GA26

Antropozófiai vezérlő tételek

Az antropozófiai megismerés útja. A Mihály-misztérium.

Impresszum

Tartalom

Bevezetés

Utalások

Ehhez a kiadáshoz Rudolf Steiner a Karácsonyi Gyűlés után, melyen az Általános Antropozófiai Társaság megalakult (1923) vezérlő tételekkel (Leitsatz) ellátott leveleket írt „A Tagokhoz” címmel. Ezek a levelek a „Mi történik a Társaságban, Hírek a Társaság tagjai számára” című rovatban jelentek meg nyomtatásban a Goetheanum lapnak 1924-es és 1925-ös évfolyamában.

Ebben a kötetben össze van gyűjtve az összes „vezérlő tétel” és minden hozzájuk tartozó, „A tagokhoz” című levél. Mint az előző kiadásokban is, a jobb áttekinthetőség kedvéért a vezérlő tételek folyamatosan vannak számozva.

A kötetbe fel nem vett levelek és hírek megjelentek az Általános Antropozófiai Társaság konstitúciója és a Szabad Szellemtudományos Főiskola 1924/ 25 című kötetben. (GA 260/a) (Magyarra nincs lefordítva – a ford. megj.)

Az ötödik kiadás óta történt szövegmódosításhoz A szövegeket az 5. kiadásban összevetették a GA1 (Összkiadás 1962, Dornach) kiadását az eredeti nyomtatványokkal, vagyis az „Ami az Antropozófiai Társaságban történik” 1924 januártól 1925 áprilisig megjelent cikkeivel és a Rudolf Steiner archívumban akkor meglévő kéziratokkal. Azóta több kézirat és néhány vezérlő tételt tartalmazó levél is bekerült az Archívumba. Az 1998-ban megjelent 10. kiadáshoz ezeket az anyagokat is összehasonlították az addig megjelent szöveggel. Az első négy könyv alakú kiadáshoz képest észrevehető elenyésző szövegváltoztatások ebből a két összevetésből adódnak.

Az antropozófiai vezérlő tételek

Ezeken a lapokon egyfajta antropozófiai vezérlő tételeket lehet találni. Felfoghatók úgy, hogy általuk a Társaság egyes csoportjainak vezetői tanácsot kapnak, hogy milyen irányban fejleszthetik az előadásokat és beszélgetéseket a Társaságban.

A Goetheanumból adott, a Társaság egészének szóló indítékra gondolhatunk, mely azonban nem érinti az egyes vezető tagok szabadságát. Jó,

ha a Társaság úgy bontakozik ki, hogy az egyes csoportokat vezető tagok mondanivalója teljes szabadságban érvényesül, így a Társaság élete gazdagabbá válik, és sokoldalúan alakul.

De fontos, hogy egy közös tudat is létrejöhessen a Társaságban. S ez akkor történhet meg, ha mindenütt tudnak az egyes helyeken alakuló kezdeményezésekről. Itt rövid mondatokban összefoglaltam, amit a Goethea- numban a Társaság számára mondani fogok. Azt gondolom, hogy aztán azok, akik a zweigekben (=társasági tagok összejövetele) és a csoportokban előadást tartanak, beszélgetést vezetnek, az adottakat irányvonalnak tekinthetik, amihez aztán szabadon kapcsolódhatnak. Így a Társaság működésében valamelyest egységes formálódás hozható létre anélkül, hogy bármiféle kényszerre kellene gondolnunk.

Termékennyé akkor válhat ez a dolog a Társaság egészében, ha a viszontszeretet folyamatával találkozhat, ha a vezető tagok előadásaik tartalmáról, jellegéről a Goetheanum vezetőségét is tájékoztatnák, így alakulhatna ki a különböző csoportok káoszából egy szellemi tartalmat hordozó Társaság.

Az itt adott irányvonalak bizonyos mértékben a témák megpendítésére valók. Az antropozófiai irodalomban, a könyvekben és a kiadott ciklusokban a hivatkozott helyeket megtalálhatják, s így támasztékot találnak ahhoz, hogy a megpendített témát a csoportos beszélgetés tartalmává tudják alakítani.

Ha a vezető tagok által az egyes csoportokban új ideák kerülnek napvilágra, azokat is hozzá lehet kapcsolni a Társaság működésének kereteként a Goetheanumból a leírt módon serkentésül adott témákhoz

Bizonyosan igaz, s ez ellen véteni nem szabad, hogy szellemi működés csakis a személyiségek szabad kibontakozásából fakadhat. Azonban azzal, hogy a Társaságban az egyik munka a másikkal helyes módon harmóniába kerül, még nem vétettünk a szabad kibontakozás ellen. Ha ez nem így lenne, az egyes emberek vagy csoportok Társasághoz tartozása mindig csak külsődleges volna. A Társasághoz-tartozás azonban olyasmi kell legyen, amit az ember bensőnek érez.

De úgy sem történhet a dolog, hogy egyik vagy másik személyiség az Antropozófiai Társaság jelenlétét alkalomnak tekinti, és arra használja, hogy azt mondja el, amit ilyen vagy olyan szándékkal személyesen mondani akar; azért nem, mert a Társaság az Antropozófia mivoltának, gondozásának helye kell legyen. Minden más is gondozható, de a Társaság keretein kívül; maga a Társaság azonban nem létezhet ezekért (az idegen témákért). Az elmúlt években nem szolgált a Társaság előnyére, hogy egyes tagok saját kívánságaikat hozták be ide, csak azért, mert azt hitték, hogy itt jó működési területet találhatnak önös kívánságaik növeléséhez. Mondhatják: mért nem léptünk fel megfelelő módon ezekkel szemben? – Ha ez megtörtént volna, ma mindenfelé azt a véleményt hangoztatnák az emberek: igen, ha akkor ezt vagy azt az indítékot, kezdeményezést elfogadtuk volna, milyen előre is lennénk mára! Nos, sok mindent elfogadtunk, ami szomorú kudarcba fulladt, s minket visszavetett.

De ebből már elég. Annak próbája, amit egyes kísérletezők a Társaságban végre akartak hajtani, megtörtént. Az ilyesmit nem kell a végtelenségig ismételni. A Goetheanum vezetősége legyen egy olyan testület, mely ápolni, gondozni akarja az Antropozófiát – a Társaság pedig kösse össze azokat az embereket, akik eleven megértést mutatnak az iránt, ahogyan a vezetőség gondozni akarja az Antropozófiát. Nem kell azt gondolni, hogy máról holnapra elérhető, amire törekednünk kell. Ehhez időre és türelemre van szükség. Ha valaki azt hiszi, hogy a Karácsonyi Gyűlés szándékai néhány hét alatt már megvalósítva állhatnak előttünk, megint csak kárt okozhat ezzel.

1-37: Irányelvek

1924. február 17.

1. Az antropozófia egy megismerési út, mely az ember lényében lévő szellemiséget a világmindenség szellemiségéhez kívánja vezetni. Megjelenik az emberben, mint a szív és az érzés igénye. Jogosultságát azzal kell igazolnia, hogy ennek az igénynek eleget tud tenni. Elismerni pedig csak az tudja, aki megtalálja benne, amit lelke indíttatására keresnie kell. Antropozófus tehát csak olyan ember lehet, aki az ember és a világ mivoltára vonatkozó bizonyos kérdéseket olyan életszükségletnek érez, mint az éhséget és szomjúságot.

2.  Az antropozófia szellemi módon szerzett megismeréseket közvetít. Ezt csak azért teszi, mert a fizikai észlelésre és az értelmi tevékenységre alapozott tudomány az élet útjának olyan határához vezet el, ahol az ember lelki léte el kell haljon, ha át nem tudja lépni ezt a határt. A mindennapi élet és a tudomány nem úgy vezet a határhoz, mintha ott meg kellene állni, mert maga a lélek nyitja meg az utat itt a szellemi világ látásához.

3.  Vannak, akik azt hiszik, hogy a fizikai látás határával minden látás határa is adott. Ha ezek az emberek felfigyelnének arra, hogy hogyan jutottak e határok tudatára, akkor felfedezhetnék ebben a tudatban a határok átlépésének képességét is. A hal a víz határáig úszik; vissza kell forduljon, mert nincsenek olyan szervei, amelyekkel a vízen túl is élhet. Az ember a fizikai szemlélet határához jut; felismerheti, hogy útja közben lelki erőket szerzett, és így élhet abban az elemben, melyet a fizikai érzékelés nem fog körül.

1924. február 24.

4.   Az embernek, hogy érzései biztosak legyenek, és akarata erőteljesen kibontakozhasson, szüksége van a szellemi világ megismerésére. Mert érezheti bár a természeti világ nagyságát, szépségét és bölcsességét a legnagyobb körben: ez a világ nem ad választ az ember saját mivoltát kereső kérdésekre. Saját lénye a természet anyagait és erőit csak addig tartja össze az élőn mozgékony emberi formában, amíg át nem halad a halál kapuján. Azután a természet magához veszi ezt a formát. De azt összetartani nem tudja, csak szétrombolni. A nagy, szép és bölcs természet arra a kérdésre ad választ, hogy miként oldódik fel az emberi forma, de arra nem, hogy hogyan van összetartva. Ezt a kérdést ki nem olthatja semmilyen teoretikus ellenvetés az érző emberi lélekből, hacsak az el nem bódítja magát. Éppen folytonos jelenléte kell minden igazán éber lélekben mozgékonyan tartsa a vágyat, mely a világ szellemi megismerésének útjára vezet.

5.  Az embernek a belső nyugalomhoz szellemi önmegismerésre van szüksége. Gondolkozásában, érzésében és akaratában megtalálja önmagát. Látja, hogy a gondolkozás, érzés és akarat függ az ember természeti mivoltától. Ezeknek kibontakozása a test egészségéhez, betegségéhez, erősödéséhez és károsodásához kell igazodjon. Minden alvás kioltja őket. Az átlagos élettapasztalat szerint az ember szellemi átélése a legnagyobb mértékben függ a testi léttől. Ezért felébred az emberben annak tudata, hogy az átlagos élettapasztalatban elveszhet az önmegismerés. Ezután felmerül az aggódó kérdés: vajon létezik-e az átlagos élettapasztalaton túlterjedő önmegismerés, ami által eljuthatunk valódi énünk bizonyosságához? Az antropozófia a biztos szellemi tapasztalat alapján akar választ adni erre a kérdésre. Eközben nem egy véleményre vagy hitre támaszkodik, hanem szellemi átélésre, mely mivoltánál fogva olyan biztos, mint a testi átélés.

1924. március 2.

6. Ha tekintetünket az élettelen természet felé fordítjuk, olyan világot látunk, amely törvényszerű összefüggésekben nyilatkozik meg. Az ember ezeket az összefüggéseket keresve a természeti törvények tartalmában talál rájuk. Egyben arra is rátalál, hogy ezek által záródik egy egésszé az élettelen természet a Földdel. Azután ebből a minden élettelenben működő föld-összefüggésből tovább haladhat az élő növényvilág szemléletéhez. Látja, hogy a Földön kívüli világ a tér messzeségeiből küldi le az erőket, melyek az élettelen öléből az élőt előhozzák. Így a puszta földi összefüggésből magát kiszakító lényszerűséget észlelhet az élőben, mely megnyilatkoztatójává válik a kozmikus tér messzeségeiből a Földre érkező hatásoknak. A legigénytelenebb növényben is észlelhető a Földön kívüli fény mivolta, úgy, amint a szemben is az előtte álló fényes tárgy képe. Tehát így, az élettelentől az élőhöz emelkedő szemléletben látható, mi a különbség az élettelenben megnyilatkozó földiség-fizikaiság, és az élőben erővel ható Földön kívüli éteriség között.

7. Az ember mivoltának szellemén és lelkén kívüli része a földiségnek és Földön-kívüliségnek ebbe a világába van beállítva. Azáltal, hogy az élettelent magába foglaló földiségbe van állítva, fizikai teste van. Azáltal, hogy kifejleszti magában az erőket, melyek a kozmikus messzeségből a földiségbe vonják az élőt, éterteste, vagyis életteste van. Ezt az ellentétet a földiség és az éteriség között az újabb kor megismerési iránya egészen figyelmen kívül hagyta. Ezért az éteriségröl a legképtelenebb nézeteket hozta létre. Félt, hogy belevész a fantasztikumba, s ez visszatartotta attól, hogy erről az ellentétről beszéljen. E beszéd nélkül azonban emberrel és világgal kapcsolatban belátásához jutni nem lehet.

1924. március 9.

8.  Vizsgálhatjuk az ember lényét fizikai és éterteste alapján. Azt fogjuk látni, hogy azok a jelenségek, melyek ebből a részből származnak, nem vezetnek tudathoz, hanem a tudat alatt maradnak. A tudat nem lesz világosabb, hanem éppen sötétebb, ha a fizikai és az étertest működése fokozódik. Azt lehet mondani, hogy az ájult állapot éppen az ilyen fokozott működésnek az eredménye Ennek az ítélet-alkotásnak az irányát tovább követve annak az elismeréséhez jutunk, hogy az ember – és az állat – organizációjába belenyúl valami, ami különbözik a fizikaiságtól és az éteriségtől. Ez nem akkor hatékony, mikor a fizikaiság és az éteriség saját erői tevékenykednek, hanem akkor, mikor azok megszűnnek a maguk módján hatni. Így az ember eljut az asztráltest fogalmához.

9. Az asztráltest valóságát akkor találjuk meg, ha az érzékek által felkeltett gondolkodástól eljutunk a belső szemlélethez. Ehhez a külsőleg felkeltett gondolkodást bensőleg meg kell ragadjuk, és a lélekben, mint a külvilági vonatkozásoktól független gondolkodást, intenzíven át kell éljük; ezután azzal a lelkierővel, melyet a gondolkodás megragadásával és átélésével sajátítottunk el, észlelni tudjuk, hogy vannak belső érzékszervek, melyek szellemiséget látnak ott, ahol az emberben és az állatban a fizikai és az étertest korlátok közé van szorítva, hogy tudat keletkezzen.

10. A tudat nem a fizikai és étertest tevékenységének eredményét folytatva keletkezik, hanem úgy, hogy ezeknek a testeknek a működése a null- pontig, sőt az alá kell szálljon, hogy „hely adódjon” a tudat működésének. E testek nem létrehozói a tudatnak, csak alapot adnak a szellem számára, amin az megállhasson, és tudatot hozhasson létre a földi életben. Amint az embernek itt a Földön talajra van szüksége, hogy megállhasson, úgy van a szellemiségnek is szüksége itt, a földiségben materiális alapra, hogy kibontakozhasson. És amint a világűrben a bolygónak sincs szüksége materiális alapra, hogy helyét megállapítsa, úgy annak a szellemnek, amelynek látását nem a külső érzékek irányítják a matéria felé, hanem látása saját erejéből irányul a szellem felé, tudatos tevékenysége megindításához ugyancsak nincs szüksége erre a materiális alapra.

1924. március 16.

11. Az öntudat, mely az „én”-ben van összefogva, a tudatból kerül felszínre. A tudat akkor keletkezik, mikor a fizikai és étertest erői csökkentik e testek működését, s ez által a szellem belép az emberbe. Ezeknek a testeknek a leépítése adja a talajt, amin a tudat kibontakoztatja életét. A leépítést azonban – hogy az organizmus el ne pusztuljon – felépítés kell, hogy kövesse. Tehát, ha a tudat átélése érdekében megtörtént a leépülés, azt az el- pusztítottnak pontos újraépítése kell kövesse. Ennek az újjáépítésnek az észlelésében van adva az öntudat átélése. A folyamat belső szemlélettel követhető. Észlelhető, hogy a tudatos azáltal lesz az öntudatba átvezetve, hogy az ember önmagából megteremti a pusztán tudatosnak a képmását. Ami pusztán tudatos, annak a képe ott van a leépítés által szinte üressé vált szervezetben. Ez beköltözik az öntudatba akkor, mikor az üresség belülről újra megtelik. Azt a lényszerűséget, mely erre a megtöltésre képes, „én”-ként éljük át.

12.  Az „én” valósága akkor található meg, mikor az ember az asztráltestet megismeréssel megragadó belső szemléletet azáltal fejleszti tovább, hogy az átélt gondolkodást a meditációban akarattal hatja át. Először akarat nélkül adjuk át magunkat a gondolkodásnak, és ezzel odáig jutunk, hogy szellemiség kerül a gondolkodásba, mint ahogyan a fizikai észlelés közben szín kerül szemünkbe, hang a fülünkbe. Ha képessé tettük magunkat arra, hogy amit így, passzív odaadással tudatunkban megelevenítettünk, azt egy akarati aktussal magunk idézzük elő, akkor ebben az akarati aktusban bekövetkezik saját „énünk” észlelése.

13. Meditáció útján az „én” átlagos tudatban megjelenő formáján kívül még három további formáját találhatjuk meg:

  1. Az étertestet megragadó tudatban az „én” mint kép jelenik meg, de ez a kép ugyanakkor tevékeny lény is, és mint ilyen, az embernek alakot, növekedést és képzőerőket ad.
  2. Az asztráltestet megragadó tudatban az „én” a szellemi világ egy tagjaként nyilatkozik meg, s onnan kapja erőit is.
  3. Abban a tudatban, melyet, mint a végső elérendőt mutattunk be, az „én” szellemi környezetétől viszonylag független, önálló szellemi lény.

1924. március 23.

14. Az „én” második formája, melyre az előbbiekben rámutattunk, az én „képeként” jelenik meg. Ennek a kép-jellegnek az észlelésével fény derül a gondolat lényszerűségére is, melyben az átlagos tudat előtt az én megjelenik. A legkülönbözőbb vizsgálódásokkal keresik az „igazi ént” az átlagos tudatban; e tudat élményeinek komoly vizsgálata azonban azt mutatja, hogy abban az „igazi én” nem található, ott csak annak gondolatszerű visszfénye jelenik meg, mely kevesebb, mint a kép. Ennek a tényállásnak az igazsága akkor ragadja meg az embert, mikor eljut az „énhez” mint „képhez”, mely az étertestben él. Így kapunk aztán igazán indítékot az énnek, mint az ember valódi mivoltának a keresésére.

15.  Ha megismerjük az énnek az asztráltestben élő formáját, akkor helyesen érzékeljük, hogy milyen viszonyban van az ember a szellemi világgal. Ez az én-forma a mindennapi átélésben az öntudatlanság sötét mélységeibe merül. Ebben a mélységben az ember a világ szellemi lényszerűségével lép kapcsolatba az inspiráció által. Az átlagos tudatban csak gyenge, érzésbeli visszfénye van meg annak az inspirációnak, mely a szellemi világ mesz- szeségeiből származik, és a lélek mélységeiben hat.

16. Az én harmadik formájának észlelésével megismerjük az ember önálló mivoltát a szellemi világban. Ez az én-forma azt az érzést kelti fel bennünk, hogy az ember, mikor a maga földi, fizikai természetével néz szembe, akkor a maga valóságos mivoltának csak megnyilatkozását látja. Ezzel meg van adva a valódi önmegismerés kiindulópontja. Mert az ember igazi mivoltát kialakító „én” csak akkor nyilatkozik meg a megismerés számára, ha az én gondolatától annak képéhez, a képtől a teremtő erőkhöz, és az erőktől azok szellemi hordozóihoz emelkedünk fel.

1924. március 30.

17.Az ember olyan lény, aki a világnak két területe között bontakoztatja ki életét. Testi fejlődésével egy „alsó világba” tagozódik, lelki mivoltával egy középső világot alkot, és szellemi erőivel egy „felső világ” felé törekszik. Testi fejlődését abból meríti, amit a természet ad neki; lelki mivoltát, mint saját részét hordozza magában; a szellemi erőket ajándékként találja meg önmagában, ezek önmaga fölé emelik, hogy részt vehessen egy isteni világ életében.

18.  A szellem a világnak ezen a három területén teremtőn működik. A természet nem szellem-nélküli. A megismerésben is elveszíti az ember a természetet, ha nem veszi észre benne a szellemet. Igaz, a természetben a szellem mintegy alvó állapotban van. Amint az ember életében is megvan az alvásnak a feladata, és az énnek egy bizonyos ideig aludnia kell, hogy máskor igazán ébren lehessen, úgy a kozmikus szellemnek is aludnia kell a „természeti helyen”, hogy máshol igazán éber lehessen.

19. A világgal szemben az emberlélek álmodó lény, hacsak nem igazodik a mivoltában működő szellemhez. Ez a szellem ébreszti fel az ember benső világában szövődő lelki álmokat, hogy részt vehessenek abban a világban, melyből az ember valódi mivolta származik. Ahogyan az álmodó saját magába gubózva elzárkózik a fizikai környezettől, úgy veszítené el a lélek is kapcsolatát azzal a világgal, melyből származik, ha nem akarná meghallani magában a szellem ébresztő kiáltását.

1924. április 6.

20. Az ember lelki életének helyes kibontakozásához hozzátartozik, hogy tudatossá tegye a maga számára a saját lényében működő szellemet. Az újabb természettudományos világnézet sok kővetője annyira rabja előítéleteinek, hogy azt vallja: a világ minden jelenségében uralkodik az általános oksági elv. Ha az ember azt hiszi, hogy saját magából is merítheti valaminek az okát, ez csak illúzió lehet. Az újabb természet-megismerés mindenben hűségesen akarja követni a megfigyelést, a tapasztalatot. Az emberi indítékokban rejtetten működő oksági elv előítéletével azonban vét saját alapelve ellen. Mert az emberi önmegismerésnek egészen elementáris eredménye az, hogy az embernek van szabad működése, s ehhez az indítékot saját benső világából meríti. Ezt megtagadni nem szabad, de összhangba kell hozni a természeti rend általános oksági elvébe való betekintéssel.

21. Annak el nem ismerése, hogy az ember szabad működésének szellemi indítéka van, s az mivoltának benső világából származik – ez a szellemi világba való betekintés elérésének a legnagyobb akadálya. Mert saját mivoltunkat beletagozni a természeti összefüggésekbe annyit jelent, mint lelki tekintetünket elfordítani saját mivoltunktól. A szellemi világba pedig nem lehet másként behatolni, mint hogy ott ragadjuk meg először a szellemet, ahol egészen közvetlenül adódik: az elfogulatlan önmegfigyelésben.

22. Az önmegfigyelés a szellemi megfigyelés kezdete. Azért lehet ez kezdete a szellemi megfigyelésnek, mert az ember, ha magára-eszmélése valódi, akkor nem áll meg az önmegfigyelésnél, hanem tovább kell haladjon a világ többi szellemi tartalma felé. Amint az ember teste is elkorcsosul, ha nem kap fizikai táplálékot, úgy az önmagát helyesen megfigyelő ember is pusz- tulónak érzi énjét, ha nem látja, hogy abba egy rajta kívül tevékenykedő szellemi világ erői hatnak.

1924. április 13.

23. A halál kapuján áthaladva az ember belép a szellemi világba, miközben érzi, hogy lehullt róla mindaz a lelki tartalom és benyomás, amit a földi élet alatt a test érzékeivel és az aggyal szerzett meg. Tudata előtt, mint átfogó képsorozat, mint egy tabló, ott van mindaz, amit földi vándorlása alatt élete tartalmául képnélküli gondolatok formájában emlékezetébe tudott idézni, vagy ami a földi tudat számára észrevétlen maradt ugyan, de tudat alatt hatással volt a lélekre. Ezek a képek néhány nap alatt a teljes eltűnésig halványodnak. Amikor teljesen elvesznek, akkor tudja az ember, hogy levetette étertestét, amelyben felismerhette a képek hordozóját.

24.  Az étertest levetése után az embernek még megmaradó tagjai az asztráltest és az én. Amíg az asztráltest még körülveszi, az lehetővé teszi az ember tudatának, hogy átélje mindazt, ami az alvásban nyugvó lélek tudattalan tartalmát a földi élet során kialakította. Ebben vannak azok az ítéletek, melyeket egy magasabb világ szellemi lényei vésnek az asztráltestbe az alvás-idők alatt, de a földi tudat elől elrejtőznek. Az ember még egyszer átéli földi életét, most azonban úgy, hogy lelke tartalmát cselekedeteinek és gondolatainak a szellemi világ szempontjából adódó ítéletei alkotják. Az átélés fordított sorrendben történik: először az utolsó éjszaka, azután az utolsó előtti és így tovább.

25. A halál kapujának átlépése után az élet megítélésének élménye az asztráltestben annyi ideig tart, amennyi a földi életben az alvásra fordított idők összege.

1924. április 20.

26. Az ember csak asztrálteste levetése után, miután az élet egésze megítéltetett, lép a szellemi világba. Itt a tisztán szellemi természetű lényekkel olyan kapcsolatban van, mint a Földön a természeti világok lényeivel és folyamataival. Most a szellemi átélésben minden, ami a Földön külvilág volt, benső világgá lesz. Az ember most nem csak észleli a külvilágot, mint a Földön, hanem annak a földi élet alatt rejtett szellemiségét éli át, mint benső világát.

27. Az ember földi ember-volta a szellemi területen külvilággá válik. Úgy tekint rá, mint a Földön a csillagokra, hegyekre, felhőkre, folyókra. És ez a külvilág nem kevésbé tartalmas, mint amilyennek az ember a földi élet alatt a kozmosz jelenségeit látja.

28. Azok az erők, melyeket az ember szelleme a szellemi területeken alakít ki, tovább működnek a földi ember kialakításában, amint a fizikai ember által végrehajtott tettek is tovább hatnak lelki tartalomként a halál utáni életben.

1924. április 27.

29.  A kifejlett imaginatív megismerésben az az erő működik, amely lelki- leg-szellemileg az ember bensőjében él, életében a fizikai testet alakítja, amellyel megalapozza a fizikai világban az emberi lét kibontakozását. Az anyagcserében önmagát egyre megújító fizikai testtel így szemben áll a születéstől (ill. fogamzástól) halálig állandó folyamatossággal bontakozó benső emberi lény, a fizikai térbeli testtel szemben áll az időbeli test.

30. Az inspiratív megismerésben képszerűen él az, amit az emberi lény a halál és az újabb születés közötti időben tapasztal a szellemi környezetben. Itt láthatóvá válik, hogy a kozmikus összefüggésekben mi is az ember a maga mivoltánál fogva fizikai és éterteste nélkül, melyekkel végrehajtja földi életét

31. Az intuitív megismerés során tudatossá válik, hogy hogyan hatnak át a jelenbe az előző földi életek. Ezek az előző földi életek továbbfejlődésükben levetették régi összefüggésüket a fizikai világgal. Tisztán szellemi magvává váltak az ember lényének, s így hatnak a jelenlegi életben. Így tárgyai az imagináló és inspiratív megismerés kibontakozásából adódó megismerésnek is.

1924. május 4.

32. Az ember fejében a fizikai organizáció a szellemi individualitásnak a lenyomata. A fej fizikai és éteri része a szelleminek lezárt képe, s mellette áll, önálló lelki-szellemi lényként az asztrális és az én-rész. Az emberi fejben tehát, egymás melletti fejlődésben, egyrészt a viszonylag önálló fizikaiság- éteriséggel, másrészt az asztrális- és az én-organizációval van dolgunk.

33.   Az anyagcsere-végtagrendszerben az ember mivoltának négy része bensőséges kapcsolatban van egymással. Az én-organizáció és az asztráltest nem mellette van a fizikai és éteri résznek, hanem abban benne van; élteti, növekedésében, mozgásképességében stb. működik. Ezáltal az anyagcsere-végtag rész olyan, mint egy csíra, tovább akar fejlődni, folytonosan fejjé válni törekszik, de az ember földi élete alatt ettől folyamatosan visz- sza van tartva.

34.  A ritmikus rendszer a kettő között, középen van. Itt az én-organizáció és az asztráltest váltakozva hol hozzákapcsolódik a fizikai- és az étertesthez, hol eloldódik tőle. A lélegzés és a vérkeringés ennek az egyesülésnek és eloldódásnak a fizikai lenyomata. A belégzés folyamata az egyesülés képe, a kilégzés viszont az eloldódásé. Az artériás vér folyamatai a kapcsolódást, a vénás vér folyamatai az eloldódást mutatják.

1924. május 11.

35.  Az ember fizikai mivoltát csak úgy érthetjük meg, ha azt a lelkiség és szellemiség képének tekintjük. Az ember fizikai teste önmagában véve érthetetlen. Mégis, különböző részel különböző módon képei a szellemiségnek-lelkiségnek. A fej annak legtökéletesebb, lezárt érzékelhető képe. Mindaz, ami az anyagcsere-végtag rendszerhez tartozik, olyan, mint egy kép, mely még nem öltött végleges formát, melyen még dolgoznak. Mindaz, ami a ritmikus rendszerhez tartozik, a lelkiségnek-szellemiségnek a testhez való viszonyát tekintve – e két ellentét között van.

36.  Aki ebből a szempontból nézi az emberi fejet, annak ez a szemlélet segítséget ad a szellemi imagináció megértéséhez; a fej formáiban az ima- ginatív formák ugyanis szinte fizikai sűrűségűvé alvadtak meg.

37. Ugyanígy az emberi organizáció ritmikus részének a szemlélete segítségül szolgálhat az inspiráció megértésében. Az életritmusok fizikai képe az inspiratív jelleget nyilatkoztatja meg. Az anyagcsere-végtag rendszer, ha azt teljes aktivitásában, szükséges és lehetséges folyamatainak kibontakozása közben szemléljük, fizikai-érzékfeletti képét adja a tisztán érzékfeletti intuíciónak.

Az előzőleg közölt vezérlő tételek és az ember kép-természetének témájához

1924. május 18.

Sok múlik azon, hogy az antropozófián keresztül felfoghatóvá válik-e a tény: a külső természet-szemlélet által szerzett fogalmak nem állják meg a helyüket, ha az embert nézzük. Az a gondolkodásmód, mely az utóbbi századok alatt vonult be az emberi lelkekbe, ez ellen a követelmény ellen vét. Általa ugyanis megszoktuk, hogy természeti törvényszerűségeket gondoljunk, s e törvények alapján magyarázzuk az érzékelt természeti jelenségeket. Amikor aztán az emberi organizmusra nézünk, azt is úgy szemléljük, mintha berendezését a természeti törvényszerűségek alkalmazásával felfoghatnánk.

Olyan ez, mintha egy festő alkotta képet a színek anyaga, a vásznon levő festék tapadási ereje, a színek felrakásának módja és hasonló szempontok alapján szemlélnénk. Mindezzel nem ragadható meg az, amit a kép megnyilatkoztat. – Ebben a kép-adta megnyilatkozásban ugyanis egészen más törvényszerűség él, mint amit a fenti szempontok alapján elérhetünk. Arról van szó, hogy tisztáznunk kell: az emberi lényben is olyasmi nyilatkozik meg, amit a külső természet törvényeiből nyerhető szempontok alapján nem lehet megragadni. Ha az ember ezt a képzetet valóban helyes módon elsajátítja, akkor kerül abba a helyzetbe, hogy az embert mint képet felfoghassa. – Az ásvány ilyen értelemben nem kép. Csak azt nyilatkoztatja meg, amit az érzékek közvetlenül érzékelni tudnak.

Egy képnél a szemlélődés az érzékekkel látottakon keresztül egy, csak a szellemben felfogható tartalomra irányul. Így van ez az emberi lény szemléleténél is. Ha igazán helyes módon a természeti törvények alapján ragadjuk meg, akkor úgy érezzük, hogy nem a valódi embert értük el, hanem csak azt, amin keresztül a valódi ember megnyilatkozik.

Át kell élnünk szellemileg, hogy úgy állunk a természeti törvényekkel az ember előtt, mintha egy kép előtt állva csak azt tudnánk, hogy az itt kék, ott meg piros, és belső lelki tevékenységgel nem tudnánk ezt a kéket, ezt a pirosat a színeken át megnyilatkozóra vonatkoztatni.

Más érzést kell adjon, ha a természeti törvényekkel egy ásványt nézünk, s mást, ha egy ember áll előttünk. A szellemi felfogás számára az ásvány nézése olyan, mintha azt közvetlenül tapintanánk; a természeti törvények segítségével nézve az embert azonban olyan távol állunk tőle, mint egy képtől, ha azt nem a lélek szemével néznénk, csak megtapogatnánk.

Ha az ember szemlélete során először is felfogtuk, hogy az valaminek a képe, akkor léphetünk a megfelelő hangulatban tovább ahhoz, ami ebben a képben megmutatkozik.

És ez a képtermészet az emberben nem nyilatkozik meg egyértelműen. Egy érzékszerv a maga mivoltában a legkevésbé kép, inkább önmagának megnyilatkoztatója, úgy, mint az ásvány. Ezért lehet a természeti törvényekkel legjobban az érzékszerveket megközelíteni. Nézzük csak az emberi szem csodálatos berendezését. Természeti törvényekkel megközelítőleg meg lehet ragadni ezt a rendszert. Hasonlóan van a többi érzékszerveknél is, bár nem mutatkozik olyan nyíltan, mint a szemnél. Abból adódik ez, hogy az érzékszervek egyfajta lezártságot mutatnak alakultságukban. Kész alkotottsággal illeszkednek az organizmusba, s mint ilyenek közvetítik a külvilág észleleteit.

Nincs ez így az organizmusban lejátszódó ritmikus folyamatoknál. Ezek nem úgy mutatkoznak, mintha készen lennének. Bennük a szervezet folytonosan épül és bomlik, keletkezik és elmúlik. Ha az érzékszervek olyanok lennének, mint a ritmikus rendszer, akkor a külvilágot állandó létesülésben levőnek észlelnénk.

Az érzékszervek, mint falon lógó képek állnak előttünk. A ritmikus rendszer azonban úgy, mintha azt néznénk, ahogy a vásznon a festő a képet kibontakoztatja. A kép még nincs meg, de egyre jobban jelen van. Ebben a szemléletben keletkezéssel van dolgunk. Ami létrejött, az egyelőre megáll. Az emberi ritmikus rendszer vizsgálatakor a keletkezéshez, felépüléshez mindjárt hozzácsatlakozik az elmúlás, a lebomlás. A ritmikus rendszer, mint létesülő kép nyilatkozik meg.

Az a tevékenysége a léleknek, melynek akkor adja át magát, mikor egy vele szemben álló kész képet odaadással észlel, imaginációnak nevezhető. Az átélés, melyet ki kell bontakoztatni egy létesülőben lévő kép megragadásához, az előbbivel szemben inspirációnak nevezhető.

Még másként áll a dolog, ha az emberi szervezetben az anyagcsere- és mozgásrendszert szemléljük. Olyan ez, mintha a még üres vászon, a festé- kes csuprok és a még nem dolgozó művész állna előttünk. Ha fel akarjuk fogni az anyagcsere-végtagrendszert, akkor az érzékek észlelésével már egyáltalán nem kapcsolódó észlelésre van szükségünk, mintha a művész, az üres vászon és a festékes csuprok látványában élnénk át a később festett képet. Ha az anyagcsere-végtagrendszert fel akarja fogni a lélek, akkor intuícióban kell működnie.

Szükséges, hogy az Antropozófiai Társaság tevékenyen működő tagjai ilyen módon utaljanak arra a lényre, aki az antropozófiai szemlélődésnek az alapja. Mert nem csak azt kell belátni, ami az antropozófiából megismerési tartalomként megszerezhető, hanem azt is, hogy hogyan jut az ember ennek a tartalomnak az átéléséhez.

Az itt ábrázoltakból vezet tovább a szemlélődés útja a következő vezérlő tételekhez.

38-61: Irányelvek

1924. május 18.

38. Ha az ember már eljutott odáig, hogy az előbbi vezérlő tételekben megadott iránynak megfelelően az embert a maga képtermészetében, és a képben megnyilatkozó szellemiségében tudja szemlélni, akkor az (az élmény) következik, hogy a szellemi világban, amelyben az embert szellemi lényként működőnek látja, egyúttal a morális törvényeket is meglátja a maguk valóságában. Mert a morális világrend úgy jelenik meg előtte, mint a szellemi világhoz tartozó rend földi képmása. És a fizikai és szellemi világrend egységbe tagozódik össze.

39. Az emberből hat az akarat. Ez egészen idegenül áll szemben a külvilágból nyert természeti törvényszerűségekkel. Az érzékszervek mivolta a külső természeti jelenségekkel való hasonlóságuk miatt még megismerhető. Az akarat az érzékszervek tevékenységében kibontakozni még nem tud. Az ember ritmikus rendszerében megnyilatkozó lényszerűség már kevésbé hasonlít a külső dolgokra. Ebbe a rendszerbe már bizonyos mértékig bele tud nyúlni az akarat. De ebben a rendszerben benne foglaltatik a keletkezés és elmúlás. Az akarat ehhez van kötve.

40. Az anyagcsere-végtag rendszerben ugyan az anyagokon és anyagi folyamatokon át nyilatkozik meg egy lényszerűség, de ezeknek az anyagoknak és anyagi folyamatoknak nincsen hozzá több köze, mint a festőnek és eszközeinek a kész képhez. Ebbe a lényszerűségbe tehát az akarat közvetlenül bele tud nyúlni. Ha valaki meg tudja ragadni a természeti törvényekben élő emberi organizáció mögött az ember szellemiségben működő mivoltát, akkor abban megtalálta a területet, ahol az akarat működését észlelheti. Az érzékelhető (fizikai) világban az akarat tartalom nélküli szó marad. És aki ezen a területen akarja megragadni, az megismerésében elhagyja az akarat igazi mivoltát, és valami mást tesz a helyébe.

1924. május 25.

41. Az ezt megelőző csoport harmadik vezérlő tételében az emberi akarat lényegére mutattunk rá. Csak ha az ember észlelte az akarat lényegét, akkor jut megértésével abba a kozmikus szférába, melyben a sors (a karma) működik. Amíg csak azt a törvényszerűséget látja, ami a természeti dolgok és természeti összefüggések viszonyában uralkodik, igen távol van attól, ami törvényszerűen a sorsban működik.

42. A sorsban lévő törvényszerűség megismerésével nyilvánvalóvá válik az is, hogy a sors, az egyes földi életen áthaladva nem tudja létét kibontakoztatni. Amíg az ember ugyanabban a fizikai testben él, akaratának morális tartalmát csak úgy teheti valósággá, ahogyan ezt a fizikai test a fizikai világon belül megengedi. Csak mikor az ember a halál kapuján át a szellemi szférába költözött, akkor nyeri el az akarat szellemi lénye a maga teljességét. Itt a jó megvalósulhat szellemileg a neki megfelelő eredményekben, s ugyanúgy a rossz is.

43. Ebben a szellemi megvalósulásban alakítja ki magát az ember a halál és az újabb születés között; lényszerű képmásává válik annak, amit a földi életben cselekedett. Ebből a lényszerűségből alakítja ki – amikor újra leszáll a Földre – a maga fizikai életét. A sorsban működő szellemiség a fizikaiságban csak akkor valósulhat meg, ha a neki megfelelő ok a megvalósulás előtt a szellemi területre húzódik vissza. Mert nem a fizikai jelenségek egymásutánjából alakul ki az, ami sorsszerűen éli ki magát, hanem a szellemiségből.

