GA237

A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata III.

Az antropozófiai mozgalom karmikus összefüggései
11 előadás, 1924. júl. 1. – aug. 8., Dornach

Impresszum

Tartalom

Előszó

Kivonat Marie Steinernek az 1926-os kiadáshoz
fűzött emlékező szavaiból

Amikor eldöntötte Rudolf Steiner, hogy történelmi személyek és a Társaság fejlődéstörténetének szellemi hátterét megvilágítja, tényeket összefüggésükben, szellemi környezetükben a jövő természetkutatása példájaként állítja elénk, komolyságot, a legszigorúbb komolyságot kívánt meg.

Ugyanúgy adta meg a Misztériumokban a jövő drámájának példáját; így adta tudtunkra, hogy a szellemben visszatekintő biográfia magasabb foka miképpen lép a jelenkor pszichológiai regényének a helyébe.

Amit azonban nem engedett meg, az a kombinálást, a feltételezést és a hézagokat kitöltő fantáziálás, mint úgynevezett szellemi kutatás; az ilyesmit komolytalannak nevezte és ezek miatt szent haragra is lobbant.

Hangsúlyozottan kérte a hallgatókat, hogy semmi esetre se közeledjenek lélekben a karma-előadások tartalmához a szenzációra éhes kíváncsisággal. A dolog az összefüggéseken múlik, a tényekre eső fényen, a módon, ahogy magyarázza és szükségszerű következményeikben világítja meg. Mindenekelőtt a személyesnek hallgatnia kell. Ha személyes motívumok vagy csoportok érdekei alapján nyúlnánk a karma kérdésének tanulmányozásához, abból csak a legnagyobb baj keletkezhetne.

Sőt, ha szenzációként, vagy tudatosan megtoldott módon, közbeszéd tárgyává tennénk, az olyan lenne – Rudolf Steiner maga sem riad vissza attól, hogy kimondja – olyan lenne, mint a pestis.

Nyomatékosan kérte, hogy a karma-előadásokat csak úgy tanulmányozzák, hogy az első bevezető előadással kezdjék és csak a soron következővel folytassák; a belső összefüggésekre figyeljenek: indoklására a belső kapcsolódások összjátékára; az anyag kezelésében kerülendő minden személyes érdek.

Rudolf Steiner bevezető szavai
Részlet az 1924. június 22-én elhangzott előadásból

Karmikus kérdésekről nem könnyű dolog előadásokat tartani. Azokban a megbeszélésekben, amelyek az emberi karmára vonatkoznak, alapjában véve mindig erős felelősségérzés működik, vagy legalábbis kell, hogy működjék. Itt valóban arról van szó,hogy a világiét legmélyebb összefüggéseibe tekintünk. Mert a karmában, a karma-folyamatokban azok a dolgok és események játszódnak le, amelyek a világ egyéb eseményeit, magukat a természeti jelenségeket is hordozzák, úgy, hogy a karma folyamatának a világban és az emberiség fejlődésében való megértése nélkül teljességgel lehetetlen megérteni, hogy a külső természet miért éppen abban a formában mutatkozik meg előttünk, ahogyan megmutatkozik.

Szeretnék most itt egy bevezető általános megjegyzést tenni, amelyet nagyon komolyan kell venni…

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami ezekben a Karácsonyi Ülés óta itt megtartott előadásokban elhangzik, az valamely más hallgatóságnak, valaki más által nem mondható el. Nem mondható el másképpen, mint legfeljebb úgy, ha ehhez a szöveg megvan, hogy az itt elhangzottakat pontosan, szó szerint felolvassák.

Szabadon ezt visszaadni nem lehet. Ha valaki ezt tenné, tiltakoznék ellene. Mert valóban arról van szó, hogy ezeknél a nehéz és súlyos dolgoknál minden itt elhangzott szót és mondatot mérlegelni kell, hogy világos legyen az a mód, ahogyan a dolgokat el kell határolni. Ha tehát valaki az itt elmondottakat más hallgatóság előtt akarná elmondani, előbb velem kellene kapcsolatot teremtenie, és megkérdeznie, hogy teheti-e. A jövőben az egész antropozófiai mozgalomba egységes szellem, reálisan egységes szellem kell hogy kerüljön. Különben abba a hibába esünk, mint amelybe tagjaink egy része esett, akik azt hitték, hogy az antropozófiai bölcsesség-javakat tudományosan kell feldolgozniuk.

Valóban tapasztalhattuk, hogy milyen sok romboló, tulajdonképpen az antropozófiai mozgalmat romboló – idézőjelben mondom – „teljesítményt” hoztak létre.

Abban a pillanatban, amikor olyasmi hangzik el, mint ami e helyről most el fog hangzani, a legmagasabb értelemben elkezdődik az, amit a szellemi világból származó közlések iránti felelősségnek kell neveznünk. Egyébként is egyáltalán nehéz ezekről a dolgokról szólni. De éppen lehetőségeink lehatároltsága nem enged mást, mint amit teszünk. Nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert ezek az előadások tulajdonképpen csak olyan hallgatóság előtt hangozhatnak el, amelynek tagjai az előadássorozat elejétől végig jelen van. Természetes, hogy mindenkinek, aki később jön, nehézségei vannak a megértéssel.

Ehhez barátaink lelkében teljesen tudatossá kell válnia annak, hogy ilyen nehézségek fennállnak. Tehát, teljes tudatosság lenne szükséges, de ez nem mindig áll fenn.

Gondolom, az elmondottak érthetőek. Azért hangzottak el, hogy a barátaink lelke elé állítsuk, milyen nagy komolysággal kell fogadni egy ilyen előadás-sorozatot, mint amilyen ez is.

– Dornach, 1924. július 1.

[Az intellektualizmus és az azt megelőző lelkiállapot: a gondolatokat a világ éteriségéből veszik fel. A mohamedán-spanyol arisztotelizmus még a korai középkorban is fenntartja a régi szemléletet? az európai népesség számára külön impulzusnak kellett eljönnie, hogy kifejlessze a tudati lelket. Az individualizmust két szellemi áramlat képviseli: az arab jellegű filozófusok és az ellenük küzdő skolasztikusok. Ennek a küzdelemnek a korában erős belső harcok folynak a tudati lélekért és a gondolkodás realitásáért.]

Kedves barátaim! Szeretnék a jelenlévőknek néhány dolgot elmondani, ami epizódszerűen kapcsolódik azokhoz a szemlélődésekhez, amelyeknek immár jó ideje tanúi lehetünk. Amit elmondok, legyen illusztrációja és magyarázata azoknak a kérdéseknek, amelyek az eddig tárgyaltak alapján felmerülhetnek, s egyúttal vessen némi fényt a jelenlegi civilizáció lelki beállítottságára.

Évek óta mindig újból fel kellett hívnom a figyelmet a tulajdonképpeni európai civilizációs fejlődés egy bizonyos meghatározott időpontjára, amely a középkor közepére esik, úgy a XIV-XV. század körül. Ezzel az emberiség fejlődésének arra a pontjára mutatunk rá, ahol megindul az intellektualizmus, ahol az emberek elkezdenek különösképpen figyelni a gondolkodásra, intellektusra, és ezt teszik bíróvá mind a fölött, amit az embereknek egymás között gondolniuk és tenniük kell. Nos, mivel ma az intellektus időszakát éljük, a jelen átélésével helyes képzetet alakíthatunk ki arról, hogy mi az intellektualizmus, arról, ami a XIV. és XV. században a civilizáció felszínére került. De az akkori lelki beállítottságot ma már tulajdonképpen nem érzi elevenen az ember. Ha az ember a történelmet szemléli, akkor mindazt, amihez a jelenben hozzászokott, hogy lássa, visszavetíti a korábbi történelmi folyamatra, és így nem kap pontos képzetet arról, hogy mennyire mások voltak azok a szellemek, akik jelen korunk előtt éltek. Ha az ősforrásokból merítünk, akkor ezekbe az ősforrásokba már jórészt belevisszük a mai gondolkodás- és szemléletmódot.

A szellemtudományos szemlélődés sok dolgot egészen másképpen jellemez. Ha az ember például azokra a személyiségekre tekint, akiket egyik oldalról az arabizmus, az ázsiai kultúra befolyásolt mindazzal, ami a mohamedánizmusban mint vallásban élte ki magát, a másik oldalról pedig az arisztotelizmus befolyása alá kerültek, ha ezekre a személyiségekre tekintünk, akik megtalálták az utat Afrikán keresztül Spanyolországba, és akik azután Spinozán keresztül az európai szellemeket mélyen befolyásolták, akkor ezekről a személyiségekről nem tudunk helyes képet alkotni, ha lelki beállítottságukat úgy képzeljük el, mintha ők egyszerűen a jelen kor emberei lennének, csak éppen egy csomó dologról nem tudtak, amit csak később találtak fel. Mert a mai emberek tulajdonképpen így képzelik el őket. De még azoknak a személyiségeknek a gondolkodásmódja és szemléleti módja is egészen más volt mint a mai, akik a jelzett civilizációs irányban, mondjuk a XII. században éltek.

Manapság az ember, ha saját magára tekint, úgy érzi, hogy birtokosa mindazon gondolatoknak, érzéseknek és akarati impulzusoknak, amelyek a későbbiekben cselekedetekké alakulnak. Mindenekelőtt arról van meggyőződve az ember, hogy „én gondolkodom”, „én érzek”, „én akarok”.

Azoknál a szellemeknél, azoknál a személyiségeknél, akikről itt beszélek, az „én gondolkodom” még nem volt azzal az érzéssel telítve, melyet ma érzünk, amikor azt mondjuk, hogy gondolkodom. Ez csak az „én érzek” és „én akarok” esetében állott fenn. Ezek az emberek csak az érzést és akarást ismerték el saját személyiségükhöz tartozónak. Őscivilizációs alapok folyományaképpen inkább abban az érzésben éltek, hogy „valami gondolkodik bennem”, mintsem hogy arra gondoltak volna, hogy „én gondolkodom”. Valóban úgy gondolták, „én érzek”, „én akarok”, de nem gondolták ugyanilyen mértékben azt, hogy „én gondolkodom”. Azt mondották – és amit most közlök, valóban reális szemlélet volt – azt mondták: a gondolatok a szublunáris szférában vannak, itt élnek a gondolatok. Mindenütt ott vannak abban a szférában, amely azáltal adódik, hogy egy bizonyos ponton elképzeljük a Földet, egy másik ponton a Holdat, azután a Merkúrt és Vénuszt, stb. A Földet mint sűrű, szilárd világmasszát képzelték el, de másodikként, mint hozzátartozót, a lunáris szférát gondolták, amely a Holdig terjedt.

Ahogyan mi azt mondjuk: a levegőben, amelyet belélegzünk, oxigén van, ők azt mondták (és ez teljesen feledésbe ment, hogy így volt): a Holdig terjedő éterben gondolatok vannak. S ahogy mi azt mondjuk: belélegezzük a levegő oxigénjét, azok az emberek nem azt gondolták: belélegezzük a gondolatokat, hanem: percipiáljuk a gondolatokat, befogadjuk a gondolatokat. És tudatában voltak annak, hogy valóban befogadták őket magukba.

Látják, ilyesmit a mai ember mint fogalmat magáévá tehet, sőt az antropozófia alapján be is láthat, de újból el is ejti mindjárt, amint a gyakorlati élet jelentkezik. A gyakorlati életre vonatkozóan egészen jellegzetes elképzelést alakít ki magának, éspedig azt, hogy a gondolatok belőle fakadnak, ami teljesen olyan, mintha úgy vélné, hogy az oxigén, amelyet beszív, szintén belőle fakad.

Azoknak a személyiségeknek, akikről beszélek, mély érzése, közvetlen élménye volt: a gondolataim nem képezik tulajdonomat! Tulajdonképpen nem mondhatom, hogy én gondolkodom. A gondolatok léteznek és én befogadom magamba ezeket a gondolatokat.

A levegő oxigénjéről tudjuk, hogy ez valójában rövid idő alatt átfut egész organizmusunkon. Ezt a körforgást az érveréssel számolhatjuk. Ez gyorsan történik. Azok a személyiségek, akikről beszélek, a gondolatok befogadását mint bizonyos fajta lélegzést képzelték ugyan el, de mint nagyon lassú lélegzést, amely abban áll, hogy földi élete kezdetén az ember képessé válik arra, hogy befogadja a gondolatokat. És úgy, ahogyan a lélegzetet egy bizonyos ideig magunkban tartjuk a belélegzés és kilélegzés között, úgy ezek az emberek is úgy képzelték el a tényállást, hogy magukban tartják a gondolatokat, de csak úgy, ahogyan mi a külső levegőhöz tartozó oxigént magunkban tartjuk. Így képzelték: magukban tartják a gondolatokat, mégpedig a földi élet időtartamára, és újból kilélegzik őket a világ-távlatokba, amikor átlépnek a halál kapuján.

Így tehát volt egy belélegzés = életkezdet, azután a lélegzet magukban tartása = a földi élet tartama, végül a kilélegzés = a földi élet vége, a gondolatok kibocsátása a világba.

Azok az emberek, akik ezt bensőségesen megélték, közös gondolati atmoszférában érezték magukat mindazokkal, akik ezt hasonlóan élték meg. Ez a közös atmoszféra nemcsak néhány mérföldnyire terjedt ki a Föld fölé, hanem éppen a Hold határáig terjedt.

Elképzelhető, hogy ez a szemlélet, amely annak idején az európai civilizációért küzdött, mindig tovább és tovább akart terjeszkedni, éppen azon arisztotelikusokon keresztül, akik Ázsiából jöttek a jelzett úton Európába. Elképzelhetnénk, hogy ez a szemlélet valóban elterjed. Vajon akkor mi történt volna?

Nos, akkor nem következett volna be, hogy a szó teljes értelmében kiélhesse magát az, aminek azonban a földfejlődés folyamán ki kellett magát élnie: a tudati léleknek.

Azok az emberek, akikről beszélek, az értelmi lélek fejlődésének utolsó stádiumában álltak. A XIV. és a XV. században felszínre kellett kerülnie a tudati léleknek, amely, ha a civilizációban szélsőséges módon éli ki magát, mindent átvezetett volna az intellektualizmusba.

A X., XI., XII. század európai lakossága a maga teljességében képtelen volt arra, hogy az említett és jellemzett személyiségekhez hasonlóan magáévá tegye ezt a szemléletet, mert akkor a tudati lélek fejlődése kimaradt volna. Bár azt mondhatjuk, hogy az istenek tanácsában elhatároztatott a tudati lélek kifejlődése, ennek mégsem az európai emberiség teljességének saját tevékenységéből fakadóan kellett létrejönnie, hanem egy eljövendő impulzus következtében, amely olyan irányban hatott, hogy a tudati lélek különösképpen kifejlődjék.

Az említett korszaktól kezdődően tehát két szellemi áramlatot látunk előtűnni. Az egyik szellemi áramlatot az arabista filozófusok képviselték, akik Nyugat-Európa felől erősen befolyásolták az európai civilizációt, erősebben, mint ahogy ezt manapság gondolják. A másik áramlat az volt, amely az előbb jellemzett áramlat ellen a legélesebben küzdött, és ezt mint a legnagyobb eretnekséget állította Európa elé.

Hogy ez még sokáig milyen mértékben érződött, kedves barátaim, azt azoknak a képeknek a megtekintésével érzékelhetik, amelyek dominikánus szerzeteseket vagy Aquinói Tamást teljes győzelmét ábrázolja, egy olyan szemlélet győzelmében, amely mindenekelőtt az individualitást, az ember személyiségét emeli ki, és eredményeként az ember a gondolatait saját tulajdonává teszi. Ezeket a dominikánusokat úgy ábrázolják, amint az arabizmus képviselőit lábbal tapodják, lábaik alá vetik, taposnak rajtuk.

A két áramlatot sokáig ilyen ellentétben érzékelték. Az ilyen mérvű érzés-energia, mint amit egy ilyen kép ábrázol, a mai, kissé apatikus emberiségből már kiveszett. Persze már nincs is szükségünk olyan dolgok leküzdésére, amelyek ellen régen küzdöttek, viszont igen nagy szükségünk volna a más dolgokkal szembeni küzdelemre!

Gondoljuk át azt, amit magunk elé állítottunk: a gondolatok belélegzése a szublunáris szféra világ-éteriségéből – életkezdet; a lélegzet magunkban tartása – földi élet; kilélegzés – a gondolatok újbóli kilépése, de már individuális emberi színezettel, a világ éteriségébe: a Hold alatti szféra impulzusaiba, a szublunáris szféra impulzusaiba.

Mi is ez a kilégzés? Ez teljesen azonos azzal, kedves barátaim, mint amikor azt mondjuk, hogy a halált követő három nap alatt megnövekszik az étertest, az ember visszatekint lassacskán egyre növekvő étertestére és látja, amint gondolatai kiterjednek a kozmoszba. Ez teljesen azonos azzal, amit annak idején szubjektívebb szempontból ábrázoltunk. Végeredményben teljesen megfelel a valóságnak az, ahogyan annak idején ezek az emberek érzékeltek és átéltek. Ők mélyebben átérezték az élet keringését, mint ahogy ez ma egyáltalán érzékelhető.

De mégis: ha az ő nézeteik váltak volna uralkodóvá Európában, akkor az európai civilizáció embereiben csak gyenge én-érzet alkuit volna ki. A tudati lélek nem lépett volna előtérbe, az én nem tudta volna önmagát az „én gondolkodom”-ban megragadni, a halhatatlanság gondolata egyre elmosódottabbá vált volna! Az emberek egyre inkább arra tekintettek volna, ami a Földön élt emberek gondolatainak maradványaként így általánosságban hullámzik és hat a szublunáris szférában.

Az ember a Föld szellemiségét a Föld kitágult atmoszférájának érezte volna, a Földhöz tartozónak érezte volna magát, de nem mint individuális ember, elkülönülve tőle. Azok az emberek, akiket jellemeztem, a „valami gondolkodik bennem” alapján bensőséges összefüggésben érezték magukat a Földdel. Nem érezték magukat olyan mértékben individualitásnak, amint ezt az Európa többi részén élő emberek – bár még homályosan – érezni kezdték.

Azután még a következőket is figyelembe kell vennünk: arról, hogy az ember halála után a földi gondolatok a Földet körülvevő világéterben hullámzanak, csak ez a szellemi áramlat tudott, amelyről beszéltem. E szemlélet ellen élesen küzdöttek a dominikánus rendhez tartozó személyiségek, akik azt akarták érvényre juttatni, hogy az ember individualitás és elsősorban arra kell tekinteni, ami az emberből mint individualitás megy át a halál kapuján, nem pedig arra, ami feloldódik az általános világéterben. Ezt elsősorban, ha nem is kizárólag, de mondhatnánk reprezentatívan a dominikánusok hangsúlyozták; ezt az ember individualitására vonatkozó szemléletet élesen és energikusan képviselték az előzőleg jellemzett másik irányzattal szemben. De éppen ez hozott létre egy egészen meghatározott állapotot.

Mert tekintsünk most, mondjuk az individualizmus képviselőire. Adva voltak ugyanis azok az individuálisan színezett gondolatok, amelyek az általános világéterbe átmentek. És akik ez ellen az áramlat ellen küzdöttek, azokat éppen azáltal, hogy még tudták, még elevenen tudták: itt ezt állítják, ez a szemlélet itt van… éppen az nyugtalanította, ami valóban ott is volt. A legkiválóbb gondolkodóknak ezek miatt az egyre növekvő és feloldódó, az emberi gondolatokat a világéternek átadó erők miatti nyugtalansága csak a XVI. és XVII. században szűnt meg.

Bele kell tudnunk helyezkedni olyan emberek lelki beállítottságába, akik a Dominikánus Rendhez tartoztak, hogy le tudjuk mérni, mennyire nyugtalanította éppen ezeket az embereket az, ami mint az elmúlt emberek hagyatéka létezett, amiben szemléletük szerint tulajdonképpen már nem volt szabad hinniük, amit már nem hihettek. Bele kell helyezkednünk ezeknek az embereknek a lelkületébe. Olyan szárazan, olyan absztraktul, olyan jegesen fogalmian ahogyan a mai ember gondolkodik, a XIII., XIV. század kiváló gondolkodója nem tudott gondolkodni. Manapság, ha az emberek valamilyen nézetet képviselnek, úgy tűnik, mintha ennek előfeltétele az volna, hogy előbb szívüket ki kellene tépni testükből. Annak idején ez nem így volt. Annak idején bensőségesség, mondhatni szívélyesség volt mindabban, amit valaki ideaként képviselt. Azáltal azonban, hogy ez a szívélyesség fennállt, az olyan eset, mint amelyről itt beszélek, erős belső küzdelmet jelentett.

A legfélelmetesebb belső küzdelmek közepette fejlődött ki az, ami például a Dominikánus szerzetből bizonyos filozófiaként kiindult, amely azután az életet – mivel ez még sokkal inkább az egyes emberek autoritására épült – erősen befolyásolta. Általános műveltség abban az időben még nem volt; mindaz, ami műveltség volt, amit az emberek egyáltalán tudtak, valami olyanba áramlott be, aminek csak kevesen voltak birtokosai, akik így jobban fel is tudtak emelkedni a filozófiai élethez és törekvéshez. Mindazt, ami így a civilizációba belefolyt, ilyen belső küzdelmekkel élték át. Ha ma a skolasztikusok írásait olvassuk, csak száraz gondolatokat érzékelünk. De tulajdonképpen csak az olvasók szárazak manapság. Azoknak az embereknek a lelkülete, akik írták őket, egyáltalán nem volt száraz. Telve voltak benső tűzzel a gondolataik iránt. És ez a belső tűz éppen abból a törekvésből fakadt, hogy elutasítsák az objektív gondolati befolyást.

Manapság, ha valaki világnézeti kérdésekről gondolkodik, tulajdonképpen semmi sem zavarja. Ma, akár a legértelmetlenebb dolgot gondolhatja valaki, és egész nyugodtan gondolja is, mert a már oly hosszú idő óta tudati lelkében fejlődő emberiséget nem nyugtalanítják olyan motívumok, amelyek miatt egyesek azt érzékelnék, hogy milyenek az emberek gondolatai amikor haláluk után kiáramlanak a Föld éteri környezetébe. Ma teljesen ismeretlenek az olyan dolgok, mint amilyenek még a XIII-XIV. században átélhetők voltak, amikor fiatalabb papok idősebbekhez fordultak és belső szenvedéseiket, melyek a hitvallásukhoz való állhatatosságukból fakadtak, így jellemezték: a halottak kísérletei gyötörnek engem.

Mert a halottak kísértetei nekik éppen azt jelentették, amiről most szó volt. Akkor az emberek még bele tudtak nőni abba, amit éppen tanultak. Egy bizonyos közösség – mondjuk dominikánus közösség – keretében azt tanulták, hogy az ember individuális lény, és individuális halhatatlansága van. Tanulták azt is, hogy helytelen, eretnek nézet az, ha gondolatok szempontjából egy általános Föld-lélek szemlélet talaján állunk, és ez ellen élesen kell küzdeni. Bizonyos pillanatokban viszont, amikor valaki úgy őszintén magába merült, érzékelte a meghalt emberek gondolat-maradványainak objektív hatását, és akkor feltette magának a kérdést: vajon teljes egészében helyes-e az, hogy azt teszem, amit teszek? Itt valami meghatározhatatlan van, ami hat a lelkemre. Nem tudok védekezni ellene, fogva tart engem.

Bizony, abban az időben az emberek intellektusa, legalábbis még sok emberé, olyan volt, hogy számukra a halottak legalább még napokig a haláluk után igen érthetően beszéltek. Ha az egyik abbahagyta, a másik folytatta. Akkor ilyen dolgokkal kapcsolatban is benne érezte magát az ember a világmindenség általános szellemiségében, vagy legalábbis az éteriségben.

Ez a világmindenséggel való együttélés a mi időnkben már teljesen megszűnt. Helyette megszereztük a tudati lélekben való létet. És mindaz, ami bennünket ugyanolyan realitásként vesz körül, mint az asztalok és székek, fák és folyók, vagyis az ami szellemi realitásként vesz körül bennünket, már csak az ember tudatalatti mélységeibe hat. Az élet bensőségessége, az élet szellemi bensőségessége valójában megszűnt. Ezt csak akkor tudjuk újból kivívni magunknak, ha elevenen fogadjuk be a szellemtudományos ismereteket.

Oly elevenen kell a szellemtudományos megismerésekről gondolkodnunk, mint ahogyan olyan jelenségeket szemlélünk, amelyeket nem is olyan régen hagytunk magunk mögött. Gondoljunk a XIII. sz. skolasztikus gondolkodójára vagy írójára. Ő leírja gondolatait. Ma könnyű gondolkodni, mert az emberek már megszokták, hogy intellektuálisan gondolkodjanak. Ez annak idején éppen csak hogy elkezdődött, akkor még nehéz volt. Akkor még tudatában volt az ember az ezzel járó hihetetlen belső megerőltetésnek, akkor még tudta, hogy a gondolkodás ugyanolyan megerőltető, mint a favágás, ha szabad magamat triviálisan kifejeznem. Ma már sok ember gondolkodása teljesen automatikussá vált. És él ma egyáltalán az emberben az a vágy, hogy minden egyes gondolatát személyiségével kövesse? Csak hallgatjuk, ahogy manapság az emberek, mint automaták, egyik gondolatból előhúzzák a másikat, úgy, hogy nem is tudjuk követni, és az ember egyáltalán nem tudja, hogy miért, mert szó sincs itt szükségszerűségről. De ameddig az ember testében él, kövesse gondolatait személyiségével. Akkor bizony más utat követnek. Ha meghalt, kiterjeszkednek.

Igen, ott élhetett az ember az akkori időkben és az individuális ember tanát az individuális halhatatlanság tanának megmentése érdekében a legélesebb gondolatokkal védelmezhette; polemizálhatott Averrhoessel, vagy a ma jellemzett első irányzat más képviselőjével. Fennállt azonban annak a lehetősége, hogy mindaz, ami egy ilyen kiváló emberből, mint Averrhoes, halála után bizonyos fajtájú kísértetként a szublunáris szférában feloldódott, a szublunáris szféra határán – éppen a Hold segítségével – összegyűjtetett és megmaradt. A megnagyobbodás után újból zsugorodni kezdett és újból alakot öltött, úgyhogy mondhatjuk, az éteriségben felépített lénnyé sűrűsödött. Ez megtörténhetett. Azután ott ült az ember és megkísérelte az individualizmust megalapozni. Vitatkozott Averrhoessel, és Averrhoes megjelent fenyegetően és megtévesztette az ember lelkét.

A XIII. század legjelentékenyebb skolasztikus írói léptek fel a régen meghalt Averrhoes ellen. A régen elhalttal vitatkoztak, fennmaradt tanaival. Ő pedig bebizonyította, hogy gondolatai újból megsűrűsödtek, konszolidálódtak és tovább élnek!

A belső küzdelmeknek, amelyek a tudati lélek korszakának kezdetét megelőzték, olyanok voltak, hogy manapság teljes intenzitásukat és bensőségességüket tekintetbe kéne venni. A szavak végeredményben csak szavak, és a későbbi korszakok emberei mindazt, ami a szavak mögött áll, úgy értelmezik, ahogy meglévő fogalmaiktól telik. Pedig az ilyen szavakban néha gazdag lelki élet rejlett, olyan lelki életre utaltak, amilyet az imént jellemeztem.

Két áramlattal van tehát dolgunk, amelyek alapjában véve a mai napig hatnak. Az egyik áramlat szeretné az ember számára megvilágítani – jelenleg ugyan már csak a szellemi világból, de annál erősebben – hogy egy általános gondolati élet fogja körül a Földet, s hogy az ember a gondolatokban lelki-szellemi módon lélegzik; a másik áramlat mindenek előtt arra hívja fel az ember figyelmét, hogy függetlenítse magát attól, ami ilyen általános és élje ki magát individualitásában. Az egyik áramlat – az első – inkább mint bizonytalan suttogás a Föld szellemi környezetében, sok ma élő ember számára észlelhető még amikor különleges jellegű éjjeleken ágyán fekve hallgatja ezt a bizonytalan valamit; és ebből a bizonytalan valamiből egy csomó kétség születik mindazzal kapcsolatban, amit az ember individualitásából eredően manapság olyan biztosan állít. Más embereknél azután, akik mindig jól alusznak, mert mindig meg vannak elégedve önmagukkal, az individuális princípium szigorú hangsúlyozását találjuk.

Ez a küzdelem tulajdonképpen ott lángol az európai civilizáció mélyén. A mai napig is ott lángol. Azokban a dolgokban, amelyek külsőleg, életünk felszínén játszódnak le, valójában nem találunk mást mint a lelkünk mélyén megtalálható múlt idők intenzívebb lelki életéből származó maradványok felszínes hullámzását.

Egyes lelkek, akik az akkori időkben éltek, most újból itt vannak a földi életben. Bizonyos módon legyőzték azt, ami annak idején tudatos mivoltukat oly erősen nyugtalanította, legalábbis bizonyos pillanatokban nyugtalanságot keltett felső tudatukban. De számos lélek mélyén mindez ma annál inkább lángol. A szellemtudománynak az is feladata, hogy rámutasson ezekre a történelmi jelenségekre.

A következőkről azonban nem szabad megfeledkeznünk. Amilyen mértékben az emberek földi életében a tudattalanba süllyed az, ami mégis itt van: a Föld legközelebbi környezetének éteri gondolatai, amilyen mértékben az emberek magukévá teszik azt a gondolatot, hogy „én gondolkodom”, ugyanolyan mértékben beszűkül az emberi lélek, s ennek következtében az ember beszűkült lélekkel halad át a halál kapuján.

Ez a beszűkült lélek pedig hamis, tökéletlen, ellentmondásos földi gondolatokat visz bele a világéterbe. Ezek viszont megint csak visszahatnak az emberek lelkére. Ebből fakadnak azután a ma látható szociális mozgalmak. Ha ezeket létrejöttük benső módja szerint megértjük, akkor azt is be fogjuk látni, hogy ezek ellen a sokszor oly romboló szociális nézetek ellen nincs más gyógymód, mint a szellemi életről és lényekről való igazságok elterjesztése.

A reinkarnáció gondolatával kapcsolatos itt megtartott történelmi előadásokból, amelyek egészen konkrét példákhoz vezettek, láthatták, hogyan hatnak a dolgok a külső történelem felszíne alatt. Láthatták, hogy ami az egyik korszakban élt, hogyan kerül át egy későbbi korszak életébe azon emberek által, akik újból az életbe lépnek. De mindaz a szellemi tartalom, ami az emberekben a halál és újraszületés között benne él, közreműködik annak kialakításában, amit az egyik földi életből a másikba átvisznek. Jó volna, ha ma számos lélek megszerezné azt az objektivitást, amely megértéssel fogadja az értelmi lélek alkonyának időszakában élt emberekről szóló jellemzéseket.

Ezek az emberek, akik annak idején éltek és részben újból itt vannak, lelkük mélyéig átélték ezen időszak alkonyát, és azoknak a kísérteteknek állandó támadásai következtében, akikről beszéltem, alapjában véve súlyos kétségeik támadtak az intellektualizmus egyedüli érvényessége felől. Ez a kétség érthető. Hiszen a XIII. század körül sok megismerő ember volt, aki benne élt a jóformán csak teologizáló tudományos képzésben, és aki súlyos lelkiismereti kérdésként kezelte azt, hogy: „tulajdonképpen mi is lesz most már?”.

Ilyen lelkek az akkori idők számára gyakran valami hatalmasat, valami nagyszerűt hoztak magukkal előző inkarnációjukból, s ezt már intellektuális árnyalattal hozták. De az egészet mégis hanyatló áramlatnak érezték, és lelkiismeret-furdalást éreztek az individualitás felé törekvő áramlat miatt. Míg végül azok a filozófusok jöttek, akik egy bizonyos befolyás alatt álltak, ami mindennek az értelmét agyonütötte… ha radikálisan akarjuk kifejezni magunkat, mondhatjuk, akik Descartes (Cartesius) befolyása alatt álltak. Mert hiszen igen sokan azok közül, akik korábban skolasztikusok voltak, úgyszólván áldozatul estek a Cartesius-féle gondolkodásmódnak. Nem mondom, hogy filozófusok lettek, hiszen ezek a dolgok átalakultak, s ha az emberek elkezdenek ebben az irányban gondolkodni, akkor figyelemreméltó értelmetlenségek maguktól értetődővé válnak. Hiszen Descartes-tól származik az a mondás, hogy „Cogito ergo sum” – gondolkodom, tehát vagyok.

Kedves barátaim, ez számtalan éles eszű gondolkodó számára igazságnak tűnt: gondolkodom, tehát vagyok. Ebből az következik, hogy reggeltől estig gondolkodom – tehát vagyok. Elalszom, nem gondolkodom, tehát nem vagyok. Újból felébredek – gondolkodom, tehát vagyok. Elalszom, tehát mivel nem gondolkodom, nem vagyok. Ennek szükségszerű konzekvenciája, hogy az ember nem csak elalszik, hanem amint elalszik, megszűnik létezni is!

Nincs az emberi szellem létére kevésbé alkalmas bizonyíték, mint az, hogy „gondolkozom”. A tudatfejlődés korszakában ez a tétel mégis mértékadó tétellé vált.

Manapság, ha az ember ilyesmire felhívja a figyelmet, kénytelen erre mint valami szentségtörésre rámutatni. Mindezek ellenére szeretnék hivatkozni egy bizonyos fajta beszélgetésre, amit ugyan történelmileg nem jegyeztek fel, de szellemi kutatással megtalálható a megtörtént dolgok között. Ez a beszélgetés egy idősebb és egy fiatalabb dominikánus között körülbelül a következőképpen folyt le:

A fiatalabb ezt mondja: A gondolkodás megragadja az embereket. A gondolkodás – a valóság árnyéka – megragadja az embereket. A gondolkodás a régi időkben mindig a felülről jövő eleven szellem végső kinyilatkoztatása volt. Most elfelejti a gondolkodás ezt a felülről jövő eleven szellemet, most már csak mint árnyékot éli ezt át. Az is igaz – mondta ez a fiatalabb – hogy ha az ember árnyékot lát, az mindig realitásokra utal: a realitások valóban itt vannak! – Tehát nem a gondolkodást támadja, hanem azt, hogy az ember a gondolkodásból elvesztette az eleven szellemet.

Az idősebb a következőket mondta: Meg kell találnunk a gondolkodás számára a korábbi égi realitás helyett a földi realitást – mégpedig úgy, hogy az ember szeretettel nézi a külső természetet, és a kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásként fogadja el, nem pedig gondolkodással közeledik a kinyilatkoztatás felé.

Mi fog akkor bekövetkezni? – kérdezte a fiatalabb. Elég erős lesz-e az európai emberiség ahhoz, hogy megtalálja a gondolkodásnak ezt a földi realitását, vagy csak olyan gyenge lesz, hogy elveszítse a gondolkodás égi realitását?

Ebben a párbeszédben tulajdonképpen minden benne van, ami az európai civilizáció vonatkozásában még ma is érvényes. Mert azon közbeeső időszak után, amikor a gondolkodás elevensége elsötétült, újból meg kell szerezni a gondolkodás elevenségét, különben az emberiség gyenge marad és elveszti saját realitását a gondolkodás realitása felett. Ezért szükséges, hogy a karácsonyi impulzusnak az antropozófiai mozgalomba való belépése óta fenntartás nélkül az eleven gondolkodás formájában beszélünk. Mert különben egyre inkább odajutunk, hogy amit itt-ott már tudunk pl., hogy az embernek fizikai teste, éterteste, asztrálteste van azt is a halott gondolkodás formájában ragadjuk meg.

De ennek nem szabad a halott gondolkodás formájában történnie, mert akkor ez meghamisított valóság, nem pedig a valóság maga.

Ezt akartam ma elmondani. El kell jutnunk oda, hogy a közönséges történelmen túl vágyakozzunk arra a történelemre is, amelyet a szellemi világban kell elolvasnunk, és ott el is olvasható. Ezzel a történelemmel kell az antropozófiai mozgalom keretében egyre inkább foglalkozni. Ma, kedves barátaim, ezen irányzatnak inkább csak a konkrét programmatikus részét akartam a lelkük elé állítani.

Némely dolgot csak aforisztikusan mondtam el, de ezen aforizmák összefüggését meg fogják találni, ha igyekeznek azt, amit elmondtam, nem annyira intellektuálisan követni, hanem inkább teljes emberségükkel átérezni – megismerve átérezni, átérezve megismerni – hogy egyre inkább a spiritualitás hordozza nemcsak azt, amit köreinkben mondunk, hanem azt is, ami köreinkben meghallgatásra talál.

Nevelésre van szükségünk, hogy megtanuljuk a dolgokat spirituálisan hallani, akkor a spiritualitást egymás között ki tudjuk alakítani. Ezt az érzést akartam felkelteni; nem szisztematikus előadást akartam tartani, hanem többé-kevésbé – mindenesetre különféle szellemi tényekre hivatkozva – a szívekhez akartam szólni.

– Dornach, 1924. július 4.

[Karmikus-kozmikus előkészítő erők. A karmában a régebbi inkarnációk úgy hatnak a későbbiekre, mint az Én-ben lévő szellemi ösztön? ez a hatás, a halál után válik tudatossá. — A karmikus összefüggések hálója. Az ember földi tettei a lélek égi tetteivé alakulnak, ha az emberek együttműködésükkor behozzák a Szent Szellemi cselekvést a fizikai-érzéki világba. Bizonyos történések tetteinek mennyei sorozata akkor finom esőként permetez gondolati tükörképekben a Földre. A mai embert azonban az előző kor nagyon is reális kísértete is körülveszik, ezeket korunk ahrimani vonása csalja ide.]

Ma még el kell mondanom egyet-mást arról, hogy a karmát előkészítő erők hogyan fejlődnek tovább az emberben, midőn a halál kapuján áthaladt. Úgy kell elképzelnünk, hogy a közönséges tudat számára a karma alakulása, egyáltalán az a kapcsolat a világgal, amelyet karmikusnak lehet nevezni, az emberben inkább ösztönösen játszódik le. Látjuk, hogy az állatok ösztönösen cselekednek. Éppen az ilyenféle szavakat, mint az „ösztön”, melyeket a tudomány keretein belül és kívül igen gyakran használnak, általában egészen bizonytalan módon alkalmazzák. Az ember nem veszi a fáradtságot, hogy világosabb képzetet alkosson róla. Tulajdonképpen mi is az, amit az állatoknál ösztönnek nevezünk?

Tudjuk, hogy az állatoknak csoportlelkük van. Az állat, úgy ahogyan van, nem lezárt lény, hanem mögötte ott áll a csoportlélek. Tulajdonképpen melyik világhoz tartozik a csoportlélek? Arra a kérdésre kell tehát választ találnunk, hogy hol találjuk meg az állatok csoportlelkét. A fizikai-érzéki világban nem találjuk meg, itt csak az egyes állati egyedek vannak. Az állatok csoportlelkeit csak akkor találja meg az ember, ha beavatással, vagy az általános emberi fejlődés folyamán halála és újraszületése között egy egészen más világba kerül, abba a világba, amelyet halála és újraszületése között él át. Itt azok között a lények között, akikkel együtt van, és akiket elsősorban úgy jellemeztem, hogy az ember velük dolgozza ki a karmáját, megtaláljuk az állati csoportlelkeket is. A földi állatok, ha ösztönösen cselekednek, ezen csoportlelkek teljes tudatából kifolyóan cselekednek.

Kedves barátaim, kíséreljék meg elképzelni, hogy hogyan hatnak abból a világból, amelyben halálunk és újraszületésünk között élünk, az állatok csoportlelkeiből kiinduló erők. Ezek is ebben a birodalomban vannak. És azután itt vannak a Földön az egyedi állatok, amelyek aszerint működnek, ahogyan őket bizonyos módon a csoportlelkekhez irányuló szálak mozgatják, akiket a halál és újraszületés közötti világban találunk. Ez az ösztön!

Természetes, hogy a materialista világszemlélet az ösztönt nem tudja megmagyarázni, mert az ösztön abból a világból származó impulzus, amelyet pl. a „Theosophie” és a „Geheimwissenschaft” c. könyveimben „szellemi világnak” neveztem. Az embernél ez másként van. Az embernek is vannak ösztönei, de amikor itt a Földön ösztönösen cselekszik, akkor ez nem az előbb említett világokból származik, hanem előző földi életéből. A múlt időkbe visszanyúló előző földi életei, bizonyos számú előző földi élete alapján cselekszik.

Ahogy a szellemi világ hat az állatokra, amikor ösztönösen cselekednek, úgy hatnak az embernél a korábbi inkarnációk a későbbi inkarnációkra. Így a karmát egyszerűen ösztönösen éljük ki, de ez szellemi ösztön, amely az énen belül működik.

Ha fentieket szemügyre vesszük, látjuk, hogy az ösztönnek ez a működése az emberi szabadsággal abszolút ellentmondásmentesen összeegyeztethető. Mert a szabadság abból a világból hat, amelyből az állatok ösztönszerűen cselekednek: a szellemi világból.

Ma azonban inkább arról lesz szó, hogy ez az ösztön hogyan készül elő akkor, amikor az ember a halál kapuján áthalad. Itt a földi életben a karma kiélése ösztönszerűen történik, úgyszólván a tudat felszíne alatt játszódik le. Abban a pillanatban, amikor a halál kapuján átlépünk, mindaz, amit a Földön átéltünk, néhány napig objektíven tudatossá válik számunkra: előttünk áll folytonosan növekvő képekben. Akkor mindabban, amit így áttekintünk, benne van az is, ami ösztönösen játszódott le a karmikus történésekben.

Tehát midőn az ember áthalad a halál kapuján és az élet egyre nagyobbodó képekben lejátszódik előtte, akkor ebben az is benne van, ami nem volt számára tudatos, ami csak ösztönszerű volt: az egész karmikus szövedék. Ezt ugyan nem látja a halált követő napokban, de mindenesetre eleven alakban látja mindazt, amit egyébként csak halvány emlékként tud áttekinteni; látja, hogy itt már valami más is van, mint a közönséges emlékezés.

Ha azután a beavatott tekinti át mindazt, ami az ember előtt áll, akkor a következőket mondhatja el. Az ember, akinek földi élete folyamán közönséges tudata volt, ha meghalt, földi életét hatalmas panorámában kiterítve látja. Ezt – mondhatnám – csak elölről látja, de iniciációs tekintettel a másik oldalról, hátulról is megnézhető: ott kisarjad belőle a karmikus összefüggések hálója. A beavatott látja ezt a hálót, melyben a karmikus összefüggések egyelőre még gondolatokban adódnak, de a földi létben az ember akaratában éltek… itt mindez előjön. De ehhez, kedves barátaim, mindjárt még valami más is csatlakozik.

Azok a gondolatok, amelyeket tudatosan élünk át földi életünkben, halott gondolatok; azok a gondolatok viszont, melyek a karmába vannak beleszőve – és amelyek itt előjönnek – elevenek. Úgyhogy az élet-tabló hátoldaláról eleven gondolatok sarjadnak.

