak nevezett ember csak felületesen, „slamposan” tanult meg gondolkodni, mert úgy gondolkodik, ahogy valójában a régi rómaiak és a görögök gondolkodtak. Ezektől az emberektől tanulnak aztán a többiek. Mára sajnos egy borzasztóan slampos, felületes gondolkodást szokott meg az ember, ami nem olyan gondolkodás, amelyben erő van. Ezért a mai ember nem is tudja helyesen megérteni a szellemi világból hozott dolgokat. Ha az emberek gondolkodása éles és helyes lenne, akkor hamarabb megértenék azt, ami a szellemi világban van. Az elmúlt századokban lejátszódott külső eseményeken lemérhető, hogy az ember szinte törekszik arra, hogy ne jusson a szellemi világ közelébe. Mondok erre egy példát.

Stephenson elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy lehet olyan kocsikat szerkeszteni, amelyeknek vasból vannak a kerekei, és síneken gördülnek, és ezt előterjesztette a korabeli tudósoknak. Mindez nem is olyan régen történt. A tudósok elkezdtek számolni. Bonyolult számításokat végeztek. Mi lett az eredmény? Kiszámították, hogy egy kocsi sohasem haladhat előre a síneken. Ez egyszerűen nem lehetséges. Folytatták a számolást, és kiszámították, hogy csak abban az esetben foroghatna előre a kerék, ha a sínt fogakkal látják el, és a kerekeket is úgy, hogy amikor a fog a megfelelő helyhez ér, belekapaszkodik a másikba. Ebben az esetben a dolog elképzelhető. A tudósok tehát kiszámították, hogy ha a kocsikon és a síneken is fogak lennének, amelyek egymásba kapaszkodnak, akkor lehetséges, hogy a kocsik előrehaladjanak. Bebizonyították tehát, hogy csak ilyen módon haladhat előre egy vonat. Nos, uraim, mint tudják, a vonat fogaskerekek és fogakkal ellátott sínek nélkül is remekül fut. Mert még nem is olyan régen mit csináltak az emberek? Számoltak, de a számolás a fejben maradt, az ember többi része nem vett részt benne. Ezáltal eltompult a számolás. Pedig éppen a számolás segíti az ember megvilágosodását! De az emberek a legutóbbi században éppen a számolás ellen léptek fel. Ezáltal a más irányú gondolkodás is összezavarodott.

1835-ben már nem vitatkoztak a fogaskerekeken, hanem Németországban megtervezték az első vasútvonalat Fürth és Nürnberg között. Ekkor összehívták az orvos-kollégiumot, és megkérdezték, megépítsék-e a vasútvonalat, nem ártalmas-e az egészségre. Ez a dokumentum rendkívül érdekes. Nem is történt olyan régen, mindössze egy évszázada! Az egybegyűlt tudós urak egy hivatalos írásban rögzítették: jobb, ha nem építenek vasutat, mert a vonatban ülők rendkívül idegesek lesznek tőle. Ha mégis mindenáron meg akarják építeni, akkor legalább emeljenek magas deszkafalakat a pálya mindkét oldalán, hogy a parasztok ne kapjanak agyrázkódást, amikor elrobog mellettük a vonat. Ez olvasható a tudós urak által aláírt dokumentumban. Így ítélkeztek az emberek.

De ne gondolják, hogy ma másképpen ítélkeznek az előremutató dolgokról. Ma sincs ez másképp. Ahogyan ma utólag megmosolyogjuk az 1837-ben történteket, úgy fognak száz év múlva mosolyogni azon, ami ma történik. Az emberek mindig sajátos módon állnak hozzá az új dolgokhoz. A vasúttal sem ment olyan könnyen a dolog, mert ellenkezett az emberek gondolkodásmódjával. Amikor például Berlin és Potsdam között meg akarták építeni az első vasútvonalat, ki kellett kérni a főpostamester véleményét. Ő volt ugyanis a hetenként négyszer azon az útvonalon közlekedő postakocsi felügyelője. Jóvá kellett tehát hagynia a vasútvonal megépítését. A véleménye a következő volt: ő hetenként négyszer közlekedtet postakocsit Berlin és Potsdam között, és alig van utas. Minek akkor vonat? Ma naponta 10-12 vonat közlekedik Berlin és Potsdam között, és mind tele van!

Ilyen nehezen tudnak az emberek néhány évszázad óta beilleszkedni abba, ami a világban történik. Észre sem veszik, mi játszódik le körülöttünk, legfeljebb elhiszik egy külső tekintélynek örvendő embernek. Elmondanék erről egy történetet.

Mintegy negyven évvel ezelőtt élt Angliában egy nagyon híres mérnök. Senki sem kételkedett okos, józan gondolkodásában. Ezzel a közismert emberrel a következő dolog történt. Feleségével vidékre utazott, mert a sógornője, a felesége nővére haldoklott. Néhány napig ott maradtak. Az első éjszaka ez a hírneves mérnök úgynevezett lidércnyomást kapott. Ez olyan, hogy az ember egyetlen tagját sem tudja mozdítani. Ha a lidércnyomás hamar elmúlik, akkor nincs nagy baj. Ha azonban huzamosabb ideig nem tud mozdulni az ember, és ébren van, akkor megfulladhat. Ez az ember már félájultan feküdt, és csak arra gondolt, hogy most meg fog fulladni. Ráadásul tudta, hogy egy haldokló van a házban, akinek nyugalomra van szüksége, megpróbált tehát megmozdulni, de nem sikerült neki. Egyszer csak azt látta, hogy a haldokló nő áll az ágya mellett, nevén szólítja, és azt mondja: „Kelj fel!” Ettől a mérnök úgy megrémült, hogy ijedtében megint tudott mozogni.

Mivel okos ember volt, tudta, hogy ezáltal megmenekült. Boldog volt, hogy ilyesmi megtörténhetett. Ez érthető, hiszen ennél különb dolgok is előfordultak már. Volt olyan, aki 15-20 évig néma volt, és egy nagy ijedtségtől újra meg tudott szólalni. Egy nagy rémület borzasztó dolgot idézhet elő az emberben, de jótevő és gyógyító hatása is lehet.

Reggel, amikor ez az úr felkelt, bement ágyban fekvő sógornőjéhez. Nem akarta elmondani neki az álmát, meg akarta ettől kímélni. De a sógornő azzal fogadta: „Képzeld csak, milyen különös álmom volt az éjjel! Azt álmodtam, hogy be kell mennem hozzád, meg kell hogy ijesszelek, hogy meg ne fulladjál. Álmomban elmentem hozzád, és megijesztettelek, hogy ne fulladj meg.” A beteg több szobával távolabb feküdt, mint a mérnök.

Ez a történet nem vonható kétségbe. Azért mondtam el önöknek, mert olyan emberrel esett meg, aki nagyon józanul gondolkodott, villamosmérnökként nagy tekintélye volt a szakmájában. Nem mondanék el egy akármilyen, az utcán hallott történetet, de ez a történet olyan hiteles, mint egy laboratóriumi kísérlet.

Tehát mi is történt? Már több ízben beszéltem arról, hogy éjjel az ember asztrálteste és énje kihúzódik fizikai testéből. Amikor a beteg nő aludt, csupán fizikai és éterteste feküdt az ágyban. Énje és asztrálteste nem volt ott. Az úgynevezett védő szellem nem tudott közvetlen kapcsolatot létesíteni a mérnökkel a józan gondolkodás miatt, amit az emberek évszázadok óta kialakítottak. Ha B. úr annak idején olyan józanul, elvontan gondolkodott volna – kisfiú korában bizonyára nem volt még tudós, mint ahogy ma sem az –, akkor nem hallotta volna meg a figyelmeztetést, mert az elvont gondolkodás azt lehetetlenné teszi. A mérnök esetében jelen volt az elvont gondolkodás, ezért az őrző szellem nem tudta volna őt közvetlenül megijeszteni. Ezért kerülő úton, az alvó sógornő asztráltestének felhasználásával ijesztett rá.

A sógornő ezt nem tudhatta. El is felejthette volna az álmot, és nem lett volna ilyen élménye, ha egészséges lett volna. De néhány napra rá meghalt. Ekkor az asztráltest átmegy a szellemi világba. Erre már korábban felkészült. Ezért a beteg megjegyezte azt, ami néhány nappal a halála előtt történt, és amit a halál után úgyis megtudott volna. Ennek következtében tudott a történtekről.

Ha tehát az ember helyesen figyeli meg a dolgokat, akkor rájön, hogy úgy lehet róluk beszélni, mint egy laboratóriumi kísérletről. Például ha a retorta alatt ég a láng és az üvegbe ként teszünk, az előbb sárga, aztán barna, majd pedig vörös lesz. Ezt le lehet írni. Ugyanígy lehet leírni a szellemi jelenségeket is, ha egészséges gondolkodással szemléljük azokat. Természetesen ez az alapfeltétel.

Korunkban azért lesz minden zavaros, mert eluralkodott a zavaros gondolkodás. Ezt a zavaros gondolkodást azért vázoltam fel önöknek, hogy felhívjam a figyelmüket a következőkre: még olyan ember esetében is, akinek a sorsába bele kellett nyúlni, akinek még dolga volt a Földön, minthogy sohasem lehetett volna közvetlen átélése, a beteg kerülő útján kellett beavatkozni. A dolgot a megfelelő módon kell megítélni.

Azt hiszem, hogy egyszer már elmondtam élményemet Schleich doktor úrral, aki nemrég halt meg Berlinben. Híres sebészorvos volt, és mivel a többi orvosnál okosabb volt, hajlamos volt arra, hogy megértsen ilyen dolgokat. Schleich doktorral a következő történt. Egyik este megjelent nála valaki, és elpanaszolta, hogy az irodában megszúrta a kezét egy tollal, és a sebbe belement a tinta. „Le kell vágnia a kezemet, különben meghalok vérmérgezésben”. Schleich azt mondta: „De kérem, előbb alaposan meg kell vizsgálnom a sebet!” „Nem” – mondta a férfi –, „arra nincs idő, azonnal meg kell operálnia!” „Nem lehet, nem szabad megtennem.” – felelte a doktor. Megnézte a sebet, és azt mondta, könnyen ki lehet tisztítani, nem lesz semmi baj. A férfi viszont ragaszkodott hozzá, hogy vágja le a kezét. „Értse meg, nem vághatom le a kezét,” – erősködött az orvos. „Akkor meg kell halnom,” – felelte a férfi. Nem hitte el, hogy a seb ártalmatlan, és meg volt győződve arról, hogy belehal a sérülésbe.

Schleich doktorra különös hatással volt az eset. Kisvártatva telefonált egyik kollégája, aki elmondta, hogy nála van egy ember, aki előzőleg ott járt, és Schleich doktor nem akarta levágni a kezét. Persze ez az orvos sem volt hajlandó a kis seb miatt a férfi kezét amputálni. Schleich egész éjjel nem tudott aludni, rossz előérzete volt. Reggel elment a férfi lakására, és megtudta, hogy az illető éjjel meghalt. Amikor felboncolták a holttestét, vérmérgezésnek nyoma sem volt. Egyszerűen meg kellett halnia. Schleich azzal magyarázta a dolgot, hogy a halál oka szuggesztió volt. Ma már mindenki tudja, hogy létezik szuggesztió, sok mindent lehet ezen az úton elérni. Azt mondják például valakinek, hogy felhelyeznek rá egy szívó, spanyol tapaszt, de csak egy közönséges ragtapaszt tesznek a bőrére. A lelkiség ebben az esetben hatással van a testiségre, azaz a közönséges tapasz is hatni fog. Aki ilyen dolgokkal foglalkozik, az tudja, hogy ilyesmi előfordul. Schleich úgy gondolta, hogy az illető bebeszélte magának, hogy meg fog halni, és ez a beképzelés szuggesztív erővel hatott rá. A halál oka tehát szuggesztió volt.

Schleich nem akarta nekem elhinni, hogy ez ostobaság. Ebben az esetben szó sem volt szuggesztióról, egészen más volt a helyzet. Annak az embernek tönkrementek az idegei. A kor, az irodai és üzleti élet izgalmai felőrölték az idegeit. Vér került az idegrendszerébe. Az erekben lévő vért megvizsgálták, az rendben volt. Az idegek vizsgálatánál találtak egy kevés, külső eszközökkel alig kimutatható vért. De a vér beszivárgása tönkretette a férfi idegeit. Kapkodó lett, egy ügyetlen mozdulattal megszúrta a kezét a tollal. Anélkül, hogy ez külsőleg megmutatkozott volna, a halál jele rajta volt a következő éjszakára. Belső ok miatt kellett meghalnia, mert idegrendszerébe vér került. Rossz előérzete volt, és félni kezdett. Tehát éppen az ellenkezője történt, mint amit Schleich feltételezett. Az illető nem szuggerálta magának a halált, az a fizikai szervezet következtében állt be. De megérezte, hogy meg fog halni.

Ezen a példán látható, hogyan kell helyesen gondolkodni, ha be akarunk tekinteni a szellemi világba. Pontosan kell tudni, „hol van a kutya elásva”, különben lehet valaki akármilyen tudós ember, mégsem fogja helyesen értelmezni a szellemi világot.

Ez történt Sir Oliver Lodge, angol fizikus esetében is, akinek a fia, Raymond Lodge elesett a mostani világháborúban. Az apa nagyon bánkódott fia elvesztése miatt, és kapcsolatba lépett különböző médiumokkal. Egy ügyes médiumot vittek el hozzá, akin keresztül a fiú állítólag halála után szólt az apjához. Sir Oliver Lodge-ra ez mély benyomást tett, és vigaszt jelentett számára azután, hogy a fia a német hadszíntéren elesett. Sir Oliver Lodge azonban tudós volt, és nem hitt el mindent az első szóra. Mégis olyasmi történt, ami eloszlatta minden kételyét. A médium ugyanis transzban, azaz féltudatos állapotban közölte vele, hogy a fia a halála előtti napokban lefényképeztette magát, és két fénykép is készült róla.

Gyakran előfordul, hogy a fényképész egymás után két felvételt készít, és a másodikon az illető személyek egy kicsit másképpen állnak vagy ülnek, mint az elsőn. A médium tehát elmondta, hogy a második felvételen a fiú másképpen ül, mint az elsőn. Pontosan leírta, hogyan. Ha ez igaz volna – gondolta Sir Lodge –, akkor néhány nappal a halála előtt két fénykép is készült a fiáról különböző beállításban. Angliában akkor még senki sem tudhatta, hogy röviddel a fiú halála előtt fényképek készültek, a szeánszot pedig 10-14 nappal a halál után tartották. És lám, nyolc nappal az ülés után postán – akkor lassan járt a posta – megérkezett Londonba a két fénykép. Minden úgy volt, ahogy a médium mondta. Sir Lodge kénytelen volt elhinni, hogy a fia mondta ezt el neki a túlvilágról.

A dolog azonban mégsem így történt. A médium már transzban volt, féltudatos állapotban, és „előérzete” volt, ami olykor előfordul. Akik az ülésen az asztal körül ültek, csak nyolc nappal később értesültek a fényképekről, amikor azok postán megérkeztek. A médium azonban ezt „előre látta”. Nem volt tehát kapcsolata a halott fiúval, minden a Földön történt. A médium csak „előre látta” a posta érkezését. Oliver Lodge pedig elhitte, hogy a fiú szólt rajta keresztül. Láthatják, igen óvatosnak kell lenni! Minden igaz, az ember a halála után is él, képes jelzéseket küldeni, de biztosnak kell lenni abban, hogy amikor a médium angol nyelven azt mondja Sir Lodge-nak: „Halálom előtt csináltattam két fényképet kétféle beállításban”, akkor ez valóban a tudattalanból származik-e, tehát abból, ami nem tudatos a mindennapi életben.

B. úr kérdése indított arra, hogy ma ilyen kényes kérdéseket érintsek. Óvatosan kell ezekről beszélni, mert felelősek vagyunk azért, amit mondunk. Minden gondos utánajárást igényel, és csak ezután lehet kimondani: igen, az őrző szellem szólt! De az, hogy németül hangzott el a figyelmeztetés, az az ember közvetítésével történt. És ha egyes emberek valamit nem tudnak megtenni, az azért lehet, mert a szellemi világ által meg lettek bénítva az izmaik. De minden az emberen keresztül történik.

Ha az ember ezt megtanulta mint alapot, akkor tovább lehet lépni. Erről majd legközelebb beszélünk.

6. előadás – A világháborús katasztrófa mélyebb okairól – Dornach, 1923. június 16.

Dr. Steiner: Van valamilyen kérdésük?

Kérdés: Az emberi sorsról szeretnék kérdezni. A nagy világháborúban sok millió ember esett el. Magukkal hozták ezt a sorsot? Milyen ez a szellemi világból nézve, és mit jelent a világ fejlődése szempontjából?

Dr. Steiner: Erről más dolgokkal összefüggésben is beszélhetünk, mert feltétlenül szükséges, hogy az antropozófiában ne csak egyszerűen úgy magyarázzuk meg a dolgokat, ahogyan azt az emberek megszokták. Tudományosnak kell lennie mindannak, amit elmondunk. Szeretnék a kérdéssel kapcsolatban elmondani valamit, ami majd hozzásegíti önöket annak megértéséhez, hogyan alakult ki a nagy katasztrófát követően az annyi embert sújtó szörnyű, nyomorúságos sors. Ma ugyanis általában már nem ügyel az ember arra, hogyan kapcsolódik más emberekhez. Voltaképpen ma minden ember egymaga áll a világban. Nem figyel arra, hogyan kapcsolódik más emberekhez. Még ha megszokásból vagy babonából tud és megfigyel is olyan dolgokat, mint amilyenekről legutóbb szó volt, azokat többnyire rosszul értelmezi.

Egy egyszerű történettel szeretném szemléltetni, hogy az ember ma mennyire nem gondol már arra, hogy valamilyen kapcsolat fűzi egy másik emberhez. Történt egyszer egy tudományos tényként elfogadott esemény. Volt egy család, amelynek egyik tagja, egy 18-19 éves fiatal lány beteg volt. Nem ágyban fekvő beteg, de gyakran kellett pihennie. A heverőn feküdt, az anyja ott volt mellette és ápolta őt. Amikor a lány elszenderedett, az anya átment egy másik szobába, és ott felolvasott valamit a férjének és a többi családtagnak. Ez a szoba meglehetősen távol esett attól, amelyikben a beteg feküdt.

Amikor az anya kiment a szobából, a beteg egyszerre csak úgy érezte, fel akar kelni. Fel is kelt, és az anyja után ment a harmadik szobába, ahol az anyja felolvasott. Nagyon csodálkozott, hogy a családtagok nem lepődtek meg, amiért az imént elszenderedett beteg, aki alig tudott járni, egyszerre megjelent abban a szobában, ahol az anya csak rövid ideig szándékozott foglalkozni a többiekkel. A beteg lány különösnek találta, hogy mindenki teljesen nyugodt maradt. Kisvártatva az anya abbahagyta a felolvasást, és azt mondta: „Bemegyek a lányomhoz, megnézem, mi van vele”. És kiment a szobából. A lánya követte. Az anya két szobán keresztül visszament a harmadik szobába, ahol a lánya a heverőn feküdt, rendkívül sápadtan. Először meg se szólította, majd amikor szólt a lányhoz, az nem válaszolt, falfehér volt. A lány azonban követte az anyját, látta, hogy az odament hozzá és látta önmagát a heverőn feküdni. Csodálkozott azon, hogy látja magát a heverőn, és azon, hogy az anyja szólítja őt. Ebben a pillanatban egy rettenetes ütést érzett, és ugyanakkor a heverőn fekvő test arcszíne is megváltozott. Minden visszatért a korábbi menetébe.

Ez egy igaz történet. Valóban megtörtént. Ezt aztán mindenki a maga módján akarta magyarázni. Volt, aki azt mondta, hogy a lánynak a fizikai testén kívül asztrálteste is van. A 16. századig, vagyis úgy négyszáz évvel ezelőttig, az emberek olyan természetesen beszéltek az asztráltestről, mint az orról vagy a fülről. Ez azonban nem maradt így a mai napig, általában feledésbe merült. Egyes emberek mégis beszélnek az asztráltestről, és azt mondják, a lányt elhagyta az asztrálteste, végigment a szobákon, meghallgatta a felolvasást, aztán visszament a szobájába, és abban a pillanatban, amikor az anyja megszólította, az asztráltest újra beléhúzódott.

Ha így magyarázzuk a dolgot, tisztában kell lennünk azzal, hogy ilyenkor azt feltételezik, hogy az emberben van egy második fizikai test is, és az egészet körülveszi egy nagy kör, amelyben az asztráltest úgy sétálgat, mint egy fizikai ember. Ez a fajta magyarázat nem más, mint babona. Ez a babona ma nagyon elterjedt, ezért mondtam el korábban az Oliver Lodge-tól származó történetet. Mindig lényeges, hogy tudjuk, mi történt valójában. Nos, valójában a következő történt. Az anya ápolta a leányát, szeretettel és odaadással. A lánynak nagyon jól esett ez a gondoskodás. Érezte az anyai szeretetet. Egy olyan pillanatban, amikor valaki nagyon erősen érzi a másik ember szeretetét, ő maga pedig igen gyenge, akkor az a különös dolog történhet, hogy már nem gondolkodik saját asztráltestével, az eltompul. A másik ember asztrálteste pedig hatalmába keríti az eltompult asztráltestet. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy az egyik ember elkezdi a másik ember gondolatait gondolni. Nos, miközben az anya ápolta a lányát, ez a szeretetteljes érzés annyira áthatotta a lányt, hogy úgy érzett és gondolkodott, mint az anyja. Aztán az anya elment mellőle. Ahogyan egy meglökött golyó is továbbgurul, úgy a lány is anyja gondolataival gondolkodott tovább, nem a saját gondolatait követte. Mialatt az anya felolvasott a többieknek, a lány az anyja gondolatait folytatta.

A lány természetesen nyugodtan feküdt a heverőn, de gondolatai az anyjával jártak. És miközben az anya felolvasott, a lány az anya gondolataival gondolkodott. Amikor aztán az anya nyugtalan lett és visszament, akkor a lány is úgy gondolta, hogy visszamegy. Nem meglepő, hogy közben elsápadt. Aki ugyanis egy ideig ájultan fekszik, az sápadt, falfehér lesz. Mert ha valaki a másik ember gondolataival gondolkodik, az igen hasonló az eszméletlenséghez. Amikor az anya visszajött és szólt a lányhoz, az megrázkódtatást okozott a lánynak, és ismét saját gondolatait követte.

Ebben az esetben tehát a helyes magyarázat az, hogy az ember rendkívül erősen tud hatni a másik emberre a maga szellemiségével. Hangsúlyozom, hogy a szellemi részével! Ez különösen akkor következik be, ha rendkívül gyenge az illető, akire a másik hat. Ha nem képes kifejleszteni a szükséges lelki erőt, akkor könnyen kerülhet a másik ember lelki erejének befolyása alá.

Ilyesmi gyakran előfordul az életben. Az ember nem is hinné, milyen nagy befolyást gyakorolnak egymásra az emberek. Amikor valaki elmesél nekünk egy történetet és azt elhisszük, vajon mindig van-e arra értelmes okunk, hogy elhiggyük? Nem mindig. Akit jobban kedvelünk, annak inkább hiszünk, mint annak, akit gyűlölünk. Az a helyzet, hogy az egyik ember lelke rendkívüli módon tud hatni a másik ember lelkére. Tisztában kell tehát lennünk azzal, milyen erősen befolyásolja az egyik ember a másikat. Tudnunk kell, mi a helyzet a szellemi dolgok terén, ha beszélni akarunk róluk.

Elmondok önöknek még egy példát, bizonyos célzatossággal. Azt mondhatná valaki: Steiner doktor nem hisz abban, hogy az ember ki tud lépni önmagából, ő csak abban hisz, hogy az egyik ember képes befolyásolni a másikat. De nem, ez nincs így. Csupán egy olyan példát mondtam el, amelyből kitűnik, hogy egy ember képes egy másikat – anya a lányát – befolyásolni.

A következő példánál szó sincs arról, hogy valakit befolyásoltak volna. Két diák lakik együtt egy szobában. Diákoknál ez gyakran előfordul. Az egyik matematika szakos, a másik a bölcsészkarra jár, és gőze sincs a matematikához. Egyik este rettentően bifláznak – ahogy ezt diáknyelven mondják –, az egyikük a latin nyelvtannal bajlódik, a másik nem képes megoldani egy matematikai feladványt. Sehogy sem sikerül neki. A bölcsész elég jól halad, és meglehetősen elégedetten lefekszik aludni. A matematikus nem elégedett, mert nem tudta megoldani a feladatot. A nyelvtanulásnál többnyire nem tudja az ember, hogy jól oldotta-e meg a feladatot vagy sem, legfeljebb hibákat követ el, de azokat helyesnek véli. A matematikánál pedig az a helyzet, hogy nem jön ki az eredmény, ha az ember tévedett. Ez a különbség. Tehát úgy fél tizenkettő, tizenkettő felé lefekszenek aludni.

A matematikus három óra felé felkelt – a bölcsész is felébredt, és az órára nézett –, leült az asztalhoz, és számolt, számolt, számolt. A bölcsész meglepődött, de volt annyi lélekjelenléte, hogy megvárja, mi fog történni. A társa számolt, egyre számolt, aztán visszafeküdt az ágyba és tovább aludt.

A diákok reggel nyolckor felkeltek. A matematika szakos hallgató azt mondja: „Olyan másnaposnak érzem magam, mintha egész este dorbézoltam volna, pedig itthon voltunk.” A bölcsész erre azt feleli: „Ezen nem is csodálkozom. Miért keltél fel éjszaka dolgozni?” „Eszembe se jutott felkelni,” – felelte a matematikus – „egész éjjel az ágyban feküdtem.” Mire a társa: „De hiszen felkeltél, fogtad a ceruzádat, és számoltál!” „Ugyan már, szó sincs róla!” A bölcsész erre azt mondja: „Nézzük meg, kell, hogy nyoma legyen annak, amit írtál.” A matematikus megnézi, és lám, ott volt levezetve és megoldva az egész feladvány, amivel az előző este nem boldogult.

Ez az eset példa arra, hogy a másik diák semmiképpen sem csalhatott, nem befolyásolhatta a társát, mert bölcsészhallgatóként képtelen lett volna a feladat megoldására, ráadásul tanúja volt az eseménynek. A matematikus hallgató – anélkül, hogy tudta volna – felkelt éjjel, és megoldotta a feladványt. Ebben az esetben szó sem lehetett befolyásolásról. A diák valóban felkelt éjszaka.

Ha magyarázatot keresünk erre, akkor egészen különös dolog derül ki. Mint tudják, az embernek van fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje. Testeknek nevezem őket, az ember négy részét, még ha természetesen nem külsőleg látható testekről van is szó. Amikor alszunk, fizikai testünk és étertestünk az ágyban fekszik, asztráltestünk és énünk ugyanakkor az előbbieken kívül vannak, mintegy körülveszik a fizikai és az étertestet. Mindezt már elmagyaráztam. Ez történt a matematika szakos hallgató esetében is. Lefeküdt az ágyba. Elaludt, tehát asztrálteste és énje kihúzódott, s mégis nyugtalan volt, mert nem tudta megoldani a feladatát. Ha asztrálteste és énje visszament volna fizikai testébe és étertestébe, akkor felébredt volna, és a feladatot valószínűleg megint nem tudta volna megoldani. Asztrálteste és énje nem ezt tette, csak nyugtalansága következtében az asztráltest elkezdte püfölni. Bizony az asztráltest képes erre. Még a bőrt is meg tudja püfölni egy kicsit. Ez persze csak a levegőn keresztül történhet, nem fizikailag, hiszen az asztráltest nem fizikai, de a levegőt képes mozgásba hozni. Ezzel különösen a szemre, a fülre, az orra és a szájra hat, az asztráltest püfölése legerősebben az érzékszerveket érinti. Tehát, miután a matematikus hallgató lefeküdt aludni, az asztráltest kívülről állandóan püfölte, de nem tért vissza fizikai testébe. A püfölés következtében a fizikai test az étertesttel egyetemben gépiesen felkelt. Az asztráltest rajtuk kívül maradt, mert ha visszahúzódott volna beléjük, akkor a diák visszanyerte volna tudatát. Így hát a diák gépiesen leült dolgozni. Asztrálteste és énje nem is szándékozott visszahúzódni a fizikai és étertestbe. Akkor pedig ki volt az, aki a számításokat elvégezte? A fizikai test és az étertest! Az étertest ily módon képes volt a számítások elvégzésére, amelyeket az asztráltest és az én együttlétével nem tudott megtenni.

Ebből látható, hogy az ember éterteste sokkal okosabb, mint az asztrálteste és énje. Ha tudná mindazt, amit éterteste tud, akkor nagyon okos fickó lenne. Mert minden tanulás alapjában véve abban áll, hogy az étertestünkben meglévő tudást felhozzuk asztráltestünkbe.

Mi is történt hát a matematika szakos hallgatóval? Mint tudják, a régi időkben a diákok nem voltak önmegtartóztató antialkoholisták, sőt, általában gyakran felöntöttek a garatra. Ez a két diák se biflázott minden este, többnyire kocsmákban töltötték az idejüket. Az alkohol hatására a vér tönkretette az asztráltestet. Az étertest kevésbé károsodott. Ha a matematikus hallgató kevesebbet járt volna kocsmába, egészen jól meg tudta volna oldani a feladatát, de mivel asztráltestét annyira befolyásolta az alkohollal, nem volt képes levezetni a példát. Meg kellett hát szabadulnia tönkretett asztráltestétől ahhoz, hogy leülhessen az asztalhoz, és az okosabb étertest megoldhassa a feladatot. Az étertesttel tehát megtehetjük azt, amit az értelem megtehet. Szeretni nem tudunk az étertesttel, az az asztráltest feladata, de azt, ami az értelem területéhez tartozik, azt az étertest képes megtenni.

Ez a példa világosan megmutatja, hogy itt szó sincs külső befolyásról. A diák teljesen önmagára volt utalva.

Képzeljék csak el, ez a fizikai test, ez pedig az étertest (sárga), ami áthatja a fizikai testet. Hogy áttekinthetőbb legyen az egész ember, kívülre rajzolom az asztráltestet, amely éjjel itt kint van (piros). Fönt egészen kicsi, lent meg jó hasas. Aztán ez az én-test (lila). Ilyenek vagyunk éjjel.

Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy második fizikai embert; ami kívül van, az nagyon is szellemi. Ha nem szellemi módon képzelik el a dolgot, akkor erősen kötődnének a matériához. Nyilvánvaló tehát, hogy az ember végül is kettős lény: van egy lelki-szellemi része, és az étertesttel együtt egy fizikai része. Az ember éber állapotban azért olyan, amilyen, mert az asztráltest és az én-test minden reggel hozzákapcsolódik a fizikai testhez és az étertesthez (nyíl).

Képzeljük el, hogy ez nem történik mindig szabályszerűen. Olykor igen különös dolgok történnek! Volt egy fiatal lány. Ilyen dolgok általában – ha maguktól történnek, és nem valamiféle gyakorlat következtében – legyengült emberekkel fordulnak elő, például fiatal lányokkal a nővé érés idején. Ezzel a 19-20 éves lánnyal a következő történt. Voltak napjai, amikor a vele együtt élő családtagjai egy szót sem értettek abból, amit mondott. Különös dolgokról beszélt. Azt mondta, például: „Ó, jó napot, kedves, hogy meglátogat. Igen, két napja találkoztunk, amikor abban a szép erdőben sétáltunk, annál a forrásnál.” Ezután elhallgatott, és várt. Olyan volt az egész, mint egy telefonbeszélgetés. Nem lehet hallani, mint mond a másik, csak a válaszokat. Mert úgy tűnt, mintha válaszolna valamire: „Persze, hiszen fogta a poharát és kiitta.” Folyamatosan csak a lány válaszait lehetett hallani, de a kérdező szavait nem. A lány egy másik sajátos világban élt, és ott társalgott. Előfordult például, hogy ilyen napokon, amikor szinte mozdulatlanul ült, valaki meglökte. A lány erre nem azt mondta: „Miért lökdösnek?”, hanem hogy „Borzasztóan fúj a szél, csukjátok be az ablakot, szörnyű huzat van!” Ilyen, a valóságtól eltérő képzetei voltak. Ez az állapot néhány napig tartott. Ezt követően egészen józan volt, mindenről tudott, rendesen beszélt az emberekkel, és nem tudott semmit az előző napok történéseiről. Nem emlékezett semmire. Amikor mások szóvá tették a dolgot, azt mondta, nem tud semmiről sem. Olyan volt, mintha mindez álmában történt volna. Még volt valami különös, amit meg lehetett figyelni. Abban az álomszerű állapotban mindenre emlékezett, amit az előző hasonló állapotban élt át. Át tudta tekinteni az egész, úgymond, alvásszerű életét.

Mi is volt ezzel a lánnyal? Amit most elmondtam, az számtalan esetben előfordul, néha egészen borzasztó módon. Volt egy ismerősöm, akivel egy ideig együtt dolgoztam. Később egyetemi tanár lett egy német főiskolán. Egy napon nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudta, hová is lett. Minden kutatás eredménytelennek bizonyult. Az egyetlen nyom az volt, hogy a lakóhelyén vasúti jegyet váltott. De mivel aznap nagy volt az utasforgalom, nem sikerült megállapítani, vajon hová váltott jegyet. Elutazott. Nagyon hosszú ideig nem lehetett hallani róla. Egy napon Berlinben egy hajléktalan menhelyen egy idegen kérte a felvételét. Amikor az iratait kérték, kiderült, hogy ő X. Y. egyetemi tanár, ebből és ebből a városból. Berlinben kötött ki egy hajléktalan szálláson. Visszatért eredeti városába, és újra egészen jól ellátta egyetemi tanári teendőit. Mert az állását újra betöltötte, egy kis megszakítást nem vettek rossz néven. Igen, de a rokonai és a felesége utánajártak, mi történt vele a közbeeső időben. Nagyjából a következőt tudták meg: az illető először egy közeli városba váltott vonatjegyet, majd megint – abban az időben még nem kellett útlevél – és így az egyik országból a másikba utazhatott. Ezt követően egészen más útvonalon, egy dél-német városon át eljutott Berlinbe. Ott egy ideig egy hajléktalan szálláson élt, és az egészről nem tudott semmit, nem emlékezett semmire.

Mi történik ilyen esetben az emberrel? Ugyanaz, mint az említett lánnyal. Ilyen esetekben az asztráltest és az én nem tér vissza teljesen az ébredés pillanatában, csak kívülről „püföli” a fizikai és étertestet. Ezek az emberek hallatlanul okosan viselkednek. Ez a történet is bizonyított tény.

Egy másik példa: az előző esethez hasonlóan vonatjegyet vált valaki, egy közeli állomáson leszáll. Mindenféle ravaszságot kell kieszelnie. Ez az étertest műve. Eljut Indiába, és néhány évig ott él. Aztán mindent elfelejt, és úgy él tovább, mint korábban.

Ezek a dolgok betekintést engednek az ember teljes lényébe. Mert mi történt azzal az emberrel, akit jól ismertem, beutazott két országot, és egy hajléktalan menhelyen kötött ki? Újra elfoglalhatta egyetemi tanári állását, sőt, egy másik főiskolára is meghívták egy híres professzor helyettesítésére. Akkoriban már nem találkoztunk. Sok más emberhez hasonlóan megszakította velem a kapcsolatát abban az időben, amikor elkezdtem antropozófiai előadásokat tartani. Egy napon elterjedt a hír: X. Y. professzor megint elment. Ezúttal azonban nem jött vissza. A holttestét a vízből fogták ki.

Mi is történt voltaképpen? Az történt, hogy asztrálteste újra püfölgette, ekkor étertestével visszaemlékezett a korábbi eseményekre. Ettől annyira megrémült, hogy a vízbe ölte magát. Az ember lényének megismerésébe akkor nyerünk alapos betekintést, ha tudjuk, hogyan működnek együtt lényének különböző tagjai. Az a helyzet, hogy volt egy ember, aki ilyen állapotba került, és egészen másként beszélt önmagáról, mint amilyennek ismerték, úgy, hogy az emberek nem értették, hogyan lehetséges ez. Az eset a 19. században történt. Az illető részletesen ecsetelte az eseményeket, amelyekben tevékenyen részt vett a francia forradalomban. Mi történt ezzel az emberrel? Az eset hasonlít a korábban elmondottakhoz, mégis, mi történt itt?

Az ember szokásos tudata szerint nincs tisztában azzal, ami asztráltestében és én-testében végbemegy. Pedig nagyon sok mindent átél ezeken keresztül. Elmondom, mi történik, amikor az ember felébred. Ébredéskor az asztráltest először is kettéválik (lásd az előző ábrát). Itt szétszakad. Az egyik része a fejbe megy, a másik az alsó testbe. Ha a fej könnyebben fogadja vissza az asztráltestet és az ént, mint az alsó rész, akkor előfordulhat, hogy az asztráltest már bent van a fejben, de még nincs benne az alsó részben. Ilyen esetben kezd el úgy beszélni az ember, mintha teljesen más lenne. Miből adódik ez? Abból, hogy az ember egy pillanatra képes visszatekinteni egy előző életére. Erre általában nem találnak magyarázatot az emberek, inkább kitalálnak valamit, amit a történelemórán tanultak. Az illető, akivel ez történt, mert asztrálteste és énje korábban tért vissza a fejébe, azt mondta, hogy ő francia, és átélte a francia forradalmat. Erről tanult. Ez csupán belemagyarázás. Viszont egy korábbi megtestesülésében, egy korábbi testben találta magát. Ezt nem értette meg mindjárt, ezért magyarázta ilyen módon.

Tudniuk kell, hogy a 16. századig az emberek – ha csacska módon és elmosódottan is – sokat beszéltek ilyen dolgokról. Nagyon fontos volt számukra. Amikor valahol többen összejöttek, nem kísértet-történeteket meséltek egymásnak, hanem megtörtént eseményekről beszéltek, amelyekről tudták, hogy léteznek, és komolyan vették őket. Nem igaz, hogy az emberek ezt nem tudták. Bezzeg ma! Próbálják csak meg, hogy ilyen történeteket mondjanak el pártjaikban. Meglátják, mit gondolnak majd önökről! Manapság nem lehet ilyen dolgokról természetes, józan módon beszélni. Már szóba sem kerülnek. Legkevésbé a tudósok beszélnek ilyesmiről. Ezt be is bizonyítom.

Nézzük csak a 19. század egyik legjelentősebb tudományos felfedezését! Egy heilbronni lakos orvostanhallgató volt a tübingeni egyetemen. Mivel viszonylag elég tehetségtelennek tartották, nem tudott másként érvényesülni, mint hogy hajóorvos lett. 1839-ben Hátsó-Indiába utazott egy zsúfolt hajón. Szerencsétlenségükre viharos volt a tenger, és szinte mindenki tengeribeteg lett. A hajóorvosnak folyamatosan rengeteg dolga akadt. Akkoriban az volt a szokás, hogy ha valakinek valami baja volt, először is eret vágtak rajta.

Az ember erei kétfélék. Az egyik fajta érből vöröses vér buggyan ki az érvágásnál. A mellette elhelyezkedő érből kékes színű vér buggyan ki. Egy szokásos érvágásnál természetesen nem a vörös vért folyatják ki, arra szüksége van a testnek. A kékes vért folyatják ki, ezt pontosan tudja az orvos. Azt is tudja, hol futnak a kék erek, és nem szúr bele a vörösökbe. A hajóorvos, a derék Julius Robert Mayer tehát kénytelen volt sokszor eret vágni. Csakhogy a betegekből egyetlen alkalommal sem kékes, hanem világos, vörös vér folyt. „A mindenit” – gondolta –, „megint mellé szúrtam!” De akárhogyan is vigyázott, a következő esetben is világos, vörös vér buggyant elő. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a trópusokon, a forró égöv alatt a kék vér a hőség hatására vörös lesz. Julius Robert Mayer joggal tartotta ezt fontos felfedezésnek. Rendkívül fontos dologra jött rá.

Most azonban folyamodjunk egy feltevéshez. Képzeljék el, hogy az előbbi eset nem a 19. században, hanem a 12. században történik. Akkoriban ugyanis még nem tettek meg ilyen hosszú utakat az emberek, de azért előfordulhatott volna, hogy az utasok és a legénység súlyosan megbetegszik. Az orvos eret vágott volna az embereken, és megállapította volna, hogy a vér, amelynek kékes színűnek kellett volna lennie, vörös, valószínűleg a nagy hőség miatt. Hogyan gondolkodott volna ez az orvos a 12. században? Azt kérdezte volna: „Tulajdonképpen mitől lesz kék a vér? Mivel mindenről tudott volna, amit korábban elmondtam önöknek, csak homályosabban – minthogy akkoriban még nem volt antropozófia, és a dolgok összemosódtak –, ezért sejtései alapján azt mondta volna: „Ejnye, ezeknél nem merül be az asztráltest olyan mélyen a fizikai testbe.” Tudta volna, hogy az asztráltest teszi kékké a vért. A hő azonban kint visszatartja az asztráltestet, ezért kevésbé kék a vér, inkább vöröses. A 12. század orvosa azt mondta volna: „Ez egy fontos felfedezés! Most már értem, hogy honnan ered a keleti emberek bölcsessége. Náluk még nem merült olyan mélyre az asztráltest a fizikai és étertestbe.” Nagyon nagyra tartotta volna a keleti emberek bölcsességét, és úgy találta volna, hogy azok már megfertőződtek azoktól, akiknek sok kékes színű vérük van, ezért nem képesek napvilágra hozni régi bölcsességüket. Így elmélkedett volna egy hajóorvos a 12. században.

Egy 19. századi orvos már semmit sem tudott abból, amit az előbb elmondtam. Semmit sem tudott róla. Hogyan gondolkodott? Úgy, hogy azt mondta: „A hő hatására égés keletkezik. Erősebb hő erősebb égést idéz elő, tehát a forró égövben a vér nagyobb mértékben ég.” S ezzel meg is alkotta a törvényt a hő erővé változásáról, amely olyan fontos szerepet játszik a mai fizikában. Ez egy teljesen elvont törvény. A többi nem is érdekelte, csak az, hogy megtalálta a törvényt, amely annyira fontos például a gőzgépeknél, ahol a hő átalakul munkává. Azt mondta: „Látom, hogy itt vörös vér buggyan elő, tehát a szervezet a melegebb égövben erősebben dolgozik, és így több hőt termel.” Julius Robert Mayer ezzel egy teljesen gépies dolgot fedezett fel.

Ez a nagy különbség. A 12. században azt mondták volna: a vér a trópusokon azért vörösebb, mert az asztráltest nem húzódik olyan mélyen a fizikai és étertestbe. A 19. században már semmit sem tudtak a dolog szellemi vonatkozásáról, ezért hát azt mondták: az ember úgy működik, mint egy gép. Az a helyzet, hogy a hő több munkát végez, és ezáltal több hő alakul át az emberi szervezetben. Julius Robert Mayer felfedezése a mai kor emberének gondolkodásmódját tükrözi. Mivel ma az ember csak így tud gondolkodni és érezni szellemi dolgokkal kapcsolatban, már elvesztette a másik emberhez fűződő kapcsolatát. Legfeljebb ha beteg és gyenge – mint az a fiatal lány, amiről beszéltem –, akkor tudja úgy beleélni magát a másik emberbe, hogy gondolataival együtt ő maga is követi a másik szobába. Ez persze óriási különbség. Igaz, hogy bizonyos szempontból fejlődés történt és előrehaladtunk, de emberségünk nem haladt előre, inkább visszafejlődött. Az ember fizikai szervezetéről már csak úgy beszélünk, mint valami gépről. Még egy olyan nagy tudós is, mint Julius Robert Mayer, úgy beszél az emberről, mint egy gépről.

Nos, kedves hallgatóim, ha a dolog így folytatódna a Földön, akkor minden gondolkodás káoszba torkollana. Borzalmak és katasztrófák követnék egymást. Az emberek már ma sem tudják, mitévők legyenek. Ezért minden erejüket más irányba fordítják, és azt mondják: „Az értelem már nem tart össze bennünket, tartson hát össze a nemzetség!” A „nemzeti államok” csak azért jönnek létre, mert az emberek már nem tudják, hogyan tartoznak össze. A mérhetetlen szörnyűségeket valójában az idézte elő, hogy az ember már semmit nem tud a szellemi világról. Minden egyéb csupán külsőség. Természetesen ostobaság lenne azt állítani, hogy az emberek megérdemelték mindezt, mert előző életeikben rosszat cselekedtek. Ostobaság, mert ez nem az egyes ember sorsa, hanem az egyes emberek közös sorsa. De mindenki ebben az életben éli át. Gondolják csak el, hogy mennyi nyomorúságban van része az embernek ebben az életben. Ez nem az előző életben gyökerezik. De a következő életben majd átéli a jelenlegi nyomorúság következményeit. Okosabb lesz, úgy, hogy a szellemi világ jobban tudjon hatni rá. A mostani nyomorúság: nevelés a jövő számára.

De más következtetést is le lehet vonni mindebből. Gondolják csak el, az antropozófia már 1900 óta ismertté vált, de az emberek tiltakoztak ellene, nem akartak hallani a szellemi világról. Régebben úgy volt – nem akarok most kitérni arra, hogy helyes volt-e vagy sem –, hogy ha egy iskolás fiú nem akart tanulni, akkor alaposan elnáspángolták. Némelyik gyerek ezután elkezdett tanulni. Egyes esetekben a verés hasznosnak bizonyult. Nos, az emberek 1914-ig nem akartak tanulni a szellemről. A világ-sors, a közös sors ezért jól megleckéztette őket. Majd kiderül, hasznukra vált-e…

Bizony, ezt közös sorsnak kell tekintenünk. Mert mi történt? A fiatal lány, akiről beszéltem, az anyja gondolataival gondolkodott. Az emberek általában fokozatosan leszoktak a gondolkodásról, és mára többnyire csak azoknak a gondolataival gondolkodnak, akiket „tekintélyeknek” fogadnak el. Az embernek újra meg kell szoknia, hogy ő maga gondolkozzék. Mert ha nem tud semmit a szellemi világról, akkor az annál inkább befolyásolja őt, de rossz értelemben. Ezért azt mondhatjuk: a világra zúdult minden bajt és nyomorúságot a sors „verésének” tekinthetjük, és tanulhatunk belőle. Tarthatnak akárhány kongresszust, ez mind nem segít a bajon. Akik mai értelmükkel „erősíteni akarják a pénz értékét”, azok azt fogják elérni, hogy az a felére fog csökkenni, mert ez az értelem teljesen földi dolog, és nem ér semmit. Ha az emberi test nem kap elegendő folyadékot, akkor elmeszesedik. Ha a lélek nem tud semmit a szellemi világról, akkor végül megkapja azt az értelmet, ami nem ér semmit. Ez a sors vár az emberiségre, ha nem kap folyamatosan táplálékot a szellemi világból.

Az egyedül célravezető az, ha az emberek elkezdenek érdeklődni a szellemi világ iránt. Így kell megválaszolnom a kérdést. A dolgokat néha kissé sarkítva kell kifejezni, de így függenek össze.

7. előadás – A csillagegyüttállások hatása a Földre és az emberre – Dornach, 1923. június 25.

Kérdés hangzik el a földrengéssel kapcsolatban.

Dr. Steiner: Arra a földrengésre gondol, amely most Amerikában volt? Az ilyen kérdéseknek a különleges jelentősége nem mindig azokban a vulkanikus tevékenységekben nyilvánul meg, amelyek intenzíven, erőteljesen jelennek meg, hanem az egyes részletek jelzik, hogy az idők folyamán valami történik a Föld környezetében. És itt szeretném valamire felhívni a figyelmet, ami talán nem annyira feltűnő, de sok ember számára mégis jobban átélhető, mint azok az egyes jelenségek, amelyek a közelükben lévő embereket természetesen iszonyúan sújtották, de az emberiség nagy része számára csekély jelentőségűek. Emlékezzenek csak arra, hogy az elmúlt években arról kellett beszélnünk, hogy rendkívüli időjárási viszonyok alakultak ki. Nem tagadhatjuk le, hogy az utóbbi években nem voltak olyan szokásos, tartós nyarak, különösen nem a mi területeinken. Kiterjedt Európa nagy részére és még távolabbra is.

Nos, ha ilyesmiről van szó, az emberek szokás szerint arról beszélnek, hogy az Északi-tenger területein jéghegyek úsznak, és hogy az úgynevezett hideghullámok ezektől a hatalmas úszó jéghegyektől indulnak ki. Talán emlékeznek arra, hogy a tavalyi hideghullámoknál hajók jelentették, hogy ha csak egy kicsit is észak felé vették az útirányt, az Atlanti-óceánon mindenütt ezekkel az óriási jéghegyekkel találkoztak.

Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy azok a dolgok, amelyek ilyen módon jelennek meg, egyáltalán nem kizárólag a Földtől származnak, hanem összefüggenek az egész világfejlődéssel. Ezért fel kell tennünk a kérdést: mi a helyzet egyáltalán Földünk trópusi és sarkvidéki részeivel?

Szeretném felhívni a figyelmüket arra, amit talán már egyszer említettem is, de más összefüggésben, viszont ennek a kérdésnek a tárgyalásánál fontos lehet. Talán hallották már, hogy Ázsiában, nevezetesen Szibéria északi részén, a Föld felszínén sajátságos viszonyokat találunk. Tájékoztatásul szeretném elmondani a következőket. Ha Európa térképét nézzük (rajzol), itt van Norvégia, itt Németország északi partvonala, itt lehet átutazni Hollandiába és így tovább. Itt van Írország, itt Anglia, és itt, ezen a nagy félszigeten keresztül lehet eljutni Ázsiába. Itt a határ Ázsia és Európa között. Ez itt Oroszország, itt kelhetünk át Ázsiába, és itt van Szibéria. Itt pedig az északi Jeges-tenger. Ezt csak azért rajzolom fel, hogy tájékozódjanak. Nos, Szibériának ezen a területén a régmúltban elefántszerű állatok – mamutok – éltek, amelyek ma már nem léteznek, tehát igen régen éltek itt. Azt is tudják, hogy ilyen elefántszerű állatok már fent a Jeges-tengernél sem élnek. A mai elefántszerű állatok a sokkal melegebb területekhez tartoznak. A különös az, hogy ezek a mamutok, amelyeket mélyen a felszín alatt találtak meg a jeges talajban, olyan frissek voltak, hogy húsukat meg lehetett volna enni, ha valaki szereti azt. Úgy voltak ezek az állatok a jeges földben, mintha a húsukat meg akarták volna enni, és ezért konzerválták volna őket. Tehát sok-sok évezreddel ezelőtt ezek az állatok Észak-Szibériában konzerválódtak, azaz a húsuk frissen megmaradt.

Ha belegondolnak, lehetetlenség, hogy ez a dolog lassan ment volna végbe. Ugyanis ha az ott élő állatok egyszerűen elpusztultak és belekerültek a talajba, akkor természetesen oszlásnak indultak volna, és legfeljebb csak csontmaradványokat lehetett volna találni, ahogyan ez egyébként történik. De Szibériában egészen friss állatokat találtak. Ez másképpen nem lehetséges, csak úgy, hogy ahol ezek az állatok éltek, igen gyorsan jött egy hideghullám, elborította és elzárta őket úgy, hogy évezredeken át ugyanabban az állapotban maradtak, és így a húsuk frissen megmaradt. Egykor létre kellett jönnie a Földön egy olyan állapotnak, melynek során délről egy hatalmas lökés következett be, amely a vizet felnyomta a jeges területre. A víz abban a pillanatban megfagyott, s a mamutokat ebbe az óriási szibériai jégpincébe juttatta, így azok évezredeken át fennmaradtak.