1924. június 1.

44. A sorskérdés szellemtudományos szemléletéhez vezet át, ha egyes emberek átélésének példáján mutatjuk be, hogy a sorsszerűség menetének milyen jelentősége van az egész életfolyamatra; például egy ifjúkori élmény, amelyet valaki bizonyosan nem teljes szabadságban hajtott végre, nagy részben eldönti egész későbbi életének alakulását.

45. Ábrázolni kell annak a ténynek a jelentőségét, hogy a fizikai életben, a születés és a halál között a jó ember a külső létben szerencsétlen, a gonosz pedig, legalább is látszólag, boldog, szerencsés lehet. A képekben bemutatott példák fontosabbak, mint az elméleti magyarázatok, mert jobban előkészítik a szellemtudományos vizsgálódást.

46. Bizonyos sorseseményeken, melyek úgy lépnek be az emberi létbe, hogy a mindenkori adott életben feltételeiket nem lehet megtalálni, ki lehetne mutatni, hogy az ilyen sorsesemény már az értelemhez igazodó életlátás számára is előbbi földi életre utal. A leírás módjából azonban ki kell derüljön, hogy leszögezni semmit sem akarunk, csak olyasmit akarunk mondani, ami a gondolatokat a sorskérdés szellemtudományos szemlélete felé irányítja.

1924. június 8.

47. Ami az emberi sors kialakulásában rejlik, az csak a legkisebb mértékben lép be az átlagos tudatba, leginkább tudat alatt működik. De éppen a sorsszerűség felderítése során látható be, hogy a nem tudatosat hogyan lehet felhozni a tudatba. Egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik az időlegesen nem tudatosról úgy beszélnek, mintha annak abszolúte az ismeretlenség területén kellene maradnia, és így a megismerés határát mutatná. Az emberi sors minden kis mozzanatának leleplezésével egy azelőtt nem tudatosat hozunk fel a tudat területére.

48. Egy ilyen tudatba-emeléssel válik nyilvánvalóvá, hogy a sorsszerűség nem szövődhet a születés és halál közti életben. Tehát éppen a sorskérdés irányít a halál és születés közti élet szemlélete felé.

49. Annak a megbeszélésével, hogy a sorskérdéssel kapcsolatos átélés már önmagától is kifelé, a halál és születés közti élet felé utal, igazi érzéseket ébreszthetünk a fizikaiság és szellemiség közti viszony iránt. Aki a sorsot az ember lényén belül működőnek látja, az már a szellemiségben van. A sors összefüggéseiben ugyanis nincsen semmi természetszerű.

1924. június 15.

50. Kiváltképpen fontos hangsúlyoznunk, hogy az emberiség történeti életének szemlélete az által válik elevenné, ha kimutatjuk, hogy az emberi lelkek maguk azok, akik ismétlődő földi életükben korszakról korszakra haladva egyik történelmi korszak eredményeit átviszik a másikba.

51. Könnyű azt az ellenvetést felhozni, hogy egy ilyen szemlélet megfosztja a történelmet elementáris és naiv mivoltától; ez azonban jogtalan. Éppen az teszi elmélyültté ezt a szemléletet, hogy a történelmiséget az ember mivoltának legbensőbb világáig követi. Ezáltal a történelem gazdagabb és konkrétabb lesz, nem pedig szegényebb és elvontabb. Az ilyen történelmi ábrázolásnál szív és érzék kell az élő emberi lélek megértéséhez, melybe így mélyen belelátunk.

52. A halál és a születés közti élet korszakaival úgy kell foglalkoznunk, hogy azokat a karma kialakítására vonatkoztatjuk.

A karma-képződéssel való foglalkozás „hogyanja” lesz a további tételek tartalma.

1924. június 22.

53. Az emberi lélek kibontakozása a halál és újraszületés között egymást követő fokozatokban történik. Néhány napig a halál kapujának átlépése után képekben tekintjük át az elmúlt földi életet. Az áttekintés egyúttal azt is mutatja, hogy a földi élet hordozója eloldódik az ember lelki-szellemi mivoltától.

54. Körülbelül az éppen betöltött földi élet egyharmadát átfogó idő alatt aztán a lélek szellemi élményekben tapasztalja, hogy az etikailag igazságos világrend értelmében milyen hatása kell legyen ennek az elmúlt földi életnek. Ez alatt az átélés alatt hozza létre a lélek magában azt a szándékot, hogy ennek az átélésnek megfelelően úgy alakítsa a következő földi életet, hogy az előzőt kiegyenlíthesse vele.

55. Ezután a létnek egy hosszantartó, tisztán szellemi korszaka következik, melyben az emberi lélek más, vele karmikus kapcsolatban lévő emberi lelkekkel és magasabb hierarchiákkal együtt, a karma értelmében, kialakítja következő életét.

1924. június 29.

56. A halál s születés közti létnek azt a korszakát, melyben az ember karmája ki lesz alakítva, csak a szellemi kutatás eredményeként lehet ábrázolni. Állandóan tudatunkban kell azonban tartani, hogy ez a leírás az értelem számára is világos, belátható. Hiszen csak elfogulatlanul kell szemlélnie a fizikai valóság lényegét, és akkor látja, hogy ez a fizikai, érzékelhető valóság éppen úgy utal egy bizonyos szellemire, ahogyan egy holttest formája is a valamikor benne lakott életre.

57. A szellemtudomány eredményei azt mutatják, hogy az ember a halál és születés között éppen úgy tartozik a szellemi világokhoz, ahogyan a születés és halál között a természet három világához: az ásványi, a növényi és az állati világhoz.

58. Az ásványvilágot felismerhetjük az ember pillanatnyi alkotottságában, a növényiség, mint étertest az ember létesülésének és növekedésének az alapja, az állatiság, mint asztráltest az érzés és az akarat kibontakozásának az impulzusa. A tudatos érzésbeli és akarati életet az öntudatos szellemi élet koronázza meg, közvetlenül láthatóvá téve az embernek a szellemi világgal való összefüggését.

1924. július 6.

59. Elfogulatlan szemlélettel láthatjuk, hogy az átlagos tudatban megjelenő gondolatoknak nincs saját létük, csak valaminek a tükörképeként lépnek fel. De az ember a gondolatokban elevennek érzi magát. A gondolatok nem élnek. Az ember azonban a gondolatokban él. Ez az élet szellemi lényekben gyökeredzik, akik (A szellemtudomány körvonalai c. művem alapján) harmadik hierarchia néven, mint egy szellemi birodalom szólít- hatók meg.

60. Ha elfogulatlan szemléletünket kiterjesztjük az érzésre, látjuk, hogy bár az érzések az organizmusból szállnak fel, az mégsem teremthette azokat. Életük az organizmustól független lényszerűséget hord magában. Az ember organizmusa révén a természeti világhoz tartozónak érezheti magát. De éppen mikor önmagát megértve ezt teszi, akkor érzi magát érzésvilága által egy szellemi birodalomban élőnek. Ez a második hierarchia világa.

61. Akarati lényével az ember nem az organizmusa, hanem a külvilág felé fordul. Nem kérdem, ha járni akarok, hogy mit érzek a lábamban, hanem a célt keresem ott kinn, amihez el akarok jutni. Amikor akar az ember, elfelejti organizmusát. Akaratában nem tartozik a saját természetéhez. Ebben a részében az első hierarchia szellemi világához tartozik.

 

Szellem megértéséről és a sors átéléséről

A tagok számára ezen a helyen megjelenő közlésekbe és szemlélődésekbe most olyasmi fog kerülni, ami alkalmas rá, hogy a vezérlő tételekről szóló gondolatoknak új irányt adjon.

Serkentheti az antropozófiai ismeretszerzést, ha az emberi lélek mindig újra a világ és az ember viszonya felé fordul.

Ha az ember figyelmét a világ felé fordítja, melybe beleszületett, és amelyből elhal, akkor először is az érzékszervi benyomások sokasága van körülötte. Ezekről az érzékszervi benyomásokról gondolatokat formál a maga számára.

Mikor azt tudatosítja, hogy „én gondolatokat alkotok arról, amit érzékeim számomra mint a világot nyilatkoztatják meg”, akkor elkezdheti szemlélni önmagát. Így szólhat magához: „én” a gondolataimban élek. A világ késztet arra, hogy magamat gondolatokban átéljem. A világot szemlélve magamat találom meg gondolataimban”.

Így folytatva elmélkedését, az ember tudatából elvész a világ, és az én lép annak helyébe. Megszűnik képzeteket alkotni a világról, és elkezdi átélni önmagát.

Megfordítva: mikor az ember figyelmét a maga világot tükröző bensője felé fordítja, akkor tudatában felmerülnek az élet sorseseményei, mindaz, ami beleáradt mivoltába az emlékezéssel elérhető első időpont óta. Önmaga létét ezeknek a sorseseményeknek a következményeként éli meg.

Mikor az ember azt tudatosítja, hogy: „a magam mivoltával sorsot éltem át”, akkor elkezdheti szemlélni a világot. Így szólhat magához: „sorsomban nem voltam egyedül, a világ belenyúlt átélésembe. Ezt vagy azt akartam, és a világ beleáradt akaratomba. Megtalálom a világot akaratomban, miközben önmagamat szemlélve ezt az akaratot átélem.”

Így folytatva, és beleélve magát saját mivoltába, az ember elveszti a tudatából önmagát, s annak helyébe belép a világ. Önmaga átélése megszűnik, s kezdi megérzéseiben észlelni a világot.

Kifelé gondolkozom a világba; ott önmagamat találom; elmélyülök ön- magamban, s ott megtalálom a világot. Ha az ember ezt elég erőteljesen érzi át, akkor már benne is áll az ember-világ rejtélyben.

Mert ha azt érzi, hogy gondolkodásával a világ megragadásán fáradozik, és ebben a gondolkodásban mégis csak önmagát találja, ez lesz az első világrejtély-feladványa.

Ha azt érzi, hogy a sors belülről formálja mivoltát, és ebben a formálásban a kozmikus történés áramát érzékeli: ez kényszeríti a második rejtély irányába.

A világ- és ember-rejtély átélése során csírázik az a lelki adottság, melyben az ember úgy találkozhat az antropozófiával, hogy a benyomás hatására bensőjében felébred a figyelem.

Mert az antropozófia a következőt érvényesíti: van olyan szellemi átélés, melynek során a világ nem vész bele a gondolkodásba. A gondolatban is lehet élni. A meditációban az antropozófia olyan benső átélést ad, melynek során a gondolkodó ember nem veszti el az érzékelhető világot, de a szellemi világot mégis elnyeri. Ahelyett, hogy süllyedni érezve az érzékek világát, az énbe hatolna, a szellemi világba jut, s ott az én megerősödését érzi.

Az antropozófia a továbbiakban megmutatja: létezik olyan sorsátélés, melyben az ember nem veszti el önmagát, sőt, a sorsban is átélheti a maga hatékonyságát. Önzetlenül szemlélve az emberi sorsot olyan átéléshez lehet jutni, ami által az ember nem csak a maga sorsát tanulja meg szeretni, de a világét is. Ahelyett, hogy meredten bámulná a világot, amint az az öröm és baj hullámain hordja az ént, az ember megtalálja az ént, amint sorsát akarva formálja. Ahelyett, hogy a világon ütközve énje darabokra törne – behatol önnön mivoltába, melyet a világtörténéssel összekötöttnek érez.

Az ember sorsát az érzékszerveinek megnyilatkozó világ készíti elő. Ha a sors működésében megtalálja saját hatását, akkor énje nem csak saját bensejéből száll fel, de a fizikai világból is felmerül.

Ha az ember csak halványan sejtve is, de megérzi azt, hogy hogyan jelenik meg őbenne szellemileg a világ, és azt, hogy a fizikai világban énje hatásosnak bizonyul, – akkor az ember az antropozófia biztos megértésében már benne van. Mert ezek után már egy érzéket is ki tud fejleszteni ahhoz, hogy a szellemi világot, melyet önmagában felfogott, az antropozófiában le is szabad írni. És ezzel az érzékkel annak a megértése is kifejlődik, hogy a fizikai világban az ember másként is megtalálhatja önmagát, nem csak magába-mélyedéssel. Az antropozófia rátalál az ember mivoltára, mikor megmutatja, hogy a fizikai világban nem csak érzékszervi észleletek nyilatkoznak meg, hanem egy földit megelőző lét, és egy előző élet utóhatásai is.

Így az ember, kitekintve az érzékek világába, így szólhat: nem csak szín, hang, hő van itt; a lelkeknek jelen földi életüket megelőző létükben átélt élményei és előző életei is hatnak. És önmagába tekintve pedig így szólhat: ez nem csak az én, itt egy szellemi világ is megnyilatkozik.

Ilyesminek a megértésével a világ- és ember-rejtélytől megérintett ember úgy találja, hogy együtt van a beavatottal. A beavatott saját belátása alapján úgy kell beszéljen a külvilágról, mint amiben nem csak az érzéki észleletek adnak hírt magukról, hanem a lét előtti létből, az emberi lelkek előző földi életéből származó hatások lenyomatai is; a benső szellemi világról pedig azt kell kimondja, hogy abban szellemi összefüggések nyilatkoznak meg, s ezek olyan hatásosak, olyan erőteljesek, mint a fizikai világbeli észleletek.

A tevékenykedni akaró tagok tudatosan tegyék magukat közvetítőkké aközött, amit a kérdő emberlelkek a világ- és emberrejtélyből megéreznek, és aközött, amit a beavatott megismerése mondhat akkor, mikor az elmúlt világot az emberi sorsból felhozza, az észleletek megerősítésével pedig egy szellemi világot nyit meg.

Így lesz a tevékenykedni akaró tagok munkája által az Antropozófiai Társaság a beavatási iskola igazi előiskolája. Erre akart a Karácsonyi Gyűlés erőteljesen rámutatni; aki igazán megérti azt a gyűlést, az továbbviszi ezeket az utalásokat, egészen addig, míg a megértés ahhoz is elegendő lesz, hogy a Társaságnak megint új feladatokat hozzon.

Ezekből az utalásokból indulnak ki a további „vezérlő tételek”.

62-68: Irányelvek

1924. július 13.

62. A fizikai világ az érzékszervi észleletekben csak egy kis részt hoz felszínre saját hullámainak mélyére rejtett lényéből. Beható, a szellemnek megfelelő megfigyelés során megmutatja, hogy ezekben a mélységekben az emberi lelkek régmúlt időben lejátszódó működésének utóhatása van.

63. Az emberi benső világa az átlagos önszemlélet számára csak egy részt nyilatkoztat meg abból, amiben él. Megerősödött átéléssel megmutatja, hogy egy szellemileg élő valóságban áll benne.

64. Az ember sorsában nem csak a külvilág működése nyilatkozik meg, hanem saját énjének a működése is.

65. Az ember lelki élményeiben nem csak az ember önmaga nyilatkozik meg, hanem egy szellemi világ is, melyet az én, szellemi megismeréssel, saját mivoltával összekapcsoltnak tudhat.

1924. július 20.

66. A harmadik hierarchia lényei az emberi gondolkodás hátterében kibontakozó életben nyilatkoznak meg. Ez az élet elrejtőzik az emberi gondolkodó tevékenységben. Ha abban saját mivoltának megfelelően hatna, akkor az ember nem juthatna szabadsághoz. Ahol megszűnik a kozmikus gondolat tevékenysége, ott kezdődik az emberi gondolkodó tevékenység.

67. A második hierarchia lényei egy emberen kívüli lelkiségben nyilatkoznak meg. Ez, mint kozmikus-lelki történés, az emberi érzés elől rejtve van. Ez a kozmikus lélekszerűség teremtően működik az emberi érzés hátterében. Érzés-organizmussá alakítja az emberi lényszerűséget, mielőtt még az érzés maga abban élhetne.

68. Az első hierarchia lényei egy emberen kívüli szellemi teremtésben nyilatkoznak meg, mely az emberi akaratban benne lakozik, mint kozmikusszellemi lényszerűség-világ. Ez a kozmikus szellemiség teremtőnek éli át önmagát, mikor az ember akar. Kialakítja az összefüggést az emberi lényszerűség és az emberen kívüli világ között, mielőtt az ember, akarati organizmusa által, szabadon akaró lénnyé válna.

Szellemi világbirodalmak és az ember önismerete

A Goetheanumból ezen a héten a tagoknak küldött vezérlő tételek a lelki tekintetet a szellemi világ lényeire irányítják, akikkel az ember felfelé éppen úgy összefügg, mint lefelé a természeti világokkal, birodalmakkal.

Az ember valódi önismerete vezető lehet ezekhez a világokhoz. És ha valaki helyes módon törekszik az ilyen önismeretre, akkor kinyílik benne a megértés az iránt, amit az antropozófia, mint ismeretet, a szellemi világok életéről közvetít. Csak ehhez valódi önismeretet kell gyakorolni, nem csupán belebámulni a „bensőbe”.

Az ilyen valódi önismeret során először azt találjuk meg, amiben az emlékezet él. Az ugyanis gondolati képekben előhívja az ember tudatában az árnyait annak, amiben a múlt idő közvetlen, élő tapasztalata alatt benne állt. Aki árnyékot lát, egy belső ösztönzés alapján igyekszik gondolatait az árnyékot vető tárgyra irányítani. Aki emléket hordoz magában, az ilyen közvetlen módon nem tudja lelki pillantását az emlékben utóhatást mutató élmény felé irányítani. De ha igazán belegondol saját mivoltába, azt kell mondja magának: az a lelki lény, aki árnyékot vet az emlékképekben – az ő maga. A tudatban árnyak jelennek meg, a lélekben pedig világít az, ami az emlékezetben árnyékot vet.

Csak tisztázni kell magunknak ezt az összefüggést az emlékezet és a valódi lelki élet között, s akkor az önmegismerés során úgy érezzük: ez a világosságra törekvés már mutatja is, hogy úton vagyunk a szellemi világ felé.

Az emlékezet által saját lelkében tekint rá az ember a szellemiségre. A hétköznapi tudatban ez a látás nem vezet el annak megragadásához, amire a tekintet irányul. Valamire néz az ember, de a tekintet nem találkozik valósággal. Az antropozófia az imaginatív megismerés alapján utal erre a valóságra. Az árnyékot vetőtől a világítóra utal, s ezt akkor teszi, mikor az ember étertestéről szól. Megmutatja, hogy a gondolat-árnyképekben hogyan hat a fizikai test, és a világítóban hogyan él az étertest.

A fizikai testtel a fizikai világban van az ember: étertestével az étervilágban. A fizikai világban környezete van; az étervilágban ugyancsak van környezete. Az antropozófia erről (az utóbbi) környezetről úgy beszél, hogy ez az embernek az első rejtett világa. És ez a világ a harmadik hierarchia birodalma.

Hasonló módon, mint ahogyan az emlékezethez közeledtünk, közeledhetünk a nyelvhez, a beszédhez is. A beszéd is az ember bensejéből fakad, mint az emlékezés. Vele is egyfajta létezéssel köti össze magát az ember, ahogyan az emlékezés esetében saját élményeihez kötődött. A szavakban is valami olyan él, ami árnyékot vet, és ez valami erősebb, mint az árnyékot vető emlékezeti gondolatok. Mikor az ember élményeit az emlékezésben árnyékká tompítja, akkor a maga saját, rejtett énje hat az egész folyamat alatt. Ö maga van jelen, mikor a világító árnyékot vet.

A nyelv is árnyéka valaminek. A szavak – árnyékok. Mi világít itt? Valami erősebb, mert a szavak erősebb árnyékok az emlék-gondolatoknál. Ami az ember lényében egy élet lefolyása alatt teremteni tud – az szavakat nem tud teremtem. A szavakat az ember más emberekkel való kapcsolatban kell megtanulja. Ebben a folyamatban egy olyan lény kell részt vegyen, aki az emlékezeti árnyakat vető lénynél mélyebben lakik az ember bensejében. Az antropozófia itt, inspirált megismerés alapján, az asztráltestről beszél, úgy ahogyan az emlékezetnél az étertestről szólt. A fizikai testhez és az étertesthez az asztráltest társul, mint az ember harmadik tagja.

De ennek a harmadik tagnak is van környezete, mégpedig a második hierarchia világa. Az emberi nyelvekben ennek a második hierarchiának az árnyéka van adva. Az ember asztráltestével él a második hierarchia világában.

De tovább is lehet haladni. A beszédben az ember mivoltának egy részével vesz részt, és beszéd közben megmozgatja bensejét. De ami ezt a benső világot körülfogja, az a beszéd alatt nyugalomban van. Ettől a nyugvón maradó ember-lénytől szakítja el magát a beszéd mozdulata. Azonban, ha az ember azt mozgatja meg, ami benne végtag-szerű, akkor az egész lénye mozgásba lendül. Ez a mozgás nem kevésbé kifejező, mint az emlékezet vagy a nyelv. Az emlékezet élményeket fejez ki. A beszédnek éppen az a lénye(ge), hogy mivolta valaminek a kifejezője. És ugyanígy: az ember egész lénye is kifejezője „valaminek”.

Amit így kifejez, azt az antropozófia az emberlény egy további tagjának hívja. Intuitív megismerésből szól az ember „valódi önmagáról”, az énjéről. És ennek is van környező világa: ez pedig az első hierarchia birodalma.

Mikor az ember emlékezeti gondolataihoz közeledik, találkozik lénye első érzékfeletti tagjával, éteri lényével. Az antropozófia megmutatja az ennek megfelelő világ-környezetet. Mikor az ember beszélő lénynek fogja fel önmagát, találkozik saját asztrális lényével. Ez már nem fogható fel olyannak, mint ami bensőleg, az emlékezetben hat. Az inspirációval látni lehet, hogy ez az (a lényszerűség), aki a beszédben a szellemiből egy fizikai folyamatot alakít ki. A beszéd – fizikai folyamat, melynek alapját a második hierarchia teremtő tevékenysége adja.

Az egészében mozgó emberben még intenzívebb fizikai hatás van jelen, mint a beszédben. Nem az emberben lesz valami kialakítva, hanem maga az egész ember alakul. Itt az első hierarchia működik a szövődő fizikaiság kialakításában.

Így gyakorolható az emberlény valódi önismerete. De ez által az ember nem egyedül a saját mivoltát ragadja meg. Fokozatonként tárja fel saját tagjait: a fizikai testet, az étertestet, az asztráltestet és az ént. De mikor ezt felfogja, egyben fokozatonként magasabb világokba jut. Ezek a világok is hozzá tartoznak, éppen úgy, mint a három természeti világ: az állati, a növényi és az ásványvilág a világok együtteséhez, melyben kibontakoztatja a maga emberlényét.

69-75: Irányelvek

1924. július 27.

69. A harmadik hierarchia mint tiszta szellemiség-lelkiség nyilatkozik meg. Abban sző, abban működik, amit az ember tisztán bensőségesen él meg. Sem az éteriségben, sem a fizikaiban nem jöhetnének létre folyamatok, ha csak ez a hierarchia működnék. Egyedül a lelkiség volna jelen.

70. A második hierarchia az éteriségben működő lelkiség-szellemiségként nyilatkozik meg. Minden éteriség a második hierarchia megnyilatkozása. A fizikaiban azonban közvetlenül nem nyilatkoztatja meg magát. Ereje csak az éterikus folyamatokig ér. Csak lelkiség és éteriség állhatna fenn, ha csak a harmadik és a második hierarchia működne.

71. A legerősebb, az első hierarchia a fizikaiban szellemileg ható hierarchiaként nyilatkozik meg. Ez alakítja ki a kozmosz mellé a fizikai világot. A második és a harmadik hierarchia a mellettük szolgáló lények világa.

1924. augusztus 3.

72. Mihelyt megközelítjük az emberi lény magasabb részeit: az étertestet, az asztráltestet és az én-organizációt, keresni kényszerülünk az ember kapcsolatát a szellemi világok lényeivel. Csak a fizikai testi organizáció világítható meg a természet három világából.

73. Az emberi lény számára a világmindenség intelligenciája az étertestbe tagozódik bele. Hogy ez megtörténhessen, olyan kozmikus lények tevékenységére van előzőleg szükség, akik, egymással együttműködve az emberi étertestet úgy alakítják ki, ahogyan a fizikai erők a fizikai testet.

74. A szellemi világ a morális impulzusokat az emberi lény asztráltestébe nyomja bele. Hogy azok az emberi organizációban meg tudjanak-e jelenni, ez olyan lényeknek a tevékenységétől függ, akik nem csak gondolják, de lényszerűén alakítani is tudják a szellemiséget.

75. Az ember az én-organizációban éli át önmagát, mint szellemet, a fizikai testen belül. Hogy ez megtörténhessék, azoknak a lényeknek a tevékenységére van szükség, akik maguk, mint szellemi lények, a fizikai világban élnek.

A vezérlő tételek alkalmazásáról

A Goetheanum által kiadott vezérlő tételek (Leitsatz, Leitsatze) a tevékenykedni akaró tagok biztatására valók, hogy a tételek tartalma alapján egységesen tudják alakítani antropozófiai működésüket. Ha minden héten találkozik valaki ezekkel a mondatokkal, észreveszi, hogy a ciklusok kéznél levő anyagának elmélyítéséhez nyújtanak bevezetést, és ahhoz, hogy a ciklusokat bizonyos rendszerben lehessen előadni a Zweig-össze- jöveteleken.

Bizonyára kívánatos lenne magát a Dornachban elhangzó előadást vinni tovább mindenfelé a Zweigekbe. De meg kell gondolni azt is, hogy ehhez milyen bonyolult technikai berendezés szükséges. A Goetheanum vezetősége ez irányban biztosan minden szükségeset meg fog tenni, de a ma adott lehetőségekkel kell számolnunk. A Karácsonyi Gyűlés szándékai meg lesznek valósítva. Azonban időre van szükség.

Egyelőre előnyt élveznek azok a Zweigek, ahonnan tagok járnak a Goetheanumba, hallgatják az előadásokat, és tartalmukat a Zweig-össze- jöveteleken elmondják. A Zweigek ismerjék fel, micsoda jótétemény az, ha tagjaik a Goetheanumba járnak. De az Antropozófiai Társaságban eddig elvégzett munkát sem szabad lebecsülni, azt, ami a nyomtatott előadásokban és ciklusokban már kéznél van. Aki ezeket a ciklusokat előveszi, emlékszik a címre, a tartalomra, és ha aztán fog hozzá a vezérlő tételek olvasásához, észre fogja venni: egyik ciklusban talál egy közlést, másikban egy másikat, és azokat a vezérlő tételek tovább taglalják. Ha összeolvassák, ami az egyes ciklusokban egymástól elválasztva áll, megtalálhatják a szempontokat, amire támaszkodva a vezérlő tételekről beszélhetnek.

Valóban pazarlók vagyunk az Antropozófiai Társaságban, ha kihasználatlanul hagyjuk a nyomtatott ciklusokat, és mindig csak a „legújabbat” várjuk a Goetheanumtól. Könnyen felfogható, hogyha nem használjuk ki a ciklusokat, meg kell szűnjön a további nyomtatás.

Van még egy másik szempont is. Az antropozófiai tartalmának terjesztésénél elsősorban lelkiismeretességre és felelősségtudatra van szükség. Amit a szellemi világról mondunk, azt olyan formába kell hozni, hogy a szellemi lények és tények képei ne legyenek félreértésnek kitéve. Aki a Goetheanumban meghallgat egy előadást, az közvetlen benyomást kaphat. Mikor a tartalmat továbbadja, az élmény még visszacseng, és képes lesz úgy formálni a dolgot, hogy az helyesen érthető lehessen. De mire a második, a harmadik közvetítő szól, egyre nagyobb valószínűséggel csúszhatnak szövegébe pontatlanságok. Minderre gondolni kell.

A legfontosabb azonban egy következő szempont. Nem arról van szó, hogy csak külsőleg hallgassunk, vagy olvassunk antropozófiai tartalmakat, hanem arról, hogy a lélek eleven mivoltába vegyük fel azokat. A továbbgondolás és tovább-érzés a lényeges. A nyomtatott ciklusok esetében éppen ezt támogatja, serkenti a vezérlő tételekkel való munka. Ha ezt a szempontot túl kevéssé tartjuk szem előtt, akkor folyamatosan hiányozni fog a lehetőség arra, hogy az Antropozófia lénye, mivolta, az Antropozófiai Társaságon keresztül megnyilatkozhasson.

Csak látszólag igaz, amikor azt mondják: mit használ nekem, ha mégoly sokat hallok is a szellemi világokról, de én magam nem látok bele azokba a világokba. Ilyenkor az emberek nem tekintenek arra, hogy éppen ezt a „belelátást” támogatjuk, mikor átdolgozva az antropozófiai tartalmakat, úgy gondolkodunk, ahogyan fentebb leírtuk. A Goetheanumban úgy tartjuk az előadásokat, hogy azok tartalma elevenen és szabadon hasson tovább a hallgatók lelkében, kedélyében. A ciklusok tartalma is ilyen. Nincsen bennük holt anyag, külső közlés céljára; az anyag bennük, különböző látószögből közelítve, a szellemi világokban való látásra késztet. Nem kell azt hinni: meghallgatom az előadások tartalmát – meditációmban pedig elsajátítom a szellemi világok ismeretét. Így sohasem lehet igazában véve előrejutni. A két dolog együtt kell hasson a lelkekben. Már a hallottak továbbgondolása és tovább-érzése is lelkigyakorlat. Látón éli bele magát az ember a szellemi világba, ha úgy bánik a tartalommal, ahogyan itt elmondtam.

Az Antropozófiai Társaságban még túl kevéssé látják, hogy az antropozófia nem szürke teória, hanem valódi élet kell legyen. Valódi élet – ez a lénye(ge). Ha mégis szürke teóriát csinálnak belőle, akkor nemhogy jobb, de még rosszabb elmélet lesz, mint a többi. De teóriává éppen akkor válik csak, ha azzá teszik, ha megölik. Nagyon is kevéssé látjuk, hogy az antropozófia nem csak más világnézet, mint a többi, de másképpen is kell felvenni. Ezen a más módon felvéve ismeri meg, éli meg az ember az antropozófia lényét.

A Goetheanumot az antropozófiai munka és hatékonyság szükséges központjának kellene tekinteni. Nem szabad azonban szem elől veszteni a feldolgozott antropozófiai anyag érvényesítését sem a Zweigekben. Ami hatékony munka a Goetheanumban, annak, teljesen élő értelemben, lassanként az egész Társaság tulajdonává kell válnia azáltal, hogy a Zweig-életből elegendő tag jön a Goetheanumba, ahányszor csak tud, és részt vesz az itteni élő munkában. Mindezt bensőségesen kell megformálni; külső „közleményekkel” megszabni minden hétre a tartalmakat – ez nem megy. A Goetheanum vezetőségének időre van szüksége, a tagok ezt meg kell, hogy értsék. Akkor dolgozhatunk majd a Karácsonyi Gyűlés értelmében.

76-78: Irányelvek

1924. augusztus 10.

76. Ha fogalmat akarunk alkotni az első hierarchiáról (szeráfokról, kerubokról, trónokról), módját kell keressük annak, hogy olyan képeket formáljunk, melyekben a szellemiség (a csak érzékfelettien látható) a fizikai világban megmutatkozó formákban nyilatkozik meg, mint hatóerő. Az első hierarchiáról való gondolatok tartalma a fizikailag érzékelhető képszerűség szellemisége kell legyen.

77. Ha a második hierarchiáról (kyriotetesről, dynameisről és az exusiákról) akarunk képzetet alkotni, akkor módját kell keresnünk annak, hogy olyan képeket formáljunk, amelyekben a szellemiség nem fizikai képek alakjában, hanem tisztán szellemi módon nyilatkozik meg. A második hierarchiáról alkotott gondolatok tartalma nem fizikai, hanem tisztán szellemi képszerűségben lévő szellemiség kell legyen.

78. Ha a harmadik hierarchiáról (archékról, arkangyalokról, angyalokról) akarunk fogalmat alkotni, akkor módját kell keresnünk annak, hogy olyan képeket formáljunk, melyekben a szellemiség nem mutatkozik meg fizikai formában, de tisztán szellemi módon sem, hanem úgy, ahogy a gondolkodás, az érzés és az akarat nyilvánul meg az emberi lélekben. A harmadik hierarchiáról alkotott gondolatok tartalma lelki jellegű képszerűség kell legyen.

A mihályi korszak kezdete (1. levél)

A Golgotai Misztérium utáni IX. századig az ember másképpen viszonyult a maga gondolataihoz, mint később. Nem volt az az érzése, hogy a lelkében élő gondolatokat ő maga hozza létre. A gondolatokat egy szellemi világ inspirációjának tekintette. Még ha a fizikailag észlelt dolgokról voltak is gondolatai, ezeket a gondolatokat a fizikai dolgokban hozzá szóló istenség megnyilatkozásainak tekintette.

Akinek szellemi meglátásai vannak, az megérti ezt az érzést, mert ha olyasvalami közli magát a lélekkel, ami szellemileg valóságos, akkor sosem az az ember érzése, hogy itt van előtte a szellemi észlelet, s ő maga formál gondolatot, hogy azt megérthesse, hanem az ember látja azt a gondolatot, amely benne van az észleletben, és általa adott; olyan objektíven látja, mint magát az észleletet.

A IX. században, – az ilyen adatot természetesen úgy kell venni, hogy a középső időpontot jelöli, az átmenet egészen lassan történik – a IX. században felragyogott az emberi lelkekben a személyes, individuális intelligencia. Az ember eljutott ahhoz az érzéshez, hogy én alkotom a gondolatokat. Ez a gondolat-alkotás vált uralkodóvá a lelki életben, úgy, hogy a gondolkodók az intelligens magatartásban látták az emberi lélek mivoltának megnyilatkozását. Azelőtt az embernek a lélekről imaginatív képzete volt. A lélek mivoltát nem a gondolat-alkotásban látta, hanem abban, hogy a világ szellemi tartalmában vesz részt. Az érzékfeletti szellemi lényeket gondolkodónak gondolta, olyannak, mint akik belehatnak, bele gondolkoznak az emberbe. Ami így az érzékfeletti szellemi világból él az emberben, azt érezték léleknek.

Mihelyt szemléletünkkel behatolunk a szellemi világba, konkrét szellemi hatalmak körébe jutunk. A régi tanok azt a hatalmat, akitől a dolgokban lévő gondolatok származtak, a Mihály (Michael) névvel illették. Ezt a nevet megtarthatjuk, s akkor azt mondhatjuk: az emberek egykor Mihálytól kapták a gondolatokat. Mihály kormányozta a kozmikus intelligenciát. A IX. századtól kezdve az emberek már nem azt érezték, hogy Mihály inspirálja a gondolatokat. A gondolatok kiesnek Mihály hatalmából, s a szellemi világból az individuális emberi lelkekbe hullnak.

Az emberiségben most már kialakul a gondolati élet. Az emberek először bizonytalanok, nem is tudják, hogy mi számukra a gondolat. Ez a bizonytalanság élt a skolasztikus tanokban. A skolasztikusok realistákra és nominalistákra oszlottak. A realisták, akiknek vezetője Aquinói Tamás és a hozzá közelállók voltak, még érezték a gondolat és a tárgy régi összetartozását. Ezért a gondolatot a dolgokban élő valóságnak látták, mely átfolyik a lélekbe. – A nominalisták erősen átérezték azt a tényt, hogy a lélek alkotja gondolatait. A gondolatokat csak szubjektívnek tekintették, a lélekben élőnek, melynek semmi köze sincs a dolgokhoz. Úgy vélték, hogy a gondolatok csak ember alkotta nevei a dolgoknak. (Nem „gondolatokról” beszéltek, hanem „univerzáliákról”, de nézetük lényege szempontjából ez nem fontos, mivel a gondolatokban, az egyes dolgokhoz viszonyítva mindig van valami univerzális.)

Azt mondhatjuk, hogy a realisták hívek akartak maradni Mihályhoz, még akkor is, amikor a gondolatok az ő köréből az ember körébe kerültek. Gondolkodókként Mihálynak, mint a kozmikus intelligencia fejedelmének akartak szolgálni – A nominalisták lelkük nem-tudatos részében végrehajtották az elszakadást. Nem Mihályt, hanem az embert tekintették a gondolatok tulajdonosának.

A nominalizmus terjedt el, befolyása növekedett. – Ez így folytatódott a XIX. század utolsó harmadáig. Azok az emberek, akik ebben a korban a világmindenség szellemi történéseit észlelni tudták, úgy érezték, hogy Mihály követi az intellektuális élet áramlatát. Kozmikus feladatának új metamorfózisát keresi. Azelőtt a szellemi külvilágból árasztotta a gondolatokat az emberek lelkébe; a XIX. század utolsó harmadától kezdve az emberi lelkekben akar élni, ott, ahol a gondolatokat alkotják. Azelőtt a Mihály- lyal rokon emberek úgy látták, hogy Mihály a szellemi világban fejti ki tevékenységét; most felismerik, hogy szívükben kell lakhelyet adniok Mihálynak. Most neki szentelik gondolatok által hordozott szellemi életüket; most szabad, individuális gondolati életükbe befogadják Mihály tanítását arról, hogy melyek a lélek helyes útjai.

Azok az emberek, akik előző életükben inspirált gondolatokban éltek, tehát Mihályt szolgálták, a XIX. század végén az önkéntesen vállalt mihályi közösség felé hajtva újra itt találják magukat a földi életben. Régi gondolati inspirátorukat most már útmutatónak tekintik a magasabb rendű gondolatok átélésében.

Aki ilyen dolgokra fel tudott figyelni, az tudhatta, hogy a XIX. század utolsó harmadában milyen fordulat következett be az emberek gondolati életében. Ezelőtt az ember csak azt érezhette, hogy lényéből eredőn formálódnak ki a gondolatok; a jelzett időszaktól kezdve önmaga fölé emelkedhet; érzületét a szellemiség felé irányíthatja, s ott Mihály lép eléje; és Mihály olyan lénynek bizonyul, aki minden gondolat-képzéssel régtől fogva rokonságban van. Kiszabadítja a gondolatokat a fej köréből, s szabaddá teszi számukra az utat a szív felé. Kioldja a lélekből a lelkesedést, úgy, hogy az ember lelki odaadással élhet mindabban, ami a gondolat fényében tapasztalható. A mihályi korszak elkezdődött. Elkezdődik a kor, amikor a szíveknek vannak gondolatai; a lelkesedés már nem puszta, misztikus sötétségből árad, hanem gondolat által hordozott lelki világosságból. Ezt megérteni annyit jelent, mint Mihályt a lélekbe fogadni. Azoknak a gondolatoknak, amelyek ma a szellemiség megértésére törekednek, olyan szívekből kell származniuk, melyek Mihályért, a világmindenség tüzes gondolati fejedelméért dobognak.