És most rendkívül jelentőségteljes és lényeges az, hogy a harmadik hierarchia lényei azt, ami itt úgyszólván az élet-tabló hátoldaláról kisarjad, birtokukba veszik. Angyalok, Arkangyalok, Archék mintegy felszívják, belélegzik azt, ami itt kisarjad.

Ez az alatt az idő alatt történik, mialatt az ember egyre feljebb haladva beleéli magát a szellemi világba, egészen a Hold-szféra széléig. Azután belép ebbe a Hold-szférába, és elkezdődik a visszafelé vándorlás az életen keresztül. Ez annak az időnek az egyharmadáig tart, amíg az ember a Földön élt; ha pontosabban akarjuk mondani, tulajdonképpen olyan sokáig tart, amennyi időt az ember a Földön alvással töltött el.

Hogy ez a visszafelé élés hogyan történik, azt kedves barátaim már többször kifejtettem. Most azonban feltehetjük a kérdést: amikor az ember alszik, akkor ez milyen viszonyban van azzal az állapottal, amelyben közvetlenül a halál után van? Hát igen, ha az ember egyszerűen alszik, akkor mint szellemi-lelki lény csak énjében és asztráltestében van jelen. Nincs együtt étertestével – ez visszamaradt az ágyban – ezért ilyenkor gondolatai élettelenek maradnak, nincs hatóerejük, csak képek. Amikor azonban az ember átlép a halál kapuján, egyelőre magával viszi étertestét, amely azután kiterjed. Az étertest azonban nemcsak a fizikai test számára éltető elem, hanem a gondolatok számára is. A gondolatok csak azáltal tudnak elevenné válni, hogy az ember magával viszi étertestét, amely felbomlásakor a gondolatokat átviszi az embertől az őket kegyelemmel befogadó Angyalokhoz, Arkangyalokhoz és Archékhoz.

Ez úgyszólván az első felvonás, amely a halál és újraszületés közötti életben lejátszódik: a halál küszöbén átjutva, mindaz, ami az embertől elszakad, ami a feloldódó étertestre volt bízva, a harmadik hierarchiához kerül, átveszi a harmadik hierarchia. És mint emberek szép, jó, fenséges imát mondunk, ha az életnek a halállal való összefüggéséről gondolkodva, vagy akár egy halottra gondolva azt mondjuk:

Angyalok, Arkangyalok, Archék
fogadják az éteriségben
az ember sorshálóját.

Itt egy szellemi tényről van szó. Sok függ attól, hogy az emberek szellemi tényekre gondolnak-e vagy sem, hogy a halottakat csak olyan gondolatokkal kísérik-e, amelyek visszamaradnak a Földön, vagy pedig olyan gondolatokkal követik őket további útjukon, amelyek annak a világnak történéseit tükrözik, ahová a halott belépett.

Ez az, ami a mai iniciációs tudomány számára oly rendkívül kívánatos: hogy a földi élet keretében olyan gondolatok jöjjenek létre, amelyek valamely szellemi történés képei, valódi szellemi történés képmásai. Pusztán elméleti gondolkodással, amikor csak afelől gondolkodunk, hogy az embernek magasabb rendű tagjai vannak és ezeket felsoroljuk, még nem teremtettünk kapcsolatot a szellemi világgal. Csak ha a szellemi világban lejátszódó realitásokra gondolunk, akkor létesül kapcsolat a szellemi világgal.

Ezért a szíveknek újból át kellene tudni élniük azt, amit a régi iniciációs időkben a régi misztériumokban éreztek, amikor a beavatandó felé nyomatékosan felhangzott a felhívás: Éljétek a halottakkal együtt az ő sorsukat! Ebből csak a többé-kevésbé absztrakt „mementó móri” maradt meg. Ez már azért sem tud megfelelő mélyen hatni a mai emberre, mert absztrakttá vált, mert a tudatot nem tágítja ki egy elevenebb életbe, mint ami itt az érzéki világban van.

Az emberi sorshálónak az Angyalok, Arkangyalok, Archék által való befogadása úgy történik, hogy az embernek az az érzése: ez egy ibolyakék éteri atmoszférában folyik. Eleven élet és tevékenység az ibolyakék éteri atmoszférában.

Azután, amikor az étertest feloldódik – vagyis amikor az Angyalok, Arkangyalok, Archék belélegezték a gondolatokat – akkor néhány nap múlva elkezdi az ember az elmúlt életében való visszafelé élést. Ekkor az ember tetteit, akarati impulzusait, gondolatainak irányait úgy éli át, ahogyan mindezek a másik emberben hatottak, akinek jót vagy rosszat okozott. Teljesen beleéli magát a másik ember lelkébe, nem saját érzésvilágában él. Annak teljes tudatában éli át a vele karmikus kapcsolatban lévő emberek lelke mélyén lejátszódó élményeket, akiknek egyáltalán valami jót vagy rosszat okozott, hogy ő az, akinek ezekkel a dolgokkal tennivalója van. Itt ismét megmutatkozik, hogy hogyan fogadják mindazt, amit az ember így átél. Teljes valóságként éli ezt át, olyan valóságként, amely valódibb még, mint a születés és halál közt átélt érzéki valóság.

Tehát olyan realitást él át, amelyben úgyszólván izzóbban benne él, mint a földi életben.

Ha, mármost ezt a beavatott szemével a másik oldalról nézzük, meglátható, hogy azt, amit az ember itt átél, hogyan veszik fel lényükbe, saját realitásukba a Kyriotesek, Dynamisok és Exusiák.

Felszívják magukba az emberi tettek negatívját. Áthatják vele magukat. És ez a tisztánlátás, ez a beavatott látás, amely erre a csodálatos dologra rátekint, midőn az Exusiák, Dynamisok és Kyriotesek felszívják az emberi tettek igazságossá alakított következményeit, ez az egész látvány olyan tudatállapotba helyezi azt, aki ennek részese, hogy a Nap középpontjában tudja magát, és ezzel egyben planétarendszerünk középpontjában is. A Nap nézőpontjából tekint arra, ami itt történik. Lilás színben látja ezt a történést, amint az Exusiák, Dynamisok és Kyriotesek felszívják magukba az igazsággá alakult emberi tetteket, és mindezt egy világos ibolya, lila színű asztrális atmoszféra életeként látja.

Az az igazság, hogy a Nap látványa úgy, ahogy a földi ember számára megmutatkozik, annak tulajdonképpen csak egyik oldala, a periféria. Középpontja felől szemlélve a Nap az Exusiák, Dynamisok és Kyriotesek szellemi hatásának és tetteinek színtere. Itt minden szellemi tett, szellemi történés. Itt megtaláljuk a születés és halál közt átélt földi élet képeinek mondhatnám a „hátoldalát ".

Arra, ami itt történik, akkor gondolunk helyesen, ha azt a szót, amelyet közönségesen csak az elenyészés, elmúlás, hervadás, megsemmisülés kifejezésére használunk, most a szó valódi értelmében alkalmazzuk. Van az a szó, hogy „Wesen” és van a „Geben” szavunk (létezni és adni). Ha azt mondjuk „vergeben”, ez azt jelenti, hogy odaadni; csak a kártyában jelent mást, de a természetes beszédben azt jelenti, hogy odaadni. Ha azt mondjuk: „verwesen”, ez azt jelenti, hogy „das Wesen hinleiten”, a létet vagy a lényt odavezetni. Ezzel a tudattal képezzük a következő mondatot:

Elvezettetnek az Exusiákba, Dynamisokba, Kyriotesekbe
a kozmosz asztrális érzésében
az ember földi életének igazságos következményei.

Amikor ez megtörtént, ha az ember a halál után földi életének ezt a harmadát leélte, visszafelé vándorolt és újból ott érzi magát a földi élet kiindulópontján, de most a szellemi térben, a földi életbe való belépést megelőző pillanatban – akkor a Nap középpontján áthaladva a tulajdonképpeni szellemi világba lép. Ebben a világban vétetnek fel az igazságossá alakított földi tettek az első Hierarchia tevékenységébe. Ekkor ezek a Szeráfok, Kerubok és Trónok körzetébe kerülnek. Itt az ember abba a világba lép, melyben érzi, hogy mindazt, ami a Földön általa történt, a Szeráfok, Kerubok és Trónok felveszik saját lényük tevékenységi körébe.

Fontolják meg, kedves barátaim, hogy akkor gondolkodunk helyesen mindarról, ami a halottal a halált követő életben történik, ha így gondolkodunk: mindazt, amit a halott itt a Földön mint sorshálót font, azt először az Angyalok, Arkangyalok és Archék fogadják. Ők a halál és újraszületés közötti időszak következő szakaszában mindezt elviszik az Exusiák, Dynamisok és Kyriotesek körébe. Ezeket körülfogják, körülfonják az első Hierarchia lényei. És a Trónok, Kerubok, Szeráfok ebben a körülölelésben, körülfonásban felveszik lényükbe, tevékenységükbe az ember földi tetteit.

Helyesen gondolkodunk újólag, ha az első két mondat mellé harmadikként hozzávesszük a következőt:

Feltámad a Trónok, Kerubok, Szeráfok
tevékenységében
az ember földi életének igazságos kialakítása.

Így, ha a beavatott tekintetét a szellemi világban folyó állandó történések felé fordítja, látja itt a Földön a tevékeny embereket karma-ösztönükkel, azzal, ami mint a sors szövedéke játszódik le. Ez a gondolat-szövedékhez többé-kevésbé hasonló szövedék. Ha tekintetünket a szellemi világ felé fordítjuk, akkor azt látjuk, hogy mindaz, ami egykor az emberek földi tette volt, az miután áthaladt az Angyalok, Arkangyalok, Archék, Exusiák, Dynamisok és Kyriotesek lényén, felvétetik a Trónok, Kerubok, Szeráfok világába, s ott mennyei tettekké válik.

  1. Angyalok, Arkangyalok,
    Archék fogadják az éteriségben
    az ember sorshálóját.
  2. Elvezettetnek az Exusiákba, Dynamisokba, Kyriotesekbe
    a Kozmosz asztrális érzésében
    az ember földi életének igazságos következményei.
  3. Feltámad a Trónok, Kerubok, Szeráfok
    tevékenységében
    az ember földi életének igazságos kialakítása.

Ez, kedves barátaim, különösen a mostani időkben, jelentős, végtelenül jelentős, végtelenül magasztos ténysorozat, mert most, hogy beléptünk a Michael-korszakba, ebben a mondhatnám világ- történelmi pillanatban láthatjuk azoknak az embereknek a tetteit, akik éppen a Kali Juga lejárta előtt, a múlt század 80-as, 90-es éveiben éltek itt a Földön. Azt, ami annak idején az emberek között történt, most magukba fogadták a Trónok, Kerubok és Szeráfok. De ennek a ténysorozatnak szellemi fény kontrasztja sohasem volt olyan nagy, mint éppen a jelenben.

Ha a múlt század 80-as éveiben a szellemi látó tekintetét felfelé irányította és látta, hogy a XIX. század közepétől a forradalmárok tetteit bizonyos szempontból hogyan fogadták be ott fent a Trónok, Kerubok és Szeráfok, akkor azt észlelte, hogy bizonyosfajta homály borul a XIX. század közepére. Csak kevéssé világosodott fel azután az, amit az ember látott, amidőn átment a Szeráfok, Kerubok és Trónok birodalmába.

Ha azonban most tekintünk vissza a XIX. század végén az emberek egymás közötti viszonyából létrejött tettekre, akkor – miután az ember még tisztán beleláthatott ebbe a lefutó Kali Juga időszakba, miután az ember még némiképp láthatta azt, ami itt lejátszódott, és mint elszálló gondolat-tömeget áttekinthette mindazt, ami a Kali Juga végének emberei között sorsszerűen végbement akkor ez eltűnik és az ember sugárzó, világos fényben látja azt, amivé mindez az ég felé haladtában vált.

Ez azonban csak azt igazolja, hogy milyen hihetetlen jelentősége van a jelenben annak, ami az emberi földi tetteknek lelki égi tettekké való alakulásakor történik. Mert az, amit az ember sorsaként, karmájaként átél, az számára, benne, körülötte játszódik le, földi életről földi életre. Mindaz viszont, ami az égi világ régiójában még lejátszódik annak következményeként, amit itt a Földön átélt és létrehozott, az állandóan tovább hat a földi élet történelmi kialakításában is. Ez azon a területen játszódik le, amely fölött az embernek mint egyedi embernek itt a Földön nincs hatalma.

Fogják fel ezt a gondolatot, kedves barátaim, teljes súlyával. Az egyes ember átéli sorsát. Ha már két ember működik együtt, egészen más jön létre, mint az egyik ember sorsának és a másik ember sorsának kiteljesedése. Kettőjük között lejátszódik valami, ami túlmegy azon, amit egyedenként átélnek. A mindennapi tudat számára egyelőre semmi összefüggés sem észlelhető aközött, ami két ember között lejátszódik, és ami fent a szellemi világban történik. Ilyen kapcsolat csak akkor létesül, ha szent szellemi cselekedeteket viszünk bele a fizikai-érzéki világba, ha az emberek fizikai-érzéki tetteiket tudatosan úgy alakítják, hogy ezek egyben szellemi világbeli tettek is legyenek.

Mindaz tehát, ami nagyobb körben történik az emberek között, még valami más is, mint amit az egyedi ember sorsaként átél. Mindaz, ami így nem egyedi emberi sors, hanem ami a Földön élő emberek együtt-gondolkodásából, együtt-érzékeléséből, együtt-érzéséből, együttes cselekedetéből fakad, az kapcsolatban van azzal, amit ott fenn a Szeráfok, Kerubok és Trónok cselekednek. Ebbe folynak bele az ilyen emberi összefüggésekből eredő emberi tettek és az egyes emberi földi életek.

A további látvány, amely a beavatott tekintete előtt feltárul, különösen fontos. Feltekintünk, s ott most megmutatkozik számunkra mindannak égi következménye, ami a múlt század 70-es, 80-as, 90-es éveiben itt a Földön lejátszódott. És akkor úgy tűnik, mintha egy finom eső, szellemi eső hullana a Földre, amely rápermetez az emberi lelkekre és arra ösztönzi őket, ami az emberek között mintegy történelmileg jön létre.

Itt most újra látható, amint eleven gondolat-tükörképekben a Szeráfok, Kerubok, Trónok kerülőútján mindaz él – mindaz ma él – amit a XIX. század 70-es, 80-as, 90-es éveiben itt a Földön az emberek cselekedtek.

Ha az ember mindezt áttekinti, akkor valóban sokszor úgy van, hogy egészen pontosan látja a következőket: az ember ma beszél valakivel, és amit az illető a közvélemény alapján mond, ami nem saját érzületéből, nem belső ösztönzésből fakad, hanem amit azért mond, mert éppen ehhez a korszakhoz tartozik, az sokszor úgy jelentkezik az ember számára, mintha összefüggésben állna azokkal az emberekkel, akik a múlt század 70-es, 80-as, 90-es éveiben éltek.

Valóban úgy van, hogy némely mai embert úgy látunk, mintha egy szellemi gyülekezetben volna, bizonyos emberekkel körülvéve, akik ott fáradoznak körülötte, pedig ezek csak az égből esőként permetező képmásai mindannak, amit az emberek a XIX. század utolsó harmadában megéltek.

Így valóban szellemi módon járnak a kísértetek, egy későbbi korszakban a korábbi korszak – mondhatnám – nagyon is reális kísértetei. Ez egyike azoknak a finom, általános karmahatásoknak, amelyek jelen vannak a világban, de amelyeket gyakran a legokkultistább okkultisták sem vesznek figyelembe.

Az ember szeretné némelyeknek, akik valami nem személyeset, hanem sztereotip dolgot mondanak, a fülébe súgni: ezt a múlt század utolsó harmadában ez és ez mondta neked!

Csak így válik az élet egésszé. És újból el kell mondani erről a korszakról, a Kali Juga végeztével induló korszakról, hogy különbözik minden eddigi korábbi történelmi kortól. Mégpedig oly módon különbözik, hogy a múlt század utolsó harmadának emberi tettei valójában az elgondolható legnagyobb hatással vannak a XX. sz. első harmadára.

Kedves barátaim! Azt mondom, és egyben jelezni akarok vele valamit, ami távol áll mindenfajta babonás szóhasználattól, úgy mondom, mint valamit, amit teljes tudattal egzakt tényként mondok: még sohasem jártak az elmúlt korszak kísértetei oly érzékelhetően közöttünk, mint most. Ha a mai emberek nem érzékelik ezeket a kísérteteket, ez nem azért van, mert sötét korszakban élünk, hanem azért, mert az embereket még elvakítja a világos korszak fénye. Ezért van az, hogy ami a múlt század kísértetei által történik, oly hallatlanul gyümölcsöző az ahrimáni emberek számára.

Az ahrimáni emberek – anélkül, hogy az emberek észrevennék – ma különösen károsan hatnak. Megpróbálnak a múlt század kísérleteiből minél többet, mondhatnám ahrimáni módon, galvanizálni és a jelenkor emberei felett befolyáshoz juttatni.

Évszázadunk ezen irányzatának semmivel sem nyújthatunk nagyobb segítséget, mint éppen azzal, hogy a múlt tévelygései számára – melyek a belátással rendelkező emberek szemében már régen letűnt ideák – népszerű egyesületeket alakítunk. A laikusok még soha, egy korszakban sem népszerűsítették ennyire az előző korszak eltévelyedéseit, mint a mi korunkban. Elmondhatjuk, hogy ha az ahrimáni tettek lényegét meg akarjuk ismerni, akkor azt manapság a közönséges tudatból fakadó összejöveteleken mindenütt megtehetjük. Manapság sok lehetőség kínálkozik arra, hogy az ahrimanizmust a világban megismerjük, mert rendkívül erősen hat. Ez az, ami a ma jelzett kerülő úton az embereket visszatartja attól, hogy befogadják szívükbe-lelkükbe azt, aminek újként kell felszínre kerülnie – amely a múltban még nem volt meg – például azt, ami az antropozófiában jelentkezik.

Az emberek elégedettek, ha az, ami az antropozófiában újként kerül a világ elé, valamilyen régi kijelentéssel megegyezik. Csak látnunk kell, milyen elégedettek az emberek, amikor egy-egy előadásomban találnak valamit, amire azután azt mondhatják: na lám, ez egy régi könyvben is megtalálható. Ez azonban egészen másként áll abban a könyvben, egészen más tudati indokok alapján. De az embernek olyan kevés a bátorsága ahhoz, hogy magáévá tegyen valamit abból, ami a jelen talajából sarjad, hogy már az is megnyugtatja, ha a múltból elő tud szedni valami hasonlót.

Éppen ez igazolja azt, hogy a múlt impulzusai milyen erősen hatnak a jelenkor emberére, és milyen megnyugtatónak érzik, ha a múlt impulzusai hatnak rájuk. Ez pedig azért van, mert a XX. században oly erősen jelentkezik a XIX. sz. hatása.

Akik a jövőben a jelenlegi emberiség történelmét fogják kutatni, akik majd szellemileg fogják ábrázolni azt, amit mi csak okmányok alapján tudunk, azoknak mindenekelőtt azt kell majd kifejteniük, amit a következő szavakban foglalhatunk össze: Ha a XX. sz. kezdetére, első három évtizedére tekintünk, akkor általában minden olyan, mintha valójában a XIX. századvégi emberek tetteinek árnyképei vitték volna véghez.

Ha szabad valamit mondanom, amit nem politikai értelemben óhajtok kifejteni – hiszen a politikának teljes mértékben az antropozófiai társaságon kívül kell maradnia – de ha szólhatok egy szót, kedves barátaim, amely egyszerűen csak a tényeket akarja jellemezni, ez a következő: rátekinthetünk a világot átformáló tettekre – itt történésekre, eseményekre gondolok, mert tettek ugyan nem voltak – tehát a világot átformáló történésekre, nevezetesen a XX. század második évtizedében. Már oly sokszor kifejtettük, hogy szinte triviálissá vált, hogy mióta történelmet írunk, ilyen világot átformáló események tulajdonképpen nem történtek. De alapjában véve az emberek nem úgy állnak-e benne ezekben a világot átformáló tettekben, mintha nem állnának benne? Akármerre megyünk, úgy tűnik, mintha ezek a világot átformáló történések az emberektől függetlenül játszódnának le, mintha az embereknek semmi részük sem volna bennük. Az ember szeretné szinte minden embernek, akivel találkozik, feltenni a kérdést: vajon te részt vettél a XX. sz. második évtizedében? És csak ha más szempontból vizsgáljuk a dolgot, akkor látjuk, mily tehetetlennek látszanak ezek az emberek, mily végtelenül tehetetlennek, mily tehetetlenek a véleményezésben, az elhatározásban, mily tehetetlenek a cselekvésben. Soha nehezebb körülmények között nem töltöttek be miniszteri posztokat, mint ebben az időben. Gondolják csak el, milyen különös, ami ezen a téren tulajdonképpen történik, mily tehetetlenek az emberek mindabban, ami itt lejátszódik. És akkor bizony felvetődik a kérdés: vajon ki tesz itt egyáltalán valamit? Ki vesz benne részt egyáltalán?

Hogy kik vesznek részt mindebben, kedves barátaim? Hát a XIX. század utolsó harmadának emberei sokkal inkább részesei a történéseknek, mint a jelenkor emberei. Azoknak az árny-erői hatnak mindenben.

Látják, ez a titka a mi korunknak. Mondhatnám, soha a halottak oly hatalmasak nem voltak, mint a XIX. század utolsó harmadának halottai. Világviszonylatban nézve a dolgokat ez is egy szempont.

Ha azután egyes esetekben bizonyos dolgokat szellemi tartalmuk szempontjából vizsgálunk, egész figyelemreméltó dolgokra jövünk rá.

Felmerült számomra a kérdés, hogy a múlt század 70-es, 80-as, 90-es éveiben készített írásaim új kiadásainál ezt vagy azt megváltoztassam-e. A jelenkor egyszerű filiszterei azt mondják, hogy minden megújul, a tudományos teóriák, hipotézisek rég túlhaladottak. Ha azonban a dolgokat reális szempontok szerint vizsgáljuk, akkor semmit sem lehet változtatni, mert valójában mindenki mögött, aki ma könyvet ír, vagy aki ma a tanári katedráról szól, ott áll árnyképében valaki. Itt még mindig a Dubois-Raymondok, a Helmholzok, a Hackelek szólnak, azok, akik annak idején szóltak; az orvostudományban az Oppolzerek, Billirothok, stb. Ez is olyan valami, ami a jelen idők titkaihoz tartozik.

A beavatás tudománya ezért azt mondja: sohasem voltak a halottak oly hatalmasak, mint a mi korunkban.

Ez az, amit most ezekhez a karma-vizsgálatokhoz hozzá akartam fűzni.

– Dornach, 1924. július 6.

[Az égi folyamatok összefüggése az ember földi létével. A földi történésnek a szellemi világban megfelel valami, és ez a csillagok írásában jut kifejezésre. Mi a kozmikus-szellemi alapja egy olyan közösségnek, mint az Antropozófiai Társaság? Milyen elrendelés vezérli a lelket az antropozófiához? — Sok lelket a Krisztus utáni vágyakozás kísér a születés előtti létből a földi életbe? az a törekvés, hogy Krisztust ismét, mint Naplényt ismerjük meg: a nagy kozmikus imaginációk utóhatása — Krisztus átérzése elegyedik a régi pogányság képzeteivel? némely lélek számára, beleszövődik ebbe az a lehetőség, hogy áldozatul essen Lucifer és Ahriman kísértéseinek.]

Láttuk, hogyan vezet az emberi sorsot magába foglaló karma vizsgálata a világegyetem legtávolabbi összefüggéseitől, a csillagvilágoktól az emberi szív legbensőségesebb élményéig, amennyiben ez a szív fejezi ki mindazt a hatást, amit az ember az életben átérez, mindazt, ami vele kapcsolatban a földi lét folyamán történik. Ha a karmikus összefüggések mélyebb megértése alapján akarunk ítéletet alkotni, szükségessé válik, hogy a világiét e két egymástól oly távol eső birodalmába tekintsünk. Tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy akármit is vonunk vizsgálódásunk körébe, legyen az a természet, legyen az az emberi fejlődés természetes alakulása a történelemben vagy a népek életében, egyik sem vezet olyan magasra a kozmikus világban, mint éppen a karmára vonatkozó szemlélődés. A karma vizsgálata hívja fel figyelmünket az emberi földi élet és a világmindenség történéseinek összefüggéseire. Látjuk ezt az emberi életet a Földön, amint bizonyos összefüggésekben eléri határát, amint kibontakozik a 70-edik életévig. Ami ezen túl van, az már kegyelemteljes, ajándékozott élet; ami előtte van, az karmikus befolyások következménye. Ezeket még meg fogjuk vizsgálni.

Egy emberi földi életet – amint ezt különböző szempontokból és különböző előadásokban érintettük – általában 72 évre tehetünk. Ez a 72 év a kozmosz titkainak szempontjából is figyelemre intő szám; olyan szám, amelynek jelentőségére tulajdonképpen csak akkor jövünk rá, ha szemügyre vesszük az emberi földi élet kozmikus titkait. Hogy szellemi szempontból tulajdonképpen mi is a csillagvilág, azt már kifejtettük. Amikor új földi életbe lépünk, a csillagvilágból térünk meg ebbe a földi életbe. Ekkor feltűnik az embernek, hogy a régi nézetek – még ha hagyományosan nem is kapcsolódunk hozzájuk – egyszerűen újból feltűnnek, amikor a mai szellemi kutatás segítségével a megfelelő területhez közeledünk. Láttuk, hogy a különböző bolygók, a különböző állócsillagok hogyan vesznek részt az emberi életben, abban, ami az emberi életet itt a Földön áthatja és áthúzódik rajta. Ha egy leélt földi életre tekintünk, amely nem akadt meg túlságosan az alsó határoknál, amely legalább a földi idő felét átéli, végeredményként azt mondhatjuk, hogy az ember amikor a szellemi-kozmikus messzeségekből egy földi létre leszáll, mindig egy meghatározott csillagról jön. Ezt az irányt követni lehet, és az ember teljes mértékben tárgyilagos marad, sőt teljesen pontos, ha azt mondja, hogy minden embernek megvan a maga csillaga. Az ember szellemi hazája egy meghatározott csillag, egy állócsillag. Ha az ember azt, amit halála és újraszületése között téren és időn kívül él át, térbeli képszerűségbe fordítja át, így gondolkodhat: minden embernek megvan a csillaga, amely meghatározza azt, amit magának a halál és újraszületés között kimunkál; az ember egy meghatározott csillag irányából száll le. Úgyhogy kialakíthatjuk lékünkben a következő képzetet: Ha a Földön élő egész emberi nemet szemléljük, ha körültekintünk itt a Földön és áthaladunk a kontinenseken, azt látjuk, hogy ezeket a kontinenseket a jelenleg megtestesült emberek népesítik be. De vajon a többi embert hol találjuk meg a világmindenségben? Merre tekintsünk a világmindenségben, ha lelki szemeinket feléjük akarjuk fordítani, miután a halál kapuján áthaladva bizonyos időt már ott töltöttek? Akkor nézünk jó irányba, ha felnézünk a csillagos égre. Itt vannak a lelkek, – legalábbis ez az az irány, amelyet számunkra a halál és újraszületés között lévő lelkek mutatnak. A Földet benépesítő egész emberi nemet áttekintjük, ha felfelé tekintünk és lefelé tekintünk.

A bolygók régiójában csak azokat találjuk, akik éppen elmenőben vagy visszatérőben vannak. A halál és újraszületés közötti lét éjféli órájáról azonban nem beszélhetünk anélkül, hogy ne gondolnánk egy csillagra, amelyen az ember a halál és újraszületés közötti időben bizonyos szempontból él – annak figyelembevételével, amit a csillaglétről elmondtam. Ha azt tudva közeledünk a kozmoszhoz, kedves barátaim, hogy ott kinn a csillagok kozmikus jelek, amelyekből felénk ragyog, felénk sugárzik azok lelki élete, akik a halál és újraszületés között vannak akkor felfigyelünk arra, hogy a csillagok állását ilyen szempontból is szemlélhetjük, és elgondolkozhatunk rajta, hogy mindaz, amit a világmindenségben látunk, hogyan függ össze az emberi léttel? Megtanuljuk, hogy másképpen, meleg érzésekkel tekintsünk az ezüstösen fénylő Holdra, a vakító Napra, az éjszakában szikrázó csillagokra: mert hiszen mindezzel emberileg is egynek érezzük magunkat.

Ez az, amit az emberi lelkeknek az antropozófián keresztül ki kell küzdeniük: hogy az egész kozmosszal emberileg is egynek érezzék magukat. Csak ezek után nyílnak meg számunkra a világmindenség bizonyos titkai.

Kedves barátaim, a Nap felkel és lenyugszik, a csillagok feljönnek és lenyugszanak. Követhetjük a Napot, amint bizonyos csillagcsoportok táján lenyugszik. Ezt a látszólagos utat – ahogyan ma mondják – amelyet a csillagok leírnak, miközben megkerülik a Földet, követni tudjuk, és követni tudjuk a Nap járását is. Ma azt mondjuk, hogy a Nap 24 óra alatt kerüli meg a Földet – természetesen látszólag – és a csillagok megkerülik a Földet. Így mondjuk de nem egészen helyesen mondjuk. Ha mindig újból és újból figyelemmel kísérjük a csillagok és a Nap járását, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a Nap a csillagokhoz viszonyítva nem ugyanabban az időben kel fel, hanem egy kicsivel mindig később, minden nap egy kicsivel később érkezik arra a helyre, ahol előző nap a csillagokhoz viszonyítva tartózkodott. Azután ezek az időtartamok, amelyekkel a Nap a csillagokhoz viszonyítva visszamarad, összegeződnek, lesz belőlük egy óra, két óra, azután három óra és végül egy egész nap. És eljön az az időpont, amikor azt mondhatjuk, hogy a Nap egy teljes nappal visszamaradt a csillag mögött.

Tegyük fel, hogy valaki egy bizonyos évben március 1-jén született és 72. évének leteltéig élt. Születésnapját mindig március 1-jén ünnepli, mert a Nap azt mondja, hogy ez a születésnap március 1-jén van. És ünnepelheti is, mert hiszen a Nap – még ha a csillagokhoz viszonyítva továbbhalad is – 72 éven át mindig annak a csillagnak a szomszédságában ragyog, amely akkor világított, amikor ez a bizonyos ember a Földre érkezett.

Ha azonban az ember 72 évet élt, lefutott egy teljes nap, és életkorával oda érkezik, ahol a Nap elhagyja azt a csillagot, amelynek körébe éppen akkor lépett, amikor az élete elkezdődött. És ekkor a születésnapja már túlhalad a március 1-jén, a csillag már nem ugyanazt mondja, mint amit a Nap mond. A csillagok azt mondják: ez már március 2. a Nap azt mondja ez március 1. Az ember elvesztett egy világnapot, mert éppen 72 év telik el, amíg a Nap a csillag mögött egy teljes nappal visszamarad.

Az ember addig élhet a Földön, amíg a Nap az ő csillagának birodalmában tartózkodik. Majd rendes körülmények között, amikor a Nap már nem nyugtatja meg földi léte felől az ember csillagát, amikor a Nap már nem mondja az ő csillagának: ez az ember lent van, és most helyette én adom neked azt, amit ő kellene, hogy neked adjon miközben téged átmenetileg elfedlek, azt teszem vele, amit egyébként te tettél vele a halál és újraszületés közötti időben ha a Nap ezt már nem mondhatja a csillagnak, akkor a csillag visszaköveteli az embert.

Láthatják ebből, hogy az égi események közvetlen kapcsolatban állnak az ember földi életével. Az emberi élet terjedelmét az égi titkok határozzák meg. Az ember 72 évig élhet, mert ennyi idő alatt marad vissza a Nap egy földi nappal. Egy csillagot, amelyet a Nap addig megnyugtatott azzal, hogy előtte állt, most már nem tud megnyugtatni, s ezzel a csillag szabaddá válik az ember kozmikus szellemi-lelki tevékenysége számára.

Ezeket a dolgokat valójában csak akkor érthetjük meg, ha tisztelettel értjük meg őket, azzal a tisztelettel, melyet a régi misztériumokban „a felettes iránti tiszteletnek” neveztek. Mert ez a tisztelet vezet minket arra, hogy mindig újra megtaláljuk a kapcsolatot a Földön történtek és a csillagírásban lejátszódó fenséges, nagy horderejű események között. Valójában igen korlátozott az az élet, amelyet az emberek manapság folytatnak, szemben azzal az élettel, amelyet még az Atlantisz utáni harmadik korszak elején folytattak, ahol nemcsak azzal számoltak, ami az ember földi léptei nyomán fakad, hanem azzal is, amit az emberi élet felől a világmindenség csillagai mondanak.

Ha az ember figyelemmel kíséri ezeket az összefüggéseket, és mély tisztelettel tudja őket befogadni lelkébe, akkor azt is elmondhatja, hogy bármi történjék is a Földön, annak megfelelőjét, tükörképét megtaláljuk a szellemi világban. A csillagírásban kifejeződik az az összefüggés, ami fennáll az itt a Földön lejátszódó események és aközött, ami a szellemi világban – ha földi szempontból nézzük – bizonyos idővel előtte lejátszódott. Tulajdonképpen minden karma-vizsgálatnak a világ titkaival szemben érzett mély tisztelettel kell folynia.

Ilyen mélységes tisztelettel közeledjünk most már azokhoz a karmikus szemlélődésekhez, amelyeket itt a közeljövőben folytatunk. Vegyük először a következőt: itt együtt van egy bizonyos számú ember, egy része annak, amit Antropozófiai Társaságnak nevezünk. Ámbár az egyik erősebb, a másik gyengébb kötelékkel fűződik az Antropozófiai Társasághoz, ez már az ember sorsához, alapvető, intenzív sorsához tartozik, hogy útját az Antropozófiai Társasághoz megtalálta. És az Antropozófiai Társaság egyre szellemibbé válása, melyhez a Társaságnak a Karácsonyi ülés után el kell találnia, megkívánja, hogy egyre tudatosabbá váljék benne az, ami egy ilyen közösségnek szellemi-kozmikus alapját adja. Ebből a tudatból fakadóan lehet azután az egyes ember is tagja ennek a közösségnek. Ezért érthető, hogy a Karácsonyi ülésből adódó felelősséggel elkezdünk egyet-mást elmondani az Antropozófiai Társaság karmájáról, erről az igen bonyolult karmáról, hiszen egy általános, sok ember egyedi karmájának összefonódásából kialakult karmáról van szó. Ha felfogják igazi mély értelmét annak, ami ezen karma-előadások folyamán elhangzik, és hozzáveszik mindazt, amit az ugyancsak itt tárgyalt egyéb összefüggések nyújtanak, akkor, kedves barátaim, rá fognak jönni, hogy annak, ami itt lejátszódik, vagyis, hogy bizonyos számú embert karmája az Antropozófiai Társaságba vezet, megvan a maga – én úgy nevezném – előtörténete. Ez olyan történés, amely a szóban forgó emberekkel a földi létbe való leszállásuk előtt történt, és az előző földi életükben lejátszódott események hatására jött létre.

Ha egyszer elgondolkodnak mindazon, ami egy ilyen eszméből adódik, akkor azt fogják mondani: ez a gondolat annyira elmélyíthető, hogy végül megjelenik szellemileg az Antropozófiai Társaság mögött álló történelem. Persze ez nem jön létre csak úgy röptében, hanem lassan, fokozatosan tudatosul; s ezáltal tudatossá válik az is, hogy az Antropozófiai Társaság tevékenysége azokra az alapokra kell hogy épüljön, amelyek az antropozófusok számára teljes mértékben adottak.

Végeredményben láthatjuk, hogy az antropozófia tartja együtt a társaságot, maga az antropozófia. Valamilyen módon az antropozófiát kell keresnie annak, aki a társaságba kerül. Ennek előzményeit azokban az élményekben találjuk meg, amelyekben a lelkek, akik éppen antropozófusokká váltak, a földi létbe való leszállásuk előtt részesültek.

Ha ezeket a történéseket át tudjuk tekinteni és így vetjük pillantásunkat a világra, akkor a következőket mondhatjuk: itt vagy ott sok emberrel találkozunk ma a világban, akiknél a földi létüket megelőző összefüggéseket vizsgálva kiderül, hogy az újraszületésük előtti események alapján el kellene jutniuk az Antropozófiai Társaságba, de bizonyos akadályok miatt mégsem találják meg az idevezető utat. Jóval többen vannak ilyenek, mintsem gondolnánk.

Ez azonban felveti azt a szívből fakadó kérdést, hogy miféle eleve-elrendelés, milyen predesztináció az, amely egy lelket az antropozófiához vezet?

Elöljáróban szeretnék szélsőséges esetekből kiindulni; szélsőséges esetekből, amelyek megtanítanak arra, hogy ilyenkor a karma hogyan működik. Azt mondhatjuk, hogy a karma kérdése az Antropozófiai Társaság keretén belül sokkal intenzívebben merül fel az egyes emberek számára, mint más területen. – Csak a következőkre utalok: Azoknak a lelkeknek, akik most földi testben élnek, bármilyen messze követjük is őket előző inkarnációikba, nem volt alkalmuk arra – vegyünk egy radikális példát az antropozófiai mozgalomból – hogy valami olyasmit éljenek át, ami őket az eurithmiához vezetné, hiszen amikor a most euritmiát kereső lelkek előző inkarnációikat élték, még nem volt euritmia.

Ez azonban felveti azt az égető kérdést, hogy hogyan jut el karmikus alapon egy lélek oda, hogy az eurithmiához vezető utat keresse?

De így van ez manapság az élet minden területén: lelkekkel találkozunk, akik keresik az utat ahhoz, amit az antropozófia nyújt. Hogyan jutnak oda, hogy karmájuknak az előző földi életekben lévő előfeltételeit egyszerűen az antropozófiához vezető irányban bontakoztassák ki?

Vannak lelkek, akiket egyfajta erős belső intenzitás hajt az antropozófiához. Ez az intenzitás nem mindenkinél egyforma, de vannak lelkek, akik erős belső intenzitással sodródnak az antropozófia felé, és úgy tűnik mintha kerülőutak nélkül egyenesen az antropozófia felé kormányoznák életüket és kikötnének az antropozófiai élet valamelyik területén.

A lelkek egy csoportja azért jutott ilyen kozmikus irányításhoz, mert az elmúlt évszázadokban, amikor előző földi életét élte, különösen erősen érezte, hogy a kereszténység bizonyos fordulóponthoz érkezett. Ezek a lelkek abban a korszakban éltek, amikor a kereszténység többé-kevésbé ösztönszerű emberi érzéssé alakult át, amikor is a kereszténységet magától értetődően és ösztönös természetességgel gyakorolták, és a lelkekben nem került felszínre az a kérdés, hogy „tulajdonképpen miért vagyok keresztény?” Különösen akkor találunk ilyen lelkekre, ha a Krisztus utáni fejlődés XIII., XII., XI., X., IX., VIII. századaira tekintünk vissza; olyan keresztény lelkek ezek, akik belenőttek a tudati lélek korszakába, akik azonban a kereszténységet a maga teljességében még a tudati lélek kora előtt, értelmi lelkük érzéseibe vették fel, de akik számára – inkább a világi dolgokra vonatkozóan – már felcsillan az, amit a tudati léleknek kell hoznia.

Ami bennük mondhatnám tudattalanul élt, úgy, hogy akkoriban bizonyos szempontból fejük megkerülésével folyt bele organizmusuk tevékenységébe, ami itt sok vonatkozásban mint jámbor kereszténység élt, de mint olyan kereszténység, amely önmagával nem tudott tisztába jönni, az késztette ezeket az embereket arra, hogy feltegyék maguknak a kérdést (mert ami tudattalan az egyik földi életben, az a következőben már egy fokkal tudatosabb) – miért vagyunk keresztények?

Ez azonban oda vezetett (ma csak bevezetésképpen jelzem a dolgokat, ezeket még ki kell fejteni), hogy az ilyen lelkek a halál és újraszületés közötti életben, főképpen a XIX. század első felében, a szellemi világban egymással kapcsolatban álltak. A XIX. század első felében a szellemi világban voltak olyan lelki csoportosulások, amelyek a szellemi világ ragyogásában, átfogó fényében, átfogó kinyilatkoztatásában levonták a Földön átélt kereszténységük konzekvenciáit. Éppen a XIX. század első felében voltak a halál és újraszületés közötti életben olyan lelkek, akik arra törekedtek, hogy kozmikus imaginációkká alakítsák át mindazt, amit előző keresztény életükben éreztek. Itt az érzékfeletti létben éppen az játszódott le, amit egyszer mint kultuszt ábrázoltam. Sok lélek gyűlt egybe, hogy közösen megszőjék ezeket a kozmikus imaginációkat, a jövőbeli lét hatalmas képeit, – amelyeket azután következő földi életükben megváltozott formában kellett keresniük.

Ide azonban bele voltak szőve mindazok a nehéz, belső küzdelmek is, amelyeket a Krisztus utáni VII. és XIII-XIV. sz. közötti időkben átéltek, és amelyek nehezebbek voltak, mintsem gondolnánk. Azok az emberi lelkek, akikre itt gondolok, abban az időszakban sok mindenen mentek keresztül, és mindazt beleszőtték ebbe a hatalmas kozmikus imaginációba, amelyet a XIX. sz. első felében számos lélek közösen készített.

Mindazt, ami így a kozmikus imaginációkba beleszövődött, áthatotta – nem tudom másképpen megfogalmazni – valami vágyakozó, várakozó érzés. Mindezen hatalmas imaginációk kimunkálását a résztvevő lelkek úgy élték át, hogy testetlenné vált lelkükben egy megsűrűsödött érzést, sokrétű alkotóelemből megsűrűsödött érzést hordoztak. Ezt az érzést a következőképpen tudnám megfogalmazni. Utolsó földi létünk alkalmával átéltük a Krisztushoz való vonzódást. Mélyen átéreztük azokat a titkokat, amelyeket a keresztény időszámítás kezdetén Palesztinában lejátszódott szentségesen komoly eseményről a tradíció a keresztények részére megőrzött. De vajon Ő, Krisztus, teljes glóriájában, teljes fényében állt akkor lelkünk előtt? – ez a kérdés szállt fel a lelkekből. Nemcsak halálunk után tudtuk meg, hogy Krisztus mint Napszellem a kozmikus messzeségekből hogyan szállt le a Földre? Átéltük Őt mint Napszellemet, mint Naplényt? Itt már nem találjuk Őt meg, Krisztus a Földdel egyesült. Itt csak egy kozmikus emlékezést találunk róla. Újból meg kell találnunk az utat a Földre – hogy Krisztus ott álljon lelkünk előtt.

A Krisztus utáni vágy kísérte ezeket a lelkeket, – a vágy, amely a felső hierarchiákkal közösen szőtt hatalmas, magasztos kozmikus imaginációkból fakadt. Ez a vágy kísérte a lelkeket a Föld-előtti létből a földi létbe.