Természetesen mindnyájan tisztában lehetnek azzal, hogy a Földet semmi sem indítja arra, hogy hirtelen valamit tegyen. Mert honnan kellene, hogy a Föld erőket kapjon ahhoz, hogy valamit véghez vigyen? Az ilyesmi csak a Földön kívüli csillagok hatásától jöhet. Ha tehát elképzelik, hogy itt van a Föld (rajzol), itt vannak a déli területek, az egyenlítői területek – déliek természetesen az északiakhoz viszonyítva –, akkor itt egy olyan csillagkonstellációnak kell lennie, amely egyszerűen felnyomja a vizet. A csillagok együttállása okozta a víz fellökődését, ami aztán Szibériában azonnal megfagyott, és betemette az állatokat. Ezekből a dolgokból láthatják, hogy a csillagok együttállásának hatalmas befolyása van arra, hogy a Földön hogyan oszlik el a szárazföld, a víz és a jég.

Nemrég említettem önöknek, hogy a vulkánkitörések okát is a Földön kívül kell keresnünk, és hogy az, ami a föld alatt van, a föld belsejéből tör elő. Azt mondhatjuk, ha például most kitörne az Etna, nem alulról dobódnának ki a dolgok, hanem felülről hatna egy csillagkonstelláció, és ez hozná fel a Föld mélyéből a tüzes masszát.

Láthatjuk tehát, mennyi minden működik együtt a kozmoszban; ez idézi elő a hideghullámok létrejöttét is. A hideghullámok tehát teljesen a Földön kívüli viszonyokból jönnek létre. A vulkánkitörések és földrengések is innen származnak. Egy ilyen jelenséget azonban sohasem lehet teljesen megítélni, ha az ember nincs tisztában azzal, hogy ő maga bensőséges kapcsolatban áll ezekkel a teljesen Földön kívüli viszonyokkal.

Bizonyára hallottak már valamit az úgynevezett vérhányásról, ami úgy jön létre, hogy a vér az emberben nem a szokásos úton halad, hanem az a szájon jön ki, ahelyett hogy az egész testben eloszlana. Ezt nevezik vérhányásnak. Ilyen vérhányások könnyen előfordulhatnak, ha az ember bizonyos életszakaszba jut. Most fel kell tennünk a kérdést: mi a kapcsolat egy vérhányás és a között, ami külsőleg a világban végbemegy? Nos, ha emlékeznek arra, hogy az ember nemcsak fizikai testből áll, amit kezünkkel meg tudunk érinteni, hanem a fizikai testen kívül rendelkezik még étertesttel és asztráltesttel is, akkor azt kell hogy mondjuk: kétségtelen, hogy a fizikai testet le tudjuk vetni. Ez egy nehéz massza, ami a Földdel van kapcsolatban. Az étertest azonban a környezettel van kapcsolatban. És ha megnézzük a dolgot az embernél, akkor azt látjuk, hogy az emberre különösen a Hold van hatással. De nem annyira az a Hold, amit ma látunk; a hatást vissza kell vezetnünk a régi időkre. A régi időkben a Hold igen erős hatást gyakorolt az emberre. A növekvő Holdnál az embernek bizonyos dolgokat meg kellett tennie, és ugyanígy a fogyó Holdnál is. Ebben a régi korban az emberiség szaporodása is teljesen a Hold függvénye volt. Érdekes megfigyelni, hogy azok az emberek, akik még bizonyos hagyományokkal rendelkeznek ezekből az ősi időkből, gondolnak ezekre a dolgokra. Gondolnak arra, hogy nagy jelentősége van annak, hogy valaki például a növekvő vagy a fogyó Hold hatása alatt fogant. Az ősi hagyományban ez nagyon fontos volt. A Hold aztán kiterjesztette befolyását az ember egész életére, de úgy, hogy ezt a Hold-hatást önmagában hordta. Nem közvetlenül az van tehát hatással az emberre, ha éppen telihold van vagy ilyesmi; de amit ma a Hold növekedésének, fogyásának látunk, az valamikor hatással volt az emberre, aztán ez megmaradt és folytatódott. Nem a jelenlegi Hold változásának van tehát nagy befolyása, hanem olyasvalaminek, ami hasonló a régi Hold változásához, ami egy régi örökség. Ennek van nagy hatása. Így azt mondhatjuk: a Holdnak van egy bizonyos befolyása.

Fejünkben viszont egyáltalán nem lenne vér, ha a Hold nem volna jelen. Sápadt arccal járkálnánk, szörnyen sápadtan, ha a Hold-hatás nem érne bennünket. A Hold vérünket a fejünk felé húzza testünkben. A Hold hatásának köszönhető, hogy a vér egyáltalán hajlandó a fejünkbe emelkedni. Ez rendkívül érdekes. A vér csak azért hatol fel az emberi fejbe, mert a Hold hatása ér bennünket. Különben mindig csak lefelé törekedne. Ha valaki egész testében olyannyira legyengül, hogy a Holdnak ezt az erejét, amely a vért felfelé húzza, nem tudja kellő ellenállással fogadni, akkor a vér túl erősen áramlik a fejbe – így jön létre a vérhányás. A Hold hatásának mindig jelen kell lennie, de ha túl erőssé válik, ha a vér túl erőteljesen áramlik az ember feje felé, akkor a vér hányás útján távozik el.

Ami pedig a vérhányás az egyes embernél, olyasmi a víz felnyomulása is a szibériai területekre vagy egy vulkán kitörése kint a természetben. Azzal a különbséggel, hogy itt nem a Hold hatása érvényesül, hanem a többi csillagé. El kell képzelnünk, hogy amikor egyszerűen emberekként fejlődünk, folyamatosan más hatásoknak is ki vagyunk téve. Ezt egyszer már elmagyaráztam önöknek. Gondolják el, hogy itt van a Föld (rajzol), és itt kering körülötte a Hold. Úgy rajzoltam le, ahogy látható. Tehát itt kering a Föld körül a Hold, amelynek különösen nagy hatása van az emberre. A Holdon kívül azonban vannak más csillagok is, a Vénusz, a Merkúr, a Nap, a Mars, a Jupiter és így tovább, aztán az állócsillagok. Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy más hatások érvényesülnek akkor, amikor, mondjuk, a Mars a Nap mögött van, vagy ha már továbbhaladt és a Nap mellett áll. Ha a Mars a Nap mögött áll, akkor kevésbé hat a Földre, mert a Nap elfedi a hatását. Ha viszont a Mars a Nap mellett áll, akkor erősebben hat a Földre. Így mindig a csillagok állásától függ, milyen erősen hatnak a Földre. A csillagok állásának ez a tudománya ma még egyáltalán nem alakult ki, ezért látják az emberek csupán azt, ami a Földön magától megy végbe – jéghegyeket és így tovább –, de nem néznek fel a csillagokra.

Márpedig ezeket a dolgokat nem tudjuk kikutatni, ha csak a Földet nézzük, hanem tisztában kell lennünk vele, hogy az embert is figyelembe kell vennünk. Ezeket a dolgokat teljesen az ember ténykedése alapján kell kikutatnunk!

Szeretném megjegyezni a következőket. Amikor áttekintjük az emberiség újkori fejlődését, akkor ebben óriási változásokat látunk. Nem akarunk messzire visszamenni, de visszamehetünk, mondjuk, hatszáz évet. Ha 600 évvel ezelőttre visszaugrunk az időben – most 1923-at írunk –, akkor 1323-ban lennénk. Meg kell gondolnunk: ha valaki akkor élt volna, sejtelme sem lett volna arról, hogy létezik Amerika és Ausztrália. Ezekről az emberek nem tudtak, csak Európáról és Ázsiáról, s egy keveset Afrikáról. Hatszáz évvel ezelőtt – gondolják csak meg – az emberek csupán a Föld egy kis részét ismerték. A Földnek ezen a részén pedig azt látták, hogy a Hold feljön és lemegy, a Nap fölkel és lenyugszik; látták a csillagokat és mindent úgy, hogy egész életük csak egy kis területen zajlott le. Igen, uraim, akkoriban az emberek keveset tudtak a Földről, és sejtelmük sem volt a csillagok mozgásáról. De tudtak valamit a csillagok szellemi hatásairól. Ez azzal függött össze, hogy szűk határok között éltek, és ezek között a szűk határok között érték őket a külső hatások.

De mint tudják, mindez nem tartott sokáig: 1492-ben a genovai Kolumbusz Kristóf néhány hajóval körül akarta utazni a Földet. Kolumbusz ugyanis egyáltalán nem Amerikát akarta felfedezni, hanem az volt a véleménye, hogy a Föld gömbölyű. Korábban a Földet laposnak gondolták. Kolumbusz tehát úgy vélekedett, hogy a Föld gömbölyű. Felszerelt néhány hajót. Volt ugyan némi ellenállás, amit le kellett győznie, de végül megkapta a hajókat a kormányzattól, a felszerelést is, és úgy hitte, hogy körülhajózhatja a Földet. Erre gondolt. Azt mondta: ha Európából kelet felé megyünk, akkor eljutunk Ázsiába (mutatja a rajzon). Itt van lent Elő-India, itt Hátsó-India. Tudta tehát, hogy ha az ember átutazik a szárazföldi úton, akkor eljut Indiába. Nos, Spanyolországból a gömb alakú Földön át akart utazni, így akart eljutni Indiába. Ezt akarta Kolumbusz. Körül akarta utazni a Földet, mert a Föld gömbölyűségének gyakorlati alkalmazásában reménykedett. Körbe akart utazni, és Indiát a másik oldalról akarta elérni. Elindult hát, és beleütközött Amerikába. Azt hitte, hogy ez India másik oldala. Ezért hívjuk ezt a területet Nyugat-Indiának, ahogy részben még ma is nevezik.

Látják, tulajdonképpen az emberi gondolkodás a Föld gömb alakjának ismeretében fokozatosan jutott el odáig, hogy felfedezte: Kolumbusz Amerikába jutott el, és nem Indiába, Amerika pedig egy új földterület. Mindez 1492- ben történt, tehát csak 431 éve, hogy felfedezték Amerikát.

Amerika felfedezése azonban valami egészen mást is jelentett, amit ha meg akarunk érteni, a következőket kell megfontolnunk. Kolumbusz tehát 1492-ben felkerekedett, és felfedezte Amerikát. 1543-ban aztán megjelent Kopernikusz, és felállította azt a világnézetet, miszerint a Nap áll, és a Föld kering körülötte, ahogyan a többi bolygó is. Amit tehát ma a gyerekek az iskolában tanulnak, az csak azóta, 380 éve van így. Az emberek csak azóta sejtették meg azt, amit most az iskolákban tanítanak. Korábban semmit sem tudtak ezekről az összefüggésekről. De voltak gondolataik arról, hogy a Hold befolyást gyakorol a Földre. Az emberek tudták azt, amit az előbb mondtam, hogy a Hold a vért az ember fejébe küldi. Ezt a hatást az emberek ismerték.

Most el lehet gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen mit is jelentett Amerika felfedezése. Az emberek meggondolatlanul beszélnek, és azt mondják, hogy Amerika megszállása az emberek zsenialitását jelzi. Nos, uraim, a dolgot egészen másképpen kell elképzelni! Mit gondolnak, milyen emberek éltek Amerikában abban az időben, amikor Kolumbusz odavetődött? Nem egészen ötszáz évvel ezelőtt a rézbőrű indiánok éltek ott, akik nem úgy gondolkodtak, mint mi itt Európában. Sokat tudtak a csillagok befolyásáról. Abban az időben tehát egész Amerikában egy olyan népesség élt, amely rendkívül sokat tudott a csillagok hatásáról. Teljesen a csillagok befolyásához igazodtak. Azután jöttek az európaiak, a „civilizált” emberek. Nos, az indiánok még a 19. században is azt mondták, hogy az európaiak rendkívül komikus dolgokat hoztak magukkal, valami fehéret, amelyen apró szellemek voltak. Ezek rendkívül kártékonyaknak bizonyultak, ezzel igézték meg az amerikaiakat. Így vélték az indiánok. És tudják, mi volt az, ami az indiánokat annyira megrémítette, és ami miatt úgy gondolták, hogy az európaiak rettenetes fickók, akik annyi szerencsétlenséget hoztak rájuk? Ezek a könyvek voltak, a fehér papírlapok, rajtuk a betűkkel! Ezt látták az indiánok varázslatnak, erre mondták, hogy ezek az emberek elvarázsolták őket.

Így ütköztek össze egymással az emberek. Aztán elkezdődött az indiánok kiirtása. De honnan jöttek azok az emberek, akik kiirtották az indiánokat? Európából. S ha azok jöttek volna át, akik 1323-ban éltek Európában, kiderült volna, hogy szemléletük sokkal hasonlóbb az indiánokéhoz, mint a későbbieké. Mert 1323-ban Európában még tudtak az emberek a csillagok befolyásáról. Sokkal jobban meg tudták volna értetni magukat. De akik aztán átkerültek az újonnan felfedezett földrészre, egyáltalán nem értették már meg az indiánokat, csak kiirtani tudták őket. És azon a helyen, ahol az indiánokat kiirtották, ott fejlődött tovább az európai emberiség. Csak arra kell gondolni, hogy az amerikaiak, akik most ott élnek, európaiak. Azok az elképzelések, amelyeket az emberek gyakran iskolai tanulmányaik alapján kialakítanak, valójában egészen ostobák.

Csupán egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Ma az emberek sokat beszélnek a franciákról. Nürnberg környékén azonban az embereket még mindig frankoknak nevezik. A franciák csupán bevándorolt germánok, akik aztán a latin nyelvet bizonyos átalakításokkal átvették. Mindaz tehát, amit ma mondanak, ha nem tudják, honnan származnak a dolgok, és mérgelődnek, mert ez a történelemben így van leírva, sokszor határtalanul ostoba dolog. És persze ez a határtalan ostobaság itt is megvan. Az emberek egyáltalán nem gondolnak arra, hogy azok az európaiak mentek át Amerikába, akik az utóbbi három évszázad folyamán alakultak ki. A legnagyobb bevándorlás csak sokkal később ment végbe, a 18-19. században. Csak ekkor népesült be Amerika. És milyen emberek települtek át? Igaz, hogy az analfabéták is áttelepültek, de ennek nem volt nagy hatása. Akik áttelepültek, és nagy hatást gyakoroltak a történtekre, azok voltak, akik Európában tanultak, akik a kopernikuszi tant tanulták, és egészen más nézeteik voltak a csillagokról!

Gondolják el, mindez hogyan kapcsolódott össze a világtörténelemmel?! Egyrészt itt volt a Föld gömbölyűségének bizonyítása, az, hogy az ember körül tudja utazni a Földet, másrészt, hogy nem a Nap kel fel és nyugszik le, hanem mindenütt tér van, és a Föld kering a Nap körül. A Föld tehát nem lapos, és a Nap esténként nem a vízbe merül alá, hanem a Föld kering a Nap körül.

Látják, az emberek egyáltalán nem gondolkodnak azon, hogy tulajdonképpen milyen összefüggés is van Amerika 1492-es felfedezése és a között, hogy 1543-ban Kopernikusz bejelentette a csillagokkal kapcsolatos új nézetét. A kettő között belső összefüggés van. Ne higgyék, hogy ami itt megjelent, eljöhetett volna a csillagoknak az emberre gyakorolt hatása nélkül. A csillagok hatása nélkül Kolumbusz nem gondolta volna, hogy nyugatra akar utazni. Csak arra kell gondolniuk, milyen különösen jött ez létre. Egyáltalán nem tudta, hogy Amerikát fedezte fel. Csak a Földet akarta körülhajózni. Olyan ez, mint amikor egy vak tyúk talál egy búzaszemet. Kolumbusz tette egyáltalán nem a saját értelméből fakadt, hanem egy hatás ösztönözte, mégpedig éppen a csillagok hatása. Úgyhogy ha megkérdezzük, miért gondolkodott így Kopernikusz a csillagok befolyásáról, akkor azt kell mondanunk, hogy ennek oka éppen a csillagok hatásában keresendő.

A középkorban volt egy időszak – említettem önöknek, hogy hatszáz évvel ezelőtt ez még így volt –, amikor az embereknek még olyan fogalmaik voltak, amelyek egy egészen kis világra korlátozódtak. Azután hirtelen olyan fogalmaik keletkeztek, amelyek a Föld környezetére és az ég környezetére vonatkoztak. Ezek a fogalmak szétterjedtek. Igen, uraim, itt egy kicsit mélyebben kell belegondolni abba, mi ment végbe az emberben. Ezeket a dolgokat igazi tudományossággal kell szemlélni. Az embert kell tehát tanulmányozni. Az emberről már sok dolgot elmondtam. Most egy hiteles történetet akarok elmesélni, hogy lássák, hogyan állnak a dolgok.

Volt egy osztrák költő, Robert Hamerling, akit 1855-ben Triesztbe helyeztek mint középiskolai tanárt, és akit nagyon érdekelt minden, ami körülötte történt. Hamerlinget akkoriban nagyon érdekelte, hogy Triesztben mindenféle szélhámos megfordult, másrészt pedig olyan emberek is, akik rendellenes képességekkel rendelkeztek, úgynevezett médiumok voltak. Nos, minden ilyen összejövetelt felkeresett. Egyáltalán nem volt babonás, éppen ellenkezőleg, világosan látta, hogy a legtöbb szeánsz során szélhámosság történik. Az egyik alkalommal azonban egy különleges képességű médiumra lelt, és úgy gondolta, itt az ideje, hogy meggyőződjön a dologról. Nos, tehát Hamerling, mielőtt Triesztbe utazott volna, Grazban élt, ahol megismerkedett egy fiatal lánnyal, aki azután nem sokkal később meghalt. Kapott tőle egy hajfürtöt. Ebből a hajfürtből csinált egy kis koszorút, hozzáerősítette egy kis papírdarabkához, beletette egy szelencébe, és kegyelettel őrizte. Különösen értékes volt számára, minthogy az illető meghalt. A szelencét magával vitte Triesztbe a többi holmija között. Senki sem tudott róla. Nem beszélt róla senkinek – erre pontosan emlékezett –, és a szelencét senkinek sem mutatta meg. Ezen kívül a körülményei is olyanok voltak, hogy senkinek sem mutatta volna meg szívesen. Olyasvalami volt ez számára, ami feszélyezte. Volt tehát egy titkos dobozkája ezzel a hajfürttel, amit az összejövetelre menet zsebre tett, így állított be a médiumhoz, akinek az emberek mindenféle, borítékba vagy dobozba zárt tárgyakat adtak. Ezeket a médium a kezébe vette, megérintette, aztán megmondta, hogy mi van a dobozban. Nos, az efféle dolgoknál gyakran történtek csalások, ezért nagyon oda kellett figyelni.

Én is voltam egyszer egy ilyen összejövetelen, ahová szintén elhoztak egy médiumot. Az illető impresszáriója körüljárta a közönséget, és felíratott mindenfélét egy-egy cédulára. Ezeket átvette, de magánál tartotta. A médiumnak bekötötték a szemét, mire az impresszárió csak annyit mondott: „Mondd meg, mi van a kezemben?” A médium pedig azonnal megmondta, mit tartott a kezében. Ha tehát valaki felírta a saját nevét, és odaadta az impresszáriónak, az elolvasta, aztán összegyűrte a papírt. A médium nem láthatott semmit, de aztán megmondta, mi állt benne. Nos, akik az asztalnál ültek – amelynél én is ott ültem –, rendkívül kíváncsiak voltak – mert az emberek igencsak csodálkoztak –, és valaki azt mondta, hogy most olyasmit kellene felírni, amihez a fickó nem ért, mert mindannyian azt hitték, hogy bizonyos jelekben megegyezett a médiummal. Nos, én felírtam Spinoza nevét és egyik művének, az Etikának a címét, mert a jelenlévők úgy gondolták, hogy az impresszárió semmit sem tud arról, hogy ki volt Spinoza. De a cédulát éppen úgy átvette, mint a többit, és a médium pontosan és helyesen válaszolt. A jelenlévők rendkívül meglepődtek. De, látják, a dolog rendkívül egyszerű volt. Az impresszárió hasbeszélő volt, és a médium csak úgy tett, mintha válaszolna. Az impresszárió válaszolt hasból a médium hangján. A dolgok tehát olyanok, hogy nem szabad bedőlni nekik. Újra csak hangsúlyoznom kell, hogy nem szabad bedőlni az ilyen dolgoknak. Éppen ez a különbség a babonás, könnyen hívő emberek és azok között, akik értékelni tudják az efféle dolgokat.

Hamerlingnél tehát ott volt a kis skatulya, amiről senki nem tudott. Odatette ezt a kis skatulyát a többi tárgy közé, amelyeknek a tartalmáról senki sem tudott semmit. A médium egy asztal mellett ült. Odaadta neki a skatulyát. Az mindenekelőtt a többi dolgot azonosította. Ezt viszonylag gyorsan megtette. Abban a pillanatban azonban, amikor a dobozkához jutott, kezébe vette és elhajította azt. Hamerling most azt gondolta, úgy látszik, a többi dolgot megbeszélték, de mivel nála semmiféle megbeszélés nem történt, ezért a médium nem jutott dűlőre a dobozkával, és eldobta. Ő mégis odament, és azt mondta, tudni akarja, mi van a dobozban. Ekkor a médium még egyszer felemelte a dobozt, aztán újra félredobta. Utána még egyszer felvette, és dadogva kijelentette, hogy egy hajtincs és egy papírdarab van benne. Most Hamerling csodálkozott el. Minden szélhámosság ki volt zárva, teljesen kizárt volt. Aztán megkérdezte, miért dobta el a dobozt újra meg újra. A médium azt felelte, azért, mert a hajfürt egy halottól származik. A csodálkozás most még nagyobb lett. Ez tehát egy olyan eset volt – csak olyan eseteket említek, amelyeknek az irodalomban utánanézhetnek, mert egyébként százával említhetném őket –, ahol minden csalás ki volt zárva. És mi volt ennek az alapja? A médium nem tudta azonnal, hogy mi van a dobozban, ezért a tudattalanjából kellett felhoznia. A dolog egy egészen sajátos hatáson alapult.

Egyszer már beszéltem arról, hogy a hajdinakása hatása a pincétől a harmadik emeletig terjed. Emlékezzenek rá, hogy ezt már elmondtam. Az ilyen hatásnak az az alapja, hogy csak a fejben nyilvánul meg. És a médium aztán azt mondja, ami benne van. Hogy miért? Ugyanis a médium olyan ember, akinek a vére jobban ki van téve a Hold hatásának, mint a többi emberé. Nem olyan erős, hogy vérhányást idézne elő – bár egy valódi, nem szélhámoskodó médiumnál ez is előfordulhat –, de a vér a fej irányába nyomul, jobban, mint a többi embernél. Ezáltal egy erős hatás jön létre, aminek ilyenfajta eredménye lehet.

Ha ezt alaposan megvizsgálják, azt fogják mondani: igen, ezek azok a hatalmas csillaghatások, amelyek természetesen folytonosan leáradnak az emberekre. És mindaz, amit Európa négyszáz év óta Amerikával és az egész Földdel együtt átélt, a csillagok hatásának az eredménye. De milyen ez a csillaghatás? Nos, uraim, a következőkre lehet gondolni. Képzeljék el, hogy itt van a Föld (rajzol). Itt van az a Föld-darab, amit az emberek korábban ismertek. E fölött vannak valahol a csillagok – természetesen mindezt sematikusan rajzolom le. Az ember ezeknek a csillagoknak a hatása alatt áll. Ez az Amerika felfedezése előtti kor. Az embereknek meghatározott felfogásuk volt. Ha a régi tanácsosok portréit és képeit megnézik, láthatják, hogy ezek az emberek szilárd felfogással rendelkeztek, két lábbal álltak a Földön. Ez azért van így, mert akkoriban olyan csillagegyüttállások hatottak, amelyekben a csillagok egészen közel álltak egymáshoz. Azóta azonban más csillagkonstelláció jött létre. Ha itt van a Föld, a csillagok most sokkal ferdébben állnak – természetesen a rajz ismét sematikus. Ha részletesen rajzolnám, mindegyik kimagaslana. Erre azt mondhatják: az állócsillagok nem változnak? De azok is változnak, csak nem olyan mértékben. Látják tehát, hogy a köztes terület a 15-19. században nagyobb lett. A felfogások oldódtak. Napjainkban megint olyan időszak következik, amikor a köztes terület csekélyebb lesz, amikor a csillagok újra összébb húzódnak. Az állócsillagoknál ez csak kis mértékben van így, de azért ott is megvan. Ha az ember az állócsillagokat is felrajzolja, láthatja, hogy az állócsillagoknak el kell tolódniuk. Az emberek egykor ki voltak téve annak, hogy felfogásukat az egymástól távolabb álló csillagok hatása alakítsa ki. Most azonban megint az egymáshoz közelebb álló csillagok hatására jönnek létre a fogalmak. A világban egészen új csillagkonstelláció jön létre. Mindezt látni is lehetett, ha az ember éberen élte meg az előző évszázadból a jelenlegi évszázadba való átmenetet. Látják, én 1861-ben születtem, tehát tudatosan éltem át a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes éveket és most a huszadik századot. Ifjú koromban egészen más volt a helyzet, mint ma! Akkor az emberek egyszerűen másképpen gondolkodtak. Azóta minden megváltozott, főleg egy bizonyos területen. Amikor én 12 éves kisfiú voltam, nem sok pénzem volt, hogy könyveket vásároljak magamnak, de minden évben kaptunk egy iskolai programot, amelyek tartalmazták a legfontosabb fizikai fogalmakat. Elsősorban ezeken rágódtam. Nehéz volt megérteni őket. Akkoriban már meg kellett tanulnom a differenciálszámítást, hogy a dolgokat megértsem. Tudom, hogy milyenek voltak akkoriban a fizikai fogalmak.

Ma a helyzet egészen más. Ha ma valaki a főiskolán fizikát tanul, egészen mást tanul, mint amit mi ifjúként sajátítottunk el. Ebből is láthatjuk, hogy a fizikai fogalmak megváltoztak. Ma már egyetlen fizikus sem tudja, milyen fogalmakkal kell dolgoznia. Akkoriban térről és időről úgy beszéltek, mint két különböző dologról. Ma a fizikusok négy dimenzióról beszélnek, az első, második és harmadik dimenzió térbeli, a negyedik egyenértékű az idővel. A legtöbb ember semmit sem tud arról, milyen ma az oktatás. Akik kikerülnek az iskolából, még azokban a fogalmakban élnek, amelyeket ifjú koromban én is tanultam. A tulajdonképpeni fizikáról azonban ma már egészen másképpen beszélnek. Ez azt jelzi, hogy a fogalmak össze-vissza keverednek. A mai fizikus a legkevésbé sem tudja, mit kell tennie. Minden összezavarodott.

Igen, uraim, itt az emberi fejben mutatkozik meg, hogy ma már egy másfajta csillagkonstelláció van jelen. A dolgok mai állása szerint az embernek több vér van a fejében, mint ahogyan ez évszázadokon át megszokott volt, mert a Holdat napjainkban támogatják az ismét közel álló csillagok. Ha tehát az emberiség fejlődését tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy a csillagok révén egy vérhullám tódult a fej irányába. Ez a hullám azonban nemcsak az emberben ment végbe, hanem az egész Földre kiterjedt. Ennek a hatásnak köszönhető, hogy a hideg délről észak felé vonult, és a mamutokat, amelyek Szibériában frissen megmaradtak, eltemette úgy, mint valami hatalmas jégszekrényben. Ahogyan a hideghullám akkoriban felfelé terjedt, mint ahogy a vér is a Hold hatására a fejben felfelé nyomul, úgy következnek be ma a vulkánkitörések a csillagok hatására. Manapság egy olyasfajta csillagegyüttállással van dolgunk, amely a Föld másik oldaláról fejti ki hatását. Ez aztán keresztüláramlik Észak-Amerikán és Grönlandon, átnyomja a hideg levegőt, úgyhogy ma a csillagkonstelláció következtében folyamatosan nagy mennyiségű hideg levegő áramlik nyugatról kelet felé.

Nos, azt mondtam önöknek: ha az ember Olaszországba megy, a földfelszín egy bizonyos helyén csak egy papírdarabot kell meggyújtania, és füst száll fölfelé. Nem a Föld hozza elő a füstöt, az azáltal jön létre, hogy a levegőt fent felmelegítem, és így hígabbá teszem azt. Nos, a csillagok együttállása ezt a légtömeget nyomja nyugatról kelet felé. Ennek vagyunk itt kitéve, ezért ilyen most a klíma. A nyugatról kelet felé haladó áramlás révén jön létre az a jelenség, hogy a tüzes tömeg a talajon kilökődik. Először odaát Amerikában lökődik ki a nagy vulkánoknál és nagy földrengéseknél, aztán továbbmegy kelet felé. Az Etna és a Vezúv tevékenykedni kezdenek, mert a hullám rajtuk is áthalad, és lent rugalmassá válnak. Nem alulról nyomódik ki tehát a láva, hanem azt a csillagkonstelláció hozza a felszínre. Hasonlóképpen, az embernél a vér az agyba nyomul, a földön pedig, ahogy áthalad a légtömeg, tüzes gáztömeget dob ki bizonyos helyeken. Ez a helyzet. Minden a csillagokból indul ki.

Ha az emberek megértenék, miért gondolkodnak most másképpen, akkor azt is megértenék, hogy miért lövell ki tüzet az Etna. Ehhez azonban az embernek tudnia kellene, hogy nem lehet őt csupán önmagában nézni, hanem az egész világmindenséggel összefüggésben. Erről van szó. Csakhogy az emberek teljesen elfelejtették, hogy a dolgokat a világmindenséggel összefüggésben szemléljék. Valóban nagyon érdekes, hogy az állatok ebben az összefüggésben mennyivel okosabbak, mint az emberek. Az állatok szokás szerint elvándorolnak egy vulkánkitörés előtt, vagy ha valami hasonló dolog közeleg, ám az emberek a helyükön maradnak. Miért mennek el az állatok? Mert ha egy másféle hatás, egy másféle csillag-hatás kezd érvényesülni, akkor az állatoknál a következő történik. Az állatok felépítése a következő (rajzol): itt vannak a lábai, itt a hátgerince, a csigolyái, itt pedig a feje.

Ahogyan a csillag áthalad az égen, az egész hátgerince folyamatosan ki van téve hatásának, csigolyáról csigolyára, márpedig ezek összetartoznak; olyan erősen összetartoznak, hogy nekünk embereknek is 28-31 csigolyánk van, éppen annyi, ahány napra a Holdnak szüksége van ahhoz, hogy megkerülje a Földet. Ilyen szoros az összefüggés.

Az ember azonban felegyenesedett. Nála csak a fej, ez a darabka fej van kitéve a csillagos égnek. Egyenesen tartja a hátgerincét. Így az embernél csak a vér van kitéve a csillagok hatásának, az idegrendszer nem. Az állatnál azonban az idegrendszer van kitéve a csillagok hatásának. Ezért veszi észre sokkal hamarabb a csillaghatást, mint az ember, és ezért menekül el, ha földrengés vagy vulkánkitörés közeledik. Az ember marad. Hogy az állat elvándorol, és így jelzi számunkra, hogy a csillagok hatnak rá, már ez is bizonyítja, hogy nem tetszés szerint a földből jövő hullámokkal van dolgunk, hanem kívülről hatnak a csillagok. Ez az tehát, amit számunkra ez a világmindenséggel való rendkívül érdekes összefüggés mutat. Az ember nem pusztán földi lény, hanem olyan lény, aki bele van helyezve az egész csillagvilágba.

Nos, természetesen ez is arra indítja az embert, hogy megértse: miután a régi csillagbölcsességet elfelejtette, azt újra meg kell szereznie. Azt mondhatom tehát, hogy az antropozófiával az emberiségnek egy újfajta módon ismét vissza kell kapnia azt, amire szüksége van, különben a kaotikus kuszaság állapotában marad. Mert az egymáshoz közelebb kerülő csillagok megértéséhez már nem felelnek meg a más korokból származó fogalmak, hanem csak azok, amelyeket az antropozófia tud nyújtani.

Négy olyan kérdést is kaptam ma, amelyekre ezúttal nem jutott időm válaszolni, de a következő alkalommal ezekkel fogjuk folytatni.

Hogyan jutunk el a szellemi világ látásához?

8. előadás – Az önálló gondolkodás és a visszafelé való gondolkodás kialakítása – Dornach, 1923. június 28.

A legutóbbi alkalommal kaptam néhány kérdést, amelyekre sorban válaszolni fogok, ahogyan feltették őket. A kérdések a következők voltak:

Hogyan lehet a világ- és életszemlélet kérdésében a világtitkok látásához eljutni? Milyen messzire kell mennie az embernek, amíg a természettudományok útján megtalálja a magasabb világokat? A világmindenség erői befolyást gyakorolnak-e az egész emberiségre? Milyen kapcsolatuk van a növényeknek az emberrel, az emberi testtel?

Minthogy ezek igen bonyolult kérdések, szeretném a válaszokat fokról-fokra megadni. Ilyen bonyolult kérdéseknél ez nem megy másképpen. Mert például az a kérdés, hogy hogyan juthatunk el a világtitkok szemléléséhez, azt jelenti, hogy hogyan jutunk el az igazi szellemtudományhoz. Nos, ez olyasmi, amit ma természetesen nem könnyű elképzelni. Mert a dolog úgy áll, hogy a legtöbb ember, amikor arról hall, hogy létezik olyasmi, mint az antropozófia vagy a szellemtudomány, azt gondolja: egyszer majd el fogom sajátítani a képességet a szellemi világ látásához. Nyolc nap alatt el fogok készülni ezzel, és akkor aztán mindent tudni fogok.

Nos, a dolog természetesen nem ilyen egyszerű! Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szokásos természettudományhoz sok minden tartozik. Ha csak a legegyszerűbb megfigyeléseket akarjuk megtenni a természettudományban, már akkor is hozzátartozik ehhez, hogy meg kell tanulnunk az eszközök használatát. Természetesen viszonylag könnyű egy mikroszkópot használni, de hogy a mikroszkóppal a helyes módon kikutassunk valamit, ahhoz egyszerűen nem elég csak annyit mondanunk: most egy izomdarabot teszek a mikroszkóp alá, aztán belenézek, és tudni fogom, mi van ott. Ha ezt önök így csinálják, akkor természetesen semmit sem fognak látni. Mert arról van szó, hogy ha az ember valamit mikroszkóp alatt akar megfigyelni, akkor finom metszeteket kell készítenie. Egy izomdarab önmagában még semmire nem alkalmas, abból előbb egy éles borotvával vékony metszetet kell készíteni. És többnyire még így sem érünk el semmit. Mert ha az ember egy egészen vékony izom- vagy sejtréteget mikroszkóp alá tesz, és megnézi, legtöbbször semmit sem lát. Felmerül tehát a kérdés: hogyan tehetem láthatóvá azt, amit a mikroszkóp alatt egyáltalán nem látok? Nos, ehhez gyakran bizonyos színezőanyagokat alkalmaznak, ezáltal teszik láthatóvá a dolgot. Azzal is tisztában kell lennünk továbbá, hogy ezáltal a dolog valamennyire megváltozik, holott mi azt szeretnénk tudni, milyen ez a dolog, amikor nem változik meg. De ezek még mind rendkívül egyszerű dolgok. Akkor is, ha távcsővel a csillagokat akarjuk vizsgálni, először meg kell tanulnunk annak kezelését. Ez még egyszerűbb. Tudják, hogy az utcákon néha távcsöveket állítanak fel. Egymagában ez nem sokat segít. Csak akkor segít, ha tudjuk, hogy ehhez is mikroszkóp kell, és egy óra, amelyet kezelni kell és így tovább. Nos, ezek csak példák, amelyekkel érzékeltetni szeretném, hogy a legegyszerűbb dolgok is milyen bonyolultak, ha az érzéki-fizikai világban akarunk valamit vizsgálni.

Nos, a szellemi világban való vizsgálódás még ennél is sokkal nehezebb! Ehhez többféle előkészületet kell tennünk. Az emberek úgy képzelik, hogy ezt nyolc nap alatt meg tudják tanulni. De ez nem így van. Az embernek mindenekelőtt arra kell gondolnia, hogy előbb valamit, ami saját magában van, működésbe kell hoznia. Ami ugyanis nem működik folyamatosan, azt először működésbe kell hozni.

Hogy lássák, hogyan is vannak a dolgok tulajdonképpen, szeretném elmondani a következőket. Tudják, hogy éppen az efféle, szellemi világra irányuló kutatásoknál – de a szokásos tudománynál is – sokszor olyan ismeretekből kell kiindulni, amelyek nem szokványosak. A dolgokat akkor ismerjük meg helyesen, ha a nem szokványossal találkozunk. Ezt már egyszer megmutattam egy példán. Ezt azért is meg kell tennünk, mert a külső világban az emberek gyakran bolondnak tartják azt, aki a szellemi világot kutatja, még ha az illető teljesen normális is. Ezért a dolgokat úgy kell kutatnunk, hogy végül az igazsághoz jussunk el. Természetesen nem kell azt hinnünk, hogy elérhetünk valamit, ha a nem szokványosba, a kórosba tekintünk bele, de sokat tanulhatunk belőle.

Arról van például szó, hogy vannak, akik azért nem normálisak, mert azt mondják róluk, hogy elmeháborodottak. Mit jelent tulajdonképpen az, hogy elmeháborodott? Nincs rosszabb szó a világon, mint ez (a németben geistesgestört, vagyis szellemileg zavart – a ford.), mert a szellem sosem tud megzavarodni. A szellem egyáltalán nem lehet zavarodott. Vegyük a következő esetet: tegyük fel, hogy valaki, ahogy mondják, húsz éve elmeháborodott volt – ilyen eset előfordul –, de aztán újra normálissá vált. Mi történt itt tulajdonképpen? Nos, ugye, az történhetett például, hogy az illető húsz éven át azt állította, hogy mások követik, azaz üldözési mániája volt. Vagy az is előfordulhat, hogy, mondjuk, mindenféle kísérteteket lát, akik valójában nincsenek is jelen és így tovább. Ez tarthat húsz évig. Nos, uraim, lehet, hogy valaki húsz évig elmeháborodott, és aztán újra egészséges lesz. De valamit észre fogunk venni: ha valaki három, öt vagy húsz évig elmeháborodott, és utána újra egészséges lesz, akkor sem lesz már ugyanolyan, amilyen volt. Mindenekelőtt a következőket lehet megfigyelni. Azt mondja önöknek, miután újra egészséges lett: „Igen, az alatt az idő alatt, amíg beteg voltam, folyamatosan beleláttam a szellemi világba.” Mesél mindenfélét, hogy miként érzékelt a szellemi világban. És ha azzal az ismerettel, amelyet egészségesen szereztünk a szellemi világról, utánanézünk annak, amiket elmond, akkor egyrészt zagyvaságokat találunk, másrészt sok helyes dolgot is. A különös tehát az, hogy valaki lehet éveken keresztül elmeháborodott, és aztán újra egészséges, és elmondja, hogy a szellemi világban volt, és ott átélt ezt meg azt. Ha pedig ismerjük a dolgot egészséges emberként, akkor sok tekintetben igazat kell adnunk neki.

Ha abban az időszakban beszélnek valakivel, amikor elmeháborodott, az illető sohasem tud értelmes dolgokat mondani. Zagyvaságokat beszél olyasmikről, amiket átél. Pedig az olyan ember, aki éveken át elmeháborodott, az lelki betegsége alatt ezeket a dolgokat egyáltalán nem éli át. A szellemi világból semmit sem tapasztal. Utóbb azonban, ha egészsége újból visszatér és képes visszatekinteni arra az időszakra, amikor beteg volt, akkor mindaz, amit a betegsége alatt egyáltalán nem élt át, úgy jelenik meg számára, mint a szellemi világba való betekintés. Ha újra egészségessé válik, az a kép jelenik meg a tudatában, hogy sok mindent látott a szellemi világban.

Nos, mindebből rendkívül sokat lehet tanulni. Meg lehet tanulni belőle, hogy az emberben van valami, amit azalatt, míg beteg, egyáltalán nem használ, de ami mégis jelen van, tehát él. Vajon hol van ez a dolog? Az illető a külső világból nem lát semmit, arról zagyvaságokat beszél – az ég piros, a felhők zöldek és ehhez hasonlókat. A külső világban semmit nem lát szabályosan. De az az énje, aki mélyen benne ül, és akit egyáltalán nem tud használni a betegsége alatt, az a szellemi világban tartózkodik. Amikor pedig az illető újra használni tudja az agyát és visszatekint arra, amit ez a szellemi ember átélt, akkor megjelennek a szellemi élményei.

Az az ember tehát, aki valamilyen szellemi betegségben szenved, a betegség idején szellemi részével éppen a szellemi világban tartózkodik. Ez a szellemi rész nagyon is egészséges. Mi a beteg egy elmeháborodottnál? A test a beteg nála, ezért a lelket és a szellemet nem tudja használni. Annál, akiről azt mondják, hogy elmeháborodott, mindig a testben beteg valami, és ha az agy beteg, természetesen nem tud rendesen gondolkodni. Mint ahogyan az ember nem tud rendesen érezni, ha a mája beteg.

Ezért van az, hogy tulajdonképpen a „szellemileg beteg” a legrosszabb kifejezés, amit az elmeháborodottak esetében választani lehet, mert mint láttuk, éppen hogy nem a szellem beteg, hanem a test, olyannyira, hogy a szellemet, ami mindig egészséges, nem tudja használni. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellem mindig egészséges. Csak a test lehet beteg, s ekkor a szellemet nem tudja a helyes módon használni. Ha valakinek beteg az agya, akkor a helyzet ahhoz hasonlítható, mintha lenne egy kalapácsa, amely azonban minden ütésnél eltörik. Ha annak, akinek nincs kalapácsa, azt mondom: te egy lusta fickó vagy, egyáltalán nem tudsz kalapálni – akkor ez természetesen ostobaság. Egészen jól tudna kalapálni, ha lenne kalapácsa. Ugyanígy értelmetlenség, ha azt mondjuk, hogy valaki szellemileg beteg. A szellem teljesen egészséges, de nincs olyan teste, amelynek a révén működni tudna.

Amit az ember ezen a módon megtanulhat, az egészen jellegzetesen akkor mutatkozik meg, amikor azon gondolkodunk, hogy gondolkodásunkkal tulajdonképpen mi is a helyzet. Mindabból, amit elmondtam önöknek, beláthatják, hogy bár az embernek van szelleme, de ennek eszközre van szüksége a gondolkodáshoz: az agyra. A fizikai világban való gondolkodáshoz szükség van az agyra. Ezért nincs abban semmi különös, amikor a materializmus hívei azt mondják, hogy szükség van az agyra. Ez magától értetődik. A probléma abból ered, hogy amikor ezt állítják, nem beszélnek a szellemről. A fentiekből továbbá az is belátható, hogy a tulajdonképpeni szellem az embertől teljesen visszahúzódhat. Az elmebetegeknél éppen ez történik. Nagyon fontos, hogy ezt tudjuk, mert csak ezáltal vagyunk képesek belátni azt, hogy az emberek a mai korban – most olyasmit mondok, ami nagyon meglepő, de így van – egyáltalán nem tudnak gondolkodni. Úgy képzelik, hogy tudnak gondolkodni, de egyáltalán nem tudnak. Meg fogom mutatni önöknek, miért nem tudnak az emberek gondolkodni.

Persze felvethetik, hogy hiszen az emberek iskolába járnak, és az elemi iskolában egészen nagyszerűen megtanulnak gondolkodni. Ez kétségkívül így tűnik. De a mai emberek mégsem tudnak gondolkodni. Úgy látszik, mintha tudnának. Az iskolában, ugye, vannak tanítók. A tanítók megtanultak valamit, állítólag ők is megtanultak gondolkodni. Azokat, akiktől tanultak, Stuttgartban úgy nevezik, hogy „nagyfejűek”, tehát a mai felfogás szerint rendkívül okos emberek. Főiskolai tanulmányokat végeztek. Mielőtt ezt elvégezték, gimnáziumba jártak vagy valamilyen hasonló helyre, és latint tanultak. Ha azonban egy kicsit is jobban megnézik, azt mondhatják, hogy a tanáruk nem ismeri a latint. Csupán tanult valakitől, aki tudott latinul. Az önök tanulmányai úgyszintén – és mindaz, amit az ember ma tanul – a latin nyelvből erednek. Ezt már abból is beláthatják, hogy ha egy orvos kiállít önöknek egy receptet, azt latinul írja. Ez a szokás abból az időből származik, amikor még mindent latinul írtak. Még nem is olyan régen, harminc- negyven évvel ezelőtt megkövetelték, hogy mindenki, aki főiskolát végez, a vizsgadolgozatait latinul írja.

Mindaz tehát, amit az európai ember ma tanul, a latin nyelvből ered. A dolog azáltal alakult így, mert a 14-15. századi középkorban – tehát nem is olyan régen – még mindent latinul adtak elő. Az első magiszter, aki például Lipcsében németül tanított, egy bizonyos Thomasius atya volt. Ez nem is olyan régen történt, a 17. században. Azelőtt mindenütt latinul adtak elő. Aki tanult valamit, annak meg kellett tanulnia a latin nyelvet, és a középkorban mindaz, amit meg lehetett tanulni, csak latinul volt elsajátítható. Ha valaki bármit meg akart tanulni, először a latint kellett bebifláznia. Erre persze azt mondhatják, hogy a latint nem az elemi iskolában kellett megtanulnia a középkori embernek. De elemi iskolák csak a 16. század óta léteznek. Az elemi iskolák fokozatosan jöttek létre, ahogyan a népnyelv felvette magába a tudományos szóhasználatot. Ami tehát egész gondolkodásunkat befolyásolta, az maga a latin nyelv volt. Önök mindnyájan úgy gondolkodnak, amiként az emberek megtanultak gondolkodni a latin nyelv útján. És ha netán az lenne az ellenvetésük, hogy az amerikaiak nem tanultak annyira korán latinul, akkor gondoljanak arra, hogy a mai amerikaiak Európából vándoroltak ki, tehát számukra is minden a latin nyelvből ered.

A latin nyelvnek azonban van egy különös sajátossága. A régi Rómában ugyanis úgy alakították ki, hogy maga gondolkodik. Ebből adódik, hogy a latin tanítás a gimnáziumokban egészen érdekes módon folyt. Úgy történt, hogy az ember tanulta a latint és tanulta a gondolkodást, a helyes gondolkodást a latin mondatok alapján. Az egész gondolkodás tehát nem az embertől eredt, hanem magától a latin nyelvtől. Értsék meg, uraim, ez nagyon fontos. Az emberek tehát, akik ma valamit megtanultak, nem maguk gondolkodnak, hanem – még ha soha nem is tanultak latint, akkor is – a latin nyelv gondolkodik bennük. Ezért van az, hogy ma olyan ritka az önálló gondolkodás, és tulajdonképpen csak néhány embernél figyelhető meg, akik nem tanultak sokat.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy újra vissza kellene térnünk az analfabétizmushoz. Ezt nem tehetjük. Semmiféle visszalépést nem akarunk, de a dolgot meg kell érteni. Ezért olyan fontos, hogy az ember néha vissza tudjon tekinteni arra, hogy milyen az egyszerű ember, aki keveset tanult ugyan, de mégis, ahogy mondani szokás, rendelkezik józan paraszti ésszel. Igaz ez akkor is, ha bölcsességét egyáltalán nem tudja előhozni, mert kinevetik érte. Ennek ellenére rendkívül fontos, hogy tudjuk: az emberek ma nem maguk gondolkodnak, hanem a latin nyelv gondolkodik bennük.

Látják, amíg az ember nem tud saját maga gondolkodni, addig egyáltalán nem tud a szellemi világba eljutni. Most látjuk az okát annak, miért lázadozik a mai megismerés minden szellemi ismeret ellen: mert az emberek a latin nevelés folytán oda jutottak, hogy nem tudnak maguk gondolkodni. Az embereknek ma teljesen igazuk van, ha azt mondják, hogy az agy gondolkodik. Miért gondolkodik az agy? Mert a latin mondatok beléhatolnak, így a mai ember agya teljesen automatikusan gondolkodik. A mai emberek a latin nyelv automatái, akik jönnek-mennek, és egyáltalán nem gondolkodnak.

Az utóbbi időben történt valami, ami rendkívül érdekes. A legutóbbi alkalommal elmondtam önöknek, most pedig megismétlem, mert nem könnyű megjegyezni. Az utóbbi időben valami egészen különös dolog történt. Emlékeznek ugye, hogy van fizikai testünk, aztán étertestünk és a többi, de most nem ezekről akarok beszélni. Nos, az agy a fizikai testhez tartozik, de az étertest is benne van az agyban, és önállóan csak az étertesttel tudunk gondolkodni. A fizikai testtel nem. De a fizikai testtel is lehet gondolkodni úgy, ahogy ez a latin nyelv esetében történik: ha az agyat automataként használjuk. De amíg csupán az aggyal gondolkodunk, addig semmi szellemit nem tudunk elgondolni. El kell kezdenünk az étertesttel gondolkodni, azzal az étertesttel, amelyet az, aki szellemileg beteg, gyakran évekig nem használ. Ezt belsőleg kell működésbe hozni.

Ez az, amihez mindenekelőtt eljutunk, hogy megtanulunk magunk gondolkodni. Anélkül, hogy önállóan tudnánk gondolkodni, nem tudunk bejutni a szellemi világba. Ehhez természetesen az szükséges, hogy az ember egyáltalán eljusson a felismerésig, miszerint ifjú korában egyáltalán nem tanult meg gondolkodni! „Az ördögbe is,” – szólhat ekkor – „csak azt a gondolkodást tanultam meg, amit évszázadok folyamán a latin nyelv használata útján sajátítottak el.” Ha ezzel az ember tisztában van, akkor azt is tudja, hogy a szellemi világba való bejutás legelső feltétele az, hogy megtanuljon önállóan gondolkodni.

Most jön az, amire utalni akartam, amikor azt mondtam, hogy az utóbbi időben érdekes dolog történt. Azok, akik a legtöbb esetben csak a latin nyelv szerint gondolkodtak, a tudósok voltak, akik a fizikát megteremtették. Kigondolták a fizikát, mégpedig teljesen a latin nyelv értelmében, a fizikai agyukkal. Amikor kicsi voltam, csak olyan fizikát tanultunk, amit latin nyelven gondolkodó aggyal hoztak létre. Csak azt tanultuk, amit a latin aggyal gondoltak ki. Azóta azonban rendkívül sok minden történt. Amikor kicsi voltam, akkor terjedt el a telefon. Korábban nem létezett. Aztán jöttek sorra a nagy találmányok, amelyekkel a mai ember már együtt nő fel úgy, mintha azok mindig is jelen lettek volna. Holott mind csupán a legutóbbi évtizedekben jött létre. Ezáltal egyre több olyan ember merült bele a tudományokba, akiket nem a latinnal idomítottak. Ez nagyon érdekes történet. Ha ugyanis belegondolunk az utóbbi évtizedek tudományos életébe, úgy találjuk, hogy egyre több olyan technikus jelenik meg a tudományokban, akik nem sokat foglalkoztak a latinnal, így gondolkodásuk nem vált olyan mértékben automatikussá. Ez a nem automatikus gondolkodás aztán a többiekre is átterjedt. A fizika összes fogalmai és eszméje mára szétesett. A berni Gruner professzor például két éve a fizika új irányáról beszél. Ő is azt mondta, hogy az utóbbi években az összes fogalom megváltozott.

Hogy ezt az ember nem veszi észre, az abból adódik, hogy ha önök ma ellátogatnak egy népszerű előadásra, ott azt mesélik önöknek, amit húsz évvel ezelőtt gondoltak. Amit ma gondolnak, azt nem említik, mert maguk az előadók sem tudnak gondolkodni. A helyzet az, hogy ha az ember azokat a folyamatokat nézi, amelyek még harminc évvel ezelőtt érvényben voltak, akkor – ahogy egy darab jég elolvad – ezek az eszmék is elolvadnak. Nincsenek már érvényben. Ha az ember pontosan akar gondolkodni, ezt be kell látnunk. Ha valaki harminc évvel ezelőtt fizikát tanult, és megnézi, hogy ez mára miként változott meg, leginkább a haját szeretné tépni, mert azt kell mondania: „Nem jutok semmire azokkal a fogalmakkal, amelyeket megtanultam.” Ez így van. De honnan származik ez a probléma? Onnan, hogy az utóbbi tíz év folyamán az emberiség fejlődése oda jutott, hogy az étertest elkezdett gondolkodni. Vannak, akik ezt nem akarják, akik továbbra is a fizikai testtel akartak gondolkodni. Még ha a fizikai testben a fogalmak teljesen szétesnek, ők akkor sem akarnak megtanulni az étertesttel gondolkodni. Nem akarnak önállóan gondolkodni.