79-84: Irányelvek

1924. augusztus 17.

79. Az ember akkor tud szellemileg a harmadik hierarchia (archai, archangeloi, angeloi) elé lépni, ha a gondolkodást, érzést és akaratot úgy ismeri meg, hogy észleli bennük a lélekben működő szellemiséget. A gondolkodás most még csak képeket állít a világba, nem valóságot. Az érzés ebben a képszerűségben mozog; az emberben lévő valóságról szól, de azt kiélni nem tudja. Az akarat olyan valóságot bontakoztat ki, melynek feltétele ugyan a test, de annak kialakításában nem működik tudatosan együtt. Az a lényszerűség, mely a gondolkodásban él, hogy a testet a gondolkodás alapjává tegye, és az a lényszerűség, mely az érzésben él, hogy a testet a valósággal együtt-élővé tegye, s a lényszerűség, mely az akaratban él, hogy kialakításában tudatosan együtt működjék vele – a harmadik hierarchiában él.

80. Az ember akkor tud szellemileg a második hierarchia (exusiai, dynamis, kyriotetes) elé lépni, ha a természeti tényeket a bennük élő szellemiség megjelenésének látja. Akkor látja, hogy a második hierarchiának azért tartózkodási helye a természet, hogy azon keresztül a lelkekre hasson.

81. Az ember akkor tud szellemileg az első hierarchia (szerafim, cherubim, thronoi) elé lépni, ha a természet és az ember világának tényeit a bennük működő szellemiség tevékenységének (teremtményének) látja, A természet és az ember világa ekkor az első hierarchia hatása, melyben az kibontakoztatja magát.

1924. augusztus 24.

82. Az ember feltekint a csillagvilágra; ami így az érzékeknek adódik, az csak külső megnyilatkozása a szellemi lényeknek és tetteiknek, akikről az előbbi fejtegetésekben mint a szellemi világok lényeiről (hierarchiákról) beszéltünk.

83. A Föld a három természeti világ és az ember világának színtere, amennyiben a szellemi lények tevékenységének külsőleg érzékelhető jelenségét nyilatkoztatja meg.

84. Azok a szellemi lényektől származó erők, amelyek belehatnak a földi természet és az ember világába, az ember szelleme előtt a csillagvilágok igazi, szellemhez igazodó megismerésében lepleződnek le.

Az ember lelki beállítottsága a Mihály-korszak előtt

Mai, ide iktatott fejtegetésünkkel kapcsolódunk „A Mihály-korszak kezdetén” eszméihez. Az emberiség fejlődésében a Mihály-korszak azután kezdődött, hogy előzőleg egyrészt az intellektuális gondolatalkotás, másrészt a külső, a fizikai világra irányuló szemléleti mód vált uralkodóvá.

A gondolatalkotás saját mivoltánál fogva nem jelenti azt, hogy a fejlődés a materializmushoz vezet. Az eszmevilág, ami régebbi korokban mintegy inspiratív módon kapcsolódott az emberhez, az a mihályi korszakot megelőző időben az emberi lélek tulajdonává lett. Az ember már nem „felülről”, a kozmosz szellemi tartalmából kapja az eszméket, hanem aktívan hozza felszínre azokat saját szellemiségéből. Ezzel vált éretté arra, hogy saját szellemi mivoltára eszméljen. Azelőtt nem jutott el saját mivoltának ehhez a mélységéhez. Úgy látta, hogy ő a kozmikus szellemiség egy cseppje, amely a földi élet tartamára elvált a kozmikus szellemiség tengerétől, hogy aztán újra egyesüljön azzal.

Az emberben végbemenő gondolatalkotás haladás az emberi önmegismerésben. Az érzékfelettiségben nézve a dolog a következő: a szellemi hatalmak, akiket Mihály névvel illethetünk, kormányozták a Kozmoszban az eszméket. Az ember átélte ezeket az eszméket, mivel részt vett a mihályi világ életében. Ez az átélés a sajátjává lett. Ezáltal bekövetkezett ideiglenes elválása a mihályi világtól. Az ember a régi kor inspirált gondolataival egyszersmind megkapta a szellemi világtartalmakat is. Mivel az inspiráció megszűnt, és az ember a saját tevékenységével alkotja a gondolatokat, ahhoz, hogy gondolatainak tartalma legyen, az érzékek szemléletére van utalva. Így az embernek megszerzett saját szellemiségét először materiális tartalommal kellett megtöltenie. Materialista szemléletbe esett abban a korban, mely saját szellemi mivoltát az előzőnél magasabb fokra emelte.

Ez könnyen félreismerhető; lehet csupán arra figyelni, hogy a materializmusba „bukott”, és efölött szomorkodni. De miközben e kor szemléletének a külső, fizikai világra kellett szorítkoznia, a lélek bensejében mint átélés bontakozott ki az ember megtisztult, önmagában megálló szellemisége. Ennek a szellemiségnek a mihályi korban már nem kell nem-tudatos átélésnek maradnia, hanem tudatossá kell válnia a maga sajátosságában. Ez azt jelenti, hogy Mihály lénye beköltözött az emberi lélekbe. Az ember egy ideig saját szellemiségét a természet materiális elemével telítette, most újra őseredeti szellemiséggel, mint kozmikus tartalommal kell megtöltenie.

A gondolatalkotás egy ideig beleveszett a kozmosz matériájába; – újra rá kell találjon önmagára a kozmikus szellemben. A hideg, absztrakt gondolati világba beáradhat a melegség, a lényszerűséggel telített szellemi valóság. Ez mutatja, hogy a mihályi kor elkezdődött.

Csakis a világ gondolati mivoltától elváltan jöhetett létre az emberi lélek mélyén a szabadság tudata. Ami a magasságokból jött, azt újra meg kell találni a mélységekben. Ezért kapcsolódott a szabadság-tudat fejlődése a kizárólag külvilágra irányított természeti megismeréssel. Mialatt az ember benső világában szellemét nem-tudatosan kialakította, úgy, hogy az eljutott az eszmék tisztaságához, érzékei kifelé, csakis a materiális lét felé fordultak; a materiális lét semmiképpen sem nyúlt bele zavaróan abba, ami a lélekben, először csak finom csíraként, mint szabadság-tudat ragyogott fel.

A külső materiális szemléletbe azonban beköltözhet a szellemi átélés, s ezzel egyszersmind a szellemi szemlélet új módja is. A materializmus jegyében nyert természeti megismerést a benső lelki életben meg lehet ragadni szellemhez igazodó módon. Mihályt, aki „fentről” szólt, meghallhatjuk „belülről”, ahol új lakhelyét felütötte. Imaginatív módon ezt így fejezhetjük ki: a napszerűség, melyet az ember hosszú ideig csak a kozmoszból vett fel magába, a lélek benső világában fénylik fel. Az ember megtanul a „benső Nap”-ról szólni. Azért a születés és halál közti életben nem fogja kevésbé földi embernek érezni magát; felismeri azonban, hogy földön járó saját lénye Naptól vezetett. Megtanulja igazságnak érezni azt, hogy őt benső világában egy lényszerűség olyan fénybe helyezi, mely bár a földi létben világít, de nem abban gyullad fel. A mihályi korszak kezdetén úgy látszhat még, hogy mindez nagyon távol van az embertől, holott „szellemben” közel van, csak meg kell „látnunk”. Mérhetetlenül sok függ attól a ténytől, hogy az ember eszméi a gondolkodásban csak „gondoltak” maradnak, vagy „látókká” válnak.

85-87: Irányelvek

1924. augusztus 31.

85. A jelenlegi korban csakis az ember éli át magát éber, nappali tudatban. Ez az átélés elleplezi előtte, hogy ébrenléte alatt átélésében a harmadik Hierarchia van jelen.

86. Álomtudatban az ember saját lényét kaotikus módon, a világ szellemi mivoltával való diszharmonikus egyesülésben éli át. Amikor bekövetkezik az imaginativ tudat, mint az álomtudat másik, ellentétes pólusa, az ember észleli, hogy átélésében a második Hierarchia van jelen.

87. Az álomtalan alvástudatban az ember, anélkül, hogy tudatos lenne, saját lényét a világ szellemi mivoltával egyesülten éli át. Ha az inspiráció, mint az alvástudat másik pólusa beáll, az ember észleli, hogy átélésében az első hierarchia van jelen.

Aforizmák az augusztus 24-én Londonban, tagok előtt tartott előadásból

Az emberi tudat fejlődésének jelen stádiumában három formát fejleszt ki: az éber, az álmodó és az álomtalanul alvó tudatot.

Az éber tudat a fizikailag érzékelhető külvilágot éli át, eszméket alkot róla, és ezekből kiindulva olyan eszméket tud kialakítani, melyek a tisztán szellemi világ másolatai. Az álomtudat külvilágot átformáló képeket alkot, pl. az ágyra eső napfényhez az álomélmény részleteiben megjelenő tűzvészt fűz. Vagy szimbolikus képekben állítja az ember belső világát a lélek elé, pl. az erősen dobogó szívet egy túlfűtött kályha képében. Az emlékek is átalakulva élednek fel az álomtudatban. Társul ehhez még olyan képek tartalma is, melyek nem a fizikailag érzékelhető világból, hanem a szellemi világból vannak véve, de nem adnak lehetőséget arra, hogy az ember meg- ismerően hatoljon a szellemi világba; derengő létük ugyanis nem hagyja az éber tudatba emelni magát, és ami belőlük az éber tudatba belejátszik, azt nem lehet valóságosan megragadni.

Lehetséges azonban közvetlenül felébredéskor az álomvilágból annyit megragadni, hogy az ember észrevegye: ezek a képek az alvást kitöltő szellemi átélés tökéletlen lenyomatai ugyan, de nagyrészt elvonják magukat az éber tudattól. Ennek az átéléséhez csak a felébredés pillanatát kell úgy alakítani, hogy a felébredés ne varázsolja hirtelen a lélek elé a külvilágot, s így a lélek érezze átadottságát egy benső átélésnek, mielőtt kifelé tekint.

Az álomtalan alvás tudatban a lélek olyan élményeken megy át, melyek az emlékezésben csak mint időt kitöltő, megkülönböztethetetlen egyformaságnak mutatkoznak. Amíg szellemtudományos kutatással nem hatolunk ezekbe az élményekbe, csak mint nem létezőkről beszélhetünk róluk. Ha azonban ez megtörténik, és kifejlesztjük az antropozófai irodalomban megadott módon az imaginatív és az inspiratív tudatot, akkor az alvás sötétjéből az előző földi életre vonatkozó inspirációk képe jön elő. Akkor áttekinthetjük az álomtudat tartalmát is. Ez a tartalom az éber tudattal nem ragadható meg, mert arra a világra utal, melyben az ember, mint testetlen lélek, két földi lét között időzik.

Ha megtanuljuk megismerni azt, amit a fejlődés mai fázisában az álom- és alvástudat rejt előlünk, akkor megnyílik az út, és megismerhetjük az ősi világ emberének tudatfejlődési formáit. Külső kutatással ehhez nem lehet eljutni, mert a kapott külső bizonyítékok az emberi tudat történelem előtti élményeinek csak utóhatásait mutatják. Az antropozófiai irodalom tájékoztat arról, hogy miként is juthat az ember a szellemi kutatás eredményeként az ilyen élmények látásához.

Szellemi kutatással a régi Egyiptomban olyan álomtudatra találunk, mely sokkal közelebb áll az éber tudathoz, mint a mai ember álomtudata. Az álomélmények akkor emlékezésszerűen sugároztak az éber tudatba, és az nem csak az élesen körvonalazott, gondolatokkal felfogható érzékszervi benyomásokat adta, hanem az érzékszervi benyomásokkal együtt megnyilatkoztatta a fizikai világban működő szellemiséget is. Így az ember a maga tudatával ösztönösen benne élt abban a világban, melyet földi megtestesülésekor elhagyott, és amelybe újra beköltözik, ha áthaladt a halál kapuján.

Az írott emlékek és egyebek is, ha elfogulatlanul hatolunk tartalmukba, jellemző képmását adják egy olyan tudatnak, mely abból az időből való, melyből nincsenek külső emlékek.

Az ősi egyiptomi alvástudatban a szellemi világra vonatkozó álmok jelentek meg úgy, ahogyan mai álomtudatunkban a fizikai világra vonatkozó dolgok.

Más népeknél másfajta tudatot is találunk. Az alvás úgy sugározta élményeit az éber tudatba, hogy ezzel ösztönszerűen megadatott az ismétlődő földi életek szemlélete is. Az ősi emberek ismétlődő földi életekre vonatkozó hagyományai ezekből a tudatformákból erednek.

Ami a régi időkben derengőn, ösztönszerűen volt meg az álomtudatban, azt újra megtaláljuk a fejlett imaginatív megismerésben, mely teljesen tudatos, mint az éber élet.

Ugyanígy, az inspirált megismeréssel észleljük hajdani idők ösztönszerű belátását, mely még látott valamit az ismétlődő földi életekből. Az emberi tudatformáknak ez a változása sem került bele az emberiség mai történelmébe. A mai történettudomány hinni szeretné, hogy mióta csak földi emberiség van, lényegében a jelenlegi tudatformák voltak érvényben.

Ami mégis másféle tudatformákra utalna, mint a mítoszok és mesék, azt az ősi emberiség költői képességének és fantáziájának tulajdonítják.

88-102: Irányelvek

1924. szeptember 7.

88. Az ember a mai korban éber, nappali tudatával a fizikai világban állónak éli át önmagát. Ez az átélés elrejti előle, hogy saját mivoltában benne van a halál és születés közötti élet hatása.

89. Az álomtudatban az ember saját lényét kaotikus módon, a világ szellemi mivoltával diszharmonikus egyesülésben éli át. Az éber tudat az álomtudat tulajdonképpeni tartalmát nem tudja megragadni. Az imaginatív és az inspi- ratív tudat előtt lepleződik le, hogy a szellemi világ, melyet az ember a halál és a születés között él át, részt vesz benső mivoltának felépítésében.

90. Az álomtalan alvás-tudatban az ember saját tudatossága nélkül átéli, hogy mivoltát áthatják az elmúlt földi életek eredményei. Az inspiratív és az intuitív tudat ezeknek az eredményeknek a szemléletéhez jut, és meglátja a jelenlegi sors lefolyásában (karma) az előző földi életek működését.

1924. szeptember 14.

91. A mai korban az akarat csak a gondolat által kerül az átlagos tudatba. Az átlagos tudat csak a fizikailag érezhetőhöz tud kapcsolódni. A saját akaratából is csak azt ragadja meg, ami abból a fizikailag észlelhető világba kerül. Az ilyen tudatú ember akarati impulzusairól csak akkor tud, ha képzetalkotó megfigyelését önmaga felé fordítja, mint ahogyan a külvilágról is csak megfigyelése révén tud.

92. Az akaratban működő karma az embernek előző földi éltekből tapadó tulajdonsága. Ezért nem lehet a karmát a fizikai létnek pusztán a jelen földi életre szorítkozó képzeteivel fölfogni.

93. Mivel ezek a képzetek a karmát nem tudják fölfogni, ezért mindazt, ami számukra az emberi akarati impulzusokban érthetetlen, a testi konstitúció sötétjébe utalják, holott ezek az előző földi élet következményei.

1924. szeptember 21.

94. Az érzékek által közvetített átlagos képzetalkotó élettel az ember a fizikai világban áll. Hogy a fizikai világot felvehesse tudatába, a karmának a képzetalkotásban hallgatnia kell. Az ember mint képzetalkotó, némileg elfelejti karmáját.

95. A karma az akarati megnyilatkozásokban működik. De hatása a tudatalattiban marad. Az ember úgy ragadhatja meg a karmát, hogy imaginációba emeli azt, ami nem tudatosan működik az akaratban. Akkor érzi magában a sorsát.

96. Ha inspiráció és intuíció járul az imaginációhoz, akkor az akarat működésében a jelen impulzusain kívül az előző földi életek eredménye is észlelhető. A múltbeli élet hatékonynak bizonyul a jelenlegiben.

1924. szeptember 28.

97. Durvább ábrázolással azt mondhatjuk, hogy az ember lelkében gondolkodás, érzés és akarat él. Finomabb ábrázolással azt kell mondanunk, hogy a gondolkodás alapjában mindig van érzésbeli és akarati elem, az érzésben gondolat és akarat, az akaratban pedig gondolkodási és érzésbeli alap. Csak éppen a gondolati életben a gondolkodás, az érzésbeli életben az érzés, az akarati életben az akarat van túlsúlyban a többi lelki tartalommal szemben.

98. A gondolat-életben lévő érzés és akarat tartalmazza az előző földi életek karmikus eredményét. Az érzésbeli életben lévő gondolkodás és akarat meghatározza a karmikus karaktert. Az akarati életben lévő gondolkodás és érzés pedig kiszakítja a jelenlegi földi életet a karmikus összefüggésből.

99. A gondolkodásban lévő érzésben és akaratban az ember múltbeli karmáját éli át; az akaratban lévő érzésben és gondolkodásban pedig előkészíti a jövőbeli karmát.

1924. október 5.

100. A gondolatok tulajdonképpeni fészke az ember étertestében van, de azok itt élő, lényszerű erők. Belevésődnek a fizikai testbe. És mint ilyen „bevésett gondolatok” olyan árnyszerű jelleget öltenek, amilyennek az átlagos tudat ismeri őket.

101. Ami a gondolatokban mint érzés él, az az asztráltestből származik, ami mint akarat él, az az „én”-ből való. Alvás alatt felragyog az étertest az ember gondolati világában. Az ember azonban abban nem vesz részt, mert a gondolatok érzését az asztráltesttel, az akaratát pedig az „én”-nel, kivonta az étertestből és a fizikai testből.

102. Abban a pillanatban, amikor alvás alatt az asztráltest és az én feloldja kapcsolatát az étertest gondolataival, létrehozza a kapcsolatot a karmával, és szemléli az előző földi életek történéseit. Ez a szemlélet nem adatik meg az átlagos tudatnak. Az asztráltestbe és énbe ilyenkor érzékfeletti tudat hatol.

A mihályi kor előtt és a mihályi út (2. levél)

Az ember nem láthatja helyes megvilágításban, hogy a Mihály-impulzus hogyan hatol be az emberiség fejlődésébe, ha az új eszmevilágnak a természethez való viszonyát a ma általánosan szokásos módon képzeli el.

Így gondolkodik: kinn van a természet a maga folyamataival és lényeivel, benső világunkban vannak az eszmék. Az eszmék természeti lényekre és un. természeti törvényekre vonatkozó fogalmakat jelenítenek meg. A gondolkodóknak mindenek előtt az a fontos, hogy kimutassák, hogyan is alakítjuk ki azokat az eszméket, amelyek megfelelő viszonyban vannak a természeti lényekkel, vagy amelyek az igazi természeti törvényeket tartalmazzák.

Nem találják fontosnak azt, hogy az eszmék milyen viszonyban vannak az emberrel, akiben megjelennek. Hogy mi a fontos, azt majd csak akkor látják be, ha felvetik a kérdést: mit él át az ember az újabb kori természettudományos eszmékben.

Következőképpen jutunk a válaszhoz: ma az ember úgy érzi, hogy a benne lévő eszméket lelkének tevékenységével alakítja ki. Az az érzése, hogy eszméinek ő az alkotója, és csak az észleletek közelítenek feléje kívülről.

Nem mindig volt az embernek ez az érzése. Régebbi időkben nem azt érezte, hogy az eszmék tartalmát ő maga alkotja, hanem úgy érezte, hogy azt az érzékfeletti világ sugalmazza.

Ez az érzés fejlődési fokokon ment keresztül. A fokok attól függtek, hogy az ember lényének melyik részével élte át azt, amit ma eszmének nevez. Ma, a tudati lélek fejlődésének korszakában korlátlanul érvényes az, amit az előbbi vezérlő tételben mondtunk: „A gondolatok tulajdonképpeni fészke az étertest, de azok itt eleven, lényszerű erők. Bevésődnek a fizikai testbe, és mint bevésett gondolatok olyan árnyszerűek, amilyennek az átlagos tudat ismeri őket.”

Visszanézhetünk olyan időkre, amikor a gondolatokat az ember közvetlenül az „én”-ben élte át. A gondolatok akkor nem voltak olyan árnyszerűek, mint ma; nem csak élők, de lélekkel és szellemmel áthatottak voltak. Ez azt jelenti, hogy az ember nem gondolta a gondolatokat, hanem konkrét szellemi lények észlelését élte át.

A szellemi lények világába feltekintő tudatot a népek őskorában mindenütt megtaláljuk. Ami ebből történelmileg megmaradt, azt ma mítosz-alkotó tudatnak nevezik, és a valóságos világ megértése szempontjából nem tulajdonítanak neki különösebb értéket. – És mégis, az ember ezzel a tudattal saját világában él, benne áll eredetének világában, míg mai tudatával kiemelkedik a maga világából.

Az ember szellem. Az ő világa a szellemek világa.

A következő fejlődési fokon az ember a gondolatokat már nem az „én”-ben, hanem az asztráltesttel éli át. A lelki tekintet már nem szemlélheti közvetlenül a szellemiséget. A gondolat lélekkel áthatottan élő.

Az első fokon, a konkrét szellemi lényszerűségek látásának fokán az embernek nem is erős igénye, hogy a látottakat a fizikailag észlelhető világgal összehozza. Bár a fizikai világjelenségek megnyilatkoztatják, hogy ők az érzékfeletti módon látottak tettei, az ember nem kényszerül rá, hogy külön tudományt alakítson ki a „szellemi tekintettel” közvetlenül láthatókról. Azon kívül, a szellemi lények általa szemlélt világa olyan gazdagsággal teljes, hogy figyelme főként azon nyugszik.

Ez a második tudati fokon megváltozik. A konkrét szellemi lények elrejtőznek; visszfényük, mint lélekkel áthatott élet jelenik meg. Az ember kezdi a „természet életét” a „lelkek életéhez” közel hozni. A természeti lényekben és folyamatokban a működő szellemi lényeket és tetteiket keresi. A későbbi alkímiai kutatásban ennek a tudati korszaknak a történelmi lecsapódása látható.

Mint ahogyan az ember, amikor az első tudati fokon szellemi lényeket „gondolt”, és teljesen saját mivoltában élt, úgy ezen a második fokon is közel állt eredetéhez.

Így hát mind a két fokon ki van zárva, hogy az embernek, cselekedetei számára saját, valódi értelemben vett benső indítéka legyen.

Vele azonos jellegű szellemiség cselekszik benne. Amit ő látszik cselekedni, az a szellemi lények által lejátszódó folyamatok megnyilatkozása. Amit az ember cselekszik, az a mögötte lévő, valóságos, isteni-szellemi történés fizikailag érzékelhető megjelenése.

A tudati fejlődés harmadik kora a gondolatokat – de mint élő gondolatokat – az étertestben hozza tudatra. Amikor a görög civilizáció nagy volt, ebben a tudatban élt. Ha a görög gondolkodott, nem olyan gondolatot alkotott, mellyel, mint saját alkotásával nézte a világot; inkább úgy érezte, hogy ugyanaz az élet gerjed fel benne, ami kint is lüktet a dolgokban és folyamatokban.

Ekkor keletkezett az emberben először a szabad cselekedet utáni vágy. Ez még nem volt valóságos szabadság, csak a szabadság utáni vágy.

Az ember, aki érezte, hogy a természet mozgásai őbenne is élnek, meg tudta teremteni a vágyódást arra, hogy saját mozgékonyságát eloldja a kint idegenként észlelt mozgékonyságtól. De még úgy érezte, hogy a külső mozgékonyság a végső eredménye annak a működő szellemi világnak, amely jellegében azonos az emberrel.

Csak amikor a gondolatok bevésődtek a fizikai testbe, és a tudat pusztán ezekre a vésetekre terjedt ki, lépett fel a szabadság lehetősége. Ez az az állapot, amely a XV. Krisztus utáni században adódott meg.

A világfejlődésben nem az a fontos, hogy a mai természeti szemléletnek milyen jelentősége van a természetre vonatkozólag; hiszen ezek az eszmék nem azért öltöttek ilyen formát, hogy a természetről egy bizonyos képet adjanak, hanem azért, hogy az embert fejlődésének egy bizonyos, meghatározott fokára emeljék.

Amikor a gondolatok megragadták a fizikai testet, közvetlen tartalmukból kiveszett a szellem, a lélek és az élet, és pusztán a fizikai testhez tapadó absztrakt árnyék maradt. Az ilyen gondolatok csak azt tehetik megismerésünk tárgyává, ami fizikai, materiális. Mert ők maguk csakis az ember materiális, fizikai testén valóságok.

A materializmus nem azért jött létre, mert a külső természetben csak materiális lényeket és folyamatokat lehet észlelni, hanem azért, mert az embernek a maga fejlődésében át kellett élnie azt a korszakot, amely csakis az anyagi megnyilvánulások látására képes tudathoz vezeti. Ennek az emberi fejlődési szükségletnek az egyoldalú kialakulása adta az újabb kori természetszemléletet.

Mihály küldetése, hogy az emberi étertestekbe belevigye azokat az erőket, amelyek a gondolat-árnyékot életre keltik. Akkor az érzékfeletti világok lelkei és szellemei lehajolnak az életre kelt gondolatokhoz; a felszabadult ember pedig élni tud majd velük, mint ahogyan egykor velük élt az az ember, aki csak az ő működésük fizikai képmása volt.

Vezérlő télelek
1924. október 12.

103. Az emberiség fejlődésében a tudat a gondolat kibontakozásának létráján száll alá. Van egy első tudati fok, amikor az ember a gondolatokat az „én”-ben, mint szellemmel, lélekkel élettel áthatott lényeket éli át. A második fokon az ember az asztráltestben éli át a gondolatokat, ekkor már csak lélekkel és élettel áthatott képmásai azok a szellemi lényeknek. A harmadik fokon az ember az étertestben éli át a gondolatokat, melyeknek már csak benső mozgékonyságuk van, s ez mintegy utócsengése a lélekszerűségnek. A negyedik, jelenlegi fokon az ember a gondolatokat a fizikai testben éli át, ezek a szelleminek halott árnyai.

104. Amilyen mértékben az emberi gondolkodásban háttérbe szorul a szellemiség, lelkiség, elevenség, olyan mértékben kel életre az ember saját akarata; a szabadság lehetővé válik.

105. Mihály feladata, hogy az embert az akarat útjain újra oda vezesse, ahonnan jött, miután a gondolkodás útjain az érzékfelettiség átéléséből földi tudatával leszállt a fizikaiság átélésébe.

106-108: Mihály feladata az Ahrimán-szférában (4. levél)

Goetheanum, 1924. október 10.

Amikor az ember visszatekint fejlődésére, és szellemi látásával szemlélni tudja azt a sajátosságot, amelyet szellemi élete öt évszázad alatt magára öltött, akkor már mindennapi tudatával is – legalább sejtve – fel kell ismernie, hogy öt évszázad óta az emberiség egész földi fejlődésének jelentés fordulópontján él.

Utolsó szemlélődésemben egy szempontból már utaltam erre a jelentős fordulatra. Feltekinthetünk a fejlődés elő-idejére, s látjuk, hogyan változott az emberben az a lelki erő, mely most az intelligencia erejeként tevékenykedik.

Az emberi tudat területén most gondolatok, halott, absztrakt gondolatok jelennek meg. Ezek a gondolatok a fizikai emberi testhez vannak kötve, és az ember a saját alkotásának kell. hogy tekintse őket.

Ha az ember az ősidőkben lelki tekintetét abba az irányba fordította, ahonnan ma saját gondolatai nyilatkoznak meg, isteni-szellemi lényeket látott. Az ember úgy érezte, hogy egész léte, a fizikai testig menően, ezekhez a lényekhez kötődik; önmagát e szellemi lények teremtményének kellett nézze, s el kellett ismernie, hogy ez nem csak létében van így, hanem cselekedeteiben is. Nem volt saját akarata. Amit cselekedett, az az isteni akarat megjelenése volt.

Az ember, ahogyan leírtuk, fokozatosan jutott önálló akarathoz; az önálló akarat kora kb. öt évszázad előtt kezdődött.

Az utolsó korszak azonban erősebben különbözik az előzőktől, mint azok egymástól.

Miközben a gondolatok átszármaznak a fizikai testre, elvesztik életteljességüket. Holtakká válnak; szellemileg halott képződményekké. Azelőtt, miközben az emberhez tartoztak, egyszersmind szervei voltak azoknak a isteni-szellemi lényeknek, akikhez az ember tartozik. Ők lényszerűen akartak az emberben. És általuk az ember a szellemi világgal élő összeköttetésben lévőnek érezte magát.

A halott gondolatokkal a szellemi világtól eloldódottnak érzi magát az ember, és teljesen a fizikai világba helyezettnek.

Ezzel azonban az ahrimáni szellemiség szférájába van helyezve. Az ah- rimáni szellemiségnek nincs erős hatalma azokon a területeken, ahol a magasabb hierarchiák vagy úgy tartják az embert a saját szférájukban, mint az

ősidőkben, hogy ők maguk működnek benne, – vagy úgy, ahogyan később, hogy átlelkesített, vagy élettel áthatott visszfényükkel működnek az emberben. Amíg az ember tevékenységébe beleárad az érzékfeletti lények működése, vagyis kb. a XV. századig, az ahrimáni hatalmaknak az emberiség fejlődésében, úgy mondhatnánk, csak halkan megcsendülő hatalma van.

A perzsa világnézet Ahrimán működésére vonatkozó leírása ezzel nincs ellentétben, mert ez a világnézet Ahrimant nem az ember lelki kibontakozásán belül működőnek, hanem az ember lelki világával közvetlenül határos világban lévőnek látja. Ahrimán tevékenysége a szomszédos szellemi világból mintegy belejátszik az ember lelki világába, de közvetlenül nem nyúl bele. Ez csak abban az időszakban válik lehetségessé, amely mintegy öt évszázad előtt kezdődött.

Így az ember a végén áll annak a fejlődési áramlatnak, amelynek során lénye, mint olyan, az isteni szellemiségből kialakult. Ez a szellemiség önmaga számára elhal az ember mivoltába, mikor az az absztrakt intelligenciával azonosul.

Az ember nem marad azokban a szférákban, amelyekből, mint isteni szellemiségből származik.

Ami öt évszázad előtt az ember tudatára vonatkozólag (elkezdődött), az egész lényének átfogóbb körére vonatkozóan már bekövetkezett a Golgotai Misztérium földi megjelenésekor. Az emberiség fejlődése, az akkori emberek legtöbbjének tudata számára észlelhetetlenül, fokozatosan lecsúszott abból a világból, melyben Ahrimánnak kis hatalma van, abba a világba, amelyben Ahrimánnak sok a hatalma. Ez a világ másik rétegébe való lecsúszás a XV. században vált teljessé.

Ahrimán hatása az emberre a világnak ebben a rétegében azért lehetséges, és azért lehet pusztító, mert ebben a rétegben az emberrel rokon istenek működése elhalt. Az ember azonban nem juthatott másképpen a szabad akarat kibontakoztatásához, csak úgy, hogy abba a szférába vonult, amelyben az őskezdet óta vele kapcsolatos isteni szellemi lények nem voltak élők.

Kozmikus szempontból nézve az emberi fejlődés mivoltában benne rejlik a Nap-misztérium. Azzal, amit az ember, fejlődésének jelentős fordulópontjáig, a Napból észlelni tudott, eredetének isteni-szellemi lényei voltak kapcsolatban. Ők ugyanis eloldódtak a Naptól, és csak azt hagyták ott, ami elhalt belőlük, így az ember a Napból most csak a halott gondolatok erejét tudja testiségébe felvenni.

De ezek az isteni-szellemi lények küldték Krisztust a Napról a Földre. Krisztus pedig, az emberiség üdvére, összekötötte saját mivoltát az isteni lét elhalt princípiumával Ahrimán világában. Így az emberiségnek két lehetősége van, és ez szabadságának biztosítéka: vagy Krisztus felé fordul, most már tudatos módon, azzal az érzülettel, mely tudat alatt megvolt benne, miközben a szellemi lét szemléléséből leszállt az intelligencia használatáig, – vagy pedig a szellemi léttől eloldódva önmagát akarja átérezni, és ezzel az ahri- máni hatalmak orientáltságába esik.

Ebben a helyzetben van az emberiség a XV. század elejétől kezdve. Mivel a fejlődésben minden fokozatosan történik, ennek előkészítése a Golgotai Misztérium óta ment végbe. A Golgotai Misztérium, mint a legnagyobb földi esemény, arra van hivatva, hogy megmentse az embert a romlástól, melynek szükségképpen ki van téve, éppen mert szabad lénnyé kell válnia.

Azt mondhatjuk: ami ebben a helyzetben az emberiség részéről történt, az félig öntudatlanul ment végbe, s ilyen módon az absztrakt ideákban élő természetszemlélet jó oldalaihoz, és az életbeli magatartás némi, ugyancsak jó princípiumához vezetett.

Az a korszak azonban, melyben az ember nem-tudatosan bontakoztathatja ki létét a veszélyes Ahriman-szférában – elmúlt.

A szellemi világ kutatója kell, hogy figyelmeztesse az emberiséget arra a tényre, hogy Mihály átvette az emberiség ügyeinek szellemi vezetését. Mihály véghez viszi azt, amit véghez kell vinnie úgy, hogy nem befolyásolja az embereket. Az emberek azonban szabadon követhetik őt, hogy a Krisztus erejével megtalálják a kivezető utat az Ahrimán-szférából, melybe szükségképpen bele kellett menniük.

Aki lelkének legmélyebb mivoltában becsületesen egynek tudja érezni magát az antropozófiával, az az igazi megértője a Mihály-jelenségnek. Az antropozófia ennek a Mihály-missziónak a hírnöke szeretne lenni.

Vezérlő tételek
1924. október 19.

106. Mihály újra felfelé halad, mégpedig azon az úton, amelyen az emberiség szellemi fejlődésének fokain keresztül lefelé haladt, egészen az intelligencia működtetéséig. Csakhogy Mihály az akaratot vezeti felfelé azokon a pályákon, melyeken a bölcsesség szállt le a maga legalsó fokára, az ember földi intelligenciájához.

107. Mihály a világfejlődésnek ettől az időpontjától kezdve csak mutatja a mihályi utat, így az ember szabadon járhat rajta. Ebben különbözik ez a mihályi vezetés minden előző arkangyalvezetéstől, sőt, az összes előbbi Mihály-vezetéstől is. Az előbbi Mihály-vezetések működtek az emberben, nem csak mutatták működésüket, így az ember az akkori időkben tevékenységében nem lehetett szabad.

108. Ezt belátni: ez az ember jelen feladata, ezáltal találhatja meg egész lelkével a maga szellemi útját a mihályi korban.

109-111: Mihály tapasztalatai és élményei kozmikus missziója teljesítése közben

Goetheanum, 1924. okt. 19.

Követhetjük az emberiség haladását az ember szempontjából, attól a tudati foktól, mikor az ember az isteni rend tagjának érezte magát, egészen a jelen tudati fokig, mikor az isteni szellemiségtől eloldott olyan individualitásnak érzi magát, aki tetszése szerint használhatja fel gondolatait. Ez történt az utolsó tanulmányban.

Az érzékfeletti látás alapján azonban felvázolhatjuk a képét annak is, amit Mihály és a hozzá tartozó lények élnek át ennek a fejlődési áramlatnak az ideje alatt, tehát leírhatjuk a tényeknek ugyanezt a sorát Mihály szempontja szerint. Ezt kíséreljük meg most.

Van egy olyan legrégibb korszak, amelyben csak arról beszélhetünk, ami isteni-szellemi lények között történik. Folyamatos az istencselekvés. Istenek hajtják végre azt, amit mivoltuk impulzusa sugalmaz nekik; tevékenységük ennek megfelelően kielégíti őket. Csak az jön tekintetbe, amit eközben ők élnek át. Csak az isteni cselekvés területének egy sarkában vehető észre valami, ami emberiségnek mondható. Része ez az isteni cselekvésnek.

Az a szellemi lény, aki tekintetét kezdettől fogva az emberiség felé fordítja – Mihály. Mintegy úgy rendezi az isteni cselekvést, hogy egy kozmikus sarokban fennállhat az emberiség. És a mód, ahogyan tevékenykedik, rokonságban van a tettekkel, melyek később intellektusként nyilatkoznak meg az emberben. Olyan erő tevékenysége ez, amely eszmei rendben, valóságot okozva árad a kozmoszon át. Ebben az erőben működik Mihály. Az a hivatása, hogy a kozmikus intellektualitást kormányozza. A maga területén további haladást kívánna, és ez csak abból állhat, hogy ami intelligenciaként az egész kozmoszban működik, később az emberi individualitásban koncentrálódjon. Ami így létrejön, a következő: a világ fejlődésében eljön egy olyan korszak, melyben a kozmosz már nem a maga jelenlegi, hanem a múltbeli intelligenciájából él. És a jelenlévő intelligencia az emberiség fejlődési áramában van.

Mihály szeretné azt, ami az emberiségben intelligenciaként kifejlődik, továbbra is az isteni-szellemi lényekkel való összefüggésben megtartani.

Van azonban ezzel szemben egy ellenállás. Amit az istenek megélnek a fejlődés vonalán, attól kezdve, hogy az intellektualitás kozmikus tevékenységüktől eloldódik, egészen addig, míg az beletagozódik az emberi természetbe, nyílt tényként áll a világban. S ha vannak olyan lények, akik megfelelő észlelőképességgel látják ezeket a tényeket, akkor azt hasznukra is fordíthatják. – Vannak ilyen lények: ezek az ahrimáni lények. Megvan a teljes adottságuk ahhoz, hogy az istenektől eloldódó intelligenciát magukba szívják. Megvan az adottságuk, hogy az istenektől eloldódó intellektualitás összességét saját mivoltukkal egyesítsék. Ezáltal a kozmosz legnagyobb, legátfogóbb, legmélyebben ható intelligenciájává válnak.

Mihály előre látja, hogy az embernek, mivel az intelligencia önálló felhasználásában egyre jobban előrehalad, találkoznia kell az ahrimáni lényekkel, s ha kapcsolatba lép velük, áldozatul is eshet nekik. – Ezért Mihály lába alá veti az ahrimáni hatalmakat, folyton mélyebb területre taszítja őket, mélyebbre, mint ahol az ember bontakoztatja ki magát. Mihály, lába alatt a sárkánnyal, amint a mélységbe taszítja azt: ez az emberi tudatban élő hatalmas képe az itt leírt érzékfeletti tényeknek.