A szellemi látó, aki a XIX. és XX. század folyamán a megtestesült, illetve a szellemi létben élő emberiség körüli történéseket figyelte, mindezt magával ragadó intenzitással élhette át. És ezekbe a benyomásokba a legkülönfélébb elemek keveredtek. Mert éppen azáltal, hogy a lelkek, akik most újból megjelennek, Krisztussal kapcsolatos érzéseikben átélték mindazt, ami a kereszténység felé törekedők és a régi pogányság képzeteiben élők között lejátszódott – mint ahogy az a jelzett évszázadokban többnyire megtörtént – sok minden él ezekben a lelkekben, ami lehetőséget nyújt arra, hogy áldozatul essenek egyrészt Lucifer, másrészt Ahrimán kísértéseinek. A karmát Lucifer és Ahrimán ugyanúgy szövik, mint a jó Istenek. Ezt már láttuk.

Hogy az antropozófus törekvések szellemi alapjaihoz valóban eljussunk, részleteiben kell követnünk mindazt, ami ma a karmikus hatásokban lejátszódó jelenségekbe beleszövődik. Ha a karácsonyi ülést komolyan vesszük, akkor itt az ideje annak, hogy bizonyos dolgokról a fátyol fellebbenthető legyen. De akkor a dolgokat megfelelő komolysággal kell fogadnunk.

Kezdetnek, mint említettük, vegyünk egy radikális esetet. Miközben a következőket megbeszéljük, hagyjuk a mai alkalommal a háttérben hatni mindazt, amit most mondottunk.

Látjuk, hogy vannak emberi lelkek, akik a szellemi létből a földi létbe kerülve nevelésük és mindannak segítségével, amit a Földön átélnek, keresik az Antropozófiai Társaságba vezető utat, és akik egy ideig az Antropozófiai Társaságban vannak. Megtörténhet az, hogy egy ilyen lélek egy ideig az Antropozófiai Társaság szorgos, sőt túl szorgos tagjának mutatkozik, de később a Társaság leghevesebb ellenségévé válik. Vizsgáljuk meg a karmát egy ilyen szélsőséges esetben.

Vegyük tehát azt a szélsőséges esetet, hogy valaki belép az Antropozófiai Társaságba, szorgos tagnak mutatkozik, s egy idő múlva képes arra, hogy nemcsak ellenséggé, hanem esetleg gyalázkodó ellenséggé váljék. Ez alapjában véve egy igen figyelemreméltó eset.

Vizsgáljunk meg egy egyedi esetet. Itt van egy lélek. Visszatekintünk egy előző földi életébe, egy olyan korba, amikor a pogány korból származó régi emlékek még bűvöletükben tartották az embereket, de ugyanakkor már beletalálták magukat az emberek abba, ami lelki meleget árasztva mint kereszténység terjedt el abban az időben. Ezt azonban sok ember csak bizonyos felületességgel fogadta magába.

Amikor ezeket a dolgokat megbeszéljük, tisztában kell lennünk azzal, hogy a vizsgálódásokat valahol, valamelyik földi életnél kell kezdeni. Viszont minden földi élet előzőekre vezet vissza, úgyhogy természetszerűleg felderítetlen maradványok is lesznek, amelyekre csak mint puszta tényekre mutathatunk rá. Ezek nyilván az előzők karmikus következményei, de hát valahogyan mégis csak el kell kezdeni a dogot.

Most nézzünk egy ilyen lelket, akire éppen abban az időben találunk rá, amelyre rámutattam, éspedig olyan módon találunk rá, amely igen közelről érintett engem és másokat is az Antropozófiai Társaságban. Úgy találunk erre a lélekre, mint egy bizonyos módon elvetélt aranycsinálóra, írások és kéziratok birtokában, amelyeket alig értett meg, amelyeket a saját módján értelmezett, azután kísérletezett az előírások szerint, anélkül, hogy sejtelme lett volna arról, mit is csinált. Mert nem egyszerű dolog a szellemi vegyi összefüggésekbe beletekinteni. Látunk tehát egy kísérletezőt egy kis könyvtárral, a legkülönbözőbb előírásokkal, amelyek messze elvezetnek, egészen a mór-arab összefüggésekig, és látjuk, amint egy eldugott helyen tevékenykedik, ahova azonban sok kíváncsiskodó ellátogat. Odáig jut, hogy ennek a meg nem értett és értelmetlenül végzett tevékenységnek következtében bizonyos betegséget fejleszt ki magában, amely a gégefőt támadja meg – férfi inkarnációról van szó – úgyhogy a hangja egyre fátyolosabbá válik, végül már alig hallható.

A keresztény tanok már elterjedtek, mindenütt megragadják az embereket. Ebben az emberben egyrészt a mohóság él, hogy eljusson az aranycsináláshoz és ezzel együtt elérjen egyebeket is, amik elérhetők lettek volna, ha ez abban az időben sikerült volna – másrészt kapcsolatba kerül bizonyos módon a kereszténységgel, amely számára telve van szemrehányásokkal. Valami nem egészen megtisztított fausti hangulat fejlődik ki benne. Megerősödik benne az érzés: vajon nem cselekedtél-e borzasztóan helytelenül? És ezen gondolatok hatására fokról-fokra kialakul lelkében valami, ami szkeptikus szemléletként él benne: hangod elvesztése Isten büntetése – igazságos büntetése – azért, mert helytelen dolgokkal foglalkoztál.

Ebben a lelki állapotban az illető olyan emberek tanácsát kereste, akik most ugyancsak az Antropozófiai Társaság kötelékében vannak, és akik annak idején sorsába úgy nyúltak bele, hogy mintegy kimentették lelkét mély kétségeiből. Ezt valóban bizonyosfajta lélekmentésnek nevezhetjük. Mindez azonban olyan mellékkörülmények kíséretében történt, hogy az illető ezt erős, de csak külsőségesnek megmaradó érzéssel élte át. Egyrészt kényszerítően fellépett benne egy hálaérzés azokkal szemben, akik őt lelkileg megmentették, másrészt viszont egy félelmetesen ahrimáni elem keveredett ebbe a tisztázatlan, homályos elembe. Egy helytelen mágikus elemhez való erős vonzódást a keresztény igazságosságba való nem egészen valódi beleérzés követte, s mindebbe egy ahrimáni vonás keveredett. Mivel lelkében homály uralkodott, oda jutott, hogy hálájába is belevitt egy arimáni vonást. Ez a hála azután átalakult valamivé, ami lelkében méltatlan kifejezésre talált, s ez újra felmerült benne, amikor a halál és újraszületés közötti időben ahhoz a ponthoz érkezett, amelyet a XIX. sz. első feleként jeleztem. Itt újra átélte azt, amit lelke annak idején külsőséges, mondhatnám földön kúszó köszönetként juttatott kifejezésre. Ezt a maga emberhez teljességgel méltatlan mivoltában élte át újból.

Látjuk tehát, miként keveredik az ahrimanizált hála képe a kozmikus imaginációkba, melyekről beszéltem. Látjuk, amint ez a lélek leszáll a megtestesülés előtti létből a földi létbe – egyrészt mindazokkal az impulzusokkal, amelyek a régi aranycsinálási vágy, a szellemi törekvések elmaterializálódásának idejéből fakadtak, másrészt látjuk, hogy az ahrimáni befolyásra kialakul benne valami, ami mint a helytelenül külsődleges hála miatti szégyenérzés érzékelhető. Az alászálló lélekben ez a két áramlat él; és ez a két áramlat abban fejeződik ki, hogy ez a személyiség, amikor a földi létben újra személyiséggé lett, keresi az utat azokhoz, akik ott voltak, ahol ez a lélek is volt a XIX. sz. első felében.

Először felébred benne valamiféle emlékezés arra, amit a helytelen és külsőségessé vált hála-kép alakjában kellett átélnie – mindez úgyszólván automatikusan játszódik le – s azután felébred az, ami ebben benne él, amit mint a saját emberségében való megszégyenülést ábrázoltam. Ez megragadja ezt a lelket, s mivel ahrimanizált – de természetesen régebbi idők karmájaként is – kiömlik belőle valami borzalmas gyűlölet minden ellen, ami felé legutóbb fordult. A kialakult szégyenérzet dühödt ellenségességgé változik, s ez egyesül az afölötti hatalmas csalódással, hogy ami tudattalanul élt benne, ily kevéssé találta meg kielégülését. Ez a kielégülés akkor következett volna be, ha valami olyanra talált volna, ami hasonló a helytelen aranycsinálási tudományhoz.

Íme egy példa arra, hogyan alakulnak bensőleg a dolgok egy radikális estben, amikor is egy előző létben kell megkeresnünk a szégyenérzet és gyűlölet összefüggéseinek misztikus útjait, ha egy jelenlegi életet az adott előfeltételek alapján akarunk megérteni.

Láthatják, hogy ha az ember ilyen dolgokat ily módon vizsgál, akkor valamiféle megértés ömlik el mindenen, amit az emberek a világban tesznek – és ha a karma gondolatát komolyan vesszük, megkezdődnek az élet nagy nehézségei. De ezeknek a nehézségeknek jönniük kell, mert alapjaik az emberi élet egészében gyökereznek. Egy ilyen mozgalom pedig, mint az antropozófia, sok mindennek kell, hogy kitéve legyen, mert csak ezáltal tudja kifejleszteni azt a fokozott erőt, amelyre szüksége van.

Ezt a példát elsőnek hoztam fel, mégpedig azért, hogy lássák: a karmikus összefüggésekben azokat a negatívumokat is meg kell keresni, amelyek az Antropozófiai Társaságban egyesült emberek előző földi inkarnációiból fakadnak.

Így, kedves barátaim, remélhetjük, hogy az Antropozófiai Társaság mibenlétére vonatkozóan lassanként egészen újszerű megértés fog kialakulni, hogy – mondhatnánk – az Antropozófiai Társaság lelke különböző nehézségeivel együtt kikutathatóvá válik! Mert itt sem kell csupán az egyes emberi életeknél megmaradni, hanem vissza kell menni ahhoz, ami tulajdonképpen – nem mondhatjuk, hogy újból megtestesül, de mondhatjuk, hogy újra éled. Ezzel akartam ma elkezdeni.

– Dornach, 1924. július 8.

[Az antropozófiai mozgalomban a lelkek két csoportját kell megkülönböztetnünk: az egyiknek inkább bensőséges szívbéli igénye, hogy Krisztust állítsa a középpontba? a másik a kozmológiából, a Föld és az emberiség történetéből akarja megismerni. Ennek a csoportosulásnak a feltételei egészen az antlantiszi jóshelyek korához nyúlnak vissza. Különösen az az inkarnáció fontos, amely az első Krisztus utáni századokra esik. Az egyik csoport belefáradt már a pogányságba és lelke Krisztusért lángolt? a lelkek másik csoportjának kevesebb földi megtestesülése volt, betöltötte még a régi pogányság hatalmas impulzusa és Krisztust inkább, az érzülettel áthatott intellektussal vette fel. A meginduló XIX. század hatalmas imaginációjának halál utáni átéléséből az első csoport a kozmológia megismerésének a vágyát hozta magával, a másik elsősorban az akaratába vette fel az impulzusokat, minthogyha egy elhatározására emlékezne. ]

Ma olyasvalamire szeretnék kitérni, ami a későbbiekben lehetővé teszi majd, hogy magának az antropozófiai mozgalomnak karmikus összefüggéseit is pontosabban követhessük. Amit ma beiktatok, abból a tényből indul ki, hogy az antropozófiai mozgalom keretében az embereknek kétféle csoportja van. Általánosságban jellemeztem már, hogy az antropozófiai mozgalom egyes emberekből tevődik össze. Ez nagyjából nézve a dolgokat, így van, de valójában az antropozófiai mozgalomban kétféle embercsoport van. Ez az általam említett jelenség azonban nem olyan kézenfekvő, hogy az ember már felületes megfigyeléssel is kimondhatja, hogy az egyiknél ez így van, a másiknál meg amúgy. Sok minden abból, amit ma jellemezni fogok, nincs a személyiség teljes mindennapi tudatában, hanem, mint a karmikus jelenségek jó része, tudat alatt az ösztönökben él; teljes mértékben kifejeződik azonban a jellemben, a vérmérsékletben, a cselekvés módjában és magában a cselekvésben.

Az egyik csoport a kereszténységhez úgy viszonyul, hogy a csoport tagjai a kereszténységhez való tartozásukat különösen szívükön viselik, és lelkükben az a vágy él, hogy mint antropozófusok a szó valódi értelmében – ahogy ők értelmezik – keresztényeknek nevezhessék magukat.

Ennek a csoportnak valódi vigasz az, hogy teljes mértékben elmondhatja: az antropozófiai mozgalom olyan mozgalom, amely a Krisztus-impulzust elismeri és magában hordozza. Ennek a csoportnak lelkiismeret-furdalást okozna, ha ez nem így volna.

A másik csoport megnyilatkozásaiban, vagy a hozzátartozó személyiségek megnyilatkozásaiban nem kevésbé őszintén keresztény, de ez a csoport valójában más feltételek alapján közeledik a kereszténységhez. Ez a csoport mindenek előtt az antropozófiai kozmológiában találja a legfontosabbnak, a Földnek más planetáris állapotokból való kifejlődésé során, amit az antropozófia az emberről általában mond; ebből kiindulva azután biztosan, természetszerűen eljut a kereszténységhez, de a nem olyan bensőséges szívügye, hogy Krisztust feltétlenül mindezek középpontjába állítsa.

Ahogy mondtuk, ezek javarészt a tudatalatti rétegekben játszódnak le. Aki képes rá, hogy lelki megfigyeléseket folytasson, az az egyes személyeket minden esetben helyesen tudja megítélni.

E csoportok kialakulásának feltételei a messze múltba nyúlnak vissza. A „Geheimwissenschaft” c. munkámból tudják önök, hogy a földfejlődés bizonyos időpontjában a lelkek úgyszólván elbúcsúztak a folytatólagos földfejlődéstől, más bolygók lakói lettek, majd a lemúriai és atlantiszi kor bizonyos meghatározott időszakában újból visszatértek a Földre. Azt is tudjuk, hogy az ősmisztériumok, melyeket a „Geheimwissenschaft”-ban orákulumoknak is neveztem, annak a ténynek hatására alakultak ki, hogy a lelkek különböző bolygókról jöttek le – a Jupiterről, Merkúrról, Szaturnuszról, stb., de a Napról is – hogy földi testet öltsenek.

Mármost a lelkek között természetesen sokan voltak olyanok, akiket igen régi karmájuk odavonzott, hogy éppen a későbbiekben keresztényivé lett áramlathoz csatlakozzanak. Szem előtt kell tartanunk, hogy végeredményben a földi népességnek alig egyharmada vallja magát kereszténynek, ezért csak azt mondhatjuk, hogy a lejövő emberi lelkeknek csupán egy része követte azt az irányzatot, azt az ösztönzést, hogy a keresztény áramlat felé bontakozzék ki.

A lelkek azonban különböző időpontokban jöttek le; vannak, akik viszonylag korán – az atlantiszi fejlődés első idejében – mások viszonylag későn jöttek le, és ezek hosszú ideig tartózkodtak a planetáris világban. Ezeknél a lelkeknél, ha mostani inkarnációjuktól visszafelé haladunk, talán egy keresztény inkarnációhoz jutunk, még tovább visszamenve talán újból egy keresztény inkarnációhoz, azután a kereszténység előttihez, stb. És viszonylag hamar a legkorábbi inkarnációra találunk, amelynél azt kell mondanunk, hogy ettől kezdve visszafelé már a planetáris tartózkodáshoz jutunk el. Ez előtt ezek a lelkek még nem éltek itt földi inkarnációban.

Más lelkeknél, akik ugyancsak megtalálták útjukat a kereszténységhez, a dolog úgy áll, hogy az ember messzire visszamehet, sok inkarnációt talál. Majd sok inkarnáció után – sok kereszténység előtti, sőt atlantiszi inkarnáció után – ezek a lelkek is belemerültek a keresztény áramlatba.

Intellektuális vizsgálódások esetében az ilyen dolog, mint amit most említettem, természetesen a lehető legfélrevezetőbb. Mert az ember könnyen azt hihetné, hogy azok a személyiségek, akik a jelenlegi civilizáció ítélete szerint kiváló koponyáknak számítanak, visszafele nézve sok inkarnációval rendelkeznek. Ennek azonban éppenséggel nem kell így lennie, mert lehetnek olyan személyiségek, akik mai értelemben jó képességekkel – az életben érvényesülő képességekkel – rendelkeznek, s akiknél visszamenően nem találunk olyan sok korábbi inkarnációt.

Legyen szabad emlékeztetnem arra, amit a Karácsonyi Ülésen az antropozófus áramlat meghonosításával kapcsolatban említettem – amely áramlatot most az antropozófiai mozgalomban találunk meg – amikor is azokról az individualitásokról beszéltem, akikhez a Gilgames eposz kapcsolódik. Akkor elmondtam bizonyos dolgokat ezekről az individualitásokról. Náluk a körülményekhez képest kevés korábbi inkarnációval találkozunk. Ezzel szemben másoknál úgy van, hogy sok korábbi inkarnációval rendelkezzenek.

Azoknál a lelkeknél, akik ma eljutnak az antropozófiához – függetlenül attól, hogy közben vannak-e még inkarnációik – mindenekelőtt az az inkarnációjuk fontos, amely a Krisztus utáni III. – IV. – V. század tájára, egyeseknél még ennél is későbbi időre esik. Rendszerint találunk náluk ilyen inkarnációt a jelzett 2-3 évszázadon belül. Mindenekelőtt tehát a lelkeknek ezen időszakbeli élményeit kell megvizsgálnunk – vannak, akiknél ez az időszak egészen a VII. – VIII. századig elhúzódik – ezek az élmények azután egy későbbi inkarnációban szilárdulnak meg. Ma azonban szeretném a dolgot lehetőleg pontosan az első úgynevezett keresztény inkarnációhoz kapcsolni.

Ezeknél a lelkeknél igen erősen számít az, hogy előfeltételeknek megfelelően korábbi földi létük szerint hogyan tudnak a kereszténységhez viszonyulni. Ez elsősorban azért fontos karmikus kérdés – a későbbiekben úgy is mondhatnám, hogy mellékesebb karmikus kérdéseket is meg fogunk beszélni – ez tehát azért kardinális karmikus kérdés, mert az Antropozófiai Társaságba az emberek – egyelőre nem tekintve sok más mellékesebb körülményt – éppen korábbi inkarnációik belső élményei következtében jönnek: éppen azáltal, amit lelkük a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átélt. Ezért kell az Antropozófiai Társaság karmájára vonatkozóan is előtérbe állítani azt, amit ezek a lelkek a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átéltek.

A keresztény fejlődés első századaiban még lehetőség volt arra, hogy tradicionálisan lehessen kapcsolódni azokhoz az ismeretekhez, amelyek a kereszténység megalapítása óta Krisztus lényéről fellelhetők voltak. Ezek az ismeretek Krisztust, aki Jézus személyiségében élt, a földi létbe való belépése előtt a Nap lakójaként, Naplényként ábrázolták. Nem szabad azt hinnünk, hogy a keresztény világ ezekre a dolgokra vonatkozóan mindig olyan elutasítóan viselkedett, mint manapság. A kereszténység első századaiban még megértették az evangélium bizonyos helyeit, ahol igen érthetően kifejezésre jut, hogy az a lény, akit Krisztusnak nevezünk, a Napról jött le egy emberi testbe. Hogy ezt részleteiben hogyan képzelték el, az most kevésbé fontos, de az az elképzelésük, amely a most említetteket magába foglalta, meg volt.

Abban a korszakban azonban, amelyről most beszéltem, már kevesebb lehetőség állt fenn annak megértésére, hogy egy lény, aki a Napról származik, leszáll a Földre. Különösen azok a lelkek, akik a kereszténység áramlatában éltek, és sok – egészen a messzi atlantiszi időkig visszanyúló – földi inkarnációval rendelkeztek, voltak azok, akik tulajdonképpen már nem tudták megérteni, hogy hogyan lehet Krisztust Naplénynek nevezni. Éppen azok a lelkek, akik régi vallásaikban a Nap-orákulumhoz tartozónak érezték magukat, akik tulajdonképpen már az atlantiszi időkben Krisztust tisztelték, de miközben Krisztust tisztelték, felnéztek a Napra – tehát azok a lelkek, akik egykoron, magának Szent Ágostonnak a kijelentése szerint is mielőtt még a kereszténységet a Földön megalapították, bizonyos értelemben Nap-keresztények voltak – ezek a lelkek egész szellemiségük alapján képtelenek voltak Krisztus Naphős voltát valóban megérteni. Ezért inkább ahhoz az értelmezéshez ragaszkodtak, amely nélkülözi a krisztológiai kozmológiát, és amely Krisztust ugyan Istennek tekintette, de olyan Istennek, aki nem tudni honnan jött és egyesült Jézus testével. Nem tudták tekintetüket a kozmikus világok felé fordítani, hogy Krisztus lényét megértsék – éppen azért, mert ők Krisztust csak a Földön kívüli világokban ismerték meg. Mivel a földi misztériumok, a Naporákulumok is mindig, mint Nap-lényről beszéltek Krisztusról, képtelenek voltak azt a szemléletet magukévá tenni, hogy ez a Krisztus, ez a földöntúli Krisztus valódi földi lénnyé lett.

Ennek következtében ezek a lelkek, amint áthaladtak a halál kapuján, különleges helyzetbe kerültek. Olyan helyzetbe, amelyet kissé triviálisan így jellemezhetnék: ezek a keresztények haláluk után úgy jártak, mint az az ember, aki valakinek jól ismeri a nevét, sokat hallott róla beszélni, de őt magát személy szerint sohasem ismerte. Megtörténhet, hogy ha valaki számára hiányzik az a támasz, amely addig segítette, amíg csak az illető nevét ismerte, adandó alkalommal, amikor a lényt magát kell, hogy felismerje, lelki élete ezzel a jelenséggel szemben csődöt mond.

Így azután azok a lelkek, akikről éppen beszéltem, és akik a régmúlt időkben a Nap-orákulumokhoz tartozónak érezték magukat, haláluk után abba a helyzetbe kerültek, hogy azt kérdezték maguktól: de hát hol van tulajdonképpen Krisztus? Itt vagyunk most a Naplények körében. Itt megtaláltuk őt mindig, és most nem találjuk! – Azt, hogy a Földön van, nem vitték magukkal gondolataikban és érzéseikben, amelyek megmaradtak, amikor a halál kapuján áthaladtak. Haláluk után nagy bizonytalanságban voltak Krisztust illetően. Ebben a Krisztus felöli bizonytalanságban éltek. Sok vonatkozásban meg is maradtak ebben a bizonytalanságban, és ezáltal – ha még közbeeső inkarnációjuk is volt – könnyen jutottak oda, hogy csatlakozzanak azokhoz az embercsoportokhoz, akiket az európai vallástörténelemben különböző eretnek társaságokként jellemeznek.

Függetlenül attól, hogy ezek a lelkek esetleg még egy ilyen inkarnációt átéltek-e vagy sem, összetalálkoztak abban a nagy, érzékfeletti gyülekezetben, amelyet az utolsó délelőtt itt jellemeztem, és amelynek időpontját a XIX. század első felére tettem. Itt ezek a lelkek is hatalmas imaginációkból álló bizonyos fajta érzékfeletti kultusz körében találták magukat, és ez a Föld felett végbemenő kultusz hatalmas imaginációkban elsősorban a Krisztusra vonatkozó nagy Nap-titkot állította szellemi szemük elé.

Ezek a lelkek azután különösképpen viselkedtek. Nem kerültek ugyan nagyobb bizonytalanságba azáltal, hogy ezt megmutatták nekik… bizonyos szempontból ez megnyugvást hozott számukra a halál és újraszületés közötti életben, s bizonyos kétségektől is megszabadultak ezáltal – de bizonyos fajta emlékezés is felmerült bennük arra, amit mielőtt még helyes módon áthatotta volna őket a Golgotai Misztérium, Krisztusról a kozmoszban megtudtak. Így megmaradt lényük bensőjében a kereszténység iránti hihetetlenül meleg és odaadó érzés, és a lenyűgöző imaginációk tudatalatti felderengése. Mindez abban a vágyban sűrűsödött össze, hogy helyes módon lehessenek keresztények. Amikor azután leszálltak, amikor újból megszülettek a Földön a XIX. sz. végén vagy a századfordulóban, akkor ők voltak azok, akik nem is tudtak mást tenni – hiszen valójában csak érzésben, kozmikus megértés nélkül fogadták magukba Krisztust kora-keresztény inkarnációjukban – mint hogy úgy érezzék: egy kényszerítő erő viszi őket Krisztus felé. De azok a benyomások, amelyeket azokból a hatalmas, lenyűgöző imaginációkból kaptak, amelyekben földi életük előtti létükben részesültek, csak meghatározhatatlan vágyakozások maradtak. Így azután nehezükre esett az antropozófiai világszemlélet megértése, amennyiben ez az antropozófiai világszemlélet először a kozmoszt tárgyalja és a Krisztus-szemléletet még a háttérben tartja.

Miért volt ez számukra nehéz? Azon egyszerű okból, hogy ahhoz a kérdéshez, hogy mi az antropozófia, egészen különleges módon viszonyultak.

Vessük fel a kérdést: mi az antropozófia a maga realitásában? Nos kedves barátaim, ha mindazokat a csodálatos és fenséges imaginációkat, amelyek a XIX. sz. első felében érzékfeletti kultuszként megjelentek, áttekintjük és emberi fogalmakká alakítjuk át, akkor ez az antropozófia.

A legközelebbi, az egy élményszinttel feljebb lévő szellemi világban, ahonnan az ember a földi létbe leszáll, az antropozófia a XIX. sz. első felében jelenlévő volt. Nem a Földön volt, hanem itt. S ha az ember ma az antropozófiát keresi, akkor azt a XIX. sz. első felének irányában látja; egészen magától értetődően látja az ember ott. Sőt már a XVIII. sz. végén látható.

Előfordulhat, hogy egy embernek a következő élményben van része. Van egy személyiség, aki egyszer egy egészen különleges helyzetben volt. Egy barátja felvetette az emberi földi lét nagy rejtélyének kérdését. Ez a barátja kissé belebonyolódott a kanti gondolkodásba, s ennek következtében az egész dolog absztrakt filozófiai módon került kifejezésre. A másik nem tudta magát beleélni ebbe a szögletes kanti filozófiába, s mindez felkavarta lelkében a következő kérdést: hogyan függ össze az emberben az értelem az érzékletes elemmel? Ezt a kérdést kavarta fel benne. Ekkor ez előtt a lélek előtt bizonyos tekintetben megnyíltak – ha nem is a kapuk, de a zsilipek és betekintést engedtek egy pillanatra a világnak abba a régiójába, amelyben ezek a hatalmas imaginációk lejátszódtak. Ami azután így – ha nem is kapukon, nem is ablakokon, hanem zsilipeken keresztül – belekerült ebbe a lélekbe, azt mondhatnám miniatúrákba áttéve, mint a „A zöld kígyóról és a szép liliomról” szóló mese került a felszínre. Mert ez a személyiség, akiről beszélek, Goethe volt.

Miniatűr képek, kicsi tükörképek ezek, melyeket onnan helyenként bájos formában lehozott, és melyek „A zöld kígyóról és a szép liliomról” szóló mesében jelentek meg. Ezért egyáltalán nem csodálatos az, hogy amikor arról volt szó, hogy az antropozófiát művészi képekben adjam, amikor ugyancsak vissza kellett térni az imaginációkhoz, akkor „A beavatás kapuja” c. misztérium-drámám, bár tartalmában teljesen más, de struktúrájában hasonlóvá vált Goethe meséjéhez.

A dolog úgy áll, hogy az ember már a megtörténtek alapján is betekintést nyerhet az összefüggésekbe. Mindenki, aki csak egy kicsit is foglalkozott okkult tényekkel, tudja, hogy az, ami a Földön történik, alapjában véve csak tükröződése annak, ami jóval előbb a szellemi világban lejátszódott. Némileg más variációban játszódott le, mert nem keveredtek bele az akadályok szellemeinek bizonyos fajtái, de mindenesetre előzőleg a szellemi világban lejátszódott.

Azok a lelkek, akik éppen a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején, pontosabban a századfordulóban elindultak, hogy leszálljanak a földi létbe, magukkal hoztak bizonyos tudatalatti vágyat, hogy valamit tudjanak a kozmológiáról és ehhez hasonlókról, valamint, hogy a világot antropozófiai szempontból szemléljék. De lelkükben mindenekelőtt erősen lobogott a láng Krisztusért, és ezért lelkiismeret-furdalásuk lett volna, ha mindazt, ami őket a földi lét előtt az antropozófiai szemlélethez vonzotta, nem hatotta volna át a Krisztus-impulzus. Nagy általánosságban ez az egyik csoport.

A másik csoport másként élt. Ez a másik csoport, amikor elkezdte jelenlegi inkarnációját, még nem fáradt bele annyira a pogányságba, mint az előbb jellemzett lelkek. A másik csoporttal ellentétben ők viszonylag még csak rövid időt töltöttek a Földön, kevesebb inkarnáción mentek át. Ebben a pár inkarnációban telítették magukat azokkal a hatalmas erejű impulzusokkal, amelyeket akkor nyerhet el az ember, ha a sok pogány istennel több életen át igen eleven kapcsolatban állt, és ez a kapcsolat még erősen érezteti hatását a későbbi inkarnációkban. Vannak tehát olyan lelkek is, akik az első keresztény évszázadokban még nem fáradtak bele a régi pogányságba, és akikben a régi pogány impulzusok még erősen hatottak, annak ellenére, hogy többé-kevésbé a kereszténység felé fordultak, amely csak lassan alakult ki a pogányságból. Ezek a lelkek annak idején a kereszténységet főleg érzésekkel áthatott intellektusukkal fogadták be, de mégiscsak intellektusukkal, és sokat gondolkoztak a kereszténységről. Ne gondoljanak itt azonban tudományos gondolkodásra; viszonylag egyszerű emberek is lehettek, akik egyszerű körülmények között éltek, de sokat gondolkodtak.

Itt ismét közömbös az, hogy volt-e még egy későbbi inkarnációjuk, mert bár ez hozott némi változást, de a lényeges az, hogy, amikor ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a Földre való visszatekintésükben a kereszténység úgy jelentkezett, mint amibe még bele kell növekedniük. Mivel kevésbé fáradtak bele a régi pogányságba, mivel lelkük még telve volt a régi pogányságból fakadó erős impulzusokkal, úgyszólván még várakoztak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak.

Éppen azok a személyiségek, akikről az első előadásban azt mondottam, hogy a kereszténység oldalán a pogányság ellen küzdöttek, maguk is azok közé tartoztak, akik tulajdonképpen még sok pogányságot, sok pogány impulzust hordoztak magukban, s valójában még vártak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak. Amikor azután ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a túloldalon a szellemi világba jutottak, átélték a halál és újraszületés közötti létet, és az általam jelzett időben — a XIX. sz. első felében vagy valamivel korábban – az említett, lenyűgöző erejű, magasztos imaginációk elé kerültek, ezekben az imaginációkban csupa olyan impulzust láttak, amely munkájukban, cselekedeteikben serkentette őket. Ezeket az impulzusokat főként akaratukba vették.

Elmondhatjuk, hogy ha okkult szemmel azt kutatjuk, hogy mit hordoznak ezek a lelkek akaratukban, akkor éppen manapság ebben az akaratban azoknak a hatalmas imaginációknak sokszoros lenyomatát találjuk.

Ezeknek a lelkeknek, akik ilyen beállítottsággal lépnek a földi életbe, mindenek előtt az az igényük, hogy azt, amit a földi lét előtti létben karmájuk kimunkálása során, mint mértékadót átéltek, itt újból átéljék, úgy, ahogy azt a földi viszonyok éppen megengedik. Az első csoporthoz tartozó lelkek szellemi élete a XIX. sz. első felében úgy folyt le, hogy mélységes vágy hajtotta őket afelé, hogy résztvevői legyenek annak a bizonyos érzékfeletti kultusznak, de eközben bizonyosfajta ködös hangulatba jutottak, úgy, hogy a Földre való leszállásukkor csak homályos emlékeik maradtak. Ezekhez kapcsolódhatott azután a földi viszonyokhoz alakult antropozófia megértése. A másik csoportnál ezzel szemben olyan volt ez, mint egy újra egymásra találás egy elhatározás utóhatásaként, melyet éppen ezek a lelkek hoztak, akik még mindig nem fáradtak bele teljesen a pogányságba, de már a várakozás állapotában voltak, hogy megfelelő fejlődés útján keresztényekké váljanak. Olyan volt ez, mintha visszaemlékeznének az egykor, a XIX. sz. első felében hozott elhatározásukra, hogy mindazt, amit ott hatalmas képekben láttak, lehozzák a Földre és földi formába öntsék.

Ha olyan antropozófusokkal találkozunk, akik mindenekelőtt azt az impulzust hordozzák magukban, hogy tevékenyen működjenek az antropozófia területén, közöttük találjuk meg az utóbb jellemzett lelkeket. A két típus világosan megkülönböztethető egymástól.

Ezek után, kedves barátaim, önök azt fogják mondani: igen, mindez, amit itt elmondasz nekünk, felvilágosít bennünket néhány dologról az Antropozófiai Társaság karmájában, de ugyanakkor az embert szorongás fogja el attól, hogy mi következik még, ha az ember látja, hogy bizonyos dolgokra fény derül, melyekre vonatkozóan örülne, ha meghagynák tudatlanságában. Kezdjünk talán afelől gondolkozni, hogy az egyik vagy a másik típushoz tartozunk?

Erre már egészen határozott választ kell adni, ez pedig a következő: Ha az Antropozófiai Társaság csak olyan társaság volna, amely egy teoretikus tant hordozna magában, esetleg ilyen vagy olyan kozmológiai, krisztológiai vagy egyéb ideákhoz tartozónak vallaná magát, tehát, ha lényegét tekintve ilyen volna, akkor igazán nem az lenne, aminek lennie kell azok szerint, akik eredeténél állnak. Az antropozófiának ténylegesen valami olyannak kell lennie, ami képes arra, hogy a valódi antropozófus életét át tudja alakítani, ami szellemivé teszi azt, amit az ember ma csak szellem nélküli változatában tud átélni.

Most azt kérdezem: Vajon különösen rossz hatással van-e a gyermekre az, ha bizonyos dolgokról egy meghatározott életkorban felvilágosítják? Bizonyos korukig a gyermekek nem tudják, hogy franciák, németek, norvégok, belgák vagy olaszok-e, legalábbis szemléletmódjukra nincs nagy hatással, hogy most ezekhez vagy azokhoz tartoznak. Tulajdonképpen nem tudnak róla semmit. Általános jelenség, hogy soviniszta csecsemővel nem találkozunk. De nem találkozunk olyan gyermekekkel sem, akik 3 éves körüli korukban soviniszták lennének. Az ember csak bizonyos korában jön rá arra, hogy német, francia, angol, holland, stb. És amikor ezeket a dolgokat tudomásul veszi, nemde egészen természetes módon éli magát ebbe bele? Avagy elviselhetetlennek tartja az ember, hogy bizonyos gyermeki korban megtudja, hogy ő lengyel, francia, német, orosz vagy holland? Az ember ezt már megszokta és teljesen magától értetődőnek találja. De ez, kedves barátaim, a külső, érzéki világban van. Az antropozófiának azonban, az egész emberi életet magasabb szintre kell emelnie. Az ember tanuljon meg mást is elviselni, mint azt, ami – de csak ha félreérti – az érzéki életben sokkolja. A megismerendő dolgok közé tartozik az is, hogy természetes módon bele kell növekednie az önismeretbe. Meg kell tudnia, hogy az egyik vagy a másik típushoz tartozik.

Mondhatnám ezáltal veti meg annak a lehetőségnek az alapját, hogy a többi karmikus hatást is helyes módon állítsa be életébe. Ezért volt szükséges, hogy bizonyos tekintetben már első útmutatásként azt adjuk meg, hogy az antropozófiához való elrendelés különleges módjától függően, hogyan viszonylik az ember az egész krisztológiához, és hogy inkább aktív vagy passzív módon viselkedik az Antropozófiai Társaságban.

E két típus között természetesen mindenfajta átmenet megtalálható. Ez abból adódik, hogy azt, amit a lelkek előző inkarnációjukból hoztak magukkal jelenlegi földi életükbe, áthatják a még korábbi inkarnációk hatásai. Ez különösen a második csoport lelkeinél fordul elő sok esetben. Náluk még sok minden átfénylik a valódi pogány inkarnációkból. Ezért határozott hajlamuk van arra, hogy Krisztust mindjárt úgy fogadják, ahogyan őt tulajdonképpen fogadni kell: mint kozmikus lényt.

Az, amit itt elmondtam, tulajdonképpen nem mutatkozik meg annyira, ha az emberek eszméit vizsgáljuk, inkább akkor, ha az emberek gyakorlati életvitelét nézzük. Mindkét típus sokkal inkább megismerhető abból, hogy hogyan viselkedik az élet eseményei közepette, mint gondolkodása alapján, hiszen az absztrakt gondolatok nem sokat számítanak az embernél. Látni fogjuk például, hogy többnyire azok között találjuk meg az átmeneti típusokat (a személyes elem természetesen sohasem vehető figyelembe), akik tulajdonképpen nem is tudnak mást tenni, mint hogy beleviszik az antropozófiai mozgalomba külső életük szokásait, akik tulajdonképpen nem is hajlamosak arra, hogy az antropozófiai mozgalmat különösen fontosnak tartsák, akikre igen jellemző, hogy az antropozófiai mozgalom keretén belül sokszor szidják az antropozófusokat. Éppen azok között vannak az átmeneti típusok, akik sokat szidják az antropozófiai mozgalomban fennálló állapotokat, akik kicsinyesen szidalmaznak egyes személyiségeket. Az ilyen lelkeknél a két impulzus közül egyik sem különlegesen erős intenzitású.

Minden körülmények között lehetőséget kell találnunk az életben arra – még akkor is, ha ez néha bizonyosfajta lelkiismeret-vizsgálatot, jellembeli lelkiismeret-vizsgálatot jelent – hogy az antropozófiai mozgalmat odáig mélyítsük, hogy ilyen dolgokkal foglalkozva afelől gondolkodjunk, vajon érzékfeletti természetünk alapján hogyan tartozunk ehhez az antropozófiai mozgalomhoz. Ezáltal az antropozófiai mozgalomban egy fokozatosan erősödő szellemi szemlélet fog felszínre kerülni. Akkor azokat az elméleteket, amelyekért síkraszállunk, és amelyek nem különösebben mélyrehatóak, amíg csak elméletnek tekintjük őket, majd az életre alkalmazzuk. Az életben való ilyen komoly alkalmazásuk az, amikor az ember ennek megfelelően állítja bele saját magát az életbe.

Ha valaki sokat beszél a karmáról, hogy az egyik élet dolgait a másik életben így jutalmazzák, úgy büntetik, – ez nem kell, hogy különösen érzékenyen érintse az embert. De, ha arról van szó – ami úgy szólván a húsunkba vág – hogy jelenlegi inkarnációnkat egészen pontosan meghatározott érzékfeletti minőségben állítsuk bele inkarnációink sorába, amely minőség jelenlegi inkarnációnk alapját képezi, akkor ez már közelebbről érinti saját lényünket. És éppen az emberi lény elmélyítése az, amit az antropozófiával a földi életbe, a földi civilizációba bele kell vinnünk.

Kedves barátaim, ez egy intermezzóként beiktatott szemlélődés volt, amely azután legközelebb tovább fog vezetni.

– Dornach, 1924. július 11.

[A két csoport lelkiállapotában az volt közös az első keresztény századokban, hogy halványan, de mégis átélték a természet aurikus mozgásait, és a világos szellemiség beáramlását elalvásuk és felébredésük között. A természeti lét ártatlanságának átérzéséhez az V. VI. században hozzájárult, hogy elgondolkodtak az emberi lélekben jót és rosszat kiváltó erők mélységén, különösen a keleti beállítottságú emberek (bulgárok, eretnekek). Olyan kor következik, amelyben kialszik a növények és állatok fölött sziporkázó fényesség látása, elnémul e szellemiség suttogása, de mint ismert dologról beszélhetnek még, róla? azután eljön az a kor, amelyet az élő Ige alkonyának neveznek. Ehhez kapcsolódik a vallásmagyarázat létrejötte, és a mise exotérikusá válása. A VII. és a XX. század között a szellemi világban élő lelkek alaphangulata, hogy Krisztus lényét nem ismerik már meg, a kultuszt sem értik: erőnek kell létrejönnie a Földön, hogy a lelkek felvehessék Krisztust.]

Az Antropozófiai Társaság tagjai, mint ahogy ez teljesen magától értetődő, belső lelki alkatuk alapján jutnak el ebbe a társaságba. Ha tehát – ahogy most is – a tagok és tagcsoportok karmikus fejlődése szempontjából beszélünk az Antropozófiai Társaság karmájáról, általában az antropozófiai mozgalom karmájáról, akkor természetesen arról is szó van, hogy látnunk kell az antropozófiát kereső emberek lelki beállítottságának karmikus alapjait. Ezt már meg is kezdtük. Erről a lelki beállítottságról még egyet és mást meg kell ismernünk, hogy a továbbiakban rátérhessünk az Antropozófiai Társaság karmájának mélyebb vizsgálatára.

Láthatták, hogy az antropozófusok lelki beállítottságának legfontosabb tényezőjeként azokra az élményekre utaltam, amelyeket a lelkek a kereszténység alapításának első évszázadaira eső inkarnációik során éltek át. Mint mondtam, lehetnek közben más inkarnációk is, de az az inkarnáció a fontos, amely a Krisztus utáni IV. V. VI. VII. és VIII. évszázadra esik. Ennek az inkarnációnak a vizsgálata folyamán az antropozófiai mozgalomban résztvevők két csoportját különböztettük meg. Ezt a két csoportot már jellemeztük. Most azonban valami közöset akarunk náluk szemügyre venni valami olyat, ami fontos közös elemként él ezekben a lelkekben – a lélek mélyén akik olyan fejlődésen mentek keresztül, mint azt az utolsó, tagoknak tartott előadásomban jellemeztem.

Ezekre az első keresztény évszázadokra tekintve olyan időkre találunk, amikor az emberek még egészen mások voltak, mint most. Azt mondhatjuk, hogy ha a mai ember felébred, ez úgy történik, hogy úgyszólván nagy sebességgel siklik bele fizikai testébe, természetesen annak fenntartásával, amit itt megbeszéltünk. Mondottam már, hogy a beleszállás és az abba való beletágulás az egész nap folyamán tart, de annak észrevétele, hogy az én és az asztráltest megérkeztek, rendkívül gyorsan történik. Manapság a felébredő ember számára az étertest észlelése és a fizikai test észrevétele között mondhatnánk nincs is időköz. Az ember gyorsan áthalad az étertest észlelésén, észre sem veszi az étertestet, és a felébredésnél azonnal a fizikai testbe merül bele. Ez a mai ember sajátossága.

