GA149

Krisztus és a szellemi világ – a Szent Grál keresése

6 előadás, 1913. dec. 28. – 1914. jan. 2., Lipcse

Impresszum

Tartalom

Jegyzetek

II.    előadás
Vergilius költeményeibe: Lásd Vergilius „Bucolicá”-jának IV. eklogáját, amely egy „Cumai-i ének”-re visszanyúlva emelkedik a Messiás hírüladásához.

Celanoi Tamás, meghalt 1255. után. Assisi szent Ferenc tanítványa, vallásos költő.

„A szellemi világ küszöbe”: (1913), GA 17

III.    előadás:
A két Jézus gyermek: Lásd ehhez Rudolf Steiner: „Az ember és az emberiség vezetése” (1913) GA 15, „Lukács evangélium” GA 114

IV.    előadás
Jahve és a többi hat eloha együttműködéséről v.ö. „A bibliai teremtéstörténet titkai”, GA 122

Giordano Bruno, 1548–1600, filozófus. Az egyház mint eretneket elítélte és megégette.

Itália kénes dombjai: A Nápoly melletti „Solfatara”-ról van szó.

Dekalog: a tíz parancsolat

Hammurabi, Kr.e. 1728–1686, Babilonia királya

Illés leírása: V.ö. Rudolf Steiner: „Az emberiség történelme a szellemi kutatás megvilágításában” GA 61, Lukács-evangélium” VI. előadása, GA 114, „Márk-evangélium III. előadás, GA 139.

Pál szavai: Rómaiakhoz 11/13-24

V.    Előadás

Niceai zsinat: 325-ben volt

Constantius Chlorus, 250–306 körül, római hadvezér, Nagy Konstantin apja

Nagy Konstantin: 274–337 körül. Diocletianus császár lemondása (305) után az utódlásért küzdő legjelentékenyebb és legsikeresebb trónkövetelő. 324. óta egyeduralkodó.

Maxentius: Római hadvezért a Diocletianus utódlásáért vívott harcban Konstantin 312-ben győzte le a milviusi hídnál.

Krőzus: Lydia királya, uralkodott 560–546 körül. Egy jóslat indította arra, hogy átlépje a Halys határfolyót és háborút kezdjen a perzsa II. Kyros ellen. Ez vetett véget uralkodásának, életének és birodalmának. 

Amit a Grállal összefüggésben mondtam: V.ö. Különösen a „Keleti és keresztény misztériumok”-kal, GA 144.

Északi Parszifál-monda: egy régi norvég Parszifál-monda, a „Riddarasögur”-ban elmondva, Kölbling kiadása, Strassburg, 1872.

Flegetanis: V.ö. Wolfram von Eschenbach, Parcival, 453/23

VI.    Előadás

Előadások: „Okkult történelem. Világtörténelmi események és személyiségek karmikus összefüggései.” GA 126

Anatole France, 1844–1924, „Szent Johanna élete.”

– Lipcse, 1913. december 30.

[A két Jézus gyermek. Az emberi lélek fejlődése a földfejlődés során. A nátháni Jézus gyermek lényének hármas hatása az emberiség érzékeinek, életszerveinek és lelkének fejlődésére (gondolkodás, érzés, akarat). Szent György legyőzi a sárkányt. A múzsák művészete (Apollón), mint a harmonizáló erők vetülete. Midas és Maryas mítosza. Krisztus ,,átlelkesülése” Apollónban.]

Ezeket az előadásokat úgy építem fel, hogy először megadok egyes motívumokat, és azután idézem fel azt, ami a megértésükhöz vezethet. Ilyen motívumként adtam meg azt, amit Jézus-Krisztus lényének megértési nehézségeiről elmondtam, majd az Atlantisz utáni negyedik korszak emberének egyik szimptomatikus lelki jelenségét a Szibillák jóslataiban és végül az előző fejtegetés végén Pál és az olajfa témáját pendítettem meg. Ezekre a vezérmotívumokra még visszatérek. De ezeket egyes körök közepébe írjuk be, és mintegy körözve közelítjük meg a vezérmotívumokat. Így majd kiderül, hogy valójában mit is jelentenek. Ma magáról a Krisztus-lényről szeretnék néhány dolgot elmondani. Meg fogjuk látni, hogy miért tükröződik Jézus Krisztus lénye bizonyos módon éppen Pálban.

Korábbi előadásokból tudjuk, hogy Krisztus lényét akkor érthetjük meg, ha naprendszerünk fejlődését a régi Nap-állapotig követjük vissza. Több alkalommal felhívtam a figyelmüket arra – olyan előadássorozatokban, amelyek most már kiadásra kerültek –, hogy Krisztus olyan magasztos szellemi lény – nevezzük most így -, akinek saját fejlődése szempontjából különösen fontos volt a régi Nap-állapot. Erre tehát nem akarok most bővebben kitérni. Tekintsük most Krisztust egyszerűen magasrendű szellemi lénynek.

Az emberiség földi fejlődésének a megértéséhez azonban másra is szükségünk van. Ezt mutatja az is, hogy bizonyos ponton milyen elégtelenek voltak azok a fogalmak és gondolatok, amelyekkel az Atlantisz utáni negyedik korszakban akarták megérteni Jézus Krisztus lényét. A gnosztikusoknál, az egyházatyáknál és mindazoknál, akik valamilyen módon közreműködtek a kereszténység megalapításában, különösen az első századokban merült fel minduntalan az a kérdés, hogy Krisztus lénye hogyan is viszonyul Jézus lényéhez?

Most már tudjuk, hogy két Jézus gyermeket kell megkülönböztetnünk, akik azután felnövekedtek. Egyikükkel nem kell ilyen összefüggésben bővebben foglalkoznunk, mert antropozófiai ismereteink alapján könnyen megérthető. Ez az a Jézus, akiben Zarathustra énje élt. Őnála olyan emberi lényről van szó, aki már az Atlantisz utáni második kultúrkorszakban a fejlődés magas fokára ért el, ekkor alapította meg Zarathustra szellemi áramlatát és ezután tovább élt. A salamoni Jézus gyermekben testesült meg ismét és úgy fejlődött benne tizenkettedik életévéig, ahogyan az emberiség inkarnációjának ebben a korában egy ilyen magasrendű én fejlődhetett. Tudjuk, hogy Zarathustra énje átment a másik Jézus gyermek, az úgynevezett nátháni Jézus testébe, az ő lényéből a Lukács-evangéliumon villan át valami.

Nézzük meg most kissé ezt a nátháni Jézus gyermeket. Már felhívtam a figyelmüket arra, hogy ennél a Jézus-gyermeknél, szigorú értelembe véve, nem olyan emberi lénnyel van dolgunk, mint a többi emberi lénynél. Itt olyan lénnyel van dolgunk, akiről nem mondhatjuk azt, hogy a Földön régebben ebben vagy abban az individuumban, mint ember már inkarnálódott. Mindig hangsúlyoztuk, hogy valami fennmaradt abból a lelkiségből, ami a szellemi világokból jött a Földre, hogy az egyes emberi individualitásokban éljen tovább. Ez a szellemi világokban maradt lélek jelenik meg a nátháni Jézus-gyermekben. Erről a nátháni Jézus gyermekről nem mondhatjuk ezért, hogy olyan én élt benne, mint a többi emberben, amely már bizonyos módon kifejlődött az előző inkarnációkban.

Fel kell ismernünk, – ez már „A szellemtudomány körvonalai” leírásából is kiderül – hogy a nátháni Jézus-gyermek nem járt előzőleg emberként a Földön. Most csak az a kérdés, hogy ez a lény, akit egyszerűen Názáreti Jézusnak fogunk nevezni, volt-e már régebben valamiféle kapcsolatban a földi fejlődéssel? A földi fejlődéssel nemcsak azok a lények és erők vannak kapcsolatban, akik a Földön inkarnálódnak, hanem a magasabb hierarchiákhoz tartozó szellemi lények és erők is. Ha abból a szubsztanciából, amely aztán megoszlott az egyes emberi lelkek között valami fennmaradt és aztán a nátháni Jézus-gyermekként született meg, ez nem azt jelenti, hogy ez a lény azelőtt semmiféle kapcsolatban sem volt a földi fejlődéssel. Csak éppen nem úgy volt kapcsolatban a Föld és az emberiség fejlődésével, hogy azelőtt emberként járt a Földön. Hogyan képzeljük el ennek a lénynek a viszonyát a földi fejlődéssel? Ha ennek a nátháni Jézus-gyermeknek a fejlődését vizsgáljuk, akkor ezt nem a Föld fizikai fejlődésének síkján kell kutatnunk, hanem a szellemi világokban, amely nem volt sohasem fizikai: Itt pedig a már gyakran említett szellemi látás számára a következő mutatkozik meg:

Emlékezzünk vissza arra a leírásra, amely a „A szellemtudomány körvonalai”-ban elmondja, hogy a lemuriai kortól kezdve egészen az atlantiszi korszakok végéig – a fő emberpártól eltekintve – fokozatosan jöttek le a lelkek a többi planétáról a Földre és itt emberi testekben inkarnálódtak. A földi fejlődést tehát úgy kell elképzelnünk, hogy a Föld kozmikus környezetéből különböző időpontokban leszálltak a lelkek és újra megkezdték földi fejlődésüket. Tudjuk, hogy a lemuriai kor elején a lelkek a planétákra húzódtak vissza. Azt is tudjuk, hogy az a földi fejlődés, amelybe az emberi lelkeknek le kellett szállniuk, ki volt téve Lucifer és később Arimán támadásainak. Az emberi lelkeknek tehát olyan testekbe kellett beköltözniük, amelyekben a földi fejlődés során e két szellemi lény támadásainak voltak kitéve. Ha semmi egyéb sem történt volna, minthogy az emberi lelkek planetáris létükből ismét lejöttek a földi fejlődés színterére és azután ki voltak téve a luciferi és Arimán i hatásoknak, akkor ezekkel a földi emberekkel történt volna valami, amíg inkarnációról inkarnációra haladtak. Ezt még nem említettem „A szellemtudomány körvonalai”-ban, jelen korunkban nem lehet még mindent nyilvánosan elmondani.

Ezek az emberek, akik fokozatosan lejöttek a planétákról, hogy itt fizikai testet öltsenek, bizonyos veszélynek lettek volna kitéve érzékszerveik fejlődésével kapcsolatban. Nem szabad úgy képzelnünk, hogy ezek az emberi lelkek a planétákon való tartózkodásuk után egyszerűen csak lejönnek a Földre, emberi testet vesznek fel, és azután megy minden rendben tovább. Minthogy a luciferi és arimáni princípium uralkodott bennük, ezért az emberi testek nem tették lehetővé, hogy a lelkek úgy fejlődjenek bennük, ahogy kellett volna, és ahogy aztán valóban fejlődtek. Ha a lelkek egyszerűen csak beköltöztek volna ezekbe a testekbe, és érzékeikkel csak azokat az erőket használták volna, amelyeket testük nyújtott, akkor érzékeiket igen különös módon kellett volna használniuk. Olyan módon, ami emberek számára tulajdonképpen nem is lett volna lehetséges.

Ezt a következőképpen szeretném megmagyarázni: Amikor a lelkek beköltöztek az emberi testekbe, a szemükre például egy szín nem csak úgy hatott volna, hogy a szem úgy érzékelje, ahogy később ezt a színt látta, hanem az egyik szín úgy hatott volna a szemre, hogy elragadtatást, heves gyönyörérzést keltett volna benne. A szem formálisan izzott volna a gyönyörűségtől az egyik szín láttán, a másik szín viszont fájdalmasan érintette volna, intenzív antipátiát keltve benne. Így hát a luciferi és Arimán i hatás következtében olyanok voltak az emberi testek érzékszervei, hogy ezek a testek nem válhattak megfelelő szállássá a planétákról lejövő lelkek számára. Az embereket állandóan kínozta volna érzékeik szimpátiája és antipátiája. Úgy kellett volna járniuk a világot, hogy állandóan hol a szimpátia töltötte volna el őket gyönyörérzéssel, hol az antipátia kínozta volna őket, aszerint, hogy az egyik vagy a másik színt látták. Az egyik elragadtatással töltötte volna el, a másik rettenetes fájdalmat okozva taszította volna őket. Az egész fejlődés olyan volt, úgy hatottak a Földre a kozmikus erők – különösen a Napról jövő erők – hogy az érzékszervek ilyenné fejlődtek volna. A világ nyugodt, bölcs szemlélése lehetetlen lett volna. Változásra volt szükség azokkal a kozmikus erőkkel kapcsolatban, amelyek a kozmikus környezetből áradtak a Földre és az emberi testek érzékszerveit alakították, építették. Valaminek történnie kellet a szellemi világban, hogy ezek az erők ne úgy érjék a Földet, hogy az érzékszervek pusztán a szimpátia és antipátia szerveivé váljanak, mert Lucifer és Arimán hatására ilyenné váltak volna. Ezért a következő történt:

Az a lény, akiről azt mondtuk, hogy nem választotta a planétákról a Földre vezető utat, hanem ott maradt, tehát az ősrégi időkben a szellemi világokban élt, és aztán a nátháni Jézus-gyermekben jelent meg, elhatározta – ha szabad ezt a kifejezést használni, természetesen minden kifejezést az emberi nyelvből kell vennünk és ezek nem fejezik ki pontosan azt, amit mondani akarunk – ez a lény tehát elhatározta akkor, amikor még a magasabb hierarchiák világában élt, hogy olyan fejlődésen megy keresztül, amely képessé teszi arra, hogy a szellemi világban áthassa egy időre magát Krisztus lényével. Nem emberrel van tehát dolgunk, hanem – ha szabad így mondanom – ember feletti lénnyel, aki a szellemi világban élt, és úgyszólván meghallotta az emberi érzékek jajkiáltását, amely segítségért kiáltott fel a szellemi világba, s amit erre a segélykérő jajkiáltásra érzett, arra késztette, hogy alkalmassá tegye magát Krisztus befogadására. Így a szellemi világban azt a lényt, aki később nátháni Jézus-gyermek lett, áthatotta Krisztus szelleme, és ő megváltoztatta azokat a kozmikus erőket, amelyek az emberi érzéseket a szimpátia és antipátia szerveiből az emberiség használható érzékszerveivé váltak. Az ember képessé vált arra, hogy bölcsességgel tekintsen érzéki észleletei minden árnyalatára. Egész másképpen érkeztek volna az emberhez az érzékeit felépítő kozmikus erők, ha ez az esemény a távoli múltban meg nem történt volna a szellemi világokban, még a lemuriai korban. Úgy történt ez, hogy az a lény, aki aztán a nátháni Jézus gyermekként jelent meg a Földön, akkor még – ha szabad ezt a kifejezést használnom – a Napon lakott és az előbb említett jajkiáltás hatására olyasmit élt át, ami lehetővé tette, hogy maga a Napszellem hassa át. Ezáltal a Nap hatása úgy mérséklődött, hogy az emberi érzékszervek, amelyek lényegében a naphatás eredményei, nem váltak pusztán a szimpátia és antipátia szerveivé.

Ezzel, kedves barátaim, valóban jelentős kozmikus titkot érintettünk, ami sok mindent megmagyaráz abból, ami később történ. Most bizonyos fokig rendezetté, harmonikussá válhatott, bölcsen alakulhatott az emberi érzékek világa és a fejlődés egy darabig tovább folyhatott. A magasabb világokból így bizonyos értelemben elhárították az emberi érzékekről Lucifer és Arimán legrosszabb hatását.

Azután ismét jött egy olyan kor – ez már Atlantiszra esik – amikor kiderült, hogy az ember testisége ismét nem lehet a megfelelő fejlődés alkalmas eszköze. Most abban jött létre rendellenesség, ami egy ideig használható módon fejlődött, az emberek belső szerveiben és az azok alapjául szolgáló erőkben, az étertestben. Mert azok a kozmikus erők, amelyek a Föld környezetéből hatnak és feladatuk, hogy az ember belső szerveinek – légzőszervek, keringési szervek, stb. – működését rendben tartsák, ezek az erők a luciferi és Arimán i hatás következtében úgy fejlődtek, hogy az emberek belső szervei használhatatlanná váltak volna, egészen különösen alakultak volna.

Azok az erők, amelyek a belső szervekről gondoskodnak, nem egyenesen a Napról indulnak ki, hanem azokról az égitestekről, amelyeket a régebbi időkben a hét planétának neveztek. A planetáris erők a kozmoszból hatottak az emberre. Most szükségessé vált, hogy ezek az emberi belső szerveket szabályozó erők is mérséklődjenek. Ha a fejlődés úgy haladt volna tovább, ahogy ezek a kozmikus erők Lucifer és Arimán hatására intézni tudták, akkor az ember belső szervei vagy a mohóság, vagy pedig az undor szerveivé váltak volna. Az ember például nem tudott volna pusztán csak enni, mert az egyik étel olyan mohó vágyat keltett volna benne, hogy kénytelen lett volna rávetni magát, a másik pedig rettenetes undorral töltötte volna el. Ezek mind olyan jelenségek, amelyek mint karmikus titkok tárulnak fel a szellemi látó előtt, ha megpróbál a világ titkaiba behatolni.

Ismét történnie kellett valaminek a szellemi világokban, hogy ez az emberekre nézve pusztító hatás ne következzék be. És íme, ugyanaz a lény, aki később a nátháni Jézus-gyermekben jelent meg, és mint mondtuk, a korábbi időkben a Napon lakott és áthatotta magát Krisztussal, a nagy Nap-szellemmel, most planétáról-planétára vándorolt, mert mélységesen átjárta az az érzés, hogy az emberiség fejlődése így nem folytatódhat. S miközben egymás után megtestesült az egyes planétákon, az itt átéltek olyan erősen hatottak rá, hogy az atlantiszi fejlődés bizonyos időpontjában ismét áthatotta őt Krisztus szelleme. Ez megteremtette a lehetőséget arra, hogy az emberi belső szervekbe beleoltódjék az önmérséklet, mint korábban az érzékszervekbe a nyugodt bölcsesség. Így lélegzéskor nem kényszerülünk már arra, hogy az egyik helyen mohón habzsoljuk a levegőt, másutt pedig visszataszító módon undort keltsen bennük, az ember mértékletes szervekkel léphet a világba. Ez a Krisztus szellemével, a nagy Napszellemmel áthatott nátháni Jézus-gyermek tette volt.

Azután egy harmadik nehézség lépett fel az emberiség fejlődésének menetében. Egy harmadik rendellenességnek kellett volna bekövetkeznie, ha a lelkeknek folyamatosan olyan testeket kellett volna elfoglalniuk, amilyenek a Földön lehetségessé váltak. Azt mondhatjuk: erre az időre az emberek testisége lényegében rendbe jött. Krisztus két szellemi világbeli tettének eredményeképpen az emberi érzékszervek úgy működtek, hogy az ember testét a Földön megfelelően tudta használni. Belső szervei is úgy működtek, hogy testiségét megfelelően használhatta. Lelki szervei azonban még nem voltak elrendezve. Ezekben rendellenességek következtek volna be, ha semmi sem történik. Ezt főleg úgy értem, hogy a gondolkodás, érzés és akarat terén léptek volna fel rendellenességek, úgy, hogy az akarat állandóan zavarta volna a gondolkodást, az érzés az akaratot, és így tovább. Az emberek arra lettek volna ítélve, hogy állandóan kaotikus körülmények uralkodjanak lelki szerveik – gondolkodásuk, érzésük, akaratuk – használata közben. Dühöngőkké váltak volna túltengő akaratuk következtében vagy visszafogott érzésük miatt eltompultak lettek volna, esetleg olyan emberekké váltak volna, akiket túlburjánzó gondolkodásuk csak illanó gondolatokra tett volna képessé. Ez volt a harmadik nagy veszély, amelynek a földi emberiség ki volt téve. Ezt a három lelki erőt – a gondolkodást, érzést és akaratot – is a kozmoszból szabályozzák, a Föld környezetéből. Maga a Föld az „én” szabályozásának a színtere. De rendezni kellett a három lelkierő: a gondolkodás, érzés és akarat együttműködését, ez azonban nem az összes planétáról, hanem csak a Napról, Holdról és a Földről történik, úgy, hogy ha hatásuk harmonikus, akkor az ember is képessé válik a gondolkodás, érzés és akarat harmonizálására.

Ezekkel az erőkkel kapcsolatban is segítséget kellett nyújtani a szellemi világból. Most a későbbi nátháni Jézus lénye olyan kozmikus lelki formát öltött, hogy nem élt sem a Földön, sem a Holdon, sem a Napon, hanem a Föld körül keringve egyszerre volt kitéve a Nap, a Hold és a Föld hatásainak. A Föld hatásai alulról érkeztek hozzá, a Nap- és Holdhatások felülről érték. A szellemi látó tudat tulajdonképpen ugyanabban a szférában látja ezt a lényt fejlődésének virágkorában – ha szabad így kifejezni –, ahol a Hold kering a Föld körül. Tehát pontosan: nem felülről kapta a Hold-hatást, hanem ugyanonnan, ahol ő maga volt. A jajkiáltás ismét felhatott hozzá amiatt, amivé az emberi lélek gondolkodásának, érzésének és akaratának válnia kellett volna, és ő mélyen átélte bensőjében az emberi fejlődés tragikumát. Ezzel ismét magához vonzotta a magas Napszellemet, aki most harmadszor is leszállt rá és áthatotta szellemével. A Földön kívül, a kozmikus magasságokban tehát harmadszor is áthatotta a nátháni Jézust a magas Napszellem, akit Krisztusnak nevezünk.

Most kissé másképpen fogom leírni a harmadik lelki áthatás eredményét – így nevezném a történteket – mint a másik kettő esetében. A szellemi illetve égi fejlődés három egymást követő fokozata az Atlantisz utáni népek különböző világnézeteiben tükröződik. Hiszen mindez tovább hatott, megmaradtak annak a hatásai, hogy egykor a régi lemuriai korban a Krisztus lény lelkileg áthatotta a későbbi nátháni Jézus-gyermeket. A hatások mintegy a Nap hatásában maradtak meg. Zarathustra beavatása éppen abban állt, hogy ezeket a Nap hatását „impregnáló” hatásokat észlelte. Így keletkezett Zarathustra tanítása, kinyilatkoztatva az ősi korok történéseit mintegy lelkének vetületében.

Az Atlantisz utáni harmadik, egyiptomi-káldeai kultúrkorszak részben úgy keletkezett, hogy a lelkek még visszatükrözték, átélték bensőleg annak hatásait, hogy a Napszellem lelkileg áthatotta a későbbi nátháni Jézus-gyermeket, míg a bolygók körül vándorolt. Így jött létre a bolygók működéséről szóló tudomány, a káld asztrológia, amiről ma igen kevés fogalmuk van az embereknek. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban, tehát az egyiptomi-kádeai népeknél, kialakult a külsőleg, exotérikusan ismert csillag-kultusz. Azáltal keletkezett, hogy a planetáris hatások mérséklődésének utóhatása e későbbi korba küldte a sugarait.

Még az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban is észlelték Görögországban a planétaszellemek tükröződését. Ezek úgy jöttek létre, hogy a Krisztussal áthatott lény végig vándorolt a planétákon és az egyiken ez, a másikon az lett. A Jupiteren az lett, akit a görögök később Zeusznak hívtak, a Marson, akit később Árésznek, a Merkúron, akit Hermésznek neveztek. A görög planétaistenekben az tükröződik utóbb, amit Jézus Krisztus a luciferi és arimáni princípiumtól áthatott planetáris lényekből hozott létre a földön túli világokban. Ha a görög ember felnézett isteneire, Jézus Krisztus működésének vetületeit, tükörképeit látta az egyes bolygókon és még sok mindent, amiről már beszéltem.

A harmadik dolog annak tükröződése, vetülete volt, amit a Jézus-lény a Nappal, Holddal és Földdel kapcsolatban élt át még földöntúli lény mivoltában, régebbi időkben (Atlantisz későbbi korszakában). Ha jellemezni akarjuk, azt mondhatjuk: Krisztus angyalszerű lényben „öltött lelket”. Ha azt mondjuk Krisztusról, hogy a Názáreti Jézusban öltött testet, úgy e szellemi világban lejátszódó eseményről azt mondjuk: Krisztus lelket öltött egy angyalszerű lényben és ez rendezően hatott a gondolkodásra, az érzésre és az akaratra. Ez a fontos esemény nem oly régen következett be az emberiség fejlődésében. Rendbe hozta az emberiség lelki fejlődését. A két korábbi Krisztus esemény inkább az emberiség testiségére és életére vonatkozó alkatot rendezte a Földön. Minek kellett történnie a harmadik esemény kapcsán a szellemi világokban?