A fejlődés tovább halad. Az intellektualitás, mely először teljesen az isteni-szellemiség körében volt, annyira eloldódik tőle, hogy a kozmosz át- lelkesítőjévé válik. Ami azelőtt csak az istenekből sugárzott ki, az most a csillagvilágból ragyog, mint az isteni princípium megnyilatkozása. Azelőtt a világot maga az isteni lényszerűség kormányozta, most pedig az objektív- vé vált isteni megnyilatkozás, amely mögött az isteni lényszerűség a saját fejlődésének következő fokán halad keresztül.

Ismét Mihály a kozmikus intelligencia kormányzója, amennyiben a kozmikus intelligencia eszmei rendben árad a kozmosz megnyilatkozásain keresztül.

A fejlődés harmadik fázisa a kozmikus intelligencia további eloldódása a maga eredetétől. A csillagvilágokban már nem működik a jelenlegi eszmei rend, mint isteni megnyilatkozás. A csillagok a múltban beléjük oltott eszmei rend szerint mozognak és rendeződnek. Mihály látja, hogy amit kormányzott, a kozmikus intelligencia, egyre inkább a földi emberiség felé veszi útját.

De Mihály látja azt az egyre növekvő veszélyt is, hogy az ember áldozatul eshet az ahrimáni hatalmaknak. Neki mindig lába alatt lesz Ahrimán; de vajon így lesz-e az embernél is? Mihály látja a legnagyobb földi esemény bekövetkezését. Abból a világból, amelynek maga Mihály is a szolgálatában állt, a Krisztuslény száll le a földi térre, hogy itt legyen akkor, amikor az intelligencia már teljesen az emberi individualitásnál van. Mert akkor érzi az ember legerősebben az ösztönzést, hogy magát annak a hatalomnak adja át, aki maradéktalanul, teljes tökéletességgel tette magát az intellektualitás hordozójává. De akkor itt lesz Krisztus is. Nagy áldozata révén ugyanabban a szférában fog élni, amelyben Ahrimán él. Az ember pedig választhat Krisztus és Ahrimán között. A világ a krisztusi utat majd az emberiség-fejlődésben megtalálhatja.

Ez Mihály tapasztalata azzal kapcsolatban, amit a kozmoszban kormányoznia kell. Hogy működésének tárgyánál maradjon, elindul a kozmoszból az emberiséghez vezető úton. Ezen az úton halad a VIII. Krisztus utáni század óta. de földi hivatásához, amivé kozmikus hivatása változott, tulajdonképpen csak a XIX. század utolsó harmadában érkezett el.

Mihály semmire sem kényszerítheti az embert. Hiszen a kényszer éppen azzal szűnt meg, hogy az intelligencia teljesen az emberi individualitás körébe került. – De Mihály a látható világgal határos érzékfeletti világban fenséges, mintaképszerű cselekvésként kibontakoztathatja, amit ki akar bontakoztatni. Megmutatkozik fényaurával, szellemi lény-mozdulattal úgy, hogy a múltbeli isten-intelligencia minden ragyogását és dicsőségét megnyilatkoztatja. Láthatóvá teszi, hogy ennek a múltbéli intelligenciának a működése igazabb, szebb és erényesebb, mint minden, ami a közvetlen, jelenlegi, csalóka és csábító fényben az Ahrimántól áradó intelligenciából származik. Észrevehetővé teszi, hogy az ő számára Ahrimán mindig is a lába alatt fekvő, alacsonyrendű szellem marad.

Azok az emberek, akik szemlélik a látható világgal határos érzékfeletti világot, és az itt ábrázoltak értelmében észlelik, ők látják, mit is akarnak cselekedni Mihály és az őhozzá tartozók az emberekért. Az ilyen emberek látják, hogy Mihály képe szabadságban kell átvezesse az embereket Ahrimán szférájától Krisztushoz. Ha sikerül látásuk eredményeként más emberek szívét és értelmét is befogadóvá tenni e kép iránt, úgy, hogy az embereknek egy köre majd tudja, hogyan él ma Mihály az emberek között – akkor megfelelő tartalmú Mihály-ünnepeket kezd majd ülni az emberiség, s ezeken az ünnepeken a lelkek majd életre keltik magukban a mihályi erőt. Akkor Mihály, mint reális hatalom, működik majd az emberek között. Az ember pedig szabad lesz, s mégis benső közösségben Krisztussal járja meg szellemi életútját a kozmoszon át.

Vezérlő tételek
1924. október 26.

109.  Igazán tudatosan átélni Mihály tevékenységét a szellemi világ-összefüggéseken belül annyit jelent, mint a kozmikus összefüggések alapján megoldani az emberi szabadság rejtélyét, annyira, amennyire ez a földi ember számára szükséges.

110.  Mert a „szabadság” mint tény minden olyan ember számára adott, aki az emberiség fejlődésének mai szakaszában megérti önmagát. Senki sem mondhatja, ha nem akar nyilvánvaló tényt tagadni, hogy „szabadság nincs”. De lehet ellentmondást találni aközött, ami tényszerűen adott, és a kozmosz folyamatai között. Mihály kozmoszbeli küldetésének szemlélete folyamán ez az ellentmondás megszűnik.

111. „A szabadság filozófiája” c. könyvemben kimutattam, hogy a „szabadság” a jelenlegi korban az emberi lény tudatának a tartalma. A mihályi misszió itt adott ábrázolása kozmikusan indokolja a „szabadság létrejöttét”.

112-114: AZ emberiség jövője és a mihályi tevékenység (6. levél)

Goetheanum, 1924. október 25.

Hogyan viszonylik az ember, mai fejlődési fokán, Mihályhoz és az övéihez?

Az ember olyan világgal áll szemben, amely egykor teljesen isteni-szellemi lényszerűség (Wesenheit) volt. Ehhez az isteni-szellemi lényszerűséghez ő maga is hozzátartozott, mint annak egyik tagja. Akkor tehát az emberhez tartozó világ isteni-szellemi lényszerűség volt. – A következő szakaszban már nem volt isteni-szellemi lényszerűség, hanem az isteni lényszerűség kozmikus megnyilatkozása, s az isteni szellemiség lényszerűsége a megnyilatkozás mögött lebegett; mégis élt és működött ebben a megnyilatkozásban. Már volt csillagvilág. Fényében és mozgásában mint megnyilatkozás élt és működött az isteni szellemiség. Azt mondhatjuk, hogy egy csillag helyzetében és mozgásában közvetlenül látható volt az isteni szellemiség tevékenysége.

Az isteni szellem minden kozmoszbeli működésében, abban, ahogyan az ember a maga életében az isteni szellemiség kozmoszbeli tevékenységének az eredménye lett, Mihály még ellenállás nélkül a maga elemében volt. Közvetítette a kapcsolatot az isteni és az ember között.

Más idők következtek. A csillagvilág már nem hordta magában közvetlenül és a jelenben az isteni-szellemi tevékenységet. Azáltal élt és mozgott, hogy az azelőtt benne lévő tevékenységet megtartotta és folytatta. Az isteni szellemiség már nem megnyilatkozásként élt a Kozmoszban, hanem csak mint hatás (Wirksamkeit, és nem Offenbarung.). Az isteni szellemiség és a Kozmosz világosan kettősséggé lett. Mihály, saját mivoltának megfelelően, az isteni szellemiség mellett maradt, és az embert oly közel akarta megtartani a szellemiséghez, amennyire az lehetséges volt. Mindig ezt cselekedte továbbra is. Meg akarta őrizni az embert attól, hogy túl erősen éljen egy olyan világban, mely az isteni-szellemiségnek már csak hatása, nem lényszerűsége, sem pedig megnyilatkozása.

Mihályt a legnagyobb megelégedéssel tölti el az, hogy sikerült a csillagvilágot az emberen keresztül kapcsolatban tartania az isteni-szellemivel, a következő módon: Amikor az ember leélte a halál és a születés közötti életét, és útját megint az új földi lét felé veszi, akkor, leszállóban keresi, hogy hogyan teremtsen harmóniát a csillagok mozgása és a maga földi élete között. Ez a harmónia a régi időkben magától értetődően megvolt, mert az isteni szellemiség működött a csillagokban, s az emberi élet forrása is bennük volt. Ma, mikor a csillagok járása már csak folytatásként hordja magában az isteni szellemiség hatását, ez a harmónia nem léteznék, ha az ember nem törekedne rá. Az ember, a maga régebbi időkből megőrzött isteni szellemiségét kapcsolatba hozza a csillagokkal, amelyek isteni szellemiségüket már csak egy régebbi idő utóhatásaként hordják magukban. Így az embernek a világhoz való viszonyában egy olyan isteni princípium kerül, amely régebbi időknek a megfelelője, de későbbi időben jelenik meg. Hogy ez így van, az Mihály tette. És ez a tett mély megelégedéssel tölti el őt, annyira, hogy ez a megelégedés élet-elemének, élet-energiájának, napszerű élet-akaratának a része.

Ma azonban, ha a szellem szemével a Földre tekint, lényegesen más tényállást lát. Az embert fizikai életében, születés és halál között az a világ veszi körül, amely már nem mutatja közvetlenül az isteni szellemiség hatását, hanem valamit, ami ebből a működő hatásból megmaradt; azt mondhatjuk, hogy már csak az isteni-szellemiség művét mutatja. Ez a mű (Werk) formáiban feltétlenül isteni-szellemi. Az emberi szemlélet számára az isteni princípium a formákban, a természeti történésben mutatkozik, de abban már nincsen élőn benne. A természet az istenség isten-működés áltat teremtett műve, és mindenütt képmása az isteni működésnek. Ebben a napszerűen isteni, de nem élőn isteni világban él az ember. De mint ember, Mihály működésének eredményeként megőrizte kapcsolatát az isteni szellemiség lényeivel. Az ember, mint istennel áthatott lény, egy istennel át nem hatott világban él.

Ebbe az isten nélkülivé, üressé vált világba az ember majd beleviszi azt, ami őbenne van, amivé mivolta ebben a korban vált.

Az emberiség mintegy belebontakoztatja magát a világfejlődésbe. Az isteni szellemiség, melytől az ember származik, mint kiterjedő emberi princípium, át tudja világítani a Kozmoszt, melyben már csak az isteni szellemiség képmása van jelen. Az emberiség által nem az a lényszerűség ragyog fel, mely egykor a Kozmosz volt. Az isteni szellemiség az emberi princípiumon áthaladva olyan létet él át, amelyet azelőtt nem nyilatkoztatott meg.

Az ahrimáni lények ellene fordulnak ennek a fejlődésnek. Nem akarják, hogy az eredeti isteni-szellemi hatalmak a világmindenséget további fejlődésében megvilágítsák. Azt akarják, hogy az általuk felszívott intellektualitás átsugározza az egész új Kozmoszt, s az ember ebben az intellektualizált, ahrimanizált Kozmoszban éljen tovább.

Az ilyen életben az ember elveszítené Krisztust. Mert Krisztus azzal az intellektualitással jött a világba, amely teljesen olyan, mint ami az isteni szellemiségben élt akkor, amikor a Kozmosz még isteni-szellemi lényszerűségből állt. Ha ma úgy beszélünk, hogy gondolataink Krisztuséi is lehetnének, akkor olyasmit helyezünk szembe az ahrimáni hatalmakkal, ami megóv bennünket attól, hogy áldozatul essünk nekik.

Ha így tudunk beszélni, ez annyit jelent, hogy felfogtuk Mihály kozmoszbeli missziójának értelmét. Ma úgy kell tudjunk beszélni a természetről, ahogyan azt a tudati lélek fejlődési korszaka követeli. A tisztán természettudományos gondolkodásmódot fel kell vennünk magunkba. De meg kell tanulnunk, hogy úgy beszéljünk – vagyis érezzünk – a természetről, amint az Krisztushoz mért. Ne csak a természettől való megváltásról, ne csak a lélekről és az istenségről szólva beszéljük a krisztusi nyelvet, hanem a Kozmoszról szólva is.

Hogy eredeti kapcsolatunk az isteni-szellemi világgal megőrződjék úgy, hogy krisztusi nyelven tudjunk gondozva beszélni a Kozmoszról, ehhez akkor jutunk el, ha benső, szívbéli megérzéssel egészen beleéljük magunkat annak jelentőségébe, hogy Mihály és a hozzá tartozók tetteikkel, missziójukkal közöttünk élnek. Mert Mihályt megérteni annyit jelent, mint megtalálni az utat a Logoszhoz, az Ő logoszságát ma, itt a Földön az emberek között élő Krisztushoz.

Az antropozófia megfelelően értékeli azt, amit a természettudományos gondolkodásmód négy-öt évszázad alatt megtanult a világról mondani. De ezen a nyelven felül még egy másik nyelven is beszél az ember mivoltáról, az ember és a kozmosz fejlődéséről; Krisztus-Mihály nyelven akar szólni. Mert ha az ember mind a két nyelven beszél, akkor nem szakad meg a fejlődés, nem származik át az ahrimáni hatalmakra, még mielőtt megtalálta volna az eredeti isteni szellemiséget. A puszta természettudományos beszédmód megfelel annak, hogy az intellektualitás eloldódott az eredeti isteni szellemiségtől. Az intellektualitás ahrimanivá válhat, ha az ember nem veszi tekintetbe a Mihály-missziót. Ez azonban nem következik be, ha a szabaddá vált intellektus a Mihály mintakép erejénél fogva újra magára talál az embertől eloldott, vele szemben objektívvé lett, eredeti kozmikus intellektualitásban, amely az emberi fejlődés forrásából fakad, és Krisztusban lényszerűen megjelent az emberiség körében, miután az embert, az emberi szabadság kibontakoztatása érdekében elhagyta.

Vezérlő tételek
1924. november 2.

112.  Az isteni szellemiség a következő fokozatokban, különbözőképpen jut kifejezésre a kozmoszban: 1. őseredeti mivolta, lényszerűsége által (Wesenheit); 2. lényszerűségének megnyilatkozásával (Offenbarung); 3. hatásával (Wirksamkeit), amikor a lényszerűség visszahúzódik a megnyilatkozásból; 4. műve által, amikor a megjelenő világmindenségben már csak az isteni princípium formái vannak meg, de az maga már nincsen benne (Werk).

113. Az embert a jelenlegi természetszemlélet nem hozza kapcsolatba az isteni princípiummal, csak annak művével. Azzal, amit az emberi lélek mai állapotában a természetszemléletből magába fogad, az ember, mint ember mind a krisztusi, mind az ahrimáni hatalmakhoz kapcsolódhat.

114. Mihályt áthatja a törekvés, hogy az embernek az isteni lény-érvényesítés és megnyilatkozás korszakából megőrzött, Kozmoszhoz való viszonyát, a maga szabadon ható mintaképével, úgy tagozza bele az emberi-kozmikus fejlődésbe, hogy a pusztán képre, az isteni princípium formájára vonatkozó természetszemlélet egy magasabb, szellemhez igazodó természetlátásba torkolljon. Bár ez a szemlélet az emberben lesz, mégis után-élése, élménymása lesz annak a viszonynak, amely a fejlődés első két fokán az isteni és a Kozmosz között fennállt. Az antropozófia ilyen értelemben igenli a tudati lélek korszakának természetszemléletét, de kiegészíti azzal a természetszemlélettel, amely a szellemi szem látásból adódik.

115-117: Az ember Mihály-Krisztus élménye (7. levél)

Goetheanum, 1924. november 2. 

Aki Mihály lényének és tetteinek intenzív érzésekkel hordozott szemléletét felveszi gondolkozásmódjába, abban fel fog merülni a valós megértés: hogyan is kell az embernek szemben állnia egy olyan világgal, mely már se nem isteni lényszerűség, sem megnyilatkozás vagy hatás, hanem az istenek műve. Megismerőn szemlélni ezt a művet annyit jelent, mint formákat, alakulásokat észlelni, melyek mindenütt hangosan szólnak az isteni szellemiségről, de önálló élettel bíró isteni létet, feltéve, hogy nem adjuk át magunkat illúzióknak – nem találunk bennük. Nem csak a világ megismerését szabad itt tekintetbe vennünk, bár a megismerésben nyilatkozik meg az embert körülvevő világ konfigurációja a legvilágosabban. A mindennapi élet szempontjából lényegesebb az érzés és az akarat, a munkálkodás abban a világban, melyet a maga kialakultságában isteninek érezhetünk, de nem tapasztalhatjuk isteni élettel áthatottnak. Ahhoz, hogy ebbe a világba igazi erkölcsi életet vigyünk, a „Szabadság filozófiája”-ban általam vázolt etikai impulzusok szükségesek.

Ebben a művi világban (Werk-Welt) a helyesen érző embernek felvi- lágolhat Mihály lénye és tetteinek jelen világa. Mihály, mint jelenség, nem jön be a fizikai világba. Minden működésével abban az érzékfeletti régióban tartózkodik, amely közvetlenül határos a jelenlegi világfejlődési fázis fizikai világával. Ezért soha nem következhet be annak lehetősége, hogy az emberek a Mihály lényéről kapott benyomások révén fantasztikumba vigyék a természetszemléletet, sem az, hogy az erkölcsi-gyakorlati életet az istenek által alkotott, de isteni élet nélküli világban úgy akarnák kialakítani, mintha itt olyan impulzusok is lehetnének, melyeket nem az embernek kellene etikailag-szellemileg hordoznia. Mihályt mindig, akár gondolkozva, akár akarva, szellemiségbe-helyezkedéssel kell megközelíteni.

Ezáltal az ember a következőképpen fog szellemileg élni: a megismerést és az életet felveszi úgy, ahogyan azt a XV. század óta vennie kell.

Igazodni fog azonban Mihály megnyilatkozásához. Ezt a megnyilatkozást, mint fényt fogja felragyogtatni a természetből merített gondolatokban, és mint melegséget fogja szívében hordozni, amikor az istenek-műve világhoz alkalmazkodva kell élnie. Szeme elé fogja állítani nem csak a jelenlegi világ megfigyelését és átélését, hanem a világ Mihály által közvetített elmúlt állapotát is, melyet a maga mivoltával és tetteivel éppen Mihály hoz a jelenbe.

Ha ez másképpen volna, ha Mihály úgy működne, hogy tetteit belevinné abba a világba, amelyet az embernek jelenleg, mint fizikai világot meg kell ismernie, át kell élnie, akkor az ember a mostani világból nem azt ismerné meg, ami van, hanem ami volt. Ha ilyesmi történik, az átvezeti az ember lelkét a hozzá mért valóságból egy illuzórikus, azaz luciferi valóságba.

Az a mód, ahogyan Mihály a múltbelit a jelenlegi emberi életben hatékonnyá teszi, a világ helyes szellemi haladásához igazodik, és nincs benne semmi luciferi elem. Fontos, hogy az emberi lélek felfogásában helyes képzet éljen arról, hogy a mihályi misszió távol tart magától minden luciferiséget.

Ha az embernek ez az álláspontja az emberiség történelmében fel- világló mihályi fényre vonatkozóan, ez egyszersmind azt is jelenti, hogy megtalálja a helyes utat Krisztushoz.

Mihály helyes orientációt ad, mikor az embert az őt körülvevő világ megismerésére és cselekvésre készteti. Krisztushoz az utat az ember a maga benső világában kell megtalálja. Érthető, hogy abban az időben, mikor a természeti megismerés az utolsó öt évszázad alatt felvett formában jelenik meg, olyan lett az érzékfeletti világ megismerése is, amilyennek ma az emberiség átéli.

A természetet istennélkülinek kell megismerni és átélni. Így az ember sem éli már át önmagát a világhoz való ilyen viszonya miatt. Amennyiben érzékfeletti lény, a korhoz mért viszonya a természethez semmit sem ad önmaga mivoltára vonatkozólag. És ha csak ezt a helyzetét tartja szem előtt, akkor etikailag sem tud emberségéhez méltón élni.

Ez indítékot ad arra, hogy ami külső megismerés és életmód, azt ne engedje beleáradni semmibe, ami az ember érzékfeletti mivoltára, egyáltalán: az érzékfeletti világra vonatkozik. Ezt a területet elkülöníti az emberi megismeréssel elérhetőtől. A hitbéli kinyilatkoztatást tudományon kívüli, azon felüli területre helyezi.

Ezzel szemben áll Krisztus tisztán szellemi működése. Krisztus a Golgotai Misztérium óta az emberi lélek számára elérhető. Az ember kapcsolata Krisztushoz nem kell határozatlan, homályos, sötéten misztikus érzésű legyen, lehet teljesen konkrét, emberileg mélyen és világosan átélendő.

Akkor a Krisztussal való együttélésből átárad az emberi lélekbe, amit annak tudnia kell saját érzékfeletti mivoltáról. Akkor úgy kell átéreznie a hitbeli kinyilatkoztatást, hogy abba folytonosan beleáradjon az élő Krisztus-tapasztalat. Az élet Krisztussal áthatottá válhat, ha az ember átérzi: Krisztus az a lény, aki az emberi léleknek megadja saját érzékfelettiségének szemléletét.

Így egymás mellett állhat a Mihály-élmény és a Krisztus-élmény. Mihály által az ember megtalálja a helyes utat az érzékfelettiséghez a külső természet irányában, A természetszemlélet, anélkül, hogy meg lenne hamisítva, ott állhat a világ és az ember, a Kozmoszhoz tartozó emberi lény szemlélete mellett.

Ha helyesen áll szemben Krisztussal az ember, akkor azt, amit egyébként csak tradicionális, hitbeli kinyilatkoztatásként kaphatna meg, az ember megtapasztalja lelke eleven érintkezésében Krisztussal. A lelki átélés benső világát szellemiséggel átvilágítottnak, a természet külső világát pedig szellemiségtől hordozottnak éli át.

Ha az ember a Krisztus-lénnyel való együttélés nélkül akarna felvilágosítást kapni saját érzékfeletti mivoltáról, ez eltérítené saját valóságától és ahrimáni világba vezetné. Krisztus kozmikus jogosultsággal hordozza magában az emberiség jövőbeli impulzusait. Hozzá kapcsolódni annyit jelent az emberi lélek számára, hogy kozmikus jogosultsággal veszi fel saját jövőjének csíráit. Más lények, akik már a jelenben olyan alakot mutatnak, amilyenre az ember csak a jövőben jogosult, az ahrimáni szférához tartoznak. Helyes módon kapcsolódni Krisztushoz azt is jelenti, hogy megóvjuk magunkat az ahrimáni princípiumtól.

Azokban, akik szigorúan követelik a hitbeli kinyilatkoztatás megóvását az emberi megismerés befolyásától, nem-tudatosan az a félelem él, hogy az ember az ilyen utakon az ahrimáni hatás alá kerül. Ezt meg kell érteni. De meg kell érteni azt is, hogy az is Krisztus megbecsülése és elismerése, ha a Vele való együttélésnek tulajdonítjuk a szellem kegyelemmel teljes beáradását az emberi lélekbe.

Így a jövőben egymás mellett állhat a Mihály-élmény és a Krisztus-élmény; ezáltal az ember megtalálja a maga szabadsághoz vezető helyes útját a gondolkodási- és életillúziókban megnyilatkozó luciferi eltévelyedés és a jövőbeli formációkba csábító ahrimáni impulzus között, mely ugyan a gőgöt kielégítheti az emberben, de e jövőbeli formáció jelenleg még nem lehet a sajátja. A luciferi illúziókba merülni azt jelenti, hogy az ember nem válik teljes emberré, nem akar a szabadság fokára előre lépni, hanem a fejlődés korábbi fokán, mint isten-ember akar megállni. Az ahrimáni csábításnak áldozatul esni azt jelenti, hogy az ember nem akar várni, míg elérkezik az emberi lét egy bizonyos foka számára a megfelelő kozmikus pillanat, hanem elővételezni akarja ezt a későbbi fokot.

Mihály-Krisztus, ez a szó, mint irányt mutató szó áll annak az útnak a kezdetén, melyen haladva az ember kozmikus jogosultsággal juthat el a luciferi és ahrimáni hatalmak között, a maga világcéljához.

Vezérlő tételek
1924. november 9.

115. Az ember úgy járja útját a kozmoszon át, hogy visszapillantását az ősi világba meghamisíthatja a luciferi impulzus, a jövőre vonatkozó elmélkedését pedig megtéveszthetik az ahrimáni csábítások.

116. Helyes állásponthoz jut az ember a luciferi hamisításokkal szemben, ha a megismeréssel és élettel kapcsolatos érzületét áthatja Mihály lénye és missziója.

117. Így megóvja magát az ahrimáni csábításoktól is, mert a külső természetbe vivő, Mihály által impulzált szellemi út helyes állásponthoz vezet az ahrimáni impulzussal szemben is, hiszen így talál rá a helyes Krisztus-élményre.

118-120: Mihály missziója az emberi szabadság világkorszakában (8. levél)

Goetheanum, 1924. november 9.

Ha az ember ma szellemi átéléssel megközelíti Mihály működését, lehetővé válik számára, hogy szellemtudományos módon fényt derítsen a szabadság kozmikus mivoltára.

Ez nem vonatkozik „A szabadság filozófiája” című könyvemre. Az tisztán az emberi megismerő erőkből ered, amennyiben ezek az erők el tudnak jutni a szellem területére. Ahhoz, ami így megismerhető, még nem szükséges együtt haladni más világok lényeivel, de azt mondhatjuk, hogy „A szabadság filozófiája” előkészít, hogy a szabadságról megismerjük azt, amit majd tapasztalhatunk, ha együtt haladunk Mihállyal.

Ez pedig a következő. Ahhoz, hogy a szabadság valóban élni tudjon az emberi cselekedetben, szükséges, hogy amit a szabadság fényében hajtunk végre, az semmiképpen se függjön az ember fizikai és éteri organizációjától. Ami „szabad”, az csakis az „én”-bői történhet, és az „én” szabad működésével kell együtt lendülnie az asztráltestnek, hogy a működést átvihesse a fizikai- és étertestre. – Ez azonban csak egyik oldala a dolognak; a másik oldala éppen Mihály missziójával összefüggésben válik átláthatóvá. – Viszont amit az ember szabadságban átél, annak semmiképpen sem szabad a fizikai és az étertestre hatnia. Ha ez megtörténne, akkor az embernek teljesen el kellene hagynia azt, amivé fejlődésének fokain az isteni-szellemi lényszerűség és az isteni-szellemi megnyilatkozás hatására lett. Amit az ember azáltal él át, hogy környezetében csak isteni-szellemi mű van, annak csak szellemiségére (énjére) szabad hatnia. Fizikai és éteri organizációjára csak az hathat, ami a fejlődési áramlatban – nem környezetében, hanem saját mivoltán belül

–    abból folytatódik, ami az isteni-szellemi lényszerűségében és megnyilatkozásában vette kezdetét. Ennek azonban az ember mivoltában egyáltalán nem szabad együttműködnie azzal, ami a szabadság elemében él.

Ez csak azért lehetséges, mert Mihály a fejlődés ősrégi múltjából áthoz valamit, ami megadja az embernek a kapcsolatot azzal az isteni-szellemiséggel, mely már nem nyúl bele a jelenlegi fizikai és éteri fejlődésbe. Így a mihályi misszión belül alakul ki az érintkezés az emberi világ és a szellemi világ között, s az egyáltalán nem nyúl át a természeti elembe.

Felemelő látni, ahogy Mihály az ember lényét a szellemi szférába emeli, miközben az, ami nem tudatos, ami tudatalatti az emberben, és a szabadság szférája alatt bontakozik ki, egyre szorosabban összenő a matériával.

Egyre érthetetlenebbé válik az ember számára, hogy hogyan is áll a világ mivoltával szemben, hacsak nem hajlandó elismerni a természeti lényekkel és folyamatokkal való viszonyán kívül a Mihály-misszióval való kapcsolatát is. – Természeti kapcsolatait külső szemlélettel ismeri meg; szellemi világbeli kapcsolatai pedig egy lényszerűséggel folyó benső beszélgetésből erednek, ha az ember ezt a lényszerűséget megközelítette azáltal, hogy hajlandó volt a világ szellemi szemléletének kialakítására.

Az ember tehát, hogy a szabadság impulzusát megélhesse, képes kell legyen arra, hogy bizonyos, a kozmoszból lénye felé tartó természeti hatásokat ettől az ő lényétől távol tartson. Ez a távoltartás tudat alatt játszódik le éppen akkor, mikor tudatában azok az erők működnek, melyek az én szabadságban való életét jelenítik meg. Az ember bensőleg azt észleli, hogy szabadságban működik. A szellemi lények számára, akik más világ-szférákból kapcsolódnak az emberhez, ez másképpen van. Összehasonlítva a szabad cselekvésű embert az angeloi hierarchia lényeivel, akik az emberi létet egyik földi életből a másikba vezetik, ez rögtön látható: az ember eltaszít magától olyan kozmikus erőket, melyek őt tovább akarják fejleszteni, akik én-organizációjának meg akarják adni a fizikai támaszokat, úgy, ahogyan megadták a Mihály-korszak előtt.

Mihály, mint az archangeloi hierarchiához tartozó lény, benyomásait az angyali hierarchia lényeinek útján kapja. Annak a feladatnak szenteli magát, hogy az embernek erőket adjon a kozmosz szellemi részéből, az itt leírt módon, olyan erőket, melyek a természeti létben elnyomottakat pótolhatják.

Ezt úgy éri el, hogy működését a legtökéletesebb harmóniába hozza a Golgotai Misztériummal.

Krisztus földfejlődésbeli működésében rejlenek azok az erők, melyekre az embernek szüksége van, hogy kiegyenlítve az elnyomott természeti impulzusokat, szabadságban működhessen. – Csakhogy akkor az emberi léleknek valóban bensőleg együtt kell élnie Krisztussal, ahogyan a Mihály-misszióról szóló közlésekben már elmondtuk.

Az ember, amikor szemben áll a fizikai Nappal, s onnan fényt és hőt fogad magába, a valóságban lévőnek tudja magát. Így kell együtt élnie a szellemi nappal, Krisztussal is, aki létét a földi léttel egyesítette. Így kell lelkébe fogadnia azt, ami a szellemi világban a melegségnek, a fénynek felel meg. Ha az ember átéli magában, hogy „Krisztus bennem”, akkor „szellemi meleggel”, hővel áthatottnak érzi magát. Áthatottságát átélve ezt mondja: ez a melegség eloldja emberi lényedet a Kozmosz kötelékeitől, nem maradhatsz köztük. Az ősidőbeli isteni-szellemi lét, hogy elérd szabadságod, azokba a régiókba kellett vezessen, ahol az isteni-szellemi lét nem maradhatott melletted; ezekben a régiókban Krisztust adta neked; erői azt kölcsönzik neked, mint szabad embernek, amit az ősidők isteni-szellemi léte egykor a természeti úton adott; de akkor ez az út egyben szellemi út is volt. Ez a melegség visszavezet az istenséghez, amelyből származol.

Ezt megérezve, az ember lelki, bensőséges melegséggel kapcsolódik össze Krisztussal és ez a Krisztusban-élés az emberség valódi átélésével. „Krisztus adja emberi mivoltomat” – ez az alapérzés hullámzik át, leng át az emberi lelken. S mikor ez az alapérzés már él benne, hozzá kapcsolódik a másik is: az ember úgy érzi, hogy Krisztus a puszta földi lét fölé emeli, s egynek érzi magát a Föld csillag-környezetével, mindazzal, amit a csillagkörnyezetben isteni-szellemiségként ismer fel.

Így van ez a szellemi fénnyel is. Az ember átérzi emberi mivoltának teljességét, amikor ráeszmél arra, hogy ő szabad individualitás. Ezzel azonban mégis kapcsolatos egy bizonyos elsötétülés, az ősidők isteni szellemisége már nem világít. A fényben, amit Krisztus az embernek hoz, itt van újra az ősi világosság. Az együttélésben Krisztussal a lelket napszerűen boldogító gondolat ragyogja be: az ősi, a pompás isteni fény újra itt van: világít, bár fénye nem természeti fény. És az ember egyesül a jelenben annak a múltnak a szellemi-kozmikus fényerőivel, melyben ő még nem volt szabad individualitás. És ha lelkében megértően kapcsolódik a Mihály-misszió- hoz, ebben a fényben megtalálja emberi mivoltának helyes útját.

Akkor a szellemi melegségben, hőben átérzi azt az impulzust, mely őt úgy viszi a jövőbe, hogy hű maradhat a hozzá tartozó isteni-szellemi lények ősi adományaihoz, annak ellenére, hogy azok világában szabad individualitássá fejlődött. A szellemi fényben pedig átérzi az erőt, mely elvezeti őt ahhoz a világhoz, melyben szabad emberként, egyre magasabb és átfogóbb tudattal, megértőn talál rá újra eredetének isteneire.

Ha az ember az eredeti létben akar megmaradni, ha meg akarja tartani az emberben működő naiv, eredeti isteni-szellemi jóságot, és visszaretten a szabadság teljes felhasználásától, akkor ez az út a mai világban, ahol minden az ember szabadságának kifejlődésére irányul, Luciferhez vezet; Lucifer a jelenlegi világot megtagadottnak akarja látni.

Ha az ember átadja magát a mai létnek, ha csak az intellektussal elérhető, a jósággal szemben semlegesen viselkedő természeti világot akarja érvényesíteni, és a szabadság felhasználását csak az intellektusban akarja átélni: ez az út a jelen világban, melyben a fejlődést a mélyebb lelki régiókban kell folytatni, miközben a felsőbb régiókban a szabadság uralkodik. – Ez az út az embert Ahrimanhoz vezeti; Ahriman a jelenlegi világot teljesen az intellektuális princípium kozmoszává változottnak akarja látni.

Azokban a régiókban, melyekben az ember tekintetét a külvilág felé fordítva szellemileg Mihályra, lelkének benső világa felé fordítva pedig szellemileg Krisztusra vetettnek érzi, ott virul az a lelki és szellemi biztosság, mellyel a megfelelő kozmikus úton haladva, eredetének elvesztése nélkül találja meg igazi, jövőbeli tökéletességét.

Vezérlő tételek
1924. november 16.

118. Csak az a cselekedet lehet szabad, melybe nem hat bele semmiféle, az emberben vagy rajta kívül lévő természeti történés.

119. Ezzel szemben áll, mint poláris ellentét, hogy az emberi individualitás szabad működésekor elnyomja a természeti történést, amely a nem-szabad cselekvéskor érvényesülne és megadná az emberi lény kozmikusan rendelt alakzatát (konstrukcióját).

120. Ez az alakzat (konstrukció) az embernek, aki a maga mivoltában együtt él a jelenlegi és jövőbeli világfejlődés állapotaival, nem adatik meg természeti úton, megkapja azonban a szellem szerint, ha Mihályhoz kapcsolódik, s ezáltal egyben Krisztushoz is megtalálja az utat.

121-123: Kozmikus gondolatok Mihály és Ahriman működésében (9. levél)

Goetheanum, 1924. november 16.

Mihály arkangyal és Ahriman egymáshoz való viszonyát vizsgálva felmerül a kérdés: hogyan viselkedik ez a két szellemi hatalom a kozmikus összefüggések szempontjából, tekintve, hogy mind a kettő az intellektuális erők kibontakoztatásában tevékenykedik?

Mihály a mindenségen áthaladva bontakoztatta ki az intellektualitást a múltban. Ezt azoknak az isteni-szellemi hatalmaknak a szolgálatában tette, akiktől ő maga és az ember is származik. Ő meg is akar maradni ebben a kapcsolatban az intellektualitással. Amikor az intellektualitás eloldódott az isteni-szellemi hatalmaktól, akkor Mihály, azért, hogy útját megtalálja az ember benső világához, elhatározta: olyan állásba helyezkedik az emberiséggel kapcsolatban, hogy saját viszonyát az intellektushoz ott megfelelő módon megtalálhassa. De mindezt csakis az isteni-szellemi hatalmak értelmében, továbbra is mint az ő szolgájuk akarta tenni. Azoknak a hatalmaknak a szolgálatában tehát, akikkel a maga és az ember eredete óta kapcsolatban van. Mihály arkangyalnak az a szándéka, hogy a jövőben az intellektualitás az ember szívén áradjon keresztül, és ugyanolyan erő legyen, mint amilyen akkor volt, mikor kezdetben az isteni-szellemi hatalmakból kiáradt.

Másképpen van a dolog azonban Ahrimannal. Ez a lény már régen eloldódott attól a fejlődési áramlattól, melyhez a fenti isteni-szellemi hatalmak tartoznak. Már az ősrégi múltban, mint önálló kozmikus hatalom helyezkedett az isteni hatalmak mellé. – Most ugyan térbelileg abban a világban van, amihez az ember is tartozik, de nem épít ki semmilyen erő-összefüggést a törvényesen ehhez a világhoz tartozó lényekkel. Csak amikor az isteni-szellemi hatalmaktól eloldott intellektus elérkezett a mi világunkba, akkor érezte magát azzal annyiban rokonnak, hogy a maga módján kapcsolódni tudott az emberiséghez. Mert Ahrimán már az ősrégi időkben egyesült azzal, amit az ember ma adományként kap a kozmosztól. Ahrimannak az a szándéka, hogy az emberiségnek adott intelligenciát a sajátjához tegye hasonlóvá.

Ahriman az intellektualitást abban a korban sajátította el, amikor azt még nem tehette bensőségessé. Benne az intellektualitás olyan erő maradt, amelynek a szívhez, a lélekhez semmi köze sincs. Hideg, fagyos, lélek nélküli kozmikus impulzusként árad belőle az intellektualitás. És akit ez az impulzus megragad, az olyan logikát fejleszt, amely könyörület és szeretet nélkül, látszólag önmagát nyilatkoztatja meg – valójában azonban Ahriman szól belőle -, s jelét sem adja olyasminek, hogy az ember helyesen, bensőségesen, lelkileg kapcsolódna ahhoz, amit gondol, beszél és cselekszik.

Mihály arkangyal sosem sajátította el az intellektualitást a maga számára. Kormányozza, mint isteni-szellemi erőt, mert az isteni-szellemi hatalmakkal kapcsolatban lévőnek érzi magát. Ezért, ha ő hatja át az intellektualitást, akkor megvan a lehetőség rá, hogy az mind a fejnek és a szellemnek, mind pedig a szívnek és léleknek a kifejeződése legyen. Mert Mihály magában hordja isteneinek és az embernek minden eredeti, ősi erejét. Tehát semmi dermesztő hidegséget nem visz az intellektualitásba, sőt, bensőséges, melegséggel teljes lélekkel hatja át.