Az első keresztény évszázadokban élő előbb említett embereknek az volt a sajátosságuk, hogy ébredéskor világosan érzékelték: én most egy kettősségbe, étertestembe és fizikai testembe merülök bele. Tudták: előbb étertestem észlelésén megyek keresztül, csak azután jutok fizikai testembe. Így azután, abban a pillanatban, amikor felébredtek, ha nem is az egész élettablót, de sok képet láttak maguk előtt addigi földi életükből. Még valami más is volt előttük, amit rövidesen jellemezni fogok. Mert az, hogy az ágyban maradt fizikai- és étertestbe való belemerülés így fokozatosan történt, az ébrenlét egész idejére más hatást gyakorolt, mint amilyenek mai élményeink az ébrenlét idején.

Ha viszont ma az elalvást szemléljük, erre az jellemző, hogy amikor az én és az asztráltest a fizikai testből és étertestből kihúzódik, az én nagyon hamar felszívja az asztráltestet. Mivel az Énnek a kozmosszal szemben semmilyen tartása sincs, semmit sem tud érzékelni, az ember elalvás után megszűnik környezetét tudomásul venni. Ami ilyenkor az álomban kerül felszínre, az csak szórványos jellegű.

Ez viszont azokban az időkben, amelyekről beszéltem, megint csak másként volt. Akkor az én nem szívta fel azonnal az asztráltestet, hanem miután az emberek elaludtak, asztráltestük saját szubsztanciájában önállóan megmaradt, és bizonyos fokig egész éjjel önmagában fennállt, úgyhogy az ember a reggeli ébredéskor nem a tudat sötétségéből ébredt fel, hanem azzal az érzéssel, hogy egy fénnyel telt világban élt, amelyben sok minden történt. Noha képek voltak, mégis sok minden történt. Az akkori idők emberének tehát az ébrenlét és elalvás között volt egy közbeeső élménye. Ez az élmény halvány volt, intim volt, de mégis volt. Ez a civilizált emberiség számára teljes egészében tulajdonképpen csak a XIV. század kezdetével szűnt meg.

Ezáltal azonban mindazok a lelkek, akikről most beszéltem, másként élték meg a világot, mint a mai emberek. Képzeljük most el, kedves barátaim, hogy ezek az emberek – tehát Önök mindannyian – hogyan élték meg annakidején a világot.

Azáltal, hogy az étertestébe és a fizikai testébe a belemerülés fokozatosan történt, az ember egész ébrenléte alatt másként nézte a természetet. Nemcsak azt a józan, prózai világot látta, amelyet a mai ember lát, és amelyet ha ki akar egészíteni, a mai ember csak képzelete segítségével teheti. Abban az időben, ha az ember kitekintett a növényvilágra, például egy virágos mezőre, úgy látta, mintha egy könnyed, kékes-vöröses felhő borítaná – nem éppen délidőben, hanem akkor, amikor a Nap már enyhébben sütött – tehát úgy látta, mintha egy kékes-vöröses hatalmas hullámzó és gomolygó ködfelhő terülne el a virágos mező felett. Amit ma olyankor látunk, amikor párolgó víztől származó áttetsző pára van a mező felett, azt annakidején a szellemiségben, asztralitásban látták. Tulajdonképpen minden fa koronáját ilyen felhőbe burkolva látták, és így látták a vetéseket is, mintha vöröses-kékes sugárzások ködszerűen gomolyogva ereszkednének a Föld talajára.

Ha pedig az ember annakidején az állatokat szemlélte, az volt a benyomása, hogy ezeknek az állatoknak nem csak fizikai alakjuk van, hanem, mintha ez a fizikai alak egy asztrális aurában volna. Ezt az aurát az ember csak halványan, intim módon érzékelte, tulajdonképpen csak olyankor, amikor a napsugarak fényviszonyai bizonyos meghatározott, enyhe módon érvényesültek. De mégis érzékelte. Tehát az egész külső természetben a szellemiséget látta hullámozni és működni.

Amikor azután az ember meghalt, akkor az, amit az első napokban a halál kapuján való áthaladás után a földi életre való visszatekintésként érzékelt, alapjában véve ismerős volt számára, mert ehhez a halál utáni visszatekintéshez egészen meghatározott érzése kapcsolódott. Úgy érezte most elbocsátom organizmusomból az aurikus elemet, hogy a természeti világban látott aurikus elemhez csatlakozzék. Étertestem, saját honába tér. – Ezt érezte az ember.

Mindezek az érzések a még régebbi időkben természetesen lényegesen erősebbek voltak. Ha halványabb formában is, de még fennálltak abban az időben, amelyről itt szó van. Azután, amikor az ember a halál kapuján átment, és ezt látta, úgy érezte: minden szellemi működésben, melyet a természet lényeiben és folyamataiban láttam, az Atyaisten szava szól, és az én étertestem az Atyához megy.

Amikor az ember így e másfajta ébredéssel szemlélte a külső természetet, akkor a saját külsejét is másképpen látta, mint a későbbiekben. Amikor az ember elaludt, az én nem szívta fel azonnal az asztráltestet. Ilyen körülmények között az asztráltest zengett. És az alvó emberi Énbe – bár nem annyira érthetően, mint a régi időkben – de halkan, intim formában belezengett egy és más a szellemi világokból, amit éber állapotban nem lehetett hallani. Felébredéskor az embernek teljességgel az volt az érzése: elalvástól az ébredésig a fénnyel teli kozmikus térségekben szellemi beszélgetés részese voltam.

Majd amikor a halál kapuját átlépve néhány nap múlva étertestét levetette, és már csak asztráltestében élt, újból az volt az érzése: ebben az asztráltestben mindent átélek visszafele, amelyben alvás közben minden éjjel éltem, átélem mindazt, amit a Földön gondoltam és tettem. – S míg az ember ébredésébe csak meghatározatlan elemeket hozott vissza, most, amikor a halál és újabb születés közötti időben asztráltestében visszafele göngyölítette földi életét, azt érezte: ebben az én asztrális testemben Krisztus él. Csak eddig nem vettem észre, de asztráltestem minden éjjel Krisztus lényében élt.

Az ember most tudta: addig, amíg földi életét visszafelé éli, Krisztus nem hagyja el, mert hiszen ott van asztráltesténél.

Látják: akárhogyan kapcsolódott is az ember az első keresztény évszázadokban a kereszténységhez, akár, mint az első csoport, ahogyan ezt megbeszéltük, akár, mint a második csoport, még telve pogány erőkkel, vagy belefáradva a pogányságba, de, mindenképpen átélte, ha nem is a Földön, de a halál után, a Golgotai Misztérium hatalmas tényét: azt, hogy Krisztus, aki régen a Nap vezérlő szelleme volt, egyesült, a Földön élő emberiséggel.

Ezt mindazok átélték, akik a keresztény fejlődés első évszázadaiban a kereszténységhez közel kerültek. A többiek számára többé-kevésbé érthetetlen maradt, amit így a halál után átéltek. Az első keresztény évszázadokban – és még később is – éppen ezek voltak a lelkek átélésében az alapvető különbségek.

Mindennek még egyéb hatása is volt. Az, hogy amikor az ember éber állapotban szemlélte a természetet, azt egészen az Atya Isten birodalmaként érzékelte. Mert mindaz a szellemiség, amit így eleven működésében megismert, számára, az Atya Isten kifejeződése, megnyilatkozása volt. Érezte, hogy itt olyan világgal áll szemben, amelynek abban az időben, amikor Krisztus a Földön megjelent, szüksége volt valamire, mégpedig arra, hogy a földi- szubsztancia felvegye magába Krisztust az emberiség számára. Az ember, még átérezte a természeti történésekkel, a természet működésével kapcsolatban az eleven Krisztus-princípiumot. Mert ezzel a természetszemlélettel egybekapcsolódott valami, úgyhogy a természetben szellemi működést, szellemi történést látott.

Amit itt szellemi történésként és működésként éreztek, ami itt minden növényiség felett és állatiság körül bizonyos mértékben változó szellemi formákban lebegett, azt az elfogulatlan érző ember a következő szavakban foglalhatta össze: „ez a természeti lét ártatlansága

Igen, kedves barátaim, ami itt szellemileg látható volt, azt egyenesen a természet működésében lévő ártatlanságnak nevezték és a természet működésében megnyilatkozó szellemi ártatlanságról beszéltek.

Azt azonban, amit az ember belsőleg érzett, amikor felébredt – hogy az elalvástól a felébredésig egy világos, zengő szellemi világban volt – azt úgy érzékelte, hogy abban a jó és a gonosz egyaránt működhet, hogy abban, ami így a szellemiség mélyéről felhangzik, a jó és a gonosz szellemek beszélnek, és miközben a jó szellemek a természet ártatlanságát még magasabb fokra akarják emelni, meg akarják őrizni, addig a gonosz szellemek a természet ártatlanságához a bűnt kapcsolják. Azok a keresztények, akikről beszélek, éppen azért érzékelték a jó és a gonosz tevékenységét, mert alvó állapotukban asztráltestük nem szívta magába énjüket.

Nem mindenki rendelkezett ezzel a lelki felfogással, aki magát annakidején kereszténynek nevezte, vagy valamiképpen közel állt a kereszténységhez. Európa déli és középső vidékein azonban számos ember élt, aki azt állította: benső mivoltom, amely az elalvás és felébredés közötti időben önállóan él, egy jó világ régiójához, és egy rossz világ régiójához tartozik. És sokat, nagyon sokat gondolkodtak és elmélkedtek azoknak az erőknek a mélysége felett, amelyek az emberi lélekből a jót és a rosszat kiváltják. Nehezen viselték el azt, hogy az emberi lelket olyan világba helyezték, amelyben a jó és a gonosz hatalmak egymással küzdenek. A legelső évszázadokban Európa déli és középső vidékein ezek az érzések még nem voltak jelen, de az V-VI. században mind gyakoribbá váltak, különösen, akik Kelet felől több hírt kaptak, – ez a hír a legkülönbözőbb módokon jött át Keletről azok körében lépett fel ez a lelki hangulat. És mivel ez a lelki hangulat különös erősséggel azokon a területeken terjedt el, amelyekre a későbbiekben a Bulgária név alakult ki, (különös módon megmaradt ez a név akkor is, amikor már egészen más népek lakták) a későbbi évszázadokban azután hosszú időn át „bulgároknak” nevezték Európában azokat, akik különös erősséggel alakították ki magukban ezt a lelki hangulatot. A középkor első felének későbbi keresztény évszázadaiban a nyugat-és közép-európaiak számára a bulgárok, olyan emberek voltak, akiket különösen erősen érintett a jó és gonosz kozmikus szellemi hatalmak ellentéte.

Azokat az embereket, akiket jellemeztem, egész Európában bulgároknak nevezték. Többé-kevésbé ilyen lelki felfogással rendelkeztek azok a lelkek, akikről beszélek: a lelkek, akik azután további fejlődésük során hozzájutottak ahhoz, hogy a földöntúli kultusz keretében azokat a bizonyos hatalmas képeket szemléljék, és azok működésében, a XIX. század első felében részt vegyenek. Mindazt, amit a lelkek azáltal éltek át, hogy önmagukat benne tudták a jó és a gonosz küzdelmében, végig magukkal vitték a halál és újraszületés közötti életen. Ez árnyalta, ez színezte a lelkeket, akik azután az említett hatalmas képek előtt álltak.

Ehhez még egyéb is fűződött. Ezek a lelkek voltak úgyszólván az utolsók, akik az európai civilizáció keretében az ébrenlétben és alvásban még megőriztek valamit maguknak az étertest és asztráltest elkülönített érzékeléséből. S mivel a lelki élet ezen sajátosságai alapján, egymást felismerték, rendszerint közösségekben éltek. Azok a keresztények, akik egyre inkább Rómához csatlakoztak, eretnekeknek tekintették őket. Akkoriban még nem jutottak annyira, hogy az eretnekeket olyan szigorú formában elítéljék, mint később, de azért eretnekeknek tekintették őket. Általában valami kellemetlen, ijesztő benyomás alakult ki róluk. Az a benyomás, hogy az alvás állapotának érzékelése következtében többet láttak, mint más emberek, és hogy az alvás állapotában való észlelés következtében az Istenséghez is másként viszonyultak, mint a többi emberek, akik között laktak. Utóbbiak már régen elvesztették ezt a képességüket, és már régóta ahhoz a lelki szemlélethez közeledtek, amely azután a XIV. században Európa-szerte általánossá vált.

Amikor azután ezek az emberek, akikről beszélek – akik külön érzékelték az asztráltestet és étertestet – áthaladtak a halál kapuján, akkor is különböztek a többi embertől. Nem szabad azt hinnünk, hogy a halál és újraszületés közötti időben az ember egyáltalán nem részese annak, ami a Földön az emberek által történik. Ahogy bizonyos szempontból innen feltekintünk az égi szellemi világba, úgy a halál és újraszületés közötti időben is, letekintünk az égi szellemi világból a Földre. Ahogy innen részt veszünk a szellemi létben, úgy a szellemi világból is részt veszünk abban, amit a földi lények a Földön átélnek.

A most jellemzett időszakot az követte, amelyben az európai kereszténység úgy rendezkedett be, hogy fennmaradjon olyan körülmények között is, hogy az ember már nem tud semmit asztráltestéről és étertestéről. A kereszténység berendezkedett arra, hogy beszéljen a szellemi világról anélkül, hogy az embereknél ezeket az előfeltételeket megtalálhatná. Mert gondolják csak meg, kedves barátaim: amikor a régi keresztény tanítók az első évszázadokban keresztény híveikhez szóltak, már valóban nagy számban voltak olyanok, akik csak a külső autoritás alapján fogadták el az elhangzott szavak igazát, de az akkori idők naivabb hangulata még elfogadta szavaikat, ha meleg lelkesedéssel telt szívből fakadtak. Hogy milyen meleg lelkesedéssel telt szívvel szónokoltak a kereszténység első századaiban, arról manapság, amikor a prédikáció gyakran, már csak a puszta szavakat tartalmazza, fogalmunk sincsen. De azok, akik ilyen lelkekhez beszéltek, mint akiket jellemeztem, vajon hogyan szólottak?

Nos, kedves barátaim, a következőket mondhatták: nézzetek a szivárványszínben játszó fényre a növények felett, az állatoknál mutatkozó ösztönszerű vágyra: ez annak a szellemi világnak a visszfénye, kinyilatkoztatása, amelyről szólunk, annak a szellemi világnak, amelyből Krisztus származik.

Amikor az ilyen emberekhez a szellemi bölcsességről szólottak, nem valami ismeretlenről beszéltek: arra emlékeztették őket, amit bizonyos körülmények között a napfény szelíd megvilágításában a természet szellemeként láthattak.

Majd, amikor az evangéliumról szóltak, amely a szellemi világról, a szellemi titokról ad hírt, amikor az Ótestamentum titkairól szóltak, akkor sem valamilyen ismeretlenről beszéltek, mert azt mondhatták: íme itt van a testamentum igéje ezt az igét, olyan emberek írták le, akik érthetőbben érzékelték annak a szellemiségnek a susogását, amelyben lelketek az elalvástól az ébredésig tartózkodik. Ismeritek ezt a susogást, hiszen emlékeztek rá, amikor reggelente felébredtek. Így ezekről, mint ismerős dolgokról lehetett beszélni ezeknek az embereknek. A beszélgetésekben, amelyeket az akkori idők papjai, prédikátorai ezekkel az emberekkel folytattak, bizonyos módon volt valami abból, ami az emberek lelke mélyén lejátszódott. Így a szó abban az időben még eleven volt, és eleven eszközként lehetett használni.

Amikor azután ezek a lelkek, akikhez úgyszólván még eleven szóval lehetett szólni, átléptek a halál kapuján és letekintettek a Földre, akkor itt lent az eleven szó alkonyát látták, és az volt az érzésük, hogy a Logosz elhomályosult. Ez az alapérzés töltötte be azokat a lelkeket, akikről beszéltem, akik a VII. VIII. IX. század után, vagy már valamivel korábban, áthaladtak a halál kapuján, és akik letekintve a Földre azt érezték: lent a Földön alkonyát éli az eleven Logosz. Ezekben a lelkekben valóban élt a szó: „és az Ige testté lett és lakozzék miközöttünk…” De az embereknek mind kevésbé van otthonuk az Ige számára, amelynek a testben kell élnie, amelynek a Földön tovább kell élnie.

Ez egy újabb alaphangulatot adott azoknak a lelkeknek, akik a VII.-VIII. és a XIX.-XX. század között a szellemi világban éltek, – függetlenül attól, hogy ezt megszakította-e valamilyen földi lét – azt az alaphangulatot, hogy Krisztus a Földért él ugyan, hiszen a Földért halt meg, de a Föld képtelen befogadni őt. Meg kell teremteni a Földön azt az erőt, amely képessé teszi a lelkeket Krisztus befogadására.

Ez mindazzal együtt, amit ábrázoltam, a halál és újraszületés közötti időben beleívódott azokba a lelkekbe, akiket annakidején földi életükben eretnekeknek tartottak, tehát bennük volt az igény egy megújult Krisztus-kinyilatkoztatásra, Krisztusról szóló híradásra.

Ilyen lelki hangulatban élték át ezek a testetlen lelkek azt, ami a Földön történt, ami számukra annak idején a Földön még teljesen ismeretlen volt. Megtanulták megérteni azt, ami itt lent a Földön lejátszódott. Látták, hogy a Földön egyre kevesebb azoknak a lelkeknek a száma, akiket a szellem meg tudott ragadni, s hogy már egyáltalán nem voltak olyan emberek, akiknek el lehetett volna mondani, hogy azt a szellemet hirdetjük nektek, amelyet a növényvilág felett lebegve, az állatok körül fénylőn még ti magatok is láthattok. A testamentumot tanítjuk nektek, amely azokból a hangokból íratott le, amelyeknek suttogását magatok is hallhatjátok éjszakai élményeitek utánérzéseként. Mindez már eltűnt.

Felülről, ahonnan a dolgok egész másként mutatkoznak, látták, hogy a keresztény fejlődés során a régi nyelv helyére, már csak pótléka került. Mert, noha a prédikátoroknak messze a legtöbb emberhez már így kellett szólniuk, mivel azoknak, földi életükben a szellemről nem volt tudatuk, végeredményben az egész tradíció, a beszéd egész használata még azokból az időkből származott, amelyekben feltételezhető volt, hogy a szellemről beszélve az emberek még éreztek valamit a szellemből.

Mindez tulajdonképpen csak a IX-X-XI. század körül tűnt el teljesen. Egyre inkább elterjedt a csak meghallgatás. Régebben, ha valaki egy szellemmel, Istennel áthatott lelkes ember beszédét hallgatta, az volt az érzése, mintha hallgatása közben úgyszólván kilépne önmagából, étertestébe húzódna, valamelyest elhagyná fizikai testét. Azután meg olyan érzése volt, mintha asztráltestéhez közelednék. A beszéd hallgatása közben valóban, megvolt még az elrévülés halvány érzete. Az ember még nem tartotta olyan fontosnak a csak odahallgatást, inkább arra figyelt, amit a csendes révületben belsőleg átélt. Együtt élt, az isteni szellemmel áthatott emberek szavaival.

A IX-X-XI. századtól kezdve a XIV. századig mindez teljesen eltűnt. Mindinkább előtérbe került a „csak hallgatás”. Ekkor merült fel annak szükségessége, hogy a szellemről beszélve valami másra támaszkodjanak. Szükségessé vált, hogy a hallgatóból húzzák ki azt, amit a szellemi világról, mint nézetet, el kell fogadnia. Szükségessé vált őt bizonyos szempontból úgy megdolgozni, hogy ebben a megmerevedett testében is indíttatva érezze magát arra, hogy mondjon valamit a szellemi világról. Ebből alakult ki az az igény, hogy kérdés-felelet formájában tanítsanak a szellemi dolgokról. Ha az ember kérdez – a kérdésben mindig van valami szuggesztív elem – tehát ha az ember azt kérdezi, mi a kereszténység, – és előkészíti, preparálja az embert egy bizonyos feleletre, vagy azt kérdezi: mi a konfirmálás, mi a Szent Szellem, melyik a hét főbűn – egy ilyen kérdés-felelet játék kidolgozásával helyettesíti az ember a magától értetődő elemi odafigyelést. Ebben az időben került felszínre – először azoknál, akik olyan iskolába jutottak el, ahol ezt megtehették – a kérdés-felelet formájában való betanulása annak, ami elmondható a szellemi világról: létrejött a katekizmus.

Az ilyen eseményekre oda kell figyelni. A szellemi világban lévő, és onnan most tudatosan letekintő lelkek ezt látták: itt valami olyan jutott el az emberekhez, amit mi egyáltalán nem ismerhettünk, ami számunkra egyáltalán nem volt nyilvánvaló!

Igen erős benyomást tett rájuk, hogy lent a Földön létrejött a katekizmus. Semmi különös sincs abban, hogy a történészek a katekizmus kialakulását külsőleg bemutatják, de jelentős, ha az ember a katekizmus kialakulását úgy szemléli, ahogy az, az érzékfeletti világ oldaláról mutatkozott meg: lent az embereknek lelkük mélyén egy egészen új dolgot kell átélniük: katekizmus-módra kell megtanulniuk azt, amit hinniük kell.

Ezzel egy érzést jellemeztem. Egy másikat a következőkben ábrázolok: ha visszanézünk a kereszténység első évszázadaira, azt látjuk, hogy akkor nem volt lehetséges, hogy az ember, mint keresztény, elmenjen a templomba, leüljön, letérdeljen, és az egész misét a kezdettől, az Introitustól az áldozást követő imákig végighallgassa. Nem volt lehetőség arra, hogy az egész misét mindenki végighallgassa, hanem azokat, akik keresztények lettek, két csoportra osztották: a katechumenek az evangélium-olvasás végéig maradhattak a misén az evangélium után, a felajánlás előkészületénél távozniuk kellett. Csak azok, akiket már hosszabb időn át előkészítettek erre a szent, bensőséges lelki hangulatra, amelyben az átváltozást, a transsubstantiatiót átélhették, a transsubstantok voltak azok, akiknek szabad volt bent maradniuk, akik a misét végighallgathatták.

Ez a részvétel a misén egészen más volt. Azok az emberek, akikről beszéltem, akik lelkükben a jellemzett állapotokat átélték, akik most letekintettek és a katekizmus útján való oktatás különös, számukra még lehetetlennek tűnő eseményét érzékelték, – ezek az emberek a kultuszban többé-kevésbé megtartották azt az őskeresztény-szokást, hogy az embert csak hosszas előkészület után engedjék a teljes mise meghallgatásához, a teljes részvételhez. Ezek az emberek, akikről beszéltem, megkülönböztettek a misében egy exoterikus, és egy ezoterikus részt. Mindazt, ami a transsubstantiatiótól, az átváltozástól kezdve történik, ezoterikusnak tekintették Most lenéztek arra, ami a kereszténység külső kultuszában kifejlődött. Látták, hogy az egész mise exoterikussá vált: az egész mise lejátszódik az előtt is, aki még nem jutott el egy különleges előkészítés útján egy különleges lelki hangulatba. Egyáltalán eljuthat-e az ember a Golgotai Misztériumhoz a Földön, ha a transsubstantiatiót nem a megfelelő szent hangulatban éli át? A halál és újraszületés közötti életben ezek a lelkek úgy érezték, hogy az emberek Krisztust már nem tudják a maga valódi mivoltában megismerni, már nem értik meg a kultuszt.

Ez rakódott le azoknak a lelkeknek a mélyén, akikről beszéltem. És amikor letekintettek arra, ami a miseolvasásnál szimbólumként kialakult, az úgynevezett Sanctissimusra, amelyben az ostya félhold alakú alátéten pihen, ezt érezték: íme, ez az eleven szimbóluma annak, hogy Krisztusban egykor a Naplényt keresték, mert még a napsugarak is rajta vannak minden szentségtartón, minden monstrancián. De elveszett a kapcsolat Krisztus és a Nap között; már csak a szimbólum van jelen. A szimbólumban a mai napig megmaradt, de magát a szimbólumot már nem értik meg! Ez volt a második érzés, amelyből azután, kisarjadt annak megerősödött érzése, hogy Krisztussal kapcsolatban új felfogásnak kell eljönnie.

Holnapután tovább fogunk beszélni az Antropozófiai Társaság karmájáról.

– Dornach, 1924. július 13.

[Az első keresztény századokban a megismerés magasrendű intézményei léteznek, mint a misztériumok kései utódai. Itt nem természeti törvényekről beszéltek, hanem Natura istennő teremtő erejéről. A VII. VIII. században azután eltűnik a szellemi világgal való halvány élő kapcsolat, de ennek az összefüggésnek némi tudata bemenekült még egyes tanítások helyére, ezeknek az impulzáló működése csak a XII. XIII. században ér véget. Az elemek életéről, a bolygók mozgásáról, a kozmikus-óceánról, az Én titkairól még, a XV. XVI. század fordulójáig tanították az ismereteket. A chartresi, clunyi iskola. Ilyen tanításokkal még az orleansi egyetemen is foglalkoztak a XIII. század vége felé. Platonikusok és arisztotelikusok. A XIII. század elején az ideák fontos kicserélése a szellemi világban, hogy új spiritualitást hozzanak létre a Földön. Ennek következménye a fent és a lent tartózkodó lelkek csodálatos összhangja. Az igazi rózsakeresztesség ebbe a szellemi atmoszférába tudott belehatni.]

Az eddigiekben, az antropozófiai mozgalomhoz vezető, az antropozófiai mozgalom karmájában bizonyos mértékben szerepet játszó szellemi fejlődés feltételei közül, két külső tünetet ábrázoltam: azt, amely a katekizálás létrejöttében mutatkozik meg, a katekizmus kérdés-feleleteinek kialakulásában, ami azután a szellemi világhoz nem közvetlenül kapcsolódó hithez vezetett, és a mise exoterikussá válását, amely a maga teljességében az átváltozástól az áldozásig mindenki számára hozzáférhetővé vált, tehát azok számára is, akik erre nem voltak előkészítve, úgy hogy a mise régi misztérium-jellege elveszett. Ebben a két földi eseményben olyasmi játszódott le, ami a szellemi világból történő megfigyelés számára észlelhetően oda vezetett, hogy a szellemi fejlődésen belül, bizonyos meghatározott módon, előkészítette a XIX. és XX. század fordulóján bekövetkezett szellemi kinyilatkoztatást: az idők folyásának megfelelő szellemi kinyilatkoztatást, ahogyan annak a Michael-korszak elején el kellett jönnie, ahogyan jönnie kellett abban az időben, amikor a régi sötét Kali Juga korszak lejárt, és az emberiség számára egy új korszak érkezett el.

Ma ehhez egy harmadik dolgot kell hozzáfűznünk. És csak miután lelkünk elé állítottuk a jelen és jövő minden spirituális fejlődésének ezt a három előfeltételét, amely alkalmas volt arra, hogy számos embert egymáshoz vezessen, még mielőtt a XIX. század utolsó harmadában, vagy a XIX. és a XX. század fordulóján leszálltak volna a Földre – csak miután ezeket az előfeltételeket megismertük, válik lehetővé egyes karmán kívüli események megértése, amelyek az antropozófiai mozgalomban egymással összekötött életsorsokba belefolynak.

A természethez való viszonyulás különleges módja, és a szellemiséghez való viszonyulásnak ma már nagymértékben kialakult módja tulajdonképpen, a XIV-XV. századdal kezdődött. Azelőtt az emberiség kapcsolata – különösen a szellemiséghez – lényegesen más volt. Nem fogalmakban és eszmékben közeledtek a szellemhez, hanem élményekben, amelyek – ha csak gyengén és halványan is – de elhatoltak a szellemiséghez.

Ha ma a természetről beszélünk, az valami lény-nélküli halott absztraktum. Ha a szellemről beszélünk, az valami meghatározatlan, amit a világban valahogyan feltételezünk, amit absztrakt eszmékbe és fogalmakba foglalunk. Ez nem így volt annak idején, amikor ezek a lelkek, akiket ma a spiritualitás utáni vágyakozás hozott össze, előző mérvadó inkarnációjukat élték, és az emberiség vezetőit hallgatták, akik megismerték a szellemet, és akik lelkük vágyainak megfelelően szóltak.

Itt mindenek előtt arról a korszakról van szó, amely mintegy, a VI1-VIII. keresztény századokig tart, amikor az emberi léleknek még volt egy laza kapcsolata a szellemi világgal, átélte a szellemiséget, a megismerő emberek pedig eleven kapcsolatban álltak a szellemi világgal. Majd az az időszak következik, amely a VII.- VIII. századdal kezdődik, és a XIV.-XV. század nagy fordulópontjáig tart, amikor azok az emberi lelkek, akik az első keresztény évszázadokban az említett korszakot a Földön átélték, a halál és újabb születés közötti életben voltak.

Habár a VI-VII-VIII. századtól kezdve már nem volt meg a közvetlen kapcsolat a szellemi világgal, mégis azt mondhatom, hogy ennek bizonyos fokú tudata átmentődött egyes iskolákba. Egyes tanítóhelyeken a megismerés szempontjából még úgy beszéltek, mint az első keresztény évszázadokban. Lehetséges volt, hogy abból, ahogyan a szellemi világról beszéltek, egyes kiválasztott emberek belső ösztönzést kapjanak, és ez által legalábbis bizonyos időkre, áttörjenek a szellemi világba. Voltak még egyes helyek, ahol úgy tanítottak, ahogy ezt ma már elképzelni sem tudjuk.

Ez tulajdonképpen csak a XII-XIII. században ért véget, és végül beleáramlott egy jelentékeny költeménybe, amellyel, a szellemi világgal való kapcsolat, az emberek átélése számára véget ért: ez a költemény Dante Divina Comediája.

A Comedia keletkezése előtti idő az emberi fejlődés csodálatos fejezete volt, mert a Földről származó hatások, és az érzékfelettiségből származó hatások összefonódtak. Mindkettő állandóan egybefolyt, mert az emberek a Földön elvesztettek valamit a szellemi világgal való kapcsolatukból, a fent élő emberekben pedig, akik itt a Földön valamikor még átélték ezt a kapcsolatot, a földiek szemlélése, különösen fájdalmas hangulatot ébresztett. Látták hanyatlani azt, amit ők maguk a Földön még átéltek, és az érzékfeletti világból lelkesítették és spiritualizálták az érzéki világban lévő individualitásokat, hogy mégis csak alakítsanak ki néhány helyet, ahol az ember és a szellemiség kapcsolatát ápolják.

Legyünk ugyanis tisztában azzal, hogy a VII-VIII. századig a kereszténység előtti beavatás utóhatásaként, a kereszténységet olyan helyeken vették fel, amelyek, mint magas megismerési helyek, a régi misztériumok utódai voltak.

Itt az embereket nem annyira tanítással, mint a szellemre irányított neveléssel testileg és szellemileg arra a pillanatra készítették elő, amikor halványan megpillanthatták a szellemiséget, amely az emberek környezetében a Földön megnyilatkozhat. Majd tekintetük az ásvány- és növényvilágra irányult, és mindarra, ami az állatok és emberek világában él. S ekkor látták auraszerűen kisarjadni, és a kozmoszból megtermékenyülni azokat a szellemi elementáris lényeket, akik a természetben élnek.

Ekkor megjelent előttük mint lény, akihez úgy szóltak mint más emberhez, csak éppen, mint magasabb rendű lényhez, megjelent előttük Natura Istennő. Ez volt az az Istennő, akit ha nem is mondhatom, hogy „testben,” de „lélekben” teljes ragyogásában maguk előtt láttak. Nem absztrakt természeti törvényekről beszéltek, hanem Natura Istennőnek a természetben mindenütt jelenlévő teremtőerejéről.

Natura a régi Proserpina metamorfózisa volt. Ő volt az alkotó Istennő, akivel a megismerést kereső, bizonyos módon összekapcsolódott, aki megjelent számára minden ásványból, minden növényből, minden állatból, megjelent a felhőkből, a hegyekből, a forrásokból. Erről az Istennőről, aki télen és nyáron felváltva, a Föld alatt és a Föld felett működik, úgy érezték, hogy szolgálója annak az Istenségnek, akiről az evangéliumok beszélnek. O a kivitelező isteni hatalom.

Amikor azután az ilyen megismerésre törekvő emberrel az Istennő, már kielégítően megismertette az ásványiságot, a növényiséget és az állatiságot és a bennük működő eleven erőket, akkor megismerkedett a négy elem természetével: a föld, a víz, a levegő és a tűz természetével. És megtanulta, miként élnek és működnek az ásványban, az állatban és a növényben ezek a világ fölé konkrétan kiáradó elemek: a föld, a víz, a levegő és a tűz. Érezte, hogy étertestével beleszövődött a nehéz föld, az éltető erejű víz, az érzéseket ébresztő levegő és az én-ébresztő erőkkel rendelkező tűz elem működésébe. Ebbe érezte magát az ember beleszövődve. Ezt fogadta magába, mint Natura Istennő tanításának ajándékát, aki Proserpina utódja, metamorfózisa volt. A tanítók ügyeltek arra, hogy a tanítványok megsejthessék az eleven kapcsolatot az Istennel teljes, Istennel áthatott természettel, eljussanak az elemek életéhez, és működéséhez.

Miután a tanítványok idáig eljutottak, bevezették őket a bolygók rendszerébe. A bolygórendszer megismerésével együtt megismerték az emberi lelket is: ismerkedj meg azzal, hogy miként vándorolnak a bolygók az égen, s akkor azt is megtudod, hogy miként él és működik saját lelked bensődben. Ezt állították a tanítványok elé.

Majd elvezették őket ahhoz, amit a „Nagy Óceán ”-nak neveztek. Ez az óceán a kozmikus tenger volt, amely a planétáktól, a bolygóktól kivezetett az állócsillagokig.

Azután, azzal hogy megismerhették az állócsillagok világát, behatoltak az én titkaiba.

Ma már elfeledkeztek ezekről a tanításokról, de ezek a tanítások léteztek, és ilyen eleven megismerésre tehettek szert a tanítványok, a misztériumok utódaiban a VII-VIII. századig. Majd, mint tanítást, mint elméletet, továbbra is megtaláljuk még a XIV. és XV. század fordulójáig, amelyről oly gyakran szóltam. Egyes helyeken követhetjük még, hogy hogyan éltek tovább ezek a régi tanítások, ha a legnagyobb nehézségek között is, ha szinte fogalmakig és eszmékig fakultan is, de mégis olyan eleven fogalmakban és eszmékben, hogy az egyes emberekben még létre tudták hozni a lelkesedésből fakadó feltekintést mindarra, amiről beszéltem.

A XI. de főleg a XII. században – átnyúlt még a XIII. századba is – volt egy csodálatos iskola, amelyben olyan tanítók voltak, akik még tudták, hogy az előző évszázadokban a tanítványokat hogyan vezették el a szellemiség átéléséhez. Ez Chartres nagy iskolája volt, az a Chartres-i iskola, amelybe beleáramlott minden olyan szemlélet, amely az ábrázolt szellemi elevenségből származott.

Chartresba – ahol még ma is láthatók a csodálatos építészeti remekművek, – mindenekelőtt a Spanyolországban működő Peter von Compostella még élő bölcsességének sugara jutott el. Peter von Compostella, eleven misztikus kereszténységet tanított Spanyolországban. Ez a kereszténység még beszélt Krisztus segítőjéről, a természetről még beszélt arról, hogy, csak amikor a természet bevezette az embert az elemek világába, a bolygók, a csillagok világába, akkor vált éretté az ember a hét segítő megismerésére, – ismét nem mondhatom, hogy testileg, de lelkileg való megismerésére. Ezek nem absztrakt elméletek fejezeteiben léptek az ember elé, hanem mint élő istennők: Grammatika, Dialektika, Retorika, Aritmetika, Geometria, Asztronómia, Muzsika. A tanítványok isteni-szellemi alakokként, elevenen ismerték meg őket.

Ilyen eleven alakokról beszéltek azok, akik Peter von Compostella környezetében voltak. Peter von Compostella tanításai, belesugároztak a Chartres-i iskolába. Ebben a Chartres-i iskolában tanított például a nagy Bernardus von Chartres, aki elragadtatta tanítványait, s noha már nem tudta nekik megmutatni Natura isten- asszonyt, sem a hét szabad művészet istennőit, de olyan elevenen beszélt róluk, hogy legalább, fantáziaképüket odavarázsolta tanítványai elé.

Itt tanított Bernardus Sylvestris, aki a régi bölcsességet mintegy hatalmas képekben állította a tanítványok elé.

Itt tanított mindenekelőtt Johannes von Chartres, aki éppenséggel grandiózus módon, inspiráltan beszélt az emberi lélekről. Ez a Johannes von Chartres, akit Johannes Salisburynek is neveztek, olyan nézeteket fejtett ki, melyben elmélyülten foglalkozott Arisztotelésszel, az arisztotelizmussal. Nézeteivel, a különösen kitüntetett tanítványokra úgy hatott, hogy ezek felismerték: már nem lehet a Földön olyan tan, mint az első keresztény századokban, a Földfejlődés számára ez már nem alkalmas. A tanítványok előtt világossá tette: van egy régi, majdnem szellemi látó megismerés, de ez elhalványult. Már csak tudni lehet a dialektikáról, retorikáról, asztronómiáról, asztrológiáról, látni már nem lehet a hét szabad művészet istennőit. Mert, annak az Arisztotelésznek kell továbbhatnia, aki már az ókorban belenövekedett az Atlantisz utáni ötödik korszak fogalmaiba, és eszméibe.

Amit a chartresi iskolában ilyen módon tanítottak, inspiráló erővel plántálódott át azután a Cluny rendbe. Világivá vált abban, amit a Cluny-barát, Hildebrand, a későbbi VII. Gergely pápa, az egyházban elrendelt belőle, de rendkívüli tisztasággal terjedt tovább ez a tan a chartresi iskolában, és a XII. század ezekben a tanításokban ragyogott. Különösen egyvalaki volt, aki tulajdonképpen mindenki mást felülmúlt, aki úgyszólván eszmei inspirációban tanította Chartresban a hét szabad művészet kereszténységgel összefüggő titkait. Alanus von Lille (Alanus de Insulis).

Alanus von Lilié a XII. században valósággal lángra gyújtotta tanítványait Chartresban. Mélyen belelátott abba a ténybe, hogy a következő századokban a Földnek nem válik már javára az ilyen módon való tanítás, mert ez nem csak platonizmus volt, hanem a Platón előtti időkből való misztériumi látás, csakhogy ez a látás magába fogadta a kereszténységet.

Azoknál, akiknél megértést tételezett fel, Alanus von Lille, már a maga idejében azt tanította, hogy most egy ideig az arisztotelikusan színezett megismerésnek kell a Földön érvényre jutnia, élesen körvonalazott fogalmakkal és eszmékkel, mert csak ilyen módon lehet előkészíteni azt, aminek egy későbbi időben spiritualitásként vissza kell térnie.

Vannak, akik az akkori irodalmat ma száraznak találják, de nem száraz, ha képesek vagyunk meglátni, hogy mi állt azoknak a lelke előtt, akik Chartresban tanítottak és hatottak.

A hét szabad művészet istennőivel való összetartozás érzése a Chartresból kiinduló költészetet is elevenen áthatotta. A „La bataille des VII. arts” című költemény, amely annak számára, aki megérti, igen mélyreható mű, a hét szabad művészet szellemi leheleté érezhető. Mindez hatott a XII. században.

Mindez benne élt akkor még a szellemi atmoszférában, bizonyos módon még érvényre jutott benne. Mindez sok szempontból rokonságban állt az Észak-Olaszországban, általában Itáliában és Spanyolországban még fennálló iskolákkal, melyek azonban csak szórványos életet éltek. De elevenen tovább terjedt a Föld különféle szellemi áramlataiba, és a XII. század vége felé az Orleansi egyetemen, ahol igen érdekes ilyen jellegű tanítás folyt, még jelen volt valami a chartresi iskola inspirációjából.

Ekkor történt Itáliában, hogy – egy előzőleg Spanyolországban tartózkodó követ hatalmas történelmi eseményt átélve, egy napon, napszúrásfélét kapott, és mindaz, amit előkészítésképpen iskolájában magába fogadott, az enyhe napszúrás hatására hatalmas kinyilatkoztatássá vált benne. Látta, amit az eleven megismerési princípium segítségével az ember láthat: a hatalmas, emelkedő hegyet mindazzal, ami az ásványokból, növényekből és állatokból kiárad, ahol megjelent Natura istennő, ahol megjelentek az elemek, megjelentek a planéták, megjelentek a hét szabad művészet istennői, feliépet Ovidius mint vezető tanító, – tehát, még egyszer megjelent egy emberi lélek számára az a hatalmas jelenség, amely a kereszténység első évszázadaiban oly gyakran állt az emberi lelkek előtt. Brunetto Latini víziója volt ez, amely azután átszállt Dantéra, és amelyből azután a dantei Comedia létrejött.

Valami más kezdődött azok számára, akik Chartresben működtek, amikor átlépték a halál kapuját és beléptek a szellemi világba. Jelentőségteljes volt ez a szellemi élet, amelyet Peter von Compostella, Bernardus von Chartres, Bernardus Sylvestris, Johannes von Chartres (Salisbury) Henri d'Andelli (a „La bataille des VII. Arts” szerzője) éltek, de különösen jelentős volt köztük Alanus von Lille szellemisége. Ő volt az, aki a maga módján megfogalmazta a „Contra Haereticos” című iratot. Amelyben a régi szemlélet szerint fordul a keresztény értelemben vett eretnekek ellen, de éppen a szellemi világ szemléletéből kiindulva.

Most mindezek a lelki individualitások, akik még utolsókként működtek a régi látó bölcsesség utórezgésében, a fénnyel telten látott bölcsességben, beléptek a szellemi világba, abba a szellemi világba, ahol éppen, a Földre szállásra készülődő, legfontosabb lelkek tartózkodtak, akiknek azután, le kellett szállniuk a földi létbe, hogy olyan értelemben hassanak, ahogy hatniuk kellett ahhoz, hogy a XIV. és XV. században bekövetkező fordulat létrejöjjön.

Adva van kedves barátaim, a szellemi lét: a Chartres-i iskola utolsó nagyjai éppen megérkeztek a szellemi világba. Azok az individualitások, akik a skolasztika virágzását elindították, még a szellemi világban tartózkodtak. És a XIII. század elején lejátszódott az emberi fejlődés kulisszái mögött az egyik legfontosabb eszmecsere azok között, akik a Chartres-i iskolából a még régi, látó-platonizmust felvitték az érzékfeletti világba, és azok között, akik felkészültek arra, hogy az arisztotelizmust lehozzák, mint nagy átmenetet egy új spiritualizmus kialakításához, amelynek a jövőben az emberi fejlődésbe bele kell majd áramolnia.

Úgy állapodtak meg, hogy a Chartres-i iskolából származó individualitások a következőket mondták azoknak, akik éppen elindultak, hogy leszálljanak a fizikai-érzéki világba, és mint a korszaknak megfelelő elemet, az arisztotelizmust műveljék a skolasztikában: számunkra egyelőre nincs meg a lehetősége annak, hogy a Földön működjünk, mert a Föld most nem olyan, hogy az eleven megismerést művelhetné. Amit mi mint a platonizmus utolsó hordozói még taníthattunk, azt fel kell váltania az arisztotelizmusnak. Mi itt fent maradunk.