Ezért is vált szükségessé, hogy 1893-ban megírjam A szabadság filozófiája című könyvemet. Ez a könyv nem amiatt fontos, ami benne van. Természetesen, ami benne van, azt akkoriban el akartam mondani a világnak, de nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy ebben a könyvben jelenik meg először teljes mértékben az önálló gondolkodás. Ezt a könyvet csak az tudja megérteni, aki önállóan gondolkodik. Kezdettől fogva, oldalról-oldalra hozzá kell szoknia, hogy visszanyúljon étertestéhez, hogy ezt a gondolkodást elsajátítsa olyan módon, ahogyan ebben a könyvben írva van. Művemet, A szabadság filozófiáját tehát nagyon fontos nevelési eszközként kell felfognunk!

Amikor a könyv az 1890-es években megjelent, az emberek még egyáltalán nem tudták, mit kezdjenek vele. Olyan volt számukra, mintha valaki Európában kínaiul írt volna, senki nem tudta megérteni. Természetesen németül íródott, de olyan gondolatok alapján, amelyekhez az emberek egyáltalán nem voltak hozzászokva, mert a gondolkodás vonatkozásában minden latinságot szándékosan kiküszöbölt. Ez volt az első írás, amely teljesen tudatosan tekintetbe vette, hogy ne legyen benne olyan gondolat, amelyet a latinság befolyásol, csupán teljesen önálló gondolatok. Egy latin műveltségű embernek csak fizikai agya van, azzal gondolkodik. Az emberi étertest azonban nem tud latinul. Ezért először azon kell fáradozni, hogy az ilyen gondolatokat olyan nyelven fejezzük ki, amellyel akkor rendelkezünk, amikor az étertest gondolkodik bennünk.

Szeretnék még valamit mondani. Természetesen az emberek észrevették, hogy az utóbbi évtizedekben a fogalmak megváltoztak. Amikor még fiatal voltam, a professzor jött, és teleírta az egész táblát. Mindent meg kellett tanulni, hogy aztán jól vizsgázzon az ember. De ez így volt rendjén. Most, az utóbbi években azonban az emberek eljutottak oda, amit ez a professzor mondott rektori beszédében: „Az összes fogalmunk érvénytelenné válna, ha nem szilárd, hanem csak folyékony testek volnának.” Úgy képzelte, hogy az egész világ egy folyékony testet alkot. Ekkor viszont a fogalmaknak már nincs értelmük többé, és egészen másképpen kell gondolkodnunk.

Természetesen másképpen kellene gondolkodnunk, ha nem volnának szilárd testek. Akkor azokkal a fogalmakkal, amelyeket az iskolában tanultunk, nem tudnánk mit kezdeni. Ha tehát, tegyük fel, halként hirtelen teljesen okosak lennénk, és az a gondolatunk támadna, hogy emberi főiskolára járjunk, akkor olyasmit tanulnánk, ami egy hal számára egyáltalán nem létezik, mert a hal a vízben él. Csak a határnál vannak számára szilárd testek, ezeknek nekiütközik, és azonnal visszapattan róluk. Ha tehát a hal elkezdene gondolkodni, egészen más gondolatokat alakítana ki, mint az ember. Ilyen gondolatokra azonban ma szüksége volna az embernek is, mert a többi gondolatát elveszíti, és azt kell mondania: „Az ördögbe is, ha minden folyékony lenne, egészen más gondolatokkal kellene rendelkeznünk.”

Igen, uraim, ugyebár, beszéltem a Földnek arról az állapotáról, amikor még nem voltak szilárd testek, amikor minden folyékony volt, és az állatok is folyékonyak voltak. Beszéltem erről az állapotról. Remélem, érthető önök számára, hogy a mai gondolkodás ehhez az állapothoz egyáltalán nem térhet vissza! Erre, ugye, nem lehet gondolni. A mai gondolkodást a világ kezdetére egyáltalán nem lehet kiterjeszteni. Ezért azt kell mondanunk, hogy a mai emberben felmerül a gondolat, hogy ha a világ folyékony lenne, egészen más fogalmaknak kellene létezniük. A szellemi világban azonban nincsenek szilárd testek. Mindazokkal a fogalmakkal tehát, amelyeket a latin nyelv az emberekbe fokról-fokra beültetett, egyáltalán nem tudunk a szellemi világba hatolni. Először le kell szoknunk ezekről a fogalmakról.

Látják, ez egy nagy titok: a görögségben, amely megelőzte a latinságot – a latinság öt-hatszáz évvel Krisztus születése előtt jött létre, de a görögség sokkal régebbi –, a görögségben még ismerték a szellemiséget. Még be tudtak látni a szellemi világba. Amikor azonban a rómaiak elterjesztették a latin nyelvet, a szellemiség fokozatosan kipusztult. Most megint olyasmit kell mondanom, ami nagyon különösen hangzik, de meg fogják érteni. Kit szolgált a latin nyelv évszázadokon keresztül, ki használta a latin nyelvet? Az egyház, amelynek az lett volna a dolga, hogy az embert közel hozza a szellemhez, éppen az járult hozzá leginkább ahhoz, hogy a szellemet kiiktassa. Ráadásul a középkorban minden főiskola az egyházé volt. Természetesen hálásnak kell lennünk az egyháznak, hogy a 13-14-15. században létrehozta a főiskolákat, de a latinságra alapította őket, és a latinságban nem volt meg az a lehetőség, hogy a szellemhez eljusson. Így történt meg, hogy az emberek fokozatosan csak a szilárd testekre vonatkozó fogalmakkal rendelkeztek. Figyeljék csak meg a rómaiaknál: milyen száraz, szellemtelen fogalmaik voltak a világról. Ezeket hozták létre, hogy aztán minden annyira materiális legyen. Mit gondolnak, ha még a görögök ábrázoltak volna egy olyan cselekményt, mint az Úrvacsora, ugye, nem úgy ábrázolták volna, mintha az anyag, amivel az ember rendelkezik, vér és hús lenne? Ez a materializmusból ered. Még az Úrvacsora felfogása is materialistává vált, mert minden a latin nyelvvel függ össze.

A latin nyelv csupán logikus. Látják, én sok olyan emberrel dolgoztam együtt, akiknek a kultúrája teljesen latin alapokon nyugodott, annak ellenére, hogy németül beszéltek. Ha az ember tisztázni akart valamit, gyorsan lefordította latinra, mert a latinban mindig is logikusan gondolkodtak. Ez a logikus gondolkodás azonban csak a szilárd testekre vonatkozik. Ha a szellemi világba akarunk behatolni, képlékeny fogalmakra van szükségünk.

Itt van például a Teozófiai Társaság. Ők is be szerettek volna tekinteni a szellemi világba. Beszéltek arról, hogy az embernek van fizikai teste, éterteste és így tovább, de materialista módon, mert csak arra gondoltak, hogy a fizikai test sűrű, az étertest valamivel hígabb, az asztráltest pedig még hígabb. De mindez tisztán testi szinten maradt, sohasem vált szellemmé, mert ha a szellemhez akarunk eljutni, olyan fogalmakkal kell rendelkeznünk, amelyek folyton változnak. Láthatják, hogy amikor én rajzolok, akkor észrevehetik, hogy a rajzolásnál ezt tekintetbe veszem. Ha lerajzolom például a fizikai testet, akkor megpróbálom utánozni, hogy milyen az ember mint fizikai lény. Ha viszont az étertestet próbálom meg lerajzolni, akkor eszembe sem jut, hogy ugyanolyan figurát rajzoljak, hanem megkísérlem azt ábrázolni, hogy az embernek van éterteste is, ami kiterjed.

Tudnunk kell azonban, hogy az étertest nem egészen ilyen, nem olyan, amilyennek felrajzolom, hiszen ez csak egy pillanatnyi ábrázolás. A következő pillanatban már megint más. Ha tehát az étertestet le akarnám rajzolni, akkor azt, amit most felrajzolok, gyorsan le kellene törölnöm, ismét felrajzolni és így tovább. Az étertest ugyanis folyamatosan mozgásban van. Az ember mai fogalmaival egyáltalán nem tudja követni ezt a mozgást. Ez az, amit minden körülmények között figyelembe kell venni, hogy a fogalmaknak mozgékonyaknak kell lenniük. Az embernek először hozzá kell szoknia ehhez. Ezért van szükség arra, hogy eljussunk az önálló gondolkodáshoz.

Ez azonban nem elég. Még valami mást is szeretnék hozzáfűzni. Tudják, hogy az ember fejlődik. Nos, az ember ezt a fejlődést szokás szerint nem figyeli meg az életben, de amikor még egészen fiatal, nyomon követhető. Nagyon jól tudjuk, hogy egy négyéves gyerek még nem tud írni, olvasni és számolni, egy nyolcéves talán már tud. Itt látható a fejlődés. A későbbiek során, amikor már „kész emberek” vagyunk, annyira felfuvalkodottakká válunk, hogy nem ismerjük el, hogy fejlődünk. Pedig egész életünk során fejlődünk, méghozzá nagyon sajátos módon. Fejlődésünk ugyanis a következőképpen történik: képzeljék el, hogy itt van egy ember – teljesen sematikusan akarom felrajzolni. Amikor a gyermek egészen fiatal, akkor minden fejlődés a fejből indul ki.

Amikor aztán megtörténik a fogváltás, tehát a gyermek idősebb lesz, akkor minden fejlődés a mellkasból indul ki.

Ezért ügyelni kell arra, hogyan lélegzik a gyermek a hetedik és tizennegyedik éve között, hogy megfelelően lélegezzen és így tovább. Ez az az életkor, amikor a nagyobb gyereket már másképpen kell szólítani, mert ez így tetszik neki. A tizennegyedik életévtől már „ifjú hölgyet” és „fiatalurat” kell mondani manapság. Azt mondjuk tehát, hogy ez a nagyobb gyermek életszakasza. És csak amikor az ember nemileg éretté válik, akkor indul ki a fejlődés az egész emberből, a végtagokból. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember csak akkor fejlődik ki teljes mértékben, ha nemileg éretté vált. Aztán tovább fejlődünk a húszas, harmincas éveken túl. De látják – néhányan önök közül ezt már tapasztalták önmagukon –, ha az ember idősebb lesz, akkor néhány dolog visszafejlődik. Valóban visszafejlődik. Nem szükséges, hogy így legyen, ha az ember szellemi életet folytat, de az átlagos emberi élet során a dolgok visszafejlődnek, amint az ember idősebb lesz. Az antropozófia feladata éppen az, hogy gondoskodjon arról, hogy az ember a jövőben a kor előrehaladtával ne fejlődjön vissza. Ennek azonban természetesen lassan és fokozatosan kell megvalósulnia.

A dolog úgy áll, hogy vannak emberek, akiknél a szellemi erők, ahogy mondják, teljesen visszafejlődnek. Nos, a szellem nem fejlődhet vissza, ismét csak a test az, ami visszafejlődik. Érdekes, hogy gyakran éppen a rendkívül okos emberek fejlődnek vissza idős korukra. Bizonyára hallották például, hogy Kantot az emberek különösen nagy bölcsnek tartották. Kant azonban idős korában együgyűvé vált. Teste úgy visszafejlődött, hogy bölcs szelleme nem tudta többé használni. És sokakkal van ez így. Éppen az okos emberek lesznek együgyűek idős korukra – náluk mutatkozik meg legintenzívebben az, ami egyébként minden embernél jelentkezik. Idős korában az ember lassanként nem tudja már használni fizikai testét, mégpedig azért nem, mert minél több mész rakódik le benne, annál kevésbé lesz használható. Amilyen mértékben azonban, mondjuk, például az embernél negyven éves koráig a fejtől indul ki a fejlődés az egész testre vonatkozóan, olyan mértékben fejlődik ez vissza. Ha az ember eljut a negyvenes, ötvenes éveihez, ismét mellkasát kell használnia, és idősebb korában megint inkább a fejét. Amikor már egészen megöregedett, újra a fejét kell használnia, de nem a fizikai fejet, hanem a finomabbat, az éteri fejet. Ezt azonban a latin nevelés útján nem tanulják meg az emberek. Éppen ezért mindazok, akik az utóbbi évtizedekben materialista, latin nevelésben részesültek, legtöbbször az öregkori elbutulás áldozataivá válnak.

Idősebb korban ismét a gyermeki fokra kell visszakerülnünk. Vannak, akiknél ez igen erősen jelentkezik. A szellem teljes mértékben fenntartja magát, viszont a test egyre gyengébb és gyengébb lesz. Az ilyen emberek végül is már nem tudják azt, amit kezdetben teljesítettek. Ilyen dolgok előfordulhatnak. Mondjuk, valaki megöregszik. Amit korábban véghezvitt, azt már egyáltalán nem tudja folytatni. Nem tudja, mert csak játszani tud, és csak azokat a fogalmakat érti meg, amelyek a játék közben felmerülnek. Sőt, vannak olyan emberek, akik idős korukban csak azt tudják megérteni, amit a szüleik vagy a dajkájuk a legelső gyermekéveikben mondtak nekik. Az ember tehát idős korában gyerekes lesz, és ennek alapos oka van. Valóban a gyermekkorunkba jutunk vissza.

Ez azonban, amíg szellemi életet élünk, nem szerencsétlenség, egyáltalán nem az, hanem tulajdonképpen szerencse, mert ha az ember még gyermek, akkor használhatja az étertestét. Amikor a gyermek hancúrozik, kiabál és minden lehetséges dolgot tesz, ezt nem fizikai testével teszi, legfeljebb csak akkor, ha fáj a hasa, de akkor a hasfájást is először átviszi az étertestre és az asztráltestre, és ennek következtében mozog. Ami azonban hancúrozik, az nem a fizikai test. Nos, az öreg ember újra a gyermekkorba jut vissza, de akkor már hozzászokott ahhoz, hogy ne hancúrozzon, s ekkor ugyanazt az étertestet, amelyet gyermekként hancúrozásra használt, valami bölcsebb dologra fordítja. Ily módon szerencse is lehet, hogy újra ebbe az állapotba jut.

Ez a második dolog. Az első, amit meg kell tanulnunk, hogy a szellemi világba bejussunk, a helyes gondolkodás. Hogy ehhez hogyan jutunk el, erről majd még tovább fogunk beszélni, a kérdések igen bonyolultak. Ma csak odáig kell eljutnunk, hogy belássuk, hogyan is van ez. Az első dolog a teljesen önálló gondolkodás. Itt csak mindent el kell vetnünk, ami a mai nevelésben benne van, mert a mai nevelés éppen az önállótlan gondolkodáshoz vezet, ami a latinságból származik. Ne gondolják, hogy az a gondolkodás, ami ma a szocialista elméleteket kifejlesztette, szabad gondolkodás. Mindezt abból tanulták, ami a latinságból ered, csak ezzel nincsenek tisztában. A munkás, ugye, a maga akarata szerint ezt vagy azt elhatározhatja, de ha gondolkodni kezd, akkor teljesen polgári fogalmak szerint gondolkodik, amelyek a latin gondolkodásból származnak. Az első dolog tehát, amire szükség van, az önálló gondolkodás.

A második dolog, amit meg kell tanulnunk, hogy ne csupán a jelenlegi pillanatnak éljünk, hanem mindig vissza tudjunk térni ahhoz az élethez, amelyben gyermekkorunkban éltünk. Aki szeretne betekintést nyerni a szellemi világba, annak gyakran maga elé kell tűznie a célt, hogy visszajusson oda, ahol tizenkét éves korában volt. Mit csinált akkor? Mindezt ráadásul nem csupán felszínesen, külsődlegesen kell elképzelnie, hanem aprólékos részletességgel. Nagyon hasznos például, ha az ember azt mondja: „Igen, amikor tizenkét éves voltam – ezt egészen jól fel tudom idézni –, volt egy kőrakás az úton, amire felmásztam. Egyszer le is bukfenceztem róla. Aztán volt valamilyen mogyoróbokor, elővettem a bicskámat, ágakat vágtam le róla, és megvágtam az ujjamat.” Ha az ilyesmit, amit az ember sok évvel ezelőtt csinált, helyesen látja, tulajdonképpen olyan állapotba kerül, hogy nem csak a jelenben él. Ha úgy gondolkodnak, ahogyan azt az ember ma megtanulta, akkor a jelenlegi fizikai testükben élnek. De ha oda térnek vissza, amilyenek tizenkét éves korukban voltak, akkor nem az akkori fizikai testükkel gondolkodnak, mert az már nincs jelen – említettem már, hogy a fizikai test minden hét évben megújul –, akkor az étertestükkel kell gondolkodniuk. Amikor visszagondolnak valamire, ami tizenkét-tizennégy éves korukban történt, az étertestet szólítják meg. Ezáltal egyfajta belső tevékenységbe kerülnek bele.

E sajátságos módon hozzá tudunk szokni, hogy egészen máshogy gondolkozzunk, mint ahogy azt szokás szerint tesszük. Nézzék meg, hogyan is gondolkodnak! Ugye, ma kilenc órakor találkoztunk. Úgy kezdtem, hogy felolvastam egy cédulát, amelyen kérdések álltak. Aztán mindenféle fejtegetésekbe kezdtem, és most oda jutottunk, hogy azt mondjuk: vissza kell gondolnunk korábbi életszakaszainkra, amikor tizenkét-tizennégy évesek voltunk. Ha most hazatérnek, talán ezeket a gondolatokat újra átgondolják, amennyiben érdekesnek találták őket. Ezt megteheti az ember. A legtöbben így tesznek: még egyszer átfutnak rajta. De mást is tehetnek. Azt is mondhatják: „Végül is mit mondott? Azt mondta, hogy úgy kell gondolkodni, ahogy az ember a korábbi életszakaszaiban, tizenkét-tizennégy éves korában gondolkodott. Ez előtt arról beszélt, hogy szabadon kell gondolkodnunk. Még előbb arról, hogy a latinság fokozatosan hogyan hódított tért. Aztán még előbb arról, hogy egy ember egy ideig szellemileg nem volt egészséges, majd erre visszatekintett, és azt állította, hogy különös dolgokat tapasztalt. Itt elmagyarázta, hogy a belső ember szellemileg nem lesz beteg, csupán a test.” És ezzel tulajdonképpen az egész előadást elgondolták visszafelé.

Igen, uraim, a külvilágban nem mennek a dolgok visszafelé. Éppenséggel megtarthattam volna az előadást a kezdetétől fogva fordítva is, de nem értették volna meg, mert az ember az elején kezdi a dolgokat, és úgy építi fel, hogy az fokozatosan érthető legyen. Ha viszont az ember már megértette, akkor fordítva is elgondolhatja. De a dolgok maguktól nem mennek visszafelé. Ezért gondolom úgy, hogy azt mondom: most pedig úgy fogok gondolkodni, ahogy az kívül nem történik meg – visszafelé fogok gondolkodni. Ehhez ugyanis szükséges egy bizonyos erő. Belsőleg elevenné kell tennem magam, ha visszafelé gondolkodom. Ahogy annak, aki egy távcsövön keresztül néz valamit, meg kell tanulnia a távcső kezelését, éppen úgy kell annak is gyakran visszafelé gondolkodnia, aki be akar tekinteni a szellemi világba, újra meg újra visszafelé kell gondolkodnia. Aztán egyszer csak elérkezik a nap, amikor már tudja: most belépek a szellemi világba.

Ebből megint csak láthatják: fizikai testükben egész életük folyamán ahhoz szoktak hozzá, hogy gondolataik előre haladjanak. Ha most elkezdenek visszafelé gondolkodni, abban a fizikai test nem vesz részt, s ezáltal valami sajátságos dolog történik. Annak az embernek, aki minduntalan megkérdezi, hogy hogyan juthat el a szellemi világba, első tanácsként azt felelhetem tehát – s ez olvasható A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben is –, hogy mindenekelőtt tanuljon meg a napi eseményekre fordítva visszatekinteni. A többi csak ezután jöhet. Az emberek elsősorban a fizikai testükkel tanulnak meg gondolkodni. Erre nagyon ügyelnek. Erőlködnek, hogy visszafelé gondolkodjanak, de csak a fizikai testtel tanultak meg gondolkodni, az étertesttel nem. És most jön az étertest „általános sztrájkja”. Igen, ez egy igazi általános sztrájk! Ha az emberek a visszafelé gondolkodásban nem aludnának el olyan gyakran, akkor tudnák, hogy ha elkezdenek visszafelé gondolkodni, akkor a szellemi világba kellene megérkezniük. De éppen abban a pillanatban, amikor a látás megkezdődik, az emberek elalszanak, mert az erőfeszítés túl nagy számukra. Ezért az összes erőnkre és akaraterőnkre szükség van, hogy el ne aludjunk. Ehhez türelem kell. Néha évekig is eltart, de kell, hogy türelmünk legyen hozzá!

Látják, ha valaki el tudná mondani önöknek, amit az elalvás után öntudatlanul átélnek, amikor visszafelé gondolkodnak, akkor láthatnák, hogy ez mennyire okos dolog. A legostobább emberek is elkezdenek alvás közben rendkívül okosan gondolkodni, csak nem tudnak róla.

Elsősorban tehát arra hívom fel a figyelmüket, hogy először meg kell tanulniuk önállóan gondolkodni. Mert ez igenis lehetséges! Minthogy én nem vagyok egy beképzelt alak, nem akarom azt mondani, hogy csak A szabadság filozófiája című könyvem szolgál erre, de mégis, tudniuk kell, hogy ezt tudatosan úgy írtam, hogy aki olvassa, hozzászokjon az önálló gondolkodáshoz. Tehát: önálló gondolkodás; aztán visszanézni azokra a dolgokra, amelyek tíz-tizenkét éves korunkban történtek, vagy azokra a dolgokra, amelyeket átéltünk, és részletesen visszafelé gondolkodni a történésekről.

Ezzel mindenekelőtt arra hívtam fel a figyelmet, hogyan tudunk elszakadni a fizikai testtől, és hogyan juthatunk el a szellemi világba. Erről még majd tovább fogunk beszélni, hogy mind a négy, ma felvetett kérdést megválaszolhassuk.

9. előadás – A művi unalom létrehozása – A fizikai világ ítélkezésének megfordulása a szellemi világban – Dornach, 1923. június 30.

Ezúttal folytatjuk a múltkor feltett kérdések megválaszolását. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy a válasz ezekre a kérdésekre a legnehezebbek közé tartozik. Megpróbálom olyan könnyűvé tenni, amennyire csak lehetséges. Már említettem önöknek, hogy ha meg akarjuk találni az utat a szellemi világ látásához, akkor először is hozzá kell szoknunk a teljesen önálló gondolkodáshoz. Másodszor, meg kell találnunk a lehetőséget, hogy visszafelé gondolkodjunk. Meg kell kísérelnünk tehát, hogy azokat a dolgokat, amelyek az életben sorban folynak le – először az első, azután a második, majd a harmadik és így tovább –, visszafelé gondoljuk el. Ha tehát tartok önöknek egy előadást – ezt említettem az előző alkalommal is –, akkor meg kell próbálniuk a végéről elkezdve végiggondolni visszafelé az elejéig. Ezek olyan szellemi gyakorlatok, amelyek a legelsők közé, mondhatnánk, a kezdetekhez tartoznak.

Ma azonban a második kérdéssel összefüggésben már szeretnék valami másról beszélni. Tudják, hogy az ember csak egy bizonyos hőmérsékleten tud élni. Bizonyos körülmények között elég sok hőt tud elviselni. Amikor nyáron nagy a hőség, akkor izzad, de ezt még elviseli. Ennél nagyobb melegben azonban nem tud élni. Ugyanígy el tud viselni egy bizonyos fokú hideget, de ha a hőmérséklet ez alá megy, akkor megfagy. És látják, az a sajátságos, hogy e két hőmérséklet között, a között a hideg között, amelynél az ember elkezd megfagyni, és a között a meleg között, amelyet még el tud viselni, e két hőfok között, amelyben az emberi test él, semmiféle szellemi lényt nem lehet látni. Egyáltalán nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy az ember a maga testével semmiféle szellemi lényt nem tud észlelni. Mert ahogyan azt a legutóbbi alkalommal mondtam, abban a pillanatban, amikor az ember elkezd visszafelé gondolkodni, elkezdi látni a szellemi lényeket. De elalszik. A legtöbb ember elalszik, ha korábban nem nevelte magát az ébrenlétre. De van itt még valami más is. Látják, ha az ember túl tudná élni azt a hőmérsékletet, amelyet még elviselni képes, ezen a magas hőmérsékleten szellemi lényeket tudna észlelni. De ezt nem tudja elviselni a szervezete. Ugyanígy tudna szellemi lényeket érzékelni, ha egy hóból készült ruhát viselne, ha teljesen a hóba burkolózna, de ekkor meg megfagyna. Ami tehát az ember számára teljességgel valószínűtlen, az az a tény, hogy a szellemi lények visszahúzódnak arról a hőmérsékletről, amelyen az ember tartózkodik, amikor fizikai testben van.

Nos, az ember a testével nem képes ezen a hőmérsékleten megmaradni, de a lelkével igen. Csak mint mondtuk, a lélek elalszik. Nem fagy meg, nem is ég el, de elalszik.

Kétféle dolog van, amelyek útján az embernek sejtése támadhat arról, mi történik, ha magasabb vagy alacsonyabb hőmérsékletre kerül, mint amit kibír. Mondok egy példát. Az ember belsőleg magasabb hőmérsékletre kerül, mint amit megszokott, amikor láza van. Bár ez nem annyira magas hőmérséklet, hogy tönkremenne bele, minthogy azonban a hő belülről jön létre, az embernek láza lesz, magasabb hőmérsékletre kerül, mint amikor nem lázas. Tudják, hogy az ember, ha lázas lesz, ha ezt a magas hőmérsékletet eléri, úgy kezd el beszélni, mintha nem a Földön lenne. Mert amikor az ember lázasan félrebeszél, annak, amit mond, nincs köze a Földhöz. Persze, ha valaki materialista, azt mondaná erre: igen, de ezek még olyan gondolatok, amelyek a lázas állapotban alakultak ki, és nem igazak.

Az embernél tehát bekövetkezik valami: amennyiben hőmérséklete megnő – azaz lázas állapotba kerül –, félrebeszél. Csakhogy a lélek nem tud félrebeszélni. A lélek akkor sem tud félrebeszélni, ha igen magas láza van. Azért beszél félre az ember, mert a magas hőmérsékleten a test nincs rendben. Ezt el tudják képzelni, ha egy olyan golyóra gondolnak, amit néha a virágoskertekben helyeznek el: ez egy tükör, amelyben a környezet visszatükröződik. Ha belenéznek, olyan ábrázatot látnak, amelyre nem szívesen tekintenek. (Vázlatosan felrajzolja a táblára.) Erre az ábrázatra nem néznek szívesen. De nem fogják azt mondani: az ördögbe is, milyen lett az ábrázatom! Nem fogják azt hinni, hogy ez az önök arcképe, mert a golyóban torzítva látszik. Amikor a lélek lázas állapotban elkezd félrebeszélni, akkor sem azt fogják mondani, hogy a lelkük kezdett el félrebeszélni, hanem azt, hogy amit mond, az azért hamis, mert egy beteg agytól származik, ugyanúgy, ahogy az arcuk is torz lesz, ha egy görbe tükörben nézik. Azt kell tehát mondaniuk: mikor lázam van és butaságokat beszélek, olyankor a lelkemmel az történik, hogy egy beteg agyon keresztül szólal meg. Nem más az arcképem, amikor egy görbe tükörben nézem, csak torznak látszik. Így tűnik az is torznak, amit a lázas beteg beszél, mert egy beteg testből, egy rosszul működő agytól származik. De miből ered az agy helytelen működése? Abból, hogy az egész vérkeringés túlságosan felgyorsul. Csak meg kell nézni a pulzusukat, ez rögtön érezhető. A fejben lévő magas lázat tehát az idézi elő, hogy a vérkeringés túlságosan felgyorsul. A vérkeringés hőt termel, ez felmegy a fejbe, s az ember belázasodik. Ettől pedig a lélek mintha egy torzító tükörben jelenne meg.

A fordított állapot is létrejöhet, de nem azáltal, hogy az ember kifekszik a hóra és hagyja, hogy megfagyjon, mert akkor valóban megfagy. A fordított állapot csak szellemi úton jöhet létre. Ehhez szellemileg kell tennünk valamit. Mint látják, uraim, itt valami nagyon sajátságos dologról van szó. Gondolják meg: valaki elkezd intenzíven gondolkodni, a legcsekélyebb dolgokra gondol. Jobb csekélységekre gondolni ugyanis, mint fontos dolgokra, még ha az úgynevezett csekélységekről a legtöbb ember nem is szívesen töpreng. Mutatok valamit önöknek. Ha itt van egy háromszög (lásd az ábrát), és ezt négy egyforma részre osztjuk úgy, hogy négy kis háromszöget kapunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a teljes háromszög mindegyik kis háromszögnél nagyobb.

Most általánosíthatok, és mondhatom, hogy van egy tantétel, amely szerint az egész nagyobb, mint részeinek az összege. (A mondatot felírja a táblára.) Teringettét, ha

most jönne egy jóllakott pénzember, és azt mondanák neki: „Gondolj bele, az egész nagyobb, mint részeinek az összege.” – ő azt mondaná: „Ez nekem túlságosan unalmas.” Vagy vegyünk egy másik példát, mondjuk neki a következőt: „Nézd, a tábla egy bizonyos nagyságú test, amelynek van kiterjedése, az asztal is egy bizonyos nagyságú test, amelynek szintén van kiterjedése, nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy minden test kiterjed.” (Ezt a mondatot is felírja a táblára.) Képzeljék el, ha valahol egy gyűlésen egész idő alatt csak erről az egyetlen mondatról beszélnének: „Minden testnek kiterjedése van.” – elmennének onnan, és azt mondanák, eléggé egyhangú, unalmas témája volt a gyűlésnek. És ha most még valamivel jönnék, és azt mondanám: „Nézzétek, a mező zöld, a rózsa piros, a tárgyak színesek. Tegnap azonban volt itt egy bírósági tárgyalás, ahol a bíró ilyen vagy olyan ítéletet hozott – ennek nem volt színe. Egy másik helyen ugyancsak volt egy bírósági tárgyalás, a bíró ott is hozott egy ítéletet, de annak sem volt színe. Az ítéleteknek tehát nincs színük.” Megint csak van tehát egy egyszerű kijelentő mondatunk. (Ezt is felírja a táblára.) Nos, uraim, ha egy óra hosszat erről beszélnénk, hogy az ítéleteknek nincs színük, megint csak azt mondanák: „Egy óra hosszat mást se hallok, mint hogy az ítéleteknek nincs színük – ez szörnyen unalmas, végtelenül unalmas.”

De miért unalmasak ezek a megállapítások? Ezeket a mondatokat nem kellene felírnom a táblára, nem kellene tréfásan mondanom őket, hanem mereven és keményen kellene idejönnöm, mint valami professzor, és azt kellene mondanom: „Uraim, ma a következő mondatról fogok beszélni: Az ítéleteknek nincs színük.” – és aztán egy egész órán át bizonyítanám, hogy ez a mondat helytálló. Ahogy ezt itt bemutattam, az még eléggé szórakoztató. De ha egy óra hosszat erről kellene beszélnem vagy arról, hogy minden testnek kiterjedése van – ez, belátják, borzasztóan unalmas lenne. Hasonlóképpen, ha vonalakat húzok, hogy egy bizonyos pontból eljussak egy másikba (rajzol), akkor egyértelműen kitűnik, hogy az egyenes vonal a legrövidebb. Nos, most ezt a mondatot is felírhatom: két pont között a legrövidebb út az egyenes. Ha erről a mondatról megint egy óra hosszat beszélnék, azt megint unalmasnak találnák.

Az egész nagyobb, mint részeinek az összege.
Minden testnek kiterjedése van.
Az ítéleteknek nincs színük.
Két pont között a legrövidebb út az egyenes.

Mindazonáltal volt egy német professzor, aki azt mondta, hogy a szellemi világról megtudhatunk valamit, de csak azt tudhatjuk meg, ami ilyen mondatokba foglalható. Aztán elmondta a diákjainak a mondatokat, amelyek révén valamit megtudhatunk a szellemi világról: az egész nagyobb, mint részeinek az összege, az ítéleteknek nincs színük, a testeknek kiterjedésük van, és az egyenes a legrövidebb út két pont között és így tovább. „Ez az egyetlen dolog – jelentette ki –, amit a szellemi világról tudhatunk.” Igen, a diákok rettentően unták ezeket az előadásokat. De ma az emberek már eleve úgy hiszik, hogy a tudományok mellett unatkozniuk kell, ezért lelkesednek azért a professzorért, aki ilyesmiket mond. Persze mindezt csak egy közbevető megjegyzésnek szántam.

A helyzet ugyanis a következő. Amikor az ember ilyen ítéleteket, ilyen mondatokat alkot, mint hogy az egész nagyobb, mint részeinek az összege, vagy két pont között a legrövidebb út az egyenes – akkor a fejének a hátsó része lehűl. Ez egy sajátosság: a fej hátsó része fázni kezd, és meg akar szabadulni ezektől a mondatoktól. Unalmasak számára. A sajátságos ugyanis az, hogy az unatkozáskor a fej hátsó része hideg lesz. Nem az egész ember kezd el fázni, csak a fejének a hátsó része – az mintha meg akarna fagyni. Nem a hó vagy a jég miatt fázik, hanem a lelkiek miatt, amiatt, hogy olyan dolgokat gondol, amelyek nem érdeklik.

Látják, az ember gúnyolódhat ezeken a mondatokon, de a dolog úgy áll, hogy az ilyen mondatok újbóli és újbóli, türelmes átgondolása – unalomig ismétlésük – megfelelő út ahhoz, hogy eljussunk a szellemi látáshoz. Ez nagyon érdekes: amit az ember nem nagyon akar, azt kell gyakorolni. Mondhatom önöknek: a matematika egyesek számára unalmas, de mivel nehéz és erőltetni kell, ráadásul éppen a fej hátsó részét teszi hideggé, ezért akiknek matematikát kell tanulniuk és erőlködnek vele, azok könnyebben juthatnak el a szellemi világba. Akik legyőzik magukat, és az efféle mondatokat újra meg újra átélik – mondhatni művileg létrehozzák az unalmat –, azok jutnak a legkönnyebben a szellemi világba.

Azt mondtam önöknek, ha az embernek láza van, gyorsabban ver a pulzusa. Az ember kimelegszik, a hőség a fejébe, az agyába hatol, amitől aztán félrebeszél. Ha viszont olyan unalmas mondatokkal kínlódik, amelyeknél meg akarja szüntetni a gondolkodást, akkor a vér nem lesz élénkebb, hanem megreked a fej hátsó részében, ahol ezáltal só gyűlik össze. Ez a többlet só kétféle hatást is kiválthat. A legtöbb embernél hasfájást okoz. Mivel pedig a hasfájás igen kellemetlen, az ember nem szívesen gondolkodik tovább efféle mondatokon. De ha mégis folyton ilyen mondatokon töprengene, ahogy azt Nietzsche, a 19. század végének egyik jelentős gondolkodója tette – fiatal korában állandóan ilyen mondatokkal gyötörte magát –, akkor a sok fejben elraktározott mondattól minduntalan migrénben szenvedne. Nietzschének is folyton migrénje volt. Látják, oda kell eljutni, hogy az ember anélkül tudjon ilyen mondatokra gondolni, hogy sót raktározna el, és emiatt hasfájása támadna vagy migrén gyötörné. Az embernek folyamatosan egészségesnek kell maradnia, és művi unalmat kell előidéznie. Aki tehát becsületesen kérdezi, hogy miként lehet a szellemi világba eljutni, annak azt kell mondani: először művi unalmat kell előidézni, különben egyáltalán nem lehet eljutni a szellemi világba.

Nézzék meg a jelenlegi kort. Mi folyik manapság? A mai emberek állandóan el akarják űzni az unalmat. Összevissza futkosnak, hogy ne unatkozzanak. Állandóan szórakozni akarnak. Mit jelent ez az állandó szórakozni akarás? Azt, hogy futnak a szellemiség elől. Nem jelent mást. Korunk embere állandóan szórakozni akar. Ahol valami szellemi hatás érhetné, onnan azonnal elfut. Persze mit sem tud erről, mindez öntudatlan marad. Ez a folytonos szórakozni akarás azonban nem más, mint a szellemiség elől való menekülés. Csakis az tud eljutni a szellemhez, aki egyáltalán nem irtózik attól, hogy a szórakoztató dolgokat elhagyja, és mesterségesen ilyen mondatokat erőltessen magára. Ha ugyanis sikerül eljutnunk oda, hogy az ilyen mondatokban élni tudunk, és nem kapunk migrént vagy hasfájást, hanem valóban kitartunk amellett, hogy órák hosszat ilyen mondatokban éljünk, akkor lehetőségünk lesz arra, hogy fokozatosan szellemi látáshoz jussunk.

Igaz, ehhez még egy változásnak meg kell történnie. Egy bizonyos ponton ugyanis az ember észreveszi: ha az ilyen mondatokban él, akkor a dolgok elkezdenek megfordulni. Tegyük fel, hogy alaposan belemélyedtem annak elgondolásába, hogy a nagy háromszög nagyobb, mint részeinek az összege. Ha én hosszasan erre gondolok, akkor a mondat megfordul, és a dolog kezd érdekessé válni, mert hogy a következő szemlélethez jutok: van egy háromszögem, veszem a negyedét, amit ha ki akarok venni belőle, akkor elkezd növekedni (lerajzolja), és már nem igaz, hogy az egész nagyobb, mint annak részei. A negyed hirtelen nagyobb lesz. Látom, hogy a negyed nagyobb, és most azt kell mondanom: az egész kisebb, mint a részei. (A mondatot felírja a táblára.)

Most beledolgoztam magam abba, milyennek látszik a szellemi világ. Épp ellentétesnek látszik, mint a fizikai. A fizikai világban mindig az egész a nagyobb, a szellemi világban ugyanakkor a rész nagyobb az egésznél. Nem tudnak például senkit felismerni, ha nem tudják, hogy a rész nagyobb az egésznél. A mai tudomány mindig a legkisebbre akar nézni. Ha meg akarják ismerni, mondjuk, az emberi májat, az itt a fizikai síkról nézve kisebb, mint az ember. Ha azonban szellemileg akarjuk megnézni, akkor növekszik és növekszik, óriásira megnő – a máj egy egész világmindenséggé válik. Ha ezt nem vesszük figyelembe, szellemileg soha nem ismerhetjük meg.

Először tehát becsületesen el kell jutnunk a mondathoz: az egész kisebb, mint a rész, és a rész nagyobb, mint az egész. Hasonlóképpen, ha elég hosszú ideig gondolnak arra a mondatra, hogy minden test kiterjed, olyannyira, hogy már ki vannak téve annak a borzasztó veszélynek, hogy az agyuk hátul megfagy, akkor egyszer csak hirtelen minden test összezsugorodik, mígnem végül megkapjuk az ítéletet, miszerint a testeknek nincs kiterjedésük. (A mondatot felírja a táblára.)

Ez így most nagyon mulatságos – mulatságos a fizikai világ számára, de a legnagyobb mértékben komoly a szellemi világ számára. Fizikailag a legnagyobb ostobaságnak találhatják, ha azt mondom: „Buxtehudéban bírósági tárgyalás volt, és olyan ítéletet hoztak, amelynek nincs színe. Trippstrillben ugyancsak olyan ítéletet hoztak, amelynek nincs színe.” De ha hosszasan gondolkodnak a mondaton, akkor az ítéletek színt kapnak, és ahogy a fizikai síkon elmondható az, hogy a rózsa piros, szellemi szempontból ugyanúgy az is kijelenthető, hogy a buxtehudei ítélet piszkossárga, a trippstrilli meg szürkéspiros. Mellesleg szép piros is lehetne, de ez ritkán fordul elő. Így nőnek bele abba a mondatba, mely szerint minden ítéletnek, amelyet az emberek hoznak, színe van. Ezzel elérkeztünk arra a pontra, hogy egyáltalán képesek vagyunk a fizikai világhoz képest ellentétes tulajdonságokat rejtő szellemi világról gondolkodni, ahol is az ítéleteknek színük van. (A mondatot felírja a táblára.)

Az egyenes a legrövidebb út két pont között – ez annyira igaz, hogy a geometriában a legalapvetőbb tantételnek számít. A fizikai világban annyira igaz, amennyire csak lehet. De ha egy szellemi lény A faluból B faluba igyekszik, akkor számára az a legrövidebb út, ha félkörben megy (lerajzolja). Egy szellemi létező számára az egyenes a leghosszabb út két pont között. (Ezt a mondatot is felírja a táblára.)

Az egész kisebb, mint részeinek az összege.
A testeknek nincs kiterjedésük.
Az ítéleteknek színük van.
Az egyenes a leghosszabb út két pont között.

Ez már olyasvalami, amitől az ember egy kicsit eltáthatja a száját. A világ mindazonáltal nem egyezik bele az ilyen mondatokba. Azt mondja: ha valaki elkezd arról beszélni, hogy az ítéleteknek színük van, az vagy lázas, vagy bolond. De éppen arról van szó, hogy ezekhez a dolgokhoz az ember a testén kívül jut el, teljes értelmével, mert a szellemi világnak a fizikaival ellentétes tulajdonságai vannak. És az embernek a legegyszerűbb mondatok útján kell ide eljutnia, mert a legegyszerűbb mondatok a leghihetetlenebbek. Ugye, ha valaki elkezd önöknek érdekes dolgokat mondani a szellemi világról, akkor az emberek természetesen odafigyelnek, mintha legalábbis kísértethistóriákat mesélnének. De nem figyelnek oda, ha valaki azt mondja: neked először hozzá kell szoknod ahhoz, hogy mesterségesen unalmat hozz létre magadban. Ha valakit a külső tudomány untat, ebből semmi sem jön létre. Mesterségesen, belső erőfeszítéssel kell képesnek lennünk arra, hogy az unalmat elérjük, mégpedig anélkül, hogy a test részt venne benne. Ha a test is részt vesz a folyamatban, az ember azonnal migrént vagy hasfájást kap. Figyeljék meg egyszer, mit mondanak az emberek, amikor azt hallják: „Ne a professzorral untassátok magatokat, ez nem segít semmit, így nem lesztek szellemi látók. Nektek fokozatosan le kell győznötök a migrént és a hasfájást.”

Látják, a diák ott ül, a professzor borzasztóan untatja, tulajdonképpen migrént vagy hasfájást kellene kapnia, de nem kap. Az unalom azokba a szerveibe jut, amelyek kevésbé fájnak. Az emberek tulajdonképpen akkor betegszenek meg, ha a fizikai test részt vesz ebben a folyamatban. Ha az ember azon a módon idéz elő unalmat, ahogy ez a mai tudományban történik, akkor csupán megbetegszik. Ha útba igazítják az embereket, hogy saját belső erőik útján teljesen szabadon idézzék elő az unalmat, és ebbe beleviszik magukat, akkor fokozatosan eljutnak a szellemi világba, de meg kell érteniük, hogy a szellemi világban a legelső ítéletek fordítottak. Van egy rendkívül jó eszköz, amellyel az ember ügyesen tud dolgozni saját magán: ha valamit rendkívül unalmasnak ítél a világban, olyan unalmasnak, hogy a legszívesebben megszökne előle, de már annak sem tudna feltétlenül örülni, nos, akkor elkezd egészen lassan gondolkodni a dologról.

Látják, elárulom Önöknek, hogy ebből én is roppan sokat tanultam. Életem során, amikor fiatal voltam, borzasztóan unalmas előadásokat hallgattam. Meg kell mondanom, hogy mielőtt egy-egy előadás elkezdődött, én még örültem is nekik, gondoltam, legalább alszom egy jót. Hiszen semmi sem hozza ki az emberből úgy az alvást, mint egy unalmas előadás. Igazi öröm volt számomra, ha néhány órán át unalmas előadásokat hallgathattam! Amikor azonban az előadás elkezdődött és a professzor beszélni kezdett, folyton az volt a benyomásom, hogy állandó beszédével zavarja az unalmat. Utólag persze mindig minden részletbe mélyen belegondoltam. Az a legcsekélyebb mértékben sem érdekelt, amit a professzor mondott, de minden órát kezdettől fogva végigültem, olyannyira, hogy amit egy órán végigvettem, az néha kettőig tartott – mármint a természetes unalom mesterséges előhívása. Itt egy különleges felfedezést tehetnek. Gondolják csak el, hogy éppen egy hatalmas vastagbőrű felolvasásáról jönnek – van ilyen! –, és borzasztóan elunták magukat. Ha ez a 19. század végén történt, akkor most – ahogy mondják – meditálhattak erről az unalmas előadásról. Mindazt tehát, ami rettentően untatta önöket, most újra előhívják a lelkükben. Akkor hirtelen a mögött az ember mögött, aki mint valami vastagbőrű, a legunalmasabb dolgokat adta elő, fokozatosan megjelenik egy magasabb rendű ember, egy szellemi ember. És az előadóterem átalakul az önök számára. Ez olyasmi, amit teljes mértékben meg lehet érteni. A 19. század végéről sok professzort ismerek, akiknél ez így volt. Nem akarom azonban, hogy megint össze-vissza beszéljenek az emberek, és azt mondják: ez valami egészen borzasztó, valaki mögött megjelenik a szellemmel teli ember. Mi volt akkor ez?

Itt arról van szó, hogy az emberek belsőleg annyira öntudatlanok, annyira ostobák, amennyire csak lehetnek. Ugyanakkor sokkal okosabbak, mert néha éppen az ostobaság az okos. Ez is megfordul. De saját okosságukat nem tudják megérteni. Ez egy rendkívüli titok, mert éppen az emberek mögött áll gyakran a tulajdonképpeni lelki mivoltuk, ezt ők maguk sem képesek megérteni.

Igen, így már bejutunk a szellemi világba. Mint tudják, a 19. század végén a természettudomány materialista volt. Az emberek ma még mindig ezt a materialista természettudományt imádják. Azt kell mondanom, rendkívül hasznos volt ezt a materialista természettudományt megismerni. Elejétől a végéig a legunalmasabb mondatokat tartalmazta. Ha az ember meg is nyalta az ujjait, hogy milyen okos lett, végül megtudta, hogy a majomtól származik, ahogy ezt a tudomány mondja – de ebből nem jött ki semmi. Ha azonban az ember minden belső energiájával újra meg újra átgondolta ezeket a mondatokat, akkor végül is átváltott egy szellemi irányba, és észrevette: az ember egyáltalán nem a majomtól származik, hanem egy szellemi lénytől.

Mindazonáltal nem mindenki így fogja ezt fel. Egy ifjút egyszer elküldtek az iskolába. Először hallotta az egyik tanárától, hogy az ember a majomtól származik, persze valamikor régről. Otthon azt mondta az apjának: „Te, apa, képzeld, ma azt hallottam, hogy az ember a majomtól származik.” Mire az apa megbotránkozva azt felelte: „Te ostoba kölyök! A te esetedben lehet, hogy így van, de az enyémben nem!” Látják, számára teljesen hihetetlen volt ez a dolog, mert csak a lelkiekre vonatkoztatta.

Mindabból, amit mondtam, megtapasztalhatják, hogy az ember kétféle módon viszonyulhat a természettudományokhoz. Ha az ember (nem azt a természettudományt tanulná, amit nagyon sokan, hanem) az unalmas előadások bemagolása helyett meditatív módon gondolkodna, újra meg újra csak töprengene órákon keresztül, akkor a dolgok megfordulnának, és az illető eljutna a szellemiséghez. Ha hosszasan elgondolkodnának a növényekről, az ásványokról és arról, amit az emberek ma olyan szörnyen materialista módon állítanak, ha egyszerűen átgondolnák a dolgokat, akkor végül felismernék az állatöv jelentőségét, megismernék a csillagok minden titkát! A legbiztosabb út azonban, ha ilyen mondatokból indulunk ki: a rész nagyobb, mint az egész; a testeknek nincs kiterjedésük; az ítéleteknek színük van; az egyenes a leghosszabb út két pont között. Ezáltal az ember elszakad a fizikai testtől. Ha mindezt végigcsinálják, akkor eljutnak oda, hogy fizikai testük helyett az étertestüket tudják használni. Elkezdenek az étertesttel gondolkodni, márpedig az étertestnek mindent fordítva kell gondolnia a fizikai világról. Mert az étertest útján jutunk el fokozatosan a szellemi világba. De itt mégis elakad azután a dolog, és még valami mást is meg kell szoknunk.

Tudjuk, hogy az ember ma olvas, mintegy szórakozásból. Egyszer például, amikor egy dél-osztrák városban jártam, amely ma már nem tartozik Ausztriához, egy esti újságot vettem a kezembe. Az újságnak volt egy vezércikke, ahogy mondják. Egy rendkívül érdekes történetet mondott el minden részletre kiterjedően, egy nagy politikai eseményt: első hasáb, második hasáb, harmadik hasáb, nagyon érdekes volt. Aztán egészen alul, még azon az oldalon, volt egy kicsi megjegyzés. Ez állt benne: „Sajnos közölnünk kell, hogy mindaz, ami a mai vezércikkünkben áll, téves tudósításból származik, és egy szó sem igaz belőle.”

Látják, ez történhet meg ma az emberrel! Ez persze a legkirívóbb eset, de aki ma újságot olvas, azzal ez lépten-nyomon megtörténhet: minden oldalon olvashat valamit, ami egyszerűen nem igaz. Azt hiszem, hogy a legtöbb ember e tekintetben ma teljesen érzéketlenné vált, s egyformán elfogad igazságot és hazugságot. Ha az ember ebben a vonatkozásban tompává válik, mármint hogy az igazságot és a hazugságot egyformán elfogadja, akkor nem tud bejutni a szellemi világba.

Legutóbb azt mondtam: ha valaki megbolondul, csak a teste lesz beteg. A lélek nem betegszik meg, egészséges marad. Ma azt mondtam, ha valaki lázasan félrebeszél, csak a gondolatai válnak karikatúrává, a lelke normális marad. Hozzá kell szoknunk, hogy ha be akarunk jutni a szellemi világba, akkor egy helytelen dolognak lelki fájdalmat kell okoznia, egy helyes dolognak pedig lelki örömet. Az igazságnak olyan örömet kell okoznia, mintha valaki egy milliót kapna – egy millió frankot, nem márkát (derültség – célzás az inflációra). Így tehát örömet kell éreznünk, ha egy igazságot hallunk, és belső lelki fájdalmat – nem a testnek, a léleknek kell szenvednie! –, ha valaki rájön, hogy valami hazugság, úgy, ahogy a test fájdalmat érez egy nagy betegség esetén. A léleknek, bár nem kell megbetegednie, de fájdalmat és örömet kell éreznie, mintha a test beteg lenne, vagy jó lenne a közérzete, vagy ahogy a külső világban az ember fájdalmat és örömet él át. Vagyis az embernek oda kell eljutnia, hogy az igazságot úgy érezze át, mint ahogy a fizikai életben örömet és boldogságot érez, ami pedig nem igaz, azt belsőleg fájdalommal élje át, hogy lelkileg olyan beteg legyen a hazugság miatt, mintha testének zavara miatt lenne beteg. Vagyis, ha az ember valakinek púpot hazudik a hátára, akkor az illetőnek azt kell mondania: „Teringettét, ez nadragulyával etetett!” Belsőleg éreznie kell a hazugság mérgét. Nos, ha önök megnézik a mai kort – például az újságírást –, azt tapasztalhatják, hogy állandóan nadragulyával etetik önöket. Ezért, hogy a lélek egészséges maradjon, lelkileg folyamatosan hánynia kell. Mivel az ember újság nélkül nem lehet meg, ha el akar jutni a szellemi világba, hozzá kell szoknia, hogy az újságtól rossz szájíze lesz, és ha valami helyes dolgot olvas, aminek belsőleg átadja magát, akkor ennek örüljön, de úgy, ahogy például örül, ha valami ízlik neki. Az igazságnak és az igazságra való törekvésnek ízlenie kell, és a hazugságot, ha észreveszi, úgy kell éreznie, mint valamilyen keserű, mérgező ízt. Ezért nemcsak azt kell megtanulniuk, hogy az ítéleteknek színük van, hanem azt is, hogy azt mondják: a nyomdafesték ma leginkább keserű méreg, nadragulyalé. Ezt teljesen becsületesen és őszintén így kell érezniük, s akkor aztán eljutnak oda, amit szellemi átalakulásnak neveznek.