Ez az oka annak, hogy Mihály arkangyal komoly arckifejezéssel és gesztussal halad a kozmoszon át. Bensőleg úgy kapcsolódni az intellektuális tartalomhoz, amint Mihály kapcsolódik, az annyit jelent, mint eleget tenni a követelménynek: a szubjektív önkényből, kívánságból és vágyból semmi se kerüljön abba bele. Mert különben a logika egy lénynek az önkénye, és nem a világmindenség kifejeződése lenne. Mihály arkangyal saját erényének éppen azt tartja, hogy ő a világmindenség kifejeződése legyen, s hogy mindazt, ami benső világában megmozdult, azt ott meg is tartsa. Érzülete a Kozmosz nagy összefüggéseihez igazodik – erről beszél arckifejezése; az emberhez közeledő akarata vissza kell tükrözze, amit a világmindenségben lát

–   erről beszél tartása, gesztusa. Mihály komoly, mert a komolyság, mint valamely lény megnyilatkozása – a kozmosz kifejeződése; a mosoly pedig annak a kifejeződése, ami egy lényből kisugárzik a világba.

A Mihály-imaginációk egyike ilyen: Mihály az idő folyásában működik; a Kozmosz fényét lényszerűen, mint saját lényét hordozza, s a Kozmosz melegét, mint saját lénye megnyilatkozását alakítja. Lénye úgy vonul tova, mint egy világ; önmagát csak annyiban igenli, amennyiben a világot, melynek minden kozmikus helyéről erőket vezet a Földre.

Ezzel szemben egy Ahrimanra vonatkozó imagináció: Ahriman a maga útján haladva az időben, a teret akarja meghódítani. Sötétség van körülötte, s a sötétségbe saját fénye sugarait küldi. Minél többet ér el szándékaiból, annál erősebb fagy van körülötte. Úgy mozog tova, mint egy világ, miközben egy lénybe, saját lényébe tömörít mindent. A világot tagadva igenli önmagát; mozgása olyan, mintha sötét barlangok borzongató erőit hozná magával a Földre.

Ha az ember a szabadságot keresi anélkül, hogy egoizmusba váltana át, ha számára a szabadság egyenlő az elvégzendő tett iránti tiszta szeretettel, akkor megvan a lehetőség arra, hogy Mihályhoz közeledjék. Ha azonban növekvő önzéssel akar szabadon működni, ha a szabadság azt a büszke érzést jelent számára, hogy önmagát nyilatkoztatja meg cselekedeteiben, akkor az a veszély fenyegeti, hogy Ahriman területére ér.

A fenti imaginációk egyike a tett iránti szeretetből (Mihály), másika pedig a cselekvő ember önszeretetéből (Ahriman) származik.

Ha az ember érzi, hogy szabad lényként Mihály közelében van, akkor útban van afelé, hogy az intellektualitást a maga „egész emberségében” hordozza. Fejével gondolkozik ugyan, de szíve érzi a gondolkodás világosságát vagy sötétségét. És mivel a gondolatok, mint szándékok élnek benne, akarata kisugározza egész mivoltát. Az ember, mint a világ kifejeződése, egyre emberebbé válik. Úgy talál rá önmagára, hogy nem önmagát keresi, hanem akarattal áthatva, szeretettel kapcsolódik a világhoz.

Ha az ember, szabadságát kifejlesztve enged Ahriman csábításainak, belekényszerül egy szellemi automatizmust jelentő intellektualizmusba. Ebben ő már nem önmaga, hanem csak rész. Egész gondolkodása csak fejélmény, a fej pedig elválasztja a gondolkodást a saját szívbeli és akarati élettől, kioltja az ember önálló létét. Ha az ember a saját létének kifejeződésévé válik, egyre kevésbé fejezi ki emberi-lény mivoltát; önmagát keresve elveszti önmagát. Elvonja magát a világtól, amelytől megtagadja szeretetét. Az ember azonban csak akkor éli át önmagát igazán, ha szereti a világot.

Mindebből látható, hogy Mihály az a lény, aki Krisztushoz vezet. Mihály mivoltának, tartásának, cselekedeteinek egész komolyságával szere- tetben halad a világon át. Aki vele tart, az a külvilággal való viszonyában a szeretetet ápolja. A szeretetnek először a külvilággal kapcsolatban kell kifejlődnie, különben önszeretetté válik. Ha megvan bennünk a mihályi érzület szerinti szeretet, akkor a más iránti szeretet visszasugárzik saját énünkre, és énünk szeretni tud majd anélkül, hogy önmagát szeretné. És az ilyen szeretet útján találja meg az emberi lélek Krisztust. Aki Mihályhoz igazodik, az a külvilággal való viszonyában a szeretetet ápolja, s így megtalálja lelkének benső világával azt a kapcsolatot, mely őt Krisztushoz vezeti.

A most kezdődő korszaknak szüksége van rá, hogy megismerje a fizikai világgal közvetlenül határos, már szellemi világot, s abban olyasmit találjon, mint Mihály lénye és Mihály missziója, az itt ábrázoltak szerint, a mihályi missziót. Az a természeti kép, amelyet magunkban alkotunk, szemlélve ezt a fizikai világot, nem a közvetlenül átélt világnak a képe, hanem: annyival van emberi világunk alatt, amennyivel a mihályi világ az igazán emberi világ fölött van. Csak az ember nem veszi észre, hogy amikor öntudatlanul megalkotja világának képét, egy másik világ képe jön létre. És amikor ezt a képet megfesti, már útban van önmaga kioltása felé, afelé, hogy szellemi automatizmus áldozatává váljék. Emberségét csak úgy tarthatja meg, ha ezzel a képpel, a természeti szemlélet alkotta képpel, amelyben elveszti önmagát, szembeállítja a másik képet: Mihály működését, amint utat mutat Krisztus felé.

Vezérlő tételek
1924. november 23.

121. Vannak a világban olyan hatékony princípiumok, mint pl. a kozmikus gondolatok, melyeknek a világra vonatkozó jelentőségét nem tekintjük még át, ha megállunk magánál a hatékony princípiumnál; megismerőn kell néznünk azokra a lényekre, akikből ez a hatás kiindul, pl. arra, hogy a kozmikus gondolatokat Mihály vagy Ahriman viszi-e a világon át.

122.  Ami az egyik lényből kiindulón, annak a lénynek a világhoz való viszonya miatt üdvösen és teremtően hathat, az ártalmasnak és pusztítónak bizonyul, ha egy másik lénytől származik. A kozmikus gondolatok a jövőbe viszik az embert, ha azokat Mihálytól kapja; ha Ahriman adja, eltérítik az embert az üdvös jövőtől.

123. Az ilyen szemlélődések egyre közelebb viszik az embert ahhoz, hogy legyőzze szemléletét, mely a dolgok alapjaiban panteista módon egy homályos szellemiség működését véli látni. Konkrét szemlélethez vezetik, s ennek alapján képzetet tud alkotni a magasabb hierarchiák szellemi lényeiről. Mert a valóság mindenütt lényszerűségből áll, s ami benne nem lényszerű, az a lények egymáshoz való viszonyában lejátszódó tevékenység. Ezt csak akkor értjük meg, ha tekintetünket a tevékeny lények felé tudjuk fordítani.

124-126: Első fejtegetés: a tudati lélek kapui előtt; hogyan készíti elő Mihály földi misszióját Lucifer legyőzésével, földöntúli módon (10. levél)

Goetheanum, 1924. november 23.

Mihály a XIX. század végén beleavatkozik a világ és az emberiség fejlődésébe. Ez a tény sajátságos megvilágításban jelenik meg, ha az azelőtti évszázadok történetét szemléljük.

A XV. század elején van az az időpont, mikor a tudati lélek kora kezdetét veszi.

Ez előtt az időpont előtt az emberiség szellemi fejlődésében teljes változás mutatkozik. Követhető, hogy ez előtt az emberi szemléletbe még mindenütt belejátszik az imagináció. Voltak ugyan egyes személyek, akik lelki életükben már előbb eljutottak a puszta „fogalmak”-hoz, de az emberek többségének az általános lelkiállapotában imaginációk élnek, áthatva olyan képzetekkel, melyek a tisztán fizikai világból származnak. Így van ez a természeti történésre, de még a történelmi fejlődésre vonatkozó képzetekkel is.

Amit a szellemi megfigyelés ilyen irányban megtalálhat, azt a külső bizonyítékok feltétlenül igazolják. Hadd utaljunk itt az utóbbiak egyikére.

Amit az emberek az előző évszázadokban a történelmi eseményekről gondoltak és beszéltek, azt éppen a tudati lélek korának kezdete előtt le is írták. így ebből az időből „mondák” és hasonlók őrződtek meg, melyek hű képet adnak arról, hogyan képzelték el azelőtt a „történelmet”.

Szép példa erre „ A jó Gerhard”-ról szóló elbeszélés, amely a XIII. század első felében élő Rudolf Ems egyik költői művében maradt fenn. – A „jó Gerhard” gazdag kölni kereskedő; kereskedelmi utazásra indul Oroszországba, Livóniába és Poroszországba, hogy cobolyprémet vásároljon. Aztán Damaszkuszba és Ninivébe megy, hogy selymeket és hasonló dolgokat szerezzen.

Hazafelé utaztában a vihar letéríti útjáról. Idegen területre érkezik, s ott egy férfivel ismerkedik meg, akinek angol lovagok vannak a fogságában, sőt, ott van az angol király menyasszonya is. Gerhard mindenét odaadja, amit útja alatt kereskedéssel szerzett, és megkapja érte a foglyokat. Felveszi őket hajójára, és elindul hazafelé. Amikor odaérnek, ahol a hazájába és az Angliába vezető út elválik egymástól, Gerhard visszaengedi hazájukba a férfi foglyokat, a király jegyesét azonban magánál tartja abban a reményben, hogy Vilmos király, a vőlegény, mihelyt hírt kap jegyese megszabadításáról és tartózkodási helyéről, eljön érte. Gerhard a királyi menyasszonyt és vele jött barátnőit az elképzelhető legjobb bánásmódban részesíti. A menyasszony úgy él szabadítójának házában, mint annak nagyon szeretett leánya. – Hosszú idő telik el anélkül, hogy a király megjelent volna érte. Ekkor Gerhard, hogy nevelt lányának jövőjét biztosíts, elhatározza, hogy összeházasítja fiával. Elképzelhető ugyanis, hogy Vilmos már halott. Már elkezdődött a lakodalmi ünnepség, amikor, mint ismeretlen zarándok, megjelenik – Vilmos. Sokáig bolyongott jegyesét keresve. Most visszakapja menyasszonyát, miután Gerhard fia önzetlenül lemondott arról. Egy ideig még mindketten Gerhardnál maradnak, majd az felszerel egy hajót, hogy hazavigye őket. Amikor Gerhard újra méltóságukhoz jutott foglyai Angliában üdvözölhetik szabadítójukat, királyukká akarják választani. De ő azt felelheti: elhozta nekik a törvényes királyi párt. A lovagok is holtnak hitték Vilmost, s másik királyt akartak választanai, mert Vilmos bolyongása közben az ország állapota kaotikussá vált. – A kölni kereskedő az összes neki felajánlott méltóságot és kincset visszautasítja, s visszatér Kölnbe, hogy ott továbbra is az az egyszerű kereskedő legyen, aki azelőtt volt.

A történet kerete: a szász császár, I. Ottó, Kölnbe utazik, hogy a „jó Gerhardot” megismerje. Mert a hatalmas császár annak a kísértésnek van kitéve, hogy a sok mindenért, amit tett, „földi jutalomra” számítson. Megismerte Gerhardot, s példáján átérezte, mit jelent, ha egy egyszerű ember végtelenül sok jót tesz: odaadja a szerzett árut a foglyok megszabadítására, visszaadja fia menyasszonyát Vilmosnak. Ide tartozik minden, amit azért cselekszik, hogy visszavigye Vilmost Angliába stb. Mindezt anélkül, hogy bármilyen földi jutalomra vágyna, mert minden jutalmat az istenség működésétől vár. Az emberek szavával a jó Gerhard a neve; a császár érzi, hogy hatalmas vallásos-morális indítást kap, megismerve Gerhard érzületét.

Az elbeszélés vázát itt azért adtam meg, nehogy valami kevéssé ismert dolognak csak a nevét említsem; az elbeszélés egyik oldala egészen világosan mutatja annak a kornak a lelkiállapotát, mely az emberiség fejlődésében megelőzi a tudati lélek időszakát.

Aki ugyanis ezt az elbeszélést, ahogyan Rudolf Erns elmondja, hatni engedi magára, érezheti, hogy a földi világ átélése Ottó császár ideje óta (X. század) – megváltozott.

Nézzük csak meg, hogy a tudati lélek korában a fizikai lét és létesülés megértése szempontjából a világ az ember lelki tekintete előtt mennyire „világossá” vált. Gerhard hajóival mintegy ködben utazik. A világnak mindig csak azt a kis darabját ismeri, amellyel kapcsolatba akar kerülni. Kölnben semmit sem tudnak arról, ami Angliában történik, és évekig keresnek egy embert, aki Kölnben van. Az olyan valakinek az életét és javait, mint akihez Gerhard elvetődött, csak akkor ismerheti meg, amikor a sors közvetlenül arra a helyre viszi az embert. A világviszonylatok mai áttekintéséhez úgy viszonylik az akkori, mint a napsütötte mesze táj látása a ködben tapogatódzáshoz.

Amit ma érvényes történelmiségnek nevezünk, ahhoz semmi köze sincs annak, amit a „jó Gerhard”-dal kapcsolatban elmondtunk. Annál inkább köze van azonban a kor lelki hangulatához és egész szellemi helyzetéhez. Ezek, és nem a fizikai világ egyes eseményei vannak ímaginációkban ábrázolva.

Ebben az ábrázolásban tükröződik, hogy hogyan él és tevékenykedik az ember, nem csak a fizikai vüág eseményeinek egy tagjaként, de azt is átérezve, hogy földi létébe szellemi, érzékfeletti lények hatnak, és akarata kapcsolatban van velük. A „jó Gerhad”-ról szóló elbeszélés mutatja, hogy az a derengő homály, amely a fizikai világ áttekintésére vonatkozóan a tudati lélek kora előtt uralkodott, az ember tekintetét a szellemi világ felé irányította. Nem látták a fizikai lét messzeségeit, de annál inkább láttak a szellemi világ mélységeibe.

Azonban a jelzett korban ez már nem úgy történt, mint egykor, amikor egy derengő (álomszerű) szellemi látás megmutatta az emberiségnek a szellemi világot. Az imaginációk még megvoltak, de az emberi léleknek olyan állapotában jelentek meg, mely már erősen törekedett a gondolatiság felé.

Ennek következtében már nem tudták, hogy az imaginációkban megnyilatkozó világ hogyan viszonylik a fizikai léthez. Ezért látszottak az imaginációk olyan emberek előtt, akik már hathatósabban igazodtak a gondolkodáshoz, önkényes, valóság-nélküli „költői kitalálásokénak.

Már nem tudták, hogy az ember az imaginácókkal egy olyan világba tekint, melyben lényének egészen más elemével vesz részt, mint a mivel a fizikaiban áll. Így az ábrázolásban mindkét világ egymás mellett áll, és az elbeszélés jellege következtében az ember mindkettőről azt hihetné: az elmondott szellemi történések olyan észlelhetően játszódnak a fizikaiak között, mint maguk a fizikaiak.

Ehhez jött még, hogy a fizikai eseményeket több ilyen elbeszélésben össze-vissza dobálták. Egymástól évszázados távolságban élő személyek kortársként lépnek fel, és bizonyos történéseket nem megfelelő helyre vagy időbe helyeznek el. A fizikai világ tényeit úgy látja meg az emberi lélek, ahogyan csak a szellemiséget lehet látni – a szellemiségben ugyanis az időnek és térnek más a jelentősége, mint a fizikai létben. A fizikaiságot gondolatok helyett imaginációkkal ábrázolják, a szellemi világot meg úgy szövik bele az elbeszélésbe, mintha nem egy másik létformával volna dolguk, hanem a fizikai tények menetével.

A csak fizikaiakhoz igazodó történelem-felfogás azt gondolja, hogy átvették a Kelet, Görögország stb. régi imagináclóit, s ezeket költői módon összeszőtték azokkal a történelmi témákkal, melyek akkoriban foglalkoztatták az embereket. Hiszen Sevillai Izidorus hetedik századi írásaiban a „mondai motívumok” formális gyűjteményét találhatjuk meg.

Ez azonban külső szemléleti mód. Csak annak számára van némi jelentősége, akinek nincsen érzéke ama lelki beállítottság iránt, mely a szellemi világgal közvetlen kapcsolatban állónak tudja magát, s indíttatást érez arra, hogy ezt a tudást imaginációkban fejezze ki. Ha azután az ember a saját imaginációja helyett egy hagyományos történelmi imaginációt használ, melybe beleélte magát, – ez már nem lényeges. A lényeges az, hogy a lélek a szellemi világhoz orientálódik, a szellemi világba beletagozottnak látva a saját cselekvését és a természeti történést is.

Mégis, a tudati lélek időszakának kezdete előtti kor elbeszélési módján észreveheti a tévedést.

Ebben a tévedésben, szellemi módon, észrevehető a luciferi hatalom működése.. Ami a lelket arra indítja, hogy élményeinek tartalmába imaginációkat vegyen fel, az az ősidők álomszerű szellemi látó képességének már kevéssé felel meg, inkább a XIII-XIV. század között érvényben levő képességekhez illik. Ezek a fizikailag észlelteknek már inkább gondolati feldolgozására sarkallják az embert. A két képesség az átmeneti korban egymás mellett van jelen. A lélek a régi szellemi és a fizikai orientáltság közé van állítva. A régi, szellemi orientációban az ember mintegy ködben látja a fizikaiakat, míg az új, fizikai orientációban szellemi látása halványul el.

Az emberi léleknek ebbe az ingadozó egyensúlyába hat bele a luciferi hatalom. Meg akarja akadályozni, hogy az ember teljesen kiismerje magát a fizikai világban. Az embert szeretné az ősidők tudatának megfelelő szellemi régiókban tartani. Nem akarja, hogy az álomszerű imaginatív világszemléletbe a fizikai lét megragadására irányuló, tiszta gondolati elem áradjon. Bár képes az ember szemléleti lehetőségét jogtalanul visszatartani a fizikai világtól, de a régi imaginációk helyes átélési módját már nem tudja megtartani. Hagyja, hogy az ember eltűnődjön az imaginációkban, de anélkül, hogy lelkileg abba a világba tudná helyezni azokat, ahol az imaginációk teljes érvényűek.

A tudati lélek korának kezdetén Lucifer úgy működik, hogy általa az ember a fizikai világgal határos érzékfeletti régióba helyeződik, neki nem megfelelő módon.

Ez egészen megmutatkozik az „Ernő herceg mondájában”, mely a középkor legnépszerűbb mondái közé tartozott, és széltében-hosszában mesélték.

Ernő herceg ellentétbe kerül a császárral, aki őt, jogtalanul, háborúval akarja tönkretenni. Ernő herceg meg akar szabadulni a birodalom fejével kialakult lehetetlen kapcsolattól, s ez arra készteti, hogy részt vegyen a keletre irányuló keresztes hadjáratban. Az élményekben, melyekben utazása közben, céljának eléréséig részesül, az előbb jelzett módon, „mondaszerűen” szövődik össze a fizikaiság és a szellemiség. A herceg pl. útja során egy olyan néphez ér, ahol az embereknek daru fejük van; hajóival a „mágnes hegyhez” vetődik, mert a hegy vonzza a hajókat, annyira, hogy akik közelébe jutnak, nem tudnak visszatérni, és nyomorultul elpusztulnak. Ernő herceg és kísérete úgy szabadul meg, hogy az emberek bőrökbe varrják be magukat. A mágnes-hegyre vetődő embereket zsákmányként griffmadarak szokták elvinni, ezek most őket viszik el. A griffek távollétében kivágják magukat a bőrökből, és elmenekülnek. – További vándorlásában a herceg olyan néphez jut, ahol az emberek füle akkora, hogy öltözékként maguk köré csavarhatják. Egy másik népnél az emberek lába akkora, hogy esőben lefekhetnek a földre, s lábukat ernyőként tarthatják maguk fölé. Eljutnak egy törpe- és egy óriásnéphez is, stb. Sok ilyesmi van elmondva Ernő herceg keresztes hadjárati utazásával kapcsolatban. A „monda” nem érezteti helyes módon, hogy mindenütt, ahol az imaginációk megjelennek, a szellemi világ felé való orientáltságról van szó. A képek az asztrális világban lejátszódó dolgokat mondják el, melyek a földi ember akaratával és sorsával függenek össze.

Így van ez a szép „Roland-mondá”-ban is, amely Nagy Károlynak a po- gányok elleni spanyolországi nagy hadjáratát dicsőíti. Itt a Bibliára támaszkodva még azt is elmondja a monda, hogy a Nap lassítja menetét, hogy Nagy Károly elérhesse célját, így egy nap olyan hosszú lesz, mint kettő.

A „Niebelung-monda” esetében látható, hogy az északi országokban a megmaradó szellemi látás tisztább formát mutat, míg Közép-Európában az imaginációkat közel hozzák a fizikai élethez. Az elbeszélés északi formája ugyanis kifejezi, hogy az ímaginációk egy „asztrális világra” vonatkoznak, míg a Niebelung-ének közép-európai alakjában az imaginációk belecsúsznak a fizikai világ szemléletébe.

Az Ernő-herceg mondájában megjelenő imaginációk is arra vonatkoznak a valóságban, amit az emberek a fizikai szférában tapasztalt egyes élmények között az asztrális világában éltek át; ehhez az asztrális világhoz az ember ugyanúgy hozzá tartozik, mint a fizikaihoz.

Ha mindezt szellemi tekintettel nézzük, látható, hogy mit jelent a belépés a tudati lélek korába: az ember kinő abból a fejlődési szakaszból, amelyben a luciferi hatalmak legyőznék őt, ha a tudati lélek, a maga intellektuális erejével nem hozna új fejlődési impulzust az emberi lénybe. A szellemi orientáltság az eltévelyedés útjára akar térülni, s ezt akadályozza meg a tudati lélek, az ember tekintetét kihozza a fizikai világba. Mindaz, ami ilyen irányban történik, a megtévesztő luciferi hatalmaktól vonja el az emberiséget.

Itt már Mihály tevékenykedik a szellemi világból az emberiségért. Az érzékfeletti világból készíti elő későbbi művét. Impulzusokat ad az emberiségnek, amelyek megőrzik a korábbi idők szellemi-isteni világgal való kapcsolatát anélkül, hogy az luciferi jelleget öltene.

Azután, a XIX. század utolsó harmadában Mihály, azzal a tevékenységgel, melyet előkészítésként folytatott a XV. századtól a XIX. századig, maga is a fizikai, földi világba hatol.

Az emberiségnek egy ideig olyan irányban kellett fejlődnie, mely megszabadítja őt a szellemi világgal való kapcsolattól; ez a kapcsolat ugyanis lehetetlenné fajulással fenyegetett volna. Azután a Mihály-misszió által a fejlődés oly utakra tér, melyen az emberiség továbbhaladása üdvös módon kapcsolódik ismét a szellemi világhoz.

Így Mihály a maga működésével a luciferi világkép és az ahrimáni világértelem között áll. A világkép nála a Kozmosz bölcsesség teli megnyilatkozásává válik, és ez a világértelmet mint isteni kozmikus működést leplezi le. Ebben a kozmikus működésben él Krisztus aggódása az emberiségért, mely lelepleződik az emberi szív előtt Mihály világ-megnyilatkoztatása által. (A második és harmadik fejtegetés következik).

Vezérlő tételek
1924. november 30.

124. A tudati lélek korának kezdetét (XV. század), az értelmi lélek korának alkonyán fokozott luciferi működés előzi meg, mely egy ideig még az új korban is folytatódik.

125. Ez a luciferi működés a világ képszerű észlelésének régi formáit akarja jogtalanul megőrizni, és az embert vissza akarja tartani attól, hogy a világ fizikai létét intellektuálisan értse meg, hogy beleélje magát a fizikai létbe.

126.  Mihály összeköti magát az emberiség működésével, hogy az önálló intellektualitás megmaradjon isteni-szellemi örökségénél, de ne a luciferi, hanem a jogszerű, helyes módon.

127-130: Második fejtegetés: hogyan működnek a Mihály-erők a tudati lélek első kibontakozásában (11. levél)

Goetheanum, 1924. november 30.

Amikor a tudati lélek mintegy betör az emberiség földi fejlődésébe, a földi léthez legközelebb eső szellemi világ lényei számára nehézzé válik az emberiség megközelítése. A földi események olyan formát öltenek, mely megmutatja, hogy egész különleges körülmények szükségesek ahhoz, hogy az emberiség földi életéhez vezető út a szellemi lények számára lehetővé váljék. Másrészt ez a forma sokszor a legfelvilágosítóbb módon mutatja: ott, ahol a múlt hatalmai még működnek, s a jövő hatalmai már működni kezdenek, ott egy bizonyos szellemiség, energikusan szembefordulva egy másik szellemiséggel, a földi emberiség életébe vezető útját keresi.

Ekkor keletkezik Franciaország és Anglia között, 1339-1453-ig egy több mint 100 évig tartó, zűrzavart okozó háború. Az emberiség fejlődésére kedvezőtlenül ható szellemi áramlattól származó történések megakadályoznak bizonyos eseményeket, melyek hamarább oltották volna bele az emberiségbe a tudati lelket, mintha az akadályok nem lettek volna. Chaucer (aki 1400-ban halt meg), megalapította az angol irodalmat. Csak arra kell gondolnunk, hogy ebből az irodalom-alapításból milyen szellemi következmények származtak Európában, s máris fontosnak látjuk, hogy ez az esemény nem bontakozhatott ki szabadon, mert háborús zavargások közé esett. Ehhez járul még, hogy Angliában a politikai gondolkodás már előzőleg (1215) fejlődni kezd, aminek a tudati lélek adhatja meg igazi kifejeződését. Ennek az eseménynek is a háborús akadályok közé esik a további kibontakozása.

Olyan kor ez, melyben ellenfeleikre találnak azok a szellemi erők, amelyek az embert a felette álló isteni-szellemi hatalmaktól kapott kezdeti adottságainak megfelelően akarják fejleszteni. Ezek az ellenfelek az embert a kezdettől fogva számára kijelölt pályától eltérő utakra akarják terelni. Így az ember nem tudná kezdetének erőit későbbi fejlődésében felhasználni. Kozmikus gyermeksége terméketlen maradna, mivoltának elszáradó részévé válna. Ebből következne, hogy az ember zsákmányává válna a luciferi vagy ahrimáni hatalmaknak, s elmaradna sajátságos, önálló kibontakozása. Ha az emberiség-kísértők nem csak az akadályozásig, de a teljese sikerig jutottak volna, megakadályozhatták volna a tudati lélek impulzusainak működését.

Egy esemény, mely a szellemiség földi történésbe áradását ragyogóan megnyilatkoztatja: Jeanne d’Arc, az Orleans-i Szűz fellépése és sorsa (1412 – 1431). Tetteinek impulzusai lelkének önmaga számára is mélyen tudattalan alapjaiból származnak. Követi a szellemi világ homályos inspirációit. A Földön zűrzavar uralkodik, mely akadályozni akarja a tudati lélek korszakot. Mihály elő kell készítse későbbi misszióját a szellemi világból. Ezt ott teheti, ahol emberi lelkek veszik fel impulzusait. Ilyen lelke van a Szűznek. Sok más lelken át is hat Mihály, bár ott az csak kisebb mértékben lehetséges és a külső, történelmi életben kevésbé látható. Az olyan eseményekben, mint a francia-angol háború, Mihálynak ahrimáni jellegű az ellensége.

A luciferi ellenerőről, aki ebben az időben állt szemben vele, előző fejtegetésünkben beszéltünk. De ez az ellenfél abban is kiváltképpen megmutatkozik, ahogyan az Orleans-i Szűz fellépését követő események zajlottak. Látni belőlük, hogy az emberek már nem tudtak megfelelő állásponthoz jutni, mikor a szellemi világ beleavatkozott az emberi sorsokba; mikor az imaginatív megértés még megvolt, ezt az emberek fel tudták fogni, s akaratukba is fel tudták venni. A szellemi világ beavatkozására vonatkozó helyes álláspont kialakítása az értelmi lélek működésének megszűntével lehetetlenné vált. A tudati léleknek megfelelő álláspontot akkor még nem találták meg, s azt még ma sem küzdötték ki az emberek.

Ezért történt úgy, hogy akkor, a szellemi világból eredően, Európa alakzata, konfigurációja létrejött, mégpedig anélkül, hogy az emberek megértették volna, ami történik, és anélkül, hogy amit tenni képesek voltak, az említésre méltó hatással lett volna erre a konfigurációra.

Csak el kell képzelnünk, mi történt volna a XV. században, ha nem létezett volna az Orleans-i Szűz, és belátjuk ennek a szellemi feltételek alapján létrejött eseménynek a jelentőségét. Vannak emberek, akik az ilyen eseményt materialista módon akarják magyarázni. A kölcsönös megértés velük azért lehetetlen, mert ők a nyilvánvaló szellemiséget önkényesen formálják át materialista értelemben.

Bizonyos szellemi törekvésekben is világosan látható, hogy az emberiség már akkor sem találja meg nehézségek nélkül az isteni szellemiséghez vezető utat, mikor intenzíven keresi azt. Ezek a nehézségek nem léteztek olyan korokban, mikor az ember még imaginációkkal jutott belátáshoz. Hogy mit értünk ezalatt, helyesen megítélhető, ha világosan megnézzük a filozófiai gondolkodókként fellépő személyiségeket. Egy filozófust nem lehet csak a korára tett hatás alapján megítélni, vagy azon át, hogy hány ember vette fel eszméit. A filozófus sokkal inkább korának kifejeződése, kora mivoltának megnyilvánulása. Amit az emberiség jó része nem tudatosan hord magában, mint lelki beállítottságot, mint öntudatlan érzést és életösztönt, azt a filozófus beleviszi eszméibe Úgy mutatja meg korának lelkiállapotát, mint a hőmérő a környezet hő-állapotát. Épp oly kevéssé oka ő kora lelkiállapotának, mint a hőmérő a környezet hő-állapotának.

Nézzük csak meg eszerint René Descartes filozófust, aki akkor működött, mikor a tudati lélek kora már folyt (1596-1650 között élt). A szellemi világgal (a valódi léttel) való kapcsolatának gyenge támasza a „gondolkodom, tehát vagyok” élménye. Az öntudatnak, az énnek a centrumában akarja átérezni a realitást, de csak annyiban, amit a tudati lélek mondhat.

Minden más hagyományozott igazságra intellektuális úton akar fényt derítem, megvizsgálva, hogy saját én-tudatának bizonysága mennyire kezeskedik valami más bizonyosságáról. A történelmileg hagyományozott igazságokról mindenütt megkérdezi: olyan világosak vajon, mint a „gondolkodom, tehát vagyok”? Ha igent tud mondani, akkor elfogadja őket.

Nem űzi-e ki az ilyen emberi gondolkodás a világ dolgai felé orientált minden szemléletből a szellemet? Ennek a szellemnek a megnyilatkozása visszavonult a legkisebb támasztékba, az öntudatba; minden más közvetlen szellem-megnyilatkozás nélkülinek bizonyul. Ami az öntudaton kívül esik, az szellemi megnyilatkozásának fényét csak közvetve, az intellektuson keresztül vetítheti a tudati lélekbe.

Ennek a kornak az embere a tudati léleknek még szinte üres tartalmát intenzív vágyódással árasztja a szellemi világ felé. Csak egy vékony sugár ér el oda.

A földi világgal határos szellemi világ lényei és az emberi lelkek a Földön nehezen találkoznak. Mihály későbbi missziójának előkészítésével az emberi lélek a legnagyobb akadályoztatások között tud csak együtt élni.

Hogy annak a lelki hangulatnak a lényegét megértsük, mely Descartesben jut kifejezésre, hasonlítsuk össze ezt a filozófust Szt. Ágostonnal, aki külső megformálásban a szellemi világ átélésének ugyanazt a támaszát adja, mint Descartes. Csakhogy ez Ágostonnál az értelmi lélek teljes imaginatív erejéből történik. (Szt. Ágoston 354-430 élt.) Joggal látjuk rokonnak Szt. Ágostont és Descartest. De Ágoston intellektusa még a kozmikus intellektus maradványa, Descartesé pedig az egyes emberi lélekbe behúzódóé. Éppen az Ágostontól Descartesig haladó szellemi törekvésen látható, hogy a gondolati erők elveszítik kozmikus jellegüket, és azután újra megjelennek az emberi lélekben. Egyszersmind az is látható, hogy Mihály és az emberi lélek, bizonyos nehézségek között, de úgy találkozik, hogy Mihály az emberben irányíthatja azt, amit egykor a Kozmoszban irányított.

E találkozás ellen hatnak a luciferi és az ahrimáni erők. A luciferi erők csakis azt akarják kibontakoztatni az emberben, ami gyermekségének idején a sajátja volt. Az ahrimáni erők, mint a luciferi erőknek ellenfelei bár, de mégis velük együttműködők, csakis a későbbi korszakokban elérhető erőket akarják fejleszteni, s hagynák elsorvadni a kozmikus gyermekséget.

Ilyen fokozott ellenállások között dolgozták fel Európa lelkei a keresztes hadjáratokkal keletről nyugatra áramló szellemi impulzusokat, a régi világnézetek eszméit. Ezekben az eszmékben nagyon erősen éltek a Mihály-erők. A kozmikus intelligencia, melynek kormányzása Mihály régi szellemi öröksége volt, uralkodott e világnézetekben.

Hogyan vehette volna fel az ember ezeket a világnézeteket, mikor szakadék volt a szellemi világ erői és az emberi lelkek között? A még csak halkan fejlődő tudati lélekbe tudtak belehullani. Egyrészt találkoznak a tudati lélek még gyenge fejlettségének akadályával, így túlharsogják, megbénítják a tudati lélek működését. Másrészt viszont nem ütköznek már imaginációk által hordozott tudatba. Az emberi lélek nem tud teljes belátással kapcsolódni hozzájuk, vagy egészen felületesen, vagy babonásan veszi fel őket. Ebbe a lelki állapotba kell beletekintenünk, ha egyrészt a Wicklif, Huss és mások nevéhez fűződő gondolkodási mozgalmat, másrészt pedig a „rózsakeresztesség” elnevezéshez fűződő gondolkodási mozgalmat akarjuk megérteni.

A továbbiakban minderről még beszélünk. (E második fejtegetés folytatása és egy harmadik még következik.)

Vezérlő tételek
1924. december 7.

127.Az emberi lélek a tudati lélek korszakának kezdetén még kis mértékben fejleszti csak ki intellektuális erőit. Összefüggés-nélküliség keletkezik aközött, amire a lélek a maga nem-tudatos alapjában vágyódik, és aközött, amit annak a régiónak az erői adhatnak, melyben Mihály él.

128.  Ez az összefüggés-nélküliség fokozott lehetőséget ad a luciferi hatalmaknak arra, hogy az embert visszatartsák kozmikus gyermekségének erőinél, és további fejlődésében nem a vele kezdettől fogva kapcsolatban lévő isteni-szellemi hatalmak útjaira, hanem luciferi utakra tereljék.

129.   További fokozott lehetőség adódik az ahrimáni hatalmaknak arra, hogy az embert lefűzzék kozmikus gyermekségének erőitől, és további kibontakozásában saját körükbe vonják.

130. Egyik sem következik be, mert a mihályi erők mégis tevékenykedtek; de az emberiség szellemi fejlődésének az ilyen lehetőségek-adta akadályok között kellett végbemennie, és ezáltal vált olyanná, mint amilyen ma.

131-133: A második fejtegetés folytatása: a mihályi erők akadályoztatása és előmozdítása a tudati lélek korának kezdetén (12. levél)

Goetheanum. 1924. december 6.

A tudati lélek befogadása egész Európában zavart okozott a vallásos és kulturális élményekben is. Ezt világosan jelzi a XI-XII. század fordulópontján a „lénytani érv” felszínre kerülése (kiváltképpen Anselmus Canterburynél). Ész okokkal akarták Isten létét bizonyítani. Ez a vágy csak akkor keletkezhetett, mikor „Isten” átélése a lélek erőivel a régi módon már eltűnőben volt. Mert amit úgy él át az ember, azt nem bizonyítja logikailag.

Az előző átélési mód szerint az ember a lényszerű intelligenciákat – egészen fel Istenig – lelkileg észlelte. Az új átélési mód szerint viszont intellektuálisan gondolatokat alkotott a világmindenség „ősokairól”. Az első átélés számára a földi térrel határos szellemi területen ott voltak a mihályi erők, s ezek, a fizikaiak felé irányított gondolati erők mögött, a lelket olyan képességekkel ruházták fel, melyekkel észlelhette a lényszerű intelligenciát a világmindenségben. A második átélési mód számára először ki kellett alakítani a lélek egyesülését a mihályi erőkkel. A kultusz terén, az angliai Wicliftől a cseh Hussig (XIV. század), az emberi vallásos átélésnek széles területén még egy olyan központi tan is ingadozni kezdett, mint az úrvacsora tan. Az úrvacsorában az ember kapcsolatot találhatott a szellemi világgal, melyet Krisztus tárt fel előtte, mert saját lénye úgy egyesülhetett Krisztussal, hogy a fizikai egyesülés ténye egyben szellemi is volt.

Az értelmi lélek tudata el tudta képzelni ezt az egyesülést, mert ennek a léleknek mind az anyagról, mind a szellemről egymáshoz még közelálló eszméi voltak, úgy, hogy az egyiket (a matériát) a másikba (a szellembe) átmenőnek tudta gondolni. Az ilyen eszmék azonban nem lehetnek olyan intellektuálisak, hogy Isten létének bizonyítékát követeljék; kell, hogy bennük az imaginációból még valami létezhessen. Így az ember átérzi a matériában az abban tevékenykedő szellemet, a szellemben pedig a törekvést a matéria felé. Az efajta eszmék mögött ott vannak Mihály kozmikus erői. Gondoljuk csak meg, hogy ebben az időben milyen sok minden ingott meg az emberi lélekben! Milyen sok abból, ami legbensőbb, szent átélésével függött össze! Olyan személyiségek léptek fel, akikben a tudati lélek a legvilágosabban ragyogott, akiket a lelki beállítottság oly erősen

kötött a mihályi erőkhöz, amilyen erősen a többi emberben ez csak évszázadok múlva kellett bekövetkezzen: Huss, Wicliff és mások. A szívükben felhangzó mihályi hang indíttatására érvényesítették a tudati lélek jogát, hogy ezzel fellendülhessenek a legmélyebb vallási titkok megragadásához. Érezték: a tudati lélekkel felszínre kerülő intellektusnak képesnek kell lennie arra, hogy eszméinek körébe vonja a régi időkben imagináció- val elérhetőt.

Viszont az emberi lélek régi, történelmileg átszármazott állásfoglalása a legszélesebb körben vesztette el minden benső erejét. Mindaz, amit a történelemben a vallásos élet visszásságának neveznek, amivel a nagy reform-zsinatok foglalkoznak a tudati lélek működésének kezdeti korában, azoknak az emberi lelkeknek az életével függ össze, akik még nem érezték magukban a tudati lélek működését, de az átszármazott értelmi lélekben sem találhattak már semmit, ami erőt vagy biztonságot adhatna.