Így a Chartres-i szellemek, anélkül, hogy mostanáig jelentős földi inkarnációba léptek volna, fent maradtak az érzékfeletti világban. De hatalmasan együttműködtek annak a grandiózus imaginációnak a kialakításában, amelyet a XIX. század első felében alakítottak ki, és amelyről már szóltam.

Teljes összhangban működtek azokkal, akik most az arisztotelizmussal a Földre leszálltak. Főleg a dominikánus rendben voltak azok az individualitások, akik a Chartres-beli szellemekkel mondhatnám, érzékfeletti egyességet kötöttek, akikkel mintegy megállapodtak: mi leszállunk azért, hogy a megismerést az arisztotelizmus szellemében műveljük tovább. Ti fent maradtok. Mi a Földön is kapcsolatban maradhatunk veletek. A platonizmus most nem boldogulhat a Földön. Megtalálunk benneteket, ha újból visszatérünk, amikor majd elő kell készíteni azt a korszakot, amelyben – miután a Föld az arisztotelizmus skolasztikus fejlődését átélte – a spiritualitást, a chartresi szellemekkel közösen újra tovább lehet fejleszteni.

Mélyreható jelentősége volt például annak, amikor Alanus von Lille – így hívták őt földi életében – a szellemi világból leküldte egyik, általa a szellemi világban jól kiképzett tanítványát, éppen azért, hogy azokat az ellentéteket, amelyek a platonizmus és az arisztotelizmus között fennállnak, a Földre leáramoltassa, de úgy, hogy az akkori idők skolasztikus princípiuma alapján, harmónia jöhessen köztük létre. Így különösen a XIII. században oda hatottak, hogy egybefolyhasson mindazok munkája, akik egyrészt dominikánus ruhában a Földön tartózkodtak, másrészt azoké, akik odaát maradtak a másik világban, mert egyelőre nem találtak olyan földi testeket, amelyekkel kifejezhették volna sajátos szellemiségüket, amely nem volt képes az arisztotelizmushoz eljutni.

Csodálatos együttműködés jött létre a XIII. században aközött, ami a Földön történt, és ami fentről áradt le. Azok az emberek, akik a Földön működtek, sokszor nem voltak tudatában ennek az együttműködésnek, annál inkább azonban azok, akik odaát működtek. Eleven együttműködés volt ez. Mondhatnék: a misztériumi- princípium felszállt az égbe, és napsugarait leárasztotta arra, ami a Földön működött.

Ez egészen részletekbe menően történt, és különösen a részletekben lehet nyomon követni. Alanus von Lille saját földi fejlődésében, mint chartresi tanító csak addig jutott, hogy bizonyos életkorában magára öltötte a ciszterciák csuháját, cisztercita rendi pap lett. A cisztercita rendbe menekültek az akkori idők utolsó rendi gyakorlatai, hogy a platonizmus, a platóni világnézetet a kereszténységhez kapcsolódva ébresszék fel.

Alanus von Lille ezt a tanítványát, azért küldte le, hogy a későbbiekben a dominikánus renden keresztül hasson tovább az a feladat, amely az arisztotelizmusra kell, hogy szálljon. Az átmenet itt – főleg külsőleg – különös jelenségben nyilvánult meg: Alanus de Insulisnak ez, a mondhatnám érzékfeletti tanítványa, a Földön először a ciszterciták ruháját hordta, de később ezt a dominikánusok ruhájával cserélte fel.

Ezek voltak azok az individualitások, akik érzékfeletti és érzékletes módon a XIII. században – egészen a XIV. századba nyúlóan – együttműködtek: mértékadó későbbi skolasztikusok és tanítványaik, egymással hosszú idők óta összetartozó emberi lelkek, akik azonban még, a chartresi iskola nagy szellemeivel is kapcsolatban álltak.

Itt látjuk azt a nagyszerű és hatalmas világtörténelmi tervet, amely arra irányult, hogy azok, akik nem tudtak az arisztotelizmushoz a Földre leszállni, fent tartózkodtak a szellemi világban, hogy ott várják meg, amíg a többiek azt, amiben a fent maradottakkal oly bensőségesen összetartoztak, az arisztotelizmusból származó világos fogalmak és képzetek befolyása alatt tovább tudják művelni a Földön.

Valóban olyan volt ez, mint egy fölfelé és lefelé irányuló beszélgetés ebben a XIII. században, a szellemi világból a földi világba, és a földi világból a szellemibe.

Csak ebben a szellemi atmoszférában tudott a valódi rózsakeresztesség hatni.

Azután azok, akik azért szálltak le a Földre, hogy elhozzák az arisztotelizmus impulzusát, miután feladatukat elvégezték, újból felemeltettek a szellemi világba, és a szellemi világban újból létrejött az együttműködés a platonikusok és arisztotelikusok között. Körülöttük helyezkedtek el azok a lelkek, akikről már beszéltem: a lelkek két csoportja, akiket jellemeztem.

Így az antropozófiai mozgalom karmájába bizonyos módon belefolyt a chartresi tanítványok széles köre és mindazok a lelkek, akik ebbe a tanítványi körbe beleélték magukat, akik a két áramlat egyikéhez tartoztak, melyekről a napokban beszéltem. Nagy kör ez, mert sokan élnek ebben a körben, akik ma még nem találták meg az utat az antropozófiai mozgalomhoz. Az azonban tény, hogy sokféle élményükben az készült elő, ami ma az antropozófia területéhez tartozik.

Valami különös dolog történt például a cisztercita renddel, amikor Alanus ab Insulis (Alanus von Lilié), magára öltötte a ciszterciták ruháját, és platonizmusával cisztercita pap lett. Ez, mondhatnám, alapjában véve megmaradt a cisztercita rendben. Elmondhatom -, hiszen miért ne fűzhetnék kis személyes megjegyzéseket azokhoz az összefüggésekhez, amelyeket itt nyilvánosságra kell, hogy hozzak, és amely részletek nem kerültek bele a „Lebensgang”-ba, – tehát el kell mondanom, hogy ami ebbe az irányban elvezetett bizonyos összefüggésekhez -, további összefüggések persze egészen más irányból adódtak -, de ami bizonyos összefüggésekhez vezetett, az az volt, hogy életem folyamán tulajdonképpen egészen a weimari időkig, nem tudtam elszakadni a cisztercita rend látványától, és bizonyos szempontból mégis állandóan távol tarttattam a cisztercita rendtől. Tulajdonképpen ennek a rendnek az árnyékában nőttem fel, amelynek fontos települései voltak Bécsújhely környékén. Azon a vidéken, ahol felnőttem, többnyire cisztercita papok tanították az ifjúságot. Mindig előttem volt a ciszterciták rendi ruhája, a fehér csuha, a fehér öltözet, a fekete – mi stólának nevezzük -, övvel a közepén. Ha indokolt lett volna, hogy a „Lebensgang”-ban ilyen dolgokról beszéljek, akkor azt mondtam volna, hogy minden, de minden arra irányult, hogy ne afelé, a képzés felé haladjak, amelyet a bécsújhelyi reáliskolában kaptam, hanem, hogy gimnáziumot végezzek. De ez akkor még egy cisztercita gimnázium volt, és különösek voltak azok az erők, amelyek egyszerre vonzottak, és távoltartottak.

Cisztercitákból állott a szerzetesek egész köre is, akik a bécsi egyetemen teológiát hallgattak, és akik Marie Eugenie della Grazie körül gyűltek össze. Legintimebb teológiai és krisztológiai beszélgetéseim a cisztercitákkal voltak. Ezt csak érinteni akarom, mert ez bizonyos szempontból színezi a XII. század idejére való visszatekintést, amikor is Chartres fénykora belesugárzott a cisztercita rendbe. Mert ez továbbélt a ciszterciták figyelemreméltó tudományosságában, amely oly vonzóan, noha korrumpáltan is -, megőrzött valamit Chartres varázsából. Ciszterciták, akiket jól ismertem, a legkülönbözőbb dolgokra vonatkozóan fontos mozzanatokat kutattak fel. És azok a dolgok voltak számomra a legfontosabbak, ahol azt mondhattam: bár lehetetlen, hogy olyanok, akik chartresi tanítványok voltak, itt inkarnálódjanak de mégis az a benyomásom, hogy egyes individualitások, akik a chartresi iskolával kapcsolatban álltak, rövid időkre, ha szabad így mondanom, inkorporálódtak olyan emberekbe, akik a cisztercita rend ruháját viselték.

Úgyszólván csak vékony fallal elválasztva tovább hatott a Földön az, ami érzékfeletti síkon az általam leírt módon előkészült, és ami a későbbiekben, a XIX. első felében a nagy előkészülethez vezetett.

Számomra különösen jelentős volt az, a Krisztus lényére vonatkozó beszélgetés, melyet a „Lebensgang”-ban is megemlítek. Ezt a beszélgetést egy cisztercita rendbeli pappal folytattam, nem delle Grazie házában, hanem onnan jövet. Ez a beszélgetés nem a dogmatikus teológiai felfogás alapján folyt, hanem a neo-skolaszticizmus szemszögéből ez az elmélyült beszélgetés elvezetett ahhoz, ami egyszer itt volt, arisztotelikusan körülhatárolt fogalmakkal, de egyben platóni fénnyel áthatottan.

Aminek az antropozófiában ki kellett alakulnia, az, ha titokzatos módon is, de már átvilágított a kor eseményein átvilágított, ha nem is az egyik vagy másik vallási vagy szociális áramlathoz tartozó emberi lelken, de átvilágított azon, amivel ez az emberi lélek, a Földön ható nagy szellemi áramlatokon keresztül összefügg. És már látható volt, amint az egyes dolgok az előző Michaeli-korszak kezdetétől a Kali Juga lefutásáig a legkülönbözőbb területeken, egyes emberekben úgy hatottak, hogy abban a kor szelleme szólt, és ez a beszéd az antropozófiai kinyilatkoztatások előhívója volt. Eleven módon láthatta megjelenni az ember az Antropozófiát, mint egy Lényt, amelynek meg kellett születnie, de amely mint gyermek az anyaméhben, úgy nyugodott abban, amit az első keresztény évszázadok óta a Földön a chartresi iskola előkészített, s ami azután megtalálta folytatását az érzékfeletti létben, és abban az együttműködésben, ami a Földön továbbhatott a kereszténység arisztotelikusan színezett védelmében.

Majd azokból az impulzusokból, amelyeket Alanus von Lille „Contra Haereticos,, című művében találunk, olyasmi jött létre, mint Aquinói Tamás „Summa fidei catholicae contra gentilos” című munkája. Így alakult ki a kornak az a jellegzetes vonása, melyet azokból a képekből érzékelünk, ahol a dominikánus egyháztanítók lábbal tiporják Averrhoest, Avicennát, és így tovább, ami a spirituális kereszténység teljes védelmezését, de egyben az intellektualizmusba való átmenetet is mutatja.

Nem óhajtom kedves barátaim, elméleti módon ábrázolni azt, ami a tények világa, mert a dolgok, minden feltételezésről csak elhalványulnak, elvesztik intenzitásukat. Tényeket akartam a lelkük elé állítani, tényeket, amelyekből érzékelhetik, hogy mire tekinthetnek, ha azokat a lelkeket akarják szemlélni, akik a mostani földi inkarnációjuk előtti szellemi létet, a halál és újraszületés közötti időt úgy élték át, hogy a Földön az Antropozófia után vágyódtak.

A világon a legellentétesebb nézetek hatnak egybe, hogy egy egészet hozzanak létre.

Most együttműködnek azok a lelkek, akik a XII. században a nagy chartresi iskolában dolgoztak, és azok, akik velük kapcsolatban állottak az egyik legnagyobb szellemi közösségben, a szellemi világban, a XIII. század kezdetén. Most együttműködnek a chartresi szellemek azokkal, akik velük szövetségben azután az arisztotelizmust művelték, függetlenül attól, hogy részben itt a Földön működnek, részben pedig még nem tudnak a Földre leszállni. Most együttműködnek a földi fejlődés egy új spirituális korszaka érdekében. Most az a feladatuk, hogy összegyűjtsék azokat a lelkeket, akik már hosszú ideje kapcsolatban állnak velük összegyűjtsék a lelkeket, akiknek segítségével megalapozhatnak egy spirituális korszakot, hogy viszonylag rövid időn belül valamiféle módon kialakuljon annak lehetősége, hogy – a különben tönkremenő civilizáció keretén belül a XII. század chartresi szellemei földi inkarnációjukban együttműködjenek, a hozzájuk tartozó XIII. századbeli szellemekkel, hogy a különben zátonyra futó civilizáció spiritualitását újólag létrehozzák.

Szándékokat akartam ezzel jellemezni, melyek manapság a lelkekben élnek, ha nem is a Földön, hanem – mondhatnám, – az Ég és Föld között. Szándékokat akartam tehát karakterizálni. Mélyed- jenek el abban, ami ezekben a szándékokban rejlik, és akkor hatással lesz lelkükre az, ami mindannak hátterében áll, aminek az antropozófiai mozgalomban egybeáramlott lelkek számára előtérben kell állnia.

– Dornach, 1924. július 28.

[Az embert az akarat szabadságához az vezeti el, hogy a személyes ember az intelligenciával bánik. A kozmikus intelligencia leáramlik az égből a Földre az első keresztény századokban egészen a VIII., IX. századig. A skolasztika az ember küzdelme a leáramló intelligencia megértéséért. Ebbe illeszkedhet a tudati lélek. A rózsakeresztes bölcsesség abból állt, hogy némileg megértették ezeket a vonatkozásokat. Mihály összegyűjti a Nap-régiójában azokat a lelkeket, akik a XV. század elején egyesülnek az érzékfeletti Mihály-iskolában. Ettől fogva az emberi lélek saját intelligenciája révén kell a Mihálynak megfelelő szellemiséget kialakítani, míg a XIX. század végén elkezdődik Mihály új korszaka a Földön. A XV század elejétől egészen máig tartó nagy krízis Ahrimannak Mihály ellen vívott harca, Ahriman a régebbi kozmikus intelligenciát teljesen földivé akarja változtatni. A kozmikus intelligencia bevezetését az ember ideg-érzékszervrendszerébe a szellemi világból kozmikus viharként élik át. Ez legutóbb az atlantiszi korban volt így, mikor a kozmikus intelligencia birtokba vette az ember szívét, de kozmikus maradt. Most a fej-embernek az intellektus spiritualizálása révén újra szív-emberré kell válnia.]

Eddig azokat az eseményeket követtük a fizikai és érzékfeletti világban, amelyek mindannak alapját képezik, ami pillanatnyilag antropozófiaként akar hírt adni magáról a világnak. Kedves barátaim, tudjuk, hogy az emberiség fejlődésében az utolsó évtizedekben két fontos fordulópont jegyezhető fel. Az egyik fordulópont, amelyre már többször felhívtam figyelmüket, az úgynevezett sötét korszak lejárta a XIX. század végén, a XX. század elején. A sötét korszak után egy világos korszak vette kezdetét. Tudjuk, hogy ez a sötét korszak abba az emberi lelkiállapotba torkollott, amely az emberek szellemi szeme elől az érzékfeletti világot elzárja. Tudjuk, hogy az emberiség szellemi fejlődésének régebbi korszakaiban az általános emberi képességek olyanok voltak, hogy az emberek, ha csak álomszerűen is, ha csak többé-kevésbé ösztönszerűen is, de mégis beleláttak a szellemi világba. A szellemi világ valóságában való kételkedés az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban teljesen lehetetlen volt. Ha azonban ez az állapot tovább tartott volna, ha az emberiség ösztönösen továbbra is betekintett volna a szellemi világba, akkor nem került volna bele az emberiség fejlődésébe az, hogy az individuális, a személyes ember önállóan használja értelmét. Márpedig ezzel áll kapcsolatban az, ami az embert a szabad akarathoz vezeti. Az egyik a másik nélkül nem képzelhető el. A szellemi világ ösztönös, tompa átélésének állapotában, – ahogyan ez valamikor volt – az ember nem juthat el a szabadsághoz. Nem juthat el ahhoz az önálló gondolkodáshoz sem, amelyet az intelligencia egyes emberi individuumok által történő használatának nevezünk.

Egyszer mindkettőnek be kellett következnie: az intelligencia szabad, személyes használatának, és az emberi akarat szabadságának. Ezért kellett a szellemi világba való egykori ösztönös bepillantásának az emberi tudat számára elsötétülnie. Mindez, ha az egyes emberek számára nem is egészen világosan, de az emberiség számára általánosan végbement. Így a XIX. század végével ez a sötét korszak, amely elsötétítette a szellemi világot, ezzel szemben megnyitotta az utat az intelligencia és szabad akarat használatához, lejárt. Olyan korszakba lépünk, amelyben – olyan utakon, amelyeken lehetséges – ismét közelednie kell az emberekhez a valóságos szellemi világnak.

Igaz, azt lehet mondani, hogy ez a világos korszak nem nagyon fényteljes módon kezdődött. Mintha a XX. századnak éppen ezek az első évtizedei annyi rosszat hoztak volna az emberiségnek, amennyit ez, a történelem folyamán eddig valaha is átélt. Ez azonban nem akadályozza azt, hogy általánosságban megjelenjen az emberiség fejlődésében az a lehetőség, hogy a szellemi élet fényébe behatolhasson. De ezek az emberek, mondhatnám lustaságból, továbbra is megtartották a sötét korszak szokásait, úgyhogy ezek belenyúlnak a XX. századba, s mivel ma már megvilágíthatná a fény a szellemi igazságokat, ezek a szokások ma rosszabbnak tűnnek, mint azelőtt, a sötét korszakban, a Kali Jugában.

Azt is tudjuk, hogy az egész emberiségnek a fény-teljes korszak felé való fordulása azáltal készült elő, hogy a XIX. század hetvenes éveinek végén elkezdődött a michaeli-korszak.

Állítsuk most lelkünk elé, mit jelent az, hogy a XIX. század utolsó harmadában elkezdődött a michaeli-korszak.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy miként a fizikai világban a külső természet három birodalma vesz bennünket körül, – az ásványvilág, a növényvilág és az állatvilág – a szellemi világban magasabb birodalmak vesznek körül bennünket, amelyeket mint a Hierarchiák birodalmát már különféle összefüggésekben jellemeztünk. Ahogy az embertől lefelé a természet birodalmában az állathoz jutunk, úgy jutunk – ha felemelkedünk az érzékfeletti világba – az Angyalok birodalmába. Az Angyalok feladata az, hogy az egyes embereket vezessék, védelmezzék, miközben ezek földi életről földi életre haladnak. A szellemi világ tehát, az egyes emberekkel kapcsolatos feladatokat az Angyalok birodalmának lényeire bízta.

Ha azután az Arkangyalok birodalmába érünk, azt látjuk, hogy az Arkangyaloknak a legkülönfélébb feladataik vannak. Egyike ezeknek a feladatoknak az, hogy az egymást követő korszakoknak az emberre vonatkozó alaptendenciáit irányítsák és vezessék.

Így mintegy 300 éven át, a múlt század 70-es éveinek végéig Gábriel gyakorolta az uralmat. Gábriel uralma – annak számára, aki nem csak a ma szokásos módon, felületesen nézi a dolgokat, hanem az emberiség fejlődésének mélyére tekint – abban nyilvánult meg, hogy az emberiségszintű történések szempontjából, rendkívül jelentős impulzusokat vitt azokba az erőkbe, amelyeket öröklési erőknek nevezhetünk. A generációkon át, ható fizikai átöröklés erői sohasem voltak olyan jelentősek, mint a XIX. század utolsó harmadát megelőző három évszázadban.

Ez abban jutott kifejezésre, hogy az öröklődési kérdés a XIX. században egyenesen sürgető problémává vált az emberiség úgy érezte, hogy az ember lelki és szellemi tulajdonságai az örökléstől függenek. Megtanulták még átérezni azt, ami a XVI. XVII. XVIII. századokban és a XIX. század nagy részében, mint természeti törvény működött az emberiség fejlődésében.

Ebben az időben az ember azokat a tulajdonságokat is belevitte szellemi fejlődésébe, amelyeket szüleitől és elődeitől örökölt. Ebben az időben különösen fontos volt minden fizikai szaporodással kapcsolatos tulajdonság. Ennek külső jele az, az érdeklődés, amellyel a XIX. század végén a szaporodás kérdését, és egyáltalán minden szexuális kérdést kísértek. A legfontosabb szellemi impulzusok az említett századokban úgy közeledtek az emberiséghez, hogy megvalósulásukat a fizikai öröklődésen keresztül keresték.

Ennek teljes ellentéte lesz az, a múlt század hetvenes éveiben kezdődő korszak, amelyben Michael irányítja és vezeti az emberiséget, amelyben ma benne élünk, és amely impulzusait egybehangolja azzal, amit a XX. században kezdődő világos korszaknak nevezünk. Ez a két impulzusfolyamat együttműködik. Ma főleg azt akarjuk megvizsgálni, mi a sajátossága egy michaeli korszaknak.

Azt mondom: egy michaeli korszaknak, mert a dolog úgy áll, hogy azt az irányítást és vezetést, amelyről az előbb szóltam, mintegy 300 éven át az Arkangyalok birodalmának egyik lénye, az emberiség fejlődésének azon a területén látja el, amely a civilizációban vezető szerepet játszik.

Mint mondottam, a XVI. XVII. XVIII. XIX. században Gábriel volt a vezető. Most Michael váltja őt fel. Hét ilyen Arkangyal van, akik úgy vezetik az emberiséget, hogy az egyes Arkangyalok vezetése ciklikusan ismétlődik. Mivel ma a michaeli korszakban élünk, indíttatva érezzük magunkat arra, hogy az emberiség vezetésében lezajlott utolsó michaeli korszakra emlékezzünk.

Az a michaeli korszak, amely még a kereszténység megalapítását, a Golgotai Misztériumot megelőzte, az ókorban Nagy Sándor tetteivel, Arisztotelész filozófiájának létrejöttével zárult le.

Ha követjük mindazt, ami Görögországban, és Görögország környezetében a kereszténység előtti időkben Nagy Sándor és Arisztotelész korát megelőző három évszázadon át, történt, akkor szintén egy michaeli korszak áll előttünk. Egy ilyen michaeli korszakot a legkülönfélébb körülmények jellemeznek, különösképpen azonban az, hogy ugyan a mindenkori michaeli korszak különleges adottságai szerint, de mindig az emberiség szellemi érdeklődése válik hangadóvá. Az ilyen korszakban egy kozmopolita, nemzetközi vonás húzódik végig a világon. A nemzeti megkülönböztetések megszűnnek. A nacionalista impulzusok éppen Gábriel korszakában alapozódtak meg az európai civilizációban és amerikai követőiknél.

A mi michaeli korszakunk három évszázada folyamán, teljesen le fogják ezt győzni. Minden michaeli korszakban egy általános jellegzetesség halad át az emberiségen, egy általános emberi vonás, túl az egyes nemzetek és emberi csoportok speciális érdekein.

A Golgotai Misztérium előtti michaeli korszakban, ez abban nyilvánult meg, hogy a Görögországban kialakult viszonyokból az a hatalmas tendencia keletkezett, amely Nagy Sándor hadjárataihoz vezetett. Ezek, a görög kultúrát és civilizációt zseniális módon elterjesztették egész Ázsiában és Afrikában, éspedig olyan népeknél, akik egészen mást vallottak addig. Az egész óriási tett, Alexandria megalapításával zárult le. Ez a kozmopolita áramlat arra törekedett, hogy a Görögországban tömörült szellemi erőket eljuttassa az egész akkori civilizált világba.

Ilyesmi történik Michael impulzusára, és ez történt annakidején is a michaeli impulzus hatására. Azok az emberek, akik ebben a földi tettben, Michael szolgálatában részt vettek, nem voltak a Golgotai Misztérium idején a Földön. Mindazokat a lényeket, akik Michael körébe tartoztak, függetlenül attól, hogy olyan emberi lelkek voltak-e, akik a michaeli korszak után halálukkal a szellemi világba kerültek, – tehát testnélküli emberi lelkek voltak – vagy olyanok, akik sohasem testesültek meg a Földön, mindezeket közös élet fűzte össze az érzékfeletti világban akkor, amikor a Földön a Golgotai Misztérium lejátszódott.

Csak az szükséges, hogy helyesen állítsuk lelkünk elé azt, amiről itt tulajdonképpen szó van; fontos, hogy érzésben is átéljük. Ha a földi aspektust választjuk, így gondolkodhatunk: a földi emberiség eljutott a földfejlődés bizonyos pontjához, a magas Napszellem, Krisztus, lejön a Földre, megtestesül egy emberben, a Názáreti Jézusban. A Föld lakói átélik, hogy Krisztus, a magas Nap-szellem eljött hozzájuk. Nem sok olyat tudnak, ami arra ösztönözhetné őket, hogy ezt az eseményt megfelelő módon értékeljék.

Annál inkább tudták a Napról nézve, ezt a számukra más szempontból történő jelenséget azok a test nélküli lelkek, akik Michael körül voltak és a Nap körzetében, a Nap birodalmában éltek akkor, az érzékfeletti világban. Átélték, amint Krisztus – aki addig a Nap birodalmában működött, és csak a misztériumokból volt elérhető, ha felemelkedtek a Napszférába; – búcsút vett a Naptól, hogy egyesüljön a Földön a földi emberiséggel.

Ez hatalmas, óriási esemény volt éppen azok számára, akik a michaeli közösséghez tartoztak, mert ez a michaeli közösség, különösen kapcsolatban áll mindazzal, ami a Napból kiinduló kozmikus sorssal függ össze. Búcsút kellett venniük Krisztustól, akinek eddig a Napon volt a helye, de ettől kezdve helyét a Földön kellett elfoglalnia. Ez a másik nézőpont.

Ezzel azonban egyidejűleg valami más is kapcsolatban volt. Ezt csak úgy tudjuk helyes módon értékelni, ha figyelembe vesszük a következőket: úgy élni a gondolatokban, hogy ezek az ember bensőjéből törnek fel, a régi idők emberei még nem tudtak. Adott esetben bölcsek, sokkal bölcsebbek voltak, mint a későbbi emberiség, de nem voltak okosak olyan értelemben, ahogy ezt ma értik. Ma azt az embert nevezzük okosnak, aki a gondolatokat sajátmagából hozza létre, aki logikusan tud gondolkodni, az egyik gondolatot a másikkal összefüggésbe tudja hozni, és így tovább. Ez régen nem volt. Önállóan teremtett gondolatok nem voltak a régi időkben. A gondolatokat a szellemi világból jövő kinyilatkoztatásokkal együtt küldték le a Földre. Az emberek nem gondolkoztak valamiről, hanem a szellemi tartalmat, kinyilatkoztatáson keresztül kapták, mégpedig úgy, hogy benne voltak a gondolatok is. Ma gondolkoznak a dolgokon, akkor a lelki benyomások magukkal hozták a gondolatokat. A gondolatok inspirált gondolatok voltak, nem önállóan gondolt gondolatok. Az, aki az emberhez a szellemi kinyilatkoztatás útján eljutó kozmikus intelligenciát irányította, aki a kozmikus intelligencia felett úgyszólván uralkodott, az éppen az a szellemi lény, akit a keresztény terminológia Michael arkangyalnak nevez. Ő őrizte a kozmoszban a kozmikus intelligenciát.

Tisztáznunk kell, hogy ez mit jelent. Mert az olyan embereknek, mint például Nagy Sándor, ha más eszmei összefüggésben is, de világos tudatuk volt arról, hogy gondolataik Michael útján érkeznek. A megfelelő szellemi lényt természetesen másként nevezték. Mi most, a keresztény kifejezést használjuk, de nem a kifejezés a fontos. Olyan ember, mint Nagy Sándor, Michael küldöttjének, Michael eszközének tekintette magát. Nem is tudott másképpen gondolkodni, mint hogy „a Földön tulajdonképpen Michael cselekszik, és én vagyok az, akin keresztül cselekszik”.- Így fogták fel a dolgot.

Ez adta az akaraterőt is a cselekvéshez. Az akkori idők gondolkodója csakis úgy gondolta, hogy Michael működik benne és adja neki a gondolatokat.

Krisztus Földre-szállásával kapcsolatban Michael és az övéi nemcsak Krisztusnak a Naptól való búcsúját látták, hanem mindenek előtt azt, hogy Michael uralma a kozmikus intelligencia fölött fokozatosan megszűnik. A Napból egészen világosan látható volt, hogy a dolgok intelligencia-tartalma nem a szellemi világból közelít majd az emberhez, hanem magának az embernek kell majd egyszer a Földön megszereznie saját intelligenciáját. Lényegbevágó, jelentős élmény volt annak látása, hogyan áramlik le a Földre az intelligencia. Lassanként, – ha szabad így kifejeznem – már nem az Égben volt található, lebocsátották a Földre.

Ez főleg az első keresztény évszázadokban ment végbe. Látjuk, hogy az első keresztény századokban még voltak olyan képességű emberek, akik legalább némileg bepillantottak abba, ami az intelligencia tartalmával feléjük áramlott az érzékfeletti kinyilatkoztatásokból.

Ez körülbelül a Krisztus utáni VIII.-IX. évszázadig tartott. Ekkor történt a nagy döntés. Ekkor jött létre az elhatározás, úgy hogy Michael és a hozzá tartozók – függetlenül attól, hogy éppen földi testben éltek vagy sem – azt kellett, hogy mondják: az emberek a Földön kezdenek intelligensek lenni, létrehozzák önmagukból saját értelmüket, Michael, nem uralkodhat már tovább a kozmikus intelligencián. Michael érezte, hogy a kozmikus intelligencia fölötti uralma eltűnik. És ha lenéztek a Földre, látták, hogy a VIII.-IX. századtól kezdődően megindult ez az intelligens korszak, és az emberek kezdték gondolataikat maguk létrehozni.

Ábrázoltam már, hogyan ápolták tovább egyes sajátságos iskolákban, például Chartres nagy iskolájában annak hagyományait, ami valaha a kozmikus intelligenciába merülve nyilatkozott meg az embereknek. Elmondtam, mi mindent tettek ebben a chartresi iskolában, különösen a XII. században, és megkíséreltem megmutatni azt is, milyen módon került át a kozmikus intelligencia földi őrzése a dominikánus rend egyes tagjaihoz. Nézzük csak meg azokat a műveket, amelyek a keresztény skolasztikából származnak, ebből a csodálatos szellemi áramlatból, melyet ma hívei és ellenfelei egyaránt félreismernek, mert nem a lényegére tekintenek. Nézzük meg, hogyan küzdöttek azért a felismerésért, hogy mit is jelentenek tulajdonképpen a fogalmak, mit jelent intelligens tartalmuk az emberiség és a világ dolgai számára. A nominalizmus és realizmus közötti nagy harc főként a dominikánus renden belül alakult ki. Egyesek az általános fogalmakban csak neveket láttak, mások pedig az általános fogalmakban, a dolgokban megnyilatkozó szellemi tartalmakat.

Az egész skolasztika az emberek küzdelme, a beáramló intelligencia tisztázásáért. Nem csoda, hogy a Michael körül lévők fő érdeklődése éppen a Földön kibontakozó skolasztikára irányult. Amit Aquinói Tamás és tanítványai, és más skolasztikusok érvényre juttattak, az a hajdani Michael-áramlat földi kifejeződése volt. Michael-áramlat: az intelligencia, a fényteljes, spirituális intelligencia irányítása.

Most a Földön volt az intelligencia, tisztázni kellett a lényegét. A szellemi világokból látni lehetett, hogyan bontakozott ki az, ami Michael szférájához tartozik, most lent a Földön Michael uralmán kívül, éppen Gábriel kezdődő uralma idején.

A beavatási bölcsesség, a rózsakeresztes bölcsesség, – amivé azután kiszélesedett – abban állt, hogy ezekből a viszonyokból megértettek valamit.

Igen jelentősen mutatkozik meg éppen ebben az időben az a mód, ahogy a földi lét az érzékfeletti léttel összefügg. Mert úgy látszik, mintha a földi dolgok bizonyos mértékig el volnának szakítva az érzékfeletti világtól, pedig összefüggenek egymással! Éppen az elmúlt előadásokon elmondottakból láthatjuk, miként függenek össze.

Az érzékfeletti tényeket csak képekben, imaginációkban tudom összefoglalni. Absztrakt fogalmakkal ezt nem lehet megjeleníteni. Ezt csak ábrázolni lehet. Ezért kell ábrázolnom azt, hogy mi történt annak a korszaknak a kezdetén, amikor a tudati lélek, és ezzel együtt az intelligencia az emberbe költözött.

Néhány évszázada volt már annak, hogy Michael a Krisztus utáni IX. évszázadban megérkezni látta a Földre a korábbi kozmikus intelligenciát. És látta azt tovább áramlani a Földön a skolasztikában. Ez történt lent. Ő azonban a Nap szférájában összegyűjtötte azokat, akik hozzátartoznak. Összegyűjtötte őket, akár emberi lelkek voltak, akik a halál és egy újabb születés közötti létben éltek – és azokat is, akik sohasem fejlődnek emberi testben, de hozzátartoznak, és bizonyos összefüggésben állnak az emberiséggel. Gondolhatják, hogy különösen azok a lelkek voltak ott, akiket mint Chartres nagy tanítóit mutattam be. A legjelentékenyebbek egyike, akik akkor a XV. század kezdetén Michael seregében az érzékfeletti világban hajtották végre tetteiket, Alanus ab Insulis volt. De mindnyájan, akiket mint a Chartres-i iskolához tartozókat megneveztem, egyesültek azokkal a dominikánus rendbeliekkel, akik már újból a halál és újabb születés közötti időben éltek. A platóni áramlathoz tartozó lelkek itt bensőségesen egyesültek az arisztotelészi áramlathoz tartozó lelkekkel. Ezek a lelkek végigcsinálták mindazt, ami a michaeli impulzus. Közülük sokan nem földi aspektusból, hanem a Nap aspektusából élték át a Golgotai Misztériumot. Ekkor, a XV. század kezdetén, igen jelentős helyzetbe kerültek az érzékfeletti világban.

Michael vezetésével létrejött ott ekkor valami, amit – kénytelenek vagyunk földi kifejezést használni – érzékfeletti iskolának nevezhetnénk. Ami egykor Michael Misztérium volt, amit a régi Michael-misztériumokban a beavatottaknak hirdettek, aminek mássá kellett válnia, mivel az intelligencia a kozmoszból a Földre került, azt maga Michael foglalta össze óriási, jelentős vonásokban azok számára, akiket ebbe az érzékfeletti Michael iskolába a XV. század kezdetén egybegyűjtött. Mindaz, ami valamikor a Nap-misztériumokban, mint michaeli bölcsesség élt, az érzékfeletti világban újból életre kelt. Nagyszerű módon foglalta össze azt, ami a platonizmus arisztotelészi folytatása volt, és Nagy Sándor által eljutott Ázsiába és Egyiptomba. Magyarázatot nyert, miként élt abban még a spiritualitás. Mindazok a lelkek, akik ősi idők óta kapcsolatban álltak azzal az áramlattal, amelyről már néhány órán át, beszéltem mindazon lelkek, akik predesztinálva voltak arra, hogy az antropozófiai mozgalomhoz tartozzanak, karmájukat az antropozófiai mozgalomhoz alakítsák, részt vettek ebben az érzékfeletti iskolában. Itt mindent, abból a szempontból tanítottak, hogy a michaeli elemet az emberi fejlődésben odalent más módon, az emberi lélek saját intelligenciája segítségével kell kialakítani.

Itt megtudták, hogy a XIX. század végén, a XIX. század utolsó harmadában maga Michael veszi át újból az uralmat a Földön egy új michaeli korszak, veszi kezdetét – miután Nagy Sándor korától kezdve a másik hat Arkangyal gyakorolta a maga különböző uralmát – ez, azonban olyan michaeli korszak kell, hogy legyen, amely más, mint a többi volt. Mert a többi michaeli korszak olyan volt, hogy a kozmikus intelligencia mindig abban élt, ami általánosan emberi. Most azonban – ezt mondta Michael tanítványainak az érzékfeletti világban – a michaeli korszakban valami egészen másról lesz szó. Amit Michael eonokon át, őrzött az emberek számára, amit ő inspirált a földi létbe, az most elszakadt tőle. Újból meg fogja találni, amikor a XIX. század hetvenes éveinek végén földi uralma megindul újból meg fogja találni, amikor a spiritualitásától megfosztott intelligencia tért nyert az emberek között. Azonban sajátságos állapotban fogja újból megtalálni: úgy, hogy az a legnagyobb mértékben ki lesz téve az Ahrimáni erőknek. Mert ugyanakkor, amikor az intelligencia a kozmoszból lesüllyedt a Földre, egyre inkább erősödött az Ahrimáni hatalmak törekvése, hogy ezt a földivé vált kozmikus intelligenciát elszakítsák Michaeltől, és a Földön önmagában, Michaeltől függetlenül érvényesítsék.

Ez volt a XV. századtól a mai napig tartó nagy krízis. A krízis, amelyben még benne állunk, a krízis, amely mint Ahrimán harca Michael ellen jut kifejezésre. Ahrimán mindent elkövet, hogy a földivé vált intelligencia felett Michael uralmát vitássá tegye – Michael azon fáradozik, hogy miután az intelligencia felett uralmát elvesztette, azt 1879-ben kezdődő földi uralmával a Földön újra visszaszerezze. Ennek eldöntése jegyében folyt az emberiség fejlődése a XIX. század utolsó harmadában. Ekkor vált földivé az azelőtt kozmikus intelligencia, ekkor akarta Ahrimán ezt az intelligenciát egészen földivé tenni, hogy az úgy éljen tovább, ahogy a Gabriel-korszakban elkezdődött. Hogy teljesen földivé váljon ez az intelligencia, kizárólag az emberiség vérközösségi ügye legyen, a generációk egymásra következésének ügye, a szaporodási erők ügye: ezt akarta Ahrimán.

Michael leszállt a Földre. Azt, aminek időközben létre kellett jönnie, ahhoz, hogy az emberek intelligenciához és szabadsághoz jussanak, csak a Földön találhatta meg újból, úgy hogy Michael most, a Földön kell hogy megragadja, a Földön kell újból uralkodóvá válnia a most, már az emberiségben működő intelligencia fölött. Ahrimán szemben áll Michaellel, és Michael kénytelen megvédeni azt, amit eonokon át igazgatott az emberek érdekében. Ebben a harcban áll benne az emberiség. Antropozófusnak lenni többek közt azt jelenti, hogy ezt a harcot legalább bizonyos fokig megértjük. Ez a harc mindenben megmutatkozik. Valódi alakja a történelem alakulásának kulisszái mögött van, de minden nyilvánvaló tényben megmutatkozik.

Kedves barátaim, mindazok a lelkek, akik annak idején Michael érzékfeletti iskolájában jelen voltak, részesültek az imént röviden vázolt tanításokban. Ezek a tanítások, ismétlései voltak annak, amit a Nap-misztériumokban régi időktől fogva tanítottak, de egyben az új michaeli korszak kezdetén bekövetkezendő események profetikus elővételezései is voltak. Magukkal ragadó buzdítások voltak ezek arra, hogy akik Michael köréhez tartoznak, vessék bele magukat a michaeli áramlatba, kövessék impulzusait, hogy az intelligencia újra egyesüljön Michael lényével.

Miközben a Michael által irányított érzékfeletti iskola csodálatos és nagyszerű tanításai eljutottak a megfelelő lelkekhez, ezek a lelkek egy hatalmas élményben részesültek, amely csak nagy időközökben ismétlődik meg a mi kozmoszunk fejlődésében. Már rámutattam egyszer arra, hogy amikor az isteni világról beszélünk, felmutatunk az érzékfeletti világba. Ha azonban a halál és újabb születés közötti világban vagyunk, akkor tulajdonképpen a Földre mutatunk le – de nem a fizikai Földre – és itt valami hatalmas nagyszerű isteni-szellemi jelenség mutatkozik meg. Éppen, a XV. század kezdetén, amikor elkezdődött ez az iskola, amelyről beszéltem, és Michael birodalmából számos lélek vett részt ebben az iskolában, ezzel egyidejűleg valami olyat lehetett látni, ami – mint mondottam – a kozmikus teremtésben csak hosszú-hosszú évszázadok eltelte után ismétlődik meg: a Földre való letekintésnél bizonyos módon látni lehetett, hogy a Szeráfok, Kerubok, és Trónok, tehát az Első, a legmagasabb hierarchia lényei hatalmas tettet hajtanak végre. A XV. század első harmadában volt ez, abban az időben, amikor az újkori fejlődés kulisszái mögött megalapították a rózsakeresztes iskolát. Ha egyébként a halál és újabb születés közötti létből letekintünk a földi létre, a Szeráfok, Kerubok, és Trónok, folyamatosan végbemenő tetteit láthatjuk. Azt látjuk, hogy a Szeráfok, Kerubok és Trónok a szellemiséget, az Exusiai, Dynameis, és Kyriotetes hatásköréből leviszik a fizikai világba, hatalmukkal beleültetik a fizikaiságba. Attól, ami a létesülés folyamatában így általánosan észlelhető, nagy időközökben valami grandiózusán eltérő mutatkozik meg. Utoljára az Atlantiszi-korban mutatkozott meg ilyesmi érzékfeletti szempontból. Ami itt az emberiségben történik, az a szellemi világban úgy mutatkozik, hogy most a Föld területein villámok cikáznak át, miközben hatalmasan dübörgő mennydörgés hallható. Ez, mondhatni, a világviharok egyike volt. A földi emberek számára olyan volt, mintha aludva élték volna át, a Michael körül lévő szellemek számára azonban, hatalmasan megnyilatkozott.

A mögött, ami az emberi lelkekben a XV. század kezdetén történelmileg lejátszódott, valami hatalmas dolog áll. Ez a hatalmas valami éppen azalatt mutatkozott, mialatt Michael tanítványai a tanításokat az érzékfelettiségben magukba fogadták. Utoljára Atlantiszban történt ilyesmi, amikor a kozmikus intelligencia még kozmikus maradt, azonban birtokába vette az emberek szívét. Most ehhez hasonló történt, ami a mostani földi terület számára, szellemi villámokban és mennydörgésekben robbant ki. Igen, ez így történt. Ebben a korszakban, amely a földi megrázkódtatásokat megélte, melyben a rózsakeresztesség elterjedt, amikor mindenféle sajátságos dolog történt, ami történelmileg is követhető, ebben a korszakban a Föld, az érzékfeletti világokban lévő szellemeknek hatalmas villámok és mennydörgések tombolása közepette mutatkozott meg. A Szeráfok, Kerubok és Trónok ekkor vezették át a kozmikus intelligenciát az emberi szervezetbe, az idegek és az érzékelés szervébe: a fej organizmusba.