E harmadik eseményt megismerjük, ha a könnyebb megközelítés kedvéért, a görög mitológiában való tükröződését keressük. Mert ahogyan Zeusz, Árész, Hermész, Vénusz-Aphrodité, Kronosz stb. a planetáris szellemek vetületei, úgy a harmadik kozmikus Krisztus-esemény is tükröződött a görögön kívül különböző más népek mitológiájában is. Ezt a tükröződést megérthetjük, ha a tükörképet összehasonlítjuk azzal, ami tükröződött, a kozmikus történés görögországi utóhatásával Mi történt fenn a kozmoszban?

Ki kellett űzni valamit az emberi lélekből, ami kaotikusan kavargott benne: ezt le kellett győzni. A Krisztussal áthatott angyalszerű lénynek azt a tettet kellett végrehajtania, hogy kitaszítsa, kiűzze az emberi lélekből azt, ami nem oda való, hogy harmónia és rend lehessen a gondolkodás, érzés és akarat között. Le kellett győznie az emberi lélekben azt, ami káoszt, rendezetlenséget keltett volna benne: ezt ki kellett taszítani. Megjelenik előttünk annak az angyalszerű lénynek a képe – állítsuk elevenen lelki szemünk elé! –, aki ekkor még a szellemi világokban van, később pedig ő lesz a Názáreti Jézus-gyermek. Lelkileg áthatja Krisztus lénye, így képes arra a különösen nagy tettre, hogy a gondolkodásból, érzésből és akaratból kiűzze a bennük dühöngő sárkányt, amely kaotizálta volna őket. Ennek emléke él az emberi kultúrában szereplő sárkányölő Szent György képekben. Sárkányölő Szent György földöntúli eseményt tükröz: Krisztus lelkileg áthatotta Jézust és képessé tette arra, hogy kiűzze a sárkányt az ember lelki természetéből.

Krisztus segítsége élt Jézusban, az akkori angyalszerű lényben, csak ez tette lehetővé ezt a nagy tettet. Mert az angyalszerű lénynek valóban össze kellett kapcsolódnia a sárkánytermészettel, mintegy sárkány alakot kellett öltenie, hogy visszatartsa a sárkányt az emberi lélektől. Hatnia kellett a sárkányban, hogy a sárkány megnemesedjék, és a káoszból bizonyos harmóniába kerüljön. A sárkány nevelése, megfékezése ennek a lények a további feladata. Így történt, hogy bár működött a sárkány, de a jellemzett lény működése áradt bele és ezáltal az egész Atlantisz utáni fejlődés földi kultúrájában megjelenő számos kinyilatkoztatásnak a sárkány lett a hordozója. Az őrjöngő vagy homályos tudatú emberekben megjelenő kaotizáló sárkány helyett az atlantiszi kor ősi bölcsessége jelent meg. Jézus Krisztus a sárkányvért használta fel arra, hogy áthassa vele az emberi vért, és így az ember az isteni bölcsesség hordozója legyen. Mindez tükröződik a görög mitológiában és exoterikusan is megjelenik a Krisztus előtti IX. századtól kezdve.

Sajátságos, hogy a görög szemléletben egy isteni alak mintegy kimagaslott a többi közül. Tudjuk, hogy a görögök különböző isteneket tiszteltek. Ezek az istenek azoknak a lényeknek vetületei, tükröződései voltak, akik a Krisztussal áthatott későbbi nátháni Jézus planetáris vándorútján jöttek létre. Így látták őket, ha feltekintettek hozzájuk a kozmikus világokba, ha a fényéterbe tekintve, igazi, szellemi belső eredetüket joggal Jupiternek tulajdonították – nem a külsőt, hanem az igazi szellemi belsőt, amikor Zeuszról beszéltek. Beszéltek így Pallasz Athénéről, Artemiszről, a különböző planetáris istenekről, akik annak vetületei voltak, amiről szóltunk. De a különböző isteni alakok szemlélete közül egy kimagaslott: Apollón alakja. Egészen sajátságos módon magaslott ki. Mit láttak a görögök Apollónban?

Megtudjuk, ha a Parnasszusra és a kasztíliai forrásra tekintünk. Ettől nyugatra földhasadék nyílt és a görögök templomot építettek fölé. Miért? A hasadékból régebben gőzök törtek fel, ezek megfelelő légáramlat esetén valóban kígyó-tekervényszerűen fonódtak a helység köré. A görögök elképzelték Apollónt, amint nyilait a sárkányra lövi, ahogy heves gőzölgésként felszáll a föld hasadékából. Szent Györgyben a sárkányra nyilazó görög Apollón földi vetületével találkozhatunk. Amikor legyőzte a sárkányt, Pythont, templomot építettek és Python helyett a gőzöket látjuk most, amelyek a Pythia lelkébe szállnak. A görögök elképzelés szerint most Apollón él e vad sárkány-gőzökben és Pythia által az orákulumok révén jósol nekik. A görögök öntudatos népe a lelki előkészülés fokain felemelkedve befogadja azt, amit Apollón a sárkánygőzöktől áthatott Pythia szájával mond nekik. A sárkányvérben tehát benne él Apollón és áthatja az embereket a kasztíliai forrásból meríthető bölcsességgel. Ez a hely a legszentebb játékok és ünnepek gyülekező helyévé vált.

Miért képes Apollón erre? Kicsoda Apollón? Csak tavasztól őszig dolgozik azon, hogy a sárkányvérből bölcsesség szálljon fel. Ősz felé ősi hazájába tér vissza, északra, a hyperboreusok országába. Távozásakor búcsú-ünnepeket ülnek. Tavasszal ismét fogadják, amikor visszatér északról. Mély bölcsesség rejlik Apollón északi útjában. A fizikai Nap délfelé halad, szellemileg mindig az ellenkezője történik. Arra utal ez, hogy Apollónnak a Naphoz van köze. Apollón az az angyalszerű lény, akiről beszéltünk. A görög lélekbe való kivetítődése, tükröződése annak a Krisztussal áthatott angyalszerű lénynek, aki a valóságban az atlantiszi kor végén működött. Apollón a Krisztussal áthatott angyal vetülete, tükröződése a görög lélekben, ő hirdet a Pythia szájával bölcsességet a görögöknek. Mi mindent merítettek a görögök az apollóni bölcsességből! Úgyszólván mindazt, ami a legfontosabb ügyeikben ilyen vagy olyan tettekre indította őket. Az élet súlyos ügyeiben, lelkileg jól előkészülve, mindig újra Apollónhoz fordultak, és jóslatot kaptak Pythia szájából: őt azok a gőzök ösztönözték, amelyekben Apollón élt. A gyógyító Aszklépiosz a görögök számára Apollón fia. Apollón a gyógyító isten – a gyógyító. A Krisztussal egykor áthatott angyal földi letompítása a gyógyító, vagy a Föld számára gyógyító, mert Apollón sohasem volt fizikailag megtestesült alak, hanem a földi elemeken keresztül hatott.

Apollón a Múzsák istene, főleg az éneké és a zenéé. Miért? Mert azzal hozza rendbe a gondolkodás, érzés és akar diszharmonikus működését, ami azt énekben, a lantpengetésben nyilatkozik meg. Csak mindig le kell szögeznünk, hogy Apollónnál ez annak a vetülete, ami Atlantisz végén történt. Ekkor valóban beleáramlott valami a szellemi magasságokból az emberi lélekbe, ennek halvány mása szólalt meg a zene művészetében, amikor a görögök Apollón védelme alatt művelték.

A görögök tudatában zeneművészetük mintegy földi visszfénye annak az ősrégi művészetnek, amellyel a Krisztussal áthatott angyallény az égi magasságokban a gondolkodást, érzést és akaratot harmonizálta. Nem így fejezték ki, csak misztériumaikban tudták, hogy miről van szó. De a görögök az apollóni misztériumokban azt mondták, hogy valaha magasztos isteni lény hatotta át az angyali hierarchia egy lényét és ő harmonizálta a gondolkodást, érzést és akaratot. Ennek visszfénye a múzsák művészete, különösen az apollóni művészet, pl. a lantpengetésben megnyilvánuló zeneművészet. A sípok vagy fúvós hangszerek megnyilatkozásait nem tekintették apollóninak. A görögök a Múzsák lelket harmonizáló hatását tulajdonították Apollón húros hangszerének, amely leginkább emberi ügyességet kíván, és kevésbé igényli az elemeket, mint a fúvós hangszerek.

Az Apollón művészete iránt közömbös, értetlen emberben testileg is feltűnik az apollóni princípium semmibevevése – mondták a görögök mindannak tudatában, amiről beszéltünk. Külső testiségükön megmutatkozik, hogy atavisztikusan régebbi fokon maradtak vissza. Érdekes, hogy amikor valaki – Midász király – különösen hosszú füllel született, a görögök szerint azért jött szamárfüllel a világra, mert előzőleg nem adta át magát megfelelő módon a Krisztussal áthatott angyalszerű lény egykori kozmikus hatásainak. Ezért – mondták – szamárfület kapott, és emiatt jobban szereti a fúvós hangszereket a húros hangszereknél. Amikor pedig olyan gyermek született, akiinek szinte nem volt bőre, bőr nélkül született, – a mitológiában a nyúzott Marszüasz néven ismeretes – akkor azt mondták, hogy születése előtt nem hallgatott az angyalszerű lény szavára. Ez derül ki ugyanis az okkult megfigyelés számára. Az okkult megfigyelés szerint Marszüaszt nem elevenen nyúzták meg, hanem így született. Amit elkövetett, azt születése előtt követte el.

Sok görög alapítású kolónia városa viseli az Apollónia nevet, mert Pythiától kértek tanácsot, hogy itt vagy ott gyarmatosítsanak-e. A görögök vigyáztak városaik szabadságára, ezért nem volt náluk egységes állam, hanem az az ideális egység, amit Apollón istentől kaptak, neki alapítottak később városszövetséget.

Látjuk, hogy a görögök az Apollónnak nevezett istenben azt a lényt tisztelték, akiről most beszéltünk. Azt mondhatjuk, hogy az Apollónnak megfelelő lényben Krisztus lénye „öltött lelket” az atlantiszi kor végén. Azt kérdezzük, hogy valójában ki is Apollón? Nem az a vetület, akit a görögök tiszteltek, hanem az igazi Apollón? Földöntúli lény, aki a magasabb világokból gyógyító erőket árasztott a lélekbe, megbénítva a luciferi és Arimáni hatalmakat. Az emberi testben is összhangot teremtett az agy, a lélegzet, a tüdő meg a gégefő és szív működése között, ennek a vetülete az éneklésben jutott kifejezésre. Mert az agyvelő, lélegzés meg a beszédszervek és szív helyes összhangja a testi kifejeződése a gondolkodás, érzés és akarat megfelelő együttműködésének. Apollón a földöntúli gyógyító. Láttuk fejlődésének három fokozatát és megszületik a Földön a gyógyító, aki Apollón lényében hatott. Az emberek Jézusnak nevezik, a mi nyelvünkre fordítva „Isten által gyógyítót” jelent. Ő a nátháni Jézus-gyermek, az Isten által gyógyító, Jehosua-Jézus.

A negyedik fokon teszi magát éretté a Krisztus lény az én felvételére. Ez a Golgotai Misztérium révén történik. Mert a Golgotai Misztérium előtt született emberek nem találtak volna a továbbiakban olyan testeket a Földön, amelyben úgy inkarnálódhattak volna, hogy az Én ereje megfelelőképpen kifejezésre jusson, ha a Golgotai Misztérium nem történt volna, ha Krisztus lénye nem hatotta volna át azt a lényt, akit kozmikus korszakokon át követtünk. Az én fejlődés legmagasabb fokát Zarathustrában érte el. Ha nem történt volna meg a Golgotai Misztérium, akkor az én fejlődésig eljutott lelkek sohasem találtak volna többé a Földön valódi fejlődésre alkalmas testeket.

A harmonizálásnak négy fokozata van: az érzékelés, az éltető szervek, a gondolkodás, érzés, és akarat és végül az én harmonizálása a Golgotai Misztérium által. Így, kedves barátaim, megértik a nátháni Jézus-gyermekben megszületett lény kapcsolatát Krisztussal. Azt is, hogy ez a kapcsolat hogyan készült elő, annak segítségével, amit a valódi antropozófia ma már feltárhat, megérthetjük, hogy a Krisztus lény hogyan működik együtt és tartozik össze a nátháni Jézus emberi lényével. A jövő egészséges szellemi élete azon múlik, hogy egyre több ember jusson el annak megértéséhez, amit a Golgotai Misztérium korának gondolkodása és ideaélete képtelen volt megérteni és felfogni.

– Lipcse, 1914. január 1.

[A Krisztus-impulzus működése a lélek mélyében. Konstantin győzelme Maxentius felett. Parszifál és a Grál. A szent kehely. Michelangelo Pietája. Chrétien de Troyes, Wolfram von Eschenbach, Kyot. A csillagírás felmerülése Parszifál titkában. Ganganda greida, a vándorló útravaló.]

A Szibillák erőiről szólva arra hívtam fel a figyelmüket, hogy ezeket a Szibillákat mintegy az ión görög filozófia árnyaiként látjuk felmerülni Ioniában, és azután kaotikus lelki életükből évszázadokon át részben mély bölcsességet varázsoltak elő, részben pedig csak szellemi káoszt hoztak napvilágra. Évszázadokig sokkal intenzívebben uralkodtak Dél-Európa és határterületeinek szellemi életén, mint ahogy a külső történelem elismeri. Azt akartam elmondani, hogy a Szibillák e sajátságos lelki megnyilvánulása az emberi lélek olyan erejére utal, amelynek a régebbi korokban, még az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban is, megvolt a jelentősége. Az emberiség történelmi fejlődése során változnak azonban a kultúrkorszakok. A Szibillák időnként teljes értelmetlenséget produkáltak azokkal az erőkkel, amelyek az Atlantisz-utáni harmadik korszakban még helyes, jó lelkierők voltak. Ekkor művelték az asztrológiát; a csillagok bölcsessége hatott az emberi lelkekre és harmonizálta azokat az erőket, amelyek a Szibillákban azután olyan kaotikusan jelentek meg. Ebből megérthetik, hogy a világban valahol ható erők – itt most speciálisan a Szibillák lelkében – önmagukban általánosságban sohasem nevezhetőek jónak vagy rossznak, hanem megjelenésük idejétől és helyétől függően jók vagy rosszak. A Szibillák lelkében fellépő erők jók és helyesek, de az Atlantisz utáni negyedik korszak lelki fejlődésének nem feleltek meg. Ekkor nem a tudatalatti mélységekből föltörő erőknek kell az emberi lelkekben hatniuk, hanem az én világossága révén kell a lélekhez szólniuk. Hallottuk tegnap, hogy az óhéber próféták azon dolgoztak, hogy elnyomják a szibilla-erőket, és az én világosságával megszólaló erőkre törekedtek. Az óhéber próféták legjellemzőbb vonása éppen az, hogy visszaszorítják a kaotikus szibilla-erőket, és azt hozzák felszínre, ami az én révén szólalhat meg.

Az óhéber próféták törekvését a szibilla erők, „helyes vágányba terelésének” is nevezhetjük, ennek a feladatnak a teljesítése a Krisztus-impulzussal következett be. Amikor a Krisztus-impulzus az ismert módon behatolt az emberiség földi fejlődésébe, akkor a Szibillák kaotikusan jelentkező erői úgy szorultak egy időre vissza, ahogy egy folyó visszaszorul a külvilágról, ahol előbb folydogált, majd eltűnik egy földalatti üregben, hogy azután ismét megjelenjék. Ezeknek az erőknek a Krisztus impulzus révén megtisztult formában kellett ismét felmerülniük, ezt a formát csak a Krisztus-impulzus adhatta meg nekik, miután behatolt a Föld aurájába. Ahogyan a napközben kifejtett lelki erőinket bele kell merítenünk az éjszakai öntudatlanságba, hogy azután ismét felébredjünk, úgy ezeknek az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban helyénvaló erőknek is a lelki élet felszíne alatt kellett egy ideig észrevétlen áramlaniuk, majd ismét lassanként felmerülniük, ahogy hallani fogjuk. Tehát azt a jelenséget látjuk, hogy a Krisztus-impulzus mintegy átmossa azokat az erőket, amelyek a Szibillákban kaotikusan nyilvánulnak meg, bár jogosult emberi erők. Lemerülnek a lelki élet mélyére, nem kerül az emberiség mindennapi tudatába, hogy Krisztus tovább munkálkodik lelkük mélyén ezekkel az erőkkel. Valóban így történik.

A Krisztus-impulzus megjelenése csodálatos jelenség szellemtudományos szempontból. A niceai zsinattól fogva az emberek felszíni tudatában a dogmák megállapításával kapcsolatos viszályok dúlnak, tudatuk háborog, és ami a kereszténység szempontjából a legfontosabb az a lélek tudatalatti mélyében történik. A Krisztus-impulzus nem ott működik, ahol viszálykodnak, hanem a mélyben. Az emberi bölcsességnek még sok mindent fel kell tárnia, ami talán sajátságosnak tűnik, ha csak a felszínét nézzük. Még sok mindent fel kell tárni, ami mintegy szimptómája annak a munkának, amit a Krisztus impulzus végez az ember lelki életének mélységeiben.

Így meglátjuk és megértjük, hogy a nyugati keresztény áramlat konfigurációjának leglényegesebb formáit nem az hozta létre, amiről a püspökök vitáztak, a fontos történelmi kérdések megoldásai a lelki élet mélységeiben játszódtak le, és mintegy álomszerűen merültek fel a tudatban. Így az emberek nem is tudták megfejteni az álomban látottakból azt, ami a mélyben zajlott. Csak egy szimptómát említek – vannak dolgok, ahol mintegy átdereng az álmokon, amit Krisztus a lélek mélyében művel, hogy megfelelő mederbe terelje az ember lelki erőit a nyugati történelem fejlődése során.

Talán megérinti néhányukat és megsejtik, hogy voltaképpen mire utalok e szavakkal, ha látják, hogy 312. október 28-án Nagy Konstantin, Constantius Chlorus fia, Maxentiusszal hadakozik Róma előtt és olyan döntés születik, amely az egész nyugati világ számára rendkívül fontos a kereszténység konfigurációjának kialakulásában. A harc és győzelem sajátságos módon jön létre.

Kedves barátaim, ezt a csatát, amit Konstantin, Constantius Chlorus fia, vívott Róma előtt Maxentius ellen, nem hadseregparancsok döntötték el, nem is a vezérek tudatos éleslátása, hanem álmok és szibillai jelek. Erről a 312. október 27-án lezajlott ütközetről lényeges dolgot beszélnek el. Maxentius álmot látott, amikor Konstantin Róma kapuihoz közeledett, és álmában azt hallotta – még a kapukon belül volt – „Ne maradj ott, ahol vagy!” Maxentius álmának befolyását még erősítette az is, hogy a szibillai könyvekben utánanéztek a Szibillák mondásainak és mindezek hatása alatt – külsőleg tekintve – elkövette a lehető legnagyobb őrültséget: elhagyta Rómát és a Konstantinénál négyszer erősebb seregével nem Róma védő falai mögött vezette a csatát, hanem azokon kívül. Mert a szibillai könyvek tanácsa így szólt: „Ha Konstantin ellen Róma falain kívül harcolsz, megsemmisül Róma legnagyobb ellensége.” Ez olyan igazi szibillai jóslat. Maxentius követte, bátran és bizakodóan, kiment Róma kapui elé. Egykor egy másik szibillai jóslat Krőzust vezette így. Maxentius vállalkozásával megsemmisítette Róma ellenségét: önmagát.

Kontstantinnak más álma volt. Álmában azt hallotta, hogy seregei előtt hordozzák Krisztus nevének kezdő betűit. (Az ő serege csak negyede volt a Maxentiusénak.) Így cselekedett és győzött. Európa konfigurációja számára lényeges döntést hoztak tehát az álmok és szibilla-jóslatok! Itt feldereng az, ami az európai ember lelki életének mélyében zajlott. A Krisztus impulzus áramlása valóban úgy halad az európai emberek lelkének mélyén, mint a folyó, amely eltűnik a hegyek üregeiben, felülről nem látható és a legkülönfélébbet gondolhatjuk felőle – így hat és pedig először, mint okkult tény.

Kedves barátaim, hadd ismerjem be itt, hogy szellemtudományos kutatásaim során éppen ennek az áramlatnak a követésekor sokszor mintegy elveszítettem a nyomot, keresnem kellett az újabb felbukkanást. Feltételeznem kellett, hogy a Krisztus impulzus áramlata csak lassan bukkan fel, hogy még a mi korunkban sem jelent meg teljesen, csak megmutatja magát. De hol jelenik meg? Ez volt a kérdés. Hogyan bukkan fel ismét? Hogyan merül fel ismét? Hol ragadja meg a lelkeket először úgy, hogy tudati lelkükbe kezdenek felvenni valamit?

Ha követik könyveim és ciklusaim különböző értekezéseit, kedves barátaim, és úgy járnak velük, mint én, akkor azt találják, hogy főként az értekezések régebbi részében az a legkevésbé kielégítő, amit a Szent Grál nevével kapcsolatban mondottam. Így látom ezt és remélem, mások is így látják. Nem mintha olyasmit mondtam volna, ami nem állja meg a helyét, de éppen ennek a megállapításával voltam elégedetlen. Olyasmit kellett nyújtanom, amit biztosan adhatok, mert az említett áramlat tovahaladásának keresésekor, a nyugati világ további okkult keresztény fejlődését kutatva, lelkem intéssel találkozott: „Először Parszifál nevét kell megfelelő helyén elolvasnod.”

Tapasztalnom kellett, kedves barátaim, hogy az okkult kutatásokat sajátságos módon vezetik. Hogy ne csábuljunk spekulációra és olyan területekre, ahol az okkult igazsággal a fantázia kaphatna szárnyra, sokáig – mondhatnám – óvatosan vezetik az okkult kutatást, hogy végül napfényre jusson az igazság, amely önmagában hodozza helyességének meggyőző voltát. Így sokszor bele kellett nyugodnom a feleletre való várakozásba, e felhívásra: „Keresd meg Parszifál nevét!” Jól tudtam, – Önök is ismerik a Parszifál mondából – hogy miután Parszifál tévedéseiből kigyógyulva visszatér, és ismét megtalálja a Szent Grálhoz vezető utat, itt azt a híradást kapja, hogy a szent edényen az ő neve ragyogott fel. Tehát ezen a szent edényen kell lennie. De hol van ez a szent edény? Hol található? Ez volt a kérdés.

Az ilyen okkult kutatásoknál gyakran visszatartják az embert, így – mondhatnám – egy nap, egy év alatt nem tesz túlságosan sokat, nehogy spekulációval terelődjék el az igazságtól. Tehát visszatartják az embert. Mérföldkövek sorakoznak. Így sorakoztak a mérföldkövek sok-sok év során, míg a kérdés megoldását kerestem: Hol találod Parszifál nevét a szent edényen? Tudtam, hogy a szent edénynek vagy egy némely jelentése és benne van az ostya, tehát egy kis szelet. Magán a szent edényen áll Parszifál neve. Azt is tudtam, hogy milyen lényeges rész például a Márk-evangélium negyedik fejezetének 11-12, és 33-34-ik verse. Eszerint az Úr sok mindent hasonlatban mondott el és csak lassanként magyarázta el ezeket. Az okkult kutatásnál is egészen fokozatosan és óvatosan vezetik az embert, gyakran arra támaszkodva, amihez a karma juttat el. Ha valami elénk kerül, aminek köze lehet a dologhoz, nem is tudjuk, hogy a szellemi világból származó erők segítségével hogyan alakítsuk ki lelkünkben. Sokszor nem is tudjuk, hogy az okkult világ mélyéből olyasmit kaptunk, ami évszámra kutatott problémánkra vonatkozik.

Így egyszer megkérdeztem a norvég népszellemet Parszifál felől és azt mondta: Tanuld megérteni azt a szót, amely az én erőmből került az északi Parszifál-mondába, „ganganda greida”, a körüljáró táplálék, körüljáró enyhület, ilyesmi! Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. És azzal sem, amikor egyszer a római Szt. Péter templomból jövet Michelangelonak az a műve hatott reám, ami mindjárt a jobb oldalon Jézust és anyját ábrázolja, a még fiatal anyát ölében a már halott Jézussal. E művészi alkotás szemlélésének utóhatásaként – ez ilyen vezetés – nem vízió, hanem a szellemi világból jövő igazi imaginációként jelent meg az Akasa krónikába írott kép, és Parszifált mutatta, amint először távozik a Grál-várból, ahol az ott működő titkokat nem kérdezte meg. Az erdőben fiatal nőt lát meg, aki ölében fekvő halott vőlegényét siratja. Tudtam, kedves barátaim, hogy a képnek jelentősége van, akár az anyát, akár a vőlegényét vesztett menyasszonyt ábrázolja (Krisztust gyakran nevezik vőlegénynek), és hogy a közreműködésem nélkül létrejött összefüggésnek jelentősége van.