Valóban, azt mondhatjuk: a történelmi, emberi élmények, ahogyan a konstanzi, a bázeli zsinaton felszínre jutnak, azt mutatják, hogy a szellemi világból lefelé árad az intellektualitás, mely el akar érni az emberhez, – lenn a földi téren pedig a kornak már nem megfelelő értelmi lélek működik. Közöttük lebegnek a mihályi erők, visszatekintenek régi kapcsolatukra az isteni-szellemiséggel, s letekintenek az emberire, melynek éppen így megvolt e kötöttsége, de most egy olyan szférába kell átmenjen, ahol ugyan Mihály szellemi segítséget kell adjon, de amely szférával maga Mihály nem kell bensőleg egyesüljön. Mihálynak ezen a törekvésén, mely a kozmikus fejlődésben szükségszerű, de egyelőre mégis egyensúlyzavart jelent a Kozmoszban – ezen alapszik az, amit az emberiségnek át kellett élnie ebben a korban, még a legszentebb igazságokra vonatkozóan is.

Mélyen tekintünk ennek a kornak a jellegzetességébe, ha szemügyre vesszük Nikolaus Cusanus bíborost. (Olvassuk el a róla írtakat „Die Mystik ím Aufgange des neuzeitlichen Geistesleben” c. könyvemben.) Személyisége mintegy a kor jelzőoszlopa lenne. Olyan nézeteket akar általános érvényűvé tenni, melyek a fizikai világ visszás állapotai ellen nem a rajongás tendenciájával harcolnak, hanem az egészséges emberi értelemmel vezetik vissza rendes kerékvágásába, ami abból kizökkent. Ha megnézzük Cusanus működését a bázeli zsinaton, vagy egyébként is, egyházközösségében, akkor ezt észrevesszük.

Így hát Cusanus teljesen a tudati lelket kibontakoztató fejlődési fordulat felé hajlik, másrészt megnyilatkoztat gondolatokat, melyek fénylőn mutatják a mihályi erőket. Mintegy beleállítja korába azokat a régi, jó eszméket, melyek a Kozmosz lényszerű intelligenciáinak észleléséhez vezettek akkor, mikor még Mihály kormányozta a kozmikus intellektualitást. A „tudós tudatlanság”, amiről beszél, a fizikai világ észlelésére irányuló megértés feletti megragadás, mely a gondolkodást az intellektualitáson – a mindennapi tudáson túl -, egy olyan régióba vezeti, ahol – a nem-tudásban – tehát az átélő látásban, a szellemiség felfogható. Így Cusanus az a személyiség, aki Mihály által lelkében átérezve a kozmikus egyensúly zavarát, lehetőleg sokat akar intuitíve beleadni abba, hogy ez a zavar az emberiség üdve felé vezessen.

De rejtetten még valami más is élt a szellemileg ily módon napvilágra kerülő tények között: Egyes személyiségek, akiknek érzékük és megértő képességük volt, hogy felfogják, milyen helyet foglalnak el a mihályi erők a világmindenségben, úgy akarták lelki erőiket előkészíteni, hogy azokkal tudatosan találják meg az utat a földi térrel határos szellemi világba, ahol is Mihály teszi meg erőfeszítéseit az emberiségért.

Szellemi vállalkozásukhoz azzal igyekeztek megszerezni a jogosultságot, hogy külsőleg, élethivatásuk területén, és egyébként is úgy viselkedtek, hogy nem lehetett életüket a más emberekétől megkülönböztetni. Azáltal, hogy a földiség iránti kötelességüket egészen mindennapi értelemben szeretettel teljesítették, emberségük belső világában szabadon fordulhattak a jelzett szellemiség felé. Amit ilyen irányban cselekedtek, az csak őrájuk tartozott, és azokra, akikhez „titokban” kapcsolódtak. Ez a szellemi törekvés látszólag egyáltalán nem érintette a világot a fizikaiban történő események vonalán. Mindez azonban szükséges volt ahhoz, hogy a lelkek kellő kapcsolatba kerüljenek a Mihály-világgal. Ezek nem voltak rossz értelemben vett „titkos társaságok”, nem azért keresték a rejtettségét, mert féltek a nappal világosságától. Inkább olyan emberek összetalálkozása volt ez, akik ebben az összetalálkozásban meggyőződhettek róla, hogy aki hozzájuk tartozik, annak megfelelő tudata van a Mihály-misszióról. Az így együttdolgozók aztán nem beszéltek munkájukról azok előtt, akik értetlenségükkel csak zavarhatták volna őket feladatuk végzésében. Feladatuk volt azokban a szellemi áramlatokban munkálkodni, melyek nem a földi életben, hanem a földi élettel határos szellemi világban működnek bár, de impulzusaikat a földi életbe vetítik. Ezzel olyan emberek szellemi munkájára utaltunk, akik a fizikai világban állnak, de együttműködnek a szellemi világ lényeivel, azokkal, akik nem jelennek meg, nem testesülnek meg a fizikai világban. Azokra utaltunk, akiket – a tényeknek igen kevéssé megfelelően – a világ előtt „rózsakeresztesek”-nek hívtak. Az igazi rózsakeresztesség mindenképpen a Mihály-misszió működésének vonalán halad. A rózsakeresztesség segítette Mihályt abban, amit egy későbbi kor számára akart előkészíteni.

Hogy ezáltal mi történhetett, azt felmérhetjük, ha érdeklődésünket a következőre irányítjuk.

A jellemzett nehézsége, sőt lehetetlensége annak, hogy Mihály belehasson az emberi lelkekbe, azzal függ össze, hogy ő maga, a maga mivoltával semmiféle érintkezésbe nem akar kerülni a földi élet fizikai jelenével. Azok között az erő-összefüggések között akar maradni, melyek a múltban fennálltak a maga fajtájú szellemek és az emberek számára. Minden érintkezést azzal, amivel az embernek jelen fizikai földi életében érintkeznie kell, saját lénye bemocskolásának kellett, hogy tekintsen. Mármost a mindennapi életben a lélek szellemi átélése belehat a földi életbe, és viszont, a fizikai-földi emberi élet belehat a lélek szellemi átélésébe. Ez a visszahatás főképpen az ember hangulatában, valamilyen földi-dolog felé orientáltságban jut kifejezésre. Az ilyen egymásba hatás rendszerint, bár nem mindig, kiváltképpen azoknál a személyiségeknél van meg, akik a nyilvános életben vesznek részt. Ezért nem egy reformátornál valóban nagyon nagyok a mihályi hatás akadályai.

A rózsakeresztesek úgy győzték le az ez irányú nehézséget, hogy a földi kötelességek értelmében folytatott külső életüket teljesen távol tartották a Mihállyal való munkálkodásuktól. Amikor Mihály rátalált arra, amit a rózsakeresztes lelkében az ő számára előkészített, semmiképpen sem volt annak a veszélynek kitéve, hogy földiségre bukkan. Mert ami a földiséget távol tartotta tőle, éppen az a sajátságos módon létrehozott lelki beállítottság volt, ami a rózsakeresztest magát Mihályhoz kötötte. Ezáltal volt Mihály számára az ő eljövendő földi missziójához vezető, a Földön található út a valódi rózsakeresztes akarat. (A harmadik fejtegetés következik.)

Vezérlő tételek
1924. debember 14.

131. A tudati lélek korszakának kezdetén az emberben emancipált intellektualitás a vallásos és kultikus igazságokkal akar foglalkozni. Az emberi lelki élet ezáltal az ingatagságot kell megélje. A lényszerűség mivoltát azelőtt lélekben élte át az ember, ezt most logikailag akarják bizonyítani. A kultikus tartalmakat, melyeket imaginációval kell elérni, logikai következtetéssel akarják megragadni, sőt, aszerint meg is formálni.

132. Mindez azzal függ össze, hogy Mihály minden körülmények között el akarja kerülni az érintkezést a jelen földi világgal, amelybe az embernek be kell lépnie; de a kozmikus intelligenciát, melynek kormányzója volt a múltban, kell, hogy az emberben továbbra is vezesse. így jön létre a mihályi erők által a kozmikus egyensúly megzavarása, mely a világfejlődés továbbhaladása számára szükséges.

133.  Mihály misszióját megkönnyíti, hogy bizonyos személyek – az igazi rózsakeresztesek – külső, földi életüket úgy rendezik be, hogy az semmivel se hasson benső lelki életükre. Ezáltal benső világukban olyan erőket tudnak kifejleszteni, melyek révén a szellemiségben együttműködnek Mihállyal, de anélkül, hogy Mihályt a jelen földi történésbe bonyolódás veszélye fenyegetné, ami számára lehetetlen volna.

134-136: Harmadik fejtegetés: Mihály bánata a földi működése előtt végbement emberiség-fejlődés miatt (13. levél)

Goetheanum, 1924. december 14.

A tudati lélek korszakának folyamán egyre inkább megszűnik a kapcsolat lehetősége Mihály és az ember általános mivolta között. Az emberiségbe beköltözik az emberivé vált intellektualitás, ebből eltűnnek azok az imaginatív képzetek, melyek megmutathatnák az embernek a Kozmoszban a lényszerű intelligenciát. Mihálynak csak a XIX. század utolsó harmadában adódik lehetősége az ember megközelítésére. Előbb csak olyan úton kereshette a közeledést, amilyen az igazi rózsakeresztesek útja volt.

Az ember a maga kibontakozó intellektusával a természetbe tekint, s itt olyan fizikai- és étervilágot lát, amelyben ő maga nincsen benne. Koper- nikus és Galilei nagy eszméi képet adnak az emberen kívüli világról, de az ember elveszti saját világát. Ha önmagára tekint, nincs lehetősége arra, hogy felfogja: mi is ő.

Lényének mélyén felébred az a princípium, mely intelligenciájának hordozására van hivatva. Énje ehhez kapcsolódik. Így most az ember hármasságot hordoz magában. Először: szellemi-lelki mivoltában hordozza, fizikai-éteri megjelenési formában azt, ami őt egykor, már a Szaturnusz és a Nap idején, és azután is mindig újra az isteni szellemiség világába állította. Ez az, amiben az ember és Mihály lénye egyesülhet. Másodszor: az ember magában hordja későbbi éteri-fizikai mivoltát, azt, ami a Hold- és a Föld korszakban lett sajátjává. Ez mind az isteni szellemiség hatása és műve, de az isteni szellemiség maga már nincs élőn jelen benne.

Az isteni szellemiség csak akkor válik újra életteljesen jelenlévővé, amikor Krisztus áthalad a Golgotai Misztériumon. Krisztus megtalálható abban, ami szellemileg működik a fizikai- és étertestben. Harmadszor: az ember magában hordja szellemiségének-lelkiségének azt a részét, amely a Hold- és a Föld-korszakban új lényszerűséget öltött magára. Ebben Mihály tevékeny maradt, míg az ember, Hold és Föld felé forduló részében, egyre tétlenebbé vált. Mihály volt az, aki az ember szellemiségének-lelkiségének újjá alakult részében megőrizte az ember számára az ember-isten képet.

Ezt megtehette a tudati lélek korszakának kezdetéig. Azután az ember szellemiségének-lelkiségének egésze mintegy belesüllyedt a fizikaiságba, éteriségbe, hogy ebből hozza fel tudati lelkét.

Felfénylik most tudatában, amit fizikai- és éterteste a természetben lévő fizikaiságról és éteriségről mondani tud. De elsüllyed látása elől az, amit asztrálteste és énje önmagáról mondani tudott.

Olyan időszak lép fel, amikor az emberiségben életre kel az az érzés, hogy belátásával nem tudja már megközelíteni önmagát. Elkezdik hát keresni az ember mivoltát elérő megismerést. Ezt a vágyat nem lehet kielégíteni azzal, amit a jelenkor adni tud, tehát visszamennek történelmileg előbbi korokba. A szellemi fejlődésben felszínre kerül a humanizmus. A humanizmusra nem azért törekszik az ember, mert ember-voltának birtokában van, hanem mert elvesztette azt. Abban az időben, mikor az ember birtokában volt ember-voltának, Rotterdami Erasmus és mások egészen más lelki árnyalatból kiindulva működtek volna, mint amilyet a humanizmus adott nekik.

Később Goethe Faustban olyan ember-alakra talál, aki az embert teljesen elvesztette.

Egyre intenzívebben keresik „az embert”. És csak két választási lehetősége van: az ember vagy eltompul saját mivoltának átérzésével szemben, vagy pedig kifejleszti az utána való vágyat, mint lelkének egyik elemét.

Egészen a XIX. századba érőn az emberek legjobbjai eszméket fejlesztenek ki az európai szellemi élet legkülönbözőbb területén, igen különböző történelmi, természettudományos, filozófiai, misztikus eszméket, amelyek mutatják a törekvést: az intellektuálissá vált világnézetben meg akarják találni az embert.

A reneszánsz, a szellemi újjászületés, a humanizmus rohan, sőt, szinte viharzik a szellemiség felé, de olyan irányba, amelyben az nem érhető el. Abban az irányban viszont, ahol keresni kell, ott tehetetlenség, illúzió, kábultság uralkodik. Emellett mindenütt keresztültörnek a mihályi erők a művészetben, a megismerésben, az emberben: csak éppen a tudati lélek életre kelő erőiben – még nem. Ingadozó a szellemi élet. Mihály összes erőit a kozmikus fejlődés múltja felé fordítja, hogy hatalma legyen a „sárkányt” lába alatt egyensúlyban tartani. Éppen Mihály hatalmi erőfeszítésének hatására jönnek létre a reneszánsz nagy alkotásai. Ez azonban még a Mihály által megújított értelmi-lélekszerűség, s nem az új lelki erők működése.

Láthatjuk Mihályt aggodalommal telve, vajon képes lesz-e a „sárkányt” folyamatosan leküzdeni, mikor észleli, hogy az emberek az újonnan szerzett természet-kép egyik területén akarják az ember-képet kialakítani. Mihály látja, hogy megfigyelik a természetet, s amit „természeti törvényeknek” neveznek, abból akarják megformálni az ember képét. Látja, hogy azt képzelik: az állati tulajdonság tökéletesedik, a szervek kapcsolata harmonikusabbá válik, és így „jön létre” az ember. De Mihály szellemi szeme előtt így nem jön létre „egy ember”, mert amit tökéletesedőnek, harmonizálódónak hisznek, azt az emberek éppen csak „elgondolják”, senki sem láthatja, hogy ez valósággá válik, hiszen ez sehol sem fordul elő.

Így hát az emberek ezzel az emberről alkotott gondolkodással lényeg nélküli képekben, illúziókban élnek. Futnak egy ember-kép után, melyet birtokolni vélnek, a valóságban azonban semmi sincs látókörükben. „A szellemi Nap ereje lelkükre világít, Krisztus működik, de ők még nem tudnak figyelni rá. Tudati lélek-erő működik a testben, de még nem akar a lélekbe jutni.” Ezt az inspirációt hallhatjuk, ezt mondja ki Mihály aggódó gonddal. Vajon, az emberben lévő illúzió ereje nem fog-e a „sárkánynak” olyan nagy hatalmat adni, hogy Mihály számára az egyensúly fenntartása lehetetlenné válik?

Más személyiségek inkább a bensőséges művészi erő fokozásával akarják az embert a természettel egynek látni. Hatalmas erővel csendülnek fel Goethének szavai, Winckelmann működését jellemezte annak egy szép könyvében: „Amikor az ember egészséges természete, mint egész működik, amikor a világban nagy, szép, méltó és értékes egésznek érzi magát, amikor harmonikus elégedettsége tiszta, szabad elragadtatást kelt benne; akkor a világmindenség, ha önmagát át tudná érezni, mintegy céljához érve felujjongana, és megcsodálná saját mivoltának és létesülésének csúcspontját.” Ami Lessing lángeszét serkentette, ami Herder világot átfogó tekintetét lélekkel hatotta át, az csendül fel ezekben a Goethe-szavakban. Goethe egész alkotása ezeknek a szavaknak sokoldalú megnyilatkozása. Schiller az „Esztétikai levelek”-ben egy ideális embert ír le, aki úgy, ahogyan ezekből a goethei szavakból kicsendül, a világmindenséget magában hordja, s ezt az ember-ideált szociális egyesülésben más emberekkel meg is valósítja. De honnan származik ez az ember-kép? Úgy ragyog, mint a reggeli Nap a tavaszi föld felett. Az emberi érzésbe viszont a görög ember szemléletéből költözik. Az emberek ezt erős, benső Mihály-impulzussal ápolták, de ezt az impulzust csak úgy tudták kialakítani, hogy lelki tekintetükkel a hajdani időkbe merültek. Goethe, amikor „az embert” akarta megélni, a tudati lélekkel érezte át a legnagyobb konfliktusokat. Spinoza filozófiájában kereste azt, de igazán olaszországi utazása alatt vélte megsejteni, betekintve a görögség mivoltába. A Spinoza törekvésében élő tudati lélektől végül is az elhamvadó értelmi lélekhez sietett, és ebből, átfogó természet-szemléletével, határtalanul sokat tudott a tudati lélekbe átvinni.

Mihály komolyan nézi ezt az ember-keresést is. Ami az ő szándéka szerint való, az bekerül az ember szellemi fejlődésébe; ez az az ember, aki látta a lényszerű intelligenciát egykor, amikor még Mihály kormányozta azt a Kozmoszból. Csakhogy ez az intelligencia, ha a tudati lélek nem ragadja meg szellemmel áthatott erejével, végül kiesik Mihály működési köréből, és Lucifer hatalmába kerül. Hogy Lucifer a kozmikus-szellemi egyensúlyi helyzet ingadozása közben megszerzi az uralkodó hatalmat, – ez Mihály életének másik aggódó gondja.

Mihály XIX. század végén esedékes missziójának előkészítése kozmikus tragikummal folyik tovább. Lenn a Földön gyakran uralkodik a természeti kép működése feletti legmélyebb megelégedés. Mihály működési területén, a helyes ember-kép életre keltését gátló akadályok miatt a tragikum uralkodik.

Valamikor a Nap sugaraiban, a hajnalpír csillogásában, a csillagok ragyogásában Mihály szigorú, harcos szellemmel áthatott szeretete élt. Most ez a szeretet leginkább az emberiség felé fordulás szenvedést okozó bélyegét viseli magán. Mihály helyzete a kozmoszban éppen az ő földi misszióját megelőző időszakban tragikusan súlyossá vált, de egyszersmind megoldásra késztetővé is. Az emberek az intellektualitást csakis a test, azon belül pedig csak az érzékek körében tudták (meg)tartani. Ezért egyrészt semmi olyat nem láttak be, amit nem az érzékek mondtak; a természet pedig teljesen a materiálisan elgondolt érzékszervi megnyilatkozás területe lett. A természeti formákban már nem észlelték az isteni szellemiség művét, hanem olyasvalaminek látták, ami mint szellem-nélküli van itt, s amelyről mégis azt állítják, hogy az emberben élő szellemiséget létrehozza. Másrészt a szellemi világra vonatkozólag már csak azt akarták elfogadni, amiről a történelem adott hírt. A szellem meglátását mind a múltban, mind a jelenben egyforma szigorúsággal kárhoztatták.

Az emberi lélekben már csak annak a jelenlegi területnek a tényei élnek, amelyre Mihály nem teszi a lábát. Az ember örült, hogy „szilárd” talajon áll. Úgy hitte: valóban van szilárd talaja, mert semmi olyat nem keresett a „természetben”, melytől, mint önkényes fantáziálástól – félt. Mihály nem volt vidám. – Az emberekén túli világban, a maga területén kellett Luciferrel és Ahrimánnal harcolnia. Ebből nagy, tragikus nehézség adódott, mert Lucifer annál könnyebben férkőzik az emberhez, mennél inkább kell Mihálynak, aki a múltat maga is őrzi, az embertől távol tartania magát. Így a Földdel közvetlenül határos világban Mihály heves harcot vív Luciferrel és

Ahrimannal az emberért. Közben az ember a földi téren lelkében a maga üdvös fejlődése ellenében tevékenykedik.

Mindez természetesen az európai és az amerikai szellemi életre érvényes. Az ázsiai szellemi életről másképpen kellene szólni.

Vezérlő tételek
1924. december 21.

134.  A tudati lélek fejlődésének legelső idejében az ember érzi, hogy az emberiségnek, és így saját mivoltának azelőtt imaginatíve adott képe elveszett. Tehetetlenségében, mivel a tudati lélekben ezt megtalálni még képtelen, természettudományos vagy történelmi úton keresi. Szeretné magában a régi ember-képet újra életre kelteni.

135.  Így nem tudja elérni, hogy emberi mivolta valóban betöltse őt, csak illúziókhoz jut. Ezt azonban nem veszi észre; az illúziókban emberiséghordozó valamit lát.

136. Mihály, a földi működését megelőző időben gonddal és bánattal kell szemlélje az emberiség fejlődését. Mert az emberiség minden szellemi szemléletet kárhoztat, s ezzel Mihályhoz fűződő minden kapcsolatát elvágja.

137-139: Karácsonyi szemlélődés A logosz-misztérium (14. levél)

Goetheanum, 1924. karácsony

A Mihály-misztérium szemléletébe belesugárzott a Golgotai Misztériumé is. Ez adva van az által a tény által, hogy Mihály az a hatalom, aki az embert, számára üdvös módon Krisztushoz vezeti. A Mihály-misszió azonban olyasmi, ami a kozmikus ember-létesülésben ritmikusan ismétlődik.

A földi emberiségre gyakorolt jótékony hatása már a Golgotai Misztérium előtt is ismétlődőn adva volt. Akkor összefüggött mindazzal, amit a még a Földön kívüli Krisztus-erőnek, az emberiség kibontakoztatásáért, a Föld érdekében meg kellett nyilatkoztatnia. A Golgotai Misztérium után azt fogja szolgálni, aminek a földi emberiségért Krisztus által történnie kell. Ismétlődéseiben átváltoztatott és előrehaladó formákban lép fel, ámde ismétlődésekben.

Ezzel szemben, a Golgotai Misztérium olyan mindent túlszárnyaló kozmikus esemény, amely csak egyszer következik be az egész kozmikus emberiség-fejlődésben.

Amikor az emberiség az értelmi lélek kibontakoztatásáig halad előre, akkor jut teljesen érvényre az a továbbra is fennálló veszély, mely már ősidőkbeli adottsága az emberiség-princípiumnak, t.i. hogy eloldódik az isteni-szellemiség mivoltától.

És ugyanabban a mértékben, ahogyan az emberi lélek elveszíti az isteni-szellemi lényekkel való együttélést, támad fel körülötte az, amit ma „természet”-nek neveznek.

Az ember már nem az ember-princípiumot látja az isteni-szellemi Kozmoszban; az isteni szellemiség művét látja a földiségben. Először nem olyan absztrakt formában, mint ma: érzékelhető fizikai lényekként és történésekként, melyeket „természeti törvények”-nek nevezett absztrakt eszmetartalom fog össze; először mindezt isteni-szellemi lényszerűségnek látja. Ez az isteni-szellemi lényszerűség hullámzik fel és alá mindabban, amit az állati élőlények keletkezésében és elmúlásában, a növényvilág növekedésében és sarjadzásában, a forrás- és folyó tevékenységben, a szél- és felhőalakulásban észlel. Mindez a körülötte lévő lényszerűség és folyamat az ember számára annak az isteni lénynek a mozdulata, tette, beszéde volt, aki alapja a „természet”-nek. Mint ahogy egykor a csillagállásokban, csillag-mozgásokban a világok isteni lényeinek tetteit, mozdulatait látta, szavait olvasta, úgy lettek később a „természeti tények” a Földistennő kifejeződései. Mert a természetben működő istenséget nőneműnek gondolták. Ennek a képzetalkotási módnak, mint az értelmi lélek imaginativ kiteljesedésének a maradványai még hosszú ideig, messze a középkorba nyúlóan is tevékenyek voltak az emberi lelkekben. A megismerő emberek, ha a „természeti történést” meg akarták értetni, az „istennő” tetteiről beszéltek. Csak a tudati lélek fokozatos feljövetelével vált ez az eleven, bensőleg lélekkel áthatott természetszemlélet az emberiség számára érthetetlenné. És a mód, ahogyan az értelmi lélek korszakában az ember a természetre tekintett, emlékeztet a Perszephoné mítoszra, s az annak alapját képező misztériumra.

Demeter leányát, Perszephonét arra kényszeríti az alvilág istene, hogy őt birodalmába kövesse. Olyan formát ölt a dolog, hogy Perszephoné végül az évnek csak a felét tölti az alvilágban, s az év másik felében a felső világban időzik.

Ez a mítosz még nagy hatalommal fejezi ki azt, hogy az ősrégi múltban az ember álomszerű látásába megismerőn tekintette át a földiség minden létesülését.

Az ősidőkben minden evilági működés a földkörnyezetből indult ki. Maga a Föld még csak keletkezőben volt. Mivoltát a kozmikus fejlődés során környezetének működéséből alakította; a Kozmosz isteni-szellemi lényei teremtőn tevékenykedtek mivoltának kialakításán. – Amikor a Föld már ott tartott, hogy önálló égitestté válhatott, az általános Kozmoszból isteni szellemiség szállt le rá, és föld-istenséggé lett, A régi emberiség szellemi látása ezt a tényt megismerőn tekintette át, s ebből a megismerésből származott a Perszephoné mítosz. De ebből származott az a mód is, ahogyan az emberek még a késői középkorban is a „természetet” megismerésükkel áthatották. Mert akkor még nem az érzékszervi benyomások, vagyis a földfelszínen megjelenők szerint nézték a természetet, mint később, hanem a Föld mélyéről felszínre törő erők szerint. – Ügy látták, hogy ezek a „mélységi erők”, „alvilági erők” kölcsönhatásban vannak a földkörnyezet elementáris és a csillaghatásaival.

Itt nőnek a növények változatos formáikban, itt nyilatkoznak meg tarka színjelenségeikben. A Nap-, Hold- és csillagerők ebben együttműködnek a földmélység erőivel. Az alapot mindehhez az ásványok adják, melyek viszont egész mivoltukat abból kapják, ami a világ létéből földivé lett. A kőzet a földivé vált égi erők által csakis az „alvilágból” sarjad ki. Az állatvilág a földmélység erőit nem öltötte magára. Kizárólag a világ földkörnyezetben ható erőiből keletkezik. Létesülését, növekedését és virulását, táplálkozó képességét és mozgási lehetőségét a Földre áramló Nap-erőknek köszönheti. Szaporodni tud a földre áramló Hold-erők hatására. Sokféle formában és fajban jelenik meg, mert az állati életre a világmindenségből a csillagállások is a legkülönfélébb módon alakítóan hatnak. De az állatokat a világmindenség éppen csak a Földre állítja. Az állatok a földiségben csak tompa tudatukkal vesznek részt, keletkezésükkel, növekedésükkel, mindazzal, amivé mozgásuk és észlelésük érdekében váltak – nem földi lények.

A Föld létesülésének ez a nagyvonalú ideája élt egykor az emberiségben. Abban, ami átnyúlik a középkorba, ez a nagyvonalúság már csak kis mértékben ismerhető fel. Hogy az ember ehhez a megismeréshez jusson, a látó megismerés tekintetével nagyon régi időkbe kell visszamenjen. Mert a meglévő dokumentumokból is csak az az ember látja meg, hogy mi élt az emberek lelkében, aki azt szellemi módon tudja áttekinteni.

Az ember nincs abban a helyzetben, hogy a Földtől oly távol tarthatná magát, mint az állatvilág. Amikor ezt kimondjuk, nem csak az emberiség misztériumát közelítjük meg, de az állatiságét is. Ezek a misztériumok tükröződnek a régi népek állatkultuszában, elsősorban az egyiptomiakéban. Az állatokat olyan lényeknek tekintették, akik vendégek a Földön, s látni rajtuk a földi világgal határos szellemi világ mivoltát és működését. Az emberi és állati alak képekben ábrázolt összekapcsolásával megjelenítették azoknak az elementáris közbülső lényeknek az alakját, melyek a világ léte- sülésében útban vannak az emberré válás felé, de nem jönnek a földiségbe, nehogy emberré váljanak. Ilyen elementáris közbülső lények vannak; az egyiptomiak ábrázolásukkal csak azt adták vissza, amit láttak. De az ilyen lényeknek nincs emberszerű teljes öntudatuk. Ehhez az embernek is tökéletesen le kellett jönnie a földi világba, hogy a Föld mivoltából valamit felvehessen a saját mivoltába.

Az ember ki kellett legyen szolgáltatva annak, hogy a hozzá kötődő isteni-szellemi lényeknek ebben a földi világban csak a műve van körülötte, éppen csak a műve. És mivel csak az eredettől eloldott mű van jelen, a luci- feri és ahrimáni lények ehhez hozzáférhetnek. Ebből az ember számára az a szükségszerűség adódik, hogy életalakítása egy részének, a földi életnek színterévé a Lucifertől és Ahrimántól áthatott művet kell tegye.

Ez csak addig lehetséges, a vele kapcsolatos eredeti isteni szellemiségtől való maradandó eloldódás nélkül, míg az ember el nem jut fejlődésében az értelmi lélek kibontakozásáig. Ekkor következik be fizikai- éter- és asztráltestének korrumpálódása. Egy régebbi tudomány tudott róla, hogy az emberben ez a korrumpálódás él. Tudták, hogy erre szükség van, hogy az emberben a tudat öntudattá fejlődhessen. A tudománynak Nagy Sándor által adott helyein olyan megismerést ápoltak, melynek arisztotelizmusa, ha helyesen értették, ezt a korrumpálódást lélektana mértékadó elemének tartotta. Csakhogy később már nem tudták ezeknek az eszméknek benső lényegét áthatni. Az értelmi lélek fejlődésének korszaka előtt az ember mégis annyira össze volt szövődve isteni-szellemi származásának erőivel, hogy ezek az erők kozmikus helyükről egyensúlyban tudták tartani az emberhez nyomuló luciferi és ahrimáni hatalmakat. Az ember részéről az egyensúly megtartásához együttműködésként elegendő volt, ha a kultikus- és misztérium-cselekményekben kibontakoztatta a Lucifer és Ahriman világába lemerülő, s onnan győzedelmesen felemelkedő isteni-szellemi lény képét. Ezért láthatjuk a Golgotai Misztériumot megelőző időkben a népek kultuszában képszerű ábrázolását annak, ami a Golgotai Misztériumban valósággá vált.

Amikor az értelmi lélek már kifejlődött, az emberlényt már csak a valóság őrizhette meg az isteni-szellemi lényektől való elszakadástól. Az istenségnek, mint lénynek bensőségesen be kellett lépnie az értelmi lélek földiségből való organizációjába, melyben az földi léte alatt élt. Ez történt meg azáltal, hogy az isteni-szellemi Logosz, Krisztus, az emberiségért összekötötte a Földdel a maga kozmikus sorsát.

Perszephoné alámerült a földiségbe, hogy megszabadítsa a növényvilágot attól, hogy csupán a földiségből kelljen kialakulnia. Ez egy isteni-szellemi lény leszállása a földi természetbe. Perszephonénak is van egyfajta „feltámadása”, de ez ritmikusan ismétlődik évenként. Ezzel a Földön lejátszódó kozmikus eseménnyel mintegy szemben áll a Logosz leszállása az emberiségért. Perszephoné leszáll, hogy a természetet eredeti orientáltságába helyezze. Ez ritmuson kell alapuljon, mert a természet történései ritmikusan következnek egymás után. A Logosz leszáll az emberiségbe. Ez csak egyszer történik az emberiség fejlődése során, mert ez a fejlődés csak egy láncszeme egy gigászi kozmikus ritmusnak. Az emberiség emberléte előtt valami egészen más volt, nem-emberiség, s utána ismét egészen más lesz; a növényi élet viszont, mint olyan, rövid ritmusokban ismétlődik.

A tudati lélek korszakától kezdve szükséges, hogy az emberiség ebben a megvilágításban lássa a Golgotai Misztériumot. Mert már az értelmi lélek korában az eloldódás veszedelme fenyegette volna az embert, ha a Golgotai Misztérium nem következett volna be. A tudati lélek korában a szellemi világ teljes elsötétedése kell bekövetkezzen, hacsak a tudati lélek nem tud annyira megerősödni, hogy belátással tekinthessen vissza isteni-szellemi eredetére. Ha azonban képes erre, akkor megtalálja a kozmikus Logoszt, azt a lényt, aki őt vissza tudja vezetni. Áthatja magát azzal a hatalmas képpel, mely megnyilatkoztatja, hogy mi történt a Golgotán.

Ennek a megértésnek a kezdete annak a kozmikus szent éjszakának a szeretetteljes fölfogása, melyre minden évben ünnepélyesen emlékezünk. Mert a tudati lélek megerősödése éppen azáltal történik, hogy az felveszi az intellektust és a léleknek ebbe a kezdetben oly hideg elemébe beleköltözteti a szeretet melegét. Azt a meleg szeretetet, mely akkor a leg- magasztosabb, mikor a Jézusgyermek felé áramlik, aki a kozmikus karácsony-éjszakán jelenik meg a Földön. Ezzel az ember a legmagasabb rendű földi-szellemi tényt fogadja magába, mely egyben fizikai tény is. Elindul az úton, hogy felvegye magába Krisztust.

A természetet úgy kell megismerni, hogy lássuk: Perszephonéban, vagyis abban a lényben, akire még a korai középkorban is feltekintettek, mikor a „természetről” beszéltek, aki azt az isteni-szellemi őseredeti és örök erőt nyilatkoztatja meg, amelyből keletkezett, és mint a földi, emberi lét alapja, folytonosan keletkezik is.

Az ember-világot úgy kell megismerni, hogy lássuk: az ember világa Krisztusban megnyilatkoztatja az eredendő és örök Logoszt, aki az emberrel eredetileg kapcsolatos isteni-szellemi lényszerűség körében az ember szellemi kibontakoztatásáért működik.

Az emberszívet e nagy, kozmikus összefüggések felé fordítani szere- tetben: ez a valódi tartalma a kozmikus szent éjszakára való emlékezés ünnepének, mikor az minden évben az emberekhez eljön. Ha ilyen szeretet van az ember szívében, az áttüzesíti a tudati lélek hideg fényelemét. Áttüzesedés nélkül maradva sosem válna szellemmel-áthatottá az ember. Vagy elhalna az intellektuális tudat hidegségében, vagy olyan szellemi életben kellene megmaradnia, mely nem jut el a tudati lélek kifejlesztéséig. Az ember megállna az értelmi lélek fejlődési fokán.

De lényege szerint a tudati lélek nem hideg. Csak fejlődésének kezdetén látszik ilyennek, mert kezdetben hatalmának csak fényességét tudja megnyilatkoztatni, s a kozmikus melegséget, melyből származik, még nem.

A karácsony ilyen átélése és átérzése lelkünkben jelenvalóvá teszi a tényt, hogy a csillagok messzeségeiben képmásukat megnyilatkoztató isteni-szellemi lények glóriája hírt ad az embereknek, és hogy a földi tereken belül azok a hatalmak végzik az ember felszabadítását, akik őt eredetétől el akarják távolítani.

Vezérlő tételek
1924. december 28.

137.Az a tevékenység a világ- és emberiség-fejlődésben, mely Mihály által jön létre, ritmikusan ismétlődik, bár változtatott és haladó formában, a Golgotai Misztérium előtt és után.

138 A Golgotai Misztérium az emberiség fejlődésének egyszeri, legnagyobb eseménye. Ritmikus ismétlődéséről nem lehet szó, mert bár az emberiségfejlődés beletartozik egy hatalmas, kozmikus ritmusba, mégis, ennek a ritmusnak csak egyik, hosszúra nyújtott tagja. Az emberiség, mielőtt ennek a hatalmas ritmusnak egyik tagja lett, lényegesen más valami volt, nem emberiség; ezután pedig ismét valami más lesz. Az emberiség fejlődésében tehát sok Mihály-esemény, de csak egy Golgotai esemény játszódott le.

139. Az az isteni-szellemi lény, aki a természeti történés átszellemiesítésére a Föld mélységeibe szállt alá, ezt a történést egy év leforgása alatt, gyors, ritmikus ismétlődésben hajtja végre. Ez azt jelenti, hogy átlelkesíti a természetet, olyan eredendő és örök erőkkel hatja át, melyeknek hatékonynak kell maradniuk; a leszállott Krisztus pedig lélekkel, az eredendő és örök Logosszal lelkesíti át az emberiséget, és működésével az emberiség üdvére sosem hagy fel.

140-143: Égi történelem – mitológiai történelem – földtörténelem – golgotai misztérium (15. levél)

Goetheanum, 1924. Karácsony táján

 A térbeli Kozmoszban egymással szemben áll a kozmikus messzeség és a Föld-centrum. A csillagok mintegy „ki vannak szórva” a kozmikus messzeségbe. A Föld-centrumból pedig erők sugároznak minden irányba a kozmikus messzeség felé.

Ahogyan az ember a jelen kozmikus korszakban a világban áll, a csillagok fényében, a földi erők működésében művet, az ő benső világával kapcsolatban lévő isteni-szellemi lények összművét láthatja.

Volt azonban egy olyan kozmikus időszak, melyben ez a sugárzó fény, ez a földerő még az isteni-szellemi lények közvetlen megnyilatkozása volt. Az ember, a maga tompa tudatával, az isteni-szellemi lényeket saját magában működőnek érzi.

Azután egy másik időszak következett. A csillagos ég, mint testiség, kioldódott az isteni-szellemi működésből. Létrejött az, amit kozmikus szellemnek és kozmikus testnek nevezhetünk. A kozmikus szellem az isteni-szellemi lények sokasága. Ők a régebbi korszakokban a csillaghelyekről hatottak a Földre. Ami a kozmikus messzeségekből felragyogott, ami a Föld-centrumból erőként kisugárzott, a valóságban az isteni-szellemi lények intelligenciája és akarata volt, azoké, akik a Földön és a földi emberiségen teremtőn tevékenykedtek.

A későbbi kozmikus korszakokban – a Szaturnusz- és Napfejlődés után

–   az isteni-szellemi lények intelligenciájának és akaratának működése szellemileg egyre bensőségesebbé vált. Amiben eredetileg hatékonyan jelen voltak, abból lett „a kozmikus test”, a csillagok harmonikus rendezettsége a kozmikus térben. Ha a szellemiséghez igazodó világnézetünkkel visszatekintünk ezekre a dolgokra, azt mondhatjuk, hogy a világot teremtő szellemi lények őseredeti szellem-testéből kozmikus szellem és kozmikus test keletkezett. És ez a kozmikus test a csillagok rendjében és mozgásában mutatja, hogy milyen volt valamikor az intelligenciával és akarattal megnyilatkozó isten-működés. De a kozmikus jelen számára mindaz, ami egykor szabad mozgású isten-intelligencia és isten-akarat volt a csillagokban, most már törvényszerűen megszabottá lett.