Újból olyan esemény történt, amely ma még nem mutatkozik meg tisztán, majd csak évszázadok és évezredek múltával fog megmutatkozni, és amely abból áll, hogy az ember teljesen átalakul. Az ember azelőtt szívember volt, ezek után fejemberré lett. Az intelligencia saját intelligenciájává vált az érzékfeletti létből nézve, ez hallatlanul jelentős. Itt megnyilatkozik mindaz a hatalom és erő, ami az Első Hierarchia, a Szeráfok, Kerubok, és Trónok hatáskörébe tartozik. Ők azáltal nyilatkoztatják meg hatalmukat és erejüket, hogy a szellemiséget nem csak a szellemiségben kormányozzák, mint Dynameis, Exusiai és Kyriotetes, hanem a szellemiséget beleviszik a fizikaiságba, a szellemiséget a fizikaiság alkotójává teszik. Ezek a Szeráfok, Kerubok és Trónok olyan tetteket hajtottak végre, amelyek – mint mondottam – csak eonok elmúltával ismétlődnek meg. Azt lehetne mondani: amit Michael az akkori időkben övéinek tanított az, lent a földi világban villámlás és mennydörgés közepette jelent meg. Meg kell ezt érteni! Mert ezeknek a villámlásoknak és mennydörgéseknek, kedves barátaim, lelkesedéssé kell válniuk az antropozófusok szívében és lelkében!

Aki valóban vágyik az antropozófiára, annak lelkében – ma még nem tudatosan, az emberek még nem tudnak róla, de majd tudni fogják – mindannak utóhatása él, amit egykor Michael körében magába fogadott, mint égi antropozófiát, amely a földit megelőzte. Mert Michael tanításai olyanok voltak, hogy előkészítették azt, aminek a Földön antropozófiává kellett válnia.

Így a Földön létrejövő antropozófiát kétféleképpen készítették elő: a XV. századtól kezdve a nagy érzékfeletti iskolában, és a XVIII. század végén, XIX. század elején az érzékfeletti létben megjelenő imaginatív kultuszban. Itt hatalmas imaginatív képekké formálódott az, amit a michaeli tanítványok annak idején az érzékfeletti iskolában tanultak. Így készítették elő a lelkeket, akik azután leszálltak a fizikai világba, és akik mindezen előkészítések révén ösztönzést kaptak arra, hogy afelé haladjanak, aminek a Földön antropozófiaként kell hatnia.

Gondoljanak mindazokra, akik részt vettek ebben az érzékfeletti iskolában. Részt vettek Chartres nagy tanítói is. Mint utóbbi előadásaimból tudják, ők még nem szálltak le újból. Előreküldték azokat a lelkeket, akik főleg a dominikánus rendben működtek, miután előzőleg a XII. és XIII. század fordulóján bizonyosfajta megbeszélést tartottak velük.

Azután mindezek a lelkek újra összekerültek: azok, akik Chartres-ban lángoló szavakkal hirdették az ősi tanokat és azok, akik a skolasztikában a leghidegebb, de szívből jövő munkával küzdöttek az intelligencia értelméért. Akik az ismertetett iskolában tanultak, mindannyian Michael seregéhez tartoztak.

Itt van tehát Michael iskolája. Itt van a XIX. század kezdetén, a már ismertetett imaginatív kultusz. Itt van az a jelentékeny tény, hogy a hetvenes évek végén újból megkezdődött Michael uralma, hogy Michael felkészül arra, hogy a Földön újból birtokába vegye az intelligenciát, amely időközben, lesüllyedt tőle. Ennek az intelligenciának michaelivé kell válnia. Meg kell értenünk az új michaeli kor lényegét. Akik ma olyan spiritualitásra vágynak, amely már tartalmazza az intelligenciát, – ahogy ez az antropozófiai mozgalomban van – azok olyan lelkek, akik kannájuk szerint vannak itt a mai korban, hogy figyelembe vegyék azt, ami a kezdődő michaeli korszakban a Földön történik. Kapcsolatban állnak mindazokkal, akik még nem jöttek le újból, mindenekelőtt azokkal, akik a platóni áramlatból Bemardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és mások vezetésével még fent maradtak az érzékfeletti létben.

Azok azonban, akik ma igaz belső szívbéli odaadással tudják befogadni az antropozófiát, össze tudnak kapcsolódni az antropozófiával, azokban abból, amit az érzékfeletti létben a XV. században, és a XIX. század kezdetén átéltek, az az impulzus él, hogy azokkal együtt, akik, azóta még nem jöttek le a Földre, a XX. század végén megjelenjenek a Földön. Addig az antropozófiai spiritualitás előkészíti azt, amit a két csoportnak közösen kell majd megvalósítania, mint teljes kinyilatkoztatását annak, amit az említett áramlatokban érzékfeletti módon előkészítettek.

Kedves barátaim, az antropozófusnak fel kell vennie tudatába, tisztában kell lennie azzal, hogy már most elő kell készítenie azt a spiritualitást, melynek egyre inkább el kell terjednie, amíg eljön a kulmináció, a XX. század végén, melynél az igazi antropozófusok újból lent lesznek a többiekkel együtt. Az igazi antropozófusnak tudnia kell, hogy ma miről van szó: felismerni az Ahrimán és Michael között folyó harcot, és részt venni benne. Csak akkor fogja megtalálni Michael azokat az impulzusokat, amelyek őt a földivé vált intelligenciával – amely tulajdonképpen az övé – újra egyesíteni fogják, ha az a szellemiség, amely az antropozófiai mozgalomba áramlik, a többi szellemi áramlattal egyesül.

Feladatom lesz még, hogy megmutassam, milyen agyafúrt eszközökkel akarja ezt Ahrimán megakadályozni, milyen éles harc folyik ebben a XX. században! Mindezekből tudatossá válhat bennünk, hogy milyen komoly időket élünk, és milyen bátorság szükséges ahhoz, hogy helyesen kapcsolódjunk a szellemi áramlatokhoz. Miközben mindezt tudatosítjuk magunkban és így szólunk: te emberi lélek, ha ezt megérted, hivatott lehetsz arra, hogy közreműködj Michael uralmának biztosításában, ugyanakkor létrejöhet az, amit az emberi lélek odaadó, belső ujjongásának nevezhetnék afölött, hogy ilyen erőteljes lehet. Meg kell találnunk ennek a bátorsággal teljes erőnek, ennek az erős bátorságnak a hangulatát. Mert érzékfeletti betűkkel áll fölöttünk: váljon bennetek tudatossá az, hogy vissza fogtok jönni a XX. század vége előtt, és a XX. század végén, melyet azonban ti készítettetek elő! Tegyétek tudatossá magatokban, hogyan fog alakulni az, amit előkészítettetek.

Tudni, hogy benne állunk ebben a harcban, ebben a döntésben, Michael és Ahrimán között, ez olyan valami kedves barátaim, amit antropozófus lelkesedésnek, antropozófus enthuziazmusnak nevezhetünk!

– Dornach, 1924. augusztus 1.

[Mihály utolsó előtti uralkodása, kozmopolita jellege és célja: az ember a bűnbeesés ellenére mégis feljuthat az istenséghez. A VIII. vagy IX. század óta az intelligencia kormányzása Mihály kezéből átment az emberek kezébe. A skolasztikusok harca a mohamedán arisztotelizmus utániak ellen. A régi misztériumok alapvető jellegének — különösen az eredendő bűnnek– hangsúlyozása az érzékfeletti iskolában, és egy új misztériumra való utalás, amely az ember teljes intelligenciájával számol. Nagy Sándor korának régi misztériumaiban csüggedő atmoszféra volt jelen, az abban az érzésben fejeződött ki, hogy az ember ,,képtelen”! Ez a nagy megpróbáltatás kora. Mihály szava: az embernek el kell jutnia a Földön az isteni bűntelen alakban való megragadásához. Korunkban az intelligencia az emberek tulajdona lehet, ennek különleges árnyalata annak a megérzése, hogy az embereknek meg kell menteniük magukat Ahriman céljától, aki saját lényének megszállottaivá akarja őket tenni. Az antropozófusok feladata az, hogy megérezzék, hogy a kozmoszban ma Ahrimannak Michael ellen vívott küzdelme zajlik. Michael érzékfeletti tanításának földi vetülete Raymundus de Sabundaban. Michael-impulzus a természet könyvének az olvasása is – nem csak a kinyilatkoztatás könyvének olvasása.]

A következőkben arról lesz szó, hogyan élik meg karmájukat az egyes antropozófusok egyszerűen azáltal, hogy az ismertetett előfeltételek alapján az Antropozófiai Társasághoz, vagy legalábbis az antropozófus mozgalomhoz csatlakoztak. Ehhez szükséges lesz, hogy a korábban elmondottakhoz egyet s mást magyarázatul hozzáfűzzek. Rámutattam arra a jelentős érzékfeletti iskolára a XV. század kezdetén, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy abban maga Michael volt a nagy tanító. Emberi lelkek serege, akik akkor a halál és újabb születés között voltak, de olyan szellemi lények sokasága is, akiknek nem rendeltetésük a földi megtestesülés, hanem azokat az eonokat, amelyeket átélünk, éteri vagy más magasabb létben töltik el, tehát a jelzett időben mindezek az emberi, és ember alatti és ember feletti lények, a michaeli tanítványok széles köréhez tartoztak. Már az előzőekben jeleztem valamit abból, ami egykor ezeknek a tanításoknak tartalma volt.

Ma azzal kezdeném, hogy utalok az utolsó előtti – tehát a jelenlegit megelőző – Michael-korszakra, amely három évszázadon át, tartott és Nagy Sándor idejében, a kereszténység előtti időben ért véget. A michaeli uralom ekkor visszahúzódott, más arkangyalok uralkodtak a Földön. Abban az időben, amikor a Golgotai Misztérium lejátszódott, a michaeli közösséghez tartozó emberi és egyéb szellemi lények, éppen együtt voltak a Nap-szférában. A Golgotai Misztériumot úgy érzékelték, hogy Krisztus az ő szférájukat, a Napot elhagyta, míg ugyanakkor a Földön élő emberek azt érezték, hogy a Golgotai Misztériummal Krisztus eljött hozzájuk a Földre.

Ez hatalmas, mondhatnám óriási ellentétet jelent abban, amit az egyik vagy másik csoporthoz tartozó lelkek átéltek, és ebbe az ellentétbe igen bensőségesen el kell mélyednünk.

Azután elkezdődött az az időszak, amikor a kozmikus intelligencia – az egész világban működő intelligencia – amely a Nagy Sándori idők végéig korlátlanul Michael őrizete alatt állt, lassanként átment a földi emberek tulajdonába. Úgyszólván leszakadt Michaeltől.

Az emberiség fejlődése, kedves barátaim, ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a következő módon ment végbe: a Nagy Sándori idők végéig, sőt a Nagy Sándor utáni időkig, de egyes embercsoportoknál még jóval azon túl is, mindig élt annak tudata, hogyha valaki intelligens volt, ezt az intelligenciát nem ő maga fejlesztette ki, hanem a szellemi világtól kapta ajándékba. Ha valami okosat gondoltak, akkor az okosságot a szellemi világ inspirációjának tulajdonították. Csak újabban tulajdonítjuk az okosságot, az intelligenciát önmagunknak. Ez azért van így, mert az intelligencia irányítása Michael kezéből az emberek kezébe ment át.

Amikor Michael a földi történések feletti uralmát a XIX. század hetvenes éveinek végén újból átvette, a Krisztus utáni VIII-IX. században tőle teljesen elszakadt kozmikus intelligenciát, lent, az emberek világában találta meg.

Ez már a XIX. század utolsó harmadában így volt, amikor Gábriel uralma után újból Michael uralma kezdődött el. Amikor eljött az intelligens emberekhez, úgyszólván akkor jutott hozzá Michael ahhoz, amiről elmondhatta: itt találom meg újra azt, ami lesüllyedt tőlem, amit korábban én igazgattam.

A középkori nagy harc a dominikánus rend vezető személyiségei és azok között, akik az ázsiai alexandrinizmus folytatóiként Spanyolországba húzódtak át, mint Averrhoes és követői, tulajdonképpen abban állt, hogy Averrhoes és hívei, tehát a kései mohamedán arisztotelikusok azt mondták, hogy az intelligencia általános valami. Ők csak pán-intelligenciáról, és nem az egyes emberek intelligenciájáról beszéltek. Averrhoes számára az egyes emberek intelligenciája, a reálisan csak általánosan létező intelligenciának, az egyes emberek fejében való tükröződése volt.

Gondolják el, hogy valakinek van egy ilyen tükre, és én, a tükör 9 része helyett természetesen ezer és millió részt is rajzolhatnék ide. Itt volna egy tükröződő tárgy. Averrhoes – aki ellen Aquinói Tamás igen hevesen harcolt, – a régi michaeli korszak tradíciójaként úgy vélte, hogy az értelem, az intelligencia: pán-intelligencia. Az intelligencia egységes, és ezt az egységes intelligenciát tükrözik, a fejek, ha az ember feje már nem működik, nincs individuális intelligencia. Mi volt hát tulajdonképpen a valódi helyzet?

Igen, amit Averrhoes elképzelt, az a Nagy Sándori idők végéig helyes volt. Ez egyszerűen kozmikus-emberi tény volt a Nagy Sándori kor végéig. De Averrhoes itt megállt. A dominikánusok elismerték az emberiség evolúcióját, és azt mondták: ez nem így van! Természetesen azt is mondhatták volna, hogy valamikor így volt, ma már nincs így! De nem ezt tették. Ők tudomásul vették, az éppen a XIII. században meglévő tényállást, amely különösen a XIV-XV. században vált erőssé. Így szóltak: mindenkinek saját értelme van. – Ez éppen akkor kezdődött el.

Mindezek teljes tisztázása, annak az érzékfeletti iskolának a feladata volt, amelyről előzőleg beszéltem. A tanítások lényege, ennek hangsúlyozása volt újból és újból, minden változatban, ebben az érzékfeletti iskolában, a régi misztériumok alapvető jellegének ábrázolása segítségével. Nagyszerű érzékfeletti szemléltető módon – nem imaginációkban, azok csak a XIX. század kezdetén jelentkeztek – de érzékfeletti inspirációkban kapták meg az iskola résztvevői azt, aminek én itt csak a visszfényét érzékeltethettem több alkalommal, amikor a régi misztériumok lényegét jellemeztem.

De rámutatott ezután Michael a jövőre is, arra, aminek majd új misztériummá kell válnia. Mindarra, ami nem úgy jut el az emberhez, mint a régi misztériumok hatása, amikor az ember még nem rendelkezett a Földön az intelligenciával, és így álomszerűén élhette csak át az érzékfeletti világot, hanem arra a misztériumra utalt, amelynek megértését az antropozófia területén kell elkezdenünk, és ami az emberek teljes intelligenciájával, a tiszta, fényteljes intelligenciával feltétlenül összeegyeztethető.

Mélyedjünk el kissé az érzékfeletti iskola tanainak lényegébe. Ezek az intimitások elvezettek mindannak megismeréséhez, aminek a régi héberkor óta, majd később a kereszténység idejében, az emberek a Földön, világnézetükben csupán visszfényét találták meg. Még ma is, amikor ebbe már mélyebben be kellene pillantanunk, a legtöbb embernél csak tradicionális visszfénye található: ez a bűnről való, a bűnös emberről szóló tanítás: az emberről, aki az emberi fejlődés kiindulópontján tulajdonképpen nem arra volt hivatva, hogy ilyen mélyen leszálljon az anyagba, mint amennyire leszállt.

Ennek a tanításnak jó változatát találhatjuk meg például Saint- Martinnál, ennél az ismeretlen filozófusnál, aki még azt tanítja tanítványainak, hogy az ember eredetileg, a földi emberiségfejlődés kezdete előtt, ténylegesen bizonyos magasságban állt, és csak az ősbűn révén – melyet Saint Martin kozmikus házasságtörésnek nevez – süllyedt le. Az ősbűn révén süllyedt le az ember arra a fokra, ahol ma van.

Ezzel Saint Martin éppen arra utal, ami a bűnről szóló tanban az egész emberi fejlődés folyamán megtalálható volt: arra, hogy az ember nem áll azon a magaslaton, amelyen állhatna. Az eredendő bűnről szóló minden tanítás joggal kapcsolódott ahhoz a nézethez, hogy az ember tulajdonképpen lesüllyedt eredeti magaslatáról.

Azáltal azonban, hogy levonták ennek a szemléletnek a következményeit, egy egészen meghatározott árnyalatú világnézetet alakítottak ki, amely így szól: minthogy az ember bűnössé vált – és a bűnössé válás éppen az eredeti magasságból való lesüllyedést jelenti – nem tudja úgy átlátni a világot, mint láthatta volna bűntelenül, elbotlása előtt. Az ember ezért homályosan látja a világot. Nem látja igaz alakjában, illúziókkal és képzelgésekkel telve látja. Azt látja, ami éppen látható kint a természetben, nem látja azonban szellemi hátterét: anyagi formában látja, ami valóságban nincs is. Ez azt jelenti, hogy az ember a régi idők szemlélete szerint bűnös, és gyakran a mai tradíció szerint is az. Azok tehát, akik a misztériumok tradícióit őrizték, azt tanították a Földön, hogy az ember nem szemlélheti úgy a világot, nem érezhet úgy a világban, nem cselekedhet úgy a világban, mint ahogy gondolkodna, érezne és cselekedne, ha nem vált volna bűnössé, vagyis ha nem bukott volna le arról a magaslatról, amelyet számára a hozzátartozó Istenek eredetileg meghatároztak.

Ha megnézzük, az Arkangyalok hierarchiájának összes vezető szellemét, akik egymást váltják a földi uralkodásban: úgy, hogy ezt az uralmat mindig 3-3 és fél évszázadig gyakorolják mint az utolsó 3-4 évszázadban Gábriel, és a most eljövő 300 éven át Michael -, ha az Arkangyal lények egész sorát nézzük: Gábrielt, Rafaelt, Zacharielt, Anaelt, Orifíelt, Samaelt és Michaelt, akkor a közöttük, és a magasabb hierarchiák közötti viszonyt a következőképpen jellemezhetjük.

Kérem, hogy a mindennapian hangzó szavakat – hiszen csak emberi szavaink vannak – ne vegyék ezekre a magasztos dolgokra vonatkozólag könnyedén, nem szánom őket könnyed szavaknak. Ezek közül az Arkangyalok közül, akik szám szerint heten vannak, hatan belenyugodtak – ha nem is egészen, még leginkább Gábriel, de ő sem teljesen – viszonylag eléggé belenyugodtak abba a ténybe, hogy az emberek a maja, a nagy illúzió előtt állnak, mivel jellegük révén – amely nem felel meg eredeti rendeltetésüknek – eredeti mivoltukból leszálltak. Egyes-egyedül Michael az, aki – kénytelen vagyok magam banálisán kifejezni – nem akart ebbe belenyugodni, és a hozzátartozó szellemekkel, akik között emberek is vannak, a következő állásponton van: én vagyok az intelligencia őrzője, és az intelligenciát úgy kell őrizni, hogy ne juthasson bele az illúzió, a képzelgés, melyek által az ember csak ködösen láthatja a világot.

Kedves barátaim, látni azt, ahogy Michael mint az Arkangyal sereg legnagyobb opponense itt áll, hallatlanul magasztos látvány, lenyűgözően grandiózus. És valahányszor Michaeli korszak volt, az intelligencia, mint a megismerés eszköze, nem csak kozmopolitává vált a Földön – ahogy elmondtam – hanem olyanná is, hogy az embereket az a tudat hatotta át: mégis feljuthatunk az Istenséghez.

Ez a „mégis feljuthatunk az Istenséghez… ” végtelenül nagy szerepet játszott a régi, a legutóbbi michaeli korszak végén. A régi misztérium-helyeket Görögországból kiindulva mindenütt a csüggedés atmoszférája vette körül. Elcsüggedtek Dél-Olaszországban, Szicíliában a régi pythagoreus iskola utódai elcsüggedtek, mert az a varázslatos fény, amely valaha a kereszténység előtti VE évszázadban a pythagoreusi iskola fölött uralkodott, kialudt. Újból látták – pythhagoreusi misztériumok beavatottjai is -, hogyan terjed el az illúzió, a materialista illúzió a világban.

Elcsüggedtek a régi egyiptomi misztériumok leányai és fiai. O ezek az egyiptomi misztériumok Nagy Sándor idejében már annyira elcsüggedtek, hogy úgyszólván csak a régi csodálatos fémfolyamok salakjaként vitték tovább a régi, mélyreható tanokat, melyek az Osiris mondában vagy a Serapisra való feltekintésben jutottak kifejezésre*. Hol voltak már odaát Ázsiában az efesusi Diana-misztériumokból kiinduló bátor, hatalmas felemelkedések a szellemi világba! Most már magát a szamotraki misztériumot, a kabirok bölcsességét is, csak azok tudták megérteni, akik önmagukban hordták a magasztoshoz való fellendülés impulzusát. Csak azok, akiknek még ilyen lelkületűk volt, tudták az Axierosból és a kabirok többi misztériumából felszálló füstfelhőket megfejteni.

Mindenütt úrrá lett a csüggedés. Mindenütt azt érezték, hogy amit a régi misztériumokban megkíséreltek legyőzni azzal, hogy a Nap-misztérium titkához fordultak – amely tulajdonképpen Michael titka – mindenütt azt érezték: az ember tehetetlen!

Ez a michaeli korszak a nagy megpróbáltatások ideje volt. Platón alapjában véve, a régi misztériumoknak csak egyfajta felhígított tartalmát adta. Ebből a kivonatból emelte ki az arisztotelizmus a legintellektuálisabb részt, és Nagy Sándor ennek elterjesztését vállalta.

A michaeli szó akkor így hangzott: az embernek el kell jutnia a pán-intelligenciához, bűntelen alakban kell megragadnia az isteni elemet a Földön. Az elkedvetlenedett misztériumokban mindenütt el kell terjeszteni a legjobbat, ami addig elérhető volt – a központ Alexandria legyen. Ez volt Michael impulzusa. Michael viszonya a többi Arkangyalhoz éppen abban mutatkozik meg, hogy a legerőteljesebben óvást emel az emberek elbukása ellen.

Az övéinek átadott tanításának is ez a legfontosabb tartalma abban az érzékfeletti iskolában, amelyről a múlt alkalommal beszéltem. Legfontosabb tartalma a következő: Ha majd az intelligencia az emberek világában lesz, ha az intelligencia kicsúszik a michaeliek öléből, és lent lesz a Földön, akkor abban a michaeli korszakban, az embereknek majd át kell érezniük, hogy meg kell menteniük magukat… mert az intelligenciát nem kerítheti hatalmába az emberek bűnös mivolta. Az intelligenciának ezt a korszakát fel kell használni arra, hogy az ember a tiszta intelligencia segítségével illúzióktól mentesen felemelkedjék a szellemi élethez.

Ez a michaeli oldal hangulata az Ahrimáni oldal hangulatával szemben. Az ellentétet már a múlt alkalommal jellemeztem, hogy tudniillik Ahrimán rendkívül erős, a legerősebb erőfeszítéseket tette, és fogja továbbra is tenni azért, hogy ezt az emberek közé jutott intelligenciát megszerezze. Az embereket Ahrimán saját megszállottjává akarja tenni úgy, hogy az emberi fejekben lévő intelligenciát ö vehesse birtokába.

Látják kedves barátaim, ezt az Ahrimánt, vagyis Ahrimán seregét csak meg kell ismerni. Azzal semmit sem teszünk, hogy Ahrimánt magát megvetendőnek tartjuk, és egy sereg hitvány lénynek az Ahrimán nevet adjuk. Ezzel semmit sem teszünk. Arról van szó, hogy Ahrimánban mindenekelőtt egy kozmikus lény áll előttünk, az elgondolható legmagasabb intelligenciával: egy világlény, aki az intelligenciát már egészen individualizálta. Ahrimán minden irányban szuper-intelligens. Ragyogó intelligenciával rendelkezik, káprázatos intelligenciával, amely az egész emberi lényből árad – csak éppen az emberi lény azon részéből nem, ami az emberi homlokot emberivé formálja. Ha Ahrimánt emberi imaginációban ábrázolnánk, csapott homlokot, és frivol, cinikus kifejezést kellene adnunk neki, mert nála minden az alantas erőkből ered, de ezekből az alantas erőkből a legmagasabb intelligencia árad. Ahrimánnal vitába szállni azt jelentené, hogy az embert szétzúzná az a logikus következetesség, az a nagyszerű biztos találat, amelyekkel érveit alkalmazza. Ahrimán véleménye szerint az emberek világa számára, mindenekelőtt az a döntő, hogy az okosság vagy a butaság fog uralkodni. És Ahrimán mindenkit butának nevez, aki nem hordozza az intelligenciát teljes személyes individualitásában. Mert minden Ahrimáni lény személy szerint szuper-intelligens, ahogy az előbb ábrázoltam. Kritikusan elutasít minden logikátlanságot, gúnyolódó, megvetően gondolkodó.

Ha igy előttünk áll Ahrimán, akkor természetesen érezni fogjuk az Ahrimán, és Michael közötti teljes ellentétet. Mert Michael nem törődik az intelligencia személyességével; az ember számára állandóan itt van az a kísértés, hogy az intelligenciát Ahrimán mintájára személyessé tegye. Ahrimán tulajdonképpen megveti Michaelt, butának, balgának tartja. Ezt természetesen önmagához viszonyítja, mert Michael nem akarja az intelligenciát személyesen magához vonni, hanem a pán-intelligenciát akarja – és akarta évezredeken, eonokon át -, irányítani. És most, amikor az intelligencia az emberek tulajdona, újra, mint valami közösen emberit akarja kezelni; mint olyan valamit, ami általános intelligenciaként minden ember javát szolgálja.

Mint emberek, minden bizonnyal akkor cselekednénk helyesen, ha így gondolkodnánk: azt hinni, hogy az okosságot csak mi birtokolhatjuk, balgaság. Mert nem lehetünk csak önmagunknak okosak. Ha valamit logikusan be akarunk bizonyítani valakinek, akkor eleve feltételezzük, hogy számára ugyanaz a logika érvényes, de ugyanaz a logika érvényes egy harmadik számára is. Ha valakinek saját logikája volna, akkor a mi saját logikánk szerint semmit sem tudnánk neki bebizonyítani. Ennek a michaeli korszaknak éppen az a sajátossága, hogy annak, amit be kell látnunk, feltétlenül el kell jutnia érzéseinkbe is.

Így tombol Ahrimán harca a kulisszák mögött a michaelizmus ellen. És ez -, mint ahogy azt már a múlt alkalommal mondottam – olyasvalami, ami, az antropozófus feladatai közé tartozik: érzéke kell, hogy legyen az iránt, hogy ez most így van, és hogy a kozmosz úgyszólván benne áll ebben a harcban.

Ez, a kozmoszban már meglévő harc, azóta vált jelentőssé, amióta a VII1-IX- században a kozmikus intelligencia lassanként lesüllyedt Michaeltől és seregétől, és leszállt a földi emberek közé. Igazán aktuálissá abban az időpontban vált, amelyre oly gyakran utaltam, vagyis a XV. század kezdetén, amikor az emberiségben a tudati lélek fejlődése megindult. Ekkor látjuk egyes szellemekben, akik éppen akkor a Földön éltek, annak a nagy érzékfeletti iskolának a tükröződését, amelyről múlt alkalommal beszéltem; látjuk, hogy egyes földi emberekben valami tükröződött belőle.

Az utóbbi időben gyakran beszéltünk az égiek tükröződéséről a földi iskolákban, és intézményekben. Beszéltünk a nagy Chartres-i iskoláról és beszéltünk másokról. De beszélhetünk egyes emberekről is. Láthatjuk azt a különleges jelenséget, hogy éppen, amikor a civilizált emberiségben a tudati lélek kezd kifejlődni, amikor az igazi rózsakeresztesség a tudati lélek kezdeti impulzusának kibontakoztatását kézbe veszi, akkor annak a korszaknak egyik szellemébe, úgyszólván villámszerűen vág bele valami ebből az érzékfeletti impulzusból. Ez történt Raymundus de Sabundaval a XV. században. Amit Raymundus de Sabunda a XV. század kezdetén tanított, szinte földi visszfénye volt az általam jellemzett nagy érzékfeletti michaeli tanításoknak.

Azt mondotta: az emberek lesüllyedtek abból az állapotból, amelyet a hozzájuk tartozó Istenek eredetileg adtak nekik. Ha azon a ponton maradtak volna, akkor mindazt, ami körülöttük az ásványvilág csodálatos kristályformáiban él, ami a formanélküli ásványvilágban él, ami a növényiség száz-és ezerféle alakjában él, ami az állatvilág formáiban él, ami csak mozdul és nyüzsög a vízben, a levegőben, a hőben és a földszerűben, mindezt a maga igazi alakjában látták volna.

Raymundus de Sabunda emlékeztetett arra, hogy valaha a sephi- rot fában, és az arisztotelészi-kategóriákban – ezekben a hozzá nem értők számára oly különösnek látszó általános fogalmakban – benne van mindaz, aminek az intelligencia segítségével fel kell vezetnie a szellemi világba. Milyen száraznak, milyen borzalmasan száraznak tűnik az emberek számára az arisztotelészi- kategóriák tartalma, ahogy azt a logikában tanítják: lét, magatartás, tevékenység, itt, amott… tíz ilyen kategória, tíz ilyen általános fogalom. Az emberek azt mondják: hát ettől a falnak kell menni, ilyen általános fogalmak tanulásától az ember a falnak megy. Miért lelkesedjünk tíz ilyen általános fogalomért, mint lét, birtoklás, létesülés és így tovább. Miért lelkesedjünk ezekért? Ez azonban ugyanolyan, mintha valaki így szólna: az emberek nagy ügyet csinálnak Goethe Faustjából, pedig ez csupán az a, b, c, d, e, f-ből áll, egészen a z-ig. Semmi más nincs ebbe a könyvben, mint az a, b, c, d, e, f,…z-ig való kombinálása. Aki nem tud olvasni és kezébe veszi Goethe Faustját, nem fog rájönni, milyen hihetetlen nagyság van benne, hanem mindig, csak az a, b, c, d, e, f…z betűket látja. Aki nem tudja, hogyan kell kombinálni az a, b, c, d-t, ha nem tudja, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz, az nem tudja elolvasni a Faustot.

Látják, ugyanez vonatkozik az arisztotelészi kategóriák szavainak olvasására is: tíz van belőlük: lét, mennyiség, minőség,(tulajdonság) viszony, tér, idő, helyzet, magatartás, cselekvés, szenvedés. Nincs annyi, mint ahány betű van. Ezek szellemi betűk. Aki a létet, a magatartást, a cselekvést, és így tovább a helyes módon tudja alkalmazni, mint ahogy az egyes betűkkel bánni tud, hogy abból a Faust adódjék, az sejt még valamit abból, amit Arisztotelész például Nagy Sándornak tanítás közben ezekről a dolgokról mondott.

Raymundus de Sabunda még felhívta erre a figyelmet, még tudott az ilyesmiről. Azt mondta: ha megnézzük azt, ami például még az arisztotelizmusban volt, ez valami olyan, ami abból a régi állapotból maradt fenn, amelyből az emberek, a Földfejlődés kezdetén lesüllyedtek. Kezdetben még emlékeztek erre: ez volt a „természet könyvében” való olvasás. Az emberek azonban olyan mélyre süllyedtek, hogy már nem tudnak a természet könyvében igazán olvasni. Ezért Isten megkönyörült rajtuk, és hogy ne távolodjanak el teljesen az isteni szellemiségtől, a bibliát, vagyis a kinyilatkoztatás könyvét adta.

Raymundus de Sabunda a XV. században még ezt tanította: a kinyilatkoztatás könyve azért adatott a bűnös ember számára, mert nem tud a természet könyvében olvasni. – Ezt azonban úgy tanította, hogy már arra gondolt: az embereknek újra meg kell találniuk azt a lehetőséget, hogy a természet könyvében olvassanak.

Ez Michael impulzusa, vagyis hogy az embereket – miután az általa irányított intelligencia hozzájuk került – el kell juttatni oda, hogy újból felüssék a természet nagy könyvét, hogy olvassanak a természet könyvében.

Tulajdonképpen mindenkinek éreznie kellene, aki az antropozófiai mozgalomhoz tartozik, hogy csak úgy értheti meg karmáját, ha tudja: személy szerint neki szól a felhívás, hogy a természet könyvében szellemileg olvasson, hogy találja meg a természet szellemi hátterét, miután Isten a közbeeső időre a kinyilatkoztatást adta.

Értsék meg a „Die Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geisteslebens ” (Misztika az újkori szellemi élet kezdetén) című könyvem értelmét. Ennek a könyvnek az utolsó oldalán – olyan formában, ahogy akkor írhattam és írnom kellett – láthatják, arról van szó, hogy úgy vezessük az antropozófiai mozgalmat, hogy ne csak a kinyilatkoztatások könyvében tudjunk olvasni, amelyből, mint mondottam, még Jákob Böhme olvasott, hanem újból tudjunk olvasni a „Természet Könyvében” is. Az újabb természettudomány elégtelen, kontár, gyakran borzalmas kezdeményezéseit át kell alakítani, át kell metamorfozálni a spirituális világnézet segítségével, a természet könyvének valóságos olvasásává. Azt hiszem a „Die Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geistesleben” című könyvem végén is a természet könyve kifejezést használtam. Az antropozófiai mozgalomban kezdettől ez volt az elv. Kezdettől fogva felhívás volt ez azokhoz az emberekhez, akiknek hallaniuk kellene karmájuk hangját, többé-kevésbé tudat alatt és homályosan, hallaniuk kellene a kiáltást: karmámat megragadja és befolyásolja valami, ami mint Michael üzenete hangzik fel a világban. Karmám révén valami dolgom van ezzel.

Vannak végül emberek, akik itt voltak, akik mindig itt vannak, akik jöttek, mindig újból jönnek és jönni fognak, akik hajlandók bizonyos értelemben elvonulni a világtól, egyesülni abban, amit az Antropozófiai Társaság egybefoglal. Hogy ezt a világtól többé- kevésbé való elvonulást hogyan fogjuk fel, valóságosan vagy formálisan, az más kérdés, de az egyes lelkek számára ez egyfajta távozás, kapcsolódás valamihez, ami más, mint amiből kinőttek. Hiszen az egyes emberekhez a karmikus események a legkülönfélébb módon közelítenek. Egyesek, ezt vagy amazt élik át azáltal, hogy ki kell tépniük magukat kapcsolataikból, hogy azokkal egyesüljenek, akik a michaeli küldetésnek szentelik magukat. Vannak, akik a michaeli küldetéshez való csatlakozást egyfajta megváltásnak érzik. Vannak azonban olyanok is, akik úgy érzik, mintha a következő helyzetbe kerültek volna: az egyik oldalról vonz Michael, a másik oldalról az ahrimanizmus, nem tudok választani, az életem ilyen helyzetbe hozott! Vannak, akiket bátorságuk kiragad, de még kapcsolódnak a külső szemlélethez. Olyanok is vannak, akik könnyen találnak külső kapcsolatot, ez is lehetséges, és az Antropozófiai Társaság mai állapotában ez még a legjobb. De az antropozófiai mozgalomban élő emberek mindig körül vannak véve olyanokkal, akik nincsenek ebben benne – olyanokkal is, akikkel előző földi életük alapján karmikusan mélyen össze vannak kapcsolódva. Így a legsajátosabb karmikus szálakba látunk bele.

Ezeket a különös karmikus szálakat csak akkor tudjuk megérteni, ha emlékszünk a most megbeszélt előfeltételekre, amelyekről valóban láttuk, hogy azok a lelkek, akik ma öntudatlanul vágyat éreznek az antropozófiai mozgalom iránt, előző földi és szellemi életükben valamit együttesen éltek át. Legnagyobb részük ahhoz a sereghez tartozott, akik hallották Michael híradását az érzékfeletti világban a XV. XVI. XVII. évszázadokban, akik azután a XIX. század kezdetén részt vettek a hatalmas imaginatív kultuszban. Hatalmas kozmikus és földi felhívás hatását látjuk az Antropozófiai Társaság tagjainak karmikus összefüggéseiben. Hallottuk múlt alkalommal, hogy ez hogyan fogja az egész XX. századot végigkísérni, és hogyan fogja a XX. század végén csúcspontját elérni.

Erről kedves barátaim a következő alkalommal szeretnék beszélni.

– Dornach, 1924. augusztus 3.

[Michael erői az egész emberre hatnak, és ez által erősen belehatnak a fizikai karmába is. A nagy krízis kora. Michael impulzusainak döntő jellege. A szellemiség elő készül rá, hogy fajteremtővé váljék. A sors intimebb összefüggéseinek megfigyelése? beleérnek a hierarchiák legközelebbi birodalmába. Mialatt itt létrejön a Michael közösség, kettéválik az angyalok birodalma. A Michael-i értelemben való előretörés azt jelenti, hogy a hordozó antropozófus erők irányában haladnak, és ettől semmilyen szempont sem térít el. A korunkban mindenüvé szétszóródott intellektualizmus intellektualizmus az ahrimani hatalmak szellemi tápláléka. Egyre nagyobb lehetőségek nyílnak arra, hogy Ahriman beavatkozzék civilizációnkba. Inkorporálódásához a tudat elhomályosodása és elterelődése ad alkalmat. Ez a nagy döntések kora.]

Az előző előadásokból bizonyára látták, hogy azok a lelkek, akik tudatalatti mélységekből feltörő indíttatásuk alapján az antropozófiai mozgalom felé törekednek, ezt azért teszik, mert különösen vonzódnak a michaeli erőkhöz. Azért figyeltük meg a michaeli erők tevékenységét a különböző századokban, hogy meglássuk, milyen befolyása lehet Michael impulzusainak azok életére, akik vele valamilyen kapcsolatban állnak.

Nos, Michael impulzusai olyanok, – és ez minden egyes antropozófus sorsában nagy jelentőségű – hogy mélyen és intenzíven hatnak az egész emberben. Az előző fejtegetésekből tudjuk, hogy Michael uralkodását (ha így akarjuk nevezni) amely a földi élet számára a XIX. század 70-es éveinek végén kezdődött, Gábriel uralma előzte meg. Már kifejtettem, hogy Gábriel uralkodása azokkal az erőkkel kapcsolatos, amelyek a fizikai szaporodásban működnek, a fizikai öröklődéssel függnek össze.

Ezekkel teljesen ellentétesek a Michaeli erők. Gábriel uralmának impulzusai mélyen belehatnak az ember fizikai testébe. Michael az ember szellemi lényében hat erősen. Ezt már abból is láthatjuk, hogy ő a világ intelligenciájának őrzője. Michael ösztönzései igen erősek és a szellemiségből kiindulva az egész embert áthatják. Hatnak a szellemiségben, onnan kiindulva a lelkiségben és onnan kiindulva az ember testében. A karmikus összefüggésekben mindig ezek az érzékfeletti erők tevékenyek a magasabb Hierarchiák lényei az emberrel együttműködve munkálkodnak az emberen, ezáltal alakul ki a karma. Ezért a michaeli erők, éppen, mert az egész emberre hatnak, olyan erők, amelyek különösen erősen hatnak az ember karmájában. A gábrieli erők sem egészen hatástalanok e téren, de alapjában véve igen kevéssé hatnak az ember karmájában. Michael erői viszont erősen hatnak a karmára.

Ha tehát bizonyos emberek – és alapjában véve önök, kedves barátaim mind ilyenek – ezzel a Michaeli áramlattal különösen szoros kapcsolatban állnak, akkor ezeknek az embereknek a karmáját csak úgy lehet megérteni, ha a Michaeli áramlattal való összefüggésében vizsgáljuk. És ha Michaelt olyan szellemnek tekintjük, aki különös kapcsolatban áll a Nappal és minden Napimpulzussal, akkor még világosabban látjuk, milyen rendkívül mély befolyása van a michaeli impulzusnak azokra az emberekre, akik ennek a hatásnak különösen ki vannak téve: a szellemiség ezeknél az embereknél egészen a fizikai organizmusig hat. Az egészség és betegség fizikai jelenségeit, az úgynevezett michaeli embereknél, a szokásosnál nagyobb mértékben és magasabb értelemben összefüggésbe kell hozni a karmával, mint a gábrieli- vagy rafaeli embereknél és másoknál. Bár Rafael éppen az a szellem, aki bensőséges kapcsolatban áll a gyógyítás művészetével a dolgok bonyolultak a világmindenségben – mégis Michael az a szellem, aki az ember karmáját az egészséggel és betegséggel leginkább összekapcsolja.

Ez viszont azzal függ össze, hogy a michaeli erők nem csak kozmopolita módon működnek, hanem úgy is, hogy az embert kiragadják szűkebb földi kapcsolataiból, és olyan szellemi magaslatokra viszik, ahol a földi kapcsolatokat más embereknél kevésbé érzi, legalábbis karmája efelé irányítja és ez újból olyan valami, ami a michaeli áramlathoz tartozó valamennyi ember karmájára mélyreható befolyással van.

A XIX. század utolsó harmadában valóban úgy volt, hogy nem az ideges, de a szellemileg és lelkileg érzékeny emberek erősen át tudták érezni a michaeli erőknek a világba való beáramlását. Ez a valódi michaelitáknál úgy nyilvánult meg, hogy bizonyos dolgokat, amelyeket más ember észre sem vesz, egészen mélyen jelentősnek és életbevágónak érezték.

Ezeknek az embereknek a karmája mindenekelőtt olyan természetű volt, hogy ha nem is látták világosan, mégis érezték azt a harcot, melyet előző előadásomban, mint Michael és Ahrimán közötti harcot jellemeztem. Ahrimánnak a mai korszakban csak akkor van erős befolyása, ha valamilyen módon tudattompulás áll be. A legradikálisabb megnyilvánulása ennek az ájulás, vagy a tudat hosszabb ideig tartó elhomályosulása. Ha az ember tudata elhomályosul, az Ahrimáni hatalmak különösen meg tudják közelíteni az embert. Ilyenkor benne működnek, az ember ki van nekik szolgáltatva. A XIX. század utolsó harmadában, nevezetesen akkor, amikor a Kali Juga lejárta már közel volt, tehát a múlt század utolsó éveiben, valóban megrázó volt az emberi érzékszervek számára jelentkező külső fizikai világ színpada mögé nézni.

Közvetlenül határos a fizikai világgal az a szféra, amely sok mindent megmutat ezekből a történelmi eseményekből, amelyekbe a magasabb rendű érzékfeletti lények belenyúlnak.

A XIX. század utolsó harmadában, főként az utolsó évtizedben, már csak vékony fátyol rejtette el Michael uralmát, az egész harcot, a tények teljes összefüggését. Azóta Michael úgyszólván együtt harcol az emberekkel, a külső világban. Most sokkal nagyobb erőre van szükség annak meglátásához, ami érzékfeletti módon jelenik meg, mint a Kali Juga lejárta előtt a múlt században, amikor a szomszédos világot, amelyben Michael még a színfalak mögött harcolt, csupán vékony fátyol takarta.

Michael azonban – mint mondottam – ragaszkodik ahhoz, hogy uralmát okvetlenül érvényesítse. Michael erős szellem, és csak bátor, belsőleg bátor embereket tud igazán használni.