Az emberek a külső alkímiáról beszélnek, és úgy hiszik, hogy az a rezet át tudja alakítani arannyá. A sarlatánok természetesen még ma is mindenféle módon állítják ezt. A babonás emberek ezt régóta így tudják. Szellemileg ezek a dolgok lehetségesek, csak a szellemi igazságot kell hinni. Ezért azt kell mondanunk: a nyomdafesték, amit a nyomdászok használnak, anyagilag mindenütt egyforma, akár egy igaz könyvet nyomtatnak ki, akár egy hazug újságot. Egyszer a nyomdafesték igazi nadragulyalé, máskor meg olyan, mintha aranyfüstté válna. Azok a dolgok, amelyek a fizikai világban azonosak, a szellemi világban különbözőek lehetnek.

Ha azonban jönnek a mai okos emberek, és az ember azt mondja nekik: „A nyomdafesték lehet folyékony arany vagy lehet nadragulyalé.” – akkor az okosak visszakérdeznek: „Ezt, ugye, képszerűen érted? Csak képszerűen lehet érteni!” Igen, uraim, a képszerűnek szellemivé kell válnia, és meg kell érteni, hogyan válnak a dolgok szellemivé.

Szeretnék elmondani egy példát a szociáldemokrata párt történetéből. Talán kevésbé élték ezt át, de volt egy időszak, amikor a szociáldemokrata párt két részre szakadt. Az egyikben Bernstein és a hozzá hasonlók voltak. Ezek szívesen kötöttek mindenféle kompromisszumot a polgársággal. A másik csoportot a radikálisok alkották, és ennek élén haláláig Bebel állt. Bebel műveit valószínűleg kevéssé ismerik. Nos, egy alkalommal Drezdában volt egy pártgyűlés, ahol is Bebel kirohant a többiek ellen, és azt mondta, hogy rendet kell teremteni a szociáldemokrata pártban. Lendületes beszédében a következő kijelentésre ragadtatta magát: „Ha ez meg ez történik a másik párt részéről, akkor tetvek szaladgáljanak a májamon!” Nos, természetesen mindenki azt mondja, hogy Bebel szavait képszerűen kell érteni, mert valójában a tetű nem szaladgál az ember máján. De vajon miért használt Bebel éppen ilyen kifejezést? Természetesen nem azért, mert valóban tetű szaladgált a máján, hanem azért, mert hallotta ezt, és olyasmire alkalmazta, ami az embert szörnyen dühíti. De miért is van ilyen kijelentés, miért mondhatja az ember, hogy „tetű futkos a máján”?

A zsidó Itzigson folyton tetveket szedett elő a hajából. Egyszer valaki megkérdezte: „Hogy van az, kedves Itzigson, hogy te olyan ügyes ember vagy, hogy mindig elcsípsz egy tetvet?” Itzigson azt felelte: „Nem művészet, ha melléfogok, mindig akad egy másik.” Persze korántsem igaz, hogy ha az ember meg akar fogni egy tetvet és melléfog, mindig talál egy másikat. Sőt, a legtöbbször nagyon kellemetlen, ha az emberek tetvesek, ez számukra borzasztóan kellemetlen érzés. Amikor nevelő voltam, jött egy fiatalember, akit otthon tanítanom kellett. Amikor kint járt a városban, mindenféle padokon üldögélt, és folytonosan megfájdult a szeme. Erős szemfájdalmai voltak. Környezete teljesen tanácstalan volt, hogy milyen specialistához küldjék. Azt mondtam neki, próbáljon meg egy tetű elleni kenőcsöt, és kenje be a szemöldökét. És valóban, amikor utánanéztek, kiderült, hogy teljesen el van tetvesedve, és ahogy a kenőcs hatott, abbamaradt a szem könnyezése is. Látniuk kellett volna, mit szóltak az emberek, az anyja, a nagynénje, hogy a fiú egyszerre csak tetves lett. Olyan érzés volt ez, amely egészen a májukig hatolt. A hasukban minden megváltozott: „A teringettét, tetves a fiunk, ez valami borzasztó!” Olyan erősen hatott rájuk, mintha a tetű a májukon szaladgálna. Ez a kifejezés – „tetű szaladgál a májamon” – egy valódi érzést jelöl, amely akkor jön létre az embereknél, ha kiderül, hogy tetvesek. Nos, egy pártgyűlésen nem fordul elő, hogy az emberek betetvesednek, de Bebel ezekkel a szavaival egy olyasfajta utálatot jelzett, mintha a korábbi időkben egy bizonyos társadalmi osztályban az embereknek tetvek szaladgáltak volna a májukon. Látják tehát, hogy egy kifejezés kialakulása valamiféle valóságot jelöl. Korábban az ilyen kifejezések valami lelki, szellemi dolognak feleltek meg.

Ezt azonban művileg össze kell hozni. Meg kell kísérelni, hogy az ember ne csak a frázis szó szerinti értelme alapján, hanem ténylegesen helyesen és őszintén ezt érezze: „Itt van előttem egy újság, a legtöbb benne lévő dologtól a nyomdafesték nadragulyalévé válik.” Szeretném tudni, mit tennének az emberek, ha becsületesen éreznének! Gondolják el, mennyi keserű, mérgező tintát használnak fel, amikor a háborús vétkekről vagy a háborús ártatlanságról beszélnek, és arról, hogy az emberek egyszerűen azáltal, hogy ehhez vagy ahhoz a néphez tartoznak, jól érzik magukat. Nem azért, mert a dolgok igazak, hanem mert a saját népük ártatlanságáról beszélnek, minden lehetséges hazugságot összehordva. Nos, igen, hogyan kell a jelenlegi embereknek a szellemhez eljutniuk? Erősen, intenzíven el kellene határozniuk, hogy egészen mássá fognak válni, mint a jelenlegi emberek, és természetesen mégis ki kell jönniük velük. Mert ha az ember feláll az emelvényre és elkezdi szidni embertársait, ez természetesen semmit sem segít. Az igazság számára meg kell keresni az utat. Ez pedig olyan nehéz, ahogy azt ma önöknek elmondtam.

Ma nehéz dolgokról kellett beszélnem, hogy láthassák: nem könnyű bejutni a szellemi világba. Ott aztán már ismét olyan dolgokhoz jutunk, amelyek kevésbé megerőltetők. De látni fogják, néha jót tesz, ha nehéz dolgokkal foglalkoznak. A következő alkalommal meg fogom mutatni, milyen a szellemi világba vezető teljes út.

10. előadás – A belső becsületesség kifejlesztése – Dornach, 1923. július 7.

Uraim, a legutóbbi előadásban elmondtam, hogy az emberek ma semmit nem tudnak felismerni, ugyanis a mai gondolkodásuk nem alkalmas erre. Korábban, mondjuk, ezer, ezerötszáz évvel ezelőtt, aki valamit tanulni akart, annak először a gondolkodását kellett kialakítani. Nem hitték azt, hogy a szokásos gondolkodásunkkal valahogyan meg lehet ragadni a szellemi világot, és a gondolkodásnak volt valamikor egyfajta iskolázása. Ma már mindaz a képzés, amellyel rendelkezünk, az embert nem ösztönzi arra, hogy gondolkodását kiképezze. Ezért tulajdonképpen a valóságban nem tud gondolkodni.

Be akarom mutatni egy példán, mit olvashatnak manapság az újságban.

Gyakran visszatérő álom az úgynevezett „repülési álom”, amikor – általában közvetlenül elalvás után – azt álmodjuk, hogy repülünk, lebegünk vagy zuhanunk.

Az emberek tudnak róla, hogy álmukban repülnek. Valaki, aki járatos a természettudományos gondolkodásban, meg akarja magyarázni ezt a jelenséget. Látni fogják, hogy a mai gondolkodással semmire se megyünk, ha ilyen dolgokról van szó.

Richard Traugott elemzi a „Natur” című lapban ezt az álmot, amelyet a testnek egy valóban végbemenő lökésszerű összerezzenése vált ki.

Mit hisz tehát ez az illető? Azt hiszi, hogy amikor az ember elalszik, a teste összerezzen. Nos, megkérdezem önöket, gyakran összerezzennek, amikor ébren vannak?

Mikor rezzennek össze? Gondolom akkor, amikor valami riadalmat élnek át, ha olyasmit élnek át, ami megijeszti önöket, és talán félelmet kelt, ami abban a pillanatban nagyon meglepő. Akkor összerezzennek. Összerezzennek például akkor is, ha, mondjuk, kint járkálnak, és hirtelen meglátnak valakit, akiről úgy gondolták, hogy Amerikában van. Amikor észreveszik, összerezzennek, mert meglepi önöket. De amikor összerezzennek, sohasem képzelik azt, hogy repülnek. Nos, álmukban is így van ez, s még ha összerezzennek is, sem vélik úgy, hogy repülnek. Láthatják tehát, hogy milyen zavart gondolatokból indul ki az, aki úgy véli, hogy a repülés képzete bekövetkezhet, ha az ember összerezzen. Az emberek gondolatokat hoznak létre, de abban a pillanatban, amikor az emberről akarnak valamit megmagyarázni, ezek a gondolatok nem helytállóak. Annyi ideig érvényesek csak, mint a laboratóriumban az élettelen anyagokkal végzett kísérletek, amelyek abban a pillanatban, hogy valamit meg kell magyarázni velük, elveszítik érvényességüket.

De menjünk tovább!

Ennek az összerezzenésnek az oka az izmok megfeszülésének különböző alakulásában keresendő, ami elalváskor és felébredéskor jön létre: felébredéskor a test izmaihoz a központi idegrendszerből folyamatos áramlások indulnak.

Tehát úgy képzeli el, hogy ébredéskor az idegekből az izmokba mindig elektromos áram, energiaáramlás indul.

Ezek az izmokat ahhoz a feszültséghez juttatják, amely a test egyensúlyának megtartásához, az izomzat összjátékának megfelelő kiegyenlítéséhez szükségesek. Elalváskor ez az izomfeszültség nagyrészt elmarad, és az alvás első periódusában…

…tehát éppen akkor, amikor az ember elalszik…

…a hátgerinc reflex-zónája a befutó inger hatására elernyeszti az izmokat. A hátgerincre gyakorolt inger beindít egy lökő reflexet…

…tehát a hátgerincben lévő idegrendszerre egy ingernek kell hatnia, ez aztán tovább hat, és erősebben megfeszíti az izmokat…

…azaz, éppen a test összerezzenését váltja ki. Más, ténylegesen meglévő szervi észlelések még közvetlenebbül belejátszanak a repülés, a levegőben való lebegés és úszás érzéseinek létrejöttébe, különösen a mellkas és a légzőizmok ritmikus, emelkedő és süllyedő mozgásai.

De kérdem én, előfordult-e már önökkel, hogy valahova lihegve érkeztek, és a mellkasuk úgy megfeszült, hogy már az volt az érzésük: repülnek? Ugye, ehhez azért meglehetősen nehéznek érzik magukat?!

Ide tartozik még a nyomás érzésének elmaradása is, ami ébredéskor minden testhelyzetben jelentkezik, és a fekvőhely miatt van.

Nos, uraim, látják, felébredéskor, amikor az ember jár, nagyon kicsi talajon lépked, az az érzése, hogy a talpán megy. Ha az ébredéskor ül, akkor nagyobb terület van alatta, mint pusztán a talpa. Még ha ezt hozzá is vesszük, hozzászámítjuk a talpnál nagyobb felületet, ez még mindig kicsi ahhoz a területhez képest, amelyet igénybe veszünk, amikor alszunk. Nos, ez az úr azt mondja: a fekvőhely nyomása elmarad. Mégis nagyobb nyomás van jelen, amikor az ember lefekszik és elalszik, mint amikor felébred és megy vagy ül. Látják tehát, hogy amihez az ember ezzel a gondolkodással eljut, azt egyszerűen ostobaság állítani. És ez az a tudomány, ami ma az emberről szól.

Úgy gondolja tehát, hogy elektromos áramlatok hatolnak az idegekbe. Ezek erősebbek, amikor az ember alszik, összerántják az izmokat, és a repülés képzetéhez vezetnek, tehát az ember azt hiszi, hogy repül, illetve nem érzi az ágyat alvás közben.

Ide tartozik még a nyomás és az ágy ellenállásának elmaradása is, ami felébredéskor minden testhelyzetben jelentkezik, és a fekvőhely miatt van.

Egyáltalán nem hihető, hogy az ember ne tegyen egy olyan ellenvetést, hogy alváskor sokkal nagyobb felületen nyugszik. De ezt ő nem teszi meg, mert a mai gondolkodás, amikor nem állít ilyen képtelenségeket, egyáltalán nem jut el a magyarázathoz.

Nos, most tisztázni akartunk néhány dolgot arról – mert ebből fogjuk látni, hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez –, mi történik valójában, amikor az ember elalszik.

Szeretném ezt képszerűen ábrázolni.

Képzeljük el, hogy itt van a fizikai test (balra). Ebben benne van az étertest – ezt a láthatatlan, érzékfeletti testet sárgával rajzolom. Ez tehát benne van a fizikai testben és kitölti azt.

Ez a két test, a fizikai és az étertest alvás alatt az ágyban marad. Amikor felébredünk, ebbe a két testbe még behúzódik az asztráltest – ezt pirossal jelzem – és negyedik részünk, az én. Ezt homályosan ábrázolom (ibolya). Az éber ember így fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll – e négy test egymásba illeszkedik.

Nézzük meg most az alvó embert. Az alvó ember az ágyban marad, és csak fizikai testből és étertestből áll (középső ábra). Ez van az ágyban. Az ágyon kívül van az asztráltest – ez kihúzódott – és az én, az én-test (jobbra). Ami az ágyban marad fekve, az olyan, mint egy növény, mert a növénynek fizikai teste és éterteste van. Ha a növénynek nem lenne éterteste, olyan lenne, mint egy kő. Nem volna életben, nem növekedne. Az tehát, ami az ágyban fekve marad, olyan, mint egy növény. A növény nem gondolkodik. Ami az ágyban van – ezt önök pontosan tudják – nem gondolkodik olyan értelemben, ahogy a gondolkodás tudatos. A gondolatok benne vannak – erről már beszéltem –, még tisztábbak is, mint azok a gondolatok, amelyeket akkor használunk, amikor tudatosak vagyunk, de tudatos gondolatok nincsenek benne. Mint ahogy a növénynél sincsenek.

Kívül azonban az ember nem érez semmiféle határt. Most már világossá válhat, miért van az, hogy ha kilépnek a testből, a tudat eltűnik. Ha ugyanis a testben vagyunk, akkor az asztráltestnek akkorának kell lennie, mint a fizikai test. Ha kilépünk, akkor az asztráltest elkezd hatalmassá növekedni, kiterjedni minden irányban, mert a fizikai test már nem húzza össze, nem kicsinyíti le. Úgyhogy abban a pillanatban, amikor elalszanak, önök kilökődnek a fizikai testből, s egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek.

Gondolják el, hogy isznak – nem akarom, hogy az a nézet terjedjen el, hogy az alkohol mellett beszélek, ami most Svájcban kellemetlen témává vált, ezért azt mondom: – egy pohár málnaszörpöt. Ha egy pohárba beletesznek egy kis málnalét, akkor érzik annak az ízét. Gondoljanak el azonban a pohár helyett egy akkora edényt, hogy öt üveg víz is belefér, és csak annyi málnalét tesznek bele, mint korábban a pohárba, aztán jól megkeverik. Ekkor a málnalé sokkal több vízzel keveredik el, és sokkal kevesebbet éreznek belőle. Képzeljék, amikor kisfiú voltam, egy borkereskedés közelében laktam, s ott volt egy pince egy hordóval, amelyben négyszáz vödörnyi bor volt. Ha az ember a hordót vízzel töltötte volna meg, tehát négyszáz vödör vízzel, nem pedig borral, és beletett volna néhány csepp málnalét, aztán az egészet összekeverte volna, akkor csak vizet ihatott volna belőle, nem érezte volna a málnalé ízét. Ez világos. Nos, uraim, amíg az asztráltest olyan kicsi, mint a fizikai test, addig olyan, mint a málnalé egy pohár vízben. Az asztráltest csak addig terjed, ameddig a fizikai test. Ha alváskor kilépnek a fizikai testből, az már nem húzza össze az asztráltestet, ami így kiterjed, mint a málnalé a négyszáz vödör vízben. Ezért nincs többé tudatunk az asztráltestben, mert a tudat azáltal jön létre, hogy az asztráltest összehúzódik.

Most ismét megfelelő felvilágosítást kaphattunk arról, minek kell történnie, amikor elalszunk. Amíg ébren vagyunk, az asztráltest egészen kéz- és lábujjhegyünkig bennünk van, izmainkban is, mindenütt. Amikor az asztráltestet izmainkban érezzük, akkor az az érzésünk, hogy a fizikai testtől függünk. Ez a fizikai test nehéz. Érezzük a fizikai test nehézségét. Abban a pillanatban, amikor kikerülünk a fizikai testből, megszabadulunk annak nehézségétől. Ekkor, mielőtt a tudat eltűnik az alvásban, már nem érezzük nehéznek magunkat. Nem azt érezzük, hogy leesünk, hiszen éppen hogy felemelkedünk. Inkább azt érezzük, hogy lebegünk. Ezt a megnagyobbodást, ezt a fizikai testtől való eloldottságot érezzük úgy, hogy repülünk vagy úszunk. Szabadon mozoghatunk, amíg tudatunk el nem merül és teljesen el nem alszunk.

Mit mond tehát a jelenlegi természettudomány? Azt mondja, hogy összerezzennek az izmaink. Nos, ha az izmaink összerezzennek, akkor ezeket még inkább érezzük, mint egyébként. Akkor nem képzeljük azt, hogy repülünk, hanem az összerezzenésnél érezzük csak igazán a fizikai testtel való összekapcsolódást. Gondolják el, hogy valaki úgy meglepődik, hogy eltátja a száját. Miért tátja el? Mert annyira benne él az izmaiban, hogy egyáltalán nem tud uralkodni magán. Tehát az összerezzenés és az izmainkban való élés éppen ellentéte annak, ami az elalváskor történik. Elalváskor éppen hogy kikerülünk az izmainkból. Nem az izmok összehúzódásáról van szó tehát, hanem azok elernyedéséről. Ha lefekszünk egy széles fekhelyre, nem szükséges, hogy izmaink az asztráltesttel összetartozzanak: elernyednek. És nem azért, mert erősen megfeszülünk, hanem mert elernyedünk, mert már egyáltalán nem kell hatást gyakorolnunk az izmainkra. Ezért hisszük azt, hogy megszabadulunk az izmainktól, és az asztráltestünkkel lebegünk.

Gondoljanak arra, amit a legutóbbi alkalommal mondtam: meg kell tanulnunk fordítva gondolkodni. Itt láthatják: aki úgy gondolkodik, ahogy az jelenleg szokásos, az, ha az emberről valamit meg akar magyarázni, éppen az ellenkezőjét kapja annak, ami a valóság. Először tehát a helyes gondolkodáshoz kell hozzászoknunk, ami ellentéte annak, amit a fizikaiságban gondolni tudunk. Az emberek leszoktak arról, hogy helyesen gondolkodjanak, vagyis oly módon, hogy a gondolkodással bejussanak a szellemiségbe.

Ma sajnos igen sok olyan ember van, aki bár a mi nyelvünkön beszél, és nyelvünk tartalmazza a „szellem” szót is, már semmit sem tud elképzelni szellem alatt. Csak valami fizikait tud elképzelni. Ezért ha az ember a szellemet el akarja képzelni, olyasmihez kell eljutnia, aminek nincsenek fizikai tulajdonságai, ami tehát a fizikai világban nem látható. A mai ember gondolkodása már olyannyira tönkrement, hogy a szellemiséget is fizikaiként akarja látni. Ezért lesz spiritisztává. A fizikai test meg tud mozgatni egy asztalt. Az emberek azt mondják: ha egy asztalt meg tudok mozgatni, akkor létezem. Ha a szellem létezik, akkor meg kell tudnia mozgatni egy asztalt. Elkezdenek hát asztalt táncoltatni, és ezáltal bizonyítják a szellemi világot. Ez azért történik, mert a gondolkodás eltorzult. Materialista lett, a szellemet is fizikai módon akarja elképzelni. A spiritizmus a legmaterialistább dolog, ami csak létezhet. Ezt csupán meg kell érteni.

Talán vannak önök között, akik azt mondják, ott voltak, amikor az emberek az asztal körül ültek, kezüket összeérintették, láncot alkotva, és az asztal ugrálni kezdett és minden lehetséges mozgást végzett. Külsőleg ez így is van. Körülülhetünk egy asztalt, láncot alkothatunk, és az asztal bizonyos körülmények között mozogni kezd. De tudják, úgy van ez, mintha én valamilyen kis mozgással egy nagyobb mozgást idéznék elő. Gondolják el, hogy van egy vonat. Elől van egy mozdonya, és azon a mozdonyvezető. Ha a mozdonyvezető leszállna, és hátulról tolná a vonatot, nem igazán sikerülne gyors mozgásba hoznia azt. De nem is tesz ilyet. A mozdonyvezető csak egy egészen kis mozdulatot tesz, mire a gyorsvonat megindul, és húzza a kocsikat. Miért? Mert az átkapcsolás a megfelelő módon jelen van. Egy kicsi mozgás fizikai úton egy nagy mozgást eredményez.

Ugyanígy, teljesen fizikai folyamat, amikor az emberek az asztal körül láncot alkotnak, aztán apró rezgésekbe kezdenek. És látják, ezek az apró rezgések az anyagot – amely ugyanis művészien van kialakítva – nagyobb mozgásba hozzák. Ez egy teljesen szokványos fizikai folyamat.

Ha aztán van valaki az asztaltársaságban, akinek a tudattalanjában valamiféle gondolat van jelen, az folytatódik a rángatódzó ujjakban. Ezen a módon kap válaszokat az ember, ezt olvashatja el az ábécé betűi alapján egy szeánszon. Amit azonban válaszként kap, az mindig valakinek a tudattalanjában van jelen, aki ott van, még ha a válasz szellemes is. Már elmagyaráztam önöknek, hogy az ember, ha egy kicsit is belenyúl a tudattalanjába, sokkal szellemesebb lesz, mint a saját tudata útján. Ez az asztaltáncoltatásnál napvilágra kerül. Az, hogy az emberek spiritisztákká válnak, éppen azt bizonyítja, hogy a materializmus korunkban milyen nagy teret hódított magának.

A szokásos gondolkodásmóddal egyáltalán nem tudunk semmiféle magyarázathoz jutni, amit az emberre vonatkoztathatnánk. Emlékeznek, abban az újságcikkben, amit ma felolvastam, megkísérelték, hogy egy álmot, a repülés álmát megmagyarázzák. Csakhogy az illető éppen az igazsággal ellentétes módon magyarázta a dolgot. Az emberek éppen az ilyen rendkívül érdekes dolgokat nem tudják már megfelelően tanulmányozni. Sokszor beszéltem már önöknek az álmokról. Ma még néhány fontos tényt szeretnék megemlíteni.

Gondolják el, hogy valaki álmodik. Azt álmodja, hogy Baselban valamelyik téren sétál. Hirtelen azonban úgy találja – az álomban ez lehetséges –, hogy egy kerítés áll előtte. A kerítésen van egy léc, aztán megint egy, egy hiányzik, itt is van egy, ott is, aztán megint hiányzik egy. Most tovább álmodik, át akar ugrani a kerítésen, és az egyik lécen fennakad. Ez fáj neki, amire felébred, és észreveszi, hogy semmiféle lécen nem akadt fenn, viszont borzasztóan fáj a foga. A fogsorán fent van egy lyuk, aztán megint egy. Ez az, amit látott, a kerítést a hiányzó lécekkel. Teljesen megfelelt a felső fogsorának a lyukas fogakkal. Aztán megfogja az egyik fogát, ez az, ami fájt neki. Kilyukadt és fáj. Ilyen álom valóban előfordul.

Tulajdonképpen mi történt? Az egész folyamat ugyebár, éber állapotban játszódott le. Azt mondhatja: „Amíg aludtam, szerencsés voltam, nem éreztem az ostoba fogfájást.” Miért nem érzi az ember a fogfájást, amikor alszik? Mert az asztráltest kihúzódott belőle. A fizikai test és az étertest nem érzi a fogfájást. Egy követ megkopogtathatnak, ahogy akarnak, levághatnak belőle egy darabkát – a kő egymagában nem érzi ezt. A növényt szintén kitéphetik – nem érzi, mert nincs asztrálteste, mert csupán éterteste van. Bizonyára nem tépnének a mezőn többé rózsát vagy a virágokat, ha a növények fájdalmukban sziszegnének, mint a kígyók! De ez nem igaz, a növények nem éreznek fájdalmat. Alvás közben pedig az ember is olyan, mint egy növény. Amíg alszik, nem fáj a foga. Amikor asztráltestével belehuppan a fizikai testbe, akkor ez a fogsorába is bejut. Csak ha az egész testben benne van, akkor érzi az ember a testben a fájdalmat. Ha nincs egészen benne, akkor jön létre az, hogy a fájdalmat egy külső tárgynak tulajdonítja.

Gondolják el, hogy meggyújtok egy gyufaszálat, és látom, hogy meggyullad. Ha benne lennék, akkor asztráltestem útján nem csupán látnám, hanem fájdalmat is éreznék. Amíg nem vagyok teljesen benne a testemben, hanem épp csak belecsusszanok, a fogsorom olyan, mint egy külső test, ilyennek is érzem, és létrehozok egy képet, amely hasonló hozzá. Ahogy a külső tárgyaknál képeket alkotok, úgy alkotok képet a fogsoromról is, ha asztráltestemmel félig még kint vagyok a fizikai testemen kívül, és mivel igazi képet nem tudok létrehozni – ezt csak a szellemtudomány útján tehetem meg –, akkor a fogsor helyett létrehozom a kerítés képét. És mivel a fogsoromban lyukak vannak, a kerítésből is hiányzanak lécek. Látják, az asztráltest becsusszanásakor valamilyen zavar útján jön létre egy tévedés, amikor még nem vagyunk teljesen benne a testben. A belsőt külsőnek tartjuk, mert alváskor még fizikai testünkön kívül vagyunk. A belső ilyenkor külső.

Ami a fenti álomban a fogfájós emberrel történt, azt kisgyermekeknél már ténylegesen láttam. Olyan kicsinyek oktatásán vettem részt, akiknek még nem volt érzékük a teljesen helyes beszédhez, és valóban előfordult, hogy az egyik, aki éppen elkezdett írni, „Zahn” helyett „Zaun”-t írt („fog” helyett „kerítés”-t – a ford.). A tanár persze rászólt, hogy ez helytelen. Így jön létre a félelem az asztráltest becsusszanásánál; nem a kicsusszanásnál, hanem a becsusszanásnál! Itt nem repülési álomról van szó, hanem félelemből fakadó álomról. Ahogyan a lidércnyomásnál a gyerek fél és félelmét a testén kívülre helyezi, úgy lesz a Zahn-ból is Zaun. A gyerek helyesírási hibát vét, a helytelen szókapcsolat pedig megjelenik az álomképben. Valamilyen asszociatív szókapcsolás mindig, minden álomban jelen van. Így lehet tehát belátni, hogy tulajdonképpen mi is történik.

Látják, ha valaki így beszél – ez a Richard Traugott már sokszor írt az álmokról, korábban is épp olyan értelmetlen dolgokat, mint amit most a repülési álomról –, és csak a jelenkor szokásos tudásával van felfegyverkezve, az pontosan az ellenkezőjét mondja annak, ami igaz. Mert nem érti, hogy az asztráltest a kiemelkedéskor kitágul, és olyan érzetet kelt, mint ha valaki repülne, amikor pedig visszatér a fizikai testbe, újra összeszűkül, és olyan érzést vált ki, mintha az embernek keresztül kellene nyomakodnia egy szűk résen. Az izmok megfeszülése olyan, mint egy félelemből fakadó álom, ami éppen akkor jelenik meg, amikor a cikkíró szerint a repülési álomnak kellene megjelennie. Az elalvásnál, ha az nem rendesen megy végbe, csak félelemből fakadó álom jöhet létre. Gondolják el, hogy valahol fekszenek, és az az érzésük, hogy valaki fojtogatja önöket. Ez úgy jön létre, hogy amikor éppen elalszanak, valami nyugtalanság van önök körül, és nem tudnak jól elaludni. Megpróbálják, elalszanak, aztán felébrednek. Amikor vissza akarnak aludni, az nem megy, mert fáradtak. Ekkor lép fel a fojtogató érzés, mert az asztráltest be akar jutni a testbe, kényszeríti magát, de mégsem sikerül megfelelően bejutnia. Nem árt, ha az ember tisztában van az efféle dolgokkal.

Az eddig mondottakból adódik, hogy még valami szükséges, ha az ember a szellemi világot meg akarja ismerni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a fizikai test nem tud együttműködni. Az embernek éppen abban kell élnie, amit asztráltestnek nevezünk. Aki a szellemi világot meg akarja ismerni, annak véghez kell vinnie valamit, hogy ne aludjon el. A szokványos életben, amikor asztráltestünkkel kicsusszanunk a fizikai testből, elalszunk. Emlékezzenek a boroshordóra, amit az előbb emlegettem. Az asztráltest hatalmasra megnő. Ha az asztráltestet meg akarjuk ismerni, belső erőkkel kell összetartani. Gondolják el, mi történne, ha most az emberi asztráltest és az én helyébe egy pillanatra újra a málnalé cseppet tenném. Nézzük meg ezt teljesen képszerűen! Van egy vizespoharunk, és abban egy csepp málnalé. Ez a csepp most kiterjed. A vizespohárban van, még érezzük. Képzeljünk el azonban valamit – ezt természetesen nem tudom lerajzolni –, ami százezerszer nagyobb: semmit sem látnának belőle, ha megfelelőképpen szétoszlatnám. Éppen így semmit sem lehetne érezni. Gondolják el azonban, hogy a csepp egy ördögfióka volna, és beletenném ebbe a boroshordóba, négyszáz vödör bor közé – bocsássanak meg, nem borba, vízbe –, s a málnalé csepp, ez az igazi ördögfióka azt mondaná: „Nem hagyom magam belekeverni, maradok málnalé csepp!” Itt van tehát a boroshordó vagy vizeshordó, viszont a málnalé csepp egészen kicsi marad benne. Ha most a nyelvükkel utánamennének és a vizet nyaldosva arra a helyre jutnának, ahol az ellenszegülő málnalé csepp kicsi maradt, akkor megéreznék annak édességét.

Azt mondtam, ez egy ördögfióka, hogy valamilyen kifejezést találjak. Az antropozófia ellenfelei olykor igazán tréfásak. Egy hamburgi újságban, miután az antropozófiát minden oldalon szidalmazták, arra is kitértek, hogy én ki vagyok. Azt írták, maga vagyok az ördög. Teljesen komolyan értették, hogy személyemben az ördög jelent meg a világban. Pedig csupán annyit mondok, hogy ez a málnalé csepp egy ördögfióka, minthogy kicsi akar maradni, amikor beleteszik a vízbe. Az asztráltesttel valami más a helyzet, amikor a fizikai testből kikerülve olyan kicsi marad, mint amilyen a fizikai testben volt. Ahhoz, hogy az asztráltest kicsi maradjon, az embernek belső erőket – pontos gondolatokat – kell kifejlesztenie. Említettem, hogy az embernek önálló gondolatokat kell kifejlesztenie. Az önálló gondolatok azonban erőteljesebbek, mint azok a gyenge gondolatok, amelyeket az emberek manapság kialakítanak. Az első feltétel az erős gondolkodás. A második feltétel a visszafelé gondolkodás képessége. A külső fizikai dolgok előre haladnak. Ha megtanulunk fordítva gondolkodni, akkor megtanulunk még erősebben gondolkodni. Ha pedig még az olyan, fizikai világnak ellentmondó állításokat is megtanuljuk, mint amilyeneket legutóbb említettem – például hogy minden rész nagyobb, mint az egész –, akkor megtanuljuk belehelyezni magunkat abba a világba, amely nem olyan, mint a fizikai, hanem annak éppen az ellentéte. Akkor megtanuljuk, hogy belehelyezkedjünk a szellemi világba.

Mindezek azt eredményezik, hogy az asztráltest, annak ellenére, hogy eltávozik a fizikai testből, kicsi tud maradni – nem áramlik bele az általános asztrális tengerbe.

Tisztában kell azonban lennünk vele, hogy mindezt azzal a józansággal és tudományossággal kell nézni, ahogyan a külső fizikai élet dolgaira tekintünk. Mihelyst fantáziálásba kezdünk, már nem a szellemtudományt követjük. Óvakodjunk a fantasztává válástól!

Képzeljék el például – világosan akarok fogalmazni –, hogy fájdalmat éreznek a lábuk nagyujjában. Ezt a fájdalmat az asztráltest útján érzik. Ha csak fizikai testük volna, semmilyen fájdalmat nem éreznének, ha csak étertestük volna, akkor sem éreznének fájdalmat, különben a növény is sivalkodna, ha megfogjuk, zokogna a virág, ha leszakítjuk. Önök is sivalkodnak, ha a lábuk nagyujjában fájdalmat éreznek, vagyis önök talán nem, de tudják, mit akarok mondani. Tegyük fel, hogy sivalkodunk, ha fáj a nagylábujjunk. Nos, miért sivalkodunk? Azért, mert asztráltestünk az egész fizikai testre kiterjed. Ha lábunk nagyujjában valami rendellenesség történik, akkor az asztráltest útján jelzés jut el az agyunkig, és képzetet alkotunk a fájdalmunkról.

Most pedig képzeljék el, hogy valakinek beteg az agya. A nagylábujjban fellépő fájdalom érzékeléséhez arra van szükség, hogy az agyban legyen egy egészséges hely, amivel a fájdalmat érzékelni képes az ember. Képzeljük el viszont, hogy ez a hely az agyban megbetegszik. Azt mondtam: a lélek nem betegszik meg, az asztráltest nem lesz beteg, de a fizikai agy megbetegedhet. Ha ez a terület az agyban beteg, akkor a nagylábujjban lévő fájdalmat nem tudja érzékelni. Mit tesz ilyenkor az ember? Bár a fizikai agy egy darabkája beteg, de azon a helyen még mindig ott van az agy éterteste, amit most nem támogat a fizikai rész. Mit tesz az étertest? A láb nagyujjából hegyet csinál. Nem érzékeli már a láb nagyujját, de hegyet csinál belőle, és a fájdalmat átalakítja csupa kis szellemmé, akik benne ülnek a hegy gyomrában.

Itt van a láb nagyujja, amely kikerült a térbe, mert az agy beteg. Ilyenkor az ember megesküszik rá, hogy egy magas hegy áll előtte, pedig csupán a nagylábujja fáj. Ezt nevezzük téveszmének.

Ha a szellemi világba be akarunk jutni, meg kell óvnunk magunkat attól, hogy ilyen téveszméink legyenek, különben fantasztákká leszünk. Hogyan érhetjük el ezt? Mindenekelőtt is iskolázással. Tudnunk kell, mi minden származhat a fizikai testtől, ha az valahol beteg. Akkor nem fogjuk többé összetéveszteni azt, ami igazi szellemiségnek látszik, azzal, ami csak a fizikai testből indul ki.

A tevékeny gondolkodáshoz – ahhoz a fordított gondolkodáshoz, amit legutóbb említettem, vagyis amikor az ember egészen mást gondol, mint amit a fizikai világban észlel –, annak is hozzá kell járulnia, hogy pontosan tudjuk: ez és ez a fizikai testtől származik. Ezekre az előkészületekre szükség van.

Látják, uraim, abban az előkészületben, amit az ősi korokban megtettek az emberek, hogy a régi módon behatolhassanak a szellemi világba, volt egy bizonyos művészet. Ezt dialektikának nevezték. Azaz: meg kellett tanulni gondolkodni. Ma, ha az ember azt akarja feltételül szabni valakinek, hogy először tanuljon meg gondolkodni, az illetőnek minden haja szála az égnek mered, mert mindenki azt hiszi, hogy már tud gondolkodni. Ha azonban az ember a korábbi időkbe visszamegy, a dolog úgy áll, hogy az embereknek először egy bizonyos gondolkodást kellett megtanulniuk. Ezt a gondolkodás-tanulást nevezték dialektikának. Tudni kellett előre és hátra gondolkodni, és a fogalmakat a megfelelő módon kialakítani.

Hogyan érték ezt el? Azáltal, hogy a gondolkodást a beszéd útján tanulták meg. Említettem egyszer, hogy a gyermek először beszélni tanul meg, aztán gondolkodni, természetesen gyerekesen. Az emberek ma az egész életük folyamán megtartják ezt a gyerekességet, de felnőtt életük során ez már semmire sem használható. Ha az ember a beszéden tanul folyamatosan gondolkodni, akkor minden ki- és belégzésnél helyesen veszi a levegőt. Ugyanis a beszéd a helyes légzéssel függ össze. Az ember helyesen veszi a levegőt, és helyesen engedi ki. Nagyon sok függ attól, hogy az ember a helyes beszédre rendezkedik-e be, mert a helyes beszéd a helyes légzésen alapul. Aki helyesen tud lélegezni, hosszasan tud beszélni, aki viszont nem helyesen lélegzik, az hamar kifárad, ha hosszasan és összefüggően kell beszélnie.

A dialektika művészetének köszönhetően az ember megtanult helyesen beszélni és így helyesen gondolkodni is. Ma az emberek nem tudnak helyesen gondolkodni, mert légzésükkel minden pillanatban légzőszervüknek ütköznek. Figyeljék csak meg, amikor egy mai tudós beszél. Először is nem nagyon beszél, többnyire felolvas. Itt egészen más dolgokat hív segítségül, a szemét és így tovább, ezekre támaszkodik. De figyeljük meg, amikor beszél: az embernek úgy tűnik, mintha rövid lélegzetű volna, és folyton nekiütődne saját fizikai testének.

Mindezek útján önök képet alkothatnak a fizikai testről. Teljesen mindegy, hogy az agyukban van-e egy beteg rész, amelynek helytelen működéséből adódóan a lábuk nagyujja heggyé válik mindenféle hegyi szellemmel, vagy gondolkodás közben légzésükkel folyamatosan beleütköznek a fizikai testbe: az egész világ fizikaiként nyilvánul meg az önök számára. A materializmus tulajdonképpen onnan származik, hogy az emberek nem tudnak helyesen gondolkodni, mert helytelenül lélegeznek, és folyton beleütődnek a fizikai testbe. Ezért aztán azt hiszik, hogy az egész világ csak lökésből és nyomásból áll. Lökés és nyomás, ez van bennük, mert korábban nem készültek fel a helyes gondolkodásra. Ezért azt mondhatjuk: ha valaki ma materialista, ez azért van, mert nem tud kikerülni önmagából – belsőleg mindenütt önmagához ütődik.

Vessünk még egy utolsó pillantást Traugott úrra! Tulajdonképpen azt kellene mondania, hogy a repülési álom azért jön létre, mert kilépünk önmagunkból, és az asztráltest elkezd megnagyobbodni. De erre nem jön rá, mert elgondolkodik a dolgon, rettentően elgondolkodik. Nos, uraim, gondolják csak el, mi történik akkor, ha valaki, aki tulajdonképpen nem tud gondolkodni, elkezd töprengeni! Először is, az illető összeráncolja a homlokát, aztán, ha ez nem vezet el a gondolkodáshoz, a homlokára csap. Mit is akar ő tulajdonképpen? Meg akarja feszíteni az izmait. Megfeszíti őket, és ha nem elég feszesek, akkor még meg is üti őket, hogy eléggé megfeszüljenek. Mit is csinál tehát Traugott úr, amikor az álmokon töpreng? Ahelyett, hogy megnézné, hogyan állnak a dolgok, megfeszíti az izmait, és akkor megtalálja, amit maga is csinál: izomfeszülés – ez az! Az álom is izomfeszülés. Az álmokról alkotott saját gondolatait felcseréli a valósággal. Persze még így is tanulhatunk valamit Traugott úrtól – hogy mi történik vele, amikor a dolgokon töpreng –, ha fejtegetését elolvassuk. Napjainkban az a helyzet, hogy ha az ember elolvassa valakinek a nyomtatásban megjelent szerzeményét, akkor azt tapasztalja meg, amit az író képzel az adott dologról. Ha az ember ma újságot olvas, nem azt tudja meg, ami a világban történik, hanem azt, amit a szerkesztőségi szobában ülő urak szeretnének látni a világban.

Így van ez a materialista tudománnyal is. Nem tudjuk meg belőle, milyen is a világ, csupán azt, mit gondolnak a világról ma a materialista professzorok. Ha erre rájönnek, látni fogják, hogy az antropozófia nem rászedni akarja a világot, hanem az alattomosság, az illúziók és mindannak helyére, ami néha teljesen tudatosan hamis, a becsületességet akarja ültetni.

Látják tehát: a becsületesség, a belső becsületesség az a negyedik tulajdonság, amivel rendelkezni kell, hogy bejussunk a szellemi világba. Ha a világot így nézik, látni fogják, hogy a becsületesség nem nagyon van jelen a világban. Nem csoda, hogy a tudományban sincs jelen.

Ezzel a gondolkodás számára négy tulajdonságot jelöltünk meg: tiszta, önálló gondolkodás; külvilágtól független gondolkodás; egészen másfajta gondolkodás, mint ami a fizikai világban jelen van; valamint becsületes gondolkodás. A többi tulajdonságról a következő alkalommal fogunk beszélni.

11. előadás – Beleéljük magunkat a külső világba – Táplálkozási kérdések: a burgonya, a cékla és a retek hatása – Dornach, 1923. július 18.

Maradt még egynéhány kérdés a múltkor feltettek közül. Ahogy legutóbb, ezúttal is egy tudós fejtegetéséhez szeretnék kapcsolódni, olyasvalamihez, ami sok fejtörést okozott az illetőnek, és ez a gyíkfarok. Tudják, ha az ember meg akar fogni egy nagyobb gyíkot, annak letörik a farka. Azt mondják, azért van ez, mert a gyík merev. Éppen ezért nagyon nehéz egy nagyobbfajta gyíkot befogni: annak merev farka letörik, a gyík pedig vidáman továbbfut a farka nélkül. A tudósok megpróbáltak nyomára bukkanni annak, vajon a gyík farka ténylegesen leszakad-e, vagy pedig az állat hagyja hátra. A mai, materializmusból kiinduló tudomány azon töpreng, mennyire gyenge az állat izomzata, hogy nem tartja össze a farokrészét, amikor a gyíkot megfogni igyekszenek.

Nos, itt egy különös ténnyel van dolgunk, és ezt az emberek nagyon kevéssé veszik figyelembe. Ez a tény az, hogy ha a gyíkot mégis megfogják és hosszabb ideig fogságban tartják, ezt a sajátságos tulajdonságát, hogy a farka könnyen letörik, elveszíti. A farka megerősödik, és már nem szakad le olyan könnyen. Ha a gyík kint van a természetben, a farkát könnyen elveszíti, de ha fogságban van, akkor jobban megtartja azt. Honnan ered ez?

Azt már a felületes szemlélő is beláthatja, hogy a gyík szörnyű félelme milyen lényeges szerepet játszik farkának elvesztésében. De tovább kell mennünk, és fel kell ismernünk, hogy a gyíkban az ember közeledtére fellépő félelem az – ez a fogságban tartott állatnál már nincs meg –, ami az állati matériát összetartja és megkeményíti.

Most az emberi élet egy sajátságos jelenségéről fogok beszélni. Bizonyára hallották már, hogy azok az emberek, akik erősen függenek a lelkiéletüktől, ha félelmet éreznek, hasmenést kapnak. A félelem hasmenést okoz náluk. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ami a belekben van, azt már nem tudják összetartani. Igen, de mi tartja össze a dolgokat a belekben? Látják, ha a félelem felhúzódik a lélekbe, akkor a dolgokat már nem tartja össze a belekben, ha viszont a félelem lent van a belekben, akkor az anyagokat összetartja.

És ez így van a gyíknál is. Ha az ember megnéz egy gyíkot (lerajzolja), az éppen olyan, mint saját alsótestünk – folytonosan tele van félelemmel, tehát egyfajta lelkiséggel. Különösen a gyík farka van tele félelemmel. Amikor az állat kinyomja a félelmét, eltörik a farka, de a félelem még benne marad az állatban. Az állat nem érzi a félelmet, amikor fogságban van, mert hozzászokott az emberekhez, ennek viszont az a következménye, hogy a félelem a farkát össze tudja tartani. Itt egy egészen határozott lelki tulajdonságot látunk, aminek bizonyos jelentősége van a testi állapot tekintetében.

Bennünk emberekben is van félelem. Lábunk nagyujjában, lábszárunkban, hasunkban, mindenütt benne van a félelem. Csak a rekeszizmunkig nem hatol fel, kivéve abban az esetben, ha félelemből fakadó álmot látunk. De bennünk van a félelem, s annak megvan a maga célja: összetartja organizmusunkat. A legtöbb félelem a csontjainkban van. A csontok azért olyan erősek, mert rendkívül erős bennük a félelem. A félelem az, ami a csontokat szilárdan tartja. Abban a pillanatban, amikor az ember túl keménynek érzi a csontjait, csontritkulást kap. Ezért az aggodalmaskodó embereknél, azoknál, akik már fiatal korukban is félénkek voltak, amikor a csontok még nem elég kemények, nagyon könnyen megpuhulnak, de az emberek félnek attól, hogy ezt igazolva lássák. Ezért az angolkóros gyerekeknek lelki segítséget is kell nyújtani azáltal, hogy a félelmet valamivel kiűzzük belőlük. Egészen hibás lenne azonban, ha azt mondanánk: a félelmet valamilyen lelki tényező ülteti el bennünk. Csak arra van szükségünk, hogy a félelmet valamivel magasabbra emeljük, akkor magasabb megismeréshez juthatunk. Ez nem lenne jó, mert ugyanakkor lelkileg és testileg is megbetegítenénk magunkat. Valami egészen mást kell tennünk.

Látják, ha a szellemi világ megismeréséhez akarunk eljutni – erről más összefüggésben már beszéltem –, akkor a külső világba helyesen kell beleélnünk magunkat. Nos, hogyan élik bele magukat az emberek a külvilágba? Az utóbbi hetekben nagyszerű példát láthattunk erre. Ugye, borzasztóan fáztunk, korábban pedig rettentően megizzadtunk. Nos, a legtöbb ember tehát úgy áll a világban, hogy nem tud annál többet érezni, minthogy borzasztóan fázik vagy rettentően megizzad. Ez azonban nem az egyetlen lehetőség arra, hogy a külső világba beleéljük magunkat. Ki kell alakítunk egy bizonyos képességet, hogy ne csak fázzunk, amikor hideg van, hanem legyünk tisztában vele, hogy a hideg egyfajta félelmet kelt, és tudjuk azt is, hogy ha meleg van, akkor a félelem elmúlik. Ha az ember kialakítja önmagában, hogy a hótól egy bizonyosfajta félelmet érezzen, és ugyanakkor jó érzés töltse el, ha süt a nap, akkor ezzel a képességgel magasabb megismeréshez juthat. Aki tehát magasabb megismeréshez akar jutni, annak akkor is éreznie kell valamit, ha egy izzó vasdarabhoz közeledik, és akkor is, ha egy kődarabhoz ér. Ha valaki egy izzó vasdarabhoz közelít, belsőleg azt kell éreznie: „Ez olyasmi, ami a te saját hőddel rokon, ez jót tesz neked.” Ha viszont egy kődarabot vesz a kezébe, annak kellemetlennek kell lennie számára, félelmet kell keltenie benne.

Mindebből ugyanakkor az is látható, hogy aki el akarja érni a magasabb megismerést, annak nem szabad idegesnek lennie, ahogy ma mondják, különben ha kezébe vesz egy kődarabot, azt le kellene ejtenie, mert félelmet kelt benne. Bátornak kell lennie, és a félelmet el kell viselnie. Ugyanígy, nem szabad azt tennie, amit a szúnyog, ami gyönyörűségét leli a gyertyafényben, annyira, hogy bele is repül és halálát leli. Éppen a lángba repülő rovarnál láthatják, hogy a láng mennyire rokon a lelki-szellemivel.

Így tehát azt mondhatjuk: belső érzéket, átérzést kell megszereznünk a külső természet jelenségei számára. Mi jön létre ezekből? Látják, a Földnek szilárd kőzete van (az ábrán lent: világos).

A Föld szilárd kőzetében hisznek a materialisták – mivel rá tudnak lépni. Ha megtapintjuk ezt a szilárd kőzetréteget, azt keménynek találjuk. De aki magasabb megismeréshez szeretne eljutni, abban éppen a szilárd kőzetnek kellene egy bizonyos félelmet keltenie.

Ez a félelem egyáltalán nincs jelen akkor, amikor az ember az átmelegedett levegőben tartózkodik. Az átmelegedett levegőt a szilárd kőzet fölé rajzolom. Ha az átmelegedett levegőt vesszük szemügyre, ez a félelem egyáltalán nincs jelen az emberben, mert az átmelegedett levegő nem kelt félelmet – ezt úgy próbálom jelezni, hogy a levegőt pirosra rajzolom. Mégis el lehet érni, hogy valakiben az átmelegedett levegő is félelmet keltsen. Ez akkor történik, ha az ember megkísérli, hogy azzal, amit a meleg levegővel szemben érez, így jut egyre inkább dűlőre, hogy már tetszik neki. Gondolják meg: itt van valaki, aki egyre jobban és jobban érzi magát a meleg levegőn. Most azonban a meleg levegő elkezd benne félelmet kelteni. Minél jobban érzi magát az ember, annál félelmetesebb lesz a meleg levegő.

Ha tehát az ember hozzászokik ahhoz, hogy jól érezze magát a meleg levegőn, ha úgyszólván egyre jobban hozzászokik a meleghez – ezek szükségesek, az embernek benne kell állnia a természetben, ha szellemi megismeréshez akar jutni –, akkor a dolog egészen érdekessé kezd válni. Megpróbálom ezt most még világosabbá tenni. A legtöbb ember igyekszik újra lehűteni magát, ha melege van. Természetesen nem tud egyebet, csak azt, hogy szívesen lehűlne. De ha kibírja a meleget, ha ott marad a melegen, ha ez jó érzéssel tölti el, akkor elkezdődik az, amit itt a levegőben (sárga) sematikusan lerajzoltam: sajátságos módon mindenféle képek jönnek létre, és ténylegesen megjelenik a szellemi világ – az a szellemi világ, amelyet a levegő tartalmaz, de az ember nem érzi, nem érzékeli a levegőben, mert a levegő melegét nem akarja elviselni.