Ami tehát a csillagvilágból ma rásugárzik a földi emberre, az nem közvetlen kifejeződése az isten-intelligenciának és isten-akaratnak, hanem annak a

megőrződött jele, ami az isten-intelligencia és az isten-akarat valamikor a csillagokban volt. Az emberi lélekből csodálatot kiváltó égi csillag-formációban ezért a múltbeli, nem a jelenlegi isten-megnyilatkozást láthatjuk. De az, ami így a csillagfényben „múltbeli”, az a szellemi világban „jelenlegi”. Az ember pedig a maga mivoltával ebben a „jelenlegi” kozmikus szellemben él.

A világ kialakulásában vissza kell tekintenünk egy régi kozmikus korszakra, melyben a kozmikus szellem és a kozmikus test egységként működött. Szemügyre kell venni a középső korszakot, ahol azok kettősségé bontakoznak. És a jövőbeli harmadik korszakot olyannak kell elgondolnunk, melyben a kozmikus szellem újra felveszi működésébe a kozmikus testet.

A régi korszakban a csillag-konstelláció, a csillag-pálya nem volt „kiszámítható”, mert az isteni-szellemi lények szabad intelligenciájának és szabad akaratának volt a kifejeződése. A jövőben ez újra kiszámíthatatlan lesz.

A „kiszámításnak” csak a középső kozmikus korszakban van jelentősége.

Amint a csillag-konstellációra és csillag-pályára, ugyanúgy érvényes ez a Föld-centrumból a kozmikus messzeségbe sugárzó erők működésére is. A „mélységből” ható erők kiszámíthatóvá válnak.

De minden a középső felé törekszik a régebbi kozmikus korszakokból, oda, ahol a térbeliség és az időbeliség „kiszámíthatóvá” válik, s az isteni szellemiséget, mint intelligencia- és akarat-megnyilvánulást a „kiszámítható mögött” kell keresni.

Csak ebben a középső korszakban adatnak meg a feltételek ahhoz, hogy az emberiség a maga haladásában a tompa tudattól eljusson a világos, szabad öntudathoz, saját, szabad intelligenciához és saját szabad akarathoz.

El kellett jöjjön egyszer az az idő, amikor Kopernikusz és Kepler „kiszámították” a kozmikus testet. Mert ezt a pillanatot előidéző kozmikus erőkből kellett az emberi öntudatnak kialakulnia. A régebbi időben már meg volt alapozva adottságként ez az öntudat; azután eljött az az idő, mikor az ember eljutott a kozmikus messzeség „kiszámításáig”.

A Földön lejátszódik a történelem. Ez sosem jöhetett volna létre, ha a kozmikus messzeség nem változott volna „megrögzült”, szilárd csillagkonstellációkká és csillagpályákká. A földi „történelmi létesülés” a képmása

–   igen megváltozott képmása – annak, ami egykor „égi történelem” volt.

Régebbi népek tudatában még élt ez az „égi történelem”, s inkább erre tekintettek, mint a földire.

A „földi történelemben” az emberek intelligenciája és akarata él, először még összefüggésben a kozmikus isten-intelligenciával és isten-akarattal, azután pedig önállóan.

Az „égi történelemben” az emberiséggel kapcsolatban lévő isteni-szellemi lények intelligenciája és akarata élt.

Ha visszatekintünk a népek szellemi életére, látjuk, hogy az ősrégi múltban olyan tudatuk volt az isteni-szellemi lényekkel való együttélésről, együtt-akarásról, hogy az ember története egyben égi történelem is. Amikor az ember az „eredetről” beszélt, akkor nem földi, hanem kozmikus folyamatokról szólt. Ezekhez viszonyítva annyira jelentéktelen, ami a földi környezet jelenében történik, hogy nem ezt, hanem csak a kozmikus folyamatokat veszi figyelembe.

Volt egy korszak, amelyben az emberiség tudata az égi történésekről hatalmas benyomásokat kapott, látta azokat, s az isteni-szellemi lények maguk álltak az emberi lélek előtt. Szóltak hozzá; az ember álom-inspirációban felfogta beszédüket; megnyilatkoztatták alakjukat, és az ember álom-imaginációban látta őket.

Ezt az „égi történelmet”, mely hosszú ideig élt az emberek lelkében, a mitikus történelem követte. Ezt ma sokszor régi költészetnek tartják. A mitikus történelem összeköti az égi történelmet a földi történelemmel. Pl. „héroszok”, az ember felett álló lények lépnek fel. Olyan lények ők, akik az embernél magasabb fejlődési fokon állnak. Az ember pl. egy bizonyos korban lényének lelki princípiumai közül még csak az érzőlelket alakította ki A „hérosz” azonban már kifejlesztette azt is, ami az emberben egyszer mint szellem-én fog megjelenni. A „hérosz” a földi viszonyok közt nem tud közvetlenül megtestesülni, csak az által, ha belemerül egy ember testébe, s ebben képessé válik arra, hogy mint ember működjön az emberek között. A régebbi idők „beavatottjai” ilyen lények voltak.

A világtörténés tényeivel kapcsolatban úgy áll a dolog, hogy nem az emberiség „képzelte el” így az egymásra következő korszakok történéseit; inkább az változott meg, ami a szellemi, kiszámíthatatlan, és a testi, kiszámítható világ között lejátszódott. Csakhogy előfordult hosszú idővel a kozmikus viszonyok változása után is, hogy az egyik, vagy a másik nép emberi tudatában még azt a világnézetet tartotta meg, mely egy sokkal korábbi valóságnak felelt meg. Kezdetben ez úgy történt, hogy a kozmikus történéssel lépést nem tartó emberi tudat még valóban látta azt, amit régen. Azután olyan idő következett, melyben a látás elhomályosult, s a régit már csak a tradícióban tartották fenn. Így a középkorban még tradíció alapján elképzelik, hogy a földi világba belejátszik az égi világ, amelyet nem látnak, mert a képszerű látás ereje már nincsen meg.

A földi téren pedig úgy fejlődnek a népek, hogy az egyik, vagy a másik világnézeti tartalmat különböző ideig tartják meg; így hát egymás mellett élnek olyan világnézetek, melyek lényegük szerint egymás után voltak érvényben. – A népek világnézeteinek különbözősége azonban nem csak ebből a tényből adódik, hanem abból is, hogy a különböző népek, adottságaik alapján, különbözőt láttak, így az egyiptomiak azoknak a lényeknek a világát látták, akik az emberré válás útján idő előtt megálltak, és nem váltak emberekké; az embert földi élete után aszerint látták, hogy milyen viszonyban van ezekkel a lényekkel. A káldeai népek inkább azt látták, hogy földön kívüli szellemi lények – jók és rosszak – a földi életbe jönnek, azért, hogy itt működjenek.

A régi, igen hosszú ideig tartó tulajdonképpeni „égi történelmet” a „mitológiai történelem” követi, amely már rövidebb, de a tulajdonképpeni történelemhez viszonyítva mégis hosszú.

Az emberek – amint azt már jellemeztem – tudatukban nehezen hagyják el a régi szemléletet, mely szerint az isteneket és az embereket együttműködőnek képzelik. Így tehát a „tulajdonképpeni történelem” már régóta, az értelmi iélek kibontakozása óta érvényben van. Az ember még annak értelmében „gondolkozik”, ami elmúlt volt. Csak akkor kezd a „tulajdonképpeni történelemre” tekinteni, amikor a tudati lélek csírái kifejlődnek.

És abban, ami az isteni szellemiségtől eloldódva emberi-szellemi princípium történelemmé válik, abban élheti át az ember a szabad intelligenciát és a szabad akaratot.

Így zajlik hát a világtörténés, melybe az ember bele van szőve, a teljes kiszámíthatóság és a szabad intelligencia, a szabad akarat között. A kettő együttműködésének minden közbülső árnyalatában nyilatkozik meg a világtörténés.

Az ember úgy éli le születés és halál közötti életét, hogy a kiszámíthatóságban meg lesz teremtve a benső, szellemi-lelki szabad kiszámíthatatlanság kibontakozásának testi alapja. Halál és születés közti életét a kiszámíthatatlanságban éli le, de úgy, hogy szellemi-lelki életének mintegy a bensejében a kiszámíthatóság gondolatilag bontakozik ki. Ettől válik – a kiszámíthatóság alapján – eljövendő földi életének felépítőjévé.

A „történelemben” a kiszámíthatatlanság éli ki magát a Földön, de abban, bár gyengén, de mégis beletagozódik a kiszámíthatóság.

A rend ellen, melyet a kiszámíthatóság és kiszámíthatatlanság között az emberrel az őskezdetek óta kapcsolatban lévő isteni-szellemi lények fektettek le, a Kozmosz „mérték, szám és súly” szerinti harmonizálása ellen támadnak a luciferi és az ahrimáni lények. Lucifer olyan jelleget adott a maga mivoltának, hogy azzal semmi kiszámíthatóságot nem tud egyesíteni; ideálja a feltétlen kozmikus intelligencia- és akarat-hatás.

Ez a luciferi tendencia azoknak a területeknek a világrendjében érvényes, ahol szabad történésnek kell uralkodnia. És ott Lucifer az emberiség-fejlődés jogosult szellemi segítője. Segítsége nélkül az ember szellemi-lelki mivoltába, mivel ez a kiszámítható testiség alapjára építi magát, nem költözhetne be a szabadság. Azonban Lucifer ezt a tendenciát az egész Kozmoszra ki akarja terjeszteni. És itt tevékenysége harccá válik, az ellen az isteni-szellemi rend elleni harccá, melyhez az ember eredetileg tartozik. Itt lép közbe Mihály. Saját mivoltával a kiszámíthatatlanságban áll, de egyensúlyt teremt a kiszámíthatatlanság és a kiszámíthatóság között, mely utóbbit az istenektől kapott kozmikus gondolatként hordja magában.

Másképp állnak a világban az ahrimáni hatalmak. Ők teljes ellentétei azoknak az isteni-szellemi lényeknek, akikkel az ember eredetétől fogva kapcsolatban van. Ezek az isteni-szellemi lények jelenleg tisztán szellemi hatalmak, magukban tökéletesen szabad intelligenciát és tökéletesen szabad akaratot hordoznak, de ebben az intelligenciában és akaratban bölcs belátással megteremtették a kiszámíthatóság, a szabadságnélküliség szükségességét, mint kozmikus gondolatot, mert az embernek annak öléből kell szabad lényként kibontakoznia. És ők szeretettel kapcsolódnak a Kozmoszban minden kiszámíthatóhoz, a kozmikus gondolathoz. Tőlük árad szét ez a szeretet a mindenségbe.

Ezzel teljes ellentétben az ahrimáni hatalmak mohó megkívánásában hideg gyűlölet él minden szabadságban kibontakozóval szemben. Ahrimannak az a törekvése, hogy abból, amit a Földről a kozmikus térbe áraszt, kozmikus gépezetet csináljon. Ideálja „egyes-egyedül” a „mérték, szám és súly”.

Azért hívták be az emberiség fejlődését szolgáló Kozmoszba, mert a „mérték, szám és súly” princípiumát, az ő területét, ki kellett bontakoztatni.

Csak az fogja fel a világot igazán, aki azt szellemileg-testileg mindenhol megérti. Ezt egészen a természetig menően figyelembe kell venni az olyan hatalmakra vonatkozóan, mint amilyenek a szeretetben működő isteni-szellemi – és a gyűlöletben működő ahrimáni hatalmak. A természet tavasszal beköszöntő kozmikus melegében, mely nyár felé felerősödve hat, észlelnünk kell az isteni-szellemi lények természetes szeretetét; a tél süvöltő hidegében pedig Ahriman hatását vehetjük észre. Nyár derekán Lucifer ereje szövődik bele a természetszerű szeretetbe, a hőbe. Karácsonykor azoknak az isteni-szellemi lényeknek az ereje, akikkel az ember eredetileg kapcsolatban van, Ahriman fagyos gyűlölete ellen fordul. És tavaszba fordulva a természeti szeretet folyamatosan enyhíti a természeti Ahriman gyűlöletet.

Az isteni szeretet évenkénti megjelenése az emlékezés ideje; emlékezünk arra, hogy Krisztussal a szabad Isten-elem jött el a kiszámítható földelembe. Krisztus teljes szabadságban működik a kiszámíthatatlanságban, így ártalmatlanná teszi azt, ami csakis a kiszámíthatóságot kívánja: az ahrimáni elemet. A Golgotai Esemény a szeretet szabad, kozmikus tette a földtörténeten belül; ezért csak azzal a szeretettel fogható fel, melyet az ember a Golgotai Misztérium megértésére latba vetni képes.

Vezérlő tételek
1925. január 4.

140.  A kozmikus történelem, amelybe bele van szőve az emberiség fejlődése, és amely a tudatban a legátfogóbb értelemben, mint „történelem” tükröződik, hosszú ideig tartó égi történelemre, rövidebb mitológiai történelemre, és aránylag egészen rövid Föld-történelemre tagozódik.

141.  Ez a kozmikus történés jelenleg a szabad intelligenciával és szabad akarattal teremtő isteni-szellemi lényeknek a kiszámíthatatlanságban való működésére, és a kozmikus test „kiszámítható” történéseire oszlik.

142.  A kozmikus test kiszámíthatóságával szállnak szembe a luciferi lények, a szabad intelligenciával és a szabad akarattal teremtővel pedig az ahrimáni hatalmak.

143. A Golgotai Misztérium a kozmikus szeretetből származó szabad kozmikus tett, és csakis emberi szeretettel fogható fel.

144-146: Ami megnyilatkozik, mikor az ember visszatekint az ismétlődő földi életekre (16. levél)

Goetheanum, 1925. Újévkor

Amikor szellemhez mért megismeréssel visszatekintünk egy ember előző földi életeire, látjuk, hogy számos olyan földi élet van, amelyben az ember már személyiség volt. Külseje hasonlít a jelenlegire, és benső életének individuális jellege van. Olyan földi életek jelennek meg előttünk, amelyekben megnyilatkozik, hogy az embernek értelmi- vagy kedély (= erőt adó) lelke van, de tudati lelke még nincs, s olyanok, melyben az érzőlélek alakult ki stb.

Így van ez a földi történelem korszakaiban; s így már hosszú idővel azok előtt.

Szemléletünkben azonban visszanyúlunk olyan korszakokba, mikor ez még nem volt így. Az emberek, akikre itt rátalálunk, benső életükkel és külső alakultságukkal beleszövődtek az isteni-szellemi lények világába. Itt van az ember, mint földi ember, de az isteni szellemiség mivoltától, gondolkodásától és akaratától nincsen eloldódva.

Még régebbi időkben az eloldódott ember teljesen eltűnik előlünk, csak isteni-szellemi lények vannak, s ölükben hordják az embert. Földi idejében az ember ezt a három stádiumot élte át. Az átmenet az első stádiumból a másodikba a lemúriai kor legutolsó idejében játszódott le, a másodikból a harmadikba pedig az atlantiszi időben.

Ahogyan az ember jelenlegi földi éltének élményeit emlékezésként hordja magában, ugyanígy hordja magában kozmikus emlékezésként mindazt, amit az előbb leírt módon átélt. Mert mi a földi lelki élet? Az emlékezések világa, mely minden pillanatban új érzékelésre kész.

Az emlékezések és az új tapasztalatok kölcsönhatásában éli az ember földi benső életét.

De ez a földi benső élet nem fejlődhetne ki, ha az emberben kozmikus emlékezésként nem volna meg jelenleg is az, amit látunk, ha szellemileg visszatekintünk a földi ember-létesülés első stádiumába, amikor az ember még nem oldódott el az isteni-szellemi lényszerűségtől.

Abból, ami akkor a világban történt, ma csak az van meg elevenen a Földön, ami az ember ideg-érzékszervi organizációjában bontakozik ki. A külső természetben az összes akkori hatékony erő elhalt, s csak halott formákban figyelhető meg.

Így az emberi gondolatvilágban jelen megnyilatkozásként él valami, aminek, hogy földi egzisztenciája alapot kapjon, arra van szüksége, ami az emberben már kifejlődött, mielőtt elérte az individuális földi létet.

A halál és az újabb születés között az ember mindig újra átéli ezt a stádiumot. Csak éppen az őt régi módon felvevő isteni szellemi lények világába beleviszi a maga, földi élete során kialakult egész individuális létét. Halál és születés között az ember a jelenben él, de egyszersmind azokban a korokban is, melyeket az ismétlődő földi életekben, és az ismétlődő halál és születés közti életekben végigjárt.

Másképpen van ez a dolog azzal, ami az ember érzésvilágában él, mely az olyan élményekkel kapcsolatos, amik közvetlenül azután jönnek, hogy az ember még nem mint ember nyilatkozott meg. Olyan élményekkel, melyekben az ember már emberként, de az isteni-szellemi lényszerűségtől, gondolkodástól és akarattól még el nem oldottan élt át. Az ember jelenleg nem tudna érzésvilágot kibontakoztatni, ha az nem ritmikus organizációja alapján jönne létre. A ritmikus organizációban él a kozmikus emlékezés az emberiség fejlődésének már előbb leírt második stádiumára,

Így az érzésvilágban együttműködik az emberi, lelki jelen és egy utóhatása a régi időknek.

A halál és születés között az ember annak a kornak a tartalmát, amiről itt beszélünk, mint Kozmoszának határát éli át. Ami az embernek fizikai, földi életében a csillagos ég, az szellemileg, a halál és születés között az a lét, mely az isteni-szellemi világhoz való teljes kötöttség és az eloldódottság között van. Itt a „világ határán” nem a fizikai égitestek tűnnek fel, hanem minden csillag helyén azoknak az isteni-szellemi lényeknek összessége, akik valóságban maguk a csillag.

Megfigyelésünk eredményeképp láthatjuk, hogy nem az érzéssel és nem is a gondolkodással, hanem csakis az akarattal kapcsolatban él az emberben az, amit a magukat már személyesnek, individuálisnak mutató életek nyilatkoztatnak meg. Ami az embernek a Kozmoszból megadja külső alakját, az kozmikus emlékezésként van megtartva ebben a külső alakban. Erők élnek az emberi alakban, s ezek: a kozmikus emlékezés. Nem közvetlen akaraterőkként, hanem úgy, hogy az akarat-erők alapját adják meg az emberi organizációban.

A halál és születés között az ember mivoltának ez a területe a „világhatáron” kívül esik. Az ember úgy tud róla, mint ami az új földi életben lesz megint a sajátja.

Ideg-érzékszervi organizmusában az ember még ma is úgy kapcsolódik a a Kozmoszhoz, mint akkor, amikor még csíraként nyilatkozott meg az isteni szellemiségen belül.

Ritmikus organizmusával az ember még ma is úgy él a Kozmoszban, ahogyan akkor, mikor mint ember már megvolt, de még nem oldódott el az isteni szellemiségtől.

Anyagcsere-végtag organizmusában, mint akarati megnyilvánulása alapjában, úgy él az ember, hogy ebben a fizikai organizációban mindannak megvan az utóhatása, amit ő, a személyes-individuális földi életek ideje óta a földi életekben és a halál és születés közti életekben átélt.

A Föld erői az embernek csak az öntudatot adják. Az öntudat fizikai, testi alapja is abból származik, amit a Föld hoz létre. Minden egyéb az emberi lényben földön kívüli, kozmikus eredetű. Az érző és gondolat-hordozó asztráltest és annak éteri-fizikai alapja, az étertestnek minden életrezdülése, sőt, az is, ami a fizikai testben fizikai-kémiai hatású – földön kívüli eredetű. Bármilyen idegenszerűen hangzik is, az emberben lévő fizikai-kémiai működés nem a Földről származik.

Hogy az ember ezt a földön kívüli, kozmikus princípiumot magában kifejleszti, ez a bolygók és a csillagok hatása. Amit így kifejleszt, azt a Nap viszi a Földre a maga erőivel. Az emberi-kozmikus princípiumot a Nap helyezi a földiség világába. Általa él az ember, mint égi lény, a Földön. Csak amivel ember-voltának kialakítását túlhaladja, a képesség, hogy magához hasonlót hozzon létre, az a Hold adománya.

Természetesen ez nem egyedüli hatása a Napnak és a Holdnak; tőlük magasrendű szellemi hatások is kiindulnak. Amikor a Nap a karácsonyi időszak táján új erőt nyer, ez a fizikai-földiben ritmikusan megnyilatkozó évenkénti hatás a szellemiség kifejeződése a természetben. Az emberiség fejlődése egy szinte gigászi kozmikus év egyetlen tagja. Ez az előbbi fejtegetésekből kiviláglik. Ebben a nagy kozmikus évben akkor van a karácsony éjszaka, amikor a Nap nem pusztán a természet szellemiségén át hat a Földre, hanem amikor a Nap lelke: a Krisztus-szellem száll alá a Földre. (Welten-Weihe-Nacht – világszentelő éj!)

És ahogyan az egyes emberben az individuális élmények összefüggenek a kozmikus emlékezéssel, úgy az emberi lélek az évenként ismétlődő karácsonyt is úgy érzi át helyesen, ha az égi-kozmikus Krisztus-eseményt továbbműködőnek gondolja, és nem csupán emberi, de kozmikus emlékezésként fogja fel. Mert karácsonykor nem csak az ember emlékszik Krisztus leszállására, hanem a Kozmosz is.

Vezérlő tételek
1925. január 11.

144.  Ha visszatekintünk egy ember ismétlődő földi életeire, látjuk, hogy ezek három különböző stádiumra tagozódnak: egy legrégebbire, melyben az ember még nem individuálisan lényszerű, csak csíra az isteni-szellemi lényszerűségben. Visszatekintve erre a stádiumra, még nem találunk embert, csak isteni-szellemi lényeket (őserők, archai).

145.  Ehhez tagozódik egy középső stádium, amelyben az ember már individuálisan lényszerű ugyan, de még nem oldódott el az isteni-szellemi világ gondolkodásától, akaratától és lényeitől. Jelenlegi személyisége, mely azzal függ össze, hogy földi megjelenésében az isteni-szellemi világtól eloldódott teljesen külön lény, még nincs meg.

146.  Ami jelenleg van, harmadik stádiumként jelenik meg. Az ember az isteni-szellemi világtól eloldódottan éli át önmagát emberi alakjában. A világot mint környeztet éli meg, s környezetével mint individuum, mint személyiség áll szemben. Ez a stádium az atlantiszi korban kezdődött.

147-149: A szemlélődés második része: mi nyilatkozik meg, mikor az előző halál és az újabb születés közötti életekre visszatekintünk? (17. levél)

Goetheanum, az 1925. év fordulóján

Előző szemlélődésünkben az emberi élet egészét követtük úgy, hogy lelki tekintetünket a földi életek sorára irányítottuk. A másik nézőpont, mely még inkább megvilágítja az előzőkben megnyilatkozót, a halál és az újabb születés közötti életek sorának szemlélete.

Itt is látszik, hogy a jelenlegi ilyen életeknek tartalma csak a földfejlődés egy bizonyos időpontjáig vezethető vissza. Ezt a tartalmat éppen az határozza meg, hogy az ember a földi életben megszerzett öntudatának benső erejét átviszi a halál kapuján. Így az ember azokkal az isteni szellemi lényekkel is individualitásként áll szemben, akiknek körébe lép.

Az előző korszakokban ez nem így volt; akkor az ember még nem jutott messzire tudatának kifejlesztésében. A Földön megszerzett erő nem volt elég ahhoz, hogy az individuális létig menő eloldódást az isteni-szellemi világtól a halál és a születés között létrehozza. Bár az ember nem élt az isteni-szellemi lényekben, mégis az ő hatáskörükben élt, úgy, hogy akarata lényegében azok akarata volt, s nem a sajátja.

Ez előtt a korszak előtt volt egy másik, melyre visszatekintve már egyáltalán nem találjuk meg a jelenlegi szellemi-lelki állapotú embert, csak azoknak az isteni-szellemi lényeknek a hatását, akikben az ember csíra- szerűen benne van. Ők az őserők (archai).

Mégpedig, visszakövetve az egyes ember életét, nem egy szellemi lényre akadunk, hanem az ehhez a hierarchiához tartozó összes lényre.

Ezekben az isteni-szellemi lényekben él az akarat, hogy az ember – legyen. Minden egyes ember létesülésében részt vesz az összesek akarata. Kórusszerű együttműködésükben kozmikus célként az emberi alak létrejötte él. Mert az ember még megformálatlanul él az isteni-szellemi világban.

Talán különösnek tűnik, hogy egy emberért is az isteni-szellemi lények egész kórusa működik, de már előbb is így működtek az exusiák, a dynamisok, a kyriotesek, a trónok, a kerubok, a szeráfok hierarchiái a Hold-, a Nap- és a Szaturnusz-fejlődés korszakaiban azért, hogy az ember létrejöjjön.

Ami korábban egyfajta ember-elődként a Szaturnuszon, Napon és Holdon létrejött, annak nem volt egységes alakja. Voltak olyan ember-elődök, akik inkább a végtag-rendszerre, mások inkább a mellkasi rendszerre, megint mások a fej-rendszerre organizálódtak; ezek mégis valóságos emberek voltak; itt ember-elődöknek nevezzük őket, hogy megkülönböztessük ezt a stádiumot a későbbitől, amikor az ember alakjában az összes rendszerek kiegyensúlyozottan, egyesülten jelennek meg. Az ember-elődök differenciálódása még tovább is ment: beszélhetünk szív-, tüdő- stb. emberekről.

Az őserők hierarchiája feladatának tekinti, hogy mindezeket az emberelődöket, amelyeknek a lelki élete is az egyoldalú alakultságnak megfelelő volt, az általános emberi formába vezesse.

Az archék az exusiák kezéből veszik át az embert. Az exusiák az emberi sokféleségből gondolatban már megalkották az egységet. Náluk azonban ez az egység még ideális forma, kozmikus gondolati forma volt. Az archék ebből megformálták az éter-alakot, de úgy, hogy az éter-alak már magában hordta a fizikai alak keletkezésének erőit.

Ezt a tényállást szemlélve egész hatalmasságában megnyilatkozik előttünk, hogy az ember – istenek eszméje- ideálja, az istenek célja. De ennek meglátása nem lehet az ember számára az elbizakodottság, a gőg forrása. Mert az ember maga csak azt tekintheti önmagától származónak, amit a földi életekben öntudattal csinált magából. Kozmikus viszonylatban kifejezve ez kevés ahhoz képest, amit az istenek teremtettek meg az ember különálló lényének alapjául. A makrokozmoszból, ami maga az istenek léte, teremtettek mikrokozmoszt, ami az ember. Az isteni-szellemi lények szemben állnak egymással a Kozmoszban. Ennek a látható kifejeződése a csillagos ég. Önmaguk együttesét akarták egységként megteremteni, mint embert.

Hogy jól megértsük, mit is hajtott végre az archék hierarchiája, amikor kórusuk megteremtette az emberi alakot, meg kell gondolnunk, hogy óriási a különbség ezen ember-alak és az ember fizikai teste között. Fizikai testnek nevezzük az emberben lejátszódó fizikai-kémiai folyamatokat. Ezek a mai embernél az emberi alakon belül zajlanak. Az ember-alak maga viszont mindenestül szellemi. Ünnepélyes hangulatot kell keltsen bennünk, hogy a fizikai világban, fizikai érzékekkel, az ember alakjában szellemit észlelünk. Akinek van szellemi látása, az emberi alakban olyan valóságos imaginációt lát, mely leszállt a fizikai világba. Aki imaginációkat akar látni, fel kell emelkedjen a fizikai világból a legközelebbi szellemi világba. Akkor észreveszi, hogy az emberi alak mennyire rokona ezeknek az imaginációknak.

Ha visszapillantó lelki tekintetünkkel megfigyeljük a halál és az újabb születés közötti életeket, első periódusként az ember-alak létrejöttének korszakát látjuk. Egyszersmind világossá válik, hogy milyen mélyebb kapcsolat van az ember és az archék hierarchiája között.

Ebben a periódusban már beszélhetünk a földi élet és a halál és újabb születés közti élet jelzésszerű különbségéről. Az archék hierarchiája ugyanis ritmikus korszakokban folytatja teremtő munkáját az ember-alak létrehozásán. Az egyesek akaratát irányító gondolatokat egyszer inkább a Földön kívüli Kozmoszra tereli, másszor inkább le, a Földre néz. A Földön kívüli Kozmosz és a Föld impulzusának együttműködéséből alakítja ki az archék hierarchiája az emberi alakot, amely így kifejezi, hogy az ember földi és egyben földön kívüli kozmikus lény.

Az ember alakja, ahogyan itt leírtuk, mint az archék teremtményét, nem csak az ember külső körvonalait és a bőr elhatárolta felületet foglalja magába, hanem azt az erőformációt is, mely tartásában, földi viszonyokhoz alkalmazkodó mozgásképességében nyilatkozik meg, és abban, hogy képes testét benső világa kifejező eszközeként használni.

Hogy az ember felegyenesedett tartással bele tud illeszkedni a Föld gravitációs viszonyaiba, s hogy a nehézkedési viszonyok között szabad mozgással meg tudja tartani egyensúlyát, hogy karját, kezét a nehézkedésből kiszakítva szabadon tudja használni, hogy ezt, és még sok mást, ami ugyan az ember bensejében van, de mégis csak alakzat: mindezt az ember az arché-hierarchia teremtésének köszönheti. Az előkészítés mindehhez abban az életben történik, amelyet erre a periódusra is a halál és újabb születés közötti életnek nevezhetünk. Itt történik az előkészítése annak, hogy az embernek azután, a harmadik periódusban, a mi korunkban meglegyen a halál és születés közötti életében az a képessége, hogy földi léte számára saját kialakításán munkálkodjon.

Vezérlő tételek
1925. január 18.

147.A halál és újabb születés közötti életek is három periódust mutatnak. Az elsőben az ember teljesen az archék hierarchiájában él. Az archék készítik elő fizikai világbeli, későbbi ember-alakját.

148.  Az archék ezzel előkészítik az emberlényt arra, hogy később kibontakoztassa a szabad öntudatot, mert az csak olyan lényekben fejlődhet ki, akik az így megteremtett alak által, a lélek benső impulzusából tudnak megmutatkozni.

149.  Ebből látható, hogy a mi korunkban megnyilatkozó emberiség-tulajdonságok és erők csírái adottságukat régen letűnt korszakokban kapták, és hogy a mikrokozmosz a makrokozmoszból nől ki.

150-152: A szemlélődés második része: mi nyilatkozik meg, mikor az előző halál és az újabb születés közötti életekre tekintünk vissza? (18. levél)

Goetheanum, 1925. újév fordulóján

Egy második periódusban az ember az archai köréből az archangeloi körébe ér. Az archangeloi hierarchiával azonban nincsen olyan testi-szellemi kötődésben, mint amilyenben azelőtt az archékkal volt. Kapcsolata velük inkább szellemi. Mégis annyira bensőséges, hogy erre az időre vonatkozóan nem beszélhetünk még arról, hogy az ember eloldódott az isteni-szellemi világtól.

Az arkangyal-hierarchia azt adja az ember étertestének, ami az étertestben megfelel az archék-adta fizikai testi formának. Ahogyan a fizikai test alakja révén a Földhöz igazodik, hogy ott az öntudat hordozója lehessen, úgy igazodik az étertest a földön kívüli kozmikus erőviszonyokhoz. A fizikai testben a Föld él, az étertestben pedig a csillagvilág. Azokat a benső erőket, melyekkel az ember úgy él a Földön, hogy attól tartásával, mozgásával, gesztusaival egyben el is szakítja magát, az arkangyalok étertestbeli teremtő munkájának köszönheti. Ahogyan a fizikai testben élhetnek a földerők az alakképzés által, úgy élhetnek az étertestben azok az erők, melyek a kozmikus környezetből minden oldalról a Föld felé áramlanak. A fizikailag megjelenő alakképző földerők olyanok, hogy az emberalakot viszonylag lezártan-szilárddá teszik. Az ember körvonalai, alárendelt metamorfózis mellett, a földi élet során biztosak maradnak, a mozgási képességek szokásokká rögzülnek stb. Az étertestben folytonos mozgékonyság uralkodik, s ez a mozgékonyság az ember földi élete alatt megváltozó csillagkonstellációk tükörképe. Még az égbolt nappal és éjszaka közti változásai szerint is alakul az étertest, de alakul az égboltnak az ember születése és halála között végbemenő változásai szerint is. Az étertestnek ez az igazodása az égi erőkhöz nem mond ellent annak, hogy a csillagos ég fokozatosan eloldódott az isteni-szellemi hatalmaktól. Erről más fejtegetéseinkben már beszéltünk. Valóban igaz, hogy az egészen régi időkben a csillagokban istenakarat és isten-intelligencia élt. Későbbi időkben a csillagok a „kiszá- míthatóság”-ba mentek át. Az istenek már nem hatnak az emberre azon keresztül, ami a „művük” lett. De étertestén keresztül az ember fokozatosan saját viszonyt hoz létre a csillagokkal, ugyanúgy, amint fizikai testén keresztül a földi nehézkedéssel.

A földön-kívüli kozmikus erőket felvevő étertestet, melyet az ember magába illeszt, mikor a földi születéshez leszáll a szellemi világokból – ebben a második periódusban az arkangyalok hierarchiája teremti.

Valami lényegeset kap az ember ettől a hierarchiától, mégpedig azt, hogy a Földön egy embercsoporthoz tartozik. Az emberiség a Földön differenciálódott. Ha visszatekintünk erre a második periódusra, nem mai fajtaságot, népi differenciáltságot találunk, hanem egy kissé másféle, inkább szellemi differenciáltságot. Ez abból adódik, hogy a csillagerők különböző konstellációkban érintik a Föld különböző helyeit. A Földön, a szárazföldek, a vizek elosztásában, a klímában, a növényi növekedésben stb. a csillagvilág él. Amennyiben az embernek ezekhez a viszonyokhoz, melyek égi viszonyok a Földön, alkalmazkodnia kell, ez az alkalmazkodás az étertestben történik, az étertest alakulása pedig az arkangyali kar teremtménye.

Azonban éppen ebben a második periódusban lépnek be a luciferi és ahrimáni hatalmak sajátos módon az emberi életbe. Ez a belépés szükséges, bár először olyasminek látszik, ami az embert a saját mivolta alá szorítja le.

Az embernek, ha a földi életben öntudatot kell kifejlesztenie, jobban el kell szakadnia az isteni-szellemi világoktól, melyből származik, mint ahogyan azt ez az isteni-szellemi világ maga előidézhetné. Ez abban az időben történik, mikor az arkangyalok hatnak az emberre, mert ekkor a kapcsolat a szellemi világgal már nem olyan szoros, mint mikor az archék dolgoztak rajta. Az arkangyalok inkább szellemi erőivel Lucifer és Ahriman jobban elbírnak, mint az archék erőteljesebb hatásával.

A luciferi hatalmak az éter-formációt a csillagvilágok iránti nagyobb vonzódással hatják át, nagyobbal, mint az, ami benne élne, ha csak az emberrel eredetileg kapcsolódó isteni-szellemi hatalmak hatnának rá. És az ahrimáni hatalmak hatása alatt a fizikai formáció erősebben bonyolódik bele a földi nehézkedésbe, mint ahogyan ez az ahrimáni hatalmak hatása nélkül történne.

Így lett belehelyezve az emberbe a teljes öntudat és a szabad akarat csírája. És bár az ahrimáni hatalmak gyűlölik a szabad akaratot az emberben, az a hatásuk, hogy, elszakítva saját isteni-szellemi világától az embert, benne mégis elősegítik a szabad akarat csírakezdeményét.

Egyelőre azonban ebben a második periódusban a fizikai és étertestbe erősebben nyomódik bele az, amit különböző hierarchiák, a szeráfoktól az arkangyalokig hatottak, mint az történt volna a luciferi és az ahrimáni hatás nélkül. E nélkül a befolyás nélkül a hierarchiák hatása inkább az asztrál- testben és az énben maradt volna.

Ezáltal nem alakult ki a Földön az emberiségnek az az inkább szellemi csoportosítása, amire az arkangyalok törekedtek.

A szellemi erők, mivel bele lettek nyomva a fizikai és az étertestbe, önmaguk ellentétévé változtak. Fajtákra és népekre differenciálódtak az inkább szellemi differenciálódás helyett.

A luciferi és ahrimáni hatás nélkül az emberek azt látják, hogy differenciáltságuk fentről, az égből ered. A csoportok úgy viselkednének egymással szemben éltük során, mint olyan lények, akik készséges szeretettel adnak és fogadnak el egymástól szellemiséget. Fajtákban és népekben a földi nehézkedés jelenik meg az emberek testiségében, míg a szellemi csoportosulás az isteni-szellemi világ tükörképeként jelent volna meg.

Mindezzel a későbbi teljes öntudatnak kellett adottságként már jóelőre belekerülnie az emberi fejlődésbe. Ennek viszont feltétele, hogy tompítva bár, de mégis bizonyos formában fenn legyen tartva az ősrégi ember-differenciálódás, mely akkor állott fenn, mikor az ember egykor átment az exu- siai hierarchiából az arché hierarchia világába.

Az ember, mintegy kozmikus iskolában, érzőn-szemlélőn élte át ezt az állapotot, noha még nem fejlesztette ki annak tudását, hogy mindez lényeges előkészítése lenne későbbi öntudatosságának. Fejlődési erőinek érző szemlélete mégis fontos volt ahhoz, hogy asztráltestébe és énjébe beletagozódhasson az öntudatosság.

A gondolkozásra vonatkozólag az történt akkor, hogy a luciferi hatalmak azt a vonzódást oltották az emberbe, hogy a szellemiség régi formáiban kívánjon továbbra is elmélyedni, az új formákhoz való alkalmazkodás helyett. Mert Lucifer mindig arra törekszik, hogy a korábbi formákat az ember számára megőrizze.

Ezáltal az ember gondolkodása úgy alakult, hogy azt a képességet sajátította el a születés és halál közötti életben, mely az ősrégi időkben benne a gondolatot létrehozta. Akkor régen ez a képesség a szellemiséget tudta látni, annak ellenére, hogy olyan volt, mint a jelenlegi puszta érzékszervi észlelés. Mert akkoriban a fizikaiság a felszínén hordozta a szellemiséget. Most azonban az abból az időből megőrzött gondolkodó képesség csak érzékszervi észlelésként hatékony. A képesség, hogy az ember gondolkodva emelkedjen a szellemig, fokozatosan csökkent. Teljesen csak akkor apadt el, mikor a tudati lélek korában a szellemi világ az ember elől teljes sötétségbe burkoló- dzott. Ekkor, a XIX. században a legjobb természetkutatók, akik nem tudtak materialistává válni, azt mondták: nem marad más számunkra, csak azt a világot kutathatjuk, mely szám, mérték és súly szerint, és érzékeléssel kutatható, még sincs jogunk az érzékek mögött rejtőző szellemi világot tagadni. Utalás ez arra, hogy van egy, az ember előtt ismeretlen fénylő világ ott, ahol a kutató csak sötétségbe mered.