Még felsorolhatnék néhány ilyen előjelet, ami annak a kérdésnek a kutatása során adódott, hogy hol szerepel Parszifál neve a Szent Grál edényén? Hiszen ott kell lennie, ezt maga a monda beszéli el. Elevenítsük fel a Parszifál-monda legfontosabb vonásait.

Tudjuk, hogy Parszifált anyja, Herzeleide az apa eltávozása után hozta világra, nagy fájdalom és álomszerű élmények közepette, egészen sajátságos módon. Tudjuk, hogy meg akarta óvni a lovagi gyakorlatoktól és lovagi erényektől, birtokait másra bízta és visszavonult a magányba, mert gyermekét úgy akarta nevelni, hogy elkerülje a benne élő veszélyt, hiszen apja ennek áldozata lett. Azt is tudjuk, hogy a gyermek már korán feltekintett a természet szépségére és lényegében csak annyit tanult meg anyjától, hogy Isten uralkodik felettünk és őneki óhajtott szolgálni. De Istenről semmit sem tudott, ezért egyszer lovagokkal találkozva Istennek tartotta őket és térdre borult előttük. A gyermek azután elárulja anyjának, hogy lovagokat látott és ő is lovag szeretne lenni. Anyja bolondruhát ad rá és elengedi. Tudjuk, hogy a fiú elindul, sok kalandot él át, az anya pedig később megtört szívvel hal meg fia eltűnése miatt, aki még vissza sem fordult, hogy búcsút intsen, csak lovagi kalandok után indult. Szentimentálisnak nevezhetnénk ezt, de mélységes értelme van. Vándorlásai során átélte a lovagságot, lovagi erényekkel tűnt ki és eljutott a Grál-várhoz. Más alkalommal említettem, hogy a Grál-várhoz érkező Parszifált az irodalomban Chretien de Troyes írja le legjobban. Mint leírja, Parszifál hosszú tévelygés után elhagyott vidékre ér és itt két emberrel találkozik, akik egy csónakban ülnek, az egyik evez, a másik halászik. Őket kérdezve kerül azután a halász-királyhoz, akit a Grál-várban talál meg. A halász-király idős, legyengült ember, nyugágyon kell feküdnie, beszélgetés közben átadja neki az unokahúgától kapott kardját. A teremben vérző dárdát hozó apród jelenik meg, a vér egészen az apród kezére ömlik. Azután megjelenik egy szűz a szent Grál edénnyel. A Grál tartalmából olyan ragyogás árad, hogy a terem egész fényességét elhomályosítja, ahogyan a Nap és Hold elhomályosítja csillagok fényét. Megtudjuk, hogy a halász-király külön teremben élő agg édesapja csak a szent Grálból táplálkozik és nincs szüksége a gazdag lakomára, amelyen a halász-király és Parszifál is részt vesz. Ők földi táplálékból élnek. De valahányszor újabb fogást hordanak körül – mint ma mondanánk -, beviszik a szent Grált is az apa szobájába az öreg halász-királynak, aki csak abból táplálkozik, ami a Grálban van. Parszifálnak útközben Gurnemanz meghagyta, hogy ne kérdezősködjék túl sokat, nem is kérdezi meg, hogy a lándzsa miért vérzik, azt sem, hogy mi a Grál-edény – természetesen a nevét sem tudta. Chretien de Troyes szerint ezután ugyanebben a teremben tért nyugovóra. Elhatározta, hogy másnap reggel kérdezni fog, de üres az egész vár, nem talált senkit. Hiába hívott valakit, nem volt ott senki. Maga öltözött fel, lova lent készen várta. Azt hitte, hogy a társaság vadászatra indult és utánuk akart lovagolni, hogy megkérdezze a Grál csodáját. Amikor azonban átlovagolt a felvonóhídon, az olyan gyorsan felcsapódott, hogy a lónak át kellett ugrania, nehogy a várárokba zuhanjon. Senkit sem talált az előző napi várbeli társaságból. Chretien de Troyes elbeszéli, hogy Parszifál tovább lovagol és egy elhagyott erdős vidéken látja meg azt a nőt, aki az ölében tartott férfit siratja. Chretien de Troyes szerint ő mondja meg neki, hogy kérdeznie kellett volna, így megfosztotta magát attól, hogy az őt körülvevő nagy titkokat megtudja. Tudjuk, hogy sokat bolyongott, Chretien de Troyes elbeszéli, hogy éppen Nagypéntek napján egy remetéhez érkezik, Trevricenthez. Ő figyelmezteti arra, hogy elátkozták, mivel elmulasztotta a halász-király megváltását, semmit sem kérdezett a vár csodáiról. Ezután még sok mindenre tanítja.

Amikor Parszifált próbáltam követni, ahogy a remetéhez megy, egy mondás nyilatkozott meg számomra, amilyen szellemtudományos kutatások szerint, kifejezve sehol sem szerepel, de úgy gondolom, hogy teljes valósággal állíthatom. Az öreg remetének ez a mondása mély benyomást tett rám. Felhívta Parszifál figyelmét a Golgotai Misztériumra. Parszifál erről keveset tudott, pedig Nagypénteken ért oda. Ekkor hangzott el az öreg mondása.

Azt mondta: gondold el, hogy mi is történt a Golgotai Misztérium révén – az általunk megszokott szavakat használom, azonos értelemben. Tekints fel a kereszten függő Krisztusra, amint így szólt Jánoshoz: „Mostantól fogva ő a te anyád”, és János nem hagyta el. Te azonban – szólt Parszifálhoz – elhagytad anyádat, Herzeleidét. Miattad hagyta itt a világot. Parszifál nem értette a teljes összefüggést, de a hozzá intézett szavak – mondhatnám – spirituális célja az volt, hogy olyan kép hasson a lelkében, amellyel megtalálja anyja elhagyásának karmikus kiegyenlítését: éppen János képében, aki nem hagyta el anyját. Ennek kellett lelkében tovább hatnia. Halljuk azután, hogy Parszifál még egy kis ideig a remeténél marad és azután ismét a szent Grálhoz vezető utat keresi. A Grált röviddel vagy közvetlenül az öreg Amfortas, a halász-király halála előtt találja meg. Ekkor elé jönnek a szent Grál lovagjai, a szent lovagok, mondván: a te neved ragyog a Grálon, te vagy az eljövendő uralkodó, a Grál-király, mert a te neved ragyogott fel a szent edényen! Parszifál lesz a Grál-király. Tehát az ő neve áll a szent aranyos fényű edényen, amiben az ostya található.

Most arról volt szó, hogy megtaláljam ezt az edényt és bizonyos körülmények először megtévesztettek, kedves barátaim. Mindig szükségesnek tartottam azt, hogy az okkult kutatásnál ne csak azt vegyem tekintetbe, ami közvetlenül az okkult forrásokból ered, hanem a komoly problémáknál a külső kutatás eredményeit is. Ezt teljes szerénységgel mondom, nem azért, hogy szerénytelen legyek. Úgy gondolom, hogy általában helyes, ha egy probléma követésénél valóban mindent lelkiismeretesen megvizsgálunk, amit a külső tudomány mond, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól a fellegekben járva.

Itt azonban az exoterikus tudomány tévútra vezetett. Amit napvilágra hozott, azzal régebben eltérített először a helyes útról, mert ebből az exoterikus kutatásból az látszott, hogy Wolfram von Eschenbach a Parszifál megírásánál saját kijelentése szerint forrásul Chretien de Troyes-t és egy bizonyos Kyot-ot használt. Ezt a Kyot-ot a külső exoterikus kutatás sehol sem találta és ezért Wolfram von Eschenbach kitalálásának tartja. Mintha Wolfram von Eschenbach a Chrétien de Troyes-nál találtakhoz hozzáfűzött dolgok másik forrását akarta vola megtalálni A külső tudomány legfeljebb azt az egyet ismeri el, hogy Kyot Chretien de Troyes másolója volt és Wolfram von Eschenbach ezt a tényt színezte ki fantáziájával.

Látják, hova vezet a külső kutatás. Oda vezet, hogy a Kyot-hoz vezető útról némileg eltérítsen, mert őt többé-kevésbé Wolfram von Eschenbach kitalálásának tartják. Abban az időben, amikor a külső kutatás bizonyos mértékben félrevezetett, találkoztam valami mással, ez megint ilyen karmikus elrendelés. Amivel így találkoztam, azt a következőképpen fejezném ki (hiszen már többször leírtam a „A szellemtudomány körvonalai”-ban a ciklusokban): a Golgotai Misztériumot megelőző Atlantisz utáni korok a negyedik kortól kezdve bizonyos módon újra felmerülnek, így az Atlantisz utáni harmadik korszak ismét felmerül valamilyen módon a mai, ötödik kultúrkorszakban. A második a hatodikban kerül majd felszínre, az első pedig, a szent risik kora, a hetedik kultúrkorszakban merül fel, ahogyan többször leírtam. Most egyre világosabban megmutatkozott – ez sok éves kutatás eredménye -, hogy a mi korunkban az Atlantisz utáni harmadik korszak csillagírás-olvasása Krisztussal áthatott formában támad fel. Ma másképp kell kutatnunk a csillagokat, mint akkor, de a csillagírásnak újra szólnia kell hozzánk. A feltámadó csillagírás gondolata különös módon kapcsolódott össze Parszifál titkával. Mindenképpen arra kellett gondolnom, hogy a két dolog összetartozik. Ekkor, kedves barátaim, lelkem elé tárult egy kép, amikor Parszifál útját igyekeztem szellemileg követni Trevrizenttől a Grál vára felé. Chretien de Troyes éppen a remetével való találkozást írja le megragadóan szépen. Ennek egy kis részletét szeretném felolvasni, Parszifál megérkezését a remetéhez.

Arra tereli a lovát
Szívéből is mély sóhaját
Isten előtt vétkét érzi
Megbánás a keblét vérzi
Sírva szeli át az erdőt
Míg a remetelak előtt
Lovával a földre száll
Fegyverét se hordja már.
Apró, kicsi kápolnában
Rátalál a szent jámborra.
Fájdalmában leborul
Szeméből a könny csak hull
Arcán végig az állára.
Gyermeki megindultsága
Kezét imára kulcsolja:
„Vigasztalásomra, kérlek
Hallgasd meg a megbánt vétket
Öt évig tévhitben éltem
Hit nélküli szédületben
Csak gonoszságot műveltem„
„Mondd, mi sodort ide hát
És kérd Istent, ő bocsát
Egykor üdvözült honába”.
„Halászkirálynál ott járva
Lándzsát láttam, acél hegye
Vért csepegtet, Grál szentsége
Elém tárult; ajkam zárva
Vér értelmén választ várva
A Grálét sem kérdezem.
Azóta is minden napon
Lelkemen súlyos bánat nyom
Halálom csak enyhítené
Uramat, hogy így feledém.
Kegyelmétől távol estem.”
„A nevedet mondd meg nekem.”
„Parszifál néven ismernek.”
Felsóhajt az agg mélyeket
Jól ismert e név előtte:
„Tudatlanság hozta létre
Ez sodort a szenvedésbe”.

Ekkor szövődnek azok a beszélgetések a remete és Parszifál között, amelyekről az imént beszéltem. Amikor azután Parszifált szellemileg igyekeztem kísérni a remeténél való tartózkodása után a Grálhoz történő vándorlásában, gyakran éreztem, ahogy lelkemben felcsillan éjjel-nappali lovaglása. Nappal a természet iránti odaadása, éjszaka a csillagok felé fordulása, mintha lelkének tudatalatti részében a csillagírás szólalna meg, és hírül adná, amit a Gráltól elé siető szent lovagok mondtak: „A szent Grálon a te neved ragyogott fel”. De Parszifál nyilván nem tudott mit kezdeni azzal, ami a csillagokból sugározott felé, mert tudata alatt maradt, és ezért nem is értelmezhető igazán, bármennyire is igyekszünk szellemi kutatással belemerülni.

Ekkor újra visszatértem Kyothoz és Wolfram von Escenbach egyik kijelentése mély benyomást tett rám, ezt összefüggésbe kellett hoznom a „ganganda graidá”-val. Magától összekapcsolódott. Vonatkoztatnom kellett a halott vőlegényét ölében tartó nő képére is. Egyszer szinte keresés nélkül rábukkantam Kyot egy mondására: „er jach, ez hiez ein dinc der gral.” (Er sagte, ein Ding hiess der Gral – Azt mondta, egy tárgyat Grálnak neveznek). Maga az exoterikus kutatás utal arra, hogy ehhez hogyan jutott. Spanyolországban kezébe került Flegetanis könyve az asztrológiáról. Kétségtelenül elmondhatjuk, hogy Kyot Flegetanis impulzusára – vagyis akit Flegetnisnak nevez, és akiben a csillagírás ismerete némiképpen feléled – tehát az újjáéledt csillagtudomány impulzusára meglátja a Grál nevű tárgyat. Most tudtam, hogy Kyothoz ragaszkodnom kell, mert éppen ő vezet fontos nyomra, ha szellemtudományosan kutatok, hiszen ő legalább látta a Grált.

Hol van tehát a Grál, amit ma úgy kell megtalálni, hogy Parszifál nevét viseli, hol található? Kutatásaim során kiderült, hogy a csillagírásban kell keresnem – először is a nevet. Egy különösképpen jelentős napomon azután kiderült, hogy hol található reálisan az arany fényű edény. Először a csillagírás szimbolikája vezetett el a Grál titkához.

Ekkor megláttam a csillagírásban azt, amit mindenki láthat, csak először nem talál a dolog titkára, egy napon felragyogott előttem, amikor belső látással követtem az aranyfényű holdsarlót, úgy, ahogy az égen megjelenik és a sötétebb része, mint nagy korong halványan látható. Tehát kívül fizikailag látható az aranyfényű Hold, a tovavándorló útravaló – ganganda graida – és benne a nagy ostya, a sötét korong, ami nem látható a Holdból, ha csak felületesen nézzük, csak akkor, ha tüzetesebben megtekintjük.

Az okkult írás csodálatos betűivel Parszifál neve áll a Holdsarlón! Ez volt a csillagírás, kedves barátaim. Mert helyesen nézve valóban a csillagírás olvasása tárja fel szívünknek és értelmünknek Parszifál titkát, a szent Grál titkát, ha talán még nem is teljesen. Holnap igyekszem röviden elmondani, amit még ehhez szükséges.

– Lipcse, 1913. december 31.

[A háromszoros Krisztus-történés utóhatásai az Atlantisz-utáni korban. Zarathusztra: a kronológia világszemlélete. Ahura Mazda, Arimán, Zeruane akarata. amsaszpandok, izárdok. Egyiptomi és káldeai misztériumok: asztrológia. Görög misztériumok: meteorológia. Óhéber bölcsesség: geológia. A próféták. Az Attis- és Adonisz-kultusz mint a Golgotai Misztérium előhírnöke. Keresztelő János Illés reinkarnációja. Apollón és a babér, Pál és az olajfa.]

Tegnap azt beszéltük meg, hogy hogyan történt annak az előkészítése, amit a Golgotai Misztérium hajtott végre az emberiség fejlődéséért. Beszéltünk arról, hogy Krisztus három ízben hatotta át a magasabb hierarchiák egyik lényét és a csodálatos görög Apollón jelenségében találtuk meg annak az utóhangját, ami Atlantisz végén játszódott le a Golgotai Misztérium távoli múltbeli előhírnökeként.

Most azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen hatása volt annak, ami így az emberiség fejlődésébe bekerült. Ehhez először azoknak a világszemléleteknek az alapvonásait kell kissé jellemeznünk, amelyek az Atlantisz utáni korban a háromszoros Krisztus-esemény utóhangjaként, utóhatásaként jelentek meg. Tegnapi fejtegetésünk szerint ez az esemény az atlantiszi kor végével zárult le.

Próbáljunk meg elmélyedni az Atlantisz utáni korban létrejött világnézetek alapvető jellegében. Hiszen ezeket annak az utóhatása hozta létre, ami éppen a tegnap elmondottak révén alakult ki az emberi lélekben. Ezek az Atlantisz utáni világnézetek mintegy a háromszoros Krisztus-eseményt tükrözik vissza az emberi lélekben. Az Atlantisz utáni első korszakról ilyen szempontból csak néhány szót kell szólnunk. Más szempontból már többször jellemeztük, itt csak annyit mondunk, hogy a spiritualitás nézőpontjából ez volt az eddig legmagasabb fokon álló Atlantisz utáni kultúrkorszak, de a szent risik és követőik lelkébe felvett tartalmat még kevéssé hatották át a tegnap megbeszélt misztériumok.

A Zarathustra impulzusára létrejött világszemlélet az első olyan Atlantisz utáni világnézet, amely a háromszoros Krisztus-esemény közvetlen hatását mutatja. Itt meg kell említenem azt, hogy most olyan kifejezéseket kell használnom, amelyek mai alkalmazásuk folytán elvontnak, száraznak, sőt szőrszálhasogatónak tűnnek, de bárhogyan is keresgélünk a nyelvben, egyelőre nem állnak rendelkezésre más kifejezések. Így a lelkükre szeretnék apellálni, hogy a használt kifejezéseket sokkal szellemibben értsék, mint a mai száraz tudomány.

Zarathustra világszemléletét itteni nézőpontunkból a „kronológia” világnézetének nevezném Ez a világnézet Ahura Mazda és Arimán lényén keresztül az idő – Zeruane Akerane – működésére tekint. De nem az elvont időről van szó, ahogyan mai korunk felfogja, hanem élő, személyiség feletti lényről. A Zarathustra szemléletének megfelelő lény, akit mi az idő fogalmával fejezünk ki, időt szabályozó lényeket bocsát ki magából, elsősorban azokat a szellemi lényeket, akiket a kozmikus térben az állatövi csillagképekkel jelképeznek, az amsaszpandokat. Ők hatan – vagy ellenpólusaikat is tekintetbe véve tizenketten –, az utánuk következő izedeket, vagy izárdokat irányítják, akik 28-31-en vannak. Ők alsóbbrendű szellemek, a magasztos időszellemek szolgálói és a hónap napjait szabályozzák. Zarathustra tudata betekintett abba a csodálatos harmóniába, amely erők útján hat a világban és a 28 és 31 12-höz való viszonyának összes számkombinációiban fejeződik ki. Mindabba beletekintett, ami azáltal árad és hullámzik a világba, mert a nagy kozmikus zenekarban a hangszerek ezekben a számviszonyokban csendülnek össze. Zarathustra világnézete szerint ez a világmindenség rendező, harmonizáló eleme. Csak utalni szeretnék ezekre az összefüggésekre. Mivel ami teremt, az egyben fel is emészt, és ami felveszi a kozmikus szemléleteket, mintegy szellemileg meg is emészti, és más szintre viszi át, ezért – mivel Zarathustra szemlélete elevennek, személyiség felettinek látja az időt -, így szellemi értelemben használva a kifejezést, kronológiának nevezhetjük ezt a világnézetet és egyben Kronosz istenre, az idő szabályozójára gondolunk.

Ezután az Atlantisz utáni harmadik korszakhoz érünk, ezt már tegnap úgy jellemeztük, hogy itt a lelkeket a csillagokból ragyogó erőlények ihlették tudásra, a kozmikus titkot már nemcsak az időlény érzékfelettiségben működő kapcsolataiban látták, hanem már beleszálltak az érzéki létbe és a kozmikus történés harmonizáló, melodizáló elemét az érzéki létben a csillagok járásában és a kozmikus térbe írott betűikben látták. Ezt a világnézetet asztrológiának nevezném. A kronológiát az asztrológia követte. Mindazt, amit a zarathusztrizmus igazi, valódi kronológiája, valamint az egyiptomi és káldeai misztériumok igazi, valódi asztrológiája tárt fel, azok a titkok ihlették, amelyek az atlantiszi nagy katasztrófa előtti háromszoros Krisztus-esemény néven működtek a világban.

És mi következett a görögöknél vagy a görög-latin korban? Amit most mondok, az nem csak a görögökre és rómaiakra érvényes, hanem Európa többi tartományira is. Tegnap ezt csak egyetlen példán igyekeztem megvilágítani. Azonban úgyszólván az egész nyugati világra érvényes. Még egyszer visszapillanthatunk arra, hogy a görögök hogyan tisztelték Apollónt, a nátháni Jézus-gyermek olyan vetületét, amilyen még az atlantiszi kor végén volt. Azt mondtuk: Apollón északról a hyperboreusok országából jött a delphoi orákulumba. Nyáron a Pythia révén mondta meg a legfontosabbat, amit a görögök hallani akartak, ősszel visszatért a hyperboreusok országába. Apollón útját a Nap járásával hoztuk kapcsolatba, mivel azonban Apollónban a szellemi Nap szólal meg, ezért északra veszi útját, amikor a fizikai Nap dél felé tart.

A mítoszok végtelenül bölcsnek bizonyulnak, ha az igazi okkultizmus fényében szemléljük őket. De a görögök számára Apollónt mégsem a csillagokra való feltekintés jelképezte: a görögök Apollónt tisztelve valójában nem a Napra tekintettek, külső csillagának jelképére. Apollón nem olyan értelemben napisten, hogy a külső Nap jelképezte – ez a görögök számára Héliosz volt – ő szabályozta a Nap égi járását.

Hiszen a Nap még fizikai tekintetben sem úgy hat földi létünkre, hogy csak az embert közvetlenül érő napsugarak jutnak érvényre. A Nap először a levegőben, vízben és vízgőzben hat, azokban a gőzökben is, amelyekről elmondtuk, hogy a kasztíliai forrás mélyéből szálltak fel és sárkányszerűen kerülgették a szomszéd hegységet. A görög Szent György megölte, azután ezt a sárkányt. A Nap minden elemben hat és miután áthatotta, átitatta a földi elemeket, ezek révén hat az emberre, mintegy az elemi lényeknek nevezett szolgái útján. Az elemekben élve hat a Napszellem és ezt a hatást látták a görögök Apollónban.

Apollón a Napistenük volt, más mint Héliosz, aki a Nap szekerét hajtotta az égen és a napszakokat szabályozta – Apollónhoz feltekintve a görögök az atmoszféra Nap-hatásait látták. Ezt a Nap-hatást nevezték szellemi nevén Apollónnak. Ez a nyugati világ számos isteni és szellemi lényénél így volt. Többek között elég, ha a viharban tovaszáguldó Wotanra és vad seregére gondolunk.

Az Atlantisz utáni negyedik korszak a háromszoros Krisztus-esemény hatása alatt áll, mintegy annak utócsengése. Mi vált benne világszemléletté? Ismét száraz, szigorú kifejezést kell használnom. Az asztrológiát a meteorológia követte. Kronológia – asztrológia – meteorológia! De a „lógiát” a Logosszal kell kapcsolatba hoznunk. S míg mindez rázúdul a nyugati világra, az egész Atlantisz utáni kultúrába beáramlik még valami és ez egészen másként utóhangja a háromszoros Krisztus-eseménynek. Ez az Atlantisz-utáni negyedik kor meteorológiájával párhuzamosan haladó negyedik dolog a geológia volt – ismét száraz, szigorú kifejezés, de kérem, kapcsolják a „lógiát” ismét a Logoszhoz. Hol jelentkezik a geológia?

Az óhéber kultúra fejlődésének titkait valójában sohasem értik meg, ha nem tekintik olyan értelemben geológiának, ahogyan most fogjuk szemlélni. Hogyan jelenik meg az elohák összessége és Jehova? Úgy, hogy azt alakítja emberré, amit magából a Földből vesz. Új földi burokkal veszi körül azt, ami a régi korokból, a Szaturnuszról, a Napról és a Holdról származik. Jehova éppen az az isten, aki földből formálja az embert, vagyis a Föld erőiből, elemeiből. Az óhéber bölcsességnek, mint Jehova hívőjének ezért kellett geológiává válnia. A Föld erőiből formált emberről a geológia tanít. Az első ember neve máris az ó héber tanítás geológiai jellegét állítja elénk: Ádám – a földből való.

Vegyük észre ezt a lényeges dolgot: a mintegy meteorológiai világszemléletű népek lelki felfogása másként beszél az emberi forma kialakításáról. A görög világszemléletben Prometheust látjuk, amint ott ül, és embert formál. Pallasz Athéné hozzálép és a szellemi magasságokból való szellemi szikrát összeköti az emberrel. Prometheus a lelket pillangó szimbólumává formálja. Jehova földből alakítja ki az embert és miután fejlődése során a Föld urává lett, saját szubsztanciájából lehel eleven lelket az emberbe. Jehova a lehelete révén köti össze magát azzal, amit földből formált. És élni akar fiában, eleven leheletében, Ádámban és utódaiban, a Föld fiaiban. Jehova feladatának tekintette, hogy e lények burkát földből alkossa meg.