Mindazokba az összefüggésekbe, amelyeket a XV., XVI., és XVII. századbeli érzékfeletti iskolában, és a XIX. század kezdetén lévő érzékfeletti kultuszban leírtam, az azokban résztvevő szellemek mellett, állandóan belejátszanak a szükséges luciferi seregek, az egész összefüggéshez nélkülözhetetlen luciferi lények is. Michael- nek szüksége van a luciferi lények együttműködésére, a poláris ellentétnek, Ahrimánnak legyőzéséhez. Így a michaeli emberek is bele vannak állítva a luciferi impulzusok és ahrimáni impulzusok közötti – ha nem is mondhatjuk, hogy harcba – de együtthatásuk hullámzásaiba.

Ezek a dolgok igen határozottan mutatkoztak meg a múlt század vége felé. Akkor nem volt ritkaság, hogy át lehetett látni azon a bizonyos fátyolon, ahogy én neveztem. Akkor látható volt, milyen erősen kell Michaelnek Ahrimán ellen harcolnia, és milyen könnyű volt mindenféle luciferi hatással a tudatot elterelni.

Önök talán most azt mondják, hogy a tudat-elterelések, az ájulások nem olyan különleges jelenségek. Valóban, kívülről nézve nem rendkívüliek, de jelentékennyé válnak a tudat-eltérítés vagy el- homályosulás következményei által. Mondanék egy példát.

Egy alkalommal arról volt szó, hogy valaki történelmileg bensőségesen megismerjen egy személyiséget. Egyszerűen foglalkoznia kellett valakinek azzal, hogy történelmileg megismerkedjen egy személyiséggel a reneszánsz és a reformáció idejéből. Értsenek meg pontosan: arról volt szó, hogy minden előkészület megtörtént ahhoz, hogy egy ember a múlt század (ti. a XIX.) 90-es éveinek végén történelmileg megismerje a reneszánsz és a reformáció egy személyiségét. Nem is lehetett a tényállás alapján másként elképzelni, minthogy ez az ember teljesen pedáns, hétköznapi úton megismerje az illetőt. De lám, éppen abban az időben, amikor ennek az embernek ezt át kellett volna élnie, a karma legrafináltabb körülményei révén képtelen volt a tudatát használni. Egyfajta alvó állapotba esett, amelyből nem tudott felébredni. Ez megakadályozta abban, hogy szándékát végrehajtsa.

Ezekre a dolgokra a mindennapi életben természetesen nem nagyon figyelünk. Azonban éppen ezeken a dolgokon keresztül lehet a földi világból belátni a szellemi világba. És ha magyarázatot akarunk kapni erre az esetre, azt kell mondanunk, hogy az a személyiség, akinek meg kellett volna ismerkednie a reneszánsz és reformáció idejének egy személyiségével, kétségtelenül egy rendkívül erős személyes benyomásban részesült volna, ha végig csinálta volna azt, amit elmondtam. De nem csinálta végig, elmulasztotta. Ezzel szemben azt a benyomást, amelyhez ebben az időben jutott volna, módosítva kapta meg, mint egy michaeli elemmel áthatott, különösen erős benyomást. Ez a személy – ha öntudatlanul is – eljutott a michaeli elem megértéséhez.

Ezt a kissé paradox példát azért említem, hogy megmutassam, milyen úton közelített a michaeli elem az emberiséghez. Sok-sok ilyen példát lehetne idézni. Egészen mások lennének ma az emberek, ha számos embernél nem történtek volna ilyen dolgok. Mert az ilyen dolgok százféle módon is előfordulhatnak. Az elmondott esetben az illető valóban egyfajta alvás-állapotba került. Más esetekben az történt, hogy valamilyen esemény, amely Michaeltől valakit elvezett volna, oly módon hiúsult meg, hogy jött egy barát vagy valaki más, és az illetőt elvitte máshova, az illető tudatát a legtermészetesebb mindennapi módon beburkolták, miáltal megakadályozták, hogy részt vegyen abban, ami számára eredetileg karmája lett volna. Éppen ezekben az években történtek a legélesebb beavatkozások a karma mindennapi, sima lefolyásába.

Rendszerint láthatóvá vált, hogy milyen mélyre hatolnak ilyenkor a michaeli befolyások. Számos esetben kiderült, hogy nem csak lelkileg, hanem egészen testiségükig érintették azokat az embereket, akik karmájukban azért kaptak ilyen külső lökést, mert Michaelnek be kellett jutnia az emberi tudatok kapuján át, a földi- érzéki világba.

Rendkívül érdekes látni, hogy a 90-es években miként kerültek bele emberek bizonyos eseményekbe, amelyek Michaelnek a szellemi világból a fizikai világba való útját jelezték. Mert gondolják csak el: ami itt a XIX. század utolsó harmadában, Michaelnek a fizikai világba való bevonulásaként végbement, a szellemi világban már régóta, már a XIX. század 40-es éveinek kezdete óta előkészült. Azt mondhatnám, hogy Michael és az övéi egyre közelebb és közelebb jöttek, egyre inkább megmutatkozott, hogy le fognak jönni azok az emberek, akiknek földi sorsa összefügg a michaeli feladattal: újra átvenni itt a Földön az intelligenciát, miután az érzékfeletti létben kikerült Michael seregének birtokából.

Mint ahogy ezt Önök a misztérium-drámák előadásaiból már megtudhatták, végül is mindezekbe van az antropozófiai mozgalom beleállítva. Mert – amint ez az eddig elmondottakból látható mindez összefügg az egész michaeli áramlattal.

Nézzék meg ebben a megvilágításban azoknak az egyes személyiségeknek karmikus összefüggéseit, akik belső indítékból jönnek az antropozófiai mozgalomba. Először is a világból jönnek, hiszen a világban kapcsolataik vannak. Sok közösség volt már a világban, amelyekben emberek egyesültek, de olyan sajátságos összetartó erő, mint amelyet a michaeli erők hoznak létre, sohasem volt. Ezáltal különös helyzetbe kerül az, aki megtalálja útját, világi kapcsolataiból az Antropozófiai Társaságba. Be lehet kerülni más egyesülésekbe, mindig is lehetett, de nem kellett, hogy ez mélyen érintse az emberek sorsát. Az Antropozófiai Társaságba nem lehet úgy belépni – legalábbis akkor nem, ha ez a belépés egészen őszinte és mélyen megragadja a lelket hogy ez ne befolyásolná lényegesen az illető sorsát. Ez akkor válik teljesen világossá, ha helyes szempontból nézzük a dolgokat.

Nézzünk egy embert, aki most lép be az Antropozófiai Társaságba vagy mozgalomba, és akinek azelőtt nem-antropozófusokkal voltak kapcsolatai, vagy meg is tartja őket. Sokkal jelentékenyebb a különbség a bent lévők és a kívül állók vagy kívül maradók között, mint egyébként bármilyen más közösségben. Kétfajta ilyen kapcsolat van. Azáltal, hogy mindaz, amit vázoltam beteljesedett, hatalmas döntések idejét éljük át, úgy hogy az antropozófus és nem-antropozófus emberek egymás mellett állása ma sorsdöntő. Vagy arról van szó, hogy az Antropozófiai Társaságban lévőnek a régi karmája feloldódik, vagy arról, hogy a nem benne álló számára új karma szövődik. És ezek nagy különbségek.

Tegyük fel, hogy egy antropozófus közel áll egy nem antropozófushoz. Lehet, hogy az antropozófusnak régi karmikus kapcsolatait a nem antropozófussal, el kell intéznie. Lehet azonban, hogy arról van szó, hogy a nem antropozófus, az antropozófussal a jövő számára karmikus kapcsolatot létesít. Legalábbis számomra pusztán ez a két – persze különböző természetű – eset volt megfigyelhető, a kettő között semmi átmenet nem található, semmi, e kétfajta eseten kívül. Ebből azonban kitűnik, hogy valóban a nagy döntések idejét éljük: vagy olyan hatások érik a nem antropozófusokat, hogy csatlakoznak a michaeli közösséghez, vagy olyan hatások érik őket, hogy akik nem tartoznak a michaeli közösséghez, azt el is kerülik. A nagy döntések ideje ez: azoké a nagy válságoké, amelyekről minden idők szent könyvei beszélnek, és amelyek alapján a mi korszakunkról szólnak. Mert éppen az a különös Michael impulzusaiban, hogy sorsdöntőek, és hogy éppen a mi időnkben válnak sorsdöntővé.

Azok az emberek, akik a jelenlegi inkarnációjukban az antropozófián keresztül befogadják Michael impulzusait, ezáltal egész lényüket úgy készítik elő, hogy Michael impulzusai mély hatással vannak azokra az erőkre, amelyeket egyébként csupán a faji, és népi kapcsolatok határoznak meg.

Gondolják meg, milyen határozottan mondhatjuk: itt áll előttünk valaki, aki valamilyen néphez tartozik. Látható rajta, hogy orosz, francia, angol vagy német. Ez meglátszik az emberen, és némi megfontolás után az embereket külsejük alapján oda sorolhatjuk, ahova tartoznak Ha valakire ránézünk, fontosnak tartjuk, hogy ez egy török vagy egy orosz, és így tovább. Azoknál az embereknél, akik ma valóban mély lelki erővel, szívbéli impulzivitással, mint legmélyebb életerőt fogadják be az Antropozófiát, következő inkarnációjukban ilyen megkülönböztetéseknek nem lesz értelmük. Azt fogják mondani: Honnan való ez az ember? Ez egyik népből, egyik fajtából sem való, olyan, mint ha valamennyi fajtából, valamennyi népből nőtt volna ki.

Michael legutóbbi uralma alatt a görögség kozmopolita elterjesztéséről, annak mindenhová történő elviteléről volt szó. Nagy Sándor hadjárataival hatalmas dolog történt, az emberek hasonlóvá tételére, egy közös vonás elterjesztésére. De ez még nem hatott olyan mélyre, hiszen még Michael őrizte a kozmikus intelligenciát. Az intelligencia most a Földön van. Most mélyebbre hat, most hatással van az ember földi mivoltára is. A szellemiség első alkalommal készül egy fajta kialakítójává válni. Eljön az az idő, amikor már nem lehet azt mondani, hogy ez az ember úgy néz ki, mint egy török vagy arab, vagy angol, vagy orosz, vagy német, hanem azt kell majd mondani: ez az ember előző földi életében arra törekedett, hogy michaeli értelemben a szellemiséghez forduljon. Így tehát az, amit Michael befolyásol, közvetlenül fizikailag teremtően, fizikailag alakítóan lép fel.

Ez azonban mélyen, igen mélyen befészkeli magát az egyes emberek karmájába. Ezért olyan a sorsuk azoknak, akik őszintén antropozófusok, hogy nem tudnak igazán boldogulni a világgal, de egyben sorsuk az a szükségszerűség is, hogy komolyan, teljes komolysággal közeledjenek a világhoz.

Rámutattam arra, hogy azok, akik teljes intenzitással állnak az antropozófiai mozgalomban, visszajönnek majd az évszázad (ti a XX. század) végén, hogy mások majd egyesüljenek velük, mert ezáltal kell, hogy végérvényesen eldőljön a Földnek, a földi civilizációnak megmentése a pusztulástól. Ez az antropozófiai mozgalom egyik oldalon szívet szorító, másik oldalon szívet megmozgató, lelkesítő missziója. Erre a misszióra fel kell figyelnünk.

Mindenképpen szükséges azonban, hogy aki antropozófus, az tudja, hogy ebben a helyzetben az antropozófusoknak nehezebb átélniük karmájukat, mint más embereknek. Azok az emberek, akik az Antropozófiai Társaságba jönnek, predesztinálva vannak arra, hogy a többi embernél nehezebben éljék át karmájukat. Ha nem törődünk ezzel, ha kényelmesen akarjuk átélni a karmát, akkor ez más oldalról megbosszulja magát. A karma átélésében is antropozófusnak kell lenni. Ahhoz, hogy valóban antropozófusok lehessünk, figyelnünk kell arra, hogy hogyan éljük meg karmánkat. A karma kényelmes átélése, a karma kényelmes átélésének akarása egyenesen oda vezethet, hogy ez fizikai megbetegedésekben, fizikai balesetekben és hasonlókban bosszulja meg magát.

Az életnek éppen ezekre a finomabb összefüggéseire kell odafigyelnünk akkor ezekkel a finomabb összefüggésekkel együtt egyéb dolgokat is meglátunk. A szellemi látás legjobb előkészítése, ha figyelünk az életnek ilyen bensőségesebb összefüggéseire. Nem helyes elv az, ha ködös módon mindenféle abnormális látnoki állapotot akarunk kifejleszteni. Rendkívül fontos azonban, hogy azokkal az intim mozzanatokkal foglalkozzunk, melyek a sorsösszefüggésekben megfigyelhetők.

Nem látjuk-e kedves barátaim, miként válik karmánkká, hogy olyan emberek mellett élünk vagy éltünk, akik belsőleg teljességgel képtelenek arra, hogy közeledjenek az antropozófiához, belsőleg képtelenek, mindannak ellenére, amit talán mi az antropozófiából nem azt mondom, hogy nyújtunk nekik, de nyújthatnánk, ha befogadnák? Ezt bizony láthatjuk. Ez is olyan dolog, ami teljességgel a mostani élet nagy döntéseihez tartozik. Ami itt lejátszódik, az karmikusan jelentékeny lesz annak számára is, aki eljön az antropozófiai mozgalomba, és annak is, aki kívül marad ez, rendkívül jelentőssé válik.

Képzeljük csak el, hogy ezek az emberek egy jövőbeni inkarnációban ismét találkoznak-, ami a jövőbeni inkarnációban történik, az már ebben az inkarnációban készül elő – és éppen, az azokkal az emberekkel való találkozás, akikkel úgy állunk, ahogyan most jellemeztem, olyan lesz, hogy az egyébként meglévő idegenség az emberek között lényegesen fokozódni fog. Mert Michael a fizikai szimpátiákra és antipátiákra is kifejti hatását.

Mindez azonban előkészületben, már most lejátszódik előkészítően minden egyes antropozófus számára. Ezért roppant fontos, hogy az antropozófus éppen azokat a karmikus kapcsolatokat figyelje meg, amelyek közte és a nem antropozófusok között fennállnak. Itt ugyanis olyan dolgok játszódnak le, amelyek felnyúlnak a legközelebbi Hierarchiák birodalmába. Mert annak, amit elmondtam, van egy ellenképe is: annak, hogy a michaeli impulzusok még fajta-képzőén is fellépnek, ennek egy ellenképe is van.

Vegyük azt az esetet, hogy valakinek olyan a karmája, hogy az antropozófiai impulzusok a legnagyobb mértékben megragadják szívét és értelmét, mondhatnám lelkét és szellemét. Akkor szükségessé válik valami, ami — kimondva — különösen paradoxul hangzik, azonban szükséges: az Angyalának akkor tanulnia kell valamit. És ez rendkívül jelentős dolog. Az antropozófusok és nem antropozófusok között lejátszódó antropozófus sors az Angyalok világába veti hullámait. Ez bizonyos különváláshoz vezet az Angyalok világának szellemei között. Az az Angyal, aki az antropozófust a következő inkarnációkba kíséri, megtanulja, hogy mélyebben beleélje magát a szellemi birodalmakba, mint azelőtt. Az az Angyal viszont, aki ahhoz az emberhez tartozik, aki egyáltalán nem tud az antropozófiához eljutni, lesüllyed. Elsősorban az Angyalok sorsán mutatkozik meg, hogy miként jön létre a nagy szétválás. Most az történik kedves barátaim, – és ez olyan valami, amire szeretném szívüket ráirányítani, hogy a viszonylag egységes Angyal-birodalomból egy kettéosztott Angyal-birodalom keletkezik. Egy olyan Angyal-birodalom, amely a magasabb világokhoz felfelé vonzódik, és egy másik, amelyik lefelé, a mélyebb világok felé irányul. Miközben itt a Földön létrejön a michaeli közösség, láthatjuk e fölött a kialakuló michaeli közösség fölött, a felemelkedő Angyalokat, és a leszálló Angyalokat.

Ha ma mélyebben betekintünk a világba, akkor voltaképpen folyamatosan megfigyelhetjük ezeket a szívet megrázó áramlatokat.

Azt mondottam: azok, akik antropozófusokká válnak, lényegében két csoportra oszlanak. Az egyik csoport elhozza ide a pogányságból származó tudását, és a pogányságból – anélkül, hogy sok tapasztalata volna a Kali Juga alatti keresztény fejlődésről – tovább fejlődik, és belenő abba a kereszténységbe, amelynek újból kozmikus kereszténységgé kell válnia: tehát a pogány predesztináltságú lelkek, akik tulajdonképpen most nőnek bele a kereszténységbe. A másik csoportban lévő lelkek inkább belefáradtak a kereszténységbe, de ezt nem vallják be maguknak. Ezek az antropozófiai mozgalomba eleve ennek keresztény jellege miatt nőnek bele, de kevésbé nőnek bele az antropozófiai kozmológiába, az antropozófiai antropológiába stb., inkább teszik magukévá absztrakt religiózus elemét. Ezt a két csoportot világosan meg lehet különböztetni.

Annál a csoportnál, amelyik bizonyos mértékben még pogány predesztináltságú, különösen fennáll annak szüksége, hogy az antropozófia hordozó erőit teljes intenzitással megragadja, és anélkül, hogy bármilyen meggondolás alapján engedné magát ettől eltéríteni, az antropozófiát hordozó erők irányában haladjon.

Olyan dolgok ezek, amelyek, meg kell, hogy ragadják, át kell, hogy hassák az antropozófusok szívét. Csak így válik lehetségessé az Antropozófiai Társaságon belül a konkrét antropozófia alapján álló valóságos együttélés. Ha az inkább pogány természetű lelkek, kihozzák magukból azt az erőt, amely sokszor már ma, ebben az inkarnációban lelkük mélyén van – csak egyeseknél oly nehezen jut felszínre – ha ezt ki tudják magukból hozni, akkor az egész Antropozófiai Társaság fölött a michaeli értelemben vett előrehaladás atmoszférája fog szétáradni.

Akkor azonban bátraknak kell lennünk, elég bátraknak ahhoz, hogy belenézzünk abba a nagy harcba, amely Michael és Ahrimán között folyik. Látnunk kell, hogy mit tesz Michael, hogy nagy feladatát teljesíthesse, és hogyan akarja ezt Ahrimán állandóan megakadályozni.

Ahrimán a civilizáció fejlődése folyamán bizonyos tendenciákat megragadott és saját szolgálatába állított. Gondolják el, hogy az ember csak a XV. századtól kezdve tehette igazán magáévá az intelligenciát, amióta tudati lelke van. Ez ugyanis emberi tulajdon, ezzel sajátjává teheti az intelligenciát. Csak ettől az időtől kezdve jutott el oda az ember, hogy személyes intelligenciájára oly mérhetetlenül büszke legyen.

Végezzenek egyszer egy kis számítást valamiről, ami tulajdonképpen valami rendkívüli nagyot foglal magába, – de csak térbelileg nagyot – kíséreljenek meg egy kis számítást végezni, kedves barátaim. Összegezzék úgy gondolatban mindazt, amit ma az újságírók egy nap alatt elgondolnak a Földön, hogy az újságok létrejöhessenek. Kérem, tekintsék ezt át. Tekintsék át az intelligenciának ezt a summáját, melyet írótollukból „kirágnak” és papírra vetnek, majd kinyomtatnak, és így tovább. Tekintsék át a személyes intelligenciának ezt az özönét, ami a világon átáramlik.

És most menjenek vissza néhány évszázaddal, menjenek vissza a XIII. századba, és nézzék, meg, volt-e akkor egyáltalán ilyesmi? Egyáltalán nem volt. Szó sincs róla, hogy ilyesmi lett volna.

De adnék önöknek egy másik feladatot is. Képzeljék csak el – ma vasárnap van, különösen jó lehetőség van erre -, hogy csak Európában milyen sok politikai gyűlést tartanak nyugattól keletig, mennyi személyes intelligencia áramlik át a Föld atmoszférájába. És most képzeljék el a XIII. századot: akkor megéltek e nélkül újságok nélkül, gyűlések nélkül, mindez nem volt. Ha a XIII. századba helyezkedve nézik a világot, egészen szabad a tekintetük. Nincsenek újságszerkesztőségek, nincsenek politikai gyűlések, mindez nincs. Szabad a kilátás.

Ha ma nézik, mindenütt felcsapnak a személyes intelligencia hullámai. Jelen vannak. Nem is tudnak átjutni rajta: „vágni lehet a szellemi levegőt”. Ugyanúgy, mint némely teremben, ahol mindenki szívja a cigarettáját, vagy füstölög a pipája, és vágni lehet a levegőt, így van ez a szellemi levegővel is.

Ezeket a különbségeket figyelembe kell vennünk, ha az egymást követő korszakokat valahogy meg akarjuk ítélni. Ha olyan történetírókat olvasunk, mint Ranke, ebből semmit sem veszünk észre, pedig reális tényekről van szó.

De mi az tulajdonképpen, ami így kialakult? Mindez szellemi táplálék az ahrimáni hatalmak számára. Lehetőségük van rá, hogy rávessék magukat erre a területre, és ezzel egyre hatalmasabbá válik Ahrimán lehetősége arra, hogy beleavatkozzék a civilizációba. Olyan szellemek, mint Ahrimán természetesen nem azért vannak, hogy a Földön fizikai testben megtestesüljenek, de mégis tudnak a Földön működni. Úgy tudnak működni a Földön, hogy noha nem inkarnálódnak, de bizonyos időkre inkorporálódnak Mert ha fellép az, amiről beszéltem – némelyik embernek elhomályosul, vagy egy időre elterelődik a tudata – az ember burkot alkot: Ahrimánnak lehetősége nyílik, ha nem is az inkarnálódásra, de az inkorporálódásra, arra, hogy emberi képességekkel az emberből hasson.

Feladatom lesz éppen erről az ahrimáni hatásról beszélni. Meg szeretném majd mutatni, miként jelent meg Ahrimán például még, mint író is az újabb idők folyamán, hogy utalhassak arra, mit kell megfigyelniük azoknak, akik ma realitásokat akarnak figyelemmel kísérni.

– Dornach, 1924. augusztus 4.

[A szellemiség karmikus impulzusa azt foglalja össze, amit a lélek, a földi testbe való leszállása előtt a leírt módon átél. Az antropozófusnak szüksége van a lelki élet belső kezdeményezésére, és figyelembe kell vennie az előfeltételeket és ellentétes képeket. A kezdeményezést aláássák vagy megtévesztik a materialista intellektus irogatásai és beszédei. Általános félelem az élettől. A materializmus csak a fizikai életre igaz. A spiritualitáshoz el nem jutó emberek megrendítő karmája. A Micheli-erő kialakítja az arckifejezést, formálja az embert? ez fogja megmutatni a materializmus területén tartózkodóknak, hogy a szellem teremt: látniuk kell majd. Ahriman arra törekszik, hogy az emberi testek átmeneti áthatásával működjék a lelkekben.]

Azokban, akik az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak, fel kellene ébrednie egy érzésnek, amely annak a sajátos karmikus állapotnak az átérzése, amely magából az antropozófia ügyéhez való vonzódásból adódik. Be kell vallanunk, hogy az ember a mindennapi élet összefüggéseiben keveset érez meg karmájából, és úgy áll az élettel szemben, mintha azok a dolgok, melyek számára élménnyé válnak, véletlenek láncolatából adódnának. Kevéssé vesszük figyelembe, hogy amivel földi életünkben születésünktől halálunkig találkozunk, éppen a sorsszerű, karmikus kapcsolatokból adódik. Ha pedig figyelembe vesszük, akkor mindjárt azt hisszük, hogy ebben valami fatális fejeződik ki, vagy valami, ami kérdésessé teszi az emberi szabadságot, vagy ehhez hasonlókat.

Gyakran beszéltem arról, hogy éppen a karmikus összefüggések intenzív áttekintése állítja helyes megvilágításba a szabadság lényegét. Így nem kell attól félnünk, hogy a karmikus összefüggések pontosabb megfigyelése által elveszthetjük az ember szabad lényével szembeni elfogulatlanságunkat. Ismertettem már azokat a dolgokat, amelyek a Michael közösségébe belépők korábbi földi életével, valamint a halál és újabb születés közötti életével függenek össze. Látják ebből, hogy az ilyen embereknél – tehát alapjában véve Önöknél mind – karmikusan arról van szó, hogy a lélek egész belső alkatában nagy, jelentőségteljes szerepet játszik a szellemiség.

A mai materialista korban a nevelési és életkörülmények összességéből tulajdonképpen csak az, az ember juthat el becsületesen olyasvalamihez, mint az Antropozófia – különben nem őszinte vágyódásból jut oda – aki erre karmikus impulzust hord magában, amely őt a szellemiség felé tereli. Ez a karmikus impulzus mindannak eredménye, ami ebbe a földi életbe való leszállása előtt, az előzőekben ábrázoltak szerint végbement.

Az azonban, hogy az ember ilyen szorosan kapcsolódik a lelkére közvetlenül ható szellemi impulzusokkal, odavezeti, hogy a szellemi világból a fizikaiba való leszállásánál külső testiségébe kevésbé intenzíven illeszkedik bele, mint más emberek. Szinte azt mondhatnánk, hogy mindazoknak, akik az ábrázolt módon beleélték magukat a Michael-áramlatba, előírták, hogy bizonyos tartózkodással menjenek bele fizikai testiségükbe. Mindenképpen ez az alapja az antropozófus lelkek karmájának.

Azoknál, akik ma belső ösztönből egészen tudatosan és aggályoskodva távol tartják magukat az antropozófiától, mindenhol, a fizikai testiségben való teljes, szilárd benne élést találhatjuk. Azoknál, akik ma a felé a szellemi élet felé fordulnak, amit az antropozófia akar adni, legalább az asztráltestnek és az én-organizációnak lazább a kapcsolata, a fizikai és éter-organizációval.

Ezzel azonban az jár, hogy az ember az élettel nehezebben boldogul egyszerűen azért, mert több lehetőség között választhat, mint mások, mert könnyen kinő abból, amibe mások belenőnek. Gondolják csak el, egyik-másik ember ma milyen erősen azzá válik, amivé a külső élet-összefüggések tették, és tulajdonképpen azt mondhatnánk, hogy bár néha furcsa módon, mégis kétségtelenül beleillik az összefüggésekbe. Látunk hivatalnokokat, kereskedelmi tanácsosokat, építésvezetőket, gyárosokat és így tovább, akik teljesen magától értetődően azok, akik. Bizonyára köztük is akad, aki azt mondja: úgy tűnik, mintha valami jobbra születtem volna, vagy legalábbis valami másra – de ezt nem gondolják komolyan. Hasonlítsák ezt össze azokkal a végtelen nehézségekkel, amelyek azoknál találhatók, akiket belső ösztönzés hajt az Antropozófia spiritualitásához. Talán sehol sem mutatkozik ez meg olyan eklatánsán, olyan különös intenzitással, mint éppen a fiatalságnál, éspedig a legifjabb fiatalságnál.

Különösen az idősebb Waldorf-tanítványoknál, akik a Waldorf iskola magasabb osztályaiba járnak, a fiú és leány növendékeknél egyaránt azt találjuk, hogy szellemi-lelki fejlődésük viszonylag gyorsan halad, ezáltal azonban az élet belső megragadása már ezeknél a fiataloknál is nem könnyebbé, hanem mert többnyire bonyolultabb lesz, sokkal nehezebbé válik. A lehetőségek kitágulnak, a lehetőségek nagyobbak lesznek. És míg az élet mindennapi menetében – néhány kivételt leszámítva – nem túl nagy feladat a felnövekvő ifjúság oldalán álló nevelők és tanítók számára, hogy a helyes tanácsadás eszközeit és útjait megtalálják, addig azoknál a gyermekeknél, akiket úgy visznek előre, mint a Waldorf-iskolában, nehezebbé válik a tanácsadás, mert az általános emberi elem jobban előtérbe kerül náluk, mert az elsajátított szempontok távlata nagyobb lehetőségeket állít lelki szemük elé.

Ezért olyan fontos a Waldorf-tanároknál, akiket karmájuk ehhez a hivatáshoz vezetett, hogy látókörük széles legyen, ismerjék és érezzék a világot, pillantásuk messze terjedjen. A részletekbe menő pedagógiai szabályok sokkal kevésbé fontosak itt, mint a széles látókör. Azt lehet mondani, hogy az ilyen tanító karmáján újból megmutatkozik, milyen sok lehetőség áll előttük, mennyivel több, mint egyébként. Az ilyen fiatalember vagy gyermek nem meghatározott, hanem sokrétű, minden irányban differenciált talány a tanítói számára. Az Antropozófiához irányító valamennyi karmikus előfeltételt akkor lehet a legjobban megérteni, ha nem pedáns körvonalakban beszélünk, hanem inkább jelezzük a dolgokat, és inkább azt az atmoszférát jellemezzük, amelyben az antropozófusok kiélik magukat és fejlődnek.

Mindez azonban szükségessé teszi, hogy az antropozófus egy előfeltételre, karmájának éppen nála erősen meglévő előfeltételére figyeljen. A legkülönbözőbb dolgokra lehet rámutatni – és még sokféle okát is fogjuk adni – hogy az ilyen vagy olyan jellegű, ilyen vagy olyan vérmérsékletű embert a szellemi világ általam elmondott eseményei miért vezették az Antropozófiához, azonban mindazoknak az ösztönzéseknek, amelyek az egyes antropozófusokat az Antropozófiához irányítják, van egy ellenképe, amelyet a világszellem erősebbre festett, mint más embereknél.

Az élet sokrétegűségével kapcsolatos sok lehetőség az antropozófustól iniciatívát követel, megkívánja, hogy lelki életének belső iniciatívája legyen. Meg kell tanulnunk, hogy az antropozófusokra a következő mondat érvényes, hogy az antropozófusoknak így kell szólniuk magukhoz: Ha már karmám által antropozófus lettem, akkor az, ami engem az Antropozófiához irányított, azt kívánja tőlem, figyeljek arra, hogyan jelenik meg – többé vagy kevésbé mélyen – lelkemben az a szükségszerűség, hogy az életben lelki iniciatívával rendelkezzem, hogy valamit lényem legbensőjéből kezdeményezni tudjak, valamit meg tudjak ítélni, el tudjak dönteni. – Minden egyes antropozófus karmájába bele van írva: légy kezdeményező ember, és légy tudatában annak, hogy ha tested akadályai vagy egyéb előtted álló akadályok miatt, esetleg nem találod meg lényed középpontját, ahonnan az iniciatíva kiindul, szenvedéseid és örömeid, alapjában véve a személyes kezdeményezés megtalálásától, vagy meg nem találásától függenek!… Arany betűkkel kellene, hogy állandóan minden antropozófus lelke előtt álljon: az iniciatíva a karmájában van, és sok minden, amivel életében találkozik, attól függ, mennyiben tud benne ez az iniciatíva akaratlagosan tudatossá válni.

Gondolják meg, hogy ezzel milyen rendkívül sokat mondtunk, mert a jelen korban rendkívül sok megtévesztő dolog van, ami a megítélést irányíthatja és vezetheti. Az életviszonyok világos megítélése nélkül pedig nem tud a kezdeményezés a lélek mélységéből kibontakozni. De mi vezet el bennünket éppen a jelenkorban az élet világos megítéléséhez?

Nos, kedves barátaim, vegyük szemügyre korunk legfontosabb jellemvonásainak egyikét, és válaszoljuk meg a kérdést, hogyan érhetjük el, hogy tisztán lássuk jelenkori életünk egyik legfontosabb jellemvonását.

Meglátják majd, hogy amit most mondani fogok olyan, mint Kolumbusz tojása. Kolumbusz tojásánál arról van szó, hogy valakinek eszébe jut, hogyan kell felállítani, hogy megálljon. Ennél is, amit most elmondok, arról lesz szó, hogy valakinek eszébe jusson a dolog.

A materializmus korában élünk. Hiszen mindaz, ami körülöttünk és bennünk sorsszerűen lejátszódik, az egyik oldalon a materializmus, a másik oldalon a mindenfelé szétszórt intellektualizmus jegyében folyik. Tegnap ezt az intellektualizmust a zsurnalisztikával és azzal a törekvéssel jellemeztem, hogy a világ ügyeit mindenhol népgyűléseken akarják előbbre vinni. Legyünk tudatában annak, hogy az ember milyen erősen áll ma ennek a két áramlatnak a befolyása alatt. Mert szinte lehetetlen kivonni magunkat az intellektualizmus és a materializmus koráramlatából, mint ahogy esőben sem lehet esernyő nélkül szárazon maradni. Ugyanis itt van körülöttünk mindenütt.

Gondoljuk csak el: egyszerűen nem tudhatunk meg dolgokat, amelyeket tudnunk kell, ha nem olvasunk újságot nem tanulhatunk meg bizonyos dolgokat, amelyeket meg kell tanulnunk, ha nem a materializmus jegyében tanuljuk. Hogyan legyen ma valaki orvos, ha nem akarja egyidejűleg a materializmust is magába fogadni. Nem tehet mást, tanulmányaival együtt a materializmust is el kell fogadnia, magától értetődően ezt kell tennie. Ha nem akarja a materializmust magába fogadni, akkor a mi korunk értelmében, nem válhat „valódi” orvossá. Ennek tehát, állandóan ki vagyunk téve. De ez a karmába mégis rendkívül erősen belejátszik.

Mindez azonban szinte arra született, hogy a lelkek iniciatíváját aláássa. Minden népgyűlésnek, amelyre elmegyünk, csak egy célja van: az egyes ember kezdeményezését aláásni kivéve azokét, akik ott vezetők és szónokolnak. Minden újság csak úgy tudja feladatát teljesíteni, ha „hangulatot” kelt, ha tehát az egyes emberek iniciatíváját aláássa.

Ezeket a dolgokat meg kell látnunk, és tudatában kell lennünk annak, hogy az ember mindennapi tudata alapjában véve igen kicsi kamrácska mindannak, ami az ember körül történik – mint ahogy ábrázoltam – óriási befolyása van tudatalatti mivoltunkra. Végül is nem marad számunkra más hátra, ha szabad magam így kifejeznem, azon kívül, hogy emberek vagyunk – vannak, akik azt hiszik, lehetetünk csak emberek valamely korban, de ez is romlásba vezet – kortársnak is kell lennünk. Természetesen rossz, ha csak kortársak vagyunk, de kortársnak is kell lennünk, vagyis át kell ereznünk, ami korunkban történik.

Persze némely antropozófus lélek kiszakad a korszak eleven átérzéséből, mert az időtlenségben akar lubickolni. Ebben a vonatkozásban az antropozófusokkal való beszélgetéseink során, a legkülönbözőbb élményeink lehetnek. Egész jól tudják ki volt Lykurgos, de kortársaik olykor annyira ismeretlenek számukra, hogy ez egyenesen megható.

Ez abból ered, hogy – mivel a kezdeményezés hajlama megvan – az ilyen hajlamú embert karmája tulajdonképpen úgy állítja bele a világba – elnézést kérek a hasonlatért – mint a méhet, amelynek van fullánkja, de fél a megfelelő pillanatban szúrni. Az iniciatíva a fullánk, de félnek vele szúrni. Különösen félnek az ahrimáni elembe beleszúrni. Nem attól félnek, hogy kárt okoznak az ahrimáni elemben, hanem attól, hogy a fullánk döf, visszafordul, és saját testükbe hatol. Körülbelül ilyen ez a félelem. A kezdeményezés elmarad, mert általában félnek az élettől. Ezeket a dolgokat át kell látni.

Mivel elméletileg és gyakorlatilag mindenütt a materializmusba ütközünk, és mivel a materializmus hatalmas, iniciatívánkat megzavarja. Ha az antropozófus érzékeny erre, akkor az elméleti és gyakorlati materializmus mindenhol, egészen akaratának legintenzívebb impulzusáig megzavarja és visszaveti. Ez azonban sajátságos módon alakítja a karmát. Ha jól megfigyeljük önmagunkat, akkor meg tudunk róla valamit, a reggeltől estig folyó életünkben, mégpedig azt, hogy ebből egy általános életérzés jön létre: hogyan bizonyíthatnám be teoretikusan és praktikusan a materializmus helytelenségét? Sok antropozófus lelkében él az igyekezet, hogy valamiképpen bebizonyítsa a materializmus helytelenségét. Ez sokunk számára elméletileg és gyakorlatilag feladott élettalány: hogyan tudnám a materializmusnak bebizonyítani, hogy helytelen utakon jár?

Az olyan ember, aki iskolákat végzett, tudós lett, azután antropozófiai téren felébred, hihetetlen vágyat érez a materializmus megcáfolására, arra, hogy minden lehetőt elmondjon a materializmus ellen. Sok példa van erre az Antropozófiai Társaságban. Nos, hát el kezd harcolni a materializmus ellen, cáfolni kezdi, és talán azt hiszi, hogy ez által úgy igazán benne áll a michaeli áramlatban. Próbálkozása azonban a leggyakrabban rosszul sikerül, és mondhatjuk, hogy mindaz, amit a materializmus ellen elmondanak, jó szándékból hangzik ugyan el, de tulajdonképpen nem sikeres. Nem befolyásolja azokat, akik elméleti vagy gyakorlati vonatkozásban materialisták. Miért van ez? Éppen azért, ami a világos ítélet- alkotást megakadályozza.

Itt áll az antropozófus, és hogy ne akadjon el az iniciatívájával, tisztában akar lenni azzal, mit állít vele szembe a materialista. A materializmus helytelenségének hátterét akarja megtalálni, és rendszerint nem sokat talál. Azt hiszi, hogy megcáfolta a materializmust – ez azonban mindig újból feltámad. Miért van ez? Éppen az a Kolumbusz tojása.

Ez ezért van, – mert a materializmusnak igaza van! Ahogy ezt már többször mondtam, a materializmus nem téved, hanem igaza van. Az antropozófusnak különös módon kellene megtanulnia, hogy a materializmusnak igaza van: azt kellene megtanulnia, hogy a materializmusnak igaza van, de csak a fizikai testiségre érvényes. A materialisták csak a fizikai testiséget ismerik, vagy legalábbis azt hiszik, hogy ismerik. Ez a tévedés nem a materializmus. Ha materialista módon ismerjük meg az anatómiát, a fiziológiát vagy a gyakorlati életet, akkor az igazságot ismertük meg – de ez csak a fizikaiakra érvényes. És ezt az embernek legbensőjében kell elismernie: a materializmusnak a maga területén igaza van, és újabb időkben éppen az a nagyszerű, hogy a materializmus területén a helyeset találták meg. A dolognak azonban megvan a maga gyakorlati oldala, gyakorlati-karmikus oldala.

Egy antropozófus karmájában bekövetkezhet, hogy eljut a következő érzéshez: együtt élek emberekkel, méghozzá olyanokkal, akikkel a karma hozott össze – tegnap beszéltem erről – együtt élek olyan emberekkel, akik csak a materializmust ismerik, akik csak a fizikai élet helyességét ismerik. Nem közelednek az antropozófiához, mivel éppen annak helyessége zavarja meg őket, amit tudnak.

Ma Michael korszakában élünk, lelkünkben a Michaeltől elszakadt intellektualitással. Amikor maga Michael irányította a kozmikus intelligenciát, még másképpen álltak a dolgok. Akkor a kozmikus intelligencia mindig újból kiragadta a lelket a materializmusból. Más korszakokban is voltak természetesen materialisták, de nem olyanok, mint a mi korunkban. Ha más korszakokban valaki materialista volt, énjével és asztráltestével bele volt ágyazva fizikai és étertestébe, érezte fizikai testét.

De az, amit Michael mint kozmikus intelligenciát őrzött, mindig újból kiragadta ebből a lelkét. Ma olyan emberek mellett élünk, – gyakran karmikus kapcsolatban – akiknél a következő a helyzet: van fizikai testük, de mivel a kozmikus intelligencia elszakadt Michaeltől, és úgyszólván individuálisan személyesen él az emberben, az én, az egész lelki-szellemiség, benne marad a fizikai testben. Mellettünk élnek, miközben szellemi-lelki mivoltuk mélyen belemerül fizikai testükbe. Azt azonban, hogy nem-spirituális emberek mellett élünk, a valóságnak megfelelően kell szemlélnünk nem szabad, hogy ez csupán a mindennapi értelemben vett szimpátiát és antipátiát keltse fel bennünk, nem – ennek valami megrázót kell tartalmaznia. És ez lehet megrázó, kedves barátaim, csak azokra a materialistákra kell gondolnunk, akik gyakran nagy tehetségűek, akiknek ösztönös alapon egészen jó hajlamaik vannak, de nem tudnak a spiritualitáshoz eljutni.

Ami ebben megrázó, azt éppen akkor észleljük, amikor a materialisták nagy tehetségét nemes emberi tulajdonságait vesszük figyelembe. Mert arról szó sem lehet, hogy aki ma, a nagy döntések idején nem talál el a szellemiséghez, annak lelki élete ne szenvedne kárt a következő inkarnációban. Kárt fog szenvedni. És ma, amikor az emberek egy részében karmájuk alapján belső vágy él a szellemiség iránt, más részük nem jut el a szellemiséghez – ennek az ellentétnek szemlélése közben, az olyan emberekkel való együttélésnél, akiket jellemeztem, valami mélyen megrázót, lelkünket mélyen érintőt kellene éreznünk. Csak így jövünk rendbe saját karmánkkal, különben nem. Mert ha mindazt, amit – ha szabad ezt most így neveznem – a michaelizmusról mondottam, összegezzük, úgy azt találjuk majd, hogy a „michaeliták” lelkét olyan erő ragadja meg, amely a szellemiségből az egész emberben — a fizikaiban is hatni akar.

Tegnap ezt így jellemeztem: ezek az emberek levetik magukról azt, ami faji jellegű, ami az ember jellegét a természetes létből adja, azt, hogy ilyen, vagy olyan ember. Azáltal, hogy az embert a szellemiség ebben a földi inkarnációjában megragadja, azáltal, hogy most itt antropozófus lett, előkészül arra, hogy ne a külső jellegnek megfelelő legyen, hanem olyan, amilyen mostani inkarnációjában volt. A szellem majd megmutatja ezeken az embereken – legyünk ennek minden szerénytelenség nélkül tudatában – hogy fiziognómiát alakító, ember alakot formáló ereje lehet.

Ez még eddig sohasem mutatkozott meg a világtörténelemben. Az emberek eddig a népiségben gyökerező fizikaiságból alakították ki fiziognómiájukat. Az emberek fiziognómiája ma még megmutatja, honnan származnak, különösen, amíg fiatalok és az élet gondjai vagy örömei és a felemelő érzések, az élet isteni oldala még nem szántott barázdákat benne. Lesznek majd egyszer olyan emberek, akiknek arcvonásai csak azt mutatják, milyenek voltak előző inkarnációjukban, amikor a szellemiséghez eljutottak. S majd ott élnek mellettük a többiek vajon mit fog még akkor a karma jelenteni? A karma akkor majd megszünteti a szokásos karmikus vonzódásokat.