Ha az ember hozzászokott ahhoz, hogy lássa ezeket a szellemi lényeket – amelyek a levegőben vannak, és eleddig csak azért nem érzékelte őket, mert a levegő melegét nem akarta elviselni –, ha tehát hozzászokott ezeknek a lényeknek a látásához, akkor fokról-fokra eljut oda, hogy a szilárd kőzeteknél is valami sajátságosat érzékeljen. Arra jön ugyanis rá, hogy ha ügyetlen kezével megfog egy követ, akkor azt keménynek találja. Ha azonban újra és újra nekikezd, hogy a szellemit érzékelje, ha egyre inkább közeledik a szellemhez, ha a fizikálisan érzékelhetőn túl egyre inkább a szellemi is ott van körülötte, akkor bár a húsból és vérből álló fizikai testével nem tud a földi talajba belebújni, de az asztráltestével igen. Ez nagyon érdekes: abban a pillanatban, amikor az ember elkezd a légtérben szellemiséget érzékelni, asztráltestével annyira kibújik fizikai testéből, hogy a követ már nem érzi akadálynak, hanem belemerül a szilárd talajba, ahogyan úszó a vízbe. Az ember belehatol a kőzetbe (piros alul). Érdekes módon a levegőbe nem tudunk belehatolni szellemként, mert megjelenik számunkra a többi szellem. A föld talajába azonban – ami a szellemiség számára üres – könnyen belebújunk, bele tudunk merülni, mint egy úszó.

Látják, a köztes állapotban víz van (kék). A víz felülről párolog, és esőként újra lehullik. Fent – ezt már látták – néha villámok képződnek (piros fent). A víz a szilárd talaj és a levegő között helyezkedik el. Hígabb, mint a szilárd talaj, de sűrűbb, mint a levegő. Mit jelent ez? Olyasvalamit, amit az ember akkor lát a legjobban, ha feltekint a villámra. A villámról azt mondják a tudósok, hogy egy elektromos szikra. De vajon igazuk van-e? Nos, talán már ismerik a jelenséget, hogy ha veszünk egy pecsétviasz rudat és megdörzsöljük egy bőrdarabbal, akkor elektromos lesz, és ha egy kis papírdarabkát közelítünk hozzá, azt magához vonzza. Dörzsölés útján vagy más módon elektromossá tehetünk különböző tárgyakat. Ezt a gyerekeknek az iskolában bemutatják.

Itt azonban határozottan le kell szögezni valamit. Ha az ember egy párás osztályteremben van, a pecsétviasz rúd nem lesz elektromos – a kísérletnél egyéb dolgok sem lesznek elektromosak; először egy száraz kendővel mindent szárazra kell dörzsölni, mert a nedvesség nem idézi elő az elektromosságot. Szárazon viszont az elektromosság létrejön. Nos, a tudósok azt mondják: odafent vannak a felhők, egymáshoz dörzsölődnek, és létrehozzák az elektromos szikrát, a villámot. Igen, uraim, de mindegyik gyerek megtehetné az ellenvetést: „Hiszen éppen a nedvességet kellene megszüntetni, mert ha csak nedves eszközeink vannak, az elektromosság nem jön létre.” Ezt az ellenvetést mindegyik gyerek megtehetné. Amit tehát a tudósok mondanak, az értelmetlenség. Természetesen egyáltalán nem lehet szó arról, hogy fent a felhők összedörzsölődnek.

De gondolják csak meg, hogy ha a víz elpárolog és a pára felszáll, akkor egyre inkább a szellemiség területére kerül, eltávolodik a szellem nélküli anyagtól odalent, és fent belenyomul a szellemibe. Valójában a szellem az, ami az elektromos szikrát, a villámot létrehozza. Ha ugyanis egyre feljebb és feljebb megyünk, akkor a szellemiség területére érünk. Csak a Föld van közel a materiálishoz. Fent a szellemiség vesz körül bennünket. Felfelé haladva valóban a szellemiséghez jutunk el. Abban a pillanatban, amikor a vízpára felszáll és eljut a szellem területéhez, a szellemiségből villám jön létre. A víz odafent szellemivé válik, és besűrűsödve jön le újra. Ha tehát a természetet szemléljük, már a szellemiségbe jutunk. És csak ha nem akarjuk tekintetbe venni a szellemiséget, akkor jutunk olyan abszurd dolgokhoz, mint amit a repülési álomról mondtam el önöknek, vagy a gyík farkáról, vagy a villámról. Mindenütt azt találjuk, hogy a természetet nem tudjuk megmagyarázni, ha nem hatolunk be a szellemiségbe.

Most az is tisztázódhat, hogy ha az ember a földön áll, akkor mindig a lenti szellemiséggel rokon, abba bele tud merülni, mint egy úszó. Ha tehát éjszaka asztráltestünkkel és énünkkel a fizikai testből és az étertestből eltávozunk, akkor tulajdonképpen mindenütt a szilárd környezetbe hatolunk be. Összekötjük magunkat azzal, ami szilárd, mert a levegőszerűbe nem tudunk behatolni, ténylegesen a szilárdban mászkálunk.

Ennek a szilárdban való mászkálásnak jelentősége van. Ha – ahogy ezt korábban mondtam – a megfelelő módon tartózkodunk a melegben, akkor megláthatjuk a levegő szellemi lényeit. Ha azonban éjszaka kilépünk a testünkből és a földiséggel mint szellemiséggel kapcsolódunk össze, akkor lehetségessé válik, hogy amikor felébredünk, még mindig valamivel rendelkezzünk abból, amit a föld szilárd anyagaiban átéltünk. Valami még bennünk van, lelkiségünkben benne marad valami.

Mindez már csak azért is érdekes, mert észre fogják venni, hogy amikor az ember felébred, rendkívül halk hangokat hall. Ha odafigyel a felébredésre, akkor valami sajátságos dolgot él át – olyasmit hallhat, mintha valaki megkopogtatta volna az ajtaját. Éppen ez a rendkívül figyelemreméltó: ha az ember a lelkével a levegőbe éli bele magát, akkor elkezd látni valamit, akkor képek jönnek létre. Ha viszont a szilárdba, az anyagszerűbe éli bele magát a lelkével, ha alámerül, mint az úszó a vízben, akkor hangokat él át. Minden szilárd anyag folyamatosan hangokat ad ki magából, amelyeket az ember csak akkor hall meg, ha beléjük merül. Minden szilárd anyagban hangok vannak, és az ember felébredéskor még hallhatja őket, mert félig még bennük van.

Ezek a hangok jelentenek is valamit: ha például valahol a távolban meghalt valaki, az ember felébredéskor olyasmit hall, mintha az ajtaján kopogtatnának, akkor tudhatná, hogy a kopogás összefüggésben áll a halottal. Az ember természetesen nem képes arra, hogy ezeket a dolgokat a helyes módon értelmezze. Mert gondolják csak el: ha nem tanulták volna meg a betűket, akkor nem tudnának olvasni. Éppen ilyen kevéssé tudják értelmezni azt a csodás dolgot, ami olyankor működik, amikor az ember felébredéskor hangokat hall.

Ne higgyük persze, hogy éppen a halott van az ajtónál, és az ujjaival kopogtat. A halott azonban a halála utáni első napokban még jelen van a Földön, benne él a szilárd testekben. Az, hogy éppen a szilárddal való kapcsolat útján jönnek létre hangok, olyasmi, aminek nem kell csodálatosnak tűnnie önöknek – ezt mindig is elmesélték azokban az időkben, amikor még odafigyeltek az efféle szellemi dolgokra. Annak, hogy az embereknek sejtéseik vannak arról, hogy valaki a távolban meghalt, megvan a maga jelentősége. Egy ember meghalt. Lelkével még a szilárd földi világgal áll kapcsolatban. Ekkor hangok jönnek létre, amelyek tőle indulnak ki. Az ember úgy hagyja el a világot, hogy hangokat ad ki. Ezt természetesen éppen olyan jól lehet a távolból hallani, ahogyan el lehet olvasni azt a táviratot, amit valaki Amerikából adott fel. Az ilyen távoli hatásokat a Föld anyaga közvetíti, ezek mindig jelen vannak a Földön. Azokban az időkben, amikor az emberek még odafigyeltek ezekre a dolgokra, tudtak a szellemiségnek a földiséggel való kapcsolatáról. Nem puszta mese, hanem tény az, amit a korábbi időkben érzékeltek. Látják tehát, hogy az ember határozott dolgokhoz jut, amelyek ma babonának tűnnek, de épp oly tudományosan lehet gondolni rájuk, mint más tudományos dolgokra.

Nos, ezeket a dolgokat is egészen pontosan ismerni kell. Mert látják, az emberek eljutnának oda, hogy a levegőben lévő szellemi lényeket érzékeljék, ha nem lennének olyan kényeskedők, mint ma. Tudják, hogy minél civilizáltabbak az emberek, egy bizonyos vonatkozásban annál kényesebbek lesznek. Akik munkájuk révén iszonyú hőséget élnek át, azoknak nincsen munka közben annyi idejük, hogy a szellemi világot érzékeljék, különben nem kerülné el őket a szellemi világ, amely a levegőben él. Az azonban, hogy az ember a levegőben lévő szellemi lényeket lássa, tulajdonképpen meglehetősen veszélytelen. Bárki minden további nélkül érzékelheti őket, anélkül, hogy ez veszélyes lenne a számára.

A hallás azonban, ha túl erősen ragadja meg az embert, és ettől olyan állapotba kerül, hogy mindenfélét hall, az már veszélyes az ember számára. A helyzet a következő: vannak emberek, akik fokozatosan kerülnek olyan állapotba, amelyben minden lehetséges szót meghallanak. Mindenfélét mondanak nekik. Ezek az emberek a megőrülés útján járnak. Az ember tulajdonképpen, amikor azt a világot látja, amelyet a levegőben keres, soha nincs veszélynek kitéve. Miért? Ehhez egy összehasonlítást kell tennem. Ha egy csónakban utaznak, és vízbe esnek, megfulladhatnak. Ha valaki kihúzza önöket, bár sok mindent átélhetnek, mégsem fulladnak meg. Ugyanígy van ez akkor is, amikor az emberi lélek felfelé halad, és mindenfélét lát. Így semmi sem történhet vele menet közben. Ha viszont lefelé megy a szilárd anyagba, akkor – mondhatnánk – szellemileg megfulladhat. Ez a szellemi fulladás akkor jelentkezik, ha az emberek annyira elvesztik a tudatukat, hogy belsőleg mindenféle dolgokat hallanak. Ez természetesen már egészségtelen. Látják, ha az ember külsőleg látja a szellemit, akkor ez éppen olyan, mintha valaki jön-megy a világban, és nem fél a széktől, amit lát. A külső szellemiségtől sem kell félni. Amit azonban belsőleg hall – a szilárd földbe egész szellemiségünkkel és egész lelkiségünkkel merülünk bele –, az teljesen igénybe veszi. Belefullad, megszűnik embernek lenni. Ezért kell egy bizonyos éberséggel nézni azokra, akik azt mondják, hogy belsőleg mindenfélét hallanak. Ez mindig veszedelmes. Csak aki valóban teljesen szilárdan áll a szellemi világban, és kiismeri magát, az tudja, hogy tulajdonképpen mit hall: hogy a hangok sohasem valamilyen magas szellemi lénytől érkeznek hozzá, hanem sokkal inkább alacsonyabb rendű lényektől. Látják, ezt most teljesen elfogulatlanul mondtam el önöknek, azért, hogy lássák: emberekként valóban egészen más felfogással kell közelednünk a külvilághoz, ha a szellemi világba be akarunk jutni.

Természetesen vannak, akik megkérdezhetik: „Miért teszik a szellemek számunkra ilyen kényelmetlenné a megismerésüket?” Nos, igen, de gondolják meg, ha az ember olyan lény lenne, akinek semmi erőfeszítést nem kellene tennie, hogy bejusson a szellemi világba, ha mindig ott lenne, teljesen szellemi automata lenne. Csak azáltal jut helyes viszonyba a szellemi világgal, hogy meg kell erőltetnie magát. A legnagyobb belső erőfeszítést az igényli, hogy az ember a szellemi világban kutatni tudjon.

Természetesen könnyű a laboratóriumi asztal mellett ülni, és mindenféle kísérletet végezni, könnyű holttestet feldarabolni, és így mindenfélét megismerni, de hogy a szellemi világba eljussunk, az valóban kemény belső munkát követel. A mai képzett világ ehhez a munkához túlságosan lusta. A lustaságból kifolyólag az emberek általában azt mondják: „Végzem A magasabb világok megismerésének útja című könyvben leírt gyakorlatokat, de még semmit sem láttam.” Azt hiszik, hogy mindent kívülről kell megkapniuk, hogy a szellemi látást nem belülről kell kidolgozniuk. Az emberek ma azt akarják, hogy mindent elébük tegyenek. Már mondtam önöknek: az ember ma mindent le akar filmezni, mindenütt filmet akar készíttetni arról, ami kívülről elébe kerül.

Ha szellemileg igazán előre akarunk jutni, akkor mindenütt arra kell törekednünk, hogy a világból felvett dolgokat átdolgozzuk. Ezért inkább azok fognak eljutni a szellemiséghez, akik a jövőben elkerülik, hogy mindent lefilmezzenek maguknak. Inkább arra kell törekedniük, hogy együtt akarjanak gondolkodni a világgal, amikor az valamit mond nekik. Látják, én nem vetítek önöknek filmeket. Természetesen ehhez idő sincs, de ha lenne, akkor sem kísérelném meg, hogy a dolgot filmen levetítsem, hanem inkább rajzokat készítek, amelyek ebben a percben készülnek, és amelyekből láthatják, mit akarok azokkal a vonalakkal, amelyekkel együtt gondolkodhatnak. Ez is olyasmi, amit ma már be kellene vezetni a gyermekek oktatásánál: lehetőleg kevés kész rajzot, és sok mindent abból, ami az adott pillanatban jön létre, így a gyerek látja a készülő vonalakat. Ezáltal a gyerek belsőleg együtt dolgozik a készülő rajzzal, és ez belső tevékenységre ösztönzi, amely aztán oda vezet, hogy inkább a szellemibe élje bele magát, és megértse azt. Nem szabad a gyermekkel kész elméleteket közölni, mert akkor dogmatikusak lesznek. Öntevékenységre kell vezetni őket, ezáltal egész testük szabadabbá válik.

Nos, minthogy az egyik kérdésben ez is felmerült, a továbbiakban szeretnék még valami másról is beszélni. Bizonyára hallották már, hogy a burgonyát úgy hozták be Európába. Azelőtt Európában nem voltak burgonyaevők az emberek.

Ez egy sajátságos történet. Tudják, van egy lexikon, amelynek az írásában közreműködtem, de most egy olyan cikkelyéről fogok beszélni, aminek nem én voltam a szerzője. Van valami rendkívül mulatságos abban, hogy mindenütt azt mondják, hogy Európába a burgonyát egy bizonyos Drake hozta be, és ezt nagy érdeméül tudják be. Van is egy Drake-szobor, amit a franciák állítottak. Nos, rendkívül komikus volt számomra, amikor az általános lexikonban utánanéztem, és abban ez állt: Drake kapott egy szobrot, egy köztéri szobrot, mert tévesen azt állították róla, hogy ő hozta be a burgonyát Európába. Ha tehát valakinek állítólagosan tulajdonítanak valamit Európában, szobrot kap! De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a burgonya egy bizonyos időszakban Európába került.

Vizsgáljuk meg a burgonyát! A burgonyának tulajdonképpen nem a gyökerét esszük meg. A gyökerek valójában ezek az apró dolgok (rajzol). Ha itt volna a burgonya, akkor ezek a gyökerecskék rajta lennének. A burgonya maga tulajdonképpen egy megvastagodott szár. Amikor egy átlagos növény növekszik, akkor gyökerei vannak, és megnő a szára. Ha azonban a szár megvastagodik, ahogy ez a burgonyánál is történik, akkor létrejön egy úgynevezett gumó, egy szárgumó. Ez azonban lényegében egy megvastagodott szár, úgyhogy a burgonyánál nem egy gyökérrel van dolgunk, hanem egy megvastagodott szárral. Jól jegyezzék meg: amikor az ember burgonyát eszik, egy megvastagodott szárat eszik. A táplálékot egy megvastagodott szárból veszi magához. Fel kell tennünk a kérdést: mi a jelentősége az ember számára annak, hogy az Európába hozott burgonyával megtanult egy megvastagodott szárat megenni?

Ha az egész növényt nézzük, akkor ez gyökérből, szárból és virágból áll.

A növény gyökerei lent nagyon hasonlóak a földi talajhoz, és elég sok sót tartalmaznak, míg a virág fent hasonló a meleg levegőhöz – mintha a virágot a nap melege folyamatosan főzné. A virág ezért olajat és zsírt tartalmaz, elsősorban olajat. Egy növénynél tehát legalul sót találunk, ami lerakódik. A gyökerek sóban gazdagok, a virág pedig olajban.

Mindennek az a következménye, hogy amikor gyökeret eszünk, akkor a beleinkbe több só kerül. Ezek a sók megtalálják az utat az agyhoz, és ösztönzik azt. A só tehát ösztönzi az agyunkat. Ha például valakinek nem migrénszerű fejfájása van, hanem olyan fejfájásban szenved, amely az egész fejet betölti, akkor nagyon jól teszi, ha gyökereket eszik. Láthatják, hogy bizonyos erősen sós ízt sok gyökér tartalmaz. Ezt mi az ízlelés útján megtapasztalhatjuk. Ha azonban virágot esznek, akkor tulajdonképpen a növény már félig meg van főve. Az olaj a gyomrot és a beleket zsírosabbá teszi, ennek pedig az altestre van hatása. Az orvosnak ezt tekintetbe kell vennie, ha teát ír fel. A virágból főzött tea sohasem fog erősen hatni a fejére, de ha valaki a gyökereket megtöri, és annak teáját megitatja a beteggel, akkor erősen hatni fog a fejére. Míg tehát az embernél a hasból a fej felé kell haladnunk, alulról felfelé, addig a növény az ellenkező utat teszi meg, a virágtól a gyökér irányába. A növény gyökere az emberi fejjel van rokonságban, virága pedig a belekkel. És ha ezt végiggondoljuk, bizonyos módon megvilágosodik számunkra a burgonya jelentősége. A burgonya gumója nem vált egészen gyökérré. Ha tehát az ember sok burgonyát eszik, elsősorban olyan növényt fogyaszt, amely nem vált egészen gyökérré. Ha tehát a burgonyaevésre korlátozódunk, és túl sokat eszünk belőle, nem viszünk be elég tápanyagot a fejünkbe. Lent maradunk az emésztőrendszerben. Az európaiak tehát a túlzott burgonyaevéssel elhanyagolják az agyukat. Ez az összefüggés csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha az ember szellemtudománnyal foglalkozik. Azt lehet mondani: mióta Európában egyre inkább elharapódzott a burgonyával való táplálkozás, azóta az emberi fej alkalmatlanná vált a szellemi gondolkodásra.

Másrészről a burgonya kiváltképpen a nyelvet és a garatot ösztönzi. Ha e növénynél lefelé megyünk, nem jutunk el a gyökeréig. Hasonlóképpen, az embernél is, ha nem megyünk fel a fejéig, hanem a nyelvnél és a garatnál maradunk, úgy találjuk, hogy ezeket különösen ösztönzi a burgonya. Ezért kísérő ételként nagyon ízletes, mert azt ösztönzi, ami a fej alatt van, és a fejet nem terheli meg.

Ha céklát eszünk, akkor egy erős vágy jön létre, hogy sokat gondolkodjunk. Ezt teljesen öntudatlanul tesszük. Ha az ember burgonyát eszik, akkor tulajdonképpen erős vágyat érez arra, hogy újra egyen. A burgonya gyorsan éhessé teszi az embert, mert nem jut el a fejig. A cékla viszont hamar jóllakottá tesz, mert ténylegesen a fejhez kerül, és ami a legfontosabb: ha valóban odáig jut, teljesen áthatja tevékenységgel. Az ember számára természetesen rendkívül kellemetlen, ha gondolkodnia kell, ezért jobban szereti a burgonyát, mint a céklát, mert a burgonya nem ösztönöz gondolkodásra. A folyton burgonyát fogyasztó ember lusta lesz a gondolkodásra. Ezzel szemben a cékla erősen gondolkodásra ösztönöz, de úgy, hogy az ember tényleg gondolkodni akar tőle. Ha valaki nem akar gondolkodni, akkor nem igényli a céklát. Ha az embernek szüksége van arra, hogy ösztönözze a gondolkodását, akkor sós ösztönzésre van szüksége, például a retekre. Ha valakinek a feje nem nagyon élénk, akkor ez jót tesz neki, mert ha retket eszik, ez egy kicsit mozgásba hozza a gondolkodását.

A retek ösztönzi a gondolkodást. Az embernek tulajdonképpen nem is kell nagyon tevékenynek lennie a gondolkodást illetően, a gondolatok úgyszólván maguktól jönnek, ha retket eszik – olyan éles gondolatok, hogy még erőteljes álmokat is létrehoznak. Ha az ember sok burgonyát eszik, akkor nem lesznek éles gondolatai, lesznek viszont nehéz álmai. Akinek állandóan burgonyát kell ennie, az folyton fáradt lesz, és állandóan aludni és álmodni akar. Ezért nagy kultúrtörténeti jelentősége van annak, hogy élelmiszerként mi kerül az emberekhez.

Persze még mielőtt azt feltételeznék, hogy ezek szerint teljesen az anyagoktól függünk, hadd nyugtassam meg önöket, hogy ez nem igaz. Gyakran mondtam már: mi emberek nagyjából minden hét évben új testet kapunk. Sejtjeink folytonosan megújulnak. Ami testünk anyagaként nyolc vagy tíz évvel ezelőtt bennünk volt, az már nincs jelen. Eltávozott. Körmünkkel, hajunkkal együtt levágtuk, és a verejtékkel eltávozott. Van, ami gyorsan távozik, van, ami lassan, de hét év alatt minden eltűnik belőlünk.

Hogyan képzeljük el tehát az embert? Látják, nagyjából így – sematikusan lerajzolom. Ez lenne az ember (világos).

Az ember folyamatosan lead anyagokat, és újakat vesz fel helyettük (kék nyíl). A száján keresztül felveszi az anyagokat, a széklet és a vizelet útján pedig anyagok távoznak el belőle – az ember tehát olyan, mint egy tömlő. Az evéssel felveszi az anyagokat, egy ideig magában tartja azokat, aztán ismét kiveti őket magából. Nagyjából így gondoljuk el az ember fejlődését.

A földi anyagokból azonban valójában az emberbe semmi sem kerül bele, egyáltalán semmi. Ez pusztán megtévesztés. A dolog ugyanis a következőképpen van. Ha, mondjuk, burgonyát eszünk, egyáltalán nem arról van szó, hogy abból valamit felveszünk magunkba, a burgonya csupán olyasvalami, ami ösztönöz bennünket, ösztönzi az állkapcsot, a gégét és így tovább. A burgonya mindenütt hat. De amikor meg akarunk szabadulni a hatásától, kiűzzük magunkból, és amíg kiűzzük, az étertestből – tehát nem a szilárd anyagból! – szembe jön velünk az (világos nyíl), ami testünket a hét év folyamán felépíti. Egyáltalán nem a földi anyagokból építjük fel magunkat. Amit megeszünk, csak azért esszük, hogy ösztönzést kapjunk. A valóságban abból építjük fel magunkat, ami fent van. Mindaz, amit az emberek elképzelnek – nevezetesen, hogy a táplálék belénk kerül, majd kiürül a szervezetünkből, és a közbeeső időben valami bent marad –, egyáltalán nem igaz. Az elfogyasztott táplálék csupán ösztönzést ad. Az éteriségből jön egy ellenkező irányú erő, így egész testünket az éteriségből építjük fel. Mindazt, amivel rendelkezünk, nem a földi anyagokból építjük fel. Ha ütközünk valamivel, és ez visszalökődik, akkor a második lökést nem szabad felcserélnünk az ütközéssel. Azt a tényt, hogy a táplálékra szükségünk van, hogy ne legyünk lusták testünket újra helyreállítani, nem szabad felcserélni azzal, hogy ezt a táplálékot felvesszük magunkba.

Mindazonáltal felléphetnek szabálytalanságok az evés terén. Ha túl sok táplálékot veszünk fel, az túl hosszú ideig marad bennünk, és jogosulatlan anyagokat gyűjtünk össze a szervezetünkben – kövérek leszünk. Ha túl keveset eszünk, akkor viszont túl kevés ösztönzést kapunk, túl keveset veszünk ki abból, amire szükségünk van a szellemi világból, az éteri világból.

Rendkívül fontos tudatosítanunk, hogy a Földből és anyagaiból egyáltalán nem tudunk építkezni! Mindig abból építkezünk, ami a Földön kívül van. Ha valóban úgy van, hogy hétévenként egész testünk megújul, akkor a szívünk is megújul (az ábrán piros). A szív, amelyet magukban hordoztak nyolc évvel ezelőtt, most már nincs meg Önökben, hanem megújult, de nem a Föld anyagaiból, hanem a Földet körülvevő fényből – összepréselt fény, napfényből összepréselt levegő lesz a szívünkben. Mindaz, amit táplálékként felveszünk, csak arra ösztönöz bennünket, hogy a napfényt összenyomjuk. Minden szervünk a fénnyel teli környezetből épül fel, és amit eszünk, amit táplálékként felveszünk, az csak ösztönzést jelent.

Látják, az egyetlen dolog, amit a táplálék nyújt nekünk, csupán egyfajta belső karosszék. Úgy érezzük magunkat – és ezáltal jutunk a szokásos mindennapi én-érzéshez –, hogy fizikai anyag van bennünk, fizikai matéria. Éppen úgy érezzük magunkat, mintha egy karosszékben ülnénk. Érezzük a karosszéket, ami nyom bennünket. Így érezzük a testünket is, amely azt, amit a világmindenségből készítettünk, folyamatosan nyomja. Amikor alszunk, ezt nem érezzük, mert kívül vagyunk a fizikai testünkön. Napközben azonban érezzük a testünket, mint egyfajta nyugágyat, ami számunkra készült. Aki csontos, annál ez keményebb, a másiknál puhább. Az ember fekszik, és érzi a különbséget a dunyha és egy fapad között. Az ember érzi a különbséget a között, ami benne kemény, és a között, ami puha. Ez a karosszék azonban nem a tulajdonképpeni ember, hanem a tulajdonképpeni ember az, aki a nyugágyban hever.

Nos, a következő alkalommal azt fogom megvilágítani önöknek, ami a magasabb megismeréssel összefügg. A ma megismerésre törekvő emberek ugyanis egyáltalán nem a valódi emberi tevékenységgel foglalkoznak, hanem csak azzal, amit a karosszék nyújt.

Ritmusok a kozmoszban és az emberi természetben

12. előadás – Emberi és kozmikus lélegzés – A Föld fény-lélegzése – Megtermékenyülés a növénynél és az embernél – A víz megtermékenyülése a villám útján – Dornach, 1923. július 20.

Ha tovább folytatjuk azokat a gondolatokat, amelyekkel a legutóbb foglalkoztunk, akkor a következőkre jutunk. Amikor még nagyon fiatal voltam, nagy feltűnést keltett egy vándorló hipnotizőr, aki az embereknek bemutató előadásokat tartott. Nos, az ilyen emberek, akik rendkívül komoly dolgokat színpadias módon a közönség elé visznek, nem érdemelnek különösebb dicséretet. Egyáltalán nem akarok valamiféle himnuszt zengeni Karl Hansenről, aki az előző évszázad hetvenes, nyolcvanas éveiben, különösen a nyolcvanas években színpadias módon bemutatókat tartott egy olyan területen, amellyel akkoriban a tudomány egyáltalán nem foglalkozott, és semmit sem tudott róla. Azóta azonban, éppen Hansen színpadias bemutatóinak hatására a tudomány már ezt a területet is hatalmába kerítette.

Szeretnék önöknek egy kísérletet elmesélni, amelyet Hansen, miután már régen elfelejtették, újra a csodálkozó közönség elé vitt. Vett két széket, amelyeket egy bizonyos távolságra felállított egymástól (lerajzolja), azután egy embert egyszerűen személyiségének befolyása útján, ahogy mondják, hipnotizált, tehát egyfajta alvásszerű állapotba hozott – ez az alvásszerű állapot azonban mélyebb, mint a szokásos alvás. Ezt követően úgy fektette le őt, hogy a feje az egyik széken volt, a lába a másikon. Nos, tudják, ha ez a teljesen tudatos emberrel történik, akkor a két szék között leesik. Ez az ember azonban nem esett le a két szék között, hanem olyan mereven, mint egy seprűnyél, ott maradt, ahol volt. De ez nem volt még elég, és Hansen, aki egy viszonylag testesebb ember volt, odament, és merészen rátelepedett az illető hasára. A nehéz Hansen úr ráállt a férfira, de az továbbra sem mozdult el, hanem fekve maradt, mint valami deszka, bár Hansen rajta állt.

Ez olyasmi, amit meg lehet csinálni, és azóta gyakran meg is csinálták. Itt a tudománynak nem lehettek kétségei, s holott korábban erről nem tudott, az egyébként nem túl rokonszenves Hansentől kellett megtudnia. Látják, amikor valaki ilyen állapotban van, azt mondják, ez a katalepszia.

Ha az ember deszkaként tud feküdni, és valaki még rá is tud állni, és a dolog oly módon folyik le, hogy ez a másik személyiség hatására történik meg, akkor ez egy olyan kísérlet, ami nem is olyan érdektelen. Azt mondhatjuk azonban, hogy ez az állapot kicsiben olykor az életben is előfordul. Természetesen ez csak annak tűnik fel, aki képes orvosi megfigyeléseket tenni. Akkor jelentkezik, ha valaki egy bizonyos betegségbe esett, amelyet elmebetegségnek neveznek.

Vannak például emberek, akik odáig jutnak, hogy míg korábban nagyon energikusak voltak és ez foglalkozásukban is kitűnt, hirtelen úgy kezdenek el gondolkodni, mintha minden gondolatuk befagyott volna. Előfordulhat, hogy valaki minden reggel rendszeresen, mondjuk, hat órakor munkába indult. A kellő időben felkelt és így tovább. Most hirtelen úgy tetszett neki, hogy az ágyban marad. Minduntalan fel akar kelni, de nincs elég akarata, hogy felkeljen. És amikor végül a rémület hatalmába keríti és végre felkel – az órája mellette van, és látja, hogy itt az idő –, akkor nincs akarata ahhoz, hogy reggelizzen, hogy elinduljon. Végül oda jut, hogy folytonosan azt mondogatja: ezt nem tudom, ezt nem tudom – és olyan lesz, mint valami tuskó, képtelen dönteni. Ez odáig fajulhat, hogy állapota testileg is észrevehető lesz nála – megdermed. Míg korábban gyorsan mozgatta a karjait, most lassan mozog, míg korábban remekül futott, most az is nehéz számára, hogy az egyik lépést a másik után megtegye. Az egész ember dermedt lesz és nehéz. Ez olyasmi, ami betegségként néha már a korai ifjúkorban jelentkezik.

Ez ugyanaz a kataleptikus állapot, csupán nem annyira erőteljes, és nem egyszerre jelenik meg, hanem lassanként. Ha egy ember elkezd kataleptikussá válni, természetesen nem lehet két szék közé fektetni vagy ráülni, de a testét már nem tudja megfelelően használni.

Hansen azonban még egy kísérletet bemutatott az embereknek, amelyet korábban már megtettek, de amelyre a tudomány addig nem figyelt fel. Korábban, mielőtt a dilettáns színész Hansen felhívta volna rá a figyelmet, a tudomány nem foglalkozott a jelenséggel. Hansen valakit kihívott a közönségből. Az ostoba emberek azt mondták, hogy ezt előzetesen megbeszélte vele, de ez természetesen ostobaság. Fel tudta ismerni azokat a személyeket a közönség soraiból, akik számára használhatóak voltak. Ezt nem lehet mindenkivel ugyanolyan jól megcsinálni. Volt egy pillantása, amellyel ki tudta választani, ki alkalmas erre. Nos, kihívott valakit a közönségből, és befolyása alá vonta. Odaállt, és miközben erősen állt a saját lábain, amelyek meglehetősen vastagok voltak, rápillantott az illetőre, mire az úgy gondolta, hogy Hansen beléje hatol. Hansen a tekintetét mintegy belefúrta az illetőbe. A szemét úgy irányította (lerajzolja), hogy ha valakit megnézett, a szeme fehérje fent és lent látható maradt. Mivel egyébként a szemhéj fent a fehérjéig ér úgy, hogy a pupilla felett és alatt a fehérje nem látható, a tekintete így egészen sajátos volt, ahogy mondják, fixírozóvá vált.

Nos, azokra, akiket a bemutatójára kiválasztott, óriási hatással volt ez a fixírozó tekintet, kezdtek tőle öntudatlanná válni. Tudatuk elhagyta őket, és valami különleges dolog jött létre. Hansen azt mondta: „Önök most nem tudnak a talajról elmozdulni, lábuk oda van kötve a talajhoz.” Aki megpróbálta, nem tudott elmozdulni, egy lépést sem tudott tenni. Aztán azt mondta az egyik áldozatának: „Most le kell térdelnie.” Az illető letérdelt. Mire Hansen: „Látja, ott fent feltűnik egy angyal.” Az illető összetette a kezeit és elragadtatott ábrázattal nézett felfelé az angyalra. Ilyesmiket művelt Hansen azokkal, akiket áldozatként kiválasztott. Természetesen a gyenge tudatú embereket választotta ki, akikkel ezeket a dolgokat meg tudta csinálni az egész közönség előtt. Ezek nem voltak csalások – ahogy némelyek vélték –, olyan dolgok voltak, amelyeket a tudományos kísérletek azóta igazoltak.

Emellett például még a következőt csinálta. Fogott egy széket, és ráültette azt, akinek ekkor már nem voltak saját gondolatai, csak olyanok, amelyek Hansentől származtak. Hansen hozzálépett, és azt mondta: „Itt van egy alma. Az alma nagyon finom és ízletes.” Elővett egy burgonyát, odaadta az illetőnek, aki nagy élvezettel beleharapott, és úgy ette, mintha alma volna. Hansen tehát nemcsak azt tudta bebeszélni az embereknek, hogy egy angyalt látnak, hanem azt is, hogy a burgonyát úgy egyék, mint egy almát. Aztán, például a vízre azt mondta: „Most adok neked egy különösen édes bort.” Látni kellett volna, hogy az illető hogy élvezte az édességét! Ilyen kísérleteket végzett Hansen.

Mit tett tulajdonképpen azzal az emberrel, akire ráállt? Teljesen halottá tette az akaratát. Nem volt többé akarata. Akiket úgy kezelt, ahogy legutóbb elmondtam, azoknak csak a gondolatát befolyásolta. Úgy kellett gondolkodniuk, ahogy Hansen gondolkodott, és amikor azt mondta: ez egy alma, akkor úgy ízleltek, ahogy ő, és amikor azt mondta: ez egy angyal, akkor az ő gondolatait követték, és angyalt láttak.

Hansen még egészen más dolgokat is tudott csinálni. Megcsinálta például a következőket. Kiválasztott a közönségből valakit, akit különösen megfelelő áldozatnak tartott. Először hipnotizálta, azután olyan állapotba hozta, hogy nem volt saját tudata, és Hansen minden gondolatát átvette. Aztán azt mondta: „Tíz perc fog eltelni. Tíz perc múlva felébresztelek. Majd oda fogsz menni ahhoz az emberhez, aki ott ül a sarokban, és kiveszed az óráját a zsebéből, mint egy tolvaj.” Nos, először felébresztette – közben másokkal mindenféle egyebet csinált –, az illető nyugtalan lett, felállt, odament a sarokban ülő emberhez, és kivette az órát a zsebéből.

Azokat a kísérleteket, amelyeket az imént leírtam, hipnotikus kísérleteknek nevezzük, és azokat, ahol az illető már ébren van, de megteszi azt, amit beletápláltak, poszthipnotikusaknak. (Latinul – vagyis azon a nyelven, amelyet mindig a logikához használunk, ahogyan arról már beszéltem önöknek –, latinul a „poszt-”előtag azt jelenti: „után”.) Mostantól tehát megkülönböztethetünk hipnózist és poszthipnózist, két olyan állapotot, amibe az ember kerülhet.

Ezek a dolgok azonban az ember mélyebb természetére utalnak, mert ténylegesen csak később jutottunk el oda, hogy ezt a poszthipnotikus dolgot sokkal jobban kiterjesszük. Ha valakit eléggé mély hipnózisba visznek, és azt mondják neki, hogy három nap múlva ezt és ezt fogja végrehajtani, akkor azt a megfelelő személy valóban meg is teszi.

Ezeket a kísérleteket mind elvégezték.

Ezek a dolgok az életben nem fordulnak elő élesben. De amint azt jeleztem, annál az embernél, akinek reggelre kelve nincs kedve megmozdulni, gyengébb formában jelentkeznek. A másik állapot is előfordul az életben. Nemcsak olyan emberekkel ismerkedhetnek meg, akik teljesen lebénultak, és már semmit sem tudtak magukkal kezdeni, tehát bizonyos értelemben kataleptikusak lettek, hanem olyanokkal is, akik hirtelen – míg korábban alapjában véve teljesen értelmes embereknek bizonyultak – elkezdtek fecsegőkké válni. Az ember ezt egyáltalán nem érti: csak bugyognak belőle a gondolatok, és fecsegnek, fecsegnek, fecsegnek szünet nélkül. Őnáluk éppen az az állapot áll fenn, mint azoknál, akik burgonyát esznek almaként, csak őket nem egy Hansen befolyásolja, hanem a saját hasuktól válnak függővé. Az ember hasa ugyanis – már sok mindent elmondtam arról, hogy a has és a máj is gondolkodik – sokkal gyorsabban gondolkodik, mint a feje. Ha pedig az ember feje olyan gyenge lesz, hogy a gondolatai már a hasából jönnek elő, ha már nem tudja a szükséges ellenállást szembehelyezni ezzel az erővel, nem tudja lelassítani őket, akkor ezek a gondolatok kibuggyannak. Ezeket az embereket tehát a saját hasuk hipnotizálja.

Az életben az a rendkívül sajátságos, hogy az embernek két ellentétes szerve van: a fej és a has. Mindkettő gondolkodik. De az igazság az, hogy a fej túl lassan gondolkodik, a has pedig túl gyorsan. Tudjuk azonban, hogy ha az ember valami egészen sűrűt és egészen hígat összevegyít, akkor egy középső állapotot ér el. Az embernél is így van: a fej állapota lassúbbá teszi a has állapotát, és a has állapota gyorsítja a fejét. A dolog ily módon kiegyenlítődik.

Látják, a világfolyamatok is ellentétes állapotok egymásra hatásán nyugszanak. Ebben a vonatkozásban annak, amit ma tudománynak neveznek, még rendkívül sokat kell tanulnia. Most valami hasonlót akarok önöknek elmondani. Képzeljék el, hogy van egy félig-meddig normális ember. Ha az illető betölti a 72. életévét, akkor – ezt kiszámíthatják, egyszer már felhívtam rá a figyelmüket – 25 920 napot élt. Ez 72 év. Átlagosan ennyi ideig él az ember. Ha a lélegzetvételt vesszük számba, azt találjuk, hogy az ember egy nap alatt ugyanennyi lélegzetet vesz. Az ember tehát, ha normális életet él, és organizmusa korábban nem ment tönkre – mert különben nem éri el a 72 éves kort –, akkor életében annyi napig él, amennyi lélegzetet vesz egy nap alatt. Így él az ember. Úgy él, hogy minden nap napkeltétől a következő napkeltéig 25 920 lélegzetet vesz, és átlagos élete során, ha eléri a patriarchális kort, 25 920 napig él.

Mit jelent az, hogy egy átlagos élet során a patriarchális kor elérése 25 920 napot tesz ki? Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy 25 920 napot és éjszakát töltünk el együtt a Földdel. Mit tesz a Föld nappal és éjszaka? Azt, amit már Goethe is megsejtett, és amit ma határozottan kijelenthetünk: ha a nap elkezdődik, akkor a Föld a fényerőket, a világerőket arra a helyre vonzza, ahol éppen vagyunk. A másik féltekén éppen fordítva zajlik ugyanaz a folyamat. A Föld tehát, és minden, ami a Földet jelenti, nappal fényt lélegez be, éjszaka pedig kilélegzi a fényt. Amit ma a belégzés és a kilégzés közti rövid idő alatt mi emberek teszünk, azt teszi a Föld egy nap alatt.

A Föld sokkal lassabb, mint mi vagyunk, sokkal-sokkal lassabb. Egy nap alatt annyi lélegzetet veszünk, mint a Föld egész életünk folyamán. Ha azonban pontosabban megnézzük, az embernél valami sajátságosat látunk. Az ember úgy végzi a légzést, hogy a vérnek szüksége van a lélegzésre. A vér a belekben, azaz a hasban termelődik, az alsótest tehát gyorsan akar lélegzeni. Ezért azt mondhatjuk: az emberi légzés összefügg az alsótesttel, a hassal.

Látják, ha az ember valóban olyan tudományosan nézi a fejet, ahogy tulajdonképpen mai tudományunk foglalkozik a hassal, akkor azt látja, hogy valójában az mindig azon fáradozik, hogy a légzést valamennyire visszautasítsa. A légzés a fejbe is felmegy. A fej ugyanis úgy akar lélegzeni, hogy egy nap alatt csak egy lélegzetvételhez jusson, ezért folyamatosan lassítja légzésünket. A fej csak úgy akar lélegzeni, hogy egy nap alatt egyszer lélegezzen be és ki, holott mi nagyjából négy másodpercenként tesszük ezt. A fej tulajdonképpen le akarja lassítani a légzést, azt akarja, hogy az sokkal lassabb legyen. A fej tulajdonképpen kozmikus légzést végez, csakhogy a légzés a testtől túl gyorsan száguld a fej felé, és a fejtől a test felé újra lassan halad. Nos, mi történik annál, akinek az akarata akadályba ütközik és megmerevedik? Mivel a has légzése nincs rendben, ezért a fej lassú légzése ki akar terjedni az egész testre. A fickó tehát fekszik, és Hansen rááll. A fej-légzés az egész testet uralni akarja: megmerevedik. Ha viszont valaki fecseg és fecseg, akkor a fej-légzés nem jól teszi a dolgát, a has gyors légzése kerül előtérbe, és az illető elkezd fecsegni. Ezt az állapotot nem a hipnózis idézi elő, hanem a gondolati száguldás.

Most persze azt mondhatják, hogy a világ eléggé ostobán van berendezve, mert azáltal, hogy fej-légzésünk nem egyezik meg a has-légzéssel, folyamatosan abban a veszélyben vagyunk, hogy ha egyik vagy másik megrövidül, trotlik leszünk – folyamatosan ki vagyunk téve annak, hogy elbutulunk. Azt mondhatják: „Teringettét, milyen ostobán van a világ berendezve!” De most valami mást szeretnék önöknek mondani.

Nézzük például a nőt, az asszonyt! A nőben természetesen szintén végbemegy a gyorsabb has-légzés és a lassúbb fej-légzés. A lassúbb légzés a kozmikus légzés. Ezt azonban a nő csak a fejével viszi véghez. A teste többi részével a gyorsabb has-légzést végzi. Ezek egymás mellett futnak. Képzeljék el, hogy a nő megtermékenyül. Mi történik akkor? A test egy egészen kis helyén, a méhben, a megtermékenyült szubsztancia, ami a férfitől ered, a fejlégzést viszi végbe. Úgyhogy most a nőnél, mialatt terhes, egy lassabb fej-légzés is működik, de az altestben is lassabb lesz a légzés. A nő has-légzésébe belekeveredik egy lassúbb fej-légzés, mivel először a leendő újszülött feji része alakul ki. Mi kerül bele tehát a megtermékenyítés következtében a testbe? A kozmikus légzés kerül bele, amely egyébként csak a fejben megy végbe. Az ember az egész világot felveszi magába a légzési folyamattal. A megtermékenyítés révén tulajdonképpen az történik, hogy az emberi testbe – ahol mindig csak has-légzés megy végbe –, kilenc hónapra belép a kozmikus légzés is, amely egyébként csak az ember fejében történik meg.

Itt látható az ember kapcsolata az egész világmindenséggel. Azon a helyen, ahol az ember az anyatestben létrejön, az anya csak úgy akar lélegzeni, hogy egész napra egy lélegzetvételre van szüksége. Ezáltal az anyában ott lelassítja a folyamatot, úgyhogy nemcsak élni tud, hanem egy új embert tud létrehozni. Mert azáltal, amit egyébként ez a lassabb folyamat a fejjel véghezvisz, éljük le az életünket a fejünk útján 72 éven át. Ha mondjuk, az ember átlagosan 72 évig él, és ha látjuk, hogy kilenc hónapig tart, amíg egy magzat kifejlődik, akkor nem csoda, hogy kilenc hónap alatt jön létre egy új ember, mert az ember 72 évig él, úgyszólván csak a 72 évet nyomjuk össze a légzésben, és létrejön az új ember. Ez azonban olyasmi, ami mély belátást nyújt a természetbe, és ezáltal egy másfajta gondolkodás alapját is megszerezhetjük.

Nézzük most a Földet, és a Földben a növényt. Mondjuk, itt van a növény gyökere, itt a törzse a levelekkel, és fent van a virága. Ha megnézzük a gyökeret, akkor azt látjuk, hogy a Föld talajában teljesen körül van véve sóval.

A só nehéz. A gyökér tehát teljesen benne van a nehézségben. Ez a nehézség azonban egészen sajátos. A nehézséget ugyanis le kell győzni. Ha a levágott emberi fejeket nézzük, ezeknek bizonyos súlyuk van. Az emberi fej nehéz. Vagy ha egy disznófejet veszünk a kezünkbe, az is nehéz. Amikor a fejünket magunkon hordjuk, nem érezzük, hogy a fej rajtunk ül és nehéz, mert itt a nehézséget legyőzzük. A nehézség legyőzése azonban a növénynél is megtörténik. Mert ha a növény a nehézséget megérezné a levelekben, akkor nem felfelé növekedne, hanem egyre inkább lefelé. A növény azonban felfelé nő, legyőzi a nehézséget. Azáltal azonban, hogy legyőzi a nehézséget, megközelíti a fényt. A fény pedig hat rá, ami felülről lefelé jön és ellentétes a nehézkedéssel. A növény tehát egyre inkább felfelé kúszik a fényhez, és míg gyökerével a Föld sójában ül, egyre inkább ki van téve a Nap fényének. A napfény révén megtermékenyül, és kialakul a gyümölcs a maggal, azaz az új növény a fény hatására jön létre. A növénynél ezt pontosan lehet látni. Amit az embernél kozmikus lélegzésnek neveztem, ami a megtermékenyülés útján kerül bele, az a növénynél minden évben megtörténik a fény útján, úgyhogy a növény a nehézségtől a fény és a megtermékenyülés irányában növekszik.

Amit az embernél a megtermékenyüléskor látunk – a kozmikus légzés benyomulását a test belsejébe, ahol egy bizonyos helyen egy darabka fej jön létre –, azt a növényeknél minden évben láthatjuk. A növényhez a végtelen világűrből a fény formájában eljön a külvilág, elhozza számára a kozmikus erőket, és a Föld a maga növényvilágában a kozmosz útján megtermékenyül. Ha valaki ránéz a növény virágjára, azt mondhatja: itt a világűr, a kozmosz megtermékenyíti a virágot. A többi csak ráadás, hogy a virágpor megjelenik és így tovább. Ez ráadás, mert a fizikai világban mindennek fizikai módon kell megtörténnie. Ám a valóságban a fény az, ami a világmindenségből érkezve megtermékenyíti a növény virágját, amiből aztán létrejön a mag az új növényhez.

A növényeknél végbemenő folyamatot azért nem látjuk, mert kicsi. De valamit mégis meg lehet figyelni. Nézzük most egészen más módon azt, ami a növénynél történik!

Képzeljük el, hogy itt van a föld! Most nem magát a növényt nézzük, hanem a földet, ahogy a távolban – talán egy hegy közelében lehet a legjobban látni – felszáll a köd. A köd vízből áll. A növénynél is valami hasonlót láthatnánk, csak ehhez hosszasan ott kellene ülni előtte, egész tavasszal, és állandóan figyelni kellene. Mit is látnánk? Azt, hogy először a mélyben van, aztán felemelkedik, majd levelekre tagolódik, ahogy a köd is szétoszlik, amikor felszáll. Itt tehát a növényben csak a szilárd sók vannak, amelyek a virágig emelkednek. És most nézzünk a földre: csak a víz emelkedik fel, nem a szilárd részek, mintha növény lenne, de a víz felemelkedik. Amikor a növény egy bizonyos helyzetbe kerül, fentről a világűr megtermékenyíti. Amikor a köd alakjában felszálló víz bizonyos helyzetbe kerül, az is megtermékenyül a világmindenségben. És mi történik aztán? Nos, igen, villámlik egyet. Ez persze nem mindig történik meg, csak akkor, amikor a megtermékenyítés létrejön, és a dolgok olyan kifejezőek, mint nyáron – mert a villám egyébként is létrejön, de nem látható –, amikor a világmindenség a fény és a hő útján a vizet megtermékenyíti. Ami a növénynél történik, az történik fent is látható módon a villámban. Amikor a köd odafent megtermékenyül, hatalmas esőként újra lezúdul. Ha tehát látunk egy ködfelhőt felszállni, akkor az tulajdonképpen egy hatalmas növény, csak egészen híg. Fent a világmindenségben kinyílnak a virágai, megtermékenyül, összehúzódik, és az esővízben a megtermékenyült vízcseppek újra lehullanak. Most magyarázatot kaptunk a villámról. Az emberek azt hiszik, hogy odafent valamiféle hatalmas elektromos készülék működik, ez azonban tévedés. Valójában a Föld vize termékenyül meg, hogy a maga folyamatait a Földön véghezvihesse. A növényben is ugyanez történik, csak minden sokkal mélyebben megy végbe, mert a növény szilárdabb. Ezek a megtermékenyüléshez vezető kis villámok, amelyeket nem látunk, mindig itt fent a virágnál jönnek létre, ha a megfelelő évszak elérkezik. A köd és az eső esetén tehát ugyanolyan jelenségekkel van dolgunk, mint amelyek a növénynél is megjelennek a megtermékenyítéskor. Mindezt az embernél is végigkövethetjük, amikor a kozmikus világlégzés, amely egyébként csak a fejben megy végbe, az emberi alsótestben is megjelenik.

Nézzük most a kataleptikus embert! Mi nála a helyzet? Nos, ha mi a kataleptikus testet megvizsgálnánk, azt találnánk, hogy különösen gazdaggá vált sóban. Hasonlóvá vált egy növényi gyökérhez, különösen a fejnél. Ha a fejünk sóban gazdaggá válik, mint egy növényi gyökér, akkor a fej merevsége következtében elbutulunk, és ez aztán kiterjed a test többi részére is. Ha tehát látunk embereket, akik nem tudják elhatározni magukat, hogy elinduljanak, hogy a kezüket felemeljék, hogy reggel az ágyból felkeljenek vagy sem, ezeknek túl sok só gyűlt össze a fejükben, és a növény gyökeréhez váltak hasonlóvá. Ha látunk embereket, akik folyton csak fecsegnek és fecsegnek, ezek hasonlókká váltak a növény virágjához. Ha ugyanis az ember beszél, akkor csak egy részét mondja el annak, amit tud. Akik viszont állandóan fecsegnek, azok tulajdonképpen mindig mindazt el akarják mondani, ami bennük van. Valójában mindig egy egész embert szeretnének létrehozni, minthogy a hasuk beszél. Ha pedig ez magához vonzza a világot és felveszi magába, akkor fejjé alakul. De túlságosan gyorsan megy nála minden, úgy, mint a hasnál és az egyéb légzésnél.

Ugye emlékeznek még Hansen mutatványára? Hansen annak az embernek a fejét, akit két székre fektetett, és akire azután ráállt, a növény gyökeréhez tette hasonlóvá. Itt láthatjuk az emberi fejnek a növény gyökerével való rokonságát. Akiknek bebeszélte, hogy úgy egyék a burgonyát, mintha az alma volna, azokat a virághoz tette hasonlóvá. Itt látható a has-ember, vagyis az alsótest-ember virághoz való hasonlósága. Amit Hansen a tudományt megelőzve megtett, azt ma is megteszik, de ahhoz a magyarázathoz, ami lassanként az egész világmindenséghez vezet el bennünket, az emberek még nem jutottak el.