Tovább haladva próbáljuk mindazt lelkünk elé idézni, amit az óhéber korban a Biblia hagyott ránk. Tudjuk – hangsúlyoztuk –, hogy a föld bizonyos erőket fejleszt. Goethe, Giordano Bruno és mások ezeket az erőket az ember be- és kilégzéséhez hasonlították. A Föld bizonyos erőket, ki- és belégző erőket fejleszt, ezek okozzák az apályt és a dagályt, a víz emelkedését és süllyedését, a Föld e belső erői idézik elő a Hold Föld körüli mozgását is. A víz mozgásában a Föld erőinek a hatása mutatkozik meg. Ádámnak, a földi embernek megteremtése után a Biblia feljegyzi az özönvíz fontos eseményét, a víz erőit.

Mózes korában is mindenütt földerők működéséről van szó, ha jól megnézzük. Mózes botjával a sziklához lép és vizet fakaszt a földből. Mózes felmegy a helyre. A hegytetővel kapcsolatban földerők működéséről van szó, a hegyen földerők működése zajlik, mert ez a hegy csak vulkanikusan képzelhető el vagy legalábbis ahhoz hasonlóan. Nem az a Sínai-hegy, aminek általában tekintik. Földműködés. Mózes tűzoszlopban áll, ez hasonló az Itália kénes dombjain elégetett papírszelet nyomán fakadó füsthöz. A helyből tüzes füst száll, a földerő ilyen működésében a zsidók mindig jelképet láttak. Viharfelhő vagy tűzoszlop haladt előttük: földműködés! Belemerülhetnénk a részletekbe, mindenütt azt találnánk, hogy amikor Mózes Jehova kinyilatkoztatásáról beszél, a Föld szelleméről van szó. Mózes küldetése a geológia.

A héber és a görög világszemlélet mélységes eltérése csak úgy érthető meg, ha tudjuk, hogy a görög világszemlélet meteorológia, a héber pedig geológia. A görögök a környezetükben lejátszódó jelenségeket azokkal az erőkkel hozták kapcsolatba, amelyek a kozmoszból áradnak a földi elemekbe, a Föld környezetébe, a levegőbe, az egész földközelbe. A héber világszemlélet úgy érzi, hogy környező világa azokhoz az erőkhöz kötődik, amelyek a Földből bontakoznak ki, a Földhöz kapcsolódnak. Még a héber nép szenvedései is a sivatag jellegéből fakadnak, a földhöz és működéséhez kötődnek. A geológia uralkodik a héber nép sorsán. Geológia, a föld termékenysége csábítja őket a hírszerzők útján az ígéret földjére.

Pál jól tudja, hogy a földszellemmel való összefüggés tudata a Földön még meg nem jelenő korábbi Krisztus-események utóhatása. Hiszen ő figyelmeztet arra, hogy a zsidókat Krisztus vezette és ő tette lehetővé, hogy a sziklából víz fakadjon a pusztában. Ha a Biblián kívül a héber nép jelentős mondavilágát néznénk meg, azt találnánk, hogy az itt említett geológia ezt is áthatja. Elmondja, hogy amikor Jehova az embert földből formálta, elküldte szolgálattevő angyalait, hogy a Föld minden részéről hordják össze a Föld különböző színeit, különböző színű földeket, hogy mindazt beledolgozza Ádám burkába, ami a Földhöz tartozik. Ma azt mondanánk: Jehova gondot viselt rá, hogy az embert úgy állítsa a Földre, hogy igazi lényében a földi teremtés legfőbb virága, koronája legyen. Azt mondhatjuk: a káldeaiaknak, egyiptomiaknak, perzsáknak, görögöknek, rómaiaknak, Közép- és Észak Európa népeinek az volt a legfontosabb az emberen, ami a szellemi világból eredt. A zsidóknak az a legfontosabb, ami a Földdel és erőivel függ össze. Jehova a Földet szellemileg átható istennek érzi magát.

Az Atlantisz-utáni negyedik korszak legfontosabb eseményének tehát azt tekinthetjük, hogy a geológia a meteorológia mellé áll. Ez csodálatosan fejeződik ki szellemi viszonylatban, az óhéber próféták működésében. Mire is törekedtek ezek a próféták? Próbáljunk mintegy betekinteni Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel, Joel, Jónás és Zakariás prófétalelkének mélyére! Mire törekedtek? Ha valóban elfogulatlanul nézzük meg e prófétalelkeket, azt találjuk, hogy alapjában véve egy bizonyos emberi lelki erőt, akarnak a lelki életben előtérbe helyezni, egy másikat pedig elnyomni, mintegy a lelki élet mélyébe visszaszorítani. Már felhívtam a figyelmüket, hogy Michelangelo említett művein a prófétákat mindig úgy ábrázolta, hogy mélységes elmélkedésbe merülnek, bensőséges lelki nyugalom ömlik el rajtuk. Látszik, hogy aminek lelküket átadják, az legmélyebb alapjaiban az örökkévalósághoz tartozik.

Michelangelonál ellentéteik a Szibillák, akikben a Föld elemei hatnak. Egyikük haját szél lebegteti, még kék köpenyét is szél duzzasztja, a szél hatására nyilatkoztatja ki jövendöléseit. A másikat belső hevület ragadja meg, sajátságos bizonyító kézmozdulatában a tüzet, a föld elemét látjuk. Így még egyszer végignézhetnénk a Szibillákat. Azokkal a lelkierőkkel élnek, amelyek közvetlenül az elementáris földi környezetből áradnak a lélekbe. A régi zsidóság prófétái vissza akarták szorítani ezeket a szibilla-erőket, amelyek a földi elemek szellemét viszik bele a lélekbe, és azt fejezik ki. Ha valóban elfogulatlanul olvassák a próféták teljes történetét, látni fogják, hogy a próféta arra törekszik, hogy elnyomja magában a szibilla-jelleget, ne engedje érvényre jutni – ez az iskolázása.

Apollón úgy változtatja meg a Pythia szibilla-jellegét, hogy ő maga merül bele és a Szibillán keresztül beszél. A próféták azt az ént akarták előtérbe helyezni, amely a Földhöz tartozik, a Földdel kapcsolatos és a geológiai elem szellemi vonatkozása. A zsidó prófétatermészet ki akarta fejleszteni az örökkévaló higgadt nyugalmának megnyilatkozását az énben, amikor elhallgat a szibilla-jelleg, megszűnik minden belső vihar és ezek háttérbeszorulásával csak nyugalom uralkodik, és betekint az örökkévalóság mélyébe. Kinyilatkoztatásaikat olyan lelki hangulatból akarták kialakítani, amely a lélekben leginkább a geológia megfelelőjét kutatja. Így e próféták megragadó szavai mintegy a geológiai elemből áradnak ki, és ami még másként következett is be, mint ahogyan ők jövendölték, az is e próféták geológiai elemét mutatja. Olyan szorosan kötődnek a geológiához, hogy olyan eljövendő birodalmat hirdetnek a mostani helyén, amely külső vonásaiban földhöz kötött, – földi mennyország.

A kereszténység első időszakába még beáramlik a próféták e geológiai eleme, amikor a Messiás visszatértét várják, aki majd a felhőkből száll alá, és földi birodalmat alapít a Földön. A zsidó kultúra fényét csak úgy érthetjük meg, ha így mint geológiát értjük. A próféták arra törekedtek, és tanítványaikat is arra tanították, hogy elnyomják a szibillaságot, mindazt, ami a lélek tudatalatti mélységeihez vezet, és azt fejlesszék, ami az énben él. A további népek más kapcsolatban vannak isteneikkel, mint a zsidók az ő Jehovájukkal. A többi népek kapcsolata adott volt, mint annak a kapcsolatnak az utóhangja, amely a Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszakban alakult ki az ember és a magasabb hierarchiák szellemei között.

A zsidó népnek különösen azt kellett kialakítania, ami a Föld-korszakban fejleszthető ki. Hogyan fejeződik ki az a kapcsolat Istennel, amit maga az én épít ki? De nem sugallatban, hogy az isteni erők moralitással hatják át a lelket, hanem a törvényben. A törvénynek a tízparancsolatban megjelenő formája első ízben a zsidó népnél jelenik meg, bár a tudomány különös dolgokat hord össze a parancsolatok korábbi eredetéről – Hammurabi és így tovább – nem tudok most az újabb tudomány képtelenségeire kitérni. A zsidó népnél jelenik meg először olyan törvény, ahol az én szemtől-szemben áll Istenével és Istentől kap irányítást, előírást úgy, hogy az énnek belső akarata szerint kell követnie. A zsidó népnél történt először az is, hogy Isten szövetséget kötött a néppel. A többi isten olyan erők révén működik, amelyek mindig a lélek tudatalattiságával kapcsolatosak. Hasonlítsuk össze azzal, ahogyan Apollón hat a Pythián keresztül, ahogyan a Pythiához zarándokló léleknek fel kellett készülnie, hogy az isten szólhasson hozzá. Apollón Pythia tudatalattiságba merülő lelki életén keresztül beszélt. Ezzel szemben Jehova törvényei útján szólal meg, népével szövetséget, szerződést köt, közvetlenül a lélek énjéhez beszél. A próféták mindjárt dörögnek, ha a pogány népek hatása éri a zsidó népet, ahogy ez többször is megtörtént a zsidó néppel. Tudatalatti erőknek nem szabad a zsidóságba kerülni, mindennek az Istennel kötött szövetségen, a törvény elvén kellett nyugodnia. Ezért aggódnak annyira a próféták. – Most próbáljunk egy kissé visszapillantani arra, amit az elmondottakkal igyekeztünk illusztrálni és szőjük át azzal, ami az okkult megismerésből adódik.

Tegnap a háromszoros Krisztus-eseményt ismertük meg, amely Lemuria és Atlantisz idejére esett. Láttuk, hogy Krisztus háromszor hatotta át azt a lényt, aki később a nátháni Jézus-gyermekként jelent meg. Azonban úgy hatotta át, hogy ez a lény nem testesült meg földi testben, hanem a szellemi világokban maradt. Ha az itt történtekre tekintünk, azt kell mondanunk: ami Atlantiszban játszódott le, az később keletre áramlott. Például Illés, a próféták egyike. Hogyan is próféta Illés? Szolgálja Jehovát, úgy, hogy lelkében benne él a hármas Krisztus-esemény utórezgése. Lelkében él a felismerés: Jehova prófétájaként mindenekelőtt úgy kell Jehovát hirdetnem, hogy Jehovában Krisztus él, akinek később a Golgotai Misztériumot kell végrehajtania, és hogy benne él annak a hatása, ami a harmadik Krisztus-eseménynél áradt ki a Kozmoszba az atlantiszi kor végén. Illés a Krisztussal áthatott Jehovát hirdette. Krisztus már benne élt Jehovában, de csak, mint visszfényében. Jehova úgy tükrözi vissza azt a lényt, aki később Jézusban élt, ahogyan a Hold a Nap fényét. Krisztus lénye Jehováról verődött vissza. Illés a háromszoros Krisztus-esemény utóhatásának szellemében működött követként, mintegy a nátháni Jézus-lény előtt járt, aki szellemileg nyugatról keletre szállt, áthatotta a kultúrákat, hogy azután megszülessen, mint az egyik Jézus-gyermek. A meteorológiából mintegy túláradóan kapták a népek ennek hírüladását, különösen, ha még a geológia is közrejátszott.

Különös dolog, hogy a kereszténység kibontakozásában később oly fontossá váló helyen játszódott le az egyik előre megjövendölt esemény. Elő-Ázsia és Európa különböző helyein olyan ünnepeket ülnek, amelyek mintegy a Krisztus-esemény és a Golgotai Misztérium előhírnökei. Az Adonisz- és Attisz-kultuszt joggal tartották a golgotai esemény prófétikus előhírnökének. De ha jól megnézzük ezeket az ünnepeket, mindig azt látjuk, hogy az eljövendőt valójában még meteorológiailag jelenítik meg. A megölt és ismét feltámadott Adonisz istent nem testi alakban képzelték el, ez az istenük még kép volt. Annak az angyalszerű lénynek a képe, akit Atlantisz végén Krisztus hatott át a szellemi magasságokban és azután a nátháni Jézus-gyermek lett. Az Adonisz-Attisz-kultuszban a nátháni Jézus-gyermek sorsát ünnepelték. Mondjuk ki: az világtörténelmi karma volt. Talán még többet keresnek e kifejezés mögött. Világtörténelmi karma volt, hogy Betlehemben, ahová a Biblia némi joggal helyezi a Jézus-gyermek születését, előzőleg Adonisz-kultusz volt. Betlehem egyike volt azoknak a helyeknek, ahol Adonisz kultuszát végezték. Sokszor megünnepelték itt a meghaló és feltámadó Adoniszt és előkészítették az aurát, felelevenítve az emlékezést arra, hogy volt valaha a szellemi magasságokban egy akkor még az angyali hierarchiához tartozó lény, aki később a nátháni Jézus-gyermekként jön el a Földre. Ezt a lényt Atlantisz végén Krisztus hatotta át. Adonisz ünnepén a gondolkodás, érzés és akarat akkor történt harmonizálását ünnepelték. A nátháni Jézus-gyermek születésének helye az a hely Betlehemben, ahol Adonisz ünnepeit ülték meg.

Sajátságosan összeillenek a szavak, kedves barátaim. Felkerestük a háromszoros Krisztus-eseményt a Golgotai Misztériumot megelőző három érzékfeletti Krisztus-eseményt, látjuk, hogy Krisztus nyugatról keletre húzódik, oda, ahol a Golgotai Misztériumnak meg kellett történnie. Látjuk, hogy már Illésben előreküldi követét és tudjuk, hogy e követ következő inkarnációjában Keresztelő Jánosként jelenik meg. Kifejezetten megmondják róla e csodálatosan összeillő szavak, hogy előreküldte angyalát, hogy hírt adjon róla. Ez Jánosról és Illésről is elmondható. Illésről még inkább, ezt megértik, ha emlékeznek Illésre vonatkozó szavaimra: elmondottam, hogy Illés szellemi magasságokban maradt és csak egy reprezentánsa révén működött, ő maga pedig sohasem járt a Földön. Ezzel kapcsolatban Illésre még jobban illik az a kifejezés, mint Jánosra, hogy „előreküldte angyalát”. Az ilyen követek mindig a nyugatról kelet felé húzódó Krisztus követei voltak.

Most pedig a zsidó nép geológiáját annak a szellemi lénynek kellett áthatnia, akinek a Földdel kapcsolatos tevékenységét tegnap vettük szemügyre. A geológiát mintegy át kellett hatni Krisztus szellemével. A Föld szellemét új módon, mintegy a Földtől eloldva kell átélni. Ehhez olyan erő működése kellett, amely a Föld szellemét eloldotta a Föld-erőktől. Ez úgy történt, hogy a Krisztus-erők áthatották a földaurát, ezáltal maga a Föld változott meg. A Jehova által kibontakoztatott erőkbe beköltözött Krisztus és megváltoztatta őket.

Ha mindezt áttekintjük, megértjük, hogy Apollón jelképe miért lett a babér. Némileg szellemtudományosan szemlélve a növénytant, a babér a meteorológiai viszonyokkal intenzíven összefüggő növény. A babért teljességgel a meteorológia alakítja ki és építi fel. Van olyan növény, amely sokkal szorosabban kötődik a földhöz, mintegy a geológiai viszonyok kifejeződése. Az olajfát áthatja a növényre jellemző olaj, lelkünk elementáris erőire hat, ha átéljük, hogy az olajfa olyan növény, amelyre másik ágat oltanak, amely itt hajt a legjobban és megérezzük, hogy az olajfát a föld olaja hatja át. Érezzük, hogy az olajban a földiség átható ereje lüktet.

Most emlékezzünk arra, amit a második előadásban pendítettem meg, gondoljunk Pálra, akinek az volt a feladata, hogy hidat verjen az ókori héberség és a kereszténység között, a geológia és a kereszténység közt. Pál tevékenysége – mint mondtuk – az olajfa szférájában bontakozik ki. Amikor Apollón a hegy gyomrából felszálló gőzökkel ihleti Pythiát és bölcsességben adja hírül az emberi sorsot, ott is érezhető, hogy az olajfán keresztül elementáris erők áradnak a környezetbe és Pál elementáris lelki ereje ezekbe élte bele magát. Ez érződik szavaiban. Mintegy belemerül a geológiába, hogy a fa auráját elementárisan átélje, és inspirációt kapjon tőle, mivel működésének köre az olajfa geológiai területe.

Ma túlságosan absztrakt módon olvassák ezeket a dolgokat, azt képzelik, hogy a régi szerzők ugyanolyan absztrakt módon, csak az agyhoz kötötten szóltak, mint az újabbak. Nem gondolnak arra, hogy nemcsak az ész és az értelem, de minden lelki erő eleve összefügghet azzal, ami valamilyen terület jellegét megadja. Pál működési területének az olajfa adta meg a jellegét. Mintha magához akarta volna emelni a zsidó geológiát, az olajfa ihlette arra, hogy fontos közléseket adjon a Krisztussal áthatott és a Krisztustól távol álló emberek viszonyáról. Sajátságos szavait ne absztrakt módon értelmezzük, ezek elementáris erejéből akarja megfogalmazni azt, amivel a pogány keresztényeket kapcsolatba akarja hozni a zsidókkal. (Róm. 11, 13-24.)

„Nektek pogányoknak azonban azt mondom: amennyiben a pogányoknak vagyok apostola, dicsőségessé teszem szolgálatomat, hátha versengésre serkentem az én test szerint való atyámfiait és némelyeket közülük megmentek! Mert ha elvettetésük a világnak engesztelés, a visszavételük mi más, ha nem élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, úgy szent a tészta is, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha az ágak egyike-másika letöretett is, te pedig vadolajfa létedre beojtattál közéjük és az olajfa gyökerének és dús nedvének részesévé lettél, ne kérkedjél az ágakkal szemben. Ha mégis kérkedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod erre, hogy azért törettek le az ágak, hogy én beojtassam. Helyes, azok hitetlenségük miatt törettek le, te pedig hitednél fogva állsz. Ne fuvalkodj fel, hanem félj, mert ha az Isten a természetes ágakat nem kímélte, téged sem fog kímélni. Lásd meg tehát az Isten jóvoltát és szigorúságát: szigorúságát az elesettek iránt, jóvoltát pedig te irántad, ha ugyan megmaradsz jóvoltában, mert különben te is levágatol. De meg amazok is, ha nem maradnak hitetlenek, újra beojtatnak. Mer az Isten újból beojthatja őket. Mert ha te természetes vadolajfából kivágattál és természet ellenére a szelíd olajfába ojtattál be, mennyivel inkább ojtatnak majd be a tulajdon olajfájukba azok, akik a természet rendjének megfelelnek!”

Így szólt és holnap tovább részletezzük, hogy mondanivalóját hogyan merítette a zsidó geológiából, hogy formálta az olajfa földi elementáris erejét mondanivalójának grandiózus képévé.

– Lipcse, 1913. december 28.

[Az ember lelki életének intenzív változása a Golgotai Misztériumot megelőző és követő századokban. A gondolati élet elmélyülése a görög filozófia révén. A Golgotai Misztérium megértése akkor nem volt lehetséges, mégis ugyanaz a magasrendű szellemi erő idézte elő a gondolati élet elmélyülését és a Krisztus-impulzust. Pál teológiája. A gnosztikus fogalmak: ősatya, hallgatás, 31 eon, isteni Szófia, Achamod, az Atya Fia, Szent Szellem, Demiugros.]

Korunkban sok lélek kénytelen érzelmeiből ellentmondásokat kiküszöbölni, aki be szeretné fogadni az antropozófus szellemtudomány mondanivalóját. Különösen egy ellentmondás vetődhet fel a lélekben, ha komolyan meg tud emlékezni például a karácsony és az újév körüli ünnepi időszakról. Hiszen különösen az ilyen ünnepi megemlékezések komolysága világít rá arra, hogy megismerésre törekedve érteni akarjuk az emberiség szellemi útját is, hogy saját szellemi fejlődésünket is helyesen értsük. Csak egy gondolatot kell felvetnünk, az mindjárt – mondhatnám – egyfelől világosan, másfelől nyugtalanítóan hívja fel a figyelmünket arra, hogy a lélek elé ellentmondásoknak, nehézségeknek kell tornyosulniuk, ha az emberről és a világ fejlődéséről szóló antropozófus ismereteket helyes értelemben akarja felvenni.

Antropozófus elmélyedéssel akarunk eljutni többek között Krisztus megismeréséhez is, annak az alapvető lényeges impulzusnak a megismeréséhez, amely időszámításunk kezdetén érkezett el, és Krisztus impulzusnak neveztük. Bizonyára sokszor felvetődik bennünk az a kérdés: hogyan lehetséges, hogy korunk azt remélheti, hogy elmélyült antropozófus megismeréssel jobban, intenzívebben felfoghatja a világ fejlődésének útját Krisztus impulzusának megértéséhez, mint az a kor, amelyben a Golgotai Misztérium kortársai éltek? Azt kérdezhetnénk, hogy a Golgotai Misztérium kortársai nem mélyedhettek-e bele sokkal könnyebben abba a titokba, amely különösképpen az emberiség fejlődésének ehhez a misztériumához kapcsolódik, mint a Golgotai Misztériumtól oly távol eső korunk? Ez nyomasztó kérdés lehetne ma azokban a lelkekben, akik antropozófus módon kívánják Krisztus megértését követni. Az egyik olyan ellentmondás lehetne, amely éppen akkor hat súlyosan, ha valóban komolyan vesszük antropozófus megismerésünk mélyebb alapelveit. Az ellentmondás feloldása csak úgy lehetséges, ha mintegy lelkünk elé vetítjük az időszámításunk kezdetén élő emberiség egész szellemi helyzetét.

Aki minden vallásos vagy hasonló érzés nélkül próbálja az időszámításunk kezdetén élő emberek lelkiségét megismerni, sajátságos felfedezéshez juthat. Ezt a megismerést először a következő módon kísérelhetjük meg: ragaszkodjunk a történelemben fennmaradt régi hagyományhoz, ezt a külsőségekhez tapadó lelkek sem tagadhatják. De ahhoz a részéhez igyekezzünk hozzáférni, amely a szellemi életet a maga tisztaságában fogja át. Így azt remélhetjük ugyanis, hogy megragadhatunk valamit ezáltal az emberiség fejlődésének igazi impulzusaiból. Tartsuk szem előtt időszámításunk kezdeti korának gondolati életét. Igyekezzünk tisztán történelmileg hozzáférni ahhoz, hogy az emberek gondolkodásuk mélységével hogyan hatoltak a világ titkaiba, rejtélyeibe 200 évvel a Golgotai Misztérium előtt és 150 évvel utána. Akkor feltétlenül észrevesszük, hogy a Golgotai Misztériumot megelőző és követő évszázadokban végtelenül jelentős változás történt az emberiség lelki alkatában, gondolkodása tekintetében. Észrevesszük, hogy az akkor tekintetbe vehető kultuszvilág nagy részére az hatott bizonyos módon, amit a görög filozófia és a gondolkodás elmélyítése hozott az emberiségnek már több évszázad óta. Ha azt vesszük tekintetbe, amihez az emberiség tisztán saját erejéből, valamely külső impulzus igénye nélkül jutott ebben az időben, vagy amihez azok jutottak, akiket sztoikus kifejezéssel „bölcseknek” neveztek, valamint a római történelem számos személyiségét, akkor azt kell mondanunk, hogy a gondolatok, eszmék meghódításában az időszámításunk kezdete utáni kor nyugati élete voltaképpen már nem hozott különösen sokat.

Ez a nyugati élet végtelenül sokat hozott a természeti tények megismerésében: a külső világról való gondolkodásunk szüntelen forradalmait hozta. Maguk a gondolatok, eszmék azonban, amelyekkel felfedezéseiket végrehajtották, s amelyekkel az emberiség a lét külső térbeli titkaiba próbált behatolni, voltaképpen kevéssé fejlődtek e korszak óta. Még a fejlődés gondolata, korunk büszkesége is benne élt az akkori idők emberének lelkében. A világ úgynevezett gondolati megragadása, az eszmékben-élés bizonyos magas szintre, csúcspontjára emelkedett és nemcsak egyes szellemeket fogott meg, mint régebben Szókratész tanítványait, hanem bizonyos módon népszerű lett, kiterjedt Dél-Európára és a világ más területeire is. Bámulatos a gondolkodás elmélyülése. Ha a filozófia történetét elfogulatlanul szemügyre vennénk, éppen a gondolat e korban aratott győzelmét kellene különösképpen tekintetbe vennünk.