Ebben a vonatkozásban az, aki komolyan érti az életet, ezt mondhatja: sokakkal voltunk karmikus kapcsolatban, vagy még vagyunk is, akik nem tudnak eljutni a szellemiséghez – és az ilyen életközösségben talán mély elidegenedést érzünk, egészen jogos elidegenedést: mert az életben egyébként érvényesülő karmikus kapcsolat megszűnik, elmúlik. – És mondhatnám, hogy egy materializmus talaján álló, és egy másik, a spiritualitás talaján álló ember között semmi más karmikus kapcsolat nem marad, csak az az egy, hogy az előbbinek néznie kell az utóbbit, különösen figyelnie kell őt. Bepillanthatunk az eljövendő időkbe, amikor majd azok, akik a XX. század folyamán egyre inkább szellemi életet éltek, olyanok mellett élnek, akik velük, előző földi életeikben karmikus kapcsolatban voltak. A karmikus affinitások, karmikus rokonságok ebben a jövőben, kevéssé érvényesülnek már, megmarad azonban, a karmikus rokonságokból az, hogy a materializmus síkján élőknek nézniük kell a spiritualitás síkján élőket. A jövőben a mai materialistáknak, nézniük kell majd a mai spiritualistákat. Ez marad meg a karmából.

Ez is megrázó tény, kedves barátaim. És vajon miért történik ez? Ez egy nagy isteni világ-tervvel kapcsolatos. Mivel lehet ma a materialistákat meggyőzni? Azzal, amit szemükkel látnak, kezükkel megfognak. A materializmus talaján állók majd szemükkel láthatják, kezükkel foghatják azokat, akikkel régebben karmikus kapcsolatban voltak: az ő fiziognómiájukon, egész kifejeződésükön látni fogják, hogy mi a szellem, mert ez most, fiziognómiailag alkotóvá vált. Így nyer magán az emberen szemmel látható bizonyítást, hogy a szellem, alkotóan működik a világban. És az antropozófusok karmájához fog majd tartozni, hogy azok számára, akik ma a materializmus talaján állnak, demonstrálják, hogy van szellem, és a szellem az Istenek elhatározásából magán az emberen bizonyítja be önmagát.

Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, az szükséges, hogy ne ködösen, tisztázatlanul álljon előttünk az intellektualizmus: ne menjünk ki esernyő nélkül az esőbe. Itt most a két említett áradatra gondolok – az újságcikkek és szónoklatok áradatára – melyeknek ki vagyunk téve. Azt mondtam: ahogy esernyő nélkül az esőben megázunk, ugyanúgy éri mindez az embert – nem tehetünk ellene. Legzsengébb gyermekkorunktól egészen 20-24 éves korunkig materialista művekből kell megtanulnunk – azt, amit meg kell tanulnunk. Igen, fogékony gyermekkorunkban, még 20-24 éves korunkban is, a dolgok tanulmányozása közben valósággal preparálódunk a materializmus számára a mondatfűzés, a mondatok plasztikus formálása által. Hiába védekezünk ellene, attól még preparálódunk.

Itt éppen arról van szó, hogy ne csak formaságokkal jöjjünk elő. Nem lehet ma egy embert megmenteni attól, hogy ne legyen kitéve az intellektuális materializmusnak. Mert ha ma nem materialista könyveket írnának a botanikáról és anatómiáról, az nem menne, az élet összefüggései ezt nem engedik meg. Arról van szó, hogy ezeket a dolgokat a maguk realitásában lássuk. Meg kell értenünk, hogy mivel Michael a fizikai testiségből lelki-szellemi mivoltunkat nem emeli úgy ki mint azelőtt, Ahrimán a testiségben lévő lelki-szellemi mivoltunkkal űzi játékait. És éppen ha az ember lelki-szellemi mivolta tehetséges, akkor van leginkább kitéve Ahrimánnak. Éppen a legtehetségesebb embereket választja Ahrimán zsákmányául, hogy elszakítsa Michaeltől az intelligenciát, hogy eltávolítsa őket Michaeltől. Ekkor következik be az, ami sokkal nagyobb szerepet játszik a mi időnkben, mint általában hiszik. Inkarnálódni nem tudnak az ahrimáni szellemek, de tudnak inkorporálódni, időnként át tudják hatni az emberi lelkeket, emberi testeket. Ilyenkor az ahrimáni intelligencia briliáns, ragyogó, kimagasló szelleme erősebb annál, mint ami az egyes emberekben van – sokkal, de sokkal erőseb. Lehet az egyes ember még olyan intelligens, tanulhatott bármilyen sokat, ha fizikai testét a tanultak teljesen megragadták, egy ahrimáni szellem inkorporálódhat benne időnként. Ilyenkor Ahrimán néz a szeméből, Ahrimán mozgatja az ujjait, Ahrimán az, aki orrát törli, Ahrimán az aki jár.

Az antropozófusoknak nem szabad az ilyen megismerésektől visszariadniuk. Csakis ez állíthatja az intellektualizmust a maga realitásában a lélek elé. Ahrimán nagy, kimagasló intelligencia, aki átütő sikert akar elérni a földi fejlődésben. Minden lehetőséget felhasznál, ahol a szellemiség erősen megragadja a testiséget és ez a tudatot, bizonyos módon letompítja. Ilyenkor megtörténhet az – ami a mi korunkban lehetségessé vált – hogy egy ragyogó szellem benne van az emberben, de az emberi személyiségen túlnyúlik. Ekkor ez az emberben lévő és személyiségén túlnyúló szellem működni tud a Földön éppen úgy, mint ahogy az emberek működnek.

Ahrimán mindenekelőtt erre törekszik, erősen küzd ezért. Beszéltem arról, hogy azok, akik ma szívből és intenzív módon eljutnak a szellemiséghez, majd újra megjelennek a Földön az évszázad végén. De az Ahrimáni szellemek éppen ezt az időszakot akarják legerősebben felhasználni, mert az emberek az őket megszálló intelligenciával szemben olyan elfogultak, mert az emberek olyan hihetetlenül okosak. Ma már szinte fél az ember, ha egy okos emberrel találkozik, de állandóan félnünk kell, mert majdnem mindenki olyan okos, hogy az emberek okossága miatti félelemből, ki sem jutunk. És ez a kitenyésztett okosság az, amit Ahrimán felhasznál. Ha azután a test is különösen alkalmas arra, hogy a tudat letompuljon, akkor megtörténik az, hogy maga Ahrimán jelenik meg emberi alakban inkorporálódva. Bebizonyítható, hogy Ahrimán már kétszer jelent meg ilyen módon, mint író. Éppen annak lesz a feladata, hogy ilyen esetben ne tévessze össze a kettőt, aki mint antropozófus az életet tisztán és pontosan akarja megfigyelni.

Mit használ az, kedves barátaim, ha valaki valahol megjelentet egy könyvet, ráírja a nevét – de egyáltalán nem ő a szerző? Akkor összetévesztik az igazi szerzőt valaki mással. Ha valamely könyvnek Ahrimán a szerzője, hogyan vezessen jóra, ha másvalakit tartunk szerzőnek, miközben Ahrimán az, aki a maga ragyogó képességével úgy belehelyezkedik mindenbe, hogy még egy ember stílusát is át tudja venni! Hogyan legyen abból valami jó, ha Ahrimán az író, és a könyvet emberi műnek vélik. Ezen a területen, kedves barátaim, feltétlenül szert kell tennünk a megkülönböztető képességre.

Ma általánosságban akartam rámutatni korunk egyik jelenségére. Következő előadásomban pontosabban részletezem majd az ilyen jelenségeket.

– Dornach, 1924. augusztus 8.

[A személyes halhatatlanság csak azóta igaz, amióta a tudati lélek lassan és fokozatosan beköltözött az emberiségbe. A Nap-intelligencia együttműködése a bolygó-intelligenciákkal. A IX. században azután — a kozmikus intelligenciának az emberek közé való leereszkedésével — elváltak a világ addig összetartozó hatalmai? Michael Nap-intelligenciája ellentétbe kerül a bolygók intelligenciáival. Ebben áll benne a 869.-i egyetemes zsinat, mint a szellemi világ iszonyú történésének a jele: az emberi lelkeket vezető angyalok szétválása és az emberi karmába ez által belekerült rendezetlenség? ez okozza az újabb történelem kaotikusságát. Michael földi uralomra jutásával, a hozzá csatlakozók erőt kapnak a karma rendezéséhez.]

Hosszú időn keresztül beszéltünk azokról a karmikus viszonyokról, amelyek összefüggnek az antropozófiai mozgalommal, az Antropozófiai Társasággal, azokkal az egyes személyekkel, akik őszinte belső vágyat éreznek, hogy életútjukat az antropozófiai mozgalmon belül tegyék meg. És bár az ilyen irányú karmikus kapcsolatokról még sok mondanivalóm lesz Angliából való visszatérésem után, mégis szeretnék ma, az Angliába való elutazásom előtti utolsó órán – utam augusztus egész hátralévő részében tart majd – néhány dolgot mintegy befejezésként elmondani, amelyek alkalmasak lesznek ezekről a karmikus megfigyelésekről közölt gondolatok kikerekítésére.

Bizonyára mindnyájan észrevették, kedves barátaim, hogy az egyes antropozófusok karmája a korábbi földi életekben, valamint a halál és újabb születés között milyen sokrétű alakuláson ment keresztül. Különösen a két utolsó alkalommal utaltam már arra is, hogy ennek milyen jelentősége lehet az egyes antropozófusok karmájára. Láttuk, hogy az antropozófusok karmája összefügg azzal az egész fejlődéssel, amelyen a Michael princípium hosszú, időszakokon át keresztülment. Láttuk, egyelőre inkább absztrakt módon, hogyan hullott ki Michael hatalmából az, amit a kozmikus intelligencia irányításának nevezünk. Valóban úgy volt a régebbi időkben, ahogy mondottam, hogy az emberek nem maguknak tulajdonították az intelligenciát, hanem mindazt, amit intelligens formában nyilatkoztattak meg, magasabb erők inspirációjára vezették vissza. Ennek a területnek az ismerői tudták, hogy ezeket a magasabb erőket a keresztény terminológia michaeli erőknek nevezte. A VIII. és IX. évszázadot a civilizált emberiség fejlődésében olyan időpontnak neveztem, amelyben a kozmikus intelligencia lassan a Föld felé közeledett, mintegy cseppforma alakot vett fel, amelyek azután az egyes emberi lelkekben, mint személyes intelligencia éltek tovább. Jeleztem azt is, hogyan maradt fenn – tradicionálisan, de ugyanakkor bizonyos látás alapján is – a kozmikus intelligenciáról, vagyis a régi michaeli működésről való tudás. Ha megnézzük azokat a sok vonatkozásban kitűnő tudósokat, akik az arabizmusra támaszkodva, vagyis arra, amit Nagy Sándor hadjárataiból kiindulva Ázsiában, mint arisztotelizmus élt, majd áthatotta a kelet misztikáját és azt, – mondhatnám intelligenssé tette, .ha megnézzük mindazt, amit ebből átvittek Afrikán át Spanyolországba, és ott mór bölcsességként olyan kiváló személyiségen keresztül hatott, mint Averrhoes, akkor ezeknek a mór-spanyol tudósoknak a tanításaiban feltétlenül azon szemléletek visszfényét találjuk meg, amelyek még a kozmikus intelligencia alapján állnak.

Vegyük tüzetesen szemügyre, hogyan képzelték ezt el. E célból felvázolom Önöknek, mit tanítottak tanítványaiknak ezek a mór tudósok Spanyolországban a X. XI. XII. században, ugyanabban az időben, amikor Európa más részein olyan iskolák virágzottak, mint a Chartres-i iskola, amelyről már részletesen beszéltem.

Spanyolországban a mór tudósok, mindenekelőtt egy olyan személyiség, mint Averrhoes, azt tanították, hogy az intelligencia mindenütt működik az egész világ, a kozmosz, telítve van a mindenben működő intelligenciával. Az embereknek a Földön különböző tulajdonságaik vannak, de nincs saját személyes intelligenciájuk. Minden alkalommal, amikor egy ember a Földön tevékenykedik, az intelligencia egy cseppje, az általános intelligencia egy sugara mintegy az ember fejébe, testébe süllyed, betölti, úgy hogy a Földön élő emberben az egész általános kozmikus intelligenciának egy része van. Amikor az ember meghal, áthalad a halál küszöbén, akkor az általa birtokolt intelligencia visszatér, visszaömlik az általános intelligenciába. Így azok a gondolatok, fogalmak, eszmék, amelyek az emberben születésétől haláláig vannak, visszaömlenek az általános intelligencia általános tárházába, és nem beszélhetünk arról, hogy annak, amit az ember különös értékként lelkében hordozott – intelligenciájának- személyes halhatatlanság jutna osztályrészül.

A spanyol-mór tudósok éppen azt tanították, hogy az embernek nincs személyes halhatatlansága. Tovább él, de számára az a legfontosabb – így mondták a tudósok – hogy életében intelligens tudást tudjon kibontakoztatni, ez azonban nem halad tovább lényével, tehát nem lehet azt mondani, hogy az intelligens lény személyesen halhatatlan. Látják, ez volt a skolasztikus dominikánusok harcának rugója, a „furor”, hogy érvényre juttassák az ember személyes halhatatlanságát. Abban az időben ez nem jelenhetett meg másképpen, minthogy ezek a dominikánusok kijelentették: az ember személye halhatatlan, és az, amit Averrhoes tanít, az eretnekség. Ma ezt másképpen kell mondanunk. Az akkori időkben, azonban érthető volt, hogy egy olyan embert, aki nem ismerte el a személyes halhatatlanságot, mint például Averrhoes, azt eretneknek nyilvánították. Ma a dolgot a valóságnak, a realitásnak megfelelően kell szemlélnünk, és azt kell mondanunk: olyan értelemben, ahogy az ember tudati lelke szerint halhatatlanná vált, személyiségének ezt a folyamatos tudatát, a halál küszöbén való áthaladása után azóta az idő óta küzdötte ki, amióta a tudati lélek kifejlődött a földi emberben. – Ha Arisztotelészt vagy Nagy Sándort megkérdezték volna, mit gondolnak a halhatatlanságról, vajon hogyan válaszoltak volna? Nem a szavak a lényegesek, de ha megkérdezték volna őket, és ők a keresztény terminológia szerint válaszoltak volna, akkor azt mondták volna: lelkünket befogadja Michael és Michael közösségében élünk tovább. – Vagy kozmológiaiig fejezték volna ki magukat az olyan közösségben, mint amilyen Nagy Sándoré vagy Arisztotelészé volt, kozmológiai alapon így szóltak volna és szóltak is: az emberi lélek a Földön intelligens, de ez az intelligencia csak cseppje annak a bőségnek, amelyet mint intelligencia esőjét, Michael árasztja az emberekre. Ez az eső a Napból származik, a Nap az emberi lélekkel saját lényét veszi újból vissza, a születés és halál között élő emberi lélek pedig a Napról sugárzik le a Földre. – Michael uralmát keresték volna a Napon. Így válaszoltak volna kozmológiai alapon.

Ez a nézet átkerült Ázsiába, majd Ázsiából vissza, és mint a mórok felfogása virágzott még Spanyolországban, abban az időben, amikor a skolasztikusok kiálltak a személyes halhatatlanság mellett. Nem kell azt mondanunk, amit a skolasztikusok mondtak, hogy ez tévedés, hanem azt kell mondanunk, hogy az emberiség fejlődése hozta az individuális, személyes halhatatlanságot. A személyes halhatatlanságot a dominikánusok skolasztikája hangsúlyozta először. A mórok által vezetett spanyolországi főiskolán egy régi, az emberi fejlődésre abban az időben már nem érvényes igazságot adtak elő. Ma nem csak az időszerűvel kell toleránsnak lennünk, hanem toleránsnak kell lennünk a régi tanok hirdetőivel szemben is. Az akkori időkben ez nem volt lehetséges és ezért fontos, hogy újból és újból így szóljunk magunkhoz: amit a dominikánus skolasztikusok személyes halhatatlanságnak neveztek, tulajdonképpen csak azóta igaz, amióta a tudati lélek lassanként behúzódott az emberiségbe. Ezt lehet – mondhatnám – teljesen imaginatív módon is ábrázolni. Ha ma egy ember meghal, akinek valóban lehetősége volt arra, hogy földi életében áthassa lelkét intelligenciával, igazi intelligenciával, majd áthalad a halál kapuján és visszanéz földi életére, akkor egy önálló földi életre tekint. Ha az előző évszázadokban az ember áthaladva a halál kapuján visszanézett földi életére, a kozmoszban feloldódó étertestére, arra, ahogy áthalad a lélekvilágon, és visszafelé menően átéli élményeit, akkor így szólhatott magához: így őrzi Michael a Nap segítségével azt, ami az enyém volt. – Ez a nagy különbség. Az ilyen fejlődést azonban csak akkor lehet megítélni, ha a lét kulisszái mögé nézünk, az anyagi lét mögötti szellemiségre tekintünk. Az a fontos, hogy úgy lássuk az emberiség külső eseményeit, ahogy azokat a szellemi világ kialakítja.

Nos, még egyszer bele kell, hogy helyezkedjünk mindabba, amit elmondtam. Éljék bele magukat abba a ténybe, hogy a IX. keresztény évszázadban eljön a krízis: a kozmikus intelligencia leszáll a földi emberekhez. Ez a lejátszódó objektív tény. És most helyezkedjenek bele a Nap-szférába, ahol Michael és az övéi őrködnek – mint ahogy azt már elmondtam – miközben észlelték, hogy Krisztus búcsút vesz a Naptól és a Golgotai Misztériumban, átköltözik a Földre, és átélték azt, hogy a kozmikus intelligencia egyre inkább leszáll, és emberi megismeréssé válik. Ez a fontos esemény mély benyomást tett e Michaelhez tartozókra, – legutóbb úgy mondtam: „michaelitákra”. Fontos, kimagasló jellegű esemény volt ez, amelyet a korábbi összefüggésekben már jellemeztem, ahogyan ez a Föld civilizációs fejlődésének folyamatában bekövetkezett. Most azonban úgy kell ezt jellemeznünk, ahogy a michaeliták aspektusából, magáról a Napról látszott, olyan perspektívából, mintha Michael birodalmából néznénk le a Földre. Ez a fontos, jelentős esemény 869-ben történt. Ez volt a 8. Általános ökumenikus zsinat Konstantinápolyban, amelyen dogmatikusan megállapították: a trichotómiáról való régi nézet – az, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll – eretnekség. Az embernek csak teste és lelke van, csupán a léleknek van néhány szellemi tulajdonsága. Miközben az intelligencia behúzódása az egyes emberekbe objektíven végbement, a Földön határozatot hoztak arról, – olyan megpecsételt módon, hogy az európai civilizációkban élők közül senki sem merészelhetett ennek ellentmondani – hogy a hármasság hamis, eretnek tan. Nem volt szabad arról beszélni, hogy az embernek teste, lelke és szelleme van, csak testről és lélekről volt szabad beszélni, és a léleknek szellemi tulajdonságokat és erőket tulajdonítani. Ezzel olyasmi történt a Földön, amiről Michael birodalmában csak így lehetett szólni: most majd, az a meggyőződés alakul ki az emberek lelkében, hogy a szellemiség lelki tulajdonság, hogy a szellemiség nem isteni elem, amely az emberiség fejlődésében működik. „Nézzetek le a Földre” – így szólt Michael – „a Földön eltűnik a szellemről való tudat”. De éppen a szellemről való tudatnak az eltűnésével kapcsolatos az, amiről elsősorban beszélni akarunk.

Mondtam, hogy eddig csak absztrakt módon jellemeztem, mi módon ment végbe Michael birodalmának fejlődése a földi lét kulisszái mögött. Azt mondtam, hogy a kozmikus intelligencia leszállt az egyes emberekhez. Ez azonban csak absztrakció. Mi is az intelligencia? Természetesen nem szabad úgy képzelni, hogy ha felérkeztünk a magasabb világokba, akkor ott az intelligencia úgy áll előttünk, mint ahogy itt a fizikai világban a fák és a bokrok. Mi az intelligencia? Az ilyen általánosságoknak természetesen nincs realitásuk. Intelligencia: a magasabb Hierarchiák egymáshoz való viszonyának kölcsönös magatartási szabályai. Amit tesznek, ahogyan egymáshoz viszonyulnak, amilyenek egymáshoz: ez a kozmikus intelligencia. És mivel nekünk embereknek a hozzánk legközelebb lévő birodalomra kell tekintenünk, számunkra a kozmikus intelligencia konkrétan az Angyalok Hierarchiájának összessége. Ha konkrétan akarunk beszélni, akkor nem beszélhetünk az intelligencia összességéről, hanem csak az Angyalok összességéről. Ez a realitás. Az, hogy az egyházatyák 869-ben arról tárgyaltak, hogy beszéljenek-e szellemről, annak a következménye volt, hogy az Angyal-lények egy része kivált Michael birodalmából, amelyhez korábban tartozott, és azt a nézetet tette magáévá, hogy most már csak a földi hatalmakkal lesz dolga, csak földi erőkkel kell az emberek vezetését ellátnia. Láthatják, milyen esemény volt ez a valóságban! Az Angyal-lények vezetik földi életről földi életre az embert. A szellemi világ fölöttünk lévő legközelebbi lényei ők, akik a halál és újabb születés közötti létben utunkon kísérnek, és újból a földi életbe irányítanak. Ők fűzik az egyes életeket az ember teljes életének összefüggő láncává. Az Angyal-lények egy csoportja, amelynek ez a feladata, és korábban Michael birodalmához tartozott, kivonult onnan, elhagyta Michael birodalmát. Ez a magatartás nem hagyhatta érintetlenül az emberek sorsát. Mert ki vesz részt elsősorban a karma kialakításában, abban, hogy földi tetteit, földi gondolatait, földi érzéseit miként dolgozza fel az ember halála és újabb születése között? Az Angyallények. Elképzelhetik, hogyha ezek az Angyal-lények egészen más helyzetbe kerülnek a kozmoszban, ha úgyszólván elhagyják a Napbirodalmát és égi Angyalokból, földi Angyalokká válnak, minek kell akkor történnie. Európa egész fejlődésében a külső tények mögött valóban nagy titok rejlik. – Bizonyos Angyalok persze Michael birodalmában maradtak. Abban a nagy iskolában a XV. század kezdetén voltak olyan Angyal-lények is, akik az akkori Michael birodalmában lévő emberekhez tartoztak. Azoknak az embereknek a lelkéhez, akik Michael birodalmában éltek, olyan Angyal-lények tartoztak, akik Michael birodalmában maradtak. A többiek azonban, akik kivonultak onnan, a Föld mivoltával azonosították magukat.

Most azt kérdezhetik: hogy is van ez voltaképpen, hogy a michaeli Angyalok egy csoportjának egyszer csak eszébe jut kivonulni Michael birodalmából? A többinek pedig nem jut eszébe a kivonulás. Be kell vallanom, hogy ez a felvethető legnehezebb kérdések egyike az emberiség újabb fejlődésében. Ez alapjában véve olyan kérdés, amellyel foglalkozva az embernek minden belső erejét mozgósítania kell. Ez olyan kérdés, amely mélyen és bensőségesen összefügg az egész emberi élettel.

Ennek hátterében valójában egy kozmikus tény áll. Előadásaimból tudják, hogy mindaz, amit fizikai bolygónak nevezünk, szellemi lények gyülekezete. Ha felnézünk egy csillagra, az, ami fizikailag megjelenik csak a külseje: valójában a szellemi lények együttesével van dolgunk. Nos, fennáll egy bizonyos ellentét – amely mindig is fennállt amióta csak Földfejlődés van – a planetáris intelligenciák és a Nap-intelligencia között. Az egyik oldalon ott van a Nap-intelligencia, a másik oldalon a planetáris intelligenciák. És mindig úgy volt, hogy a Nap-intelligencia főképpen Michael uralma alatt állt, ezzel szemben a többi planetáris intelligencia a többi Arkangyal uralma alatt. Tehát azt mondjuk:

Nap-intelligencia   Planetáris intelligenciák
Michael Merkúr:
Vénusz:
Mars:
Jupiter:
Hold:
Szaturnusz:
Rafael
Anael
Samael
Zachariel
Gabriel
Orifíel

De sohasem lehetett azt mondani, hogy Michael csak a Nap-intelligenciát irányította. Az egész kozmikus intelligencia a Nap-intelligenciára és a planetáris intelligenciákra differenciálódott. Merkúr, Vénusz, Mars intelligenciákra és a többi. A kozmikus intelligenciát az Arkangyalok Hierarchiája közösen őrizte, de mindnyájuk felett megint csak Michael őrködött, úgy hogy az egész kozmikus intelligenciát Michael őrizte. Természetesen minden ember régen is ember volt, amikor még Michael őrizte a kozmikus intelligenciát, és annak csak egy sugara jutott el az egyes emberekbe. Az ember a Földön mégiscsak embernek érezhette magát, nem csupán az általános kozmikus intelligencia burkának. Ez azonban a Napról származik, minden emberi intelligencia Michaeltől, a Napról származik.

Csak amikor a VIII. IX. X. évszázad elérkezett, akkor történt, hogy a planetáris intelligenciák számításba vették azt a körülményt, hogy a Föld is megváltozott, a Nap is megváltozott.

Igen, ami kívül történik, amit az asztronómusok leírnak, az csak a dolgok külső oldala. Tudjuk, hogy mintegy 11 évenként ismétlődnek a napfolt-periódusok. A Nap úgy süt a Földre, hogy bizonyos helyek sötétek, bizonyos helyek foltosak. A nagyon régi időkben a Nap, mint egyenletes korong ragyogott. Nem voltak rajtuk napfoltok. És évezredek múlva, lényegesen több foltja lesz a Napnak, mint ma – egyre foltosabb lesz. Ez külső megnyilatkozása annak, hogy a michaeli erő az intelligencia kozmikus ereje egyre inkább alábbhagy. A napfoltok sokasodása a kozmikus fejlődés folyamán, mutatja a Nap pusztulását. A Nap erőtlenebbé válása a kozmoszban egyre inkább megmutatkozik. A napfoltok elég nagyszámú fellépése következtében a többi planetáris intelligencia rájött, hogy többé már nem akarja a Nap uralmát. Elhatározták, nem hagyják, hogy a Föld a Naptól függjön, hanem közvetlenül az egész kozmosztól. Ez volt az Arkangyalok planetáris tanácskozásának végzése. A planetáris intelligenciának ez az emancipálódása a Nap-intelligenciától, főként Orifiel vezetésével történik. Az eddig összetartozó világhatalmak teljes szétválása volt ez. Michael Nap-intelligenciája és a planetáris intelligenciák lassanként kozmikus oppozícióba kerültek.

Igen, ha az Angyalok Hierarchiájának egészen másfajta lelki erőt, belső állapotot tulajdonítunk is, el kell ismernünk, hogy ők is képesek elhatározásokra, a történések mérlegelésére. Mi emberek is oly módon döntünk, hogy a külsőleg lejátszódó dolgokat megnézzük, beszélni engedjük a tényeket, és a tények hatására ezt vagy azt tesszük. Számunkra azonban a születés és halál között a földi tények a mértékadók. Az Angyalok Hierarchiája számára olyan tények a mértékadók, mint az, hogy a planetáris életben hasadás jött létre. Az egyik sereg a földi intelligencia, és ezzel egyidejűleg a planetáris intelligencia felé fordul, a másik sereg hű marad a michaeli szférához, hogy ez által azt, amit Michael mint örökkévalót őriz, belevigye a jövőbe. Az a döntő, hogy Michael azt, ami működésében örökkévaló, bele tudja vinni a jövőbe, most amikor minden hatalom az embereknél van, amikor az, ami a fizikai Napban jelenik meg, sötétebbé válik, és lassacskán eltűnik.

Így tehát a kozmikus események következtében szakadást látunk azok között az Angyalok között, akik korábban a michaeli közösséghez tartoztak. Ezek a lények azonban közreműködnek a karmikus fejlődés alakításában. És most nézzék meg egészében azt, ami a halál és újabb születés közötti életben lejátszódik. Itt nem úgy van, hogy az egyes emberi lelkek külön utakon járhatnak, mint ahogyan az embereket vezető Angyalok sem járhatnak külön utakon. Az Angyalok Hierarchiája itt együttműködik. A karma az együttműködésben érvényesül. Amennyiben az egyik földi életemben kapcsolat fűz más emberekhez, és ennek a következő életben folytatása van, akkor természetes, hogy ilyenkor az egyik ember Angyalának találkoznia kell a másik ember Angyalával, és együtt kell, hogy működjenek. Ez igen sokszor meg is történt. – Rendkívül megrázó, mondhatni megsemmisítő az, ami a Földön 869-ben az ökumenikus zsinaton lejátszódik, jelzéseként valami szörnyű dolognak, ami itt fenn a szellemi világban történik. Az a megsemmisítő, – ha az ember a kozmikus intelligencia helyes alkalmazásával áll az ilyen hatalmas tény-összefüggésekkel szemben – az a megrázóan hatalmas esemény, ami már bekövetkezett és majd egyre inkább be fog következni, hogy két egymással azelőtt karmikus kapcsolatban lévő emberi lélek Angyala nem halad együtt. Két karmikusan összekapcsolt emberi lélek Angyalai közül az egyik Michaelnél maradt, a másik leszállt a Földre. Minek kell ebből létrejönnie? A kereszténység megalapítása és a tudati lélek korszaka között, melyet különösen a IX. század, a 869. év jelzett, az emberek karmájában rendetlenségnek kellett létrejönnie! Ezzel az egyik legjelentékenyebb mondat hangzott el, melyet az emberiség újabb kori történetére vonatkozólag ki lehet ejteni. Az újabb- kori emberiség karmájába rendetlenség került. Az ezt az időszakot követő földi életekben nem minden élmény került helyesen a karmába. Az újabb történelem kaotikussága, amely az újabb történelembe egyre több és több szociális és egyéb káoszt, kulturális káoszt visz, ami nem enged célhoz érni, az a karmába belekerült rendetlenség következménye, miután a Michaelhez tartozó Angyalok Hierarchiájában szakadás történt.

És most kimondhatunk valamit, ami összefügg az Antropozófiai Társaság karmájával, ami roppant nagyjelentőségű, ami mondhatnám, a helyes színezetet megadja. Mert végül is mindaz, amit a körülmények alapján jellemezhetünk, nem meríti ki azt, ami a kulisszák mögött, a szellemiségben történik. Gyenge és halvány az, amit a földi viszonyokból kiindulva gondolatilag kiválaszthatunk. Ez csak előkészítés, utána a tisztán szellemi történések jellemzéséhez kell nyúlnunk.

Azt kell mondanunk: mindaz, ami a lelkeket őszinte belső lelki vágyból közösségileg az Antropozófiai Társaságba vezette, az természetesen érvényes. De honnan erednek azok az erők, amelyeknek jelenléte létrehozza, hogy a mai világban egymásnak egyébként idegen emberek tisztán szellemi princípiumok alapján valóban egymásra találjanak? Honnan származnak ennek az egymásra találásnak az erői? Onnan származnak, hogy Michael uralma elkezdődött a michaeli korszakból származnak, amelyben élünk most, hogy Gábriel uralmát Michael váltotta fel, Michael elhozza azt az erőt, amely a vele együtt haladók karmáját ismét rendbe kell, hogy hozza. Így, ha azt kérdezzük: mi egyesíti az Antropozófiai Társaság tagjait A válasz rá: az egyesíti őket, hogy karmájukat rendbe kell hozniuk! Ha élete folyamán valaki észreveszi, hogy itt vagy amott olyan kapcsolatokba bonyolódik, amelyek nem egyeznek meg belső ösztönével, valamilyen módon kiesnek az emberben lévő jó és rossz közötti helyes harmóniából, másrészt viszont állandó vágy él benne az antropozófiában való állandó előbbre jutásra, akkor az a helyzet, hogy az ember újból törekszik vissza a karmához, a valódi kannához, a valódi karma kiéléséhez. Ez az a kozmikus sugár, amely a felismerők számára láthatóan átárad az antropozófiai mozgalmon: a karma igazságának újbóli helyreállítása.

Látják, itt sok minden összefügg azzal, ami az Antropozófiai Társaságban lévő egyes embereknek is, és az egész társaságnak is a karmája. És ez természetes, hiszen mindez egybeáramlik.

És most a következőket kell végiggondolnunk: azok az emberek, akik a Michael birodalmában maradt Angyalokkal vannak kapcsolatban, nagyon nehezen találnak intelligencia-formákat arra, amit meg kell érteniük. Hiszen arra törekednek, hogy úgy kapják meg a személyes intelligenciát is, hogy az kapcsolatban lehessen Michael tiszteletével. Azok a lelkek, akikről elmondtam, hogy részt vettek a XV. és a XIX. században, azokban a bizonyos előkészületekben a Földre történő lejövetelükkor, még mélyen vágyakoznak Michael és szférája után. Az emberiség fejlődési princípiuma szerint viszont magukba kell fogadniuk az individuális, személyes intelligenciát. Ez ellentmondást szül, de olyan ellentmondást, amelynek a spirituális fejlődés útján oly módon kell megoldódnia, hogy az individuális affinitásnak egybe kell esnie azzal, amit a szellemi világok lehoznak a mostani intelligencia korszakában. Azok, akiknek angyalai leszakadtak – ami természetesen a karmával függ össze, mert az Angyal akkor szakad le, ha egy ennek megfelelő emberi karmával áll kapcsolatban – szinte magától értetődően fogadják magukba a személyes intelligenciát, ez viszont ennek megfelelően automatikusan, a testiségen keresztül működik bennük. Úgy működik, hogy ezek az emberek gondolkodnak, de egyénileg nem mennek bele a gondolkodásba. A dominikánusok és ferencesek között hosszú ideig emiatt folyt a nagy vita. A dominikánusok csak a Michael szférájához való legnagyobb hűségben tudták az intelligencia-princípiumot kialakítani. A ferencesek, Duns Scotus – nem Scotus Erigena – hívei teljesen nominalisták lettek. Azt mondták, hogy az intelligencia nem egyéb, csak a szavak összessége. Mindaz, ami az emberek közötti vitákban lefolyt, valóban azoknak a hatalmas harcoknak a visszfénye, amely az Angyalok két serege között folyik.

Úgy van ez, hogy az Angyalok Hierarchiájának azok a lényei, akik a Föld princípiumával egyesültek, mintegy a IX.-X. század óta valójában a Földön élnek. És ez megint csak megrázó tény: a Földön növekszik a materializmus, éppen a legelőrehaladottabb, a legokosabb emberek tagadják a szellemiséget, gúnyolódnak azon, hogy környezetükben ugyanúgy vannak szellemi lények is, mint fizikai emberek. A materializmus elterjedésének ebben az időszakában egyre több Angyal száll le és él a Földön. Együttműködnek velünk. Éppen ők azok, akik az emberi tudat elhomályosulásának bizonyos időszakában inkorporálódnak, és a Földön hatnak. Az Angyal-lények közül sokan tartózkodnak ettől, de akik angyali karmájuk szerint legközelebb állnak az ahrimáni hatalmakhoz, azok nem tartózkodnak: bizonyos időkben inkorporálódnak, belemerülnek az emberekbe.

Ekkor jön létre az, amit a múlt alkalommal úgy jellemeztem, hogy itt a Földön van olyan ember, emberi képességekkel, emberi intelligenciával, amit használ, talán zseniálisan használ – de bizonyos időre, amikor tudata elhomályosul, egy ahrimáni Angyalintelligencia foglal benne helyet. És ekkor a következő jelenség jön létre: itt van egy ember, olyannak tűnik, mintha mindennapi ember volna, és a maga emberi mivoltából írná ezt vagy azt. Nos, az ahrimáni elem éppen azon át tud az emberhez közeledni, amit ma intelligens formában magunkba fogadunk. Az embernek érvényesítenie kell személyiségét, ha nem akarja, hogy mindaz, amit az előadások folyamán jeleztem, elárassza. Ezért léphet fel Ahrimán íróként – természetesen egy Angyal-lényt használ fel erre – ő maga tud íróként írni. Most, amikor a Karácsonyi Ülés jegyében vagyunk együtt, ne hallgassuk el az ilyen dolgokat. Ezért szeretném még elmondani a következőket.

Az utóbbi idők egyik legragyogóbb írójával, egyik legnagyobb írójával szemben egészen más álláspont volt lehetséges utolsó műveinek megjelenése előtt. Amikor a „Nietzcshe ein Kampfer gegen seine Zeit” című könyvemet írtam, a nyilvánosság a nagyszerű írót ismerte, aki emberi képességeit a legmagasabb fokra emelte. Csak ezután ismerték meg, amit Nietzsche hanyatlásának idejében írt, mindenekelőtt két művét, az „Antikrisztust” és az „Ecce Homo”-t. Ezt a két művet Ahrimán írta, nem Nietzsche, hanem a Nietzschében inkorporálódott ahrimáni szellem. Ekkor lépett fel először Ahrimán íróként a Földön. Folytatni fogja. Nietzsche ettől összeomlott. Gondoljuk el, milyen impulzusokkal állunk szemben, amikor azokkal az eszmékkel találkozunk, amelyek Nietzschében azokban az időkben éltek, amikor ennek a szellemnek a hatására az „Antikrisztus”-t és az „Ecce Homo”-t írta, a ragyogó, de ördögi műveket – intelligens műveket! Beszéltem Ahrimán nagy átfogó intelligenciájáról. Ha egy nagyszerű pompás művet ahrimáninak nevezünk, azzal nem becsüljük le, mint azt az együgyűek vélnék, akik nem tudják milyen nagyság, lehet Ahrimánban. Nem szidjuk, nem dicsérjük Ahrimánt, nagyon sok függ tőle a Földön. Aki vérzett – lelkileg értem – ahogyan én véreztem, amikor először olvastam Nietzsche írását a „Dér Wille zűr Macht”- ot, amit azután, úgy hoztak nyilvánosságra, hogy az emberek nem kaphattak helyes képet róla – és aki ugyanakkor beláthatott azokba a világokba, amelyeket Michael uralkodásától a múlt század 80-as éveitől kezdve csak egészen vékony fal választ el a földi világoktól – aki tudja, hogy ez a világ egészen közvetlenül érintkezik a fizikai világgal, és mondhatni, egészen hasonló ahhoz a világhoz, amelyben az ember halála után él, -, aki látja, milyen erőfeszítések történnek itt a jelzett irányban, az tudja, hogy milyen impulzálóan jutnak ezek kifejezésre az „Ecce Homo”-ban és az „Antikrisztus”- ban. Csak arra gondoljunk, milyen ahrimáni megjegyzések állnak az „Antikrisztus”-ban. Nem tudom, vajon az újabb kiadásokban ugyanúgy van-e. Van egy részlet, amelyben Jézusról ír – nem szó szerint idézem – és azt mondja, hogy Renan zseninek nevezte Jézust. Nietzsche nem tekinti zseninek, hanem azt mondja: „A pszichológusok szigorával szólva egészen más szó lenne helyénvaló”. A birtokomban lévő Nietzsche kiadványban ezen a helyen három pont van nem tudom, így van-e az újabb kiadványokban is. A kéziratban az áll itt, hogy „idióta”. Hogy Jézust idiótának nevezi, ebben Ahrimán keze van. És néhány ehhez hasonló dolog áll még itt. Ki ne hinné, hogy Nietzschében, amikor ezeket írta, lelkében a katolicizmus iránt érzett hajlamot – ez párhuzamosan ment, ezt ne feledjék – ki ne hinné, hogy itt mély talány rejtőzik Milyen szavakkal zárja az „Antikrisztus”-t? Körülbelül ezekkel a szavakkal – nem tudom szó szerint idézni – „Minden falra szeretném felírni messzire világító betűkkel, hogy mi is a kereszténység: a kereszténység az emberiség legnagyobb átka!” – így végződik a könyv. És itt egy nagy probléma mutatkozik. A látó kénytelen meglátni, hogy ez a mienktől csak vékony fallal elválasztott világ, amelyben a Kali Juga végén – sőt, valamivel még a Kali Jugán is túl mindezek a szellemi harcok lejátszódtak, mennyire be akar tömi a fizikai földi világba.

Ezek azok a dolgok, amelyeket látnunk kell, ha meg akarjuk érteni, hogy az emberiség tulajdonképpen hogyan viszonyulhat ahhoz, aminek a michaeli korszak kezdetén a civilizációban fel kellett lépnie. Aki jellemezni akarta azt a hangulatot, amelyet a szellemiséggel és az anyagisággal szemben éreznünk kell, mint a- hogy én tettem ezt a „Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geis- telebens” című könyvem előszavában, annak a Kali Jugából való átmenetnél, a sötét korszakból a világos korszakba való átmenet idején valóban egyszerre kellett bepillantást nyernie a szellemi és a fizikai világba. Valóban úgy van, hogy az ember szeretné mindenhonnan összehozni a lehetőségeket a michaeli korszak kezdetén lévő grandiózus átmenet jellemzéséhez. Az antropozófiai mozgalomhoz kötődő minden érzésünkkel benne kell magunkat éreznünk ebben a korban. Mert mindez a nagyszerűség, ez a nagyság egyelőre a rendetlenségbe került emberi karmában éli ki magát. Ha meggondoljuk, hogy a karmikus összefüggésekben egy általános igazság fejeződik ki, és hogy a világ olyan, hogy magukba ezekbe az általános karmikus összefüggésekbe évszázadokon át kivételek kerülhettek bele, és hogy honnan jelentkezett az a követelmény, hogy a kozmikus kivételeket újból a maguk szabályai közé visszavezessék, akkor érezni fogunk valamit az antropozófiai mozgalom nagy jelentőségéből és horderejéből, mert az antropozófiai mozgalomnak ez a feladata, a missziója.

Ez éljen lelkünk mélyén kedves barátaim, amikor így szólnak: azok, akik ma ilyen meggondolásból vágyat éreznek arra, hogy részt vegyenek az antropozófiai életben, a XX. század leteltével újból hivatva lesznek arra, hogy a kulminációs ponton részt vegyenek az antropozófiai mozgalom lehető legnagyobb elterjedtségének elérésében. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mindez élni tud bennünk, ha látjuk azt, ami kozmikus-szellemi módon belenyúlik a földi-fizikai létbe, ha magába a földi intelligenciába, az emberek szemléletébe behatol Michael jelentőségének felismerése.

Ez az impulzus kell, hogy az antropozófiai törekvés lelke legyen: a léleknek magának kell akarnia, hogy benne álljon az antropozófiai mozgalomban. Ezáltal találjuk majd meg annak lehetőségét, hogy a nagy horderejű gondolatokat ne csak megőrizzük egy időn át lelkünkben, hanem hogy azokat elevenné is tegyük. A lelkek az ilyen gondolatok révén antropozófus módon tovább alakulhatnak, a lélek igazán azzá válhat, amivé válnia kell. Így az antropozófiához való eljutás öntudatlan vágyán keresztül a lelket megragadhatja az antropozófia missziója. Hogy ezt egyszer nyugalomban engedjék magukra hatni, ezért mondtam el ezen az utolsó órán ezeket a komoly szavakat. Folytatjuk majd ezeket a szemlélődéseket, ha szeptember első napjaiban újból találkozunk. A közbeeső időre mindannyiuk szívébe szerettem volna helyezni azt, amit el kellett mondanom ma este az egyes antropozófusok és az Antropozófiai Társaság karmájának összefüggéséről.