Nos, így megválaszolhatjuk azt a kérdést, hogy a természet valóban annyira ostobán van-e berendezve, hogy féleszűek lehetünk a helytelen fej- és has-légzés következtében, vagy amiatt, mert a fej-légzés folytán kataleptikusak leszünk, illetve fecsegőkké válunk azáltal, hogy gondolati túltengésünk van, és akaratunkat nem tudjuk használni. Nos, annak, aki ezt rendkívül ostoba dolognak tartja és azt mondja, hogy ha rajta múlt volna, a világot egészen másképpen alkotta volna meg – úgy, hogy az ember ne legyen kitéve annak a veszélynek, hogy kétféle módon is elbutulhat –, annak azt lehetne válaszolni: ha nem így lenne, ha a fej-légzést nem tudnánk a hasban is előidézni, akkor az ember nem jöhetne létre: a megtermékenyülés nem következne be, és egyetlen ember sem lenne a Földön.

Látják, az a veszély, hogy féleszűek leszünk, összefügg azzal, hogy egyáltalán fennmaradjunk. Ha tehát a természetben valahogyan fennállna az a cél, hogy ne jöjjön létre több ember, akkor, ugyebár, nem volna szükség arra sem, hogy féleszűek jöjjenek létre. Minthogy azonban az embereknek létre kell jönniük, annak a veszélynek is jelen kell lennie, hogy féleszűek alakulnak ki. Az egyik dolog összefügg a másikkal. Nincs ok arra, hogy elátkozzuk a természetet, amikor azt látjuk, hogyan függenek össze a dolgok. Egyesek persze még ezek után is ellenkezhetnének, mondván: „Teringettét, milyen ostoba dolog, hogy kétszer kettő az négy. Szeretném, ha hat lenne, ez jobb lenne nekem.” Ez azonban nem megy. És persze az sem megy, hogy az ember a Földön jelen legyen anélkül a veszély nélkül, hogy féleszűvé válik. Ezeket a dolgokat helyesen kell átlátni. Így az ember ahhoz is eljut, hogy a dolgokat mindenütt helyesen lássa.

Ha valaki egy villámot lát, akkor megkérdezheti: „Vajon a villám csak odafent van?” Nem, egész nyáron át, míg a növények megtermékenyülnek, a mezőkön, az erdőkben, mindenütt ott találjuk a villámot lent is. Ráadásul van egy olyan villám, ami bennünk is mindig végigcikázik. Belsőleg teljesen át vagyunk hatva attól a jelenségtől, amit néha látunk, amikor villámlik, és gondolataink felvillannak bennünk. Csakhogy az, ami egyszer egy hatalmas villámként odafent megjelenik az égen, az saját gondolkodásunkban gyengén folyik le. Az emberben zajló gyenge villámlás következtében világ-gondolatok jelennek meg bennük. Ennek belátásához csupán arra van szükségünk, hogy a dolgokat ne babonásan szemléljük, hanem tudományosan, szellemi szempontból.

Mindazonáltal érdekes, hogy a 19. század végén a tudomány már ott tartott, hogy ilyen fontos dolgokat egyáltalán nem vett figyelembe, és hogy egy ilyen sarlatánnak, egy zsiványnak kellett jönnie, mint Hansen, hogy ezeket a dolgokat az embereknek megmutassa. Aztán a tudomány elkezdett felfigyelni az efféle jelenségekre. Ebből látható, hogy a természettudományok a 19. század utolsó harmadában egyáltalán nem voltak olyan előrehaladottak, mint ahogy azt az emberek képzelték. Kétségkívül, a külső területeken az emberek akkoriban nagy felfedezéseket tettek, feltalálták a röntgensugarakat és így tovább, de az emberi benső területén egyáltalán nem kívántak semmiféle igaz dolgot megtudni, és nem kívánnak ma sem. Ezért tudományunk egyáltalán nem fordul az ember felé, és semmit sem segít az embernek. A főiskolákon ma sok mindent megtudhatunk, de azt, ami az emberben működik, nem magyarázzák meg. Ugyanakkor azonban azt sem magyarázzák meg, hogy tulajdonképpen milyen folyamat játszódik le a növények megtermékenyítésénél. A felszálló köd és a lehulló eső esetében is úgy magyarázzák a dolgot, mintha valójában semmi más nem történne, mint amikor egy tűzhelyen főznek, a pára felszáll, aztán újra lecsapódik. Ez persze, mint láttuk, egyáltalán nem így van: miközben a pára felszáll, odafent olyan területekre ér, ahol a világmindenség megtermékenyíti, és a megtermékenyülés bizonyítéka éppen a villám. Az ember tehát éppen a megtermékenyülést látja, amikor odafent villámlik.

A dolognak azonban nagy jelentősége van. Nézzék az esztendőt! Egy évben van tél és nyár, ahogy huszonnégy órán belül van nappal és éjszaka. Egy ember életében pedig 25 920 nap van. Ha 25 920 évet számolunk, akkor azt az időt kapjuk meg, amikor a Föld még nem létezett, és a jövőben sem fog létezni. Mi most nagyjából túl vagyunk a közepén, tehát a Föld mintegy 13 000 éve áll fenn. Aztán majd nagyjából 11 000 év múlva újra elpusztul. Ahogy mi, emberek, 25 920 napig élünk, úgy a Föld is 25 920 évig él a jelenlegi állapotában. Eközben változik: előbb fiatal, aztán megöregszik. Rendkívül fontos, hogy tudjuk: a víz a Föld valamelyik pontján minden évben ki kell hogy legyen téve a világmindenségnek, különben nem tudna létezni. A Föld a világmindenséggel él együtt, ahogy mi a levegővel. Ha valaki a levegőt elvonná a Földről, nem tudnánk naponta 25 920-szor lélegzetet venni. Ha valaki elvonná a Napot, tehát a fényt, a Föld nem tudna élni. A Föld úgy él együtt a világmindenséggel, ahogy mi a körülöttünk lévő levegővel. Így tehát ténylegesen azt mondhatjuk: mi sétálunk a Földön, a Föld sétál a világmindenségben. Mi a Földön lélegzünk, a Föld a világmindenségben lélegzik.

A példa kedvéért képzeljünk el egy sajátságos helyzetet! Tudják, az ember feje kerek (lerajzolja), és ha az illető még nem túl öreg, akkor van haja. Most – ez nem kívánatos, de előfordul – élnek az ember hajszálai közt, ebben az erdőben bizonyos lények: tetvek. Képzeljük el, hogy a tetvek alkotnak egy fészert ezen a helyen, ahol a legokosabbak mindig összejönnek, és a butákat tanítják. Ez egy tetű-egyetem lenne magán az emberi fejen. Nos, ezt fel lehet tételezni. Mit tanítanának ezek az okos tetvek a butáknak? Azt tanítanák, hogy a fej egy élettelen valami, mert mi rajta sétálunk. Kialakult az élettelen korpa. Ha egy kicsit leásunk, eljutunk az élettelen csonthoz. Az okos tetvek ezt tanítanák a buta tetveknek a tetű-egyetemen. Az emberi fejet nagyjából úgy magyaráznák, ahogy mi a mi egyetemeinken a Földet magyarázzuk. Ezek a tetű-professzorok – bocsássanak meg, természetesen azokra értem, akik a fejen vannak – semmit sem tudnának arról, hogy az emberi fej él, a fejnek csak a geológiáját magyaráznák el, és azt teljesen halottnak mondanák. Igen, uraim, a mi iskoláinkban ezt teszik. A Földet teljesen halottnak tartják. A tetvek nem tudnának semmit az ember légzéséről, mert a tetű-egyetemen sohasem tapasztalnák azt, hogy az ember lélegzik, tehát semmit sem mondanának az emberi légzésről; azt mondanák: az ember halott, az emberi fej csupán egy halott golyó. És ha a hajtetvek nem kerülnének valamilyen kapcsolatba az ember testén tanyázó tetvekkel, akkor semmit sem tudnának a testről.

Így van ez: ha a földi emberek nem kerülnek kapcsolatba más magasabb rendű lényekkel, akkor sohasem fognak tudni arról, hogy a Föld a maga vizét testként kiküldi a világmindenségbe, lélegzik és megtermékenyül. Abból a képzetből, hogy a tetű-egyetemen milyen fajta tudományt hozhatnának létre a tetvek, képet alkothatunk arról, hogy milyen jellegű a földi tudomány. Sajnos egyelőre valóban ilyen. A példa alapján el tudják képzelni, mennyire szükséges belátnia az embernek, hogy tudása, ismeretei egy beszűkült nézőpontból származnak, amiből végre ki kellene kerülnie!

Ha ez megtörténik, akkor létrejöhet egy igazi szellemtudomány, amely éppen olyan tudományosan jár el, mint a természettudományok, de meg tudja magyarázni azokat a dolgokat, amelyeket Hansen annak idején először produkált a tudomány számára.

Nos, uraim, még mindig nem vagyunk készen ezzel a hipnózis-kérdéssel és a többivel. Ezekről a dolgokról a következő alkalommal még majd egy kicsit beszélgetünk, mert össze kell hasonlítanunk azzal, hogyan viszonyul a közönséges alváshoz. Azt, hogy mi történik akkor, amikor az ember alszik, és mi történik akkor, amikor valaki kataleptikus – mert a szokásos alvásnál az ember nem tud két széken feküdni úgy, hogy még valaki rá is lépjen –, tehát a különbséget az alvás és a hipnózis között, illetve a különbséget a katalepszia és a gondolati száguldás között majd a következő alkalommal fogom elmagyarázni.

13. előadás – A lelkiismeret létrejötte az emberiség fejlődése folyamán – Születetlenség és halhatatlanság – Arisztotelész és a katolikus egyház tanítása – Dornach, 1923. július 25.

Nos, uraim, van még valami, ami a szívüket nyomja? Kérdezzenek bátran!

Kérdés: Csodálatos dolog az emberben lévő lelkiismeret. Ha az ember valamit elkövetett, gondol rá. De ha már nem gondol is az elmúlt dolgokra, akkor is tud róluk a lelkiismerete révén. Érdekes lenne tudni, hogy a lelkiismeretet el lehete fojtani, meg lehet-e róla feledkezni?! Annál is inkább, mivel az emberiség mai állapotát tekintve tulajdonképpen azt látjuk, hogy a lelkiismeret nagyrészt halott.

Dr. Steiner: Ez a kérdés igen sokrétű, de összefügg azzal, amit az előző előadásokban érintettünk. Megkíséreltem sorban elmondani önöknek, hogy az anyagból álló emberben található egy étertest is – egy egészen más jellegű, a szokásos érzékszervekkel nem érzékelhető test –, aztán az asztráltest és az én, amit akár szintén tekinthetünk testnek. Ebből a négy részből áll tehát az ember.

Most pedig képzeljük el, milyen az ember, amikor meghal. Már gyakran mondtam önöknek, hogy amikor az ember elalszik, fizikai és éterteste az ágyban marad, az asztráltest és az én azonban eltávozik belőle, nem marad a fizikai és étertestben. Ha viszont az ember meghal, akkor mindaz, ami az emberhez tartozik, elhagyja a fizikai testet. Akkor csak az igazán fizikai rész marad hátra, a többi három, az étertest, az asztráltest és az én eltávozik. Azt is mondtam, hogy az étertest még pár napig kapcsolatban marad az asztráltesttel és az énnel. Aztán elválik tőlük, ahogy azt leírtam önöknek, és az ember az asztráltestben és az énben él tovább. További léte során beleéli magát a szellemi világba, amit ebben a földi életben tulajdonképpen a szellemtudomány tud csak kikutatni. Így tehát azt mondhatjuk: a Földön csupán tudomásunk van a szellemi világról, később azonban benne élünk.

Nos, egy bizonyos idő múlva ismét visszatérünk a Földre. Születésünktől halálunkig a földi életet éljük, majd a szellemi világban tartózkodunk, aztán újra leszületünk. Felvesszük a fizikai testet, amit születésünkkor kapunk. Lejövünk a szellemi világból. Mielőtt lejöttünk volna a Földre, szellemi lények voltunk. Leszálltunk a szellemi világból. Látják, uraim, rendívül fontos, hogy az ember tudja: énjével és asztráltestével a szellemi világból szállt alá. Egyébként egyáltalán nem magyarázható meg, hogy ha az ember felnövekszik, hogyan beszélhet bármiféle szellemről. Ha soha nem lett volna a szellemi világban, akkor egyáltalán nem beszélne a szellemről.

Tudják, valamikor az emberek egyáltalán nem beszéltek annyit a halál utáni életről, mint ma némelyek, de sokat beszéltek a születés előtti életről. A régi időkben sokkal többet beszéltek arról, mi volt az emberrel azelőtt, mielőtt hús és vér lett. Régebben sokkal fontosabb volt az emberek számára arra gondolni, hogy mielőtt földi emberekké váltak, lelkek voltak. Nos, a földi emberiség kifejlődéséről még alig beszéltem önöknek, de a feltett kérdéssel kapcsolatban ma érinteni fogom ezt a témát.

Ha, mondjuk, nyolc-tízezer évvel visszautaznánk az időben, akkor itt Európában vad életet találnánk. Európában akkor még igen vad élet volt. Viszont odaát Ázsiában nyolcezer évvel ezelőtt rendkívül fejlett volt az élet. Ázsiában (lerajzolja) volt egy ország, Indiának hívják. Itt van Ceylon szigete, feljebb a hatalmas folyó, a Gangesz, még feljebb a Himalája hegység. Itt Indiában, Ázsia területén, illetve valamivel India fölött, olyan emberek éltek, akik nyolcezer évvel ezelőtt rendkívül magasan fejlett szellemi életet éltek. Ma indiaiaknak hívjuk őket. Akkoriban ez a név még ismeretlen volt. De ma Indiának hívjuk az országot, ezért ezt a nevet használom. Ha mi visszamennénk, és megkérdeznénk ezeket az embereket, hogy nevezik saját magukat, azt felelték volna, hogy „mi az istenek fiai vagyunk”. Mert azt az országot jelölnék meg, ahol akkor voltak, mielőtt a Földre jöttek. Még maguk is istenek voltak, mert akkoriban az emberek, minthogy szellemiek voltak, isteneknek nevezték magukat. Arra a kérdésre, hogy mi lesz veletek, ha elalusztok, azt felelték volna: „Ha ébren vagyunk, akkor emberek vagyunk, ha elalszunk, akkor istenek.” Isteneknek lenni csak annyit jelentett, hogy másnak lenni, mint ébrenlétkor, vagyis inkább szelleminek lenni.

Ezek az emberek különösen fejlett kultúrával rendelkeztek, számukra nem volt olyan fontos, hogy a halál utáni életről beszéljenek, inkább arról az életről beszéltek, amelyben akkor éltek, mielőtt megszülettek volna – az istenek között töltött életről, ahogy mondták.

Napjainkban semmilyen külső forrás nem említi ezeket az embereket. Pedig természetesen tovább éltek – tudjuk, hogy még ma is vannak indiaiak –, és a sokkal későbbi időkben nagy költői műveket hoztak létre, amelyeket Védáknak nevezünk. A véda szó egyes számban „igé”-t jelent. Az ős-indiaiak azt mondták, hogy az ige isteni adomány, és a védákban azt írták le, amit a másik világról tudtak. Ebben az ősi korban sokkal többet tudtak, de a védákban az áll, ami könyvekből külsőleg tanulmányozható. Ezeket sokkal később jegyezték le, de még így is kiolvasható belőlük, hogy ezek az emberek még határozottan tudták: mielőtt az ember leszállt a Földre, a szellemi világban tartózkodott.

Nos, ha csupán hatezer évvel korábbra megyünk vissza az időben, akkor már egy kevésbé magasan fejlett kultúrával találkozunk. Indiában a kultúra lehanyatlott. Amit a tudósok ma indiai kultúraként leírnak, az már veszített eredeti nagyságából. Északabbra azonban (lerajzolja) – ez most Arábia – kifejlődött egy kultúra, ott, ahol később Perzsia alakult ki. Ezért ezt ős-perzsa kultúrának nevezem. Ez ugyan egészen másfajta kultúra volt, de rendkívül figyelemre méltó. Látják, hogy ha ehhez a régi indiai kultúrához visszamegyünk, ami tehát kétezer évvel ezt megelőzően itt élt (mutatja a rajzon), akkor ennél a régi indiai kultúránál mindenütt az jelent meg, hogy igen kevésre becsülték a földi világot. Mindig arra gondoltak, hogy a szellemi világból érkeztek a földi világba. Ezt nagyon pontosan tudták. A földi világot nem sokra tartották, a szellemi világot becsülték. Azt mondták, olyanok ők, mint akiket kitaszítottak, és ami a Földön van, az számukra egyáltalán nem különösebben fontos. A Föld bizonyos megbecsülése első ízben hatezer évvel ezelőtt jött létre, azon a területen, amit ma Perzsiának neveznek. Megbecsülték a földi életet. Annyira megbecsülték, hogy azt mondták: igen, a fény rendkívül értékes, de a Föld is értékes a maga sötétségével. Így alakult ki fokozatosan az a szemlélet, hogy a Föld éppen olyan értékes, és hogy küzd az éggel. Az ős-perzsák két-háromezer év alatt ezt a Földdel való égi harcot alakították ki mint olyan szemléletet, ami számukra különösen fontos volt.

Ha azután újabb időutazást teszünk, de csak három-négyezer évvel ezelőttre megyünk vissza, olyan területre érünk, ami Arábiától Afrika felé esik, ahol a Nílus folyik: Egyiptomba. Az egyiptomiak – azokhoz hasonlóan, akik Ázsiában inkább nyugat felé telepedtek le, Európához közelebb – még szívesebben éltek a Földön. Három-négyezer évvel ezelőtt ezek az egyiptomiak, akik úgyszólván az emberek harmadik fajtáját alkották, építették a hatalmas piramisokat. De amit mindenekelőtt tettek: tudtak bánni a Nílussal. A Nílust, amely minden évben elárasztotta a földeket a maga termékeny iszapjával, csatornákkal látták el úgy, hogy ezek az áradások minden irányban hasznosnak bizonyultak. Ezenkívül kialakították a geometriát és a földmérés tudományát. Az emberek egyre jobban megkedvelték a Földet. De minél inkább megkedvelték az emberek a Földet, annál kevésbé volt világos számukra, hogy a szellemi világból származnak. Mondhatnánk, ezt egyre inkább elfelejtették, mert egyre jobban megszerették a Földet, és ugyanilyen mértékben fontossá vált számukra az ember halál utáni élete.

A halál utáni élet természetesen korábban is bizonyos volt az ember számára, de az egyiptomiakat megelőzően nem gondoltak sokat a halhatatlanságra. Vajon miért? Mert magától értetődő volt számukra! Ha biztosak voltak abban, hogy a szellemi világból érkeztek és a fizikai testet csak magukra vették, akkor nem lehettek kétségeik afelől sem, hogy a halál után visszatérnek a szellemi világba. Az egyiptomiak viszont, akik már kevesebbet gondoltak arra, hogy ők a földi lét előtt a szellemi világban tartózkodtak, nagy félelmet éreztek a halállal szemben. Ez napjainkban is tapasztalható, nagy halálfélelem tulajdonképpen nem sokkal idősebb három-négyezer évnél. Az indiaiaknak és a perzsáknak nem volt halálfélelmük. Persze, ha az egyiptomiaknak nem lett volna szörnyű, vigasztalan halálfélelmük, akkor ma az angolok és mások nem tudnának egyiptomi múmiákat kiállítani a múzeumokban. Mert annak idején az emberek holttestét mindenféle kenőcsökkel és egyéb eszközökkel bebalzsamozták, és úgy helyezték el a koporsóban, úgy konzerválták, ahogy az ember az életben kinézett. Bebalzsamozták az embereket és múmiákat készítettek, mert úgy gondolták: ha az ember a testet összetartja, akkor a lélek is annyi ideig marad jelen, amíg a test a Földön. Megőrizték a testet, hogy a lélek ne szenvedjen semmilyen kárt – de mindezt tulajdonképpen a haláltól való félelmükben tették. Az egyiptomiak a halhatatlanságot szerették volna minden erővel kieszközölni a földi anyagból. Ugyanakkor még rendkívül sok mindent tudtak, ami később feledésbe merült.

A következő nép, amely bennünket különösen érdekel, Egyiptomtól valamivel északabbra élt, a mai Görögországban. A régi Görögország azonban egészen más volt. A görögök már majdnem teljesen elfelejtették a születés előtti szellemi életet. Csupán egyes emberek tudtak még róla valamit, elsősorban a magas rendű iskolákban, amelyeket misztériumoknak neveztek. Egészében véve azonban a görög civilizációban a születés előtti életet teljesen elfelejtették, viszont a görögök szerették legjobban a földi életet. Ezért Görögországban a Krisztus előtti negyedik évszázadban – látják, már a keresztény időszámításhoz közeledünk – megjelent egy filozófus, Arisztotelész, aki mindenekelőtt olyan nézetet vallott, amely korábban nem létezett. Azt hirdette, hogy nemcsak az ember teste születik meg akkor, amikor egy gyermek a világra jön, hanem az emberi lélek is. Az ókori Görögországban tehát felbukkant az a nézet, hogy az emberi lélek a testtel együtt születik meg, de mivel halhatatlan, ezért a halál után a szellemi világban tovább él. Ezt a sajátságos nézetet tehát Arisztotelész állította fel. Mivel a régi idők bölcsességét már elfelejtette, ezért kijelentette, hogy a lélek a testtel együtt születik meg. Ha azonban az ember meghal, a lélek megmarad, de úgy, hogy csak egy földi élet van mögötte. Örökké csak erre az egy földi életre tekint vissza.

Gondoljanak bele, milyen borzasztó nézet ez! Ha valaki a Földön valami rosszat tesz, akkor az egész örökkévalóságon át nem képes a hibáját jóvátenni, hanem mindig arra kell visszatekintenie, mindig azt a képet kell látnia, amit rosszul tett. Ez volt Arisztotelész nézete.

Aztán jött a kereszténység. A legelső évszázadokban a kereszténységet még valamennyire megértették. Minthogy azonban a Római Birodalom felvette a kereszténységet, és az Rómában megszilárdult, ott már egyáltalán nem értették. Egyszerűen nem értették meg.

Nos, a kereszténységben mindig is voltak zsinatok. Az egyház magas tisztségviselői összejöttek, és megállapították, melyek a hit fontos kérdései, amelyekben hinni kell. Kialakult az a nézet, hogy vannak pásztorok és vannak bárányok, és a pásztorok a zsinatokon megállapítják, mit kell a bárányoknak hinniük. A nyolcadik zsinaton a pásztorok megállapították a bárányok számára, hogy eretnekség azt hinni, hogy az ember születése előtt a szellemi világban élt volna. Arisztotelész régi nézetei tehát a keresztény egyház dogmájává váltak. Ezáltal az emberiséget arra kényszerítették, hogy ne tudja és egyáltalán ne is gondoljon arra, hogy az ember a maga lelkével szállt alá a szellemi világból. Ezt megtiltották neki.

Ha ma a materialisták azt mondják, hogy a lélek a testtel együtt születik és a testiséghez tartozik, akkor ez semmi más, mint amit az emberek az egyháztól tanultak. Az emberek ma azt hiszik, hogy ha materialisták, akkor kikerültek az egyházból. Nem, az emberek sohasem lettek volna materialisták, ha az egyház nem szüntette volna meg a szellemről való ismeretet. Mert a nyolcadik egyetemes zsinaton Konstantinápolyban az egyház éppen a szellemet törölte el, és ez a nézet azután az egész középkor folyamán fenn is maradt. Ma a szellemtudomány útján kell az embereknek ismét eljutniuk oda, hogy az emberi lélek már megvolt, mielőtt a Földön megjelent. Ez rendkívül fontos!

Aki követi a földi emberiség fejlődését, az világosan látja: eredetileg megvolt a tudás arról, hogy az emberek mielőtt lejöttek a Földre, egy szellemi életet éltek. Ezt csak fokozatosan felejtették el, és később a zsinat meg is szüntette.

Nos, tisztában kell lennünk azzal, mit is jelent ez. Gondolják el, hogy azok, akik az egyiptomiak koráig éltek, tehát a régi évezredekben, tudták: mielőtt leszálltak erre a Földre, a szellemi világban éltek. Nemcsak egy általános, elmosódott tudást hoztak magukkal a szellemi világról, hanem lehozták onnan azt a tudatot is, hogy ott más lényekkel élhettek együtt. Ráadásul magukkal hoztak egy erkölcsi ösztönzést is arra nézve, hogy mit kell tenniük a Földön. E régi emberek a következőket mondták: „Ahhoz, hogy tudjam, mit kell tennem, csak arra van szükségem, hogy emlékezzem arra, mi volt a születésem előtt.” Erkölcsi impulzusaikat hozták le a szellemi világból. Ha ebben a régi korban az embereket megkérdezték, mi a jó, vagy mi a rossz, akkor azt mondták: „Jó az, amit azok a lények akarnak, akik között földi születésem előtt éltem, rossz pedig az, amit nem akarnak.” Minden egyes ember ezt vallotta. Mostanra ezt elfelejtették az emberek.

Görögországban rendkívül érdekes dolog történt. Olyannyira elfelejtették, hogy létezik születés előtti élet, hogy Arisztotelész kijelentette: a lélek a fizikai testtel együtt születik meg. Az embereknek már sejtelmük sem volt arról, hogy a születésük előtt is éltek. Viszont azért valamit megéreztek erről az életről. Az, hogy az ember tud valamit vagy sem, az a valóságra semmilyen hatással nincsen. Nyugodtan mondhatom: itt mögöttem nincs asztal (hátralépés közben meglöki az asztalt), de azért az asztal ott van, akkor is, ha nem látom. A születés előtti élet is létezik, és bár az embereknek erről már nem volt tudomásuk, mégis érezték magukban. Görögországban ezt az érzést elkezdték lelkiismeretnek nevezni. Itt, a keresztény időszámítás előtti ötödik évszázadban jelent meg tehát először maga a „lelkiismeret” szó. Korábban ezt a szót nem ismerték. A lelkiismeret szó tehát úgy jött létre, hogy az emberek elfelejtették a születés előtti létet, a földi élet előtti létet, azt pedig, amit még erről magukban éreztek, ezzel a szóval fejezték ki. Mindez azóta is így maradt. Az emberek érzik magukban a születés előtti létet, de azt mondják: „Nos, ez persze így van, valahol lent létrejön és azután felnyomul – nem törődünk vele tovább.”

Látják, ez jó volt az egyháznak. Mert mi történt az egyház részéről? Korábban, amikor mindenki tudta, hogy lélekként élt a földre szállás előtt, az emberek azt mondták, erkölcsös az, amit korábbi életükből, a földi lét előtti életből tudnak. A görögök viszont már csak a lelkiismeretet érezték. Aztán jött az egyház, és igazgatni kezdte a lelkiismeretet. Magához ragadta a kezdeményezést, és kijelentette: „Ti nem tudjátok, mit kell tennetek. Ezt nem tudják a bárányok, ezt a pásztorok tudják!” Előírásokat léptettek hát életbe, és irányították a lelkiismeretet.

Csak arra volt szükségük, hogy egy zsinaton a szellemet kiiktassák, mert aztán azt, ami az ember szellemiségéből maradt, lelkiismeretként igazgatni lehetett. Az egyház tehát azt állította, hogy az emberből semmi sem volt, mielőtt a Földre lépett. „A lélek a testtel együtt születik. Aki ezt nem hiszi, az az ördögé. Mi viszont mint egyház, tudjuk, mi van a szellemi világban, és mit kell az embernek a Földön tennie.” Ily módon kerítette hatalmába az egyház a lelkiismeretet!

Ez az elképzelés még a 19. században is érvényre jutott, olykor egészen borzasztó módon. A 19. század harmincas-negyvenes éveiben élt Prágában egy ember, Smetanának hívták. Ez az ember egy katolikus egyházszolga fia volt, aki természetesen jámbor katolikus volt. Úgy érezte, hogy az embernek azt kell hinnie, amit az egyház előír, így a szellemi világról is annyit kell tudnia, amennyit az egyház mond. Nos, volt egy fia. Az emberek akkoriban igen becsvágyóak voltak, és gyermekeiket gimnáziumba küldték. A prágai gimnáziumokban azonban a 19. században tulajdonképpen nem túl sokat tanultak, alapjában véve igen keveset, és aki egyáltalán tanult valamit, abból pap lett. Az ifjú Smetanát tehát a gimnáziumban nevelték, s így nem csoda, hogy belőle is pap lett. Akkoriban Prágában és Ausztria többi részén is a magasabb iskolákban papok tanítottak. Smetana viszont eljutott oda, hogy amit tanulnia kellett, azt más könyvekben olvasta, nem azokban, amelyeket az egyház előírt, így lassan kétségei támadtak az egyik dogmával kapcsolatban. Azt mondta magában: „Tulajdonképpen mégis borzasztó, hogy az embernek meg kell születnie, le kell élnie az életét, aztán meghal, és mivel komisz fickó volt, örökké azt kell néznie – az egyház ezt megfelelő képekkel ecsetelte –, amit komisz fickóként a Földön tett, és soha nincs lehetősége, hogy ezt kijavítsa.”

Ez a férfi, Smetana, egy rendházban élt. Ahogyan azonban tanár lett, túl szűk lett számára a rendház, ezért egy világi lakásba költözött, egyre többet olvasta – akkoriban még nem voltak antropozófus könyvek – Hegel és Schelling könyveit és másokat, amelyek legalábbis valamilyen értelmes dolognak a kezdetét jelentették. Egyre inkább kétségei támadtak az úgynevezett „örökké tartó” pokolról, mert – Arisztotelész szerint – egy komisz fickó, ha átmegy a halálon, örökké a maga komiszságában él. Ebből jött létre a pokol, az örökké tartó büntetés tanítása, amit aztán az egyház zsinatilag megerősített. Ez a tanítás természetesen egyáltalán nem keresztény tan, hanem Arisztotelész tanítása. Nem igaz, hogy ez keresztény tanítás volna, a pokol tana Arisztotelésztől származik. Erről persze az átlagemberek mit sem tudtak.

Smetana számára azonban világos volt a helyzet. Elkezdett valami olyasmit tanítani, ami nem egészen egyezett meg az egyház dogmájával. Mindez éppen 1848-ban történt. Először kapott egy komoly figyelmeztetést, egy hosszadalmas, latinul írt levelet, amely számára azt jelentette, hogy bűnbánó módon vissza kell térnie az egyház kebelébe, mert a pásztorok óriási haragját vonta magára azzal, hogy a bárányoknak olyasmit tanít, amit nem a pásztorok írtak elő. Erre a latin nyelvű levélre még válaszolt, hogy képmutatásnak tartja, hogy mást mondjon, mint amiről meg van győződve. Erre kapott egy második latin nyelvű levelet, amelyben még komolyabban figyelmeztették. Mivel erre nem válaszolt, mert nem lett volna értelme, az egyik nap Prága összes templomában kihirdették, hogy egy igen fontos eseménynek lehetnek tanúi: egy eltévedt bárányt, aki ráadásul pásztorrá lett, az egyházból ki fognak zárni.

Azok közé, akiknek e fontos eseményről hírt adó cédulát szét kellett osztaniuk, az az egyházi szolga is odatartozott, az idős Smetana, az apa. Ő buzgó katolikus maradt. Elgondolhatják, mit jelentett az, hogy egész Prágát összehívták, hogy a Smetana-fiút elítéljék, hogy örökre kizárják az egyházból, és az apának magának kellett az erről szóló cédulákat osztogatnia. Prágában a templomok soha nem voltak még annyira tele, mint ezen a napon. Prága minden temploma zsúfolásig megtelt, és minden szószékről kihirdették, hogy a hitehagyott Smetanát az egyházból kiközösítik.

Ennek az lett a következménye – a tüdőbaj csírája már természetesen benne volt a családban –, hogy először a nővére halt meg bánatában, aztán az idős apa, majd rövid idő múlva maga Smetana is. Mindez elsősorban azért történt így, mert Smetana a maga felfogásának megfelelően nem hirdette tovább a pokol örökkévalóságát.

Mindez összefügg az emberiség lelkiismeretének fejlődésével. Mert az, amit az ember megtartott a földi lét előtti életből, az benne él, lelkiismeretként szólal meg benne. A lelkiismeretről tehát azt mondhatjuk, hogy nem a Föld anyagából jött létre. Gondolják csak meg, hogy valakinek van egy erőteljes kívánsága. Testének anyagai, a Föld anyagai ösztökélik úgy, hogy ez a kívánsága létrejön. Ámde ekkor azt mondja neki a lelkiismeret: „Ezt a kívánságodat le kell győznöd!” Ha az ember lelkiismerete is a testből származna, az olyan volna, mintha valaki előre is, meg hátra is akarna menni egyszerre. Értelmetlen dolog azt mondani, hogy a lelkiismeret a testből származik. Éppen azzal van összekötve, amit lehoztunk a Föld előtti létből, a szellemi világból, amikor leszálltunk a Földre. A lelkiismeret a szellemi világból származik. Ez a tudás a földi ember számára veszendőbe ment, és az olyan embereknél, mint Smetana, ahogy ezt elmeséltem, a 19. században a pokol kérdésénél újra felmerült. A lelkiismeret az emberhez tartozik, önmagában hordozza. Mit segítene a lelkiismeret, amit az ember magában hord, ha a halál kapuján áthaladva örökké azt kellene néznie, hogy milyen komisz fickó volt? Semmit sem segíthetne, nem lenne jelentősége.

Azt kell tehát mondanunk, hogy az emberben benne él a lelkiismeret. A lelkiismeret az, amit a szellemi világból a földi életbe magunkkal hozunk. A lelkiismeret azt mondja: „Ezt és ezt nem kellene megtenned.” A földi ember ehhez képest azt mondja: „Ezt meg akarom tenni, ezt szeretném.” A lelkiismeret amiatt mond mást, mert az az örök emberből származik. Miután az ember a fizikai testét leveti, akkor veszi csak észre: „Te magad vagy az, ami a lelkiismeretedben mindig is megszólalt. Csak nem vetted észre földi életed folyamán. Most átmentél a halálon. Most a tulajdon lelkiismereteddé váltál. A lelkiismeret most a te tested. Korábban nem volt lelkiismereted. Most megvan a lelkiismereted, amivel tovább élsz a halál után.”

A lelkiismerethez azonban az akaratnak is hozzá kell járulnia. Mindazok a dolgok, amelyeket elmondtam, megtörténtek. A görögök elfelejtették a Föld előtti létet. Az egyház dogmává emelte, hogy az embernek nem szabad hinnie a születés előtti létben. A lelkiismeretet folyamatosan félreértették. Ez mind meg is történt. Természetesen mindig, a középkorban is éltek nagy tudósok, de ők is annak a tételnek a befolyása alatt álltak, hogy születés előtti élet nem létezhet. Az egyház megtiltotta, hogy az emberek higgyenek ebben.

Ez a kettősség jellemezte például Aquinói Tamást, aki 1225 és 1274 között élt. Mint katolikus pap, alkalmazkodnia kellett ahhoz, amit a katolikus egyház előírt. Ugyanakkor nagy gondolkodó volt. Abban a vonatkozásban, amit ma elmondtam önöknek, azt kellett mondania: „Ha az ember meghal, akkor az egész örökkévalóság folyamán csak a földi létére tekint vissza, semmi másra. Ezt tekinti át.” Mit tett tehát Aquinói Tamás? Úgy írta le az embert, hogy annak csak az értelme van meg az örökkévalóságban, akarata nincs. Az embernek át kell tekintenie életét a halál után, de semmin sem tud már változtatni. Aquinói Tamás így a középkor legnagyobb arisztoteliánus gondolkodója volt, minthogy kijelentette: „Ha valaki valami rosszat tesz a Földön, örökösen azt a rosszat kell látnia; ha valami jót, akkor örökké azt a jót. Csak az ismeretet viszi magával a lélek, az akaratot nem.”

Ez az állítás persze nem felel meg a valóságnak. A valóságnak az felel meg, hogy bár a halál után visszatekintünk arra, mi volt a jó és mi a rossz, az ember azonban akaratát és egész lelki erejét megtartja, hogy változtathasson. Amikor az ember áttekinti, hogyan is folyt le az élete, akkor a szellemi világban él, és látja, minek kellett volna másképpen történnie. Tőle magától indul ki az az impulzus, hogy újra le akar születni, hogy a dolgokat megfelelően kijavítsa. Természetesen újra hibák keletkezhetnek, de mindig jön egy következő élet, és az ember a folyamatos fejlődés során végül elér egy célt.

Ami Aquinói Tamás számára még kényszer volt a középkorban – hogy csupán a megismerésben higgyen és az akaratban ne –, abba a 19. század embere már belebetegedett, ahogy Smetana is. Hozzátehetjük persze, hogy a 19. században mások is megjelentek, akik dühödten fordultak a megismerés ellen. Mindez a pokol dogmája miatt következett be, csakhogy az emberek ezt nem látták át. Schopenhauer például dühödten fordult a megismerés ellen, és mindent az akaratnak tulajdonított. Igen, de ha az ember mindent az akaratnak tulajdonít, akkor ez az akarat tudatlan és ostoba lesz. Ezért Schopenhauer az egész világteremtést az ostoba akaratnak tulajdonította. Nos, akik gondolkoznak, akkor azok olyan szörnyű belső konfliktusokba keverednek, mint a prágai Smetana. Sokan voltak ilyenek, ez csak egy kiragadott példa, amelynek nehézségeit leírtuk.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberi lelkiismeret a születés előtti lét öröksége. A lelkiismeretben a szellem szólal meg. Ami földi létünk előtt bennünk volt, az belemerül a húsba, és a lelkiismeretben szólal meg. Amikor aztán elhagyjuk majd a testet, a lélek a lelkiismeretben tovább beszél hozzánk a halál után, de nem ájultan, hiszen akarattal fog rendelkezni – folytonosan tevékenykednie kell, hogy amit tettünk, azt kijavíttassa velünk.

Látják, ez a különbség az antropozófia és minden olyasmi között, amit például ma a keresztény dogmatika magában foglal. A keresztény dogmatika nem ismeri az emberi léleknek azt a belső erejét, amely teremteni tud, hanem azt vallja, hogy ha az ember meghal, akkor örökké arra tekint vissza, amit földi élete során tett, mert a lélek egyetlen földi életben kapcsolódik csak össze a testtel. Így tehát ha ezt sematikusan ábrázolni akarjuk, azt kell mondanunk: ha az embernek csak egy földi élete van és ez a lélekkel kezdődik, akkor ha az ember meghal – itt van a születés, itt van a halál –, lelki élete az egész örökkévalóságra kiterjed (lásd az ábra felső részét).

Ez a lelki élet az egész örökkévalóságra kiterjed: csak a megismerésnek, csak az értelemnek kell folyton, az egész örökkévalóságon át a földi lét tökéletlenségét szemlélnie, mert az értelem együtt születik meg a földi lét fizikaiságával. Az első materialista az volt, aki ezt a dogmát felállította, tehát maga Arisztotelész.

Nos, az antropozófia úgy véli, hogy nemcsak egy földi élet van, hanem több, egymásra következő. Az ember a korábbi földi életéből mindig megőriz valamit, amit ugyan nem ismer pontosan, de benne rejtőzik: ez pedig a lelkiismeret. Ha most a testét elhagyja, lelkiismeretében tovább él. Ez itt (az ábra alsó része, piros) a következő születésig a tiszta lelkiismeret. Most (a következő kör) a lelkiismeret újra hallatja a hangját, újra szól hozzánk (a következő piros rész), a külvilágban él, újra jelen van. Az ember maga az, aki mindig megteremti a maga új életét a Földön. És természetesen nagyon bosszantja azt a tanítást, amelyik semmit sem tulajdonít az embernek, hanem olyasminek akarja tekinteni, mintha csak teremtmény volna. Nem csupán teremtmény, hanem teremtő erő van benne. Az antropozófia és a többi nézet között éppen az a különbség, hogy az antropozófia a maga kutatásai alapján azt állítja: ez a teremtő erő megvan az emberben, az ember maga is teremtő lény! Nem csupán megteremtették, hanem ő maga is teremtő. És a leginkább teremtő részéhez tartozik a lelkiismeret, mert ez az, ami szent örökségként megmaradhat bennünk a születés előtti létből, és amit magunkkal viszünk, amikor átmegyünk a halálon.

Az, amit a modern tudomány még mindig az egyház örökségeként hirdet – és éppen ezen a ponton kell valóban világosan látnunk! –, az egyrészt logikus, másrészt materiális. A Rómából származó dogmákat északi népek átvették. A német nyelvben azonban egészen más úton még maradt valami a régi szellemi tudásból, csak nem ismerik fel. Ez rendkívül figyelemre méltó, hiszen nyomon követhető, hogyan függ össze az ember a nagy világeseményekkel.

Ha az ember ma megnézi az ázsiai földrész országait és tájegységeit – például Szibériát –, azt találja, hogy azok nagyon kevéssé lakottak, de valamikor sokkal népesebbek voltak. Sok folyó volt arrafelé, igen nagy folyók. Szibéria olyan tájegység, amelyik lassanként kiszáradt, felemelkedett, és az emberek nyugatra húzódtak onnét, Európa felé. A népvándorlást Szibéria kiemelkedése indította el. Ezen a módon számos képzet került át Európába, más úton. Ezek a képzetek Ázsiában alakultak ki, és az európai nyelvekben tovább éltek. Ezért azt kell mondanunk: minél nyugatabbra megyünk, annál kevésbé van jelen a lelkiismeret fogalma. De éppen a lelkiismeret szó mutatja, hogy azok körében, akik a lelkiismeret szót alkották, élt egy érzés arról, hogy valami el van rejtve az emberben. Mert mit is jelent tulajdonképpen a „lelkiismeret” szó? Azt jelenti, amit éppen az imént mondtunk: a születés előtti lét öröksége, az, ami az emberben megmaradt. De mit jelent maga a szó? Ha a földi létet nézzük, azt mondhatjuk, hogy azok az események, amelyek két-három év múlva fognak történni, bizonytalanok, de az emberben van egy szellemi rész, ami földi léte előtt is jelen volt és földi léte után is vele marad – ez biztos. Nos, a lelkiismeret szó a biztonsággal függ össze (a németben „gewiss” = biztos, „Gewissen” = lelkiismeret – Ford.). Ez a legbiztosabb, ami adódhat. Így tehát a lelkiismeret szó már maga utal arra, ami az emberben örök. Igen jelentős dolog, hogy a lelkiismeretnek valami más a tartalma, mint például a francia „conscience” (tudat, lelkiismeret – Ford.) szónak vagy a hasonlóknak a nyugati területeken. A „conscience” – „con” + „science” – tulajdonképpen „összes tudást” jelent, azt, amit az emberek az idők során összehordtak a földi tudásból. Ami azonban lelkiismeretként él az emberben, és amit ezzel a szóval jelölünk, az a legbiztosabb dolog, ami csak létezhet; amely nem határozatlan, hanem teljesen biztos. Teljesen biztos, hogy a földi ember nemcsak egy halál utáni létben hisz – tehát abban a szemléletben, amit Arisztotelész és az egyház hívei vallanak –, hanem akaratot is kifejleszt, hogy egyre jobbá és jobbá alakítsa a Földet, és szellemileg jobbá és jobbá tegye, tehát az akarat éppen úgy él a halál után, mint az ismeret. Aquinói Tamásnál csak a puszta ismeret élt tovább. Nekünk azonban tisztában kell lennünk vele, hogy az akarat is tovább él.

Látják, uraim, így van ez: nem kell lekicsinyelni egy olyan nagy tudóst, mint Aquinói Tamás, csak mert évszázadokkal ezelőtt azt tanította, amit. Más dolog azonban, ha Aquinói Tamás a 13. században azt tanította, amit akkor tanítani lehetett, és más, ha ma – ahogy ez Párizsban történt – Tamás-társaságot alapítanak, hogy ugyanazt tanítsák, amit akkoriban tanítottak, és ha 13. Leó pápa a 19. században a katolikus egyház minden papjának és tudósának megtiltja, hogy mást mondjon, mint amit Aquinói Tamás tanított a 13. században. Ma Tamás már nem ezt mondaná! Két tanítás áll tehát egymással szemben: a párizsi Tamás-társaságé, amely az embereket a múltba akarja visszavezetni, és az antropozófia, amely azt tanítja, ami korszerű, hogy milyen a jelenlegi ember. Ha az ember olyasmit vizsgál, mint a lelkiismeret, mindenekelőtt fontos, hogy abban az bukkan fel, ami az emberben örök. Az örökkévalót azonban nem tudjuk jól megérteni, ha nem tudunk belelátni a születés előtti létbe, ha pusztán csak arra tekintünk, ami tulajdonképpen az egyiptomi kor óta mint a földi lét utáni élet, mint az úgynevezett „halhatatlanság” van jelen.

Láthatják, uraim, csak három-négy évezreddel ezelőtt kezdtek el az emberek beszélni arról, hogy halhatatlanok, tehát hogy a lélek nem hal meg úgy, mint a test. Korábban azt mondták, hogy a lélek nem úgy születik, ahogy a test. Volt egy szavuk, amit ma születetlenségnek kellene neveznünk. Ez volt a dolog egyik oldala, és a halhatatlanság volt a másik. Még a nyelvnek sincs ma másik szava, csak a halhatatlanság. A születetlenség szót újra el kellene fogadnunk. Akkor azt mondhatnánk: a lelkiismeret az emberben az, ami nem születik és nem hal meg. Ekkor fogjuk csak a lelkiismeretet helyesen értékelni! Mert a lelkiismeretnek csak akkor van jelentősége az ember számára, ha azt helyesen tudjuk felfogni.

A következő alkalommal innen folytatjuk.

14. előadás – Tüdő-ismeret és vese-ismeret – Dornach, 1923. július 28.

Jó reggelt, uraim! Felmerült még valamilyen kérdés önökben?… Ha nem, akkor szeretnék még valamit elmondani, ami kapcsolódik az előzőekhez, hogy lássák, hogyan találjuk meg úgyszólván minden oldalról annak a bizonyítékát, hogy az emberi fizikai organizmust, a fizikai testet áthatják a lelkiek. Ma az emberi vérkeringést szeretném egy bizonyos szempontból megvizsgálni. Tudják, hogy az emberi testet átjárja a vér, ami az erekben folyik. A vér a tüdőből, ahol a légzéssel oxigént vesz fel, a vérereken keresztül a szívbe jut. A szívből szétárad az egész testbe – ilyenkor a színe piros –, s miután végighaladt a testen, kékesre színeződik. Ezután ez a kékes vér újra visszajut a szívbe és a tüdőbe, ahol is az oxigéntől újra pirossá válik. Ez a körforgás zajlik tehát a testben.

Most abból indulunk ki, hogy a vér a testet átjárja, keresztülfolyik rajta. Nézzük egyszerűen egy folyadék körforgását! Képzeljék el, hogy van egy kerek csövünk.

Ebbe a kerek, átlátszó csőbe teszünk egy piros folyadékot. Természetesen ha ilyen csövünk van, akkor amennyiben a folyadékot mozgásba akarjuk hozni, egyfajta pumpát kell alkalmaznunk. Gondoljuk el tehát, hogy itt van valamilyen pumpa (nyíl), amellyel a folyadékot mozgásba hozzuk. Ha a csövet fent nyitva hagyom, akkor a folyadék kispriccel. Ezt azonban nem szeretném, ezért fent hozzátoldok egy másik csövet. Most a folyadékot mozgásba hozom úgy, hogy örvényleni kezdjen, folyamatosan körbeáramoljon; el tudják ezt képzelni? A folyadék körbeáramlik. Nos, gondolják el: ha a folyadékot itt egy pumpával körbehajtom, akkor ezen a helyen, itt fent valamennyi folyadék felemelkedik. Ha keringetjük, akkor éppen csak egy kicsit megy fel. Ha nagy erővel pumpálunk, akkor a folyadék magasabbra jut, ha csak gyengén nyomjuk, akkor kisebb erővel emelkedik a magasba. A folyadék szintemelkedésével megmérhetem a nyomást, amely az örvénylő folyadékban van.

Valami hasonlót lehet az emberi vérrel is tenni. Ha valahová egy érbe egy ilyen csövet elhelyeznek, akkor a vér egy kicsit felfut benne. Tehát valamelyik érbe belehelyezek egy csövecskét, nem mindegyikbe. Gondolják el, hogy itt van valamilyen ütőér, például a karban, ahová egy ampullaszerű csövecskét teszek, így a vér egy kis darabon belefolyik az érből a csövecskébe. Ez a csövecske is olyan, hogy az embertől függően, a vér szintje magasabb vagy alacsonyabb. Vannak, akiknél ez a vér a csövecskében igen magasra szökik, másoknál alacsonyabbra. Ebből tehát az következik, hogy az emberek vérnyomása különböző, mert azt a nyomást nézzük, ami a csövecskében mutatkozik. Ha tehát a vérnek az erekben erősebb a nyomása, akkor a csövecskében magasabbra emelkedik a vér, ha pedig gyengébb, akkor alacsonyabbra.

A materialisták úgy képzelik, hogy az embernek is szüksége van egy pumpára, hogy a vért keringtesse. Amit most felrajzoltam önöknek, az csupán egy külső szerkezet. A valóságban az emberi testben egyáltalán nincs ilyen pumpa, és a szív sem az. Az embernek nincs pumpája, a vért valami egészen más mozgatja. Ezt szeretném én ma tisztázni önökkel. Mindenekelőtt azonban azt szeretném, ha belátnák, hogy az a véroszlop, amelyen keresztül a vérnyomást mérjük, különböző magasságú. Az egészséges embernél van egy bizonyos magassága, mondjuk harminc és negyven év között körülbelül 120-140 mm magas. Ha ez a folyadékoszlop – a magasságát úgynevezett manométerrel lehet mérni – például csak 110 mm magas, akkor az illető beteg. Ha 160 mm magas, akkor is beteg. Ha 160 mm magas, akkor magas vérnyomásról van szó, azaz ilyenkor a vérnek a testben nagyon erős a nyomása. Ha csak 110 mm magas, akkor alacsony vérnyomásról beszélhetünk, ekkor a vér nyomása túl gyenge. Márpedig a testünknek mindig egy meghatározott vérnyomásra van szüksége. A vér nyomásának egy bizonyos erősségűnek kell lennie. Vérnyomásunk teljesen betölt bennünket. Ha felmászunk egy kellően magas hegyre, akkor a levegő ott ritkább, és ebből adódóan a test belső nyomása felerősödik. Ha ez olyan fokot ér el, hogy a vér a pórusokon keresztül szivárogni kezd, kialakul az úgynevezett hegyi betegség. Ebből is láthatják, hogy egészen meghatározott vérnyomásunknak kell lennie.

Nézzük meg mindenekelőtt azokat az embereket, akiknek alacsony a vérnyomásuk! Ezek általában rendkívül gyengék, fáradékonyak, sápadtak és sokat szenvednek az emésztésükkel. Belsőleg tompák, testi funkcióik nem működnek megfelelően, és fokozatosan romlik az állapotuk. Az alacsony vérnyomás tehát az embert fáradttá, gyengévé, beteggé teszi.

Most pedig nézzük azokat, akiknek magas a vérnyomásuk! Néha egészen sajátságos jelenségek lépnek fel náluk. Látják, ha az ember egy ilyen dolgot belehelyez a bőrbe – itt elöl hegyesnek kell lennie –, ha ezt elhelyezi és magas lesz a vérnyomása, akkor biztos lehet benne, hogy a veséi megromlanak. A vesék elkezdik véredényeiket – tehát az ereket, mindazt ami a vesében van – úgy alakítani, ahogy azt nem kellene. Duzzanatok keletkeznek, meszet raktároznak el; elkorcsosulnak, ahogy mondani szokták. Nem azt a formát veszik fel, amelyet tulajdonképpen kellene. Ha a magas vérnyomásban szenvedő embernek a veséjét halála után szétvágjuk, tapasztalhatjuk, hogy az teljesen tönkrement.