Ha most egyfelől a gondolkodás e győzelmét vesszük szemügyre, az eszmék világának végtelenül jelentős kidolgozását, másfelől a ma megkísérelt értelemben lelkünk elé állítjuk a Golgota körül csoportosuló titkokat, úgy még valamint észreveszünk. Észrevesszük, hogy a Golgotai Misztérium hírének akkori elterjedésével létrejön a gondolkodás mérhetetlen küzdelme ezzel a misztériummal. A kor filozófiái, különösen a gnózis elmélyült filozófiája, valamennyi már elért eszmét e felé az egyetlen cél felé igyekszik terelni. Lényeges, hogy hasson reánk az emberi gondolkodásnak a Golgotai Misztériummal vívott küzdelme. Mert kiderül, hogy ez a küzdelem alapjában véve hiábavaló, hogy az emberi fejlődés során mérhetetlenül elmélyült ugyan a gondolkodás, de a Golgotai Misztérium megértéséhez minden erőfeszítés kevés. A Golgotai Misztériumot szellemi világok messzeségei választják el az emberi megértéstől, és nem akarja leleplezni magát.

Eleve hangsúlyozni kívánom, hogy ezekben az előadásokban a Golgotai Misztériumról szólva semmi olyat sem kevernék e fogalomhoz, ami valamilyen vallásos hagyományból vagy meggyőződésből kerülhetne bele. Tisztán az emberi fejlődés alapját, az objektív tények világát veszem figyelembe, ami a fizikai és szellemi megfigyelés elé tárul. Olyan szemléletet kívánok alkalmazni, amely eltekint mindattól, amit az egyes vallásos meggyőződések tartalmaznak a Golgotai Misztériumról, csak azt veszem tekintetbe, ami az emberiség fejlődése során játszódott le. Elővételezve sok mindent el kell mondanom, ami csak a következő napokban válik világossá és igazolódik be.

A Golgotai Misztérium titkát szembeállítva korának mérhetetlenül elmélyült gondolati fejlődésével, első szembeötlő benyomásunkat úgy fejeztem ki, hogy e misztérium lényegének megértése messzire elmarad a gondolkodás fejlettsége mögött. Minél alaposabban megértjük ezt a szembeállítást, annál inkább be kell ismernünk a következőt. Lelkünk egyfelől teljesen belemerülhet az időszámításunk kezdetére jellemző gondolatvilágba, megkísérelhetjük annak felelevenítését, amit a római, a görög emberek gondoltak, egész lelkialkatukat: mintegy lelkünk elé idézhetjük az emberek elgondolt eszméit, és akkor úgy érezzük, hogy a gondolkodás soha más korban nem mélyült el ennyire, itt történt vele valami, úgy közeledik az emberi lélekhez, mint azelőtt sohasem. Ha azonban az úgynevezett szellemi látással elevenítjük fel azt, amit e kor gondolkodásának elmélyítéséből és élő gondolatvilágából, lelkünk elé vetíthetünk – most már hatékonyan lelkünkben hordozva azt, mit a szellemi látó lelkület megadhat –, akkor hirtelen meglepő dolog merül fel: úgy érezzük, hogy a messzi szellemi világokban játszódik le az, aminek még ez az elmélyült gondolkodás is csak a hatása.

Már felhívtam figyelmüket, hogy világunk mögött további világok terülnek el, szokásos kifejezéssel éve: az asztrális világ, a devaháni világ és a felső devaháni világ. Idézzük először emlékezetünkbe, hogy ezek a mi világunk mögött terülnek el. Ha azután valóban szellemi látás ébred az emberben, akkor az a benyomása, hogy a legelső, az asztrális világba lépve sem derül ki teljesen az akkori idők gondolati életének eredete. Sőt, még az alsó devaháni világba tekintve sem derül ki a történés teljes mértékben. A szellemi látó lelkiség szerint csak a felső devaháni világba belépő lélek élheti át azt, ami a másik két világon dereng át, míg fizikai világunkhoz hatol. Fizikai világunkban ez azért ismerhető meg, mert az évszázadok során radikálisan átalakítottuk az emberiség gondolatvilágát.

Kihelyeződhetünk a fizikai síkra és szemléletébe: nem is kell a golgotai Misztériumról szóló közléseket figyelembe vennünk, míg az akkori idők eszmevilágába merülünk, teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk ezeket. Csak azt kérdezzük, hogy a külső történelem mit mutat, függetlenül a palesztinai történésektől. Azt mutatja, hogy Görögországban és Rómában a gondolkodás határtalanul elmélyült. Különítsük el mintegy lelki életünk szigeteként ezt a görög-római gondolatvilágot, képzeljük el minden külső folyamattól elszigetelve, mintha a Golgotai Misztérium híre még nem is hatott volna a világban. Lelki szemléletünk akkor semmi olyat sem talál, amit ma tudunk a Golgotai Misztériumról, de megtalálja a gondolati élet határtalan elmélyülését. Ez mutatja, hogy itt olyasmi történt az emberiség fejlődése során, amit a fizikai síkon a lélek legbenső valóját ragadta meg. Bármit is képzelünk, soha egy népnél, egyetlen korban sem élt a gondolat úgy, mint akkor!

Tehát bármilyen hihetetlen is, valaki vagy bármennyire nem vesz tudomást a Golgotai Misztériumról, azt az egyet mégis el kell ismernie, hogy ebben az elkerített szigetvilágban olyan elmélyült gondolkodás élt, mint még soha. Most belehelyezkedve e gondolatvilágba, háttérben a szellemi látóképességgel, valóban a gondolat sajátos jellegébe éljük bele magunkat.

Most ezt mondjuk: ahogyan ez a gondolat Platón ideájában vagy másoknál felvirult, és szétterjedt abban a világban, amit körvonalazni próbáltunk, úgy ez a gondolkodás szabaddá teszi a lelket, megragadja és mintegy önmaga emelkedettebb szemléletéhez juttatja. Ezért így szólhat: amit a külvilágban vagy a szellemi világban ragadsz meg, az függő viszonyba hoz velük: a gondolatban azt ragadod meg, ami benned él, és amit egészen át tudsz hatni. Visszavonulhatsz a külső fizikai világtól, hitetlenné válhatsz a szellemi világgal szemben, elmélázhatsz a szellemi látás és a fizikai világ benyomásain: a gondolattal önmagadban élhetsz, gondolatodban mintegy saját lényedet ragadod meg!

Ez belátható. Ha azonban szellemi látással merülünk a gondolat tengerébe, akkor mindenképpen felmerül a gondolat izoláltságának élménye. Az az érzés, hogy a gondolat csak gondolat, csak a lélekben él, és nincs hatalma ahhoz, hogy kilépjünk vele abba a világba, ahol létünk ősalapját megtalálhatjuk. Míg a gondolat legmagasztosabb nagyszerűségét éljük át, átéljük irreális mivoltát is. Azt is érezzük, hogy abban a világban, amelyet a szellemi látás kifejlesztése előtt ismertünk meg, voltaképpen semmi sincsen, ami alapjában véve mégis hordozhatná e gondolatot.

Azt kérdezzük, hogy miért is lenne ott a gondolat? Hiszen a fizikai világot voltaképpen csak meghamisítja. Akik tisztán materialistának vallják magukat, és nem tulajdonítanak a gondolatnak sajátos létet, azoknak valójában mindenkit el kellene tiltanunk a gondolkodástól, mert ha az anyagi világ az egyetlen valóság, akkor a gondolat csak meghamisíthatja. A materialisták következetlenségük folytán nem nyúlnak a materializmus, a monizmus egyetlen lehetséges ismeretelméletéhez: a gondolkodástól való tartózkodáshoz, a gondolkodás megszüntetéséhez.

Aki azonban szellemi látással mélyed a gondolati életbe, annak mintegy fenyegetően mered lelke elé a gondolat izoláltsága, a gondolattal való egyedüllét. Akkor csak egyetlen dolog létezik számára, bár ez nagy szellemi távolságból közelít hozzá. Szellemi látóvá lett lélek szava önmagához, hogy a gondolati élet igazi eredete két világon túl a harmadik világban van.

Korunk szellemi látó lelkeinek hatalmas élményt jelenthetne, ha egyszer gondolkodásukkal elkülönülve belehelyezkedhetnének abba a korba, ahol a gondolkodás elmélyülése létrejött. Eltekintenének mindattól, ami körülötte zajlik, tehát a Golgotai Misztériumtól is, csak arra figyelnének, hogy miként keletkezik a görög-római korban az, aminek gondolati tartalmából ma is élünk.

Azután feltekintve más világokba, csak a devaháni világ felett éreznék, hogy egy magasabb szellemi világban kel fel az a csillag, amelyből a görög-római ókor gondolatvilágában kifejezésre jutó erő sugárzik. Aztán itt a Földön érzi magát az ember: Először mintegy eltávolodva a jelenkor világától, belehelyezkedve a Golgotai Misztérium előtti görög-római világba, annak a korabeli egyéb földterületekre való kisugárzásaival együtt. Amint azonban a szellemi világ benyomásainak hatása alá kerül, megjelenik a devahán felett a csillag, vagyis az a szellemi lény, amiről azt mondjuk: a felső szellemi világ e csillagának sugárzása hozta létre azt, amit itt a gondolat izoláltságában átélsz és ez valósította meg a gondolat elmélyülését is időszámításunk kezdeti korában.

Ekkor, mindabban, amit átélünk, először egyáltalán nem szerepel a Golgotai Misztérium történelmi hagyománya, hanem azt mondhatjuk róla, hogy igen, itt vagy a római-görög eszmevilágban az, amit Platón és a többiek adtak az emberiség általános kultúrájának, amit elültettek a lelkekben, most itt van ennek az eleven átélése. És nem hiába várod a szellemi élet hátteréből annak a csillagnak felmerülését, amely az erejét kisugározza, és azt mondhatod felőle, hogy az előbbi élmény e sugárzás hatására jött létre.

Ez tapasztalható. E tapasztalattal még semmiféle hagyományra sem tekintett az ember, csak elfogulatlanul kereste a görög-római világ eseményeinek okait. De azt is tapasztalta, hogy az akkori világ alapjának megértésétől három világ választja el.

Ekkor rá kezd talán tekinteni azokra a szellemekre, akik e korban ezt az átalakulást a maguk módján próbálják érteni. Még mai küldőleges tudományunk is sejti, hogy időszámításunk kezdetének átmeneti korában vallásos-filozófus zsenik éltek. Leginkább akkor találunk rájuk, ha a gnózis megnyilvánulásaira tekintünk. E gnózisról a legkülönfélébb módon tudunk. Külsőleg igen kevéssé ismerik, de már a külső dokumentumok is fogalmat adnak végtelen mélységéről. Csak annyiban beszélünk róla, amennyiben az emberiséget szemlélve szükségünk van rá.

Mindenek előtt azt mondhatjuk: a gnosztikusok érezték azt, amiről az imént beszéltünk, hogy tudniillik ősrégi világokban kell annak az alapjait keresni, ami korunk külső életében lejátszódott. Ez a tudat másokra is átszármazott, és ha akarjuk, ha nem vagyunk felületesek, akkor meglátjuk, hogy Pál teológiáján is keresztül csillan. De még néhány más jelenségen is. Aki ma az akkori gnózisban elmélyed, az nagy megértési nehézségekbe ütközik. Lelkünket nagyon is érintette, sőt megfertőzte az, amit a legutóbbi évszázadok materialista fejlődése hozott felszínre. A világ fejlődésének múltját követve nagyon is a Kant-Laplace-féle ősköd, valami tisztán anyagi dolog merül fel bennünk. Még akik szellemibb világnézetet keresnek, azok is ilyen vagy hasonló ősködre gondolnak a régi korokba visszapillantva. Még a spirituálisabb emberek is megkönnyebbülnek ma, ha mintegy megszabadulnak annak gondjától, hogy a kozmikus fejlődés őskorában is szellemiségre bukkanjanak. Könnyebb a kortársaink lelkének, ha a világ ősokait kutatva azt mondhatják: ez vagy az a finom külső anyagiság volt akkor jelen és minden szellemi és fizikai belőle fejlődött ki. Találunk olykor olyan lelkeket, akiket módfelett megvigasztal, ha materialista kutatást helyezhetnek a kozmosz kezdetére valami gáznemű képződmény absztrakt fogalmát.

Ezért oly nehéz belehelyezkedni a gnosztikus gondolatokba. Mert a gnózis világszemléletének kiinduló pontján semmiféle anyagira emlékeztető sincsen. Egy mai kultúránkba rögződött szellem talán meg sem állja mosolygás nélkül, ha a gnózis szellemében azt kellene gondolnia, hogy az őt körülvevő világnak, amit darwinizmusával oly csodaszépen megmagyaráz, a gnosztikusok szerint semmi köze sincs világunk ősokához.

A mai kultúrába rögződött ember csakugyan nem állja meg mosolygás nélkül, ha arra kell gondolnia, hogy a világ ősokai azoknál a világszellemeknél találhatók, akikhez semmiféle fogalom nem ér fel, semmi olyasmi, ami ma a világ megértéséhez vezetne. A világ ősalapja az isteni ősatya, és belőle indul ki, mellette van a végtelen hallgatás, ahol még nincs idő és tér, csak csendesség. Ehhez akkor jut el a lélek, ha minden materialista képzetet mellőzve csak legmélyebb valóját keresi. A gnosztikusok a világ ősatyjára és a tér és idő előtti hallgatásra tekintettek fel, ezek kapcsolatából keletkeztek azután további lények, de világoknak is nevezhetjük őket. Ezekből megint újabbak és újabbak jönnek létre, harminc fokozaton át. Csak a harmincadik fokozatnál van az, ami jelenlegi értelmezésünknek felel meg, és amit a darwinizmussal oly nagyszerűen értelmeznek jelenlegi meglátásunk szerint. Ez csak a harmincadik fokon van, valójában a harmincegyediken, mert világunkat harminc ilyen lény előzi meg: e lényeket nevezhetjük világoknak is. Ezt a harminc, világunkat megelőző lényt vagy világot általában eonnak nevezik.

Az eonok világáról csak úgy alkothatunk fogalmat, ha tisztán és világosan kimondjuk, hogy a harmincegy világhoz nem csak az tartozik, amit érzékelünk, amit környező világunknak nevezünk, hanem az is, amit a fizikai ember gondolataival magyarázatként fűz ehhez a világhoz. Az ember még könnyen megbékél egy spirituális világnézettel, ha azt mondja, hogy a külső világ mindenképpen maja, de gondolkodásunk révén behatolunk a szellemi világba – így megvan a reménye, hogy ez a gondolkodás csakugyan feljuthat a szellemi világokba. Ez a gnosztikusok szerint nem így volt. E gondolkodás szerintük a harmincegyedik eonhoz, a fizikai világhoz tartozik, így nem csak a fizikailag érzékelő, hanem a gondolkodó ember is kirekesztődött a harminc eonból. Ezeket szellemi fejlődés útján ismerhetjük meg fokozatosan, egyre fokozódó tökéletességükben.

Csak el kell képzelnünk egy mai, korának magaslatán álló, monista mosolyát, ha hinnie kellene harminc olyan megelőző világban, amely saját gondolkodásunktól teljesen elüt. A gnosztikus nézet azonban ez volt. Azt kérdezték: Milyen is hát ez a világ?

Most tekintsünk el kissé attól, amit e világról a XX. század elejének szellemében mondottunk. Most nem a számunkra meggyőző eszmevilág értelmében beszélek, hanem helyezkedjünk bele a gnózisba. A XX. század antropozófiájában természetesen túl kell lépnünk a gnózison. Tehát miért különül el a környező világ és az ember felőle alkotott gondolata is a harminc eontól?

Tekintsünk a legalsó, még tisztán szellemi eonra, – így vélekedett a gnosztikus – mi található itt? Itt van az isteni Szófia, az isteni bölcsesség. Az eonok 29 fokozatából származik, szellemi módon, a szellemi világban a legmagasabb eonra nézett fel, a szellemi lények vagy világok e sorára. Egy napon azonban, egy világnapon, világossá vált előtte, hogy ki kell helyeznie magából valamit, hogy szabadon tekinthessen ki az eonok szellemi világába. Kihelyezte magából a benne lévő vágyat. Ez ettől fogva már nincsen az isteni Szófiában, az isteni bölcsességben, hanem a tér világában bolyong, és ott áthat minden létesülést. Nemcsak a fizikai érzékelésben él, hanem az emberi gondolkodásban is, és visszavágyódik a szellemi világba, mert onnan mintegy az emberi lélekbe kitaszítva él. A vágy mintegy az isteni Szófia fonákja, képmása, külvilági hasonmása, és mindenhez hozzákeveredik, áthatja a világot, ez Ahamod. Ha a világot nézed, anélkül, hogy felemelkednél a szellemi világokba, Ahamod vággyal telített világát látod. Mivel a világot vágyak hatják át, ezért nem nyújthat betekintést az eonok világába.

A gnosztikusok úgy gondolták, hogy az Atyaisten Fia és a tiszta Szentszellem az eonok tiszta szellemiségéből származik és a gnózis az eonok világának messzeségében képzelte el őket. Ez tehát mintegy másik generációs sor, fejlődési áramlat, mint amelyik az isteni Szófiához vezetett. Mint ahogy a fizikai életben elkülönülnek az öröklési áramlatban a nemzedékek, úgy vált ki az eonok folyamatában a szellemi világ magaslatán egy másik áramlat, az Atyától származó Fiúszellem és a Szentszellem áramlata. Így az eonok világának áramlása egyfelől az isteni Szófiához, másfelől a Fiúszellemhez és a Szentszellemhez vezetett. Az eonok során felfelé haladva ahhoz az eonhoz érünk, akitől egyfelől az isteni Szófia, másfelől pedig az Istenfiú és a Szentszellem származott. Azután felnézünk az isteni Atyához és az isteni Hallgatáshoz.

Mivel az emberi lélek Ahamoddal az anyagi világba került, ezért a gnózis értelmében vágyakozik a szellemi világ után és főként az isteni Szófia, az isteni bölcsesség után, tőle azonban elválasztja az Ahamonddal való telítettsége. Az isteni eonvilágtól való elválasztottság érzését, az isteni-szellemi világon kívül élés érzését éljük át materiális világként a gnosztikusok szerint.

A világ építője az isteni szellemi világból származik, de a gnózis szerint összekapcsolódott Ahamoddal, őt a görög nyelvre támaszkodva Demiurgosznak nevezhetnénk. Ez a világépítő Demiurgosz a tulajdonképpeni átalakítója és megtartója annak, amit Ahamod és az anyag hat át. Az emberi lelkek az ő világába szövődtek bele. Beleszövődtek az isteni Szófia utáni vágyakozásukban, az eonok világában pedig tiszta isteni szellemi módon, mintegy messziről, megjelenik az Istenfiú és a Szentszellem, de – a gnózis értelmében – csak annak, aki felülemelkedik mindazon, amibe Ahamod, a térben bolyongó vágy befészkelte magát.

Miért él mégis vágyakozás a lelkekben, akiket Ahamod világába száműztek? Miért vágyódnak az isteni-szellemi világ után, miután elszakadtak tőle? Ezt a kérdést is feltette a gnózis és azt felelte: Ahamodot kivetették az isteni bölcsességből, az isteni Szófiából, de mielőtt e teljesen materiális világgá vált volna, ahol most élünk, egy pillanatra beragyogta őt fényével az Istenfiú, majd azonnal eltűnt.

A gnosztikusok fontos fogalma, hogy az emberi lélekben élő Ahamod meglátta az ősrégi múltban az isteni fényt, bár ez azonnal eltűnt előle. Ennek emléke benne él az emberi lélekben, bármennyire bele is bonyolódott az anyagi világba. „Ahamod világában élek – mondhatta volna ez a lélek – az anyagi világban. Az anyagi világból való burok vesz körül, de ha magamba mélyedek, feléled bennem az emlékezés. Ami a fizikai világhoz láncol, az vágyódik az isteni Szófia, az isteni bölcsesség után, mert a bennem élő Ahamodot egykor beragyogta az eonok világában élő Istenfiú.”

Értsük meg az ilyen lelkületet, a gnosztikusok tanítványát. Ilyen lelkek éltek, ők nem hipotetikus konstrukciók, valóban éltek. Az értelmes szemléletű történészek külső dokumentumok révén rájönnek majd, hogy számos ilyen lélek élt abban az időben, amelyről szó van. Nem felesleges megértenünk, hogy a jelenkorban miért utasítják el az imént mondottakat. Mit mondhat a gnózisról egy mai okos ember? Hiszen már hallanunk kellett, hogy Pál teológiáját egy rabbi töprengésének érzik, túlságosan fortélyosnak, semhogy az okos monista foglalkozhatnék vele. Ő büszkén tekint a világba és átfogja e világot a fejlődés egyszerű fogalmával vagy az energia még egyszerűbb fogalmával és kijelenti: most végre felnőttünk, megvannak az energetikai világszemléletet felépítő fogalmaink és visszatekintünk e szegény, kedves gyermekekre, akik évszázadokkal ezelőtt alakították ki gnózisukat és gyermetegen mindenféle szellemet konstruáltak, harminc eont! Így tevékenykedik az emberiség játékos gyermeki lelke. Ilyen játszadozáson régen túl van a mai felnőtt lélek a jelenkor nagyszerű monizmusában. Tekintsünk elnézően a gnózis bájos gyermetegségeire!

Ma ilyen a hangulat, és ez a hangulat nem egykönnyen tanítható. Mondhatnánk persze ennek a léleknek, hogy ha egy gnosztikus venné a bátorságot, hogy véleményét közölje veled, eléd állna gnózisból született lelkével, úgy azt mondaná: jól megértem, hogy a fejlődés és az energia gondolata büszkévé, fennhéjazóvá tett, de ez azért történt, mert gondolkodásod ilyen durva, egysíkú, primitív lett, ködösségedben megelégszel a legelvontabb gondolatokkal. Kimondod a fejlődés és az energia szavakat, és azt hiszed, hogy birtokodban van valami. Nem tudsz betekinteni abba a finomabb szellemi életbe, amely feljut oda, ami harminc fokozatban emelkedik a te birodalmad fölé.

A mi számunkra azonban ezzel még élesebb lesz az az ellentét, amit mai megbeszélésünk elején állítottam önök elé, kedves barátaim. Egyfelől mai korunkat látjuk, teljesen durva primitív fogalmaival, másfelől pedig ezt a gnózist. Az imént fejtegettük, hogy ez a gnózis milyen végtelenül bonyolult fogalmakat használ, harminc eont, hogy fejlődése során megtalálja az Istenfiút és a Szentszellemet, és megtalálja lelkében az isteni Szófia, az Istenfiú és Szentszellem utáni vágyat.

Felmerül a kérdés, hogy mai kiváló vívmányunk, a fejlődés és energia gondolata, vajon nem a görög-római világ gondolkodásának elmélyüléséből származott-e? Milyen idegenül nézzük a gnózis számunkra ma oly ellenszenves bonyolult fogalmait! Nincs itt valami hatalmas ellentmondás? De van. Az ellentmondás még növekszik, és nyomasztóan nehezedik lelkünkre, ha visszagondolunk arra, amit a szellemi látó lélekről mondtunk: hogy belehelyezkedhet a görög-római gondolatvilágba és látja a világot az említett csillagával. A görög gondolat elmélyülésébe tekintve mindenütt megtaláljuk a gnózis elmélyültségét. Három világ választ el bennünket a csillagtól, jelentését valójában nem értjük. Ha úgy nézzük, ahogyan ma az antropozófia lehetővé teszi, megkérdezve a gnosztikusokat, hogy vajon megértették-e azt, ami akkor játszódott le az emberiség történelmi fejlődéseiben, akkor az antropozófia talaján állva mi sem várhatunk feleletet a gnosztikusoktól, mert ez nem volna kielégítő, nem világítaná meg azt, ami ma tárul a szellemi látó lélek elé.

Ezzel a fejtegetéssel ma nem magyarázatot kívántam nyújtani önöknek. Minél inkább érzik, hogy az elmondottak nem magyaráznak, hanem ellentmondások tömegét állítják fel, és csak egyetlen okkult tapasztalatot, a csillag észlelését mutatják, annál jobban megértettek ma. Azt szeretném, hogy átéljék és megértsék, hogy időszámításunk kezdetén megjelent valami a világon, amitől az emberi megértés igen-igen messze volt és mégis általa jött létre. Szeretném, ha megéreznék, hogy az emberiség fejlődése során történik valami, ami a görög-római világban először a gondolat elmélyülésének vagy felfedezésének tűnik, és hogy ennek ősokai mélységesen titokzatosak. Rejtett világokban keressék azt, ami a görög-római gondolat elmélyüléseként jelenik meg a maja, a fizikai érzékek világában. Mai fejtegetéseimmel nem eszmét, magyarázatot kívántam adni, csak felmutatni ezt a rejtélyt. Holnap este folytatjuk.

– Lipcse, 1913. december 29.