Most megkérdezhetjük, hogyan jön létre mindez. Ez az összefüggés a vérnyomás és a vesebetegség között a materialista gondolkodású ember számára teljességel homályos. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a bennünk lévő vérnyomásban az asztráltest él, amiről mint az ember érzékfeletti testéről beszéltem. Egyáltalán nem igaz, hogy az asztráltest valamilyen szubsztanciában, valamilyen anyagban él, hanem egyfajta erőben – a vérnyomásban –, és akkor egészséges, ha a vérnyomás megfelelő, tehát a középkorú embernél 120 és 140 mm közötti. Ha a vérnyomás megfelelő, akkor felébredéskor asztráltestünk beleszáll fizikai testünkbe, jól érzi magát benne, és mindenfelé kiterjed. A megfelelő vérnyomás a testben tehát körülbelül 120 mm – ekkor az asztráltest a vérnyomásban megfelelően kiterjed, felébredéskor pedig a fizikai test minden részébe be tud hatolni. Ébrenlétünk idejére – normális vérnyomásnál – az asztráltest mindenfelé kiterjed.

Az asztráltest idézi elő, hogy szerveink mindig a megfelelő formát, a megfelelő alakot kapják meg. Ha folyton csak aludnánk, tehát az asztráltest mindig kívül lenne, ahogyan alváskor, akkor szerveink nagyon hamar elzsírosodnának. Nem a megfelelően alakulnának. Azért van szükségünk az asztráltestre, hogy étertestünket ösztönözze, hogy szervezetünk egészséges legyen, és mindig a megfelelő alakot vegye fel. Az asztráltestnek tehát mindig meg kell találnia a megfelelő vérnyomást, hogy ki tudjon terjedni.

Képzeljük azt el, hogy valaki bemegy egy szobába, és ott nem levegő lenne, hanem szénsav. Az illető elpusztulna, mert nem tudna lélegzeni. Egy olyan testben, amelyben nincs megfelelő vérnyomás, az asztráltest és az én nem tud élni. Ezeknek a testeknek alváskor mindig újra el kell távozniuk. Képzeljük el, hogy valakinek túl alacsony a vérnyomása. Ha a vérnyomás túl alacsony, akkor felébredéskor az asztráltest nem tud rendesen visszatérni, belépni a fizikai testbe. Ekkor, mivel kevés benne az asztrális tevékenység, az ember olyasmit érez a testében, mint valami folyamatos kisebb ájulást. Alacsony vérnyomásnál tehát az ember mindig egy kisebbfajta ájulást érez, ennek következtében meggyengül, és szervezete nem tud megfelelően felépülni, mert azt mindig újra kell építeni. Azt mondtam önöknek: a szervezetnek minden hét évben meg kell újulnia. Ezért aztán az asztráltestnek mindig tevékenynek kell lennie.

Most pedig képzeljük el, mi történik akkor, ha a vérnyomás túl magas. Ha emlékeznek, egyszer azt mondtam: ha a levegőben más lenne az oxigén és a nitrogén összetétele, akkor életünk rosszul folyna le. A levegőben 79% nitrogén van, és a maradék legnagyobb része oxigén. Tehát a levegőben kevés oxigén van. Ha több lenne benne, akkor már húsz évesen aggastyánok lennénk – gyorsan megöregednénk. Az asztráltesttől függ, hogy a fizikai test korán vagy későn öregszik-e meg. Ha a vérnyomás túl magas, akkor az asztráltest szívesen marad a fizikai testben. Ez az ő igazi eleme, a vérnyomás. Ilyenkor egészen mélyen ül a fizikai testben. És mi ennek a következménye? Az, hogy harminc éves korunkra már olyan veséink lennének, mint egyébként csak hetven éves korunkban. A magas vérnyomás következtében túl gyorsan élnénk. Minthogy a vesék nagyon érzékeny szervek, korán elkorcsosulnak. Az öregedéssel együtt jár, hogy az ember szervei egyre inkább elmeszesednek. Ha tehát a vérnyomás túl magas, akkor az érzékeny szervek túl korán elmeszesednek, és olyan vesebetegség lép fel, amely tulajdonképpen annak a jele, hogy az ember túl hamar öregedett meg – az érzékeny vesék már az illető fiatal korában úgy alakulnak, mintha már öreg volna.

Nos, uraim, ez az egész magyarázat azt mutatja, hogy az ember fizikai testében van valami, amit asztráltestnek neveztem, és ami éjjel kiemelkedik belőle. S azt is mondhatjuk: az ember azokban az erőkben él, amelyek a testében kifejlődnek. Az erőkben él, nem a szubsztanciában, nem az anyagban.

Ezért fordulhat elő, hogy az olyan jelenségekkel szemben, mint amiket most elmondtam, mennyire tehetetlen a materialista tudomány. Nem tudja, hogy miről van szó. A könyvekben mindenütt azt találják: a magas vérnyomásnál mindig attól kell tartani, hogy az illetőnél vesebetegség lép fel. De hogy tulajdonképpen mi az összefüggés a magas vérnyomás és a vesebetegség között, azt a könyvekben nem tudják megmagyarázni. Valójában mindez azt jelenti, hogy a materialista tudomány hívei nem akarják tudomásul venni, hogy az emberben valami érzékfeletti, valami szellemi-lelki is jelen van. Ezt nem akarják elfogadni.

E nélkül azonban ezt a dolgot nem lehet megérteni. Ez okozza azt, hogy az emberek ma úgy állnak a világban, hogy nem értenek belőle semmit. Mert a manapság lépten-nyomon megjelenő külső dolgok, a világban elharapódzó nyomorúság, a következő időkben még sokkal erőteljesebben jelentkeznek majd, éppen azért, mert az emberek a gondolataikba semmiféle szellemiséget nem akarnak felvenni – ehhez először a dolgokat meg kellene ismerniük. A nyomorúság abból adódik, hogy az emberek nem akarnak tudni az igazságról! Márpedig ha nem hatolnak bele a szellemibe, akkor a valóságról sosem fognak tudomást szerezni. A 19. század folyamán úgy alakultak a dolgok, hogy az embereknek csak a külsőségeket tanítják meg. Egyáltalán nem látnak rá a szellemiségre, a lelkiségre, semmit sem értenek meg belőle. Az emberek úgy jönnek-mennek a világban, hogy sejtelmük sincs a szellemiség és a lelkiség világban való jelenlétéről.

Látják, uraim, ebben a pillanatban valami rendkívül fontos dolognak lehetnek a részesei. Ha hosszú idő múlva az emberek a körülmények hatalma folytán a dolgokat elkezdik újra szellemileg nézni, akkor azt mondják majd, hogy a 20. század elején valami roppant fontos dolog játszódott le az emberiség történetében. Mindaz, amit ma el lehet mondani a régi háborúkról, korántsem olyan jelentős, mint ami itt és most köröttünk zajlik. Néha egészen hihetetlen, hogy az emberek egyáltalán nem jönnek rá, hogy ezek a háborúk, ahogy a történelemkönyvekben le vannak írva, tulajdonképpen csekélységek ahhoz képest, ami 1914-től a mai napig lejátszódott. Nem nagy dolgok, amiket a történelem leír, mindazzal szemben, ami korunkban az emberek között végbement. Annak érdekében, hogy beláthassuk, miről is van szó, mélyen bele kell tekintenünk a valóságba. Ezt azonban az emberek nem teszik meg.

Felhívtam például a figyelmet arra, hogy a burgonya csak egy bizonyos időszakban került át Európába. És ha ma megkérdezik, mit esznek legtöbbször az emberek? Burgonyát! Ha pedig valahol azt látják, hogy éheznek, rögtön arra gondolnak, hogyan lehetne burgonyához juttatni az éhezőket. Ma az emberek úgy veszik magukhoz a burgonyát, mintha az mindig is itt termett volna. Pedig ha ötszáz évvel ezelőtt éltek volna, még nem ehettek volna burgonyát Európában, mert az itt még nem volt ismert. Akkoriban valami egészen mást ettek volna. Ha azonban az ember tudja, hogy minden a szellemiségtől függ, akkor azt is tudja, hogy a burgonyaevés vagy nem-evés is a szellemiségtől függ. És ahogy ez igaz a burgonyára nézve, úgy igaz minden másra nézve is.

Az utóbbi évszázadokban borzasztóan sok minden változott meg az emberiség történetében – és ezekről minden el is olvasható az elméleti írásokban, amelyeknek sajnos semmi értékük sincsen. Mert fel lehet állítani mégoly szép teóriákat is – rousseau-i teóriát, marxista teóriát, leninista teóriát, amit csak akarunk –, ezek mind kiagyalt gondolatok maradnak, amikkel az ember nem tud mit kezdeni, ha közben semmi szellemivel nincs tisztában. A gondolatoknak akkor van értékük, ha az ember kezdeni tud velük valamit. Mindazok az uraságok, akik ezeket a szép elméleteket felállították, valójában teljességgel tudatlanok voltak. Korunk ismertető jegye, hogy az emberek teljesen tudatlanok. Teóriákat akarnak felállítani arról, hogy miként lehetne a Földet Paradicsommá tenni, ugyanakkor még azt sem tudják, milyenné válik a test, ha az ember burgonyát fogyaszt. Ha tudnák, mennyire fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy az emberek mennyire nem képesek arra törekedni, hogy valamit tudjanak! A nagy tömegek ezt persze nem tudják, mert elhitetik velük, hogy az, amit az egyetemi urak tudnak, az úgy helyes. Aztán népiskolákat alapítanak, mert mindazt tudni akarják, amit a többiek. De épp azok, akiknek tudniuk kell valamit, akik foglalkozásukat a tudásnak szentelik, éppen azok nem tudják az igazságot. Ezért van az, hogy ma minden lehetséges dologról beszélnek, de alapjában véve semmit sem tudnak.

Természetesen a burgonya elterjedése nem az egyetlen a változások sorában; sok egyéb mellett csak azért említem éppen ezt, mert jellegzetes példa. Igen sok minden történt az utóbbi évszázadokban, ami, mondhatnánk, mintegy rázúdult a 20. század elejére. Ma valami olyasmire szeretnék utalni, ami különösen jelentős.

Először talán nevetni fognak a dolgon, pedig az teljesen komoly. Ha, ugye, ma egy fiatalember beiratkozik az egyetemre vagy a főiskolára, akkor rögtön beviszik a laboratóriumba. Akkor a sok lustálkodás közben azért tanulnia is kell, hiszen vizsgázni fog. Nagyjából el is tudják képzelni, hogy hogyan megy ez. Ha azonban visszamegyünk azokhoz az emberekhez, akikről legutóbb beszéltem, mondjuk, az ősi indiaiakhoz – emlékeznek rá, hogy miket említettem róluk –, ott ezeket az ifjakat, akiket tanítani akartak, nem vitték a laboratóriumba vagy a klinikára, hanem azt a feladatot kapták, hogy mindenekelőtt saját belső lényüket vizsgálják meg nagy türelemmel. Le kellett ülniük, a lábaikat egymáson keresztbe téve, tekintetüket pedig az orruk hegyére kellett irányítaniuk; nem tekintettek ki a világba.

Mi jött létre ezáltal? Természetesen ez már a hanyatlás időszakában volt. Ilyen emberek ma is vannak, itt Európában – az ősi indiaiakat utánozva igyekeznek belsőleg képezni magukat. Csakhogy így ma már nem jön létre semmi. Ezek a régi emberek azonban ezt tették – s ezáltal elzárták magukat a külvilágtól. Hisz, ugye, az ember az orra hegyén nem lát túl sokat… Ezzel csak a koncentrálást gyakorolja. Ha ráadásul járkálni sem járkál, hanem tehermentesíti a lábait, akkor a nehézkedést sem érzi. Ezek az emberek tehát a nehézkedést kikapcsolták, kikapcsoltak mindenféle érzéki benyomást, fülüket erősen betömték, és teljesen átadták magukat saját testüknek. A gyakorlásnak nem az volt az értelme, hogy az orruk hegyét nézzék, mert az nem kifejezetten érdekes, hanem hogy elzárják maguk elől a külvilágot. Ezáltal a légzésük, s következésképp a tüdejük teljesen megváltozott. Azáltal azonban, hogy a tüdejüket egy ilyen eljárással sajátos tevékenységre késztették, belsőleg képek merültek fel bennük, és így valóban egy bizonyos tudáshoz jutottak. Azután már elmondhatták a többieknek, hogy is vannak a dolgok – azáltal hogy ezt az eljárást alkalmazták, megtudták, mi történik például a növénnyel. Ma az ifjú egyetemisták megköszönnék, ha a fal mellett leültetnék őket, és folyton az orruk hegyét kellene nézniük. Ma ezt értelmetlenségnek tartanák. De hogy én külsőleg végzek kísérleteket, vagy az emberen kísérletezem, ez csak abban különbözik, hogy külsőleg az anyagot ismerem meg, ha pedig emberen végzek kísérleteket, akkor az embert. A régiek jobban ismerték az embert, mint ahogyan a maiak ismerik. Mit igyekeztek elérni elsősorban ezek az emberek? Azt, hogy a tüdejük más tevékenységet folytasson, mint egyébként az életben. Tüdejük egy bizonyos tevékenységre késztetése mint eszköz révén elérték, hogy a tüdő ösztönözze az agyat, úgyhogy ebben a régi korban tulajdonképpen a tüdő volt az, ahonnan az ősbölcsesség nagyszerű tudása származott.

Azt mondhatjuk: ha az emberben itt van a tüdő és a két tüdőlebeny között a szív, akkor ebben a régi, ős-indiai korban a tudás a tüdőtől a fej felé haladt.

Ez a tudás titka, vagyis hogy az emberi fej tulajdonképpen semmit sem tud tenni. A fej valójában nem sokat tud a világról, csak a belsőt tudja. Ha csak fejünk volna, és nem volna szemünk, fülünk, hanem pusztán egy minden oldalról lezárt fejjel rendelkeznénk, akkor önmagunkról igen sokat tudnánk, de a külvilágról semmit. A legfontosabb, ami pedig a külvilágból belénk áramlik, az a levegő. A levegő a fejet is ösztönzi, már orrunk útján is, de egészen finoman szemünk, fülünk útján is bejut mindenhová. A levegő az, ami a fejet mozgásba hozza. Azt mondhatjuk tehát: ha visszamegyünk ettől az évezredtől, amelyről legutóbb beszéltem, egészen hatezer-nyolcezer évvel korábbra, akkor azt látjuk, hogy ott az emberek erőteljesen foglalkoztak a légzésükkel azért, hogy tudáshoz jussanak. Tudták, hogy ha a levegőt más módon préselik bele a fejükbe, akkor tudáshoz, bölcsességhez jutnak.

Ma az ember csupán annyit tud, hogy ha a levegőt beszívja, akkor az élteti. Ezek a régi emberek azonban tudták, hogy ha a levegőt egy bizonyos módon szívják be – úgy, hogy közben az orruk hegyét nézik –, akkor az orrizmaikra nyomást gyakorolnak, a tudás pedig felhatol a fejbe.

Így volt ez az egész középkoron át, egészen a legutóbbi időkig. Négyszáz évvel Krisztus születése után azonban az emberek már nem tudtak semmit. A tudás elenyészett, de még a könyveikben megvoltak a hagyományaik. Ez a különbség a régi korok, illetve a között a korszak között, amely Krisztus után a 8-9. században vette kezdetét: a régi időkben az emberi fej birtokolta azt a tudást, ami később a könyvekben vált fellelhetővé. Ez a különbség. A régi iskolákban, amelyeket misztériumoknak nevezünk, nem törekedtek arra, hogy az összes tudást leírják, hanem az embereket úgy képezték ki, hogy azok képesek legyenek a saját fejükben olvasni. Ami kívül, a távoli légtérben volt, azt az ember leolvasta a fejéből, ha igazi tudós volt. A feje, mondhatnánk, igazi könyv volt, de természetesen nem ugyanabban az értelemben, ahogyan ezt a kékharisnyákról [tudálékoskodó nők] mondják, hanem a légzés következtében a fej olyasmivé alakult, amiből bölcsességet lehetett leolvasni.

Aztán elérkezett az a kor, amelyben az emberi fejeknek már nem volt többé értékük. Az emberek persze továbbra is ott hordták a nyakukon, viszont már üresek voltak, ezért mindent le kellett írni. Krisztus születésének idejében, illetve néhány évszázaddal korábban még nagyon sok minden le volt írva a régi bölcsességből. Ezeket az egyház elégette, mert nem akarta, hogy ez a régi bölcsesség, amely az emberi fejből származott, voltaképpen átszármazzon az utódokra. Az egyház tulajdonképpen gyűlölte a régi bölcsességet, ki akarta irtani azt. Az antropozófia ezzel szemben újra vissza akarja adni a fejet az emberek számára, hogy az ne pusztán üres edény legyen. Ez azonban olyasmi, amit az egyház szörnyen gyűlöl. Nos, láthatják, mennyire nem veszi szívesen. Az embernek ismét olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy tudjon valami olyasmit, ami a mai könyvekben egyáltalán nem található meg, ugyanis a régi tudást eltüntették, elégették, és az új, amit az emberek a könyvekben leírtak, csak a külsődleges dolgokról szól.

Mindaz, amit az emberek egészen a 19. századig gondoltak, tulajdonképpen csak a régi korok öröksége. Ezt, ha szabad így kifejeznem magam, a tüdő ösztönözte. Azt lehetne mondani, hogy tüdő-tudás volt. A fejet a tüdő, a légzés ösztönözte: tüdő-tudás volt.

A 19. században az emberek hatalmas természettudományos felfedezéseket tettek, viszont semmilyen új gondolatuk nem volt. A gondolatokat mind a régi időkből merítették. Tényleges gondolatok csupán az emberiség régi korszakaiban léteztek. A 19. században nagy felfedezések születtek, de az ember csak a régi gondolatokkal gondolkodott, azaz a régi tüdő-tudást alkalmazta. Nagyon mulatságosan hangzik, ha az ember azt mondja: „Igen, ti modern tudósok megvetitek a régi indiaiakat, akik keresztbe tett lábakkal ültek, és az orruk hegyét nézték, hogy bensőjükből gondolatokat hozzanak elő. Ezt ti már nem teszitek. Viszont a gondolataikat, amelyeket leírtak, felhasználhatjátok, hogy például röntgensugarakat találjatok fel és így tovább.” Az emberek tehát mindent a régi gondolatokkal fogtak fel.

A 19. század folyamán azonban az emberi tüdő teljesen alkalmatlanná vált arra, hogy a fej számára valamit is adjon. Nagy változáson ment keresztül, és sokkal fontosabbá vált az, amit a vesék jelentenek, azok a szervek, amelyek szorosan összefüggenek a szív tevékenységével. Az ösztönzés a tüdőtől azokra a szervekre helyeződött át, amelyek lejjebb fekszenek, és ezáltal az emberiségben nagyfokú zavarodottság jött létre.

A szellemi világ bizonyos módon még figyel a tüdőre. Amikor az embernek tüdő-tudása volt, belélegezte a levegőt, és ezen keresztül ösztönzést kapott a tudásra. Ma az emberek arra vannak utalva, hogy tudásukat a vesék ösztönzése révén kapják meg. A vesék azonban önállóan semmit sem adnak a fejnek. Az embernek először is meg kell erőltetnie magát úgy, ahogyan azt A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam. Itt azt kell mondanunk: igen, amíg az emberek még a tüdejüktől kaptak ösztönzést a fejük számára, sikerült tudáshoz jutniuk, mert a tüdőbe szellemiség áradt bele. A vesékbe csak öntudatlanul árad bele a szellemiség úgy, hogy az emberek erről mit sem tudnak, ha teljesen tudatosan nem hajtják végre azokat a szellemi gyakorlatokat, amelyeket A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben leírtam.

Mi történik, ha az emberek nem hajlandóak ezeket a dolgokat megtenni? Nos, uraim, mivel a tüdő többé nem képes ösztönzést adni a fejnek, az emberek teljes függőségbe kerülnek attól, amit csak a hasuk, a veséik útján tudhatnak meg. Éppen a 20. század folyamán, abban a korban, amelyben élünk, most történik meg az átmenet a tüdő-tudástól a vese-tudáshoz. A tüdő-tudásnak még volt szellemisége. A vese-tudásnak nincs szellemisége az ember számára, ha az ember ezt nem adja meg neki.

Az embernél tehát egy óriási változás ment végbe. Ez a változás az utóbbi két évtizedben zajlott le. Ilyen fontos dolog az emberi szervezetben még nem jött létre, vagyis hogy az egész megismerési apparátus átcsúszott a tüdőből a vesékbe. S minthogy az asztráltest a vesékben semmit sem talált, minden fejben egyfajta zavar, egy materialista ziláltság keletkezett.

Mit mondhatnánk tehát, ha ténylegesen valósághűen akarnánk ábrázolni azt, hogy miért vannak a 20. században annyian, akik nem ismerik ki magukat a világban? Miért nem tudták az emberek, mit is kezdjenek magukkal, s végül miért is keveredtek bele egy óriási háborúba? Mi történt itt tulajdonképpen? A középkorban és később is rendkívül sok ember ment el egy bizonyos zarándokhelyre, Lourdes-ba, esetleg más zarándokhelyekre, amelyek ezt utánozták, mert úgy hitték, hogy ha a lourdes-i vízhez jutnak, ez meggyógyítja őket. Csak a név változott meg: a 19. században a papság elhitette az emberekkel, hogy Lourdes-ba kell menniük, hogy egészségesek legyenek, az újabb időkben pedig az orvosok hitetik el az emberekkel, hogy Karlsbadba, Marienbadba vagy Wiesbadenbe kell menniük.

Tulajdonképpen mire megy ki mindez? Arra, hogy az orvosok azt mondják az embereknek: „Kedves betegeim, az önök veserendszere nincs rendben, önöknek lehetőleg wiesbadeni, karlsbadi vagy marienbadi vizet kell inniuk – ez mind keresztülmegy a veséken –, ezt meg kell tenniük.” Sokak egészségügyi állapota abban állt tehát, hogy télen a veserendszerükre hagyatkoztak, és a vesetevékenység bennük gondolkodhatott, nyáron viszont szükségesnek találták – mert ez tulajdonképpen nem megy szellemi ösztönzés nélkül, ezt azonban nem akarták –, hogy Karlsbadba, Marienbadba vagy Wiesbadenbe menjenek, és feljavítsák veserendszerüket. Abból, hogy az ember tulajdonképpen mindig az alsótestét kúrálta, fokról-fokra egyfajta babona alakult ki. Arról lett volna szó, ugyebár, hogy az ember belsőleg érdekeltté tegye magát a szellemi tevékenységre, a szellemi ösztönzésre. Az embereknek ezt kellett volna keresniük, mert szellemi ösztönzés nélkül a vese területén rendellenesen létrejött dolgok nem hozhatók rendbe. A dolog a 20. században úgy alakult, hogy az emberek, akiknek valóban a lelkük útján kellett volna gondolkodniuk, csak a veséjük által gondolkodtak.

Nos, uraim, olyan idők jönnek, amelyben az emberek tisztábban fognak látni, és azok a kevesek, akik az általános zavarodottságban a világosságot részesítik előnyben, azt fogják majd mondani, hogy a 20. század elején kirobbant nagy háború tulajdonképpen az emberiség vesebetegsége volt!

Látják, arról van szó, hogy ha az ember valóban megtalálja, hogyan függenek össze a dolgok a valóságban, akkor azt is tudni fogja, hogyan kell a fiatalságot nevelni. Teljes képtelenség, hogy csak azt tanítsuk meg gyermekeinknek, amit ma a tankönyvekben írnak. Rá kell ébrednünk, hogy a gyermekkor, az ifjúkor szép éveit arra kell fordítanunk, hogy a fiatalságnak egészen mást tanítsunk. A 19. század embere büszke volt arra, hogy semmit sem tudott a lélekről és a szellemről, ez pedig annak volt a következménye, hogy ez az óriási vesebetegség, ami még ma is jelen van, fellépett. A jövő emberében viszont felmerül a kérdés: „Mi ködösítette el az emberiséget a 20. század elején? A figyelembe nem vett vesebetegség!” Ez olyan elszomorító a mai korban. Az ember pedig kétfélét akarhat: lehet úgy hagyni a dolgokat, ahogy most vannak, s akkor bizony az orvosoknak igen sok dolguk lesz. Az emberek egyre képtelenebbek lesznek arra, hogy valami értelmeset kigondoljanak. Egyre fáradtabbak lesznek. Egyre kevésbé fognak arra gondolni, hogy egy szilárd, értelmes berendezkedés felé haladjanak. Ez az egész mai értelmetlen sürgés-forgás nagy méreteket öltött, és még tetőfokára fog hágni. Az emberek meggyengülnek, az orvosok pedig a vizeletet fogják vizsgálni, és mindenféle szép dolgot fognak találni benne: fehérjéket, cukrot és így tovább. Csak azt fogják tudni megállapítani, hogy a veseműködés nem megfelelő. Mert ha a vizeletben mindenféle „szép” dolgot találnak, akkor a veseműködés nincs rendben. Az orvosok meglepetten tapasztalják majd, hogy a világ népessége sohasem választott még ki a vizeletében olyan sok cukrot és fehérjét, mint mostanában – viszont nem fogják átlátni az összefüggést. Legfeljebb néhány okos és ravasz gyárosnak sikerül majd a sok cukrot iparilag hasznosítania. Ez az egyik út.

A másik út az, hogy az ember abbahagyja, hogy mindenféle külső dologról beszéljen; megújítja a szellemi életét, mindenekelőtt az iskolai életet, és megfelelő szellemi gondolatokat hoz létre. Akkor az emberek meg fogják találni, hogyan kell a külvilágban helyesen élni. Akkor értelmes gondolataik lesznek, mert csakis így lehet remélni azt, hogy a helyes módon élhetnek a világban!

Ez azonban természetesen nem azáltal érhető el, hogy az ember azt a tevékenységet folytatja, amit eddig. Radikálisan át kell alakítania a gondolkodását! A világ nem külsődleges eszközök által válik jobbá, hanem csakis azáltal, hogy az ember elkezd tudni valamit. A materialisták képezik magukat, hogy minél többet megtudjanak az anyagról. De hisz éppen az anyagról nem tudnak semmit! Azt képzelik például, hogy a nyomorúság a gazdasági viszonyokból származik.

Nos, ez éppen olyan, mintha valaki azt kérdezné: honnan származik a szegénység? A szegénység a nyomorúságból származik. Ez ugye, csak egy másik szó, egy szinonim kifejezés. A gazdasági nyomorúság csak egy másik szó arra, amiben élünk. Ez az egész csak mellébeszélés, mert a gazdasági nyomorúságot maguk az emberek hozták létre, mégpedig azáltal, hogy olyanok, amilyenek. Ma rendkívül sok emberben van meg a törekvés arra, hogy szélhámoskodjon. Mindez egyszerűen abból származik, hogy éppen az alárendelt emberi organizmusnak, amely ma mértékadó, annak kellene megkapnia a szellemi ösztönzést. A materialista csupán ennyit mond: „Igen, ez az alárendelt organizmus valóban fontos!” De csak amit a szellemiségben megismerünk, az mutatja meg, hogy miért fontos. A materializmus nagyon szépen meg tudja mérni a vérnyomást, de azt már nem tudja, mit jelent az alacsony és a magas vérnyomás. Az alacsony vérnyomás azt jelenti, hogy az asztráltest és az én kevéssé van benne a fizikai testben, a magas vérnyomás pedig azt, hogy az asztráltest és az én túl mélyen hatol bele a fizikai testbe.

Manapság az emberiség fejlődésében ténylegesen zajlik egy folyamat, amelynek során a vérnyomás lassan egyre erőteljesebbé válik, az emberek pedig szenvednek ettől. A helyzet az, hogy ha az ember ma felébred, akkor magas a vérnyomása, és ez így bizonyos módon az asztráltest és az én után kapkod, hogy azok teljesen behatolhassanak a fizikai testbe. Ezt azáltal kell helyrehozni, hogy az ember szellemi ösztönzést kap, hogy valóban érdeklődést tanúsít a szellemiség iránt.

Ezt persze nem úgy tudjuk megtenni, hogy antropozófiai elméleteket tanulunk. Ha csupán ezt tennénk, az arra a módszerre hasonlítana, mint ahogyan a 19. században megtanultunk olvasni; ez csak a külsődleges gondolkodás módszere. Ennek nem szabadna így lennie. Mindaz, amit felveszünk magunkba, belsőleg kellene hogy áthasson bennünket. Hogyan?

Nos, uraim, ha önök az elhasznált levegőjű teremből kimennek a friss levegőre, akkor belsőleg örömöt éreznek. Így kellene belső örömöt érezniük, egyfajta belső érdeklődést tanúsítaniuk minden dolog iránt, amit ma tudásnak neveznek, ha kikerülnek a friss lelki levegőre, ami a szellemiségről mesél önöknek. Ez a belső öröm-érzés, ez a mély érdeklődés az, ami a szellemi élethez szükséges! Azáltal, hogy az embert áthatja ez az érdeklődés, a nehézzé vált vér – mára mindenkinek nehézzé vált a vére – újra könnyebbé válik. A vesék szellemivé válnak, és ennek az lesz a következménye, hogy a világban valami jobbá válik, amikor az emberek ismét tudni akarnak valamit arról, amit évszázadok óta elvettek tőlük. Ez az, amit mindig újra el kell mondani, és amit minden formában az önök tudtára kell adni. Szembe kell néznünk az igazsággal, és nem szabad, hogy elvakítson bennünket a látszat-tudomány! Ezért akartam ma még valamit hozzátenni az előző előadáshoz. Sok mindent kell majd még erről elmondanom, de a kép remélhetőleg egyre világosabbá fog válni.

Ez az, amit befejezésül még tisztázni akartam, hogy az emberiség történetében a nagy események hogyan is függenek össze azzal, ami az ember belső világában él. Hozzá kell látni az emberiség felvilágosításához, de persze a szellemi valóságról kell tanítani, s nem szabad bedőlni a materialista szóbeszédeknek!

A kultúra eredete és jelentése

15. előadás – A druidák bölcsessége – Mithrász-kultusz – Katolikus kultusz – A szabadkőművesek kultusza – A Keresztény Közösség kultusza – Dornach, 1923. szeptember 10.

Uraim, a hosszú idő alatt, amíg nem találkoztunk, talán felmerült önökben valamilyen lényeges kérdés, amiről szívesen hallanának!

Kérdező: Azt szeretném kérdezni, hogy a mai kultusz a maga szertartásaival kapcsolatban áll-e még a szellemi világgal, és a különböző népek kultuszai hogyan viszonyulnak egymáshoz?

Dr. Steiner: Igen, uraim, és e mellett az is érdekes, hogy tekintetbe vegyük, egyáltalán miben is áll egy kultusz, és mit akar.

Megragadom az alkalmat, hogy elmondjak önöknek valamit, ami épp most aktuális számunkra, és kapcsolódik legutóbbi angliai utazásomhoz. A Penmaenmawr-i kurzus éppen egy régi kultikus hely közelében került megrendezésre, Anglia nyugati tengerpartjánál, Wales-ben, ahol egy félsziget helyezkedik el – Anglesey a neve. Nos, ezen a helyen a hegyekben körös-körül mindenütt régi kultikus helyek találhatók. Persze ma már csak romjaikban láthatók, de ha az ember ismeri az antropozófiát, ezekből a romokból kiolvasható, hogy tulajdonképpen mit jelentettek éppen ott.

Efféle kultikus helyeket valójában mindenütt találhatunk a földön, de főleg mégis olyan területeken, ahol fent a hegyen egyfajta tisztás alakult ki, egy teknő, egy sík terület, egy bizonyos bemélyedés. Itt álltak ezek a régi kultikus helyek. Ma mindez csak romhalmaz, de a nyomokból világosan látszik, hogy milyenek voltak eredetileg. A kisebbek kövekből álltak, amelyeket valószínűleg egykor a jég hordott oda, de aztán arra a helyre hurcolták őket, ahol fel akarták állítani. Ezeket a köveket úgy állították fel, hogy azok egyfajta négyszöget alkottak egymás mellett.

Ha oldalról nézek rá, akkor ilyen: itt van egy fedő kő, amely felülről lefedi az egészet.

Ezek a kicsi kövek. A nagy kultuszhelyek aztán olyasfajta kövekből álltak, amelyeket körben helyeztek el, éppen tizenkettőt.

Nos, a szóban forgó kultusz valószínűleg három-négyezer évvel ezelőtt élhette virágkorát, egy olyan korban, amelyben a népesség nem volt túl sűrű, inkább meglehetősen ritka, s a földművelésen és állattenyésztésen kívül alig foglalkoztak mással. E népesség körében, amikor ez a kultusz virágzott, az írás és az olvasás teljességgel ismeretlen volt.

Nos, megkérdezhetik, mi volt tulajdonképpen a jelentősége ennek a kultusznak. Kifejezetten hangsúlyozom, hogy akkoriban írás és olvasás még nem létezett! Tudják, ha az ember a legkedvezőbb módon akar termeszteni különböző terményeket, akkor azokat különböző időkben kell elvetnie, különböző időkben kell velük foglalkoznia. A szarvasmarháknál is különböző időkben kell számolni azzal, hogy azok párosodni fognak és így tovább. Mindez Földünknek az egész világmindenséggel való kapcsolatától függ, amiről már többször beszéltem. Nos, ma létezik egy paraszt-kalendárium, amelyben utána lehet nézni, hogy milyen napja van az évnek, és persze az emberek elfelejtik, hogy ez nem az emberi önkény függvénye. A napokat nem állapíthatjuk meg önkényesen, úgy, ahogy mi akarjuk; a napokat aszerint kell megállapítanunk, ahogy azok a csillagok járását követik, a Hold állását és így tovább. Nos, ma egy naptárkészítő a régi hagyományokkal számol. Vannak képletek, amelyekből ki lehet számolni, mikor van ez vagy az a nap. Ki lehet számolni, hiszen az emberek a Nap állása szerint határozzák meg a dátumokat. Ma persze lehet a Nap állására hagyatkozni, de akik ezzel foglalkoznak, általában mégsem a Nap vagy a csillagok állására hagyatkoznak, hanem egyszerűen arra, amit a naptár szerint kiszámolnak. Ez régebben, három-négyezer évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, mert olvasás és írás egyáltalán nem létezett. Ezek csak később jöttek létre – az írás-olvasás története csupán két-háromezer évvel ezelőttre vezethető vissza. Mindez nagyon régen volt, amikor az írás-olvasás alapján egyáltalán nem lehetett tájékozódni, lévén az a népesség nagy része számára ismeretlen volt.

Ha egy ilyen kőkört megnéznek fenn a hegyen, akkor azt gondolhatják: a Nap láthatóan halad – persze tudjuk, hogy nyugalomban áll, de, ugye, mégis beszélhetünk erről, mert a dolgok végtére is így látszanak –, tehát a Nap körben halad a világűrben. Ezáltal ezekre a kövekre mindig másféle árnyékot vet, és ezeket az árnyékokat egész nap követni lehet. Azt mondhatjuk: amikor a Nap reggel felkel, az árnyék ide vetül, most tovább megy, az árnyék is elmozdul és így tovább. Az árnyék helye azonban változik az év folyamán is, mert a Nap minden alkalommal egy másik ponton kel fel, így az árnyék naponta máshová vetül. Márciusban ilyen, kicsit később olyan. A tudós papok, a druidák bölcsessége ennek megfigyelésére szolgált, és abból állt, hogy meg tudták ítélni az árnyékokat. Tudták tehát, hogy amikor az árnyék, mondjuk, erre a pontra esik, akkor tavasszal ezt vagy azt kell elvégezni a földeken. Vagy ha, mondjuk, az árnyék erre a másik pontra esik, akkor a bikát elő kell vezetni, és az állatokat párosítani kell, mert annak az év egy bizonyos napján kell megtörténnie. A druida papok tehát leolvasták a kövek árnyékából, hogy minek kell történnie az év folyamán, s mindazt, amit a Nap állásából láttak, az emberek tudtára adták.

Tulajdonképpen az egész életet a Nap járása határozta meg. Ma az emberek, mint mondtam, nem gondolnak arra, hogy figyeljék az árnyékokat, mert az éves tennivalókat megtalálják a naptárban. Akkoriban azonban magához az ősforráshoz kellett visszatérni, úgyszólván a világmindenségből kellett a dolgokat leolvasni.

Egy meghatározott időszakban – például ősszel – pontosan meghatározták, minek kell történnie a földeken, és ugyancsak az év egy meghatározott időszakában tartották az úgynevezett bika-ünnepet, a papok közlése alapján. Ekkor elővezették a bikákat, amelyeket egyébként külön tartottak a tehenektől, és pároztatták az állatokat. A régi ünnepek is ezekhez az eseményekhez igazodtak, teljesen ezekkel álltak összefüggésben. Ma az ilyen építményeket nevezik druida-körnek. Ez itt (mutatja az ábrán) egy dolmen vagy kromlech. Az a sajátságos benne, hogy a kő úgy áll a többi tetején, hogy az árnyék belül jön létre.

Nos, uraim, az emberek nagyjából tudják, hogy a napfény néha erősebb, néha gyengébb, mert megérzik abból, hogy izzadnak vagy borzonganak. Amit azonban nem tudnak, az az, hogy az árnyék éppen annyira különböző, mint a fény! Az emberek ma már leszoktak arról, hogy az árnyékok különbözőségét meghatározzák. Pedig a régi körök bölcsei az árnyékban még a szellemiséget látták. Hiszen a napfény nem pusztán fizikai, de szellemi is egyben! A druida papok pedig az árnyékokban figyelték meg a napsugarak szellemiségét, úgy határozták meg, hogy egy bizonyos földterületen ez vagy az a növény jobban növekszik-e – hiszen a termés végső soron attól a szellemiségtől függ, amelyet a Nap leküld a Földre. Ezen kívül az árnyék még rendkívül jó volt arra is, hogy a Hold működését megfigyeljék. A Hold-működés például nagy befolyással volt a szarvasmarhák párosodására, és segítséget nyújtott ahhoz, hogy annak időpontját meghatározzák. A druidák tulajdonképpen az egész évet a Nap megfigyelése alapján osztották be.

Ha az ember leásna egy ilyen kromlech alá, azt találná, hogy az egyúttal temető is. A köveket ugyanis ott állították fel, ahová korábban embereket temettek. Ennek az volt a jelentősége, hogy az emberi testnek más volt az összetétele, mint bármi egyébnek. A lélek és a szellem az egész élet folyamán a testben lakott. Miután viszont a test felbomlott, más erőkkel rendelkezett, mint bármi a hegy többi részén. Ha pedig ezek az erők kiáramlottak, elősegítették, hogy az árnyékon belül helyesen lehessen látni. Ezek az emberek ugyanis még egészen más természeti erőkkel rendelkeztek, mint a későbbiek.

Na mármost, itt a hegyen néhány ilyen helyen – legalábbis láttam még ilyeneket, például Ilkley-ben, ahol az első kurzust tartottuk angliai utazásom során – megvizsgálunk egyes köveket, de úgy, hogy a helyet jól kiválasztjuk, akkor ezt a jelet látjuk rajtuk:

– horogkeresztet, svasztikát, amellyel a németek ma annyi visszaélést követnek el.

Ezt a horogkeresztet ma olyan emberek viselik, akiknek fogalmuk sincs már arról, hogy ezt valamikor azok viselték, akik messziről jöttek: olyan emberek, akik megértik azokat a dolgokat, amelyek nemcsak fizikai szemmel láthatóak, hanem a szellemiekkel is – én ezekről a szellemi szemekről A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben mint lótuszvirágokról írtam –, és fel akarják hívni a figyelmet arra, hogy ők ezekkel a lótuszvirágokkal látnak.

Itt egy olyan kultuszt láthatnak, ami nyugaton abban állt, hogy az emberek a világmindenségben lévő szellemiséget szociális viszonyaik, életviszonyaik számára be akarták vonni a földi életbe. Ez a terület azért is rendkívül érdekes, ugyanis egyike az utolsó ilyen kultuszhelyeknek: az emberek ide, a nyugati partokra vonultak vissza akkor, amikor keletről olyan emberek jöttek, akik az írást elterjesztették. Az első írásjeleket rúnáknak nevezték. Botok egymásra helyezése révén keletkeztek a betűk, tehát egészen más módon, mint ma. Az írás elterjedését követően pedig kialakult az északi mitológia: Wotan, Thor és a többi isten tisztelete.

Amikor az árnyékok értelmezéséről beszélek, nem feltétlenül kell csodálkozni ezen, hiszen az állat is meglát valamit az árnyékból. Gondoljanak csak arra, hogy milyen különösen viselkedik egy ló, amikor este egy kivilágított utcában a falon meglátja a saját árnyékát. A mi szemünk előre tekint, a lóé oldalra néz. Ezt az idézi elő, hogy magát az árnyékot egyáltalán nem látja, de érzékeli az árnyékban lévő szellemiséget. Természetesen az emberek azt mondják, hogy a ló fél a saját árnyékától. Valójában egyáltalán nem látja az árnyékot, hanem a benne lévő szellemiséget érzékeli. Nos, ezek a „primitív” emberek ugyanígy különböző dolgokat érzékeltek az árnyékban az egész év folyamán, ahogy az ember különböző dolgokat érzékel a nyári hőségben és a hidegben. Ilyen volt tehát az a kultusz, amit a druidák ápoltak. Beláthatjuk, hogy a régi időkben szükségesek voltak az efféle kultuszok. Azért jöttek létre, mert szükség volt rájuk. Mindazt pótolták, amit később el lehetett olvasni, mert ez jelentette a kapcsolatot az emberek és az istenek között. Az emberek nem nagyon imádkoztak, de részt vettek abban, ami áthatotta az életet, aminek az élettel kapcsolata volt, ami jelentőséggel bírt.

Nos, van egy másik kultusz is, aminek a maradványait – bizonyos ábrázolásokkal – még meg lehet találni Közép- Európában. Ezeken az ábrázolásokon egy bika látható, és a bikán ül egy férfi, úgynevezett frígiai sapkában – egyfajta forradalmár sapkában, amit a későbbi korok népei innen vettek át. Ezeken a képeken általában alul látható egy skorpió, amint a bika nemi szervébe harap. Látható még, hogy aki a bika hátán ül, egy kardot nyom a bika elülső részébe. Tehát itt van a bika (rajzol), fent a rajta ülő férfi, itt a skorpió, itt pedig a kard, amely beledöfődik a bikába. Mindezek fölött, legfelül szétterjed a csillagos ég. Ez az úgynevezett Mithrász-kultusz ábrázolása. Az előző tehát a druida-kultusz volt, amit pedig most leírtam, az a Mithrász-kultusz. Amíg a druida-kultusz a nyugati tengerparton alakult ki – megtalálhatjuk más területeken is, de arról a területről beszéltem, ahol magam is megtapasztalhattam –, addig ez a kultusz Ázsiában volt megtalálható, végig a Duna mentén, tehát a mai Dél-Oroszországban, Bulgáriában, Magyarországon, Bajorországban, az Odenwald, a Schwarzwald területén és így tovább. Itt volt elterjedt a Mithrász-kultusz, amin valami egészen maghatározott dolgot kell értenünk. Mert miért éppen egy bika látható a képen? Mindenekelőtt ezt a kérdést kell megválaszolnunk.

Említettem önöknek, hogy a Nap tavasszal egy meghatározott csillagképben kel fel, jelenleg a Halak csillagképében. Az asztronómusok még a Kos csillagképét jelzik, ez azonban helytelen, valójában a Halak csillagképében vagyunk. Hosszú ideig, mintegy kétezer éven át a Nap a Kos csillagképében kelt fel, még korábban a Bika csillagképében. Az emberek akkor azt mondták: „A Nap tavasszal, amikor a növekedés megkezdődik, a Bika csillagképében kel fel.” Ami ugyanakkor az emberi testben él – nem a fejben, hanem az emberi test többi részében –, s ezáltal a növekedéssel függ össze, azt azzal hozták kapcsolatba, hogy a napsugarak megváltoztak, hogy a Bika csillagképében kelnek fel. Ezért mondták: „Ha az állati jellegű embert meg akarjuk jelölni, a bikát kell megjelölnünk, és a tulajdonképpeni ember, akit a feje ural, rajta ül a bika hátán.” Így tehát a bika az alsóbb, állati jellegű embert ábrázolja, aki pedig rajta ül a frígiai sapkában, az a magasabb rendű embert jelzi. Az egész kép tehát tulajdonképpen egyetlen embert mutat, az alacsonyabb és a magasabb rendű embert együttvéve.

Nos, az emberek azt mondták: „Nem helyes, ha az alacsonyabb rendű ember uralkodik, ha az ember teljesen átadja magát állati ösztöneinek, ha csak a szenvedélyeit követi, amelyek a hasból, a szexualitásból erednek. A magasabb rendű embernek kell az alacsonyabb rendűn uralkodnia!” Mindezt azzal fejezték ki, hogy a bika hátán ülő alaknak kardja van, és azt beledöfi az alacsonyabb rendű ember lágyékába. Ez tehát azt jelenti, hogy az alacsonyabb rendű embernek kisebbé kell válnia a magasabb rendűvel szemben. Ezen kívül itt van a skorpió is, amely a nemi részekbe harap, hogy jelezze: ha az alacsonyabb rendű embert a magasabb rendű ember nem teszi kisebbé és nem uralkodik rajta, akkor az alacsonyabb rendű ember azáltal károsodik, hogy a természeti erők fölébe kerekednek és szétrombolják. Ebben a képben tehát az alacsonyabb rendű és a magasabb rendű ember közötti egész emberi sors kifejeződik.

Mindezek fölött pedig – jellegzetes módon – szétterült a csillagos ég. Mint mondtam, a Nap tavasszal egy bizonyos ponton kel fel; akkoriban a Bika csillagképében jelent meg. De minden nap egy kicsit előbbre jön a tavaszpont. A Nap a következő tavasszal egy picivel távolabb kel fel attól a ponttól, amelyben az előző évben felkelt, úgyhogy háromezer évvel ezelőtt a Kosban kelt fel, azt megelőzően pedig a Bikában. Ma tavasszal a Halakban kel fel. Így lassanként körbejár az égen. 25 920 év alatt egy teljes kört tesz meg. Minden évben azonban ő maga is körbejár. A következő napon nem a tavaszpontnál kel fel – ez csak március 21-én van így –, hanem egy kicsit távolabb ettől a ponttól és így tovább. Az év folyamán maga a Nap is körbejárja az Állatövet, annak minden egyes csillagképében megfordul.

Azoknak, akik a Mithrász-kultusznak hódoltak, meg kellett figyelniük, mikor volt nehezebb az alacsonyabb rendű embert, az állat-embert legyőzni: akkor, amikor a Nap a Bika csillagképében állt, tehát amikor különösen a növekedési erőket ösztönözte. Amikor a Nap, mondjuk, a Szűz csillagképében kelt fel, tehát októberben – az idő tájt inkább december felé –, akkor az alacsonyabb rendű ember nem volt olyan erős, akkor a legyőzéséhez nem volt szükség olyan nagy erőkre. A népesség nem érezte ezeket a dolgokat, de akik a Mithrász-kultuszt képviselték, azoknak tudniuk kellett mindezekről. Így ők ezt mondhatták: „Most, amikor tavasz van, nehéz az alacsonyabb rendű embert uralni; most viszont, a téli időszakban, sokkal könnyebb.” A Mithrász-kultusznál ily módon használták fel magát az embert arra, hogy az évszakokat megismerjék, azt, ahogyan a Nap és a Hold évről-évre végigvándorol a csillagképeken keresztül. A druidák inkább külső jeleket alkalmaztak, az árnyékot; a Mithrász-kultusznál inkább az emberre gyakorolt hatásokat vették figyelembe. Így állt kapcsolatban a Mithrász-kultusz az élettel.

A legkülönbözőbb kultuszok léteztek tehát. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy ha az ember olyan dolgokat akar megfigyelni, amilyeneket a druidák, akkor ez csak a Föld bizonyos területein lehetséges. Az árnyékok ott még ma is megfigyelhetőek. Ha az ember Wales-ben él – a kurzus tizennégy napig tartott –, akkor folyamatosan tapasztalhatja a gyors váltakozást, mondjuk, a kisebb felhőszakadások és a napsütés között. Az óránkénti változások miatt a levegő egészen más volt, mint itt, folytonosan párás volt. Ha olyan a levegő, mint ott, ahol a druidák éltek, akkor az ember tehet ilyen megfigyeléseket. Azokon a területeken, ahol a Mithrász-kultusz elterjedt, nem lehetett volna ilyen megfigyeléseket tenni, mert egészen más volt a klíma. Ezért a megfigyeléseket az ember belső világából kellett meríteni. Mivel az ember érzékenyebb volt az ilyen dolgokra, ezért a különböző területeken különböző kultuszok alakultak ki.

A Mithrász-kultusz a Duna mentén terjedt el, Bajorországban, egészen idáig, Svájcig. Itt talán kevésbé, és inkább a régi időkben. Nos, a Mithrász-kultusz még sokáig elterjedt volt ebben a térségben, amikor a kereszténység megjelent. Az utolsó maradványait még meg lehetett találni a kereszténység elterjedésekor, különösen a Duna vidékein. Ilyen képeket még ma is lehet találni barlangokban, sziklamélyedésekben. Mert ezeket a megfigyeléseket és a kultuszt sziklabarlangokban gyakorolták. Ehhez nem kellett a külső napfény, hanem éppen a sziklabarlangok nyugalma és csendje, hiszen a Nap és a csillagok szellemi hatásai ide is eljutottak.

Világszerte különböző kultuszok léteztek tehát – a négereknek például máig is megvannak a maguk egyszerűbb, primitívebb kultuszaik, de ezek is azt mutatják, hogyan akarják az emberek a világmindenség szellemi környezetét megismerni. Egy bizonyos korban aztán – mintegy másfél-két évezrede – a különböző, Ázsiában és Afrikában működő kultuszok összeolvadtak. Az emberek vettek egy kicsit az egyiptomi kultuszból, egy kicsit a perzsából, és a kettő összeolvadásából létrejött az a kultusz, amit ma katolikus kultuszként ismerünk. Az összeolvadás nyomait máig láthatjuk, ha megnézzük például az oltárt. Nem szükséges messzire menni, csak meg kell nézni az oltárt: olyan, mint egy szarkofág. Még ha nincs is benne holttest, a formája hasonló egy szarkofághoz. Az emberek a régi időkben tudták, hogy a holttestből erők sugároznak ki – mára ebből a forma maradt, abban őrződött meg az ősi tudás.

A katolikus egyházban az a figyelemreméltó, hogy utal a Nap és a Hold közötti összefüggésre. Biztosan ismerik, hogy a katolikus templomokban – különösen ünnepi alkalmakkor – mi áll az oltáron: a monstrancia, a szentségtartó.

Igen, uraim, ez nem más, mint egy Nap, és a Nap közepében az ostya, mint maga a Nap; majd lejjebb a Hold, annak jeleként, hogy ez a kultusz egy olyan korból származik, amelyben a Napot és a Holdat közvetlenül úgy akarták tekinteni, ahogyan azt a druida-kultusznál megmutattam.

Ám az emberek mindezt már elfelejtették. Ahogy elterjedt az írás és mindaz, ami összefüggött vele, már nem néztek többé a nagy természetre. Egy könyvbe néztek – végül is az evangélium is egy könyv –, ebbe tekintettek bele. A természetre utalást a Nap és a Hold jele őrizte meg az oltáron álló szentségtartó, a monstrancia alakjában.