[A gnosztikusoknál hiányzik a Krisztus-lény és a Názáreti Jézus összefüggésének a megértése. Az óindiai risik, Zarathusztra tanítványai és a káldeai bölcsek megérthették volna Krisztus megjelenését. Arany, tömjén, mirha. Krisztus abban a korban jön el a Földre, amely a legkevésbé alkalmas a megértésére. A teológiai tudás egyre jobban eltávolodott Krisztus megértésétől. A szibillák. Michelangelo prófétái és szibillái. A szibillák, a régi bölcsesség maradványi, amelyet a Krisztus-impulzus megsemmisített. Pál, a régi próféták utóda. Pál és az olajfa világa. ]

Újra felidézve tegnapi megbeszélésünk gondolatait, úgy foglalhatjuk ezeket szavakba, hogy időszámításunk kezdeti korszaka teljes bölcsességével, minden igyekezetével akarta megérteni a Golgotai Misztériumot és ez a bölcsesség a legnagyobb nehézségekbe ütközött ennél a kísérletnél. Foglalkoznunk kell még ezzel a jelenséggel, mert meg kell értenünk a Golgotai Misztérium történésének szükségszerű félreértését. E jelenség megélése nélkül ugyanis nem helyezhetjük megfelelő megvilágításba a későbbi századok egy fontos tényét: a Grál eszméinek felmerülését, ezt éppen ebben az összefüggésben kell néhány szóval megbeszélnünk. Ha időszámításunk kezdeti korának legjelentősebb bölcs irányzatára, a gnózisra tekintünk, úgy tegnapi fejtegetéseink értelmében egyfelől azt láthatjuk, hogy milyen mélységesen alapos, grandiózusan zseniális eszmékkel állították fel az Istenfiú hatalmas kozmikus képét. Ha azonban azt nézzük, amit mi deríthettünk ki most már a Golgotai Misztériumról a múlt szellemi krónikájából, úgy mégis azt kell mondanunk, hogy a gnosztikusok fogalmait és eszméit valójában nem tudjuk felhasználni. Ezt úgy látjuk a legpontosabban, ha tekintetbe veszünk néhány fogalmat, amelyet a gnosztikusok Krisztusnak a Názáreti Jézusban való megjelenéséről alkottak. Voltak, akik a gnózisból kiindulva azt mondták, hogy ez a Krisztus-lény minden földiség felett álló, a szellem birodalmában gyökerező lény. Ilyen lény csak ideig-óráig tartózkodhat emberi testben, így a Názáreti Jézus testében.

E gnosztikusok szavai rátaláltak arra, amit ma mindegyre hangsúlyoznunk kell: Krisztus lénye valóban három évig, ideiglenesen, átmenetileg lakozott a Názáreti Jézus testében. A gnosztikusok nem értették azonban, hogy Krisztus lénye milyen módon élt a Názáreti Jézus testében. Először is nem ismerték a Názáreti Jézus testének titkát, nem tudták, hogy Zarathustra énje élt benne, és hogy a Názáreti Jézus hármas testiségének felépítésében az emberiség olyan szubsztanciája jelent meg, amely még sohasem testesült meg húsban és vérben a Földön. A gnosztikusok nem tekintették át Krisztus kapcsolatát a két Jézus gyermekkel. Ezért nem elégítette ki őket, vagy legalábbis híveiket, amit Krisztusnak a Názáreti Jézus testében való átmeneti tartózkodásáról elmondhattak. A gnosztikusok foglalkoztak a maguk módján a születés mibenlétével, az emberi fejlődés leghatalmasabb misztériumával és tudták, hogy ami Krisztus földi megjelenését szükségesé tette, az összefügg a testi fogamzáson való áthaladással, de a Názáreti Jézus anyját nem tudták Jézus Krisztus születésével megfelelő kapcsolatba hozni. Voltak ugyan, akik megpróbálták, de igen kevéssé értették meg őket. Akadtak olyan gnosztikusok is, akik a jellemzett nehézségek miatt teljességgel tagadták Krisztus testi megjelenését a Földön, elképzelésük szerint a golgotai halál előtt és után csak látszat-test járt a Földön – ezt asztráltestnek nevezhetnénk – itt-ott megjelent, de nem fizikai formában. Nehéz volt fogalmat alkotni arról, hogy Krisztus hogyan kapcsolódhatott fizikai testéhez, ezért azt mondták, hogy egyáltalán nem is kapcsolódott hozzá. Csak maja volt, ha azt hitték, hogy fizikai testben járt. Ezt sem ismerték el, így mindenhol azt látjuk, hogy a gnosztikusok megpróbálták fogalmaikkal és eszméikkel a földfejlődés legnagyobb történelmi problémáját megoldani, de fogalmaik és eszméik bizonyos tekintetben nem voltak ehhez elegendők, mintegy tehetetlennek bizonyultak azzal szemben, ami történt.

Még beszélnünk kell majd arról, ahogyan Pál törekedett e probléma megoldására, de előbb tisztázzuk, hogy mi okozta, hogy e félreértés szinte szükségszerűen fellépett. Ha a szellemi kutatás módszereivel teszünk fel néhány kérdést, és választ keresünk ezekre, úgy először mintegy absztrakt módon megvilágosodik, hogy valójában mi is történt.

Azt kérdezhetjük például: ha Jézus Krisztus lényét kora oly kevéssé tudta megérteni, egy másik korszak vajon képes lett volna-e rá? Ha belehelyezkedünk a különböző korok embereinek lelkébe, úgy szellemi kutatóként mindenesetre különös eredményre jutunk.

Először helyezkedjünk a nagy óindiai tanítók lelkébe az Atlantisz utáni első, indiai kultúrában. Mint többször hangsúlyoztuk, a legmélységesebb csodálattal állunk a régi szent indiai risik átfogó, mélységes, teljesen szellemi látó tekintettel áthatott bölcsessége előtt. Tudjuk, hogy koruk e nagy tanítóinak lelkében a világ olyan titkai éltek, amelyek a későbbi korok szellemi megismerése számára elvesztek. Ha szellemi látó tudattal helyezkedünk bele egy ilyen régi óindiai tanító lelkébe, amennyire ez lehetséges, úgy azt kell mondanunk: ha a Krisztus-lény annak idején a szent risik körében megjelenhetett volna a Földön, a risik bölcsessége a legnagyobb mértékben képes lett volna a Krisztus lény megértésére. Semmiféle nehézség nem merült volna fel, tudták volna, hogy miről van szó. Mivel az éppen jellemzett fontos jelenségek nem is foglalhatók absztrakt kifejezésekbe, inkább képben fejezném ki, kedves barátaim! Azt mondhatnám, hogy az óindiai szent risik tömjént áldoztak volna, az emberi szférában működő istenség felismerésének szimbólumát, ha megpillantották volna a bölcsesség fényét, a Logosz világon átlüktető bölcsességét egy emberben. Ez a Krisztus-lény azonban nem talált volna testiséget ebben a korban. Azok a testek nem lettek volna megfelelőek számára. Így nem jelenhetett meg abban a korban, amikor megértésének minden eszköze megvolt – ennek okairól majd később szólunk.

Ha továbbhaladunk, és a régi Zarathustra-kultúra lelkeibe helyezkedünk bele, úgy azt mondhatjuk, hogy a Zarathustra-kultúra lelkei már nem rendelkeztek ugyan az óindiai kultúra magasztos eszközeivel, de megértették volna, hogy a Napszellem elhatározta, hogy emberi testben él, és képesek lettek volna annak megértésére, hogy ez méltó a Napszellemhez. Hogy ismét képszerűen beszéljünk, azt mondhatnám: Zarathustra tanítványi az emberben élő Napszellemet a fénylő arannyal, a bölcsesség szimbólumával ünnepelték volna.

Ha még tovább haladunk az egyiptomi-káldeai korba: Jézus-Krisztus megértésének lehetősége tovább csökkent, de azért nem lett volna oly csekély, mint az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, ahol még a gnózis sem volt képes e jelenség megértésére. Még megértették volna, hogy a szellemi magasságokból megjelent egy csillag és egy emberben született meg. Tehát jól értették volna az isteni szellem leszállását a földön túli szférákból. Mirhát áldoztak volna.

Ha azoknak a lelkébe helyezkedünk, akik a Bibliában mint a napkeleti bölcsekként jelennek meg és a három Atlantisz utáni kultúra bölcsességének őrzői, úgy a Biblia maga jelzi, hogy volt bizonyos megértésük, hiszen e három bölcs legalább a Jézus gyermek születésénél jelen volt. Egy dolog mindenképpen feltűnik, bár ma talán alig gondolnak arra, hogy a Biblia különös helyzetben van e három bölcs mágusra vonatkozóan. Hiszen azt kívánja érzékeltetni, hogy e három jelentékeny bölcs már a születéskor megértette ezt az eseményt. De feltennénk a kérdést, hogy hová lesz később ez a három bölcs? Mi lesz a bölcsességükből? Van-e valami, amit Krisztus megjelenésének megértéséhez erre a három napkeleti bölcsre vezethetünk vissza? Mint mondtuk, ezt csak, mint kérdést vetjük fel. Egyike a számos kérdésnek, amit fel kell vetnünk a Bibliával kapcsolatban, ezek fontosabbak a XIX. század aprólékos biblia kritikájánál.

Ha most az Atlantisz utáni negyedik korszakhoz érünk, úgy azt mondhatjuk: most megvan a Krisztus lény megtestesülésére alkalmas test. Ez a test nem volt meg az Atlantisz utáni első, második, harmadik korban, most megvan, de az emberek nem képesek az esemény megértésére, igazi felfogására, áttekintésére. Különös dolog! Hiszen azzal a jelenséggel találkozunk, hogy Krisztus abban a korban jelenik meg a Földön, amely a legkevésbé alkalmas a megértésére.

Ha a további korokra tekintünk, és különösen azokat a kísérleteket vesszük szemügyre, amelyek a következő századokban próbálkoztak Jézus Krisztus lényének megértésével, úgy végtelen teológiai vitákat találunk. Végül a középkorban a tudás és hit éles elkülönítését látjuk, vagyis teljesen lemondanak arról, hogy Jézus Krisztusról tudjanak, az újkorról nem is beszélve, ez napjainkig tehetetlenül áll e jelenség előtt.

Különös! Krisztus éppen abba a korba születik, amely a legkevésbé alkalmas a megértésére, és ha az emberiség fejlődésében az volna a lényeges, hogy Krisztus az emberi lelkek megértése révén hasson a Földön, akkor e hatás helyzete csakugyan szomorú volna.

Talán úgy mondhatnánk, radikálisan kifejezve, de a félreértések elkerülése végett mégis ezt a kifejezést használnám: aki szellemtudományos szempontból nézi a Krisztus megjelenésével kapcsolatos teológiai fejlődést, annak úgy tűnik, mintha e teológiai fejlődés célja az volna, hogy a Krisztus-lény megértése elé mennél több akadályt gördítsen. Most e teológiai tudományosság – úgy látszik – egyre jobban eltávolodik a megértéstől. Ez kissé radikális megfogalmazás, de aki e radikális kijelentés értelmével foglalkozik, az megérti e szavak mélyebb értelmét.

Az elmondott rejtély felderítése alapjában véve nem is olyan könnyű és beismerem, hogy a szellemi kutatás legkülönbözőbb útjain próbáltam az idők folyamán megközelíteni. Kézenfekvő, hogy nincs idő e különböző utak elbeszélésére. De a különféle utak közül ma egyet szeretnék felemlíteni. Azt az utat, amely időszámításunk kezdetének szellemi életében egy igen sajátságos jelenséget jár körül, a Szibillák életének jelenségét. A Szibillák különös jelenségek, igen sajátságos prófétai jellegük van. A külső tudomány még azt sem tudja, hogy a Szibilla szó milyen nyelvből származik. Ha először azt vesszük figyelembe, ami a Szibillákról a külső dokumentumok révén elég részletesen ismert, úgy elmondhatjuk, hogy már a Szibillák életének kezdetén egy igen sajátságos jelenséget kell megemlítenünk. Mintegy a VIII. századtól folytatólagosan az ioniai Erytrheában találkozunk először Szibilla településsel, az első Szibillák innen adták a világnak különféle próféciáikat. Ezek a jóslások már külsőleg ránk maradt alakjukban is arra utalnak, hogy a Szibillák kijelentései az ember lényének és lelki életének sajátságos alapjaiból származnak. A Szibillák a lelki élet kaotikus alapjaiból préselik ki jóslataikat, a földfejlődés jövőjéről szólva egyik vagy másik népnek, főként borzalmakat, de olykor kedvezőt is. Távol vannak mindattól, amit rendszeres gondolkodásnak nevezünk – mint mondtuk –, szavaik a lélek kaotikus alapjaiból felmerülve préselődnek ki és csaknem mindegyiküknél észrevehető, ha most utólag, szellemtudományos módon vizsgáljuk, hogy átszellemesített fanatizmussal lép az emberek elé, és rájuk akarja kényszeríteni mondanivalóját. Nem várja meg, míg kérdezik, mint a görög Pythia jóslataival, hanem előlép, a nép összegyűlik és a Szibilla emberekről, népekről, földi korszakokról szóló kinyilatkoztatásait mintegy erőszakkal rájuk kényszeríti.

Mondtam, sajátságos, hogy Ioniában lépnek fel, hiszen Ioniából indult ki a görög filozófia is, az a bölcsesség, amely Thalésztől és Arisztotelésztől kezdve egészen a római időkig teljesen az ember lelki életének rendezettségéből származik, ellentéte a káosznak és kikeresi a lelki életből az elérhető tiszta, világos, érthető fogalmakat. Ioniából indul ki a tiszta, világos, mondhatnám mennyei filozófia, ahogy azután Platonnál megjelenik. A Szibillák lelki káoszból származó szellemi termékei árnyékszerűen jelennek meg mellettük, olykor világosan megjövendölve a bekövetkezőket, máskor a Szibillák követőinek kell meghamisítaniuk a jóslatokat, hogy beteljesedésről lehessen szó.

Továbbra is azt látjuk, hogy a negyedik kultúrkorszakot a bölcsesség árnyéka, ez a szibillaság kíséri és elterjed Görögországban és Itáliában is. A legkülönfélébb szibillákról beszélünk, a szibillaság egész Itália belsejéig terjeszkedik. Lassanként felszínre kerül a Golgotai Misztérium idejében is. Látjuk, hogy a római költőkre is hatása van, még Vergilius költeményeibe is belejátszik. Éppen a szellemi emberek próbálnak életük alakításakor a Szibillák mondásaira hivatkozni.

Az úgynevezett szibillai könyveken is látjuk, hogy milyen sokra tartják a Szibillák mondásait, hozzájuk fordulnak tanácsért. A külső világban pedig furcsán keveredik a szibillai jóslatok kapcsán az igazán szellemi, a tökéletes humbuggal. Azután látjuk, hogy a szibillaság még a kereszténységbe is belenyúl. Még Celanoi Tamás énekéből is kicsendül.

Ama végső harag napja
A világot tűznek adja,
Dávid így s Szibilla hagyja.

(Sík Sándor)

Tehát a keresztény fejlődés idején is szem előtt tartják egyes gondolkodók a Szibillát, különösen a pusztulásra, az új világrend eljövetelére vonatkozó jóslatait.

Elmondhatjuk, hogy az emberi fejlődés számos évszázadában, sőt az egész Atlantisz utáni negyedik korban találkozunk a Szibillával, sugarait szórványosan még az ötödik korba is beleküldi. Aki a jelenkor racionalista fogalmaiban él és nem kíván ilyesmivel törődni, nem veszi észre, hogy a szibillaságnak milyen mély hatása volt arra a világra, amelyben a kereszténység elterjedt. Többször kimondtam, hogy amit ma történelemnek mondanak, az sok tekintetben, különösen ahol szellemi dolgokról van szó, csak fable convenu. Nem is képzelik, hogy a Szibillák hatása mennyire uralkodott a nép legszélesebb rétegeinek fogalmaiban, egészen a késői századokig. Az Atlantisz utáni negyedik kor sajátságos titokzatos jelensége a Szibillák világa!

Bennünket az érdekel, hogy valójában mi játszódott le a Szibillák lelkében. Ezeket a dolgokat szellemi kutatással kell feltárnunk, ma a materialista szellemű kultúra rétege takarja el előlünk. Így nem használhatóak, korunk szellemtudományos eszközeivel kell megújulniuk. Mégis felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy a szibillaság lényege nem is olyan régen ment feledésbe, hiszen jelentős dokumentumunk van, amely a Szibillák jelentőségének hagyományaira utal. E dokumentumot talán nem mindig nézzük ilyen szempontból, de mégis létezik, és gondolkodásra késztethetné az embereket. Michelangelo nagy alkotásában létezik, ahol nem csak a Föld és az emberiség fejlődését ábrázolja a sixtusi kápolna hatalmas képei, hanem a prófétákat és Szibillákat is. Észre kellene vennünk e képek szemlésekor, hogy Michelangelo hogyan ábrázolja a Szibillákat, egymással szembeállítva őket és prófétákat. Egészen elfogulatlanul szemlélve ezt a szembeállítást, kiderül belőle néhány titok, amit a szellemtudomány révén ismerhetünk meg a Golgotai Misztérium korának, az Atlantisz utáni negyedik periódusnak az idejéből.

Először is a művészi szempontból oly csodálatosan ábrázolt prófétákat látjuk: Zakariást, Joelt, Ézsaiást, Ezékielt, Dánielt, Jeremiást és Jónást. A próféták közé besorakoznak a Szibillák, a perzsa, a delphoi, az erythreai, a lybiai, a cumaei Szibilla.

Látjuk, hogy a próféták szinte valamennyien mélyen elgondolkodó emberek, nagyrészt könyvbe vagy hasonlóba mélyednek, nyugodtak, harmonikus rendezett lelkiséggel veszik fel az olvasottakat vagy más egyebet – ez a jelleg mindjárt Jeremiásnál feltűnik, de különösen Zakariásnál szembeötlő. A próféták arca is azt tükrözi, ami lelki nyugalmukban él. Dániel látszólag kivétel, egy könyv előtt áll, amit egy fiú támaszt meg a hátával, kezében íróeszköz és az olvasottakat egy másik könyvbe írja át. Finom átmenet a kozmikus titkok eszmélő felvétele és leírása között. A többiek megmaradnak elmélkedésüknél, és teljesen átadják magukat higgadt, nyugodt lélekkel a kozmikus titkoknak.

Látjuk, hogy elmerültek a földöntúliba, értenünk kell, hogy lelkük a szellemiségben nyugszik, és itt keresi az emberi fejlődés alapjait. Látjuk, hogy gondolataikkal túlszárnyalják közvetlen környezetüket, az emberi szenvedélyeket és fanatizmust és a belőlük fakadó extázist. Nem csak azon vannak túl, amit az ember lát, hanem azon is, amit, mint földi ember átél. Ez a hatalmas Michelangelo prófétaábrázolásiban.

Azután a szibilla-ábrázolások felé fordulunk. Itt van először a perzsa Szibilla, Jeremiás próféta közelében, sajátságosan ellentétes Jeremiás elmélkedő tartásával. Úgy emeli fel a kezét, mintha rá akarná kényszeríteni az emberiségre, amit éppen tapasztalt. Mintha rossz szónokok módján erőnek erejével közvetlenül akarná bizonyítani mondanivalóját, és mintha arra kényszerülne fanatikus szenvedélyében, hogy bizonyító kézmozdulatába árassza bele azt, amiről az egész emberiséget kívánja meggyőzni.

Aztán forduljunk az erythreai Szibilla felé. Érezzük, hogy kapcsolata van a földelemek által sugalmazott titokkal. Egy lámpa van a feje felett, egy meztelen fiú fáklyával gyújtja meg a lámpát. Nem is lehetne érthetőbben kifejezni, hogy az emberi szenvedély lobbantja fel azt, amit a Szibilla öntudatlan lelki erők alapján minden erejével jóslatként akar rákényszeríteni az emberiségre. A próféták átadják magukat lelkükben a szellem örökkévalóságának, a Szibillákat elragadja az, ami földi, ami a földiségben a szellemit és lelkit nyilatkoztatja meg.

A delphoi Szibillánál különösképpen látjuk ezt, haját szélfuvallat veri oldalra, kék fátylát duzzasztja, a levegő elemének köszönheti azt, amit közölni akar. A haját és fátylát lebegtető szélben találkozunk azzal, amit a Föld akkoriban a Szibilla erőteljesen rábeszélő szájával akar kinyilatkoztatni.

És a cumaei Szibilla! Félig nyitott szája szinte dadog, mintegy öntudatlanságában eldadogott próféciával jelenik meg.

A líbiai Szibilla hirtelen fordulással ragad meg valamit, amiből a titkokat kiolvashatja. – Teljességgel átadják magukat a közvetlen Föld-elemnek.

Sok mindent hordoznak e kor dokumentumai, számukra természetesebb kifejezőeszközt jelentett a festészet, a művészet, míg a későbbi korokban inkább a fogalom, az eszme szolgálta a mondanivalót.

Mi hát e Szibillák sajátságos természete? Mit jelent próféciájuk? Mélyen be kell hatolni az emberiség fejlődésének titkaiba, ha érteni akarjuk, ami lelkükben végbement. Kérdezzük meg ezért újra, hogy miért érthették volna Jézus Krisztust olyan könnyen a régi indiai risik, számunka alig felfogható bölcsességükkel?

Trivialitás, de igaz, hogy azért, mert rendelkeztek a szükséges bölcsességgel és fogalmakkal, ellentétben az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakkal. Rendelkeztek mindazzal, ami után a gnosztikusok és az apostoli atyák hiába sóvárogtak. Mindez birtokukban volt, de hogyan? Nem átdolgozott eszmék formájában, ahogy Platón és Arisztotelész dolgoztak meg ezekért, hanem mint ihlet, inspiráció, hatalmas, konkrét inspirációként találkoztak vele. Asztráltestüket megragadta az, ami a világmindenségből áramlott feléjük és az asztráltestüket érő kozmikus hatásokból származtak azok a fogalmak, amelyek Jézus Krisztus lényét lelkük elé varázsolhatták volna. Mondhatnánk: ez adva volt az emberek számára, nem dolgoztak meg érte. Mintegy felburjánzott asztráltestük mélyéből csodálatosan tisztán tört fel a szent risik, tanítványaik és alapjában véve az egész Atlantisz utáni első kultúrkorszak embereinek asztráltestéből.

Ez egyre csökkenő mértékben, de megvolt még az Atlantisz utáni második, harmadik kultúrkorszakban is, és maradványai a negyedik korszakba is belenyúltak. De hogyan? Miféle maradványok? Ha az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakot vizsgálnánk, azt találnánk, hogy legalább azok, akik koruk fejlődésének magaslatán álltak – aránylag sokkal többen voltak, mint ma – tudtak a földöntúli összefüggésekről, arról, amit a csillagos ég szimbolizál. A csillagok mozgásából kiolvasták a világ létének titkait.

Ha Jézus Krisztus az Atlantisz utáni harmadik korszakban jelent volna meg a Földön, biztosan felismerték volna a csillagírásból a körülményeket. De sorsszerűen szükséges volt – mint már többször hangsúlyoztuk az emberiség fejlődésével kapcsolatban –, hogy egyre jobban csökkenjen az ember asztráltestének az a képessége, hogy eleven képekkel kapcsolódjék a világ titkaihoz. A képek egyre kaotikusabbá váltak. Ami ilyen módon került az emberi lélekbe, az egyre kevésbé volt irányadó a világ tulajdonképpeni titkainak megfejtéséhez (nem szűnt meg teljesen, csak egyre kevésbé volt irányadó). A helyzet úgy alakult azután, hogy kétféle irányzat jött létre. Egyfelől Platón és Arisztotelész fogalmi eszmevilága, mondhatnánk, a legátszűrtebb szellemi világ: még kevés szellemiséget foglal magában, de közvetlenül az én érti és ragadja meg, nem az asztráltesttől ered. A görög filozófia jellegzetessége, hogy a szellem benne manifesztálódik először az énből kiindulva, ahogy ez lehetséges a teljesen átlátszó, a tulajdonképpeni szellemi életből mégis távol eső fogalmakban. Csakhogy a görög filozófus, az újabb filozófusokkal ellentétben, még érezte, hogy a gondolatok a szellemi világból származnak, míg az újabb filozófus szükségképpen kételkedővé, szkeptikussá válik, mert már nem érzi gondolatainak a kozmikus titkokkal való eleven összefüggését.

Az újabb korban az ember kevésbé képes arra, hogy azt mondja: „Amit gondolok, azt a kozmikus szellem gondolja bennem”. Ahogy „A szellemi világ küszöbé”-ben igyekeztem leírni, némileg meditációval kell eljutni oda, hogy a gondolkodásban bizalmunk legyen, bizalmunk a fogalmak és eszmék kialakításához. Ez a görög filozófus naiv adottsága volt, úgy érezte, hogy gondolatai egyszersmind a kozmikus szellemiség gondolatai is. A görög filozófiában már csak a kozmikus szellemiség legkülső „hártyájával” találkozik az emberiség, de ezt mégis csak áthatotta még a kozmikus szellemiség eleven élete. Ezt érezték.

A régi korokból fennmaradt másik örökség az atavisztikus képesség volt, ez leghatározottabb formájában a Szibillák jóslataiban maradt meg. Ők világuk káoszából mintegy még egyszer feltámasztották azokat az emberi lelki erőket, amelyek az Atlantisz utáni második, harmadik korszakban harmonikusan hatottak, most pedig kaotikus viharokat kavartak fel a szellemi világból.

Tegyük fel azt az összefüggésünkben talán megengedhető hipotézist, hogy mi történt volna, ha Krisztus nem jött volna, és nem lett volna görög filozófia? Az emberiségnek akkor azzal az örökséggel kellett volna tovább élnie, ami az Atlantisz utáni negyedik periódusban már a Szibillák fokára jutott. Gondolják el a nyugat fejlődését Krisztus impulzus, filozófia és a belőle fakadó tudomány nélkül, akkor a nyugat olyan szellemi káoszát képzelik el, amilyenné Krisztus a filozófia nélkül lehetett volna. Ez keletkezett volna abból, ami a Szibillák lelkében ment végbe Az erők azonban tovább hatnak. Ha a szellemtudomány eszközeivel vizsgáljuk a Föld közvetlen környezetében élő szellemi hatalmak szélben, vízben, tűzben megnyilatkozó elemi erejét és azt, ahogyan ezek befészkelték volna magukat az emberi lélekbe – ha különösképpen azt az erőt vizsgáljuk, amivel a szél-, tűz-, víz- és földszellemek hatalmukba kerítették volna az emberek lelkét – akkor elképzelhetjük, hogy a három Atlantisz utáni kor régi megismerési módjának harmóniája és rendje eltűnik, de mégis ott maradnak az erők az emberi lélekben. Az emberi lelkek már nem találtak volna kapcsolatot a világmindenség nagy jelenségeivel, csak a szél-, a tűz-, stb. szellemeivel, különösen a nagy kozmikus összefüggésekből kiszakadt kísértet- és démonvilággal. Az emberek teljesen az elementáris lények hatalmába kerültek volna, tanítói szibillai tanítók lettek volna, és ezek az erők olyan erősek, hogy máig és a földfejlődés végéig fennmaradtak volna. Ha azt kérdezzük, hogy ez miért nem következett be, ki gyengítette le a Szibillákban láthatóan élő erőket, ki tette ezt? Akkor azt kell felelnünk, Krisztus, aki a Golgotai Misztérium révén beleáradt a földaurába és az emberi lélekből kiindulva megtörte, elvette a Szibillák erejét.

Így Krisztusnak valóban bírói tisztet kellett betöltenie. Akik materialista módon úgy értelmezték, hogy Krisztus feltámadása után nemsokára ismét eljön, azok félreértették. Az akkori idők emberi fogalmaival nem lehetett ezeket a dolgokat megérteni. De a közeli visszatérés kaotikus eszméiben az az igazság élt, hogy Krisztus azon a területen jelent meg nemsokára – mint holnap látni fogjuk –, amit külsőleg Pál készített elő. Mindenesetre a fizikai világ mögötti területen jelent meg és itt játszódott le Krisztus szellemi harca a Szibillákkal.

Fel kell fednünk a kereszténység fizikai síkon történt elterjedését. Meg kell látnunk a fizikai sík mögött azt a szellemi küzdelmet, amely kiűzi a lelkekből azt, aminek kaotikus jellege egyébként egyre erősebbé vált volna. Aki nem látja be, hogy e metafizikai tett révén Krisztus végtelenül sokat tett az emberiségért, az félreérti ezt az egyedülálló tettet. Kik azok, akik még valamit, sőt sokat cselekedtek a megértés érdekében? Azok, akik a szellemi világból bizonyos inspirációt vagy kinyilatkoztatást kaptak: az evangéliumok írói és Pál.

Más szempontokból az evangélisták és Pál alakját is méltatnunk kell. Most azonban szemügyre vehetjük, hogy Pál olyan világban élt, ahol szavai nélkül is történt valami, anélkül, hogy hatalmas izzó szavaival hozzájárulhatott volna a Golgotai Misztérium megértéséhez. Mégis Pállal kapcsolatban úgy érezzük – hadd mondjam még el a mai előadás végén –, ha éppen Krisztusnak az előbb említett Szibillák elleni küzdelmét vesszük tekintetbe, hogy Pálnál minden úgy jelenik meg, mintha szavaiban még sokkal több volna, mint amennyit kiolvasunk belőlük. Mintha a damaszkuszi jelenségből kapott erők szólalnának meg általa, és olyan hang kerülne az emberiségbe, amely ellentétes a Szibillák prófétikus hangjával. Mintha a régi próféták hangja folytatódnék benne, akiket Michelangelo olyan szépen ábrázolt a képein.

Mondtam, hogy a Szibillákban volt valami a Föld elementáris erejéből, ez nem lehetett volna bennük, ha a Föld elementáris lényei nem beszélnek hozzájuk. Pálnál valami hasonló a helyzet, ezt érdekes módon, bár teljesen exoterikusan, már a külső tudomány is észrevette. Szellemtudományosan szemlélve – mondhatnánk – ez végtelen csodálkozással tölthet el bennünket.

Bizonyos módon Pál is a Föld elementáris szférájából merített, de ennek speciális területéről. Pál természetesen teológus, racionalista, absztrakt módon egészen jól érthető, ha nem veszik tekintetbe azt, amit most mondok, és amit a külső tudomány nem tud értelmezni. Ha Pált csak a szokások racionalista szempontból kívánjuk megérteni, egészen jól értelmezhető. Ha azonban fel akarjuk fogni azt, ami spirituálisan élt benne, szavaiban és szavai mögött, és azt is, hogy szavaiban miért érződik valami hasonlóság a Szibillák próféciáival, de őnála a földfejlődés jó eleméből eredően, akkor arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen messzire terjed Pál világa, mi határolja be Pál világát?

A különös felelet az, hogy abban a világban lett naggyá, amely éppen az olajfa-kultúra területéig terjed. Tudom, hogy ez különös kijelentés, de látjuk majd, hogy bizonyos módon mégis csak megoldódik, ha holnap foglalkozunk kissé Pál alakjával. A Föld földrajzilag is merő rejtély. Az olyan földterület, ahol az olajfa terem, másmilyen, mint ahol a tölgy vagy a kőris terem. Az ember fizikai lénye fizikai megtestesülése során kapcsolatban van az elementáris lényekkel. Másképpen susog, zúg, hullámzik, zsong az olajfa világa, mint a tölgy, kőris vagy tiszafa világa. Ha meg akarjuk érteni a Föld lényének összefüggését az emberi lénnyel, akkor nem felesleges, hogy ilyen sajátságos jelenségekre is felfigyeljünk, mint hogy Pál szavai éppen olyan messzire terjednek a Földön, mint az olajfa. Pál világa az olajfa világa.

– Lipcse, 1914. január 2.

[Húsvét ünnepe. A szellemi kinyilatkoztatások Krisztussal való áthatása. Jahve: A Föld Urának a Holdanyával való kapcsolata. Az Orleansi Szűz mint modern keresztény szibilla. Az emberiség történetének egybehangzása a csillagok írásával. Johannes Kepler. A Grál-égitest és emberi szemlélete. János pap országa. ,,Ex oriente lux.” ]

Tegnap úgy igyekeztem a Grál misztériumról és a vele összefüggő jelenségekről beszélni, hogy kitűnjék ezekből, ahogyan a tények lassanként kitárulnak a kereső lélek előtt. Nem titkoltam el azt a sok mindent, amit át kell élni, amíg a kereső lélek rátalál a szellemi világ kutatásának igazi eredményére. Igen jól tudom természetesen, hogy éppen az oly felszínes modern lélektan vagy pszichológia minden lehetséges vagy inkább lehetetlen kifogással élni fog az ilyen leírásokkal kapcsolatban. Nagyon jól ismerek minden aggályt, amely részükről felmerülhet, jól tudom, hogy milyen különös megállapításokat hozhatnak fel mindenféle törvényről, eszmetársításról és tudatalatti képzetről. Mindezek tudatában mégis kendőzetlenül ábrázoltam ezeket, mert az önök számára kedves antropozófus barátaim, fontos annak a tisztázása, hogy a szellemi kutatás eredményei csak mindazoknak az akadályoknak a leküzdésével érhetők el, amelyekről tegnap beszéltem. A szellemi kutatás végső eredménye, az élet sokszor említett törvénye szerint, igencsak valóságként jelenthet meg, nem pedig mint gondolatokkal egymáshoz fűzött ideák eredménye, ahogyan hinni lehetne, ha nem ezek az ideák, mint követek vezetnének el a végső eredményhez, de ahhoz magához semmi közük nem lenne.

Ezeket a szavakat csak azért akartam előrebocsátani, mert a legújabb publikációk azt mutatják, hogy minduntalan előfordul, hogy még az ilyen leírások is kívülállók kezébe kerülnek, még ha úgy nyomtatják is ki ezeket mint a ciklusainkat. Ezek azután a legértelmetlenebb megjegyzéseket teszik az ilyen írásokra és persze arra használják ezeket, hogy például összefüggésükből kiragadott dolgokat idézzenek belőlük. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy antropozófus mozgalmunk elérkezett oda, hogy némelyek úgy hiszik, hogy ügyünk ellen harcolva anyagi előnyökhöz juthatnak. Ismeretes, hogy nem válogatnak az eszközökben, ha ilyesmiről van szó.

Arról beszéltem, hogy az írás valóban megtalálható az égen, ez nem maga a Grál és nem is jelenti magát a Grált. Ezt kifejezetten hangsúlyoztam – kérem, vegyék egészen komolyan az ilyen hangsúlyozást -, az égi írás révén a Grál neve található meg, nem maga a Grál. Utaltam rá, hogy az égen aranyló Holdsarlóból kiemelkedik a Hold másik részének sötétsége, tüzetes megfigyeléssel ezt mindenki láthatja, ettől az aranyfényű sarló mintegy elhatárolódik és rajta okkult írással Parszifál neve található.

Mielőtt fejtegetésünket folytatnánk és megkísérelnénk az égi alak értelmezését, fel kell hívnom a figyelmüket egy fontos törvényszerűségre, egy fontos tényre. Ami itt aranyló sarlóként megjelenik, az úgy jön létre, hogy a fizikai napsugarak a Holdra vetődnek. Mivel a Nap erről süt, ezért ezen az oldalán világítja meg a Holdat és a megvilágított rész jelenik meg, mint aranyosan fénylő csésze. Benne fekszik a sötét ostya: fizikailag a meg nem világított rész, a sötéten maradt rész, ahová a Nap sugarai nem tudnak behatolni: szellemileg még valami más is.

Ha a Nap sugarai a Hold egyik részét érik és aranyos fénnyel verődnek vissza, akkor mégis áthatol valami a fizikai anyagon. Ez a napsugarakban élő szellemiség. A Nap fizikai erejét az anyag feltartja és visszaveri, de szellemi erejét nem, az keresztülmegy, és mivel a Hold ereje tartja vissza, így valójában az arany csészén a Nap szellemi erejét látjuk nyugodni. Tehát azt mondhatjuk, hogy a Hold sötét részében a Nap szellemi erejét látjuk. Az aranyosan fénylő rézben, a csészében, a Nap fizikai erejét látjuk, ez sugárzásként verődik vissza. A Nap szelleme a Nap fizikai erejének edényében nyugszik, ha a Napot így nézzük, tehát a Nap szelleme valójában a Hold edényében nyugszik. Ha most mindent összevetünk, amit a Napszellemről és ennek Krisztushoz fűződő kapcsolatáról mondottunk, fontos szimbólumot látunk a Hold fizikai működésében. Ahogyan a Nap sugarait visszaveri és így létrehozza az aranyló csészét, a Napszellem hordozójaként jelenik meg. Ez az ostyaszerű korong alakjában van benne.

Most emlékezzünk vissza arra, hogy a Parszifál monda hangsúlyozza, hogy minden Nagypénteken, tehát húsvétkor, ostya száll le az égből, beleszáll a Grál edénybe, mint fiatalító, megújító táplálék. A remete is húsvétkor tanította Parszifált a Grálról, Wagner Parszifálja is újra felhívja az emberiség figyelmét a húsvét Grállal kapcsolatos jelentőségére.

Emlékezzünk arra, hogy a húsvét ünnepét egy ősi tradíció alapján állapítják meg. Ez is az egyik olyan tradíció, amelyekről tegnap említettem, hogy a Krisztus impulzus tudat alatt történő lelki működésével kapcsolatosak. Milyen napra esik húsvét ünnepe? A tavaszi holdtölte utáni vasárnapra, amikor a tavaszi, növekvő erejű Nap Krisztus szimbólumává válik. Milyen a tavaszi holdtölte húsvétkor? Hogyan látjuk az égen húsvétkor? A holdtölte után, legalább is egy kissé, a sarló alakját kezdi ölteni. Valami látható a sötét részből, a tavaszi erőre kapó Nap szellemiségéből valaminek benne kell lennie. Tehát az őszi tradíció szerint húsvétkor az égen meg kell jelennie a szent Grál képének. Így kell történnie. Húsvétkor mindenki megláthatja a szent Grál képét. Ezért állapítják meg a húsvét ünnepét egy ősi tradíciónak megfelelően. Most tájékozódjunk még arról, hogy hogyan jöhettek létre a Parszifál-mondával kapcsolatos dolgok a lelki élet mélyén zajló folyamatokkal összefüggésben. Már említettük tegnap, hogy a Szibillákban megjelenő erőt enyhíteni kellett, át kellett hatni a Krisztus impulzussal és ilyen megszelídített formában kell fokozatosan ismét felszínre jutnia, hogy az újabb kor szellemi kultúrájának hordozójává lehessen. Szelídebb formában kell felmerülnie. Kérdésünk: tapasztalhatott-e Parszifál – ahogy Chretien de Troyes nevezte – önmagában valamit ebből a lélek mélyén ható Krisztus erőből?

Ha még egyszer visszatekintünk az óhéber geológia ősi karakterére, akkor mindegyre azzal találkozunk, hogy az óhéber geológia szellemét csak úgy érthetjük meg, ha tekintetbe vesszük, hogy az egész héber ókor erőteljesen igyekezett ragaszkodni kinyilatkoztatásának geológiai karakteréhez. Már jellemeztem ebben az előadássorozatban, hogy mindenütt követhető, hogy a héber ókor megnyilatkozásait a Föld tevékenységeiben, a Föld szellemi mozgékonyságában kell keresnünk. Arra törekszenek, hogy visszaszorítsák az elemekben a csillagokból származó hatást, amely úgy működik, hogy a csillagok hatása létrehozza az elemekben azt, ami azután szellemileg a Szibilla-erőket ösztönzi. Ez az Atlantisz utáni harmadik korszak régi asztrológiájában még jogosult volt. Ekkor az emberiségnek volt még annyi régi szellemi öröksége, hogy lelkét az elemeknek átadva vette fel a jót a csillagírás megnyilvánulásai útján. Az Atlantisz utáni negyedik korban a csillagok ereje mintegy visszahúzódott az elemekből, amelyek a Földet atmoszférájában és egyébként körülveszik és beburkolják. Az elemek befolyását úgy észlelték, hogy akik az idő szellemét különösen a negyedik korszak előrehaladtával megérthették, azt mondták: óvakodjunk attól, ami a csillagokból száll az elemekbe, mert ez helytelen Szibilla-erőkhöz hasonlót hoz létre. A Krisztus impulzus beleáradt a Föld-aurába, a Szibilla-erőknek általa kell harmonizálódniuk, ismét olyanná alakulni, ami helyes kinyilatkoztatásokat adhat. A héber ókor igazi bölcse nem szívesen tekintett fel a csillagokra, amikor szellemi kinyilatkoztatást várt. Jehovához igazodott, aki a földfejlődéshez tartozik és csak ennek érdekében lett Holdistenség, ahogy a „A szellemtudomány körvonalai”-ban leírtam. A zsidók holdünnepei világosan kifejezik, hogy a Föld Ura tükröződésében szimbolikusan a Holdról jelenik meg. Az óhéber megnyilvánulás a tanítvánnyal szemben az volt, hogy „Ne menj tovább semmiképpen! Elégedj meg azzal, amit Jehova nyilatkoztat meg a Hold szimbólumában. Ne menj tovább, mert még nincs itt az ideje, hogy az elemekből mást vehessünk fel, mint ami a Hold szimbólumában jut kifejezésre. Különben helytelen Szibilla-erőkké alakulnak!”

Ha mindazt összefoglaljuk, amit a földfejlődés a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésből hozott magával, akkor ezt természeti nézőpontból a héber ókor Éva alakjával szimbolizálja. Eve – hiszen a magánhangzók jelölése sohasem egyértelmű – Eve! Fűzzük hozzá a héber ókor isteni lényének jelét a földi sors irányítójáét, akkor ugyanolyan helyes formában kapjuk meg: Jeve – Jahveh, a Föld kormányzója, az ő szimbóluma a Hold, azzal kapcsolatos, ami a Hold-fejlődésből adódott, ami a Hold-fejlődés eredménye Földünk fejlődésében. Tehát a Föld Ura a Földanyához kötődve, akinek erői a Hold-fejlődésből adódtak – Jahve. A héber ókorból tehát ránk maradt a Hold-erők titokzatos kapcsolata, a ma asztronómiailag megjelenő Hold ennek csak maradványa, emberi erőit pedig az emberi lét női elemében tartotta meg. Már Jahve nevében feltűnik a Föld Urának kapcsolata a Földanyával.

Most két dolgot állítanék lelkük elé, ezek felhívhatják a figyelmüket arra, hogy a Szibilla-erők hogyan változtak meg a Krisztus impulzus hatására, éppen a lelki élet öntudatlan mélyén. Szinte pontosan három évvel ezelőtt hívtam fel a figyelmüket egy jelenségre, erre utalnék most is, a Krisztus-impulzus hatására mintegy átalakult Szibillára. „Okkult történelem, a világtörténelem személyiségei és eseményei a szellemtudomány megvilágításában” című, nyomtatásban is megjelent előadásaimban utaltam az Orleansi Szűz megjelenésére, arra, hogy Európa sorsára a továbbiakban valóban igen nagy hatással volt, amit ő tett inspirációinak hatására, 1428. őszétől kezdve, teljesen a Krisztus-impulzustól áthatott inspirációinak hatására. A külső történelem tájékoztat arról, hogy Európa sorsa egészen másként alakult volna az Orleansi Szűz működése nélkül, és csak olyan elfogult materialista tagadhatja a történelemben ekkor megjelenő misztériumjelleget, mint pl. Anatole France. Nem utalok most arra, amit a történelemben bárhol elolvashatnak, az előadások úgyis rávezetik hallgatóimat arra, hogy az Orleansi Szűzben valahogyan egy modern Szibilla jelenik meg.

A XV. század az a kor, amikor az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdődik, a Krisztus-erőnek ekkor egyre inkább el kell jutnia oda, hogy felmerüljön a lélek öntudatlan mélyéből. Látjuk, hogy az Orleansi Szűzben milyen szelíden, finoman, a legnemesebb emberi lelkiségen öltözve jelenik meg a Szibilla-erő. Ez alkalommal is felolvasnám azt a levelet, amit egy olyan ember írt, aki átélte ezeket a dolgokat, mert a levélből kiderül, hogy az Orleansi Szűz szibilla természete hogyan hatott azokra, akiknek volt ehhez szívük és érzékük. Annak a királynak környezetéhez tartozó írta, akit az Orleansi Száz szabadított meg. Miután leírta az Orleansi Szűz cselekedeteit, így folytatja:

„Az Orleansi Szűz véghez vitte ezt és sok egyebet is, és Isten segítségével még jelentősebbeket is cselekszik majd. A leányka bájos, szép, férfias tartása van, keveset beszél és csodálatosan okos. Kedves, finom női hangon szól. Étkezésben mértékletes, borivásban még inkább. Szereti a szép lovakat és fegyvereiket. A nemes fegyvereseket nagyon kedveli. Nem szeret sok emberrel együtt lenni és beszélni. Könnyen sír, szereti a vidám arcokat, rendkívül munkabíró, a fegyverhordásban és harcban olyan kitartó, hogy hat nap és éjjel képes szakadatlanul teljes fegyverzetben maradni. Azt mondja, hogy az angoloknak nincs joguk Franciaországhoz, és őt ezért küldte Isten, hogy kiűzze és legyőzze őket, de csak előzetes figyelmeztetés után! A királyt nagyon tiszteli, mint mondja, őt Isten szereti és óvja, ezért életben is fog maradni. Felséged unokaöccséről, az orleansi hercegről, azt mondja, hogy csodálatos módon szabadul meg, de csak miután az őt fogva tartó angolok figyelmeztetést kapnak kiszabadítására.

Hogy befejezzem jelentésemet Felséges Fejedelem még csodálatosabb dolgok történtek és történnek, semhogy leírhatnám, és szavakba foglalhatnám. Míg ezeket írom, a Szűz már Champagneba, Rheims városának környékére indult, ide siet a király, hogy Isten segítségével felkent királlyá koronázzák. Fenséges, hatalmas Fejedelem, igen tisztelt Uram! Alázatosan ajánlom magamat, kérve a Mindenhatót, hogy őrizze Önt és teljesítse óhajait.

Biteromisban, június hónap 21. napján.
Alázatos szolgája: Percival.
Bonlaniulk ura, a francia király és az orleansi herceg tanácsosa és kamarása,
a király udvarmestere, aki Berryben született.”

Így ír egy Percival a Szűzről a milánói hercegnek. Aki olvassa ezt a Percival-közlést, ezt a Percival-levelet, az érzi, hogy itt egy Krisztussal áthatott Szibilláról van szó.

Ez az egyik dolog. A másik, amire felhívnám figyelmüket, szintén az Atlantisz utáni ötödik korszakban kezdődő újabb kor jelensége. Arra hívnám fel a figyelmüket, amit egy olyan ember írt, aki – mondhatnám – érezte amint a kezdődő új kor áthatja, és érezhette is. Annyira érezte, hogy szinte öntudatlanul átélte: Igen, olyan idő következik, amikor a régi asztrológia új alakban, a kereszténységtől áthatott alakban éledhet fel, és ha helyesen a Krisztus impulzussal áthatottan műveljük, akkor ismét feltekinthetünk a csillagokra és érdeklődhetünk szellemi írásuk iránt. Ahogy mindjárt meglátják, ez olyan ember, aki mélységesen átéli, hogy a Föld nem csupán olyan, amilyennek a mai materialista geológia feltünteti, nem tisztán fizikai, ásványi. Érzi, hogy a Föld eleven lény, amelynek nem csak teste van, ahogy a mai materialista le akarja hitetni, hanem lelke is. A szóban forgó ember úgy tudta ezt, hogy ezt érezhette (még ha nem is mondhatta ki, hiszen a mai szellemtudomány még nem létezett): a Föld lelke felvette aurájába a Krisztus impulzust és az ember lelkével benne élve a Földaurában, a Krisztus impulzus átérzésével ismét feltekinthet arra, ami a csillagokban áll. Meg is tették, feltekintettek. Még ha ez a közeledés sok babonát hozott is magával és éppen az ebben az időben fellépő régi asztronómusokat hatotta át sokféle babona, mégis olyan ember szólalt meg, aki mélységesen kötődött az újabb kor szellemi életéhez.

„A Földön és a Földben lejátszódó számtalan változás és jelenség olyan szabályszerű és meghatározott, hogy nem tulajdoníthatjuk vak véletlennek, és mivel a bolygók semmit sem tudnak azokról a szögekről, melyekben sugaraik a Földet érik, kell, hogy a Földnek lelke legyen. A Föld egy állat.”

Nem közönséges értelemben véve érti az állatot, hanem mint élő organizmust.

„Minden észlelhető rajta, ami az állati test részeivel analóg. A növények és fák a hajzata, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje van, egyfajta imaginációja, morgása, bizonyos betegségei, a dagály és apály az állatok lélegzése. A Föld lelke valamiféle lángnak tűnik, ezért van földalatti hő és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten a Föld lelkébe véste az állatöv és az egész mennybolt képét.”