Hasonló módon, a katolikus kultusz minden egyes részlete visszavezethető valamely régi kultuszra, amely még megőrizte kapcsolatát a nagy világmindenséggel. Természetesen ez teljesen feledésbe merült. Az első három-négy keresztény évszázadban az emberek még mindenütt sokat tudtak a kultusz sajátos értelméről, mert akkoriban a mai kultuszt inkább Róma alakította ki és terjesztette el, ő állította össze a különféle kultuszok elemeiből. Itt Svájcban például, illetve a Duna mentén még ismerték a Mithrász-kultuszt. Látták, hogy az kapcsolatban van a világmindenséggel. Ami azonban az első századokban a régi kultuszokból még jelen volt, azt módszeresen kipusztították, és csak az a kultusz maradt meg, amelynél már nem látszott, hogy kapcsolatban áll a világmindenséggel. Ma, amikor az emberek a katolikus kultuszra tekintenek, nagy értéket tulajdonítanak annak, de nem értik, nem látják meg, hogy az a Nappal és a Holddal van kapcsolatban. Pedig a vallás és a tudomány a régi időkben egy volt, és a művészet is szervesen hozzájuk tartozott.

Az írás-olvasás terjedésével aztán idővel elkövetkezett egy olyan korszak, amikor az emberek azt mondták: „Mire jó mindez? Nem jó semmire! Hiszen az ünnepeket, azt az időszakot, amikor ennek vagy annak meg kell történnie, leolvashatjuk a naptárból. A kultusz nem való semmire!” Ezt mondták az emberek, és jöttek a kultuszrombolók, a képrombolók, jött a protestantizmus, az evangélikus hitelv, amely nekitámadt a katolikus kultusznak. Az ember csak akkor érti meg, miért állt először minden nép a kultusz mellé, s később miért fordult ellene, ha a lelke elé állítja az egész folyamatot. Az, ami ma néha lelkesedésként létrejön egyik vagy másik mozgalom iránt, semmi ahhoz a nagy lelkesedéshez képest, ami a druida-kultusz uralma idején az embereket a druida-kultuszhoz fűzte. Bárki hagyta volna, hogy megkövezzék, hogy lefejezzék a druida-kultusz érdekében. De vajon miért? Mert tudták, hogy az ember egyáltalán nem élhet anélkül, hogy szabályosan és pontosan ne tudná, mi történik a világmindenségben, nem élhet anélkül, hogy ne tudná megülni a bika-ünnepet a kellő időben, hogy ne tudná a búzát vagy a rozst akkor aratni, amikor azt kell.

Később ez a kultikus tisztelet elenyészett, és mivel az emberek nem látták többé a dolog célját az életben, ezért szembefordultak vele. Azt, hogy az emberek a különböző korokban különböző módokon viszonyultak a világmindenség folyamatainak kultikus megismeréséhez, abból is beláthatjuk, hogy a dolgot mára teljesen elfelejtették, és az emberek csupán szimbólumokat látnak a tulajdonképpeni történések mögött. Ahol szimbólumok állnak, ott a megértés csak gyengén működik, mégpedig azért, mert ahol valóság van, ott nincsen szükség szimbólumokra. A druidák azért állították fel az oltárt, hogy valóban a Napot figyeljék meg, és nem a Nap képét!

Ez az, ami aztán például oda vezetett, hogy a katolikuson kívül bizonyos kultuszok rendkívül merev módon maradtak fenn a mai napig.

A druida-kultusz a maga virágkorában egy tisztán földművelési és állattenyésztési kultusz volt, mert akkoriban az élet földművelésből és állattenyésztésből állt. Később aztán ezeken a területeken, ahol korábban csak földművelés és állattenyésztés terjedt el – ahol tehát ez az adott kultusz teljes mértékben jogosult volt –, kialakult a kézművesség. Ahol a druida-kultusz különösen virágzott, ott az emberek mindig is földművelésből és állattenyésztésből éltek, és állati szőrmékkel fedték be magukat. Kézművességgel csupán annyira foglalkoztak, amennyire idejük engedte: elkészítették a ruhát, amit felvettek, vagy a tárgyat, amire szükségük volt – például kemény kőből kidolgozták a késüket és így tovább. Fontosak voltak a földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó időpontok – az isteneiktől akarták megtudni, mikor kell végrehajtaniuk a szükséges intézkedéseket. Idővel azonban a kézművesség vált fontosabbá, az viszont magától értetődően nem kapcsolódott olyan mértékben a csillagos éghez, mint a földművelés és az állattenyésztés. Másrészről azonban megmaradtak a szokások, és a kézművességhez is kialakult egyfajta kultusz, amit abból a régi kultuszból merítettek, amelynek még kapcsolata volt az éggel.

Egy ilyen mereven fennmaradt kultusz a szabadkőművesség. Ez azonban tisztán szimbólumokból áll. Az ember valójában már nem tudja, mire is vonatkoznak a szimbólumok. Amikor művészi épületeket kezdtek el felépíteni, akkor ezeknek az építésére alkalmazták azt, amit ebben a kultuszban szoktak művelni. Az építészetnél, ha az ember egészen finoman akar előre jutni, ténylegesen van a dolognak egy bizonyos értelme. Ha az ember építeni akar, az építészeti formákat aszerint alakítja ki, amit a csillagok kifejeznek. A szabadkőműves kultusz legalábbis így alakult ki. Az emberek azonban, amikor is ez a kultusz kialakult, már nem tudták, mit jelentenek az egyes szimbólumok. Így a szabadkőműves kultusz ma csupa szimbólumból áll, és az emberek semmit sem tudnak arról, hogy ezek mire vonatkoznak – a legzavarosabb dolgokat mondják róluk! Azoknál a kultuszoknál, amelyeket ma a leginkább ápolnak, azt lehet mondani: minél jobban ápolják a kultuszt, annál kevésbé értik a dolgokat. A megértés valójában mindenütt elveszett.

A régi korok népei azonban a kultuszt még az életükhöz használták a külső világban. Ha ma újra kultuszt akarunk teremteni – és azon vagyunk, hogy Németországban dr. Rittelmayer vezetésével megújítsuk a kereszténységet, és legyen egy egyházunk –, tehát ha egy kultuszt akarunk létrehozni, akkor ennek más értelmet kell adnunk, mint amilyen a régi kultuszoknak volt. Mert a régi kultuszok – ma ezt egyszerűen fel tudjuk becsülni – azon munkálkodtak, hogy a szokásos csillagtudományból megtudják, mikorra esik valamely nap, mikor van március 21-e és így tovább. Ezt a régi időkben az árnyékokból lehetett megtudni, ahogy azt fentebb elmondtam önöknek. Ma azonban valami másra van szükség. Ma az embereknek legalább odáig el kellene jutniuk, hogy újra megértsenek valamit abból, ami a szellemi világmindenségben zajlik. Ezt pedig semmiféle asztronómia nem mondja meg ma az embereknek!

Sajnos, az emberek éppen ezen a területen adják át magukat a legnagyobb tévedéseknek. Például teleszkópot irányítanak a csillagvilágra. Egy bizonyos irányban látnak egy csillagot. Aztán pedig átfordítják a távcsövet egy másik irányba, és megint látnak egy csillagot. Aztán kiszámítják, hogy a csillag olyan messze van, hogy már egyáltalán nem lehet tisztán látni, ez a távolság csak fényévekben mérhető aszerint, hogy mennyire gyorsan terjed a fénysugár. Kiszámítják, mekkora az az út, amit a fény egy év alatt megtesz. Ezt számokban még nehezebb kifejezni, mint ha ma Németországban egy ebéd árát számolnák ki valutában. Ezt elég nehéz megállapítani. De a fény egy év alatt megtett útját számokban kifejezni még nehezebb – a szám milliárdokat tesz ki –, ezért az asztronómusok a csillagok távolságát fényévekben határozzák meg. Tegyük fel, hogy a távcsövemet ebbe az irányba fordítom, belenézek, és látok egy csillagot. Mondjuk, 300 000 fényévre van szükség, hogy a fény az adott csillagról elérjen hozzánk. A másik csillag talán még messzebb van, esetleg 600 000 fényévre. Megnézem, de a csillag mai alakjáról semmit sem tudok, csak a múltbeli alakjáról. Amit a távcsövemben látok, az most a valóságban egyáltalán nem úgy néz ki. A csillag fénye persze megjelenik nekem, de csak azt látom, hogy korábban milyen volt, hiszen a fénynek 300 000 évre volt szüksége, hogy ideérjen. Tehát egy olyan tárgyat látok, amely a valóságban egyáltalán nincs ott, mert 300 000 évre volt szüksége, hogy számomra láthatóvá legyen.

Ha tehát egy teleszkóppal ma körülnézünk, egyáltalán nem a csillagos ég igazi alakját látjuk. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy az emberek azt hiszik: ahol a csillagokat látják, ott van valami. A valóság azonban az, hogy ott semmi sincs; ott, ahol az ember a csillagokat látja, éppen megszűnik az éteriség. Ez az állítás nem vonatkozik a Napra és a Holdra – a Napra még valamennyire, viszont a Holdra egyáltalán nem –, a csillagokra azonban igen: a helyükön semmi sincs, csak egy lyuk a világmindenségben! Érdekes, ahogy az antropozófia itt az igazi tudománnyal megegyezik. Amikor Stuttgartban intézetünket megalapítottuk, azt mondtam, első feladataink egyike, hogy bebizonyítsuk: ahol egy csillag látszik az égen, ott valójában egyáltalán nincs semmi, ott a semmi fénylik. Mivel azonban köröskörül van valami, ezért azon a ponton, ahol semmi sincs, egyfajta fényt látunk. Nos, a mi kutatóintézetünk meglehetősen szegény, de az amerikaiak gazdagok. Egy ideje pedig éppen Amerikából érkeztek olyan hírek, hogy hagyományos természettudósok is rájöttek, hogy ahol a csillagok vannak, ott tulajdonképpen semmi sincsen.

Látják, így dolgozik az antropozófia a leghaladóbb tudománnyal. A dolgokat csak az antropozófia útján tudjuk jobban megítélni. Mindezt én azért mondom el önöknek, mert ezekből a dolgokból láthatják, hogy az emberek manapság tulajdonképpen semmit sem tudnak a világmindenségről. Mindent hamisan ítélnek meg. Miért van ez így?

Nos, ennek egészen határozott oka van. Gondolják el, hogy itt van egy emberi fej, és itt az agy. Amikor az ember valami külső dolgot észlel a szemével, akkor a külsőt észleli, ehhez pedig szüksége van az agyára. Az agyon belül azonban egy kisebb agyközpont található, egészen hátul – a kisagy.

A kisagy egészen másként épül fel, mint a nagyagy. Ennek a kisagynak rendkívül sajátos a felépítése. Olyan ez, mintha lapokból lenne összeállítva, ha átmetszik. Ez tehát egészen hátul található a koponyában.

A kisagy kívülről semmit sem érzékel. A nagyagyra, amit itt zölddel rajzoltam, tulajdonképpen azért van szükségünk, hogy külső, földi benyomásaink legyenek. A kisagy nem érzékel semmit a külsőből. De ha az ember belsőleg elmélyül, ha azt teszi, amit a könyveimben leírtam, akkor a kisagy kezd el tevékenykedni, és belsőleg úgy érezzük, mintha látszólag egyre nagyobbá lenne, mintha megnövekedne. Úgy növekszik, hogy az embernek az az érzése támad, mintha egy fa alatt állna. Ezért ábrázolják a keletiek Buddhát a bódhi-fa alatt. Ők a kisagyat még érzékelőszervnek ismerték. Ezt az ember ma kezdi újra felfedezni. A kisagy akkor kezd tevékenykedni, amikor az ember belsőleg elmélyül. Ilyenkor nem a külső materiálisat érzékeli, hanem a szellemiséget. Az ember a kisaggyal elkezdi újra érzékelni a szellemit, és abban ismét érzékeli a kozmikus törvényeket. Az embernek ezeket ma egy kultuszba kell belefoglalnia. Éppen az ember legbelsőbb mivoltát kell ma egy kultuszba foglalni, mert az ember a maga belső világával a nagyagytól elválasztott kisagyban találja meg az utat, a szervet ahhoz, hogy a szellemi világba bejusson.

Ma tehát egy, az ember belső világából merítkező kultusz felépítésének kezdetén állunk. Ez a kultusz belső igazságokat fog tartalmazni. Ahogy az emberek a druidakultusz útján tudták, hogy mikor kell a bikát megkoszorúzni, a bika-ünnepet megtartani, mikor kell a bikát a közösség előtt elvezetni, hogy a szaporodást a helyes módon szabályozzák, úgy kell ma is tudni – legalábbis abban az esetben, ha az ember egy olyan kultuszt akar létrehozni, hogy a kisagy útján szellemi érzékelést fejlesszen ki –, mit kell tenni a szociális életben. Korábban csak spekuláltak erről, mindenfélét kigondoltak – például Oroszországban is. Ha az ember elismeri, hogy először szellemi módon kell megismernie mindazt, aminek az emberiség életében meg kell történnie – minthogy az a világmindenségből származik –, akkor lesz csak igazi szociális tudományunk, amelyet a világ-környezetből hozunk létre.

Meg kell tanulnunk gondolkodni! Amikor az ember olyasvalamit lát, mint a földön fekvő széttört kövek, és csak a nyomokból láthatja, mi volt ott egykor – mi volt Anglesey félszigetén, vagy a többi tengerpart menti területen, Penmaenmawr-ban, ahol a kurzust tartottam –, ha tehát az ember ilyen dolgokat tapasztal, akkor láthatja, hogy az emberiség története folyamán sok minden elpusztult, amire azonban szükség van, és ma éppen szellemi vonatkozásban van szükség új ismeretekre. Új ismeretekkel kell dolgoznunk!

Ezt szerettem volna felelni a feltett kérdésre. Úgy hiszem, ennyiből megértették, hogy a kultuszra régen ugyanúgy szükség volt, mint egy késre, amit az életben használunk, és hogy a kultusz hiábavalósága később oda vezetett, hogy megszüntették, majd újra bevezették – anélkül hogy megértették volna.

Táplálkozási kérdések

16. előadás – A fehérje, a zsír, a szénhidrátok és a sók jelentősége a táplálkozásban – A burgonya hatása – Az antropozófia ellenfelei – Dornach, 1923. szeptember 22.

Dr. Steiner: Nos, uraim, van valamilyen kérdésük mára?

Kérdező: A táplálkozással kapcsolatban szeretném megkérdezni, hogy a burgonyával való táplálkozásnak mi a kapcsolata más országokban, tehát másmilyen összefüggés áll-e fenn, mint például az európaiak számára?

Dr. Steiner: Úgy látom, ma még egyszer beszélünk a táplálkozás kérdéseiről a szellemi világgal való összefüggésben! Tudják már, hogy a burgonyát csak az újabb időkben hozták be Európába. Említettem önöknek, hogy korábban Európában nem táplálkoztak burgonyával, akkoriban más termékeket fogyasztottak. Természetesen a kérdésre nem lehet anélkül válaszolni, hogy ne vizsgálnánk meg a táplálkozás szellemi világgal való összefüggését.

Bizonyára emlékeznek rá – ezekre a dolgokra egyszer már utaltam –, hogy az ember tulajdonképpen sokféle táplálékkal él, például fehérjével, amit szinte minden étellel felvesz, és ami, mondhatnánk, az egyik legjellegzetesebb módon és különösen erőteljesen a tyúktojásban jelenik meg, de minden más táplálékban is megtalálható. Ez tehát az első dolog, a fehérje. Azután az ember felvesz zsírt is, mégpedig nem csak akkor, amikor állati zsírt eszik, hiszen egy bizonyos mennyiségben ez is mindenben jelen van. Tudják, hogy más termékeket is átalakítunk zsírtartalmú táplálékká – például amikor a tejből sajtot készítünk és így tovább.

A harmadik táplálék az, amit szénhidrátnak nevezünk – ez az, amit a növényi birodalomból veszünk fel. Természetesen más táplálékokból is kerül a szervezetünkbe szénhidrát, de alapvetően olyan táplálékok tartalmazzák, mint a búza, a rozs, a lencse, a bab, de még a burgonya is, sőt a burgonyában nagy mennyiségben van jelen.

Az utolsó, ami szükséges az emberi élethez – bár szokás szerint csak kiegészítésnek tartják, pedig különösen fontos az élet szempontjából –, a só. Nos, sószükségletünket mindenekelőtt a konyhasóból elégítjük ki, de minden táplálék tartalmaz sót is. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az emberi táplálkozásnak ahhoz, hogy élni tudjunk, tartalmaznia kell fehérjét, zsírt, szénhidrátot és sót.

Nos, szeretném elmondani önöknek, mit jelentenek tulajdonképpen az ember számára ezek a különböző táplálékok, amelyek azáltal, hogy mindenféle élelmiszert megeszünk, különféle formában jutnak el hozzánk. Nézzük mindenekelőtt a sót!

A só, még ha csekély mértékben vesszük is magunkhoz, tulajdonképpen rendkívül fontos táplálék az ember számára, korántsem pusztán élvezeti cikk! Nemcsak azért sózzuk ételeinket, hogy kellemes ízük legyen, hanem azért is, hogy egyáltalán gondolkodni tudjunk. A sónak mint tápláléknak az agyhoz kell eljutnia, hogy gondolkodhassunk. A só tehát leginkább gondolkodásunkkal függ össze. Ha valaki például annyira beteg, hogy mindazt, ami a sóban van, a gyomrában vagy a beleiben raktározza el, és a vérrel nem küldi el az agyba – mert ez bizony egy komoly betegség –, az gyengeelméjű lesz, buta.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy bár a szellem mindenütt jelen van, de ahhoz, hogy a Földön működni tudjon, az anyagban kell megjelennie. Éppen ezért, ha szellemtudománnyal foglalkozunk, meg kell ismernünk, hogy a szellem hogyan működik az anyagban. Különben úgy lenne, mintha azt mondanánk: „Gépeket készítünk – ez meglehetősen materiális dolog –, mi azonban szellemi emberek vagyunk, ezért nem akarunk semmi anyagit, se vasat, se acélt. Mi a gépeket a szellemiségből akarjuk létrehozni!” Ilyesmit állítani természetesen ostobaság volna. A gépekhez először anyagokra van szükségünk. Hasonlóképpen, a teremtő szellemnek is mindenütt anyagra van szüksége a természetben. Ha azonban az anyag felhasználása akadályba ütközik, és a só a gyomorban, illetve a belekben raktározódik el ahelyett, hogy a vér útján az agyba áramlana, akkor az ember elbutul.

Mindazonáltal a dolog nem ilyen egyszerű. Az ember nem tudja a sót közvetlenül felhasználni úgy, ahogy az a természetben megtalálható. Ha az ember képes lenne egy lyukacskát létrehozni az agyban, és abba sót belecsöpögtetni, ezzel semmit sem használna, mert a sónak a gyomorba kell kerülnie. Mire a só a gyomorba és a belekbe kerül – gondolják meg, hogy a só már a nyelvnél feloldódik! –, egészen finommá válik. A só az emésztést követően már szellemi állapotban kerül az agyba. A dolog tehát nem olyan egyszerű, a sót nem vihetjük fel közvetlenül az agyba. Aki azonban nem képes arra, hogy a só szellemi hatását az agyba juttassa, az elbutul.

Nézzük most a szénhidrátot, amit tehát a borsóban, babban, búzában, rozsban, vagy éppen a burgonyában veszünk magunkhoz! A szénhidrát elsősorban ahhoz járul hozzá, hogy emberi alakunk legyen. Ha kevés szénhidrátot ennénk, mindenféle torzulás jönne létre az alakunkban. Mondjuk, az orrunk nem alakulna ki megfelelően, vagy a fülünk nem lenne szabályos. Nem olyan lenne az alakunk, mint amilyen most. A szénhidrát arra hat, hogy külsőleg emberi módon nézzünk ki. Ha netalán az ember szervezete úgy alakul, hogy a szénhidrátot nem tudja az agyba feljuttatni, hanem elraktározza a gyomorban és a belekben, akkor az ember lassanként összemegy, összezsugorodik, legyengül, és nem tudja fenntartani az alakját. A szénhidrát tehát ahhoz járul hozzá, hogy megfelelő emberi alakunk legyen.

Látják, tulajdonképpen arról van szó, hogy mindenütt a megfelelő táplálékot kell felvennünk. A só elöl hat az agyra, a szénhidrát viszont inkább az agy hátsó rétegeire fejti ki hatását. Az az ember, aki túl kevés szénhidrátot tud megemészteni, és nem tudja az agynak ezekbe a rétegeibe bejuttatni a szénhidrát hordozta szellemiséget, folytonosan be fog rekedni, nem fog tudni világosan és tisztán beszélni. Ha hallanak valakit, aki korábban teljesen szabályosan tudott beszélni, és hirtelen rekedtté válik, akkor azt mondhatják: valami nincs rendben az emésztésével. Nem tudja a szénhidrátot a megfelelő módon megemészteni, nem tudja az agy megfelelő helyére eljuttatni. Ezáltal a légzése sem lesz rendben, és a beszéde sem. Azt mondhatjuk tehát, hogy míg a só kiváltképpen a gondolkodásra hat, addig a szénhidrát a beszédre és mindarra, ami a beszéddel összefügg. Szükséges tehát, hogy szervezetünk megfelelő módon feldolgozza a szénhidrátot.

Most pedig nézzük a zsírt! Mint láthattuk, a szénhidrát az alakunkra hat, és tulajdonképpen az a szándéka, hogy pusztán az alakot hozza létre. Nem párnáz ki bennünket. Nekünk viszont arra is szükségünk van, hogy ki legyünk párnázva. Ezt teszi a zsír. A zsír okozza tehát azt, hogy ahol a szénhidrát az alakot felépíti – mintegy belerajzol egy tervet a levegőbe –, oda az anyag zsír formájában beépüljön. A zsír tehát arra szolgál, hogy megfelelő anyag legyen bennünk. Csakhogy a zsír esetében ez egészen sajátos módon jut kifejezésre.

Korábban azt mondtam, hogy az embernek van egy énje, egy asztrálteste, egy éterteste és egy fizikai teste. Természetesen a zsír a fizikai testben raktározódik el, de a legfontosabb, aminek útján el tud raktározódni és eleven marad – mert eleven zsírnak kell lennie bennünk! –, az az étertest. Az étertest a legfontosabb a zsír elraktározásához. Az asztráltest viszont az érzéshez a legfontosabb.

Most képzeljék el, hogy valaki ébren van, azaz az asztrálteste benne van a fizikai és az étertestében. Amikor alszik, az asztráltest ezeken kívülre kerül. Ha tehát az ember ébren van, és az asztráltest az étertestben dolgozik, akkor a zsírt folyamatosan feldolgozza, és mintegy „felkeni” a testre. Amikor az ember alszik, az asztráltest kilép belőle, és a zsírt nem dolgozza fel – az elraktározódik. Ébrenlétkor a zsír folyamatosan felkenődik, alváskor elraktározódik. Természetesen szükségünk van mindkettőre, elraktározott zsírra is, és olyanra is, ami a testet bekeni, kipárnázza.

Ha azonban valaki folyton alszik – például egy nyugdíjas, aki korábbi munkájához képest semmit sem csinál –, a zsírt ébrenléte idején is kezdi elraktározni, és akkor megjelenik a pocak – mindenütt felhalmozódik a zsír. Láthatják tehát, hogy a zsír helyes felhalmozódása attól függ, hogy az ember valójában elevenen használja-e fel a zsírját, mert az bizony folyton termelődik. A helyes az, ha valaki épp annyi zsírt fogyaszt el, mint amennyit felhasznál. Aki azonban folytonosan eszik és semmit sem használ fel, annál megjelenik a pocak.

Amit most elmondtam, azt a gazdák ösztönszerűen tudják, mert fel is használják a disznók hizlalásánál. Amikor disznót hizlalnak, tulajdonképpen azt kell elérniük, hogy az állatok semmit se kenjenek fel a testükre, hanem mindent, amit megesznek, elraktározzanak. Ennek megfelelően kell ezeknek az állatoknak az életmódját meghatározni.

Természetesen az is megtörténhet, hogy az ember beteg, és nem képes arra, hogy szabályosan raktározza el a zsírt. A nyugdíjasok ebből a szempontból egészségesek, hiszen elraktározzák a zsírt. Mint láttuk, ha az ember a szénhidrátot nem raktározza el, akkor a beszéde rekedtté válik. Ha a zsírt nem raktározza el helyesen, az egyszerűen a bélsárral eltávozik a szervezetből. Ekkor azonban túl kevés lesz a zsírunk, keveset tudunk felkenni a testünkre. Persze olyan betegség is előfordulhat, aminek következtében túl kevés élelmiszert fogyasztunk – éheznünk kell, ezért túl kevés zsír kerül „felkenésre”. A zsír tulajdonképpen az az anyag, amit a testünkbe beépítünk. Mi történik azzal az emberrel, aki vagy éhezik, vagy olyan az emésztése, hogy a zsírt nem tudja elraktározni, és az a bélsárral eltávozik? Az ilyen ember, akinek nincs elég anyag a testén, egyre szellemibbé válik. Az ember azonban nem viseli el, hogy ilyen módon váljon szellemivé. A szellem elégeti! Nemcsak hogy egyre soványabb lesz, hanem gázok képződnek benne, amelyek arra ösztönzik, hogy tévképzetei legyenek, és kialakul egy olyan állapot, ami amúgy az éhségnél szokott jelentkezni: az éhség-téboly. Ez mindig a test összeomlásához vezet. Ha tehát az ember túl kevés zsírt kap, elsorvad, elszárad – ezt a betegséget tüdővésznek is nevezik.

Most pedig vizsgáljuk meg, mi a helyzet a fehérjével! Ez minden életnek a kezdete. A fehérje jelen van a tojásban, mielőtt valamilyen lény létrejön, akár emberi, akár állati lény. Azt mondhatjuk tehát: tulajdonképpen a fehérje az, ami az embert alkotja, kifejleszti, ez az eredet, mindennek az alapja. A fehérjéből kell a testben mindennek kialakulnia – a fehérjének kezdettől fogva jelen kell lennie ahhoz, hogy az ember létrejöhessen. Az anya a méhben egy kis gömböcskét alakít ki. Ez a „tojás” megtermékenyül, és a megtermékenyülés folytán a fehérje, azoknak a dolgoknak a következtében, amelyekről beszéltem, képessé válik arra, hogy az embert kialakítsa. Az embernek azonban természetesen állandóan szüksége van fehérjére, ezért táplálékának folyamatosan tartalmaznia kell a fehérjét. Ha túl kevés fehérjét kap, vagy azt nem tudta szabályszerűen megemészteni, akkor a fehérjehiány következtében nemcsak el kell sorvadnia, hanem életének egy bizonyos pillanatában – ha nincs benne megfelelő mennyiségű fehérje – meg is kellene halnia. Ahogyan a fehérje szükséges az ember létrejöttéhez, ugyanúgy szükséges fennmaradásához is. Azt mondhatjuk tehát: ha valaki a fehérjét nem tudja megemészteni, az a halálát jelenti.

De nézzük az egyes élelmiszereket! Ha megnézzük a sót, akkor leginkább a fej elülső részére utalunk. Itt raktározódik el a só. Egy kicsit hátrébb raktározódik el a szénhidrát, ami emberi alakunk kialakulásáért felelős. Még hátrább a zsír raktározódik el; innen tölti ki a testet, mert nem közvetlenül kerül a testbe, hanem előbb a vérrel a fejbe jut, és ott válik hasznossá a test számára. A fejen minden átmegy, még a fehérje is.

A szénhidrát vonatkozásában azonban nagy különbségek vannak. Ha olyasféle ételeket nézünk, mint a lencse, a bab, a borsó, a rozs és a búza, akkor azt mondhatjuk: a szénhidrátot a termésekből nyerjük. Mert amit a búzában kapunk, az termés. A lencse is termés. A terméseknek az a sajátosságuk, hogy már a gyomorban és a belekben feldolgozzuk őket, és a fejbe csak erőiket továbbítjuk. Azt, hogy a lencsét és a babot a belekben dolgozzuk fel, mindnyájan tudjuk abból a sajátságos állapotból, ami éppen a lencse és a bab élvezetéből következik. De a tréfát félretéve, mindenfajta gabonát, búzát, lencsét, babot és más hüvelyes termést a belekben dolgozunk fel. A terméseknek tehát az a sajátosságuk, hogy már a belekben szabályszerűen feldolgozzuk őket.

A burgonyánál azonban nem a termést esszük meg. Ha a burgonyánál a termést ennénk meg, akkor egy mérgező anyagot vennénk magunkhoz, egy romboló mérget. A burgonyánál tehát az a helyzet, hogy nem szabad ugyanolyan módon megenni, mint a lencsét, a babot, vagy a borsót, vagy a gabonaféléket, a rozst, a búzát. Mert mit is eszünk meg, amikor burgonyát fogyasztunk? A növény gumóját. A gumókat azonban – amelyek lényegében minden növénynél a gyökerekhez hasonlítanak – a legkevésbé sem a belekben dolgozzuk fel. A belekben a terméseket dolgozzuk fel. A burgonyának azonban nem lehet megenni a termését. A gumóját esszük meg, ami tulajdonképpen nem igazi gyökér, hanem egy összetömörült szár. Nos, a burgonyát megesszük, eljut a gyomorba, a belekbe. Itt azonban nem dolgozzuk fel azonnal, így az feldolgozatlanul kerül a véráramba, és azon keresztül fel a fejbe. Ahelyett, hogy az agyi rétegekbe már feldolgozva jutna el, olyan finom formában, mint a rozs vagy a búza, és aztán rögtön bekerülne a testbe, itt az agyban kell megtörténnie a feldolgozásának. Így tehát akkor, amikor igazi rozs- vagy búzakenyeret eszünk, ezt a gyomrunkban és a beleinkben szabályszerűen feldolgozzuk, és nem várjuk el a fejtől, hogy először gondoskodjon a megemésztéséről, hanem máris szétterjedhet a testben. Ha viszont burgonyás kenyeret vagy általában burgonyát eszünk, annak megemésztéséről először a fejnek gondoskodnia kell!

Ha viszont a fej erőit arra kell fordítani, hogy először a burgonyát megeméssze, akkor már nem tud gondolkodni, mert a gondolkodáshoz az erőknek szabadnak kell lenniük – az emésztést az alsótestnek kellene elvégeznie. Ha tehát az ember túl sok burgonyát eszik – ami egyre inkább így van, amióta a burgonyát behozták Európába –, akkor a fejet tulajdonképpen egyre inkább kikapcsolja a gondolkodásból, és egyre inkább elveszti azt a képességét, hogy a fej középső részével gondolkodjon. A gondolkodás fokozatosan a fej elülső részébe tolódik. Ez az elülső fejrész azonban, amely a sótól függ, egyre inkább ahhoz vezeti az embert, hogy kizárólag materialista módon gondolkodjon, hogy ész-ember legyen belőle. A fej elülső része az igazi szellemiségre egyáltalán nem tud gondolni. Éppen az elülső fejrész útján válik az ember igazi ész-emberré. Ezért amióta a burgonya helyet kapott a táplálékok között, Európában visszaszorult a belső gondolkodás.

Nos, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember nem csak földi erőkből van felépítve. Már többször elmondtam önöknek, hogy az ember a környezetéből épül fel – a Nap, a Hold és a csillagok teremtménye. Ha viszont burgonyát eszik, akkor feje középső részét csak arra fordítja, hogy ezt a burgonyát megeméssze. Elvágja magát a környezetétől, s mivel már nem ismeri fel azt, nyugodtan kijelentheti, hogy amit a világról az antropozófusok mondanak – vagyis hogy a világból szellemiség árad –, csupán locsogás. Akár úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy az újkorban a materializmus kialakításához legnagyobb részben a mértéktelen burgonyafogyasztás vezetett!

Természetesen a helyzet az, hogy leginkább azok vannak ráutalva a burgonyaevésre, akiknek nincs elég élelmük. A burgonya egy ideig igen olcsó volt, és akik jómódúak, azok inkább megengedhették maguknak, hogy megvegyék azt, ami a fej elülső részére hat – a gazdagabbak jobban meg tudták fűszerezni és sózni ételeiket. A fűszerek éppen úgy a fej elülső részére hatnak, mint a só. Ennek pedig az a következménye, hogy egyoldalú, ész-emberekké válnak, akiknek a többiek mindent elhisznek, hiszen a fejüket nem tudják már gondolkodásra használni. A burgonyának tehát egészen különös kapcsolata van a szellemiséggel: a szellemet tulajdonképpen materialistává teszi.

Ha szemügyre vesszük az emberek négyes tagozódását, azt kell mondanunk, hogy az ember fizikai teste a fehérjéből származik. Ez a fehérje a fizikai ember születésével és halálával függ össze. Az étertest fő területe a zsírban található, az asztráltesté a szénhidrátban, az éné pedig a sóban.

Nos, az érzés képességét az emberben az asztráltest nyújtja. Ha a kezemre ütök, azt nem a fizikai test érzi, különben mindennek éreznie kellene, ami fizikai. Az ütés következtében visszatolódik a hús, az izom, ezáltal az izomban lévő hús az asztráltestből kitolódik, és az asztráltestben érzés jön létre. Ami az emberben belső érzésként fellép, az mind az asztráltestben van. Az asztráltest azonban arra van utalva, hogy helyesen tudjon dolgozni. Azt mondtam: ha az asztráltest napközben alszik és nem tud helyesen dolgozni, akkor lerakódik a zsír, megjelenik a pocak. Vagy előfordul az is, hogy ha az ember pusztán intellektuálisan a fejével dolgozik, ész-ember lesz, s ugyanakkor lerakódik benne a zsír. Az asztráltest azonban a beszédben is működik – a szénhidrátra nem csupán fent a fejben van szüksége, hanem az egész testben. Az asztráltestnek mozgatnia kell a lábakat, a kezeket, szüksége van a szénhidrátra az egész testben. Ha szénhidrátként rozzsal vagy búzával táplálom az asztráltestet, akkor az erők szétáradnak az egész testben. Ha viszont csupán burgonyát adok neki, akkor az erők fent leülnek a fejben, az ember pedig kimerül, legyengül, és az asztrálteste nem tud szabályosan dolgozni. Tehát az embernek éppen a szellemi mivolta válik bágyadttá és álmossá, ha nem tud olyan szénhidrátokat felvenni, amik áthatják. A tisztán burgonyával való táplálkozás ezt nem teszi lehetővé, mert ez olyan sok munkát ad a fejnek, hogy az az erőket nem juttatja el a testnek.

Mit tesz a mai táplálkozástudomány? Nos, a kutató megvizsgálja, hogy a fehérjében mennyi a szén, az oxigén, a nitrogén, a hidrogén, a kén és a többi elem. Kipuhatolja, hogy a fehérjében ennyi meg ennyi a szén, ennyi meg ennyi százalék a hidrogén, miből hány százalék van a zsírban, mennyi a szénhidrátban és így tovább. De semmi elképzelése sincs arról, hogy ezeknek az anyagoknak mi a jelentőségük. Csak a százalékos arányokat ismeri, amivel viszont az ember nem tud mit kezdeni. Az alkotórészek a burgonyában valóban egészen mások, mint a rozsban vagy a búzában, de az embernek nem az arányokat kellene ismernie, hanem azt kellene tudnia, hogy ha virágot vagy termést eszik, akkor a belekben történik a feldolgozás, míg ha gyökeret eszik, akkor a fejben.

Ezt az ismeretet az orvostudományban sem lehet másképpen alkalmazni. Aki orvosilag helyesen tud gondolkodni, az tudja, hogy ha virágból vagy magból, illetve termésből készít teát, akkor ez a tea leginkább a belekben fog hatni, viszont ha gyökérből készít főzetet és azt kínálja fel teaszerűen, akkor ez gyógyítóan hat a fej betegségeire. Ha gyökeret eszünk, az a fejünkre hat, mégpedig materiálisan. Ez különösen fontos!

Ha ráadásul tovább folytatjuk a gondolatmenetet, azt mondhatjuk, hogy az ember a burgonyaevés miatt olyannyira kimerültté válhat, hogy már a kezeit és a lábait sem tudja mozgatni, sőt, annyira kimerülhet, hogy már azok a testrészei sem elevenednek meg többé, amelyek a fajfenntartáshoz szükségesek, akkor láthatjuk, milyen súlyos helyzet alakulhat ki. Tegyük fel, hogy a burgonyaevés annyira elharapódzik, hogy a női szaporodási szervekre is kihat úgy, hogy azok lebénulnak. Igen, uraim, az ember nem csupán elődeitől származik, hanem szellemi-lelki lényével a szellemi világból is, és ez összekapcsolódik azzal, ami az elődeitől ered. Nézzük meg, hogy is van ez – megpróbálom nagyítva felrajzolni.

Az ember a női petesejtből jön létre (rajzol). Itt nyomul be a férfi magja. Itt aztán mindenféle csillagszerű forma alakul ki. A sejtek osztódnak, és fokról-fokra kialakul az emberi test. Az emberi test azonban nem tud kialakulni, ha nincs összekapcsolódva a szellemi-lelkivel, mindazzal, ami a szellemi világból érkezik.

Ha az a helyzet, hogy az apa vagy az anya túl sok burgonyát eszik, akkor olyan embriócsírát alakítanak ki, amely arra hajlamos, hogy a feje sokat dolgozzon. Ha megnézünk egy olyan embercsírát, amely olyan valakitől származik, aki rendszeresen rozskenyeret és hasonlókat eszik, ahol tehát az apa és az anya helyesen táplálkozik, akkor ez az embercsíra körülbelül ilyen (lerajzolja). Ha viszont egy olyan embercsírát veszünk szemügyre, amelynél a szülők túl sok burgonyát esznek, akkor a következőket látjuk. Látják, a test többi része csak kevéssé alakult ki, leginkább a kerek fej jött létre. Az embrióban, az embercsírában a fej alakul ki először. A szellemi-lelkinek a fejben kell megjelennie, s miután ott megjelent, a fejjel kell dolgoznia. Az anya testében tehát még az ember szellemi-lelki része dolgozik, mindenekelőtt az embrió feji részén.

Ha ez a szellemi-lelki a fejben azt találja, ami az anya táplálkozása folytán a rozsból és a búzából ered, akkor a szellemi-lelki szabályosan tud dolgozni. Mert a virágok, amelyekből a rozs és a búza létrejön, kinyúlnak a földből, így a szellemiség hozzáfér a növényhez. Ha ezért a szellemi- lelki az anyatestben azzal találkozik, ami a termésből származik, akkor könnyen tud dolgozni. Ha azonban a szellemi az anyatestben egy olyan gyermekfejet talál, amely elsősorban a burgonyaevés útján jött létre, akkor ahhoz nem tud hozzáférni. A burgonya gumója, ugyebár, a föld alatt található, befedi a föld, ki kell ásni a földből, a sötétségben növekszik, nincs rokonságban a szellemivel. A születendő ember lejön a szellemi világból és az anya testében egy olyan fejet talál, amely tulajdonképpen a sötétségből épült fel. Ehhez a fejhez a szellem nem tud hozzáférni, és ennek az a következménye, hogy az embrió – karikírozva rajzolom le (lerajzolja) – így néz ki: egy hatalmas vízfej fog megszületni! Ugyanis ha a szellem nem fér hozzá a fejhez, akkor az csak fizikailag növekszik – vízfej alakul ki. Ha ellenben a szellem hozzá tud férni az embrió fejéhez, akkor elpárologtatja a vizet, akkor a szellem dolgozik az anyagban, és a fej szabályszerűen alakul ki. Azt mondhatjuk tehát: e hatalmas vízfejek, amelyek gyakran megfigyelhetők az embriónál, a hiányos táplálkozás következményei, elsősorban a burgonyaevésé. Így jön létre az az állapot, hogy nemcsak maga az ember lesz kimerült, hanem már eleve úgy születik, hogy szellemi-lelki része nem tud helyesen a fizikai testébe beépülni.

Látják, uraim, az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll, de ezek a testek nem minden életkorban egyformák. A gyermeknél a hetedik évig az étertestnek, az asztráltestnek és az énnek először helyesen bele kell merülniük a fizikai testbe. Ha az étertest teljesen belemerül a fizikai testbe, akkor megjelennek az állandó fogak. Ha az asztráltest merül bele teljesen a fizikaiba, akkor bekövetkezik a nemi érés. Ezért ha egy olyan fejjel van dolgunk, amelynél az anyatestben a szellemi-lelki a burgonyaevés következtében nem tudott teljesen belemerülni a fizikai testbe, akkor az zavarodik meg, aminek a 14-15. évben kell az embernél történnie: a nemi érés. Az ember ekkor egész életében úgy jön-megy, mintha nem lenne teste, mintha lagymatag lenne. Az ember a burgonyaevés befolyása következtében nem születik meg elég erőteljesnek az élet számára.

Ezek rendkívül fontos dolgok! Látják, a szociális viszonyok efféle dolgoktól is függenek, mint amelyekről ma beszéltem. A szociális viszonyok attól is függenek, hogy a termőföldeket szabályszerűen hasznosítják-e, vagyis például a burgonyából nem termelnek-e többet, mint amennyit az emberek el tudnak viselni ahhoz, hogy még elég erősek legyenek. Az embernek először igazi, helyes természettudományos nézetekre van szüksége, ha szociális tudományt akar. Csupán értéktöbbletről, tőkéről és egyebekről beszélni önmagában semmit sem ér! Hiszen gondolják el, ha a kommunizmusnak sikerülne minden tőkét kiirtania, akkor mindent maga igazgatna. Ha viszont a polgárság a földeket nem tudja helyesen kihasználni, ha nem tudja, hogy káros az, ha a gyomrot burgonyával tömjük tele és nem rozzsal, meg búzával, akkor a kommunizmus semmit nem segít. Nem arra van szükség tehát, hogy folytonosan erről vagy arról beszéljünk, hanem igazi tudományra van szükség, amely belátja, hogyan működik a szellem az anyagban!

Látják, ezért van az, hogy az antropozófiának anélkül, hogy akarná, úgyszólván folyamatosan kétfrontos harcot kell vívnia. Hogy miért is? Nos, itt vannak a mai tudósok, akik csak a matériával foglalkoznak, azzal, hogy a fehérjében mennyi a szén, az oxigén, a nitrogén, a hidrogén és így tovább. Ezzel azonban ők semmit sem tudnak meg az anyagról. A materialista tudomány éppen az anyagot nem ismeri, mert azt csak úgy lehet megismerni, ha tudjuk, hogyan dolgozik benne a szellem. Mert segít-e az, ha valaki azt mondja: „Meg akarok ismerni egy órát, meg akarom kísérelni, hogy tisztába jöjjek vele. Az óra ezüstből van. Ezt az ezüstöt egy ezüstbányából termelték ki. Onnan vonattal hozták be a városba, aztán a kereskedőkhöz került, s végül óra lett belőle. Van aztán ennek az órának egy porcelán számlapja. A porcelánt így és így állítják elő…” A végtelenségig folytathatnánk így, de láthatjuk, hogy az illető semmit sem tud meg magáról az óráról. Akkor fog megtudni valamit róla, ha tudja, hogy mit csinált vele az órás. Ahhoz, hogy miért jár az óra, egyáltalán nem fontos tudni, hogyan bányásszák ki az ezüstöt a bányából, de fontos tudnunk, hogy mi módon készítette el az órás, hogy helyezte el a fogaskerekeket és így tovább.

Az ember egészsége vagy betegsége szempontjából tulajdonképpen teljesen közömbös elméletileg tudni, mennyi szén, oxigén, nitrogén, fehérje, zsír, szénhidrát és só van az élelmiszerekben. Sokkal fontosabb azt tudni, hogy mi a helyzet a burgonyával, hogy az az embert szellemileg épp olyan kevéssé táplálja, mint fizikailag. Alapjában véve teljesen érdektelen, mit írnak a burgonyáról vagy az óráról a különböző tudósok, hiszen ők más célokat követnek. No persze ha más célokat követünk, akkor azt kell tudni, mi van az ezüstbányákkal… De az ember egészségének és betegségének a megértéséhez ez a tudomány nem lényeges. Nem lényeges, mert nem veszi észre, hogy mi az, ami hiányzik. Ha ugyanakkor az antropozófia rávilágít a szellemi hiányosságokra, akkor küzdenek ellene. Így jön létre egy frontvonal a materialistákkal szemben, akik azt mondják, hogy az antropozófia mindent fantasztikusan magyaráz. A materialista tudomány az antropozófia szemére veti a szellemet. Ez tehát az egyik front.

Az antropozófia a másik fronton a teológiával áll szemben, a vallás képviselőivel. Egyházi oldalról sokat beszélnek az emberek arról, hogy a lélek az égbe jut. Arról beszélnek, hogy az ember az imádság és a szentségek útján a mennyekbe jut. Nos, ez szép, de ha valaki úgy áll itt a fizikai világban, hogy a testet egyáltalán nem birtokolja helyesen, tehát a fizikai világban egyáltalán nem kerül kapcsolatba a földi élettel, akkor a halál után rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Ezt viszont a teológusok már nem mondják az embereknek. Pedig nagyon fontos, hogy az életben gyakorlatiasak legyünk és tudjuk, hogyan kell az anyaggal bánni. Azt el kell ismernünk, hogy a vallás, a teológia sok mindent mond az embereknek, de ez nem elég ahhoz, hogy a földi életben olyan erőssé tegye őket, hogy ilyen előkészítéssel az életben később megfelelően eligazodjanak. Az ismeretek nélküli imádság ugyanis csak eltéríti az embert mindattól, amit az egészséges élethez tudnia kell. A szószékről alig hallani olyan prédikációt, hogy az embernek mihez kell tartania magát, hogy erős legyen a burgonya- vagy a búzaevés szempontjából. A legkevésbé sem fogják azt találni, hogy a papok és a lelkipásztorok többsége komoly értéket tulajdonítana annak, hogy a szószékről hirdesse, mit is tartalmaz a rozs vagy a búza az egészség szempontjából. Ezt mellékesnek tartják, mert azt mondják, ez nem elég szent dolog! Szerintük csak az számít szent dolognak, ha az ember imádkozik, vagy az evangéliumokról és hasonlókról beszél. Az isteni működés azonban nem csupán akkor van jelen, amikor az ember imákat mond vagy az evangéliumról beszél, hanem jelen van az egész természetben, lévén a szellemiség ott is működik. Ha az ember a szellemiséget nem engedi be a fejébe, mert a burgonya útján túl erősen igénybe vette azt, akkor persze még imádkozhat, ez mind nagyon szép, de ha túl sok burgonyát evett, akkor imájának már nincs célja, mert eltávolodott a szellemiségtől. Az emberek azonban ezt nem veszik észre.

Ugyancsak nem veszik észre azt, hogy az Isten a Földet nem csupán egy göröngynek tekintette, amelyből aztán a dolgokat létrehozta. Az isteni működés mindenütt jelen van, a legapróbb részletekben is, csak meg kell keresni! De ha az ember ezt teszi, akkor a teológusok és a vallás emberei materialistának nevezik. Az antropozófia művelőjét a tudósok fantaszta spiritualistának tartják, a teológusok materialistának. Ezen a módon megnyilvánulhat a dolgok értéke. Ez történt 1908-ban, amikor az antropozófiát azzal támadták, hogy az jezsuita-jellegű. Akkoriban azt állították, hogy az antropozófusokat vezetőik kiszolgáltatják a jezsuitizmusnak. Időközben fordult a kocka. Ma a jezsuiták mondják azt, hogy az antropozófusokat kiszolgáltatják a szabadkőművességnek. Látják, az emberek mindig kitalálnak valamit. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az embernek valóban legyen egy tudománya, amely válaszolni tud olyan kérdésekre, hogy miért jön létre az anyai testben egy vízfej ahelyett, hogy megfelelő fej alakulna ki.

Önök persze felvethetik, hogy azért mégsem minden ember születik vízfejjel. Kétségkívül nem, mert más erők is hatnak természetesen, és amikor a csecsemő megszületik, a feje már nem olyan nagy, mint embrió korában volt. Ekkor, születése után azonban már nem képes arra, hogy mást vegyen fel, mint burgonyát és vizet. Kicsivé válhat, és mégis lehet vízfej. A lényeg azonban az, hogy a burgonyaevés elterjedése óta az anya testében fejlődő fejek sokkal nagyobbak. Összébb is húzódhatnak ugyan, de éppen ez a születés előtti összehúzódás hat rájuk aztán károsan, mert nem képesek arra, hogy azt vegyék fel, ami helyes, hanem egyedül azt, ami materiális. A világra jött embereknél a vízfejet már nem pusztán nagyságánál fogva lehet észlelni. Az kétségtelen, hogy a tulajdonképpeni vízfej a nagyságon múlik, de leginkább arról van szó, hogy a víz a helyes módon működik-e, vagy más is működhet rajta kívül. Fontos tudni továbbá, hogy mi az, ami az egyik oldalon a tudomány, a másik oldalon pedig a teológia és a vallás részéről jut el az emberiséghez. Ezeket a dolgokat meg kell alaposan vizsgálnunk!

No már most, hogyan fogjuk fel akkor az antropozófiát? Nemrég Berlinben volt egy bizonyos kongresszus, amelyet olyan emberek tartottak, akik „az antropozófia nem antropozófus” ismerőinek nevezték magukat. Azt állították, hogy ők nem antropozófusok, de ismerik az antropozófiát. Különösen egyvalaki szónokolt, aki korábban közénk tartozott, de azután eltávolodott a köreinktől, egy bizonyos dr. Gösch. Ez a dr. Gösch lelkipásztorok, licenciátusok [akadémiai fok német egyetemen] és professzorok előtt szólalt fel. Manapság mindenféle előadásokat tartanak az antropozófia ellen, jobban mondva az ellen, amit dr. Gösch elmondott nekik róla. Feltételezhetnénk ezek után, hogy dr. Gösch művelt hallgatósága arra a meggyőződésre jutott, hogy az antropozófia rendkívül káros? Nos, kérem, mielőtt felelnének, vegyék figyelembe a következőket: hogyan gondolkodik nagyjából egy mai lelkész, professzor vagy licenciátus, és mit hallanak ki önök abból, amit dr. Gösch elmondott nekik? Azt mondta: „Az antropozófia azért különösen káros, mert az antropozófusokat becsapják, mert dr. Steinerné és dr. Steiner azt tervezik, hogy a Földből egy darabot kiszakítanak, elválasztják a Földtől, és egy saját bolygót alakítanak ki, egy olyan bolygó-kolóniát hoznak majd létre, ahol az összes antropozófus együtt lehet.” Valami ilyesmit adott elő dr. Gösch felvilágosult hallgatóságának. Nos, gondolhatják: ezt valójában senki sem hitte el neki, de úgy tettek, mintha ennek alapján meggyőződtek volna az antropozófia kártékonyságáról.

Micsoda eszeveszettséggel találkozhatunk, gondoljanak csak bele! Ezek a felvilágosodott emberek ráadásul nemcsak ezen az összejövetelen ültek együtt, hanem a következő és az azt követő napokon is, végigültek mindenféle gyűléseket, ahol nekik különböző sorsokról kellett dönteniük. Természetesen nem okosabbak ők, mint a többi gyűlés résztvevői. El kell gondolkodni azon, milyen emberek is uralják ma a világot. Legyenek tehát tisztában azzal, hogy az antropozófia ellenfelei igazi ellenfelei a valóságnak is. Az emberek nem akarják igazából napfényre hozni, mi rejlik ezekben a dolgokban, mi minden nem derül ki az emberekről. Sokan azt mondják, hogy az antropozófia titokzatos. Igen, uraim, de hiszen mi más is lehetne, mint titokzatos? Magától értetődően titokzatos, de nem titokzatosabb annál, mintha valaki valakitől ellop valamit, és a lopott holmit eldugja. Amíg meg nem találják, addig a dolog titokzatos. Ugyanígy titokzatos az antropozófia is, mert a materialista tudomány és a vallásos szellemi élet elrejtette a szellemiséget. Az antropozófia csupán ezért tűnik titokzatosnak. De meglátják, abban a pillanatban megszűnik titokzatosnak lenni, mihelyt az emberek rátalálnak a szellemre. Nem akar titokzatoskodni, de amit mások elrejtettek, azt napfényre akarja hozni!

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

„Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam.

Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”