„Ez köti össze az égit a földivel, ez az oka ég és Föld szimpátiájának. Valamennyi mozgásuk és funkciójuk ősképét a teremtő istenség oltotta beléjük. A Föld lelke középpontjában van, minden irányban szétküldi alakjának lenyomatát, átérzi az összes rajta kívül lévő harmonikus változásokat és testeket. Az ember lelke a Föld lelkéhez hasonló. Például minden matematikai eszmét és bizonyítást önmagából hoz létre, különben nem juthatna ilyen nagyfokú bizonyossághoz és határozottsághoz.”

„A bolygók és aspektusaik hatással vannak az ember lelki erőire. Mindenféle kedélyhullámzást és szenvedélyt idéznek elő és ezáltal a legszörnyűbb cselekedeteket és eseményeket is. Befolyásuk van a fogamzásra és születésre és ezáltal az ember temperamentumára és jellemére is, az asztrológia nagy része ezen alapul. A Napról valószínűleg nem csak fény és hő áramlik az egész világmindenségbe, hanem a tiszta értelemnek is középpontja és helye és az egész világmindenség harmóniájának forrása. Minden bolygó lélekkel teljes.”

„Az egész teremtésben nagyszerű, csodálatos harmónia uralkodik, mind a fizikaiban, mind az érzékfelettiben, az eszmékben és tárgyakban egyaránt, valamint a természet és a kegyelem birodalmában. Ez a harmónia megvan magukban a dolgokban, valamint egymáshoz fűződő viszonyukban is. A legmagasabb harmónia Isten, és ő véste bele minden lélekbe a belső harmóniát, saját képmását. A számok, ábrák, csillagok, az egész természet összhangban van a keresztény vallás bizonyos titkával. Mint ahogyan a világmindenségben három nyugvó dolog van: a Nap, az állócsillagok és az intermedium, és minden egyéb mozgásban van, úgy az egy Isten is Atya, Fiú és Szent Szellem. A gömb is a Szentháromságot jelképezi. (az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szent Szellem a középpont egyenlő távolsága a felülettől – a rádiusz), és még más titkokat is. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem volna harmónia. Az emberi lelkekben végtelenül sokféle harmonikus fogékonyság van. Az egész Föld lélekkel áthatott és ezáltal jön létre rajta, valamint az égitestekhez fűződő kapcsolatában, a nagy harmónia. Ez a lélek a Föld egész testében hat, de ahogy az emberi lélek székhelye a szív, úgy neki is van bizonyos középpontja, innen indulnak ki a hatásai, mint fókuszból vagy forrásból, az óceán vagy az atmoszféra felé. Ezért van olyan szimpátia a Föld és a csillagok között, ebből fakadnak a rendszeres természeti hatások. Legvilágosabban az időjárás és az azt létrehozó aspektusok megfigyelése mutatja, hogy a Földnek lelke van. Bizonyos aspektusok és konstellációk mellett a levegő mindig nyugtalanná válik, nélkülük vagy gyors elmúlásuk esetén nyugodt marad.”

Ezt 1607-ben írja valaki, akiben az újkor kezdetén a Krisztussal áthatott asztrológia él és lüktet, bár ez maga után vonja árnyékát, az asztrológiai babonát. Mélységesen vallásos érzülettel írja: tudja, hogy az elementáris világból származó erőket valaha helyesen, később helytelenül – mint ma mondanánk – Szibilla-erőként használták fel. Nem tagadhatjuk – mondja –, hogy a Földet körülvevő atmoszféra elemibe szellemek költöztek be. Olyan szellemekre gondol, akik a csillagok és a Föld között közvetítenek.

„Nem tagadható, hogy valamikor ilyen szellemek a berkekből és barlangokból orákulumokat adtak az embereknek, bálványok, tölgyek, állatok stb. útján. A madarak röptéből való jóslás művészete sem volt csupán a gyengék megtévesztése. A szellemek irányították a madár röptét a levegőben és Isten engedelmével ebből sok mindent megjósoltak az embereknek. Még ma is hallunk ominózus madarakról, mint a baglyok, keselyűk, sasok, hollók, de a példák egyre ritkulnak, ahogyan megvetik ezeket a szellemeket. Nem tudják elviselni, ha megvetik őket – bár Isten törvénye és a keresztény tanítás szerint megérdemlik – ilyenkor elmenekülnek és hallgatnak. A Hazug kezdetben még az állatokon keresztül beszélhetett, Évához a kígyón keresztül szólt, és így elcsábította az egész emberi nemet. Azóta is a szellemek szokása: valahányszor hanggal, jóslással, az állatok mozgásán és testén keresztül szólhattak az emberekhez, mindig visszaéltek hatalmukkal, isteneknek járó tiszteletet követeltek és tévútra vitték a szerencsétleneket. Bár Krisztus azért jött, hogy lerombolja az ördög műveit és elhallgattatta ezeket a szellemeket, elveszítették templomi szobraikat, berkeiket, barlangjaikat és a régóta birtokolt Földet, mégis itt vannak még néhol az üres levegőben és Isten engedelmével ott kiáltoznak. Gyakran Isten ostorai ők, sokszor általuk ad hírül bizonyos dolgokat az embereknek.”

Finoman utal rá, hogy a szellemi kinyilatkoztatásokat áthatja a kereszténység, olyan érzülettel mondja, amit igazán kereszténynek nevezhetünk. 1607-ben beszél a szellemi világban bekövetkezett fordulatról. Ki ő? Olyan ember, akinek nincs joga erről szólni, akire nem kell figyelnünk? Nem, olyan ember, aki nélkül a mai asztronómia és fizika nem létezne, Johannes Kepler. Azoknak, akik materialistának vagy monistának vallják magukat és Johannes Kepler az egyik bálványuk, azt tanácsolhatnánk, hogy szívleljék meg nála ezt a részt. A mai asztronómia uralkodó legfontosabb törvényei, a három Kepler-féle törvény, tőle származik. Mégis így beszél arról, ami az Atlantisz-utáni ötödik korszakkal lassanként belekerül a földfejlődésbe. Fokozatosan hozzá kell szoknunk, hogy a csillagokkal kapcsolatos szellemi hatásokat kissé megismerjük, most már az új impulzussal áthatva, átitatva.

Milyen időszak volt a későbbi hagyomány szerint, amelyből Wolfram von Eschenbach merített, amikor Parszifál a Grál várába ért, még tudatlanul kérdezésre képtelenül? Milyen időszak, amikor Parszifál a Grál-várba lép, Amfortas sebesülten fekszik és Parszifál beléptekor sebe elviselhetetlen fájdalmat okoz neki? Milyen időszakban lépett Parszifál a Grál-várba? A monda szerint Szaturnusz-időben, a Szaturnusz és a Nap a Rák jegyében állt együtt kulmináltak. Látjuk, hogy a legintimebb hatásokig keresi a Föld és a csillagok kapcsolatát. Szaturnusz-időszak volt!

Ha azt kutatjuk, hogy Parszifál hogyan és miképpen jutott lassanként tudásához, mit találunk? Milyen Parszifál? Bizonyos dolgokban tudatlan! Tudatlanságban tartották. Milyen dolgok felől? Hallottuk, hogy a Krisztus impulzus mintegy a felszín alatt a lelkek mélyén hat. A felszínen teológiai viták zajlanak, és létrehozzák a későbbi hagyományos kereszténységet. Ha Parszifált a monda szerint követjük, ebből mit sem tud. Éppen attól tartják távol, ami a felszínen zajlott. Erről ne tudjon semmiit. Így érintetlen marad mindattól, ami a felszínen játszódott le, azt ismeri meg, ami a lélek mélyéből feltörő forrásokból ered. Mint tegnap hallottuk, tudatlanul lovagol el a Grál-várból, először az a nő tanítja, aki ölében fekvő vőlegényét siratja, azután a remete, aki misztikus erőkkel van kapcsolatban, majd a Grál-erők is, mert a remetéhez Nagypéntek napján érkezik! Már öntudatlanul hat rá a Grál ereje.

Ő tehát a tudat felszínén lejátszódott dolgokról mit sem tud, az újkorban feltörő tudat alatti forrásokkal kerül kapcsolatba, ezekből kell merítenie. Szívének és lelkének ártatlanul kell a Grál titkát befogadnia, úgy, hogy érintetlen maradjon attól, amit a külvilág sodor az ember felé élete során. A Grál titkát lelkének legmagasztosabb, legtisztább, legnemesebb erőivel kell befogadnia. Találkoznia kell Amfortassal, akinek lelki erői nem alkalmasak a Grál titkának teljes átélésére. Tudjuk, hogy Amfortast szemelték ki a Grál őrzőjéül, de ő engedett az emberi természet alacsonyrendű erőinek, és pedig úgy, hogy ezeket kapcsolatba hozta a Grál őrzésével. Ellenfelét élvezetből és féltékenységből ölte meg. Mivel mindegyre felmerülnek a félreértések, ezért utalnunk kell arra, hogy az antropozófia nem aszkézist tanít, sokkal mélyebb dolog rejlik mögötte.

Ezek mintegy természetes elementáris erők voltak és nem úgy nyilvánultak meg vagy nem úgy jöttek tekintetbe, mint a hétköznapi életben, hanem ahogy a szellemi világgal kapcsolatosan az Atlantisz utáni harmadik korban még megnyilatkozhattak. Ami az emberi vérben és idegrendszerben az elemek révén lüktetett, az emelkedett fel és fogadta be a titkokat. Nem fizikai aszkézisről van szó, hanem a szent titkok észleléséről. Az Atlantisz-utáni harmadik kultúrkorszakban még ugyanazokkal az erőkkel fogadhatta be őket az ember, mint amelyek egyébként a földi emberen uralkodnak. Elérkezett az az idő, amikor a szent titkok már csak a tiszta, romlatlan lelki erők számára nyilatkoznak meg és az ember számára lehetővé válik, hogy felemelkedjék abból, ami földi hivatásához köti. A szellemtudomány nem kívánja ettől elvonni, az ember azonban fel akar emelkedni földi hivatásából, abból, ami a régi asztrológia idején még törvényszerűen működhetett benne. Fel kellett emelkednie, hogy a régi titkokhoz új módon jusson el. Ennek a romlatlan, minden földitől mentes lelkierőkkel kell történnie. A héber ókor ellenállást teremtett, most újabbat kell létrehozni. A héber ókorban szigorúan meghagyták, hogy az asztrológiában még törvényszerű Szibilla-erőknek el kell tűnniük. Jehovához, a Földistenhez ragaszkodtak. Ezáltal bizonyos idegenkedés jött létre minden felülről származó kinyilatkoztatással szemben, a lentről jövő kinyilatkoztatásokat fogadták el, félve attól, amit az egek nyilatkoztatnak meg. Ennek egy ideig így kellett lennie a Földön. Egy ideig bizonyos ellenállásnak kellett érvényesülnie azzal szemben, ami fentről eredt, a Szibilla-erőkhöz hasonló erőkben a felülről jövő helytelen luciferi erőket látták.

Miután azonban Krisztus lénye alászállt a Názáreti Jézus testébe, krisztusi lett az, ami fentről jött. Most már ismét szabad volt feltekinteni, megváltozott a föld Urának a Holdanyával való kapcsolata. Mert Krisztus kiárasztotta magát a földaurába és ő lett a Föld Ura, a Föld Szelleme. Földi erőkkel a világi dolgokhoz lehetett közelíteni, ahogyan Artus király udvara intézte ezeket. A Grállal kapcsolatos dolgokhoz földi erők hatásainak nem volt szabad közelíteni, mint Amfortasnál történt. Aki ilyen erőkkel közeledett a Grál titkaihoz, azt fájdalom érte. A csillaghatásokat áthatotta Krisztus és most lehetővé vált, hogy aki a külső felszíni vitáktól érintetlen maradt és karmája szerint elérkezett arra a pontra, hogy lelkét Krisztus elfogadhatja, az kapcsolatba kerüljön a Szaturnusz-idővel szimbolizált erőkkel. Vagyis: a Szaturnusz és a Nap a Rák jegyében állnak. Parszifálban a Krisztus impulzus még a felszín alatt, a lélek öntudatlan, mélyében hat, a Szaturnusz-erőt hozza magával. És a seb úgy sajgott, mint még sohasem.

Látjuk, hogyan jelentkezik az újkor. Parszifál lelke kapcsolatban van a tudatalatti, a Krisztus-aurával áthatott történelmi impulzusokkal, akkor is, amikor még nem tud róla. De lassanként felszínre kell kerülnie annak, ami eddig a mélyben haladva vezette az emberiség történelmét. Ezért fokozatosan meg kell értenie azt, ami csak úgy érthető meg, ha romlatlan, tiszta lelki erőkkel közelítenek hozzá és a hagyományos tudás és tudomány sem képes megérteni. Akkor megláthatjuk – hiszen felszínre került és csaknem olyan mindennapossá vált, mint a nevét kimondó égi Grál –, de mégis annak a megújulása, átformálása, amiért annak idején a héber ókor küzdött.

Álljunk a Krisztust ölében tartó Szűzanya elé és elmondhatjuk, hogy aki áhítatot érez ezzel a képpel szemben, az hasonlóan tud érezni a Grállal szemben is. Minden más fényt, minden más Istent elhomályosít a szent kehely, a Krisztustól érintett Holdanya, az új Éva, a Krisztus-Napszellem hordozója. Nem a „mi”, a „hogyan” a lényeges.

Tekintsünk Parszifál lelkébe, amint a Grál-várból kilovagolva a vőlegény és menyasszony képe kerül elé és kapcsolatba hozza a tudatalatti Krisztus-erőkkel. Nézzük, hogyan tanítja ártatlan lelkét a remete húsvétkor, amikor a Grál képét a csillagok írása rója az égre. Kövessük lovaglásában – mint tegnap hangsúlyoztam – éjjel-nappal, nappal a természetet szemléli, éjszaka a szent Grál égi jelét. Útjában előtte van az aranyfényű Holdsarló, benne az ostya, Krisztus szelleme, a Napszellem. Nézzük, hogy készíti elő útját a Szűzanya képe a vőlegény-fiúval és a csillagírás jele, hogy megérthesse a szent Grál titkát. Nézzük, hogyan harmonizál a földi sorsot átható Krisztus-impulzus a megújuló csillaglírással és lássuk meg, hogy amit Krisztus áthatott, az rokon a csillagerőkkel. Mivel Szaturnusz-időben kellett érkeznie, ezért Amfortas sebének is erősebben kellett sajogni, mert ő helytelen módon volt a Grál mellett.

Nem a „mi”, a „hogyan” a lényeges. Nem azon múlik, hogy ezeket a most használt szavakkal jellemezzük, vagy más szavakkal. A Grál sohasem közelíthető meg valamiféle szóval vagy filozófiai spekulációval. A Grált csak úgy közelíthetjük meg, ha e szavak átéléssé változnak és érezzük, hogy a szent Grál minden szentség átélését jelenti, hogy érezzük, amint egybeáramlik mindaz, ami a Holdról származott, és mint Éva Földanya jelent meg először, majd megújulva a Szűzanyában jelenik meg, és ami Jehovában lett a Föld Ura, a Földaurába kiáradó Krisztus-lényben pedig mint a Föld új Ura jelenik meg. Érezzük, hogy a csillagírásban szimbolizált csillaghatások egybeáramlanak az emberiség földi fejlődésével.

Ha mindezt tekintetbe vesszük és átérezzük az emberiség történelmének összecsengését a csillagírással, akkor megértjük azt a titkot is, amit a Parszifálra bízott szavak fejeznek ki és a mondai utóhangjukat is, hogy valahányszor meghal egy Grál király, a Grál valóban hivatott őrzője, a szent Grálon megjelenik méltó utódának a neve. Ezt le kell olvasni, vagyis a csillagírás új alakjának olvasását kell megtanulni.

Törekedjünk arra, kedves barátaim, hogy méltók legyünk az új alakjában megjelenő csillagírás olvasásának tanulására, igyekezzünk az olvasást úgy tanulni, ahogyan most kell megkapnunk. Lényegében a csillagírás olvasása, ha az emberi fejlődést a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődésre próbáljuk tagolni, egészen a Vulkánig. De fel kell ismernünk, hogy a mi korunkban milyen összefüggésekben akarjuk a csillagírást megfejteni. Legyünk rá méltóak! Mert nem hiába beszéli el a monda, hogy a Grált elvitték a helyéről és egy ideig külsőleg nem volt észlelhető. Tekintsük szellemtudományunkat a Grál megújult keresésének és próbáljuk megismerni annak a jelentőségét, ami egykor a lélek öntudatlan mélyéből hangzott fel és csak lassanként emelkedett az ember tudatáig! Próbáljuk ezt fokozatosan egyre tudatosabb beszéddé alakítani! Próbáljuk feltárni azt a bölcsességet, amely ismét megnyitja számunka az égiek és földiek összefüggését a régi hagyomány nélkül, úgy, ahogy mi igyekszünk rátalálni, ahogy a jelenkorban megnyilatkozhat.

Azután tekintsünk arra, hogy Parszifál hogyan jutott a Grál titkához és ennek átélése hasson át bennünket. Ezt a titkot egy időre elzárták, mert az embereknek előbb a legkülső területen, a legkülső tudományban kellett a Földnek a kozmikus hatalmakkal való összefüggését megkeresniük. Értsük meg azt a jelenséget is, hogy Kepler megértésre talált matematikai, égi mechanikai törvényeivel, de amit valóban a Krisztus impulzusból áthatva fűzött hozzájuk, az öntudatlan lelki mélységbe süllyedt. Az ő szellemében beszélünk ma, ha elmondjuk földi fejlődésünk összefüggését a kozmosszal, mert ő azt mondja:

„Mint ahogyan a világmindenségben három nyugvó dolog van: a Nap, az állócsillagok és az intermedium, és minden egyéb mozgásban van, úgy az egy Isten is Atya, Fiú és Szent Szellem. A gömb is a Szentháromságot jelképezi (az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szent szellem a középpont egyenlő távolsága a felülettől – a rádiusz) és még más titkokat is. Szellemek és lelkek nélkül sehol sem volna harmónia. Az emberi lelkekben végtelenül sokféle harmonikus prediszpozíció van. Az egész Föld lélekkel áthatott és ezáltal jön létre rajta, valamint az égitestekhez fűződő kapcsolatában, a nagy harmónia. Ez a lélek a Föld egész testében hat, de miként az emberi lélek székhelye a szív, úgy neki is van bizonyos középpontja, innen indulnak ki hatásai, mint fókuszból vagy forrásból, az óceán vagy az atmoszféra felé. Ezért van olyan szimpátia a Föld és a csillagok között, ebből fakadnak a rendszeres természeti hatások. Hogy a Földnek lelke van, azt legvilágosabban az időjárás és az azt létrehozó aspektusok megfigyelése mutatja. Bizonyos aspektusok és konstellációk mellett a levegő mindig nyugtalanná válik, nélkülük vagy gyors elmúlásuk esetén nyugodt marad. A Földön és a Földben lejátszódó számtalan változás és jelenség olyan szabályszerű és meghatározott, hogy nem tulajdoníthatjuk vak véletlennek, és mivel a bolygók semmit sem tudnak azokról a szögekről, melyekben sugaraik e Földet érik, kell, hogy a Földnek lelke legyen. A Föld állat. Minden észlelhető rajta, ami az állati test részeivel analóg. A növények, fák a hajzata, a fémek az erei, a tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje van, egyfajta imaginációja, mozgása, bizonyos betegségei, a dagály és apály az állatok lélegzése. A Föld lelke valamiféle lángnak tűnik, ezért van földalatti hő és ezért nincs szaporodás hő nélkül. Isten a Föld lelkébe véste az állatöv és az egész mennybolt képét.”

Ma látjuk, hogy az állatöv képe hogyan vésődött a Föld lelkébe, a Föld aurájába és lassanként átküzdjük magunka Kepler világnézetének másik részéhez, ahhoz, amelynek a lélek öntudatlan mélyén kellett maradnia, de világosan mutatja, hogy a mi most nyújtott kozmológiánk ennek beteljesítése. Ilyen mélyen gyökerezik az emberiség fejlődésében az, amivé szellemtudományunknak lennie kell, ilyen bensőségesen függ össze a szent Grál felénk hangzó intelmével.

Tekintsünk Európára, a régi korok nyugati kultúrájára. Atlantisz előtt és után, arra, ami az atlantiszi korok emlékéből Atlantisz-után feléledt, nézzük meg, hogyan cseng ki a görög Apollón-kultuszban végső utóhangja, megmutatva, hogy Krisztus egykor a felső szférákban hatotta át a későbbi nátháni Jézust, aki azután leszállt, és véghezvitte a Golgotai Misztériumot. Kövessük mindezt végig és tűnődjünk el azon, hogy Krisztus honnan is érkezett? Hogyan jött el hozzánk, amikor fentről leszállt, hogy a Föld Ura legyen? Nyugatról keletre tartott, majd keletről ismét nyugat felé. Külső burkai a magasabb hierarchiák birodalmából szálltak alá, a magasabb hierarchia lényei hozták le őket, mert hozzájuk tartoztak. Szépen emlékeztet erre a Parszifál-monda, elmondja, hogy Titurelnek angyalsereg hozta a szent Grált, Jézus Krisztus igazi titkát, a Föld Urának kapcsolatát a Szűzanyával, és angyali sereg vár rá a magasabb hierarchiák birodalmában. Ha itt keressük, akkor megértjük szellemtudományos világnézetünk kutatását, akkor lassanként eljutunk a szent Grál csillag-aspektusának átéléséből emberi aspektusának átéléshez, ez a Szűzanya kapcsolata Jézussal, Krisztussal.

Ezzel megkíséreltük, kedves barátaim, hogy valamelyest utaljunk az emberi történelemnek arra a területére, amelyet a szellemi erők hordoznak. Ha némileg megérezték azt, amit szavaimmal nem csak gondolkodásukban de érzéseikben is meg akartam mozgatni, akkor ennek az előadássorozatnak a mondanivalója elérte célját. A ciklus címe lehetett volna „A Szent Grál keresése” is. Mindenkinek saját megítélésére bízom, hogy az összes vallások általunk értett összhangjában a Földön elterjedt hitvallások egykor valóban egymásra fognak-e találni. Mindenkire rábízom, hogy ezt eldöntse. Azt is minden lélek maga ítélje meg, hogy a vallások egységét az itt jellemzett Grál-keresés jobban megközelíti-e, mint a vallások egységéről való sokféle beszéd, ami esetleg egészen más.

Aki a felekezetek szűk köréhez ragaszkodik azt az elmondottak egyelőre bizonyára nem győzik meg. Ez azért van így, mert az illető csak arra hallgat, ami – mint láttuk – a felszínen zajlott le, és ez Krisztus igazi szellemi tetteinek csak a külső oldala. Azt akartuk lelkünk elé vetíteni, hogy egy olyan személyt, mint Parszifált, a karma elvezetett Krisztus szellemi tetteihez, és ezáltal a Föld vallási egységének nagy mintaképévé vált. Gondoljunk a Parszifál-monda folytatására, amely elmondja, hogy a Grált arra az időre, amikor Európában láthatatlan lett, János pap országába vitték, akinek a birodalma azon a területen túl volt, amit a keresztes hadak elértek. A keresztes hadjáratok idejében még tisztelték János pap országát, aki Parszifál utóda volt, és ahogy keresték, arra azt kell mondanunk, hogy bár mindent földi, földrajzi fogalmakkal fejeztek ki, János pap országa alapjában véve mégsem található a Földön.

A Parszifál-mondát folytató európai monda talán sejti, hogy Krisztus azóta tudat alatt keleten is hat és hogy keleten a felszínen zajló vallási vitákat a Krisztus-impulzus áramlata és kinyilatkoztatása talán éppen úgy legyőzheti, mint ahogy ez megkezdődött nyugaton a Parszifál-kinyilatkoztatás óta. Talán a Grál napfénye hivatott arra, hogy a Föld minden istene felett ragyogjon, ahogyan szimbolikusan utal rá az a jelent, amikor a szűz behozza az aranyfényű, a Grál titkát tartalmazó kelyhet és a Grál fénye elhomályosít minden más ragyogást. Vajon remélhetjük-e, hogy a még nem tudatosan működő Krisztus-erők új formában csatlakoznak a nyugaton megjelent fényhez, az „ex oriente lux” régi mondásához híven? Kapcsolódik-e a fény a fényhez? Ehhez nekünk kell előkészülnünk, akiket a karma olyan földrajzi és kulturális áramlatok területére állított, ahol Krisztus áramlása már végighaladt, amikor érzékfeletti régiókban áthatotta a Názáreti Jézust, hogy azután keletre vonuljon. Tekintsünk fel és sejtsük meg, hogy magasságainkon már áthaladt Krisztus áramlása a megtestesülését megelőző kinyilatkoztatásai során! Tegyük magunkat képessé arra, hogy úgy értsük meg, hogy ne értsük félre, ha majd egykor a megfelelő időben talán úgy szólhat hozzánk, hogy impulzusaival a Föld más vallásait áthatja!