Ahogyan Lucifer eltérítette útjáról a gondolkodást, Ahriman ugyanúgy az akaratot. Az akaratba a szabadságnak egyfajta tendenciáját oltotta be, melyhez csak később kellett voln,a eljusson. Ez a szabadság nem valóságos, csak a szabadság illúziója. Sokáig élt az ember ebben a szabadság-illúzióban. Nem volt lehetősége a szabadság szellemhez igazodó ideájának, eszméjének a kifejlesztésére. Ingadozott a vélemények között, melyek szerint az ember szabad, illetve bele van szőve a merev szükségszerűségbe. Amikor aztán a tudati lélek korszakának kezdetén elérkezett az igaz szabadság, az ember nem ismerte fel, mert a megismerést túl sokáig fonta be a szabadság-illúzió.

Mindazt, ami a halál és az újabb születés közötti életek fejlődésének ebben a második szakaszában az ember mivoltába beleplántálódott, azt kozmikus emlékezésként belevitte a harmadik stádiumba, amelyben még ma is él. Ebben a stádiumban hasonló kapcsolatban van az angeloi, az angyal-hierarchiával, mint amilyenben a második stádiumban az arkangyalok hierarchiájával volt. Csakhogy kapcsolata az angeloival olyan, hogy általa a teljesen önálló individualitás jön létre. Mert az angyalok tevékenysége – most nem az angeloi, mint kar, hanem egy angyal egy emberért való tevékenysége -, arra szorítkozik, hogy helyes kapcsolatba hozza a halál és az újabb születés közötti életet a földi életekkel.

Figyelemre méltó tény, hogy a halál és az újabb születés közötti életek második stádiumában az archangeloi egész hierarchiája működik az egyes emberért. Később ennek a hierarchiának a néptörzsek vezetése a feladata. És ekkor egy néptörzsnek egy arkangyal lesz a népszelleme. A fajtákban továbbra is az őserők (archai) tevékenykednek. És itt is a fajta szellemeként az őserők egy lénye működik.

Így a jelenlegi embernek is van kozmikus emlékezése a halál és az újabb születés között az előző stádiumok élményeire. És ott, ahol a fizikai világban a szellemi vezetettség megnyilatkozik, mint a népeknél és fajtáknál, ez a kozmikus emlékezés erőteljesen jelen van.

Vezérlő tételek
1925. január 25.

150. A halál és az újabb születés közötti életek fejlődésének második periódusában az ember az archangeloi körébe kerül. Ez alatt helyeződik a lelkiségbe a későbbi öntudat csírája, miután annak első adottsága, még az első periódusban, az ember alakjának megformálásában megjelent.

151. Ebben a második periódusban az embert a luciferi és az ahrimáni hatások mélyebbre süllyesztik a fizikaiba, mint ahogyan az befolyásuk nélkül történt volna.

152. A harmadik periódusban az ember az angeloi körébe ér, akik azonban csak az énben és az asztráltestben érvényesítik hatásukat. Ez a jelenlegi periódus. Ami a két első periódusban történt, az tovább él az emberiség fejlődésében, és megmagyarázza azt a tényt, hogy az ember a tudati lélek korszakában (a XIX. században), mint teljes sötétségbe bámul a szellemi világba.

153-155: Mi a Föld valójában a makrokozmoszban? (19. levél)

Goetheanum, 1925. január

Ezekben a fejtegetésekben a Kozmosz és az ember létesülését a legkülönbözőbb szempontok szerint szemléltük. Megmutatkozott, hogy az ember lényének erői a Kozmoszból valók, kivéve azokat, melyek az öntudatot adják. Ezek a Földtől jönnek.

Ezzel feltártuk a földiség jelentőségét az ember számára. Hozzá kell kapcsolódjon ehhez a kérdés: mi a földiség jelentősége a makrokozmosz számára?

Hogy erre a kérdésre megközelítsük a választ, tekintetünket az itt már ábrázoltak felé kell fordítanunk.

A látó tudat annál nagyobb elevenségben látja a makrokozmoszt, minél messzebb tekint vissza a múltba. Az úgy él a távoli múltban, hogy ott életmegnyilvánulásainak minden kiszámíthatósága megszűnik. Ettől az elevenségtől lesz különválasztva az ember. A makrokozmosz egyre inkább a kiszámíthatóság szférájába vonul.

Ennek következtében a makrokozmosz fokozatosan elhal. Amilyen mértékben az ember, mint mikrokozmosz, mint önálló lény létre jön a makrokozmoszból, az olyan mértékben hal el.

A kozmikus jelenben egy elhalt makrokozmosz van előttünk. De ennek létesülése folyamán nem csak az ember alakult ki. A Föld is a makro- kozmoszból keletkezett.

Az ember öntudatának erőit a Földtől kapja, így hozzá bensőleg túl közel áll ahhoz, hogy a Föld mivoltát meg is ismerhesse. A tudati lélek korában az ember öntudatának kibontakoztatása közben megszokta, hogy tekintetét a világmindenség térbeli nagyságára irányítsa, és a Földet, a fizikai-térbeli világmindenséghez viszonyítva jelentéktelennek, porszemnek lássa.

Ezért tűnik először furcsának, mikor a szellemi látás előtt ez az állítólagos „porszem” igazi kozmikus jelentőségében lepleződik le.

A Föld ásványi alapjába van beágyazva a többi világ, a növény- és az állatvilág.

Mindezekben élnek az év körforgása során különböző megjelenési formákban mutatkozó erők. Nézzük a növényvilágot, ősszel és télen fizikailag elhaló erőket mutat. A látó tudat ezekben a megjelenési formákban azoknak az erőknek a mivoltát szemléli, melyek a makrokozmoszt elhalásba vitték. Tavasszal és nyáron a növényi életben a növekedés, a sarjadzás erői jelentkeznek. A látó tudat ebben a növekedésben és sarjadzásban nem csak azt észleli, ami meghozza az év növényi áldását, hanem egy többletet is. Ez a csíraerő többlete. A növényben több a csíraerő, mint amennyit a levelek, a virág, a termés növekedéséhez elhasznál. A csíraerő többlete a látó tudat előtt kiáramlik a makrokozmoszba.

De többlet-erő áramlik a földön kívüli Kozmoszba az ásványvilágból is. Ennek az erőnek az a feladata, hogy a növényekből érkező erőket a makro- kozmosz megfelelő helyére vigye. Az ásványi erők hatására a növény-erőkből egy makrokozmosz újonnan kialakuló képe jön létre.

Ugyanígy léteznek az állatiságból kiinduló erők is. Ezek azonban nem olyan értelemben működnek, mint a növényi és ásványi erők, nem a Földből kisugárzón, hanem úgy, hogy amit a növényi erőkbe alakításként beleadva az ásványi erők kivisznek a világmindenségbe, azt összetartják, szférává, gömbbé alakítják, s így létrejön egy minden oldalról lezárt makro- kozmosz képe.

Így látja a szellemet megismerő tudat a földiség mivoltát, mely új életet szítva áll benne az elhaló makrokozmoszban.

Mint ahogyan a térben oly jelentéktelenül kicsiny növényi csírából, ha a régi növény elhalva feloszlott, újból kialakul az egész nagy növény, úgy keletkezik a „porszem” Földből is, a régi, elhaló makrokozmosz szétbomlása után egy új makrokozmosz. Helyes, ha úgy nézünk a Föld mivoltára, hogy benne mindenütt a csírázó világot látjuk. A természeti világokat csakis az által tanuljuk meg megérteni, ha bennük ezt a csírázást érzékeljük.

Az ember a csírázó élet közepette éli le földi létét. Részt vesz mind a csírázó, mind az elhaló életben. Az elhalóból veszi gondolkodási erőit. Amíg a múltban ezek a gondolkodási erők a még élő makrokozmoszból jöttek, addig nem képezték alapját az emberi öntudatnak. Mint növekedési erők éltek a még nem öntudatos emberben. A gondolkodási erőnek nem szabad saját élete legyen, ha a szabad emberi öntudat alapját kell képezze, A maga számára, az elhalt makrokozmosszal együtt, halott árnyéka kell legyen a kozmikus elő-idők életteljességének.

Másrészt az ember részt vesz a földi csírázásban is. Innen kapja akarati erőit. Ez élet, de éppen ezért ennek mivoltában az ember öntudatával nem vesz részt. Ezek az erők, az ember lényén belül, belesugároznak a gondolati árnyakba. Az árnyak átáradnak ezeken az erőkön, és a csírázó Föld lényében kibontakozó szabad gondolat áradása során a teljes, szabad emberi öntudat a tudati lélek korszakában beleéli magát az emberbe.

Az árnyékot vető múlt és a valóság csíráit tartalmazó jövő találkozik az ember lényében. És ez a találkozás az emberi életben – a jelen. Hogy ez így van, az a látó tudat számára rögtön világossá válik, mihelyt a fizikai világgal közvetlenül határos szellemi régióba ér, ahol Mihály tevékenységére is rátalál.

Minden földiség élete átláthatóvá lesz, ha az ember annak alapjaiban érzékeli a kozmikus csírát. Minden növényforma, minden kő új megvilágításban jelenik meg előtte, ha észleli, hogy hogyan is járulnak hozzá ezek a lények életükkel, formájukkal ahhoz, hogy a Föld, mint egység, egy újonnan életre kelő makrokozmosz embrionális csírája legyen.

Próbáljuk meg egyszer egészen elevenné tenni magunkban ezeknek a tényeknek a gondolatát, s érezni fogjuk, hogy ez mit jelenthet az emberi lélek számára.

Vezérlő tételek
1925. február 1.

153.  A tudati lélek korszakának kezdetén az ember hozzászokott ahhoz, hogy tekintetét a világmindenség térbeli-fizikai nagysága felé fordítsa, és elsősorban ezt érzékelje. Ezért mondják, hogy a Föld a fizikailag hatalmasnak látszó világmindenségben egy porszem csupán.

154.  A látó tudat előtt ez a „porszem” egy újonnan keletkező makrokoz- mosz adottságának csírájaként nyilatkozik meg, a régi makrokozmosz pedig elhaltnak bizonyul. El kellett halnia, hogy az ember teljes öntudattal elkülönülhessen tőle.

155. A kozmikus jelenben az ember – a maga önmagát felszabadító gondolati erőivel – az elhalt makrokozmoszban vesz részt, a mivoltuknál fogva számára rejtett akarati erőivel pedig részt vesz a Föld-lény csírázó, újonnan éledő makrokozmoszában

156-158: Alvás és ébrenlét az előbbi fejtegetések megvilágításában (20. levél)

Goetheanum. 1925. január

Az alvást és az ébrenlétet az antropozófiai vizsgálódásokban már gyakran szemléltük különböző szempontok szerint. Az élet ilyen tényeinek megértését azonban mindig újra el kell mélyítenünk, amikor a világtartalomból kiemelve valamivel foglalkozunk. Az arról szóló fejtegetés, hogy a Föld egy újonnan keletkező makrokozmosz csírája, a megértés elmélyítésének ilyen lehetőségét adja az alvás és ébrenlét szemléletében.

Éber állapotban az ember egy elhalt világ által vetett gondolati árnyékokban él, és azokban az akarati impulzusokban, melyeknek benső mivoltába közönséges tudatával épp oly kevéssé lát bele, mint a mély, álomtalan alvás folyamataiba. Ezek a tudatalatti akarati impulzusok a gondolat-árnyakba beleáradnak, így jön létre a szabadon működő öntudat. Ebben az öntudatban él az „én”.

Miközben az ember ebben az állapotban megéli környezetét, benső átérzését áthatják az ősrégi kozmikus múltból a jelenbe átnyúló földön-kívüli kozmikus impulzusok. Ez nem válik benne tudatossá. Egy lény csak abban lehet tudatos, amiben saját elhaló erőivel vesz részt, és nem a növekedési erőkkel, melyek a lényt magát éltetik. Az ember úgy éli meg magát, hogy benső mivoltának alapját szellemi szeme elől elveszti. De éppen ezáltal van abban a helyzetben, hogy éber állapotban teljesen a gondolat árnyakban élőnek érzi magát. Semmilyen életmozdulás nem akadályozza belső létét abban, hogy részt vegyen az elhaltakban. De az „elhaltakban való élet” előtt zárva a van a földiség lényege: hogy az csírája egy új világmindenségnek. Az ember éber állapotban nem annak észleli a Földet, ami: nem veszi észre meginduló kozmikus életét.

Így él az ember abban, amit öntudatának alapjául a Föld ad. Az öntudatos én kibontakozásának korszakában a szellemi szem elől elvész saját belső impulzusainak és környezetének igazi alakja. De az ember éppen ebben a világ léte feletti lebegésben éli meg saját énjének létét, éli át önmagát, mint öntudatos lényt. Fölötte a földönkívüli Kozmosz, alatta a földiségben egy olyan világ, melynek lényszerűsége rejtve marad előtte; a kettő között a szabad „én” megnyilatkozása, aminek lényszerűsége a megismerés és a szabad akarat teljes fényében sugárzik.

Másképpen van ez az alvási állapotban. Alvás alatt az ember asztráltestében és énjében a Föld csíra-életében él. Az „életbe merülés akaratának” legintenzívebb hatása él a környezetében, mikor álom nélküli alvásban van. Az álmokat átszövi ez az élet, de nem olyan erősen, hogy az ember egy fajta fél-tudatossággal át ne élhetné. Az álmoknak ebben a félig tudatos szemléletében látja az erőket, melyek a Kozmoszból az emberlényt összeszövik. Az álom felvillanásában láthatóvá válik, hogy az asztralitás hogyan árad bele embert-éltetően az étertestbe. Ebben a felvillanásban még él a gondolat. Csak a felébredés után fogják körül a holt árnyékká tevő erők.

Jelentős ez az összefüggés az álom-képzet és az éber gondolat között. Az ember ugyanazokban az erőkben gondolkodik, mint amelyek által növekszik és él. Csakhogy ezeknek az erőknek el kell halniuk ahhoz, hogy az ember gondolkodó legyen. Ezen a ponton ébred fel annak igazi megértése, hogy mért ragadja meg az ember gondolkodva a valóságot. Gondolataiban van annak halott képe, ami az életteljes valóságból őt magát kialakítja. Halott kép: ez a halott kép azonban a legnagyobb festő, a Kozmosz tevékenységének az eredménye; igaz, a képből kimarad az élet. Ha a képből ez nem maradna ki, az én nem tudna kibontakozni. Mégis, a képben benne van a világmindenség teljes tartalma a maga nagyszerűségében.

Már a Szabadság filozófiájában utaltam a gondolkodásnak és a világvalóságnak erre a belső összefüggésére, amennyiben ez akkor, az ábrázolás összefüggésében lehetséges volt. Ez abban a részben történt, ahol arról beszélek, hogy a gondolkodó én mélységeitől híd vezet a természeti valóság mélységeihez.

A közönséges tudatot az alvás hatása kioltja, mert az alvás a Földnek a létesülő makrokozmoszba csírázó, belesarjadó életébe vezet. Ha az imaginatív tudat megszünteti a kioltó hatást, akkor az ember lelke előtt nem az ásvány-, a növény- és állat-világban éles kontúrokban megjelenő Föld áll. Sokkal inkább egy élő folyamat, mely a Földben gyullad meg, és lángja kicsap a makrokozmoszba.

Úgy van ez, hogy az embernek éber állapotában ki kell emelkednie én-létével a világ-létből, hogy szabad öntudathoz jusson. Az alvás állapotában aztán újra egyesül a világ-léttel.

A világ jelen kozmikus pillanatában ez hát az ember-lét ritmusa: létezés a világ „bensején” kívül – saját mivoltának átélésével, és létezés a világ „bensejében” – a saját mivoltáról való tudás kioltásával.

A halál és az újabb születés közti állapotban az ember-én a szellemi világ lényei között él. Ekkor belép tudatába mindaz, ami elvonta magát tudata elől a földi éber állapotban. Megjelennek a makrokozmikus erők egész ősi múltbeli életteljességüktől kezdve egészen jelenlegi elhalt létükig. De megjelennek azok a földi erők is, melyek a létesülő makrokozmosz csírái. És alvási állapotában ebbe az ember beletekint, úgy, ahogyan földi élete alatt a napfénybon felragyogó Földet nézi.

Csak azáltal, hogy a makrokozmosz olyanná vált, amilyen ma, azaz elhaltabbá vált, élhet az emberlény a halál ós újabb születés közt olyan életet, mely felébredést jelent az éber földi élethez képest. Egy felébredést, mely képessé teszi arra, hogy teljesen úrrá legyen az álomban futólagos fellobbanást mutató erők felett. Ezek az erők betöltik az egész kozmoszt. Mindent áthatnak. És az ember belőlük veszi azokat az impulzusokat, melyekből a Földre leszállóban megformálja testét, a makrokozmosznak ezt a műremekét. Ami az álomban Naptól elhagyatva feldereng, a szellemi világban szellemi napszerűséggel áthatva él, és várja, hogy a magasabb hierarchiák lényei, vagy az ember, lény-alkotó teremtésre szólítsa fel.

Vezérlő tételek
1925. február 8.

156. Ahhoz, hogy az ember magát a teljes, szabad öntudatban élje meg éber állapotában, le kell mondjon önmaga és a természeti lét valódi alakjának átéléséről. Kiemelkedik ennek a valóságnak a tengeréből, hogy saját énjét a gondolat-árnyakban valóban a saját élményévé tegye.

157. Alvási állapotban az ember együtt él a földkörnyezet életével, de ez az élet kioltja öntudatát.

158. Az álmokban féltudatosságban villódzik bele az erőteljes világ-lét, melyből az emberlény is összeszövődött, s amelyből, mikor a szellemi világból leszállt, testét kialakította. A földi élet során az emberben ez az erőteljes kozmikus lét a gondolatok árnyszerűségéig jutva hal el, mert csak ezáltal adhat alapot az öntudatos embernek.

159-161: Gnózis és antropozófia (21. levél)

Goetheanum, 1925. január

Amikor a Golgotai Misztérium lejátszódott, az emberiség egy részének, amely nem pusztán érzelmileg, de megértésszerűen fordult az ember földi fejlődésének legnagyobb impulzusa felé, a „gnózis” volt a gondolkodásmódja.

Ha meg akarjuk érteni azt a lelki beállítottságot, ahogyan a gnózis az emberiségben élt, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy a gnózis korszaka egyben az értelmi-és kedélylélek kifejlődésének kora is volt.

Ebben a tényben találhatjuk meg annak az okát is, hogy a gnózis szinte teljesen eltűnt az emberiség történelméből. Ez az eltűnés, amíg csak meg nem értjük, a legmeglepőbb esemény az emberiség fejlődésében.

Az értelmi lélek kibontakozását megelőzte az érzőléleké, azt pedig az érzőtesté. Amikor az ember a világ tényeit az érzőtesttel észleli, akkor minden megismerés az érzékeiben él. A világot színesnek, hangzónak stb. észleli; de színekben, hangokban, hő-állapotokban a szellemi lények egész világát is létezőnek tudja. „Anyagról”, melyen a színek, a hő-állapotok megjelennek, nem beszélnek, szellemi lényekről szólnak, akik az érzékek észlelésén keresztül nyilatkoznak meg.

Az érzékszervi észlelés mellett külön kibontakozó „értelem” ebben a korban még nincs. Az ember vagy átadja magát egész lényével a külvilágnak, akkor az érzékeken keresztül az istenek nyilatkoznak meg számára, vagy visszahúzódik a külvilágtól lelki életébe, akkor belső világába tompa életérzést él át.

Jelentős fordulat következik be az érzőlélek kibontakozásával. Az isteninek a megnyilatkozása az érzékeken keresztül fokozatosan elhomályosul. Helyébe a színeknek, hangoknak, hő-állapotoknak stb. bizonyos mértékig istenségtől megfosztott érzékszervi észlelése lép. A bensőben az istenség szellemibb formában, kép-eszmékben nyilatkozik meg. Az ember két oldalról észleli a világot: kívülről, érzékszervi benyomásai által, belülről pedig eszmeszerű, szellemi benyomások által.

Az embernek el kell jutnia ahhoz, hogy a szellemi benyomásokat olyan határozottnak, olyan kialakultnak észlelje, mint azelőtt az isten-áthatotta érzékszervi benyomásokat. Amíg az érzőlélek kora uralkodik, ez lehetséges is. Mert az ember benső mivoltából az eszmei képek teljes kialakultságban törnek felszínre. Bensőleg telíti őt egy olyan érzékletmentes tartalom, mely képmása a világtartalomnak. Míg korábban az istenek érzékelhető ruhában nyilatkoztak meg számára, addig most szellemi mezben. Ez a gnózis életének és keletkezésének kora. Az ember egy csodálatos ismeret részesének érzi magát, ha benső mivoltát tisztaságban bontakoztatja ki, úgy, hogy az isteni tartalom benne megnyilatkozhat. A Golgotai Misztérium előtti negyediktől az első évezredig ez a gnózis uralkodik a megismerésben előrehaladott emberiségben.

Azután elkezdődik az értelmi lélek kora. Most már nem merülnek fel az ember benső mivoltában önmaguktól a világ-isten-képek. Az embernek belső erőket kell latba vetnie, hogy lelkéből előhozza azokat. A külvilág a maga érzéki benyomásival kérdéssé válik. Választ akkor kap rá az ember, ha belső erőkifejtéssel előhozza magából az világ-isten-képeket.

A képek azonban előbbi megjelenésükhöz viszonyítva halványak. Az emberiségnek ez az a lelkiállapota, mely Görögországban oly csodálatosan bontakozott ki. A görög az érzékszervekkel érzékelhető külvilágban érezte magát, s érezte abban a varázshatalmat, mely belső erejét a világ-képek kibontakoztatására ösztönzi. A filozófia terén ez a lelki beállítottság a platonizmusban bontakozott ki.

Mindezek mögött azonban a misztériumok világa állt. Ott híven megőrizték azt, ami az érzőlélek korából, a gnózisból még jelen volt. A lelkeket a gnózis hűséges megőrzésére iskolázták. De az általános fejlődés útján már kialakult az értelmi lélek. Az érző lelket különleges iskolázással keltették életre. Így éppen az értelmi lélek korában az általános kultúrélet mögött gazdagon fejlett misztérium-élet volt.

A misztériumokban a világ-isten-képek azért is élhettek, mert a kultusz tartalmává tették azokat. Az ember a misztériumok belső világába néz, s a csodálatos kultusz-eseményekben pillantja meg a világ képmását.

Az emberek, akik ezt átélték, a Golgotai Misztériumot is mély kozmikus összefüggésében látták át, mikor az lezajlott. De ez a misztérium-élet olyan volt, hogy teljesen távol tartotta magát a világ forgatagától, hogy a szellemi képvilágot tisztaságban bontakoztathassa ki. És az ember-lelkeknek ez a kibontakoztatás egyre nehezebbé vált.

Ekkor a szellemi Kozmoszból szellemi lények szálltak alá a legmagasabb misztérium-helyeken, hogy a megismerésért küzdő embert erőfeszítéseiben segítsék. így bontakoztak ki továbbra is az érzőlélek korszakának impulzusai az „istenek” hatására. Létrejött egy misztérium-gnózis, amelyről csak igen kevesen sejtettek bármit is. Emellett élt az a gnózis, amit az ember az értelmi lélekkel tudott felvenni. Ez volt az exoterikus gnózis, melynek töredékei fennmaradtak az utókorra.

Az ezoterikus misztérium-gnózisban az emberek egyre képtelenebbé váltak arra, hogy az érzőlélek kibontakoztatásáig emelkedjenek. Az ezoterikus bölcsességet egyre inkább pusztán az „istenek” ápolták. Igen, ez az emberiség történelmi fejlődésének egy titka, hogy az első keresztény századoktól a középkorig „isteni misztériumok” működtek benne.

Ezekben az „isteni misztériumokban” angyal-lények őrizték meg a földi létben azt, amit az ember már nem tudott megőrizni. Így működött a misztérium-gnózis, miközben az exoterikus gnózis kiirtásán folyt a munka.

A misztérium-gnózisban szellemi módon szellemi lények őrizték a világ-kép-tartalmat, míg annak az emberiség fejlődésmenetében hatnia kell; az emberi lélek a maga tudatos felfogásával nem tudta azt fenntartani. Az érzésbeli tartalmat azonban meg kellett őrizni. A megfelelő kozmikus pillanatban az arra előkészített emberiségnek át kellett azt adni, hogy az érzésbeli tartalom melegének hatására a tudati lélek később új módon tudjon a szellemi világba hatolni. Így hát szellemi lények építették a hidat a régi világ-tartalomtól az újig.

Az emberiség fejlődésének ez a titka jelzésekben megtalálható. A Grál szent jáspiskelyhét, melyből Krisztus ivott, mikor a kenyeret megtörte, a szent kelyhet, melybe Arimáthiai József a Jézus sebeiből folyó vért felfogta, mely tehát a golgotai titkot rejtette magában, angyalok vették gondjaikba addig – így szól a legenda -, míg a Titurel felépítette Grál-várba, az erre előkészített emberekhez azt újra leszállani engedhetik. Szellemi lények rejtették el azokat a kozmikus képeket, melyekben a Golgota titkai éltek. Nem árasztották le a képtartalmat az emberi lelkekbe, mert az nem volt lehetséges, de leárasztották az érzésbeli tartalmakat, amikor annak ideje elérkezett. Csak indíték, de éppen a legerősebb indíték lehet a régi megismerés érzésbeli tartalmának ez a beoltása az emberi lélekbe, indíték arra, hogy a mi korunkban, a mihályi működés fényében a tudati lélekből a Golgotai Misztérium új, teljes megértése fejlődjön ki. Az antropozófia erre az új megértésre törekszik. Az adott leírásból látható, hogy az antropozófia nem lehet a gnózis megújítója, mert a gnózis tartalma az érzőlélek megismerési módjából származott, az antropozófia pedig az ugyanilyen gazdag tartalmat a tudati lélekből kell, hogy előhozza, egészen új módon.

Vezérlő tételek
1925. február 25.

159. A gnózis a maga tulajdonképpeni alakjában, az érzőlélek korszakában fejlődik ki. (A Golgotai Misztérium előtti harmadik-negyedik évezredben.) Az „isteni” mint szellemi tartalom, ebben a korban az ember belső világában, viszont az ezt megelőző érzőtest korszakában a külvilág érzékszervi észlelésében nyilatkozott meg.

160. Az értelmi lélek korában az „isteni” szellemi tartalma csak halványan élhető át. A gnózist szigorú misztériumok őrzik, s mikor az emberek erre már nem képesek, mert nem tudják az érzőlelket élettel tölteni, szellemi lények viszik át a gnózis nem megismerési, bár érzésbeli tartalmát a középkorba. (Erre utal a Grál-legenda.) Az értelmi lélekbe behatoló exoterikus gnózist pedig kiirtják.

161. Az antropozófia nem lehet a gnózis felújítása, mert az az érzőlélek kibontakozásához kapcsolódik. Az antropozófiának a mihályi tevékenység fényében a tudati lélekből kell új módon kifejlesztenie a világ- és Krisztusmegértést. A gnózis volt az a régi időkből megőrzött megismerési mód, amely a Golgotai Misztériumot, mikor az bekövetkezett, a legjobban tudta az emberi megértéshez eljuttatni.

162-164: Az ember szabadsága és a mihályi korszak (22. levél)

Goetheanum, 1925. január

Az ember emlékező képességében annak a kozmikus erőnek a személyes képmása él, amely az utolsó fejtegetésekben megmutatott módon fejtette ki hatását az ember lényre. Ez a kozmikus erő azonban még ma is tevékenykedik. Mint növekedési erő, mint éltető impulzus él az emberi élet hátterében. Nagyobb részt itt működik. Csak egy kis részt különít el magából, mely tevékenységként belép a tudati lélekbe. Ott emlékezési erőként működik.

Az emlékezési erőt helyes megvilágításban kell látnunk. – Amikor az ember a kozmikus létesülés jelen korszakában érzékeivel észlel, akkor ez az észlelés a világ-képek pillanatnyi felfénylése a tudatban. A felfénylés akkor következik be, amikor az érzékszerv a külvilág felé fordul, s ekkor átvilágítja a tudatot; eltűnik, mikor az érzékszerv már nem fordul a külvilág felé. – Ami itt a tudatban felfénylik, annak nem szabad tartóssága legyen. Mert ha az ember ki nem törölné idejében a tudatából, akkor az ember a tudati tartalom által elveszítené önmagát. Már nem lenne önmaga. Az észlelés adta „fénylésnek” csak rövid ideig szabad a tudatban élnie az un. utóképekben, melyek Goethét annyira érdekelték. Ennek a tudati tartalomnak létezéssé sem szabad merevülnie, kép kell, hogy maradjon. Épp olyan kevéssé szabad reálissá válnia, mint a tükörbeli képnek.

Ugyanúgy elveszítené magát az ember azon, ami a tudatban realitásként él, mint azon, aminek önmaga által tartóssága van. Akkor sem lehetne már önmaga.

Így a külvilág érzékszervi észlelése: a léleknek benső festő tevékenysége. Festés, festő szubsztancia nélkül. Festés szellem-létesülésben és szellem-elmúlásban. Ahogyan a természetben a szivárvány keletkezik és nyom nélkül elmúlik, úgy jön létre és múlik el az észlelet anélkül, hogy önmaga, a saját mivoltánál fogva emlékezést hagyna hátra.

De, egyidejűleg minden észleléssel, a külvilág és az emberi lélek között egy másik folyamat is lezajlik. Ez olyasmi, ami a lélek mélyebb rétegeiben zajlik. Ott, ahol a növekedési erők, ahol az élet impulzusai hatnak. A lelki életnek ebbe a részébe észleléskor nem egy múlékony kép nyomódik bele, hanem egy maradandó képmás. Ezt el bírja viselni az ember, mert ez létével,

mint világtartalommal függ össze. A folyamat során épp oly kevéssé veszítheti el magát, mint akkor, mikor növekszik és táplálkozik.

Amikor az ember belső világából emlékeit felhozza, akkor azt észleli belsőleg, ami a külső észleléskor lejátszódó második folyamatból megmaradt.

Ismét fest a lélek, most azonban a saját belső világában élő múltbelit festi. A tudatban ennél a festésnél sem formálódhat maradandó realitás, csak keletkező és elmúló kép. Így függ össze az észlelő képalkotás és az emlékezés az emberi lélekben.

Azonban az emlékezési erők folytonosan többre törekednek, mint szabad lenne ahhoz, hogy az ember, mint öntudatos lény, ne veszítse el önmagát.

Hiszen az emlékezési erők az ember-létesülés múltjának a maradványai, és mint ilyenek Lucifer hatalmának körébe jutnak, akinek pedig törekvése, hogy úgy besűrítse az emberlényben a külvilág benyomásait, hogy azok képzetként folytonosan világítsanak a tudatban.

Ezt a luciferi törekvést siker koronázná, ha a mihályi erők nem dolgoznának ellene. Ők nem engedik a benső fényben festett képeket létté merevedni, hanem keletkező és múló képekben tartják meg azokat.

A fölös erő, amit Lucifer az ember benső világából felhajt, a mihályi korban átváltozik imagínáló erővé. Mert az emberiség általános intellektuális tudatába fokozatosan beköltözik az imagináció ereje. – Az ember jelenlegi tudatát ez nem terheli meg maradandó realitásokkal, hatása megmarad a keletkező és elmúló képeknél. Imaginációival az ember egy magasabb szellemi világba ér fel, úgy, ahogyan az emlékezéssel bele ér saját emberlényébe. Az imaginációkat nem tartja meg magában, bele vannak azok rajzolva a kozmikus létbe; onnan az ember mindig újra belefestheti a kép jellegű képzetalkotásba.

Így hát azt, amit Mihály az ember benső világában megóv a megmerevedéstől, felveszi magába a szellemi világ. Amit az ember a tudatos ima- gináció ereje által átél, az nyomban világ-tartalommá válik. Hogy ez így lehetséges, az a Golgotai Misztérium eredménye. A Krisztus-erő vési bele az emberi imaginációt a Kozmoszba. A Krisztus-erő, amely összekapcsolódott a Földdel. Amíg nem volt összekapcsolódva vele, hanem mint Nap-erő kívülről hatott, az összes növekedési és élet impulzusok az ember benső világába áradtak. A Kozmoszból lett az ember alakítva és fenntartva általuk.

Mióta a Krisztus-impulzus együtt él a Földdel, az ember a maga öntudatos lényével újra visszaadatik a Kozmosznak.

Az ember kozmikus lényből földi lénnyé lett; megvan az adottsága, hogy újra kozmikus lény legyen, miután földi lényként önmagává vált.

Abban a tényben nyugszik a szabadság kibontakozásának lehetősége, hogy az ember pillanatnyi képzetalkotásában nem a létben, hanem csak egy képszerű létben él. A tudatba minden lét kényszerítő. Csak a kép az, ami nem tud kényszeríteni. Ha hatására mégis történik valami, az tőle függetlenül kell történjen. Az ember azáltal lesz szabad, hogy tudati lelkével kiemelkedik a létből, és a léttel nem bíró képszerűségben merül fel.

Így áll elő a jelentős kérdés: vajon nem veszíti-e el létét az ember, mikor lényének egy részével elhagyja azt, és a nem-létbe veti magát?

Ez megint egy olyan pont, ahol az ember a világot szemlélve nagy rejtély előtt áll.

Amit a tudatban képzetalkotásként élünk meg, az a Kozmoszból jön létre. Az ember beleveti magát abba, amit a Kozmoszhoz viszonyítva nemlétnek mondhatunk. A képzetalkotásban mindentől megszabadítja magát, az összes kozmikus erőtől. Lefesti a Kozmoszt, amelyen kívül áll.

Ha ez csak így történne, az ember lényében egy kozmikus pillanatra felragyogna a szabadság; de ugyanabban a pillanatban feloldódna az emberlény is. Azonban, miközben az ember a képzetalkotásban szabaddá válik a Kozmosztól, nem-tudatos mivoltával mégis az előző földi életéhez és a halál és születés közti életéhez tagolódik hozzá. Mint tudatos ember a képszerű létben él, nem-tudatos mivoltával pedig a szellemi realitásban. Miközben jelenlegi énjével a szabadságot éli meg, múltbeli énje megtartja őt a létben. A lét viszonylatában: az ember képzetalkotásában teljesen átadja magát annak, amivé kozmikus és földi múltján keresztül vált. Ezzel az emberi fejlődésben a semmi szakadékára utaltunk, melyet átugrik az ember, amennyiben szabad lénnyé lett. Mihály működése és a Krisztus-impulzus teszik lehetővé az ugrást.

Vezérlő tételek
1925. február 22.

162. A tudati lélek a képzetalkotásban nem a létben, hanem a képszerű létben, a nem-létben él. Ezáltal megszabadul a Kozmosszal való együttéléstől. A képek nem kényszerítenek. Csak a lét kényszerít. Ha az ember mégis a képekhez igazodik, akkor az a képektől teljesen függetlenül, azaz a világtól szabadon történik.

163. Az Ilyen képzetalkotás pillanatában az ember a világ létével csak az által függ össze, amivé előző földi életei és a halál és születés közötti életei által a múltban vált.

164. A Kozmoszhoz viszonyított nem-léten át való ugrást az ember csak Mihály tevékenységének és a Krisztus-impulzusnak a segítségével tudja megtenni.

165-167: Hol van az ember, mint gondolkodó és emlékező lény? (23. levél)

Goetheanum, 1925. január

A képzetalkotással (gondolkodással) és az emlékek átélésével az ember a fizikai világban él. De, bárhová is fordítja tekintetét ebben a fizikai világban, érzékeivel sehol sem talál olyasmit, ami a képzetalkotás és emlékezés erőit megadhatná neki.

A képzetalkotásban az öntudat jelenik meg. S az előbbi fejtegetések értelmében az öntudat az embernek a földiség erőiből származó szerzeménye. Ezek azonban olyan erői a földiségnek, hogy az érzékek észlelése előtt rejtve maradnak. Igaz, az ember a földi életben csak azt gondolja, amit érzékei közvetítenek; a gondolkodáshoz való erőt azonban az így elgondoltak közül semmi sem adja meg számára.

Hol találjuk meg azt az erőt, mely a földiségből ered, és a képzetalkotást (gondolkodást), az emlékképeket formálja?

Ezt az erőt megtaláljuk, ha szellemi tekintetünket arra irányítjuk, amit az ember az előző földi életéből magával hoz. A szokásos tudat ezt nem ismeri. Egyelőre öntudatlanul él az emberben. De mikor az ember a szellemi lét után a Földre lép, nyomban megmutatkozik hasonlósága azokkal a földi erőkkel, amelyek nem kerülnek az érzékszervi érzékelés és az érzékekhez kötött gondolkodás körébe.

Az ember nem a képzetalkotással (gondolkodással) él ebben a körben, hanem az akarattal, mely a sors értelmében játszódik le.

Azt tekintve, hogy a Földnek az érzékelhetőség körén kívül eső erői is vannak, beszélhetünk „szellemi Földről”, mint a fizikai Föld ellenpólusáról. Ebből adódik, hogy az ember, mint akarati lény a szellemi Földdel és Földben él, mint képzetalkotó (gondolkodó) lény pedig, bár a fizikai Földben van, de mint olyan, nem él vele.

Az ember, mint gondolkodó lény, erőket hoz a szellemi világból a fizikaiba, ám ezekkel az erőkkel is szellemi lény marad, aki a fizikai világban csak megjelenik, de nem alkot vele közösséget.

Közösséget a képzetalkotó (gondolkodó) ember csak a „szellemi Földdel” alkot. És ebből a közösségből származik az öntudata. Az öntudat keletkezése tehát az emberrel a földi életben szellemileg lejátszódó folyamatoknak köszönhető.

Ha szellemi látással átfogjuk az itt leírtakat, akkor előttünk van az „emberi én”.

Az emlékezési élményekkel az emberi asztráltest területére jutunk. Az emlékezéssel nem csak az előző földi életek eredményei áradnak a jelenlegi énbe, mint a képzetalkotásnál (gondolkodásnál), hanem a halál és születés között átélt szellemi-világbeli erők is benső világába áradnak. Ez a beáradás az asztráltestben történik.

A fizikai Földön e beáradó erők közvetlen felvételére sincsen terület. Az ember, mint emlékező lény, épp oly kevéssé tud az érzékei által észlelt dolgokkal és folyamatokkal kapcsolódni, amint képzetalkotó lényként sem.

De közösséget alkot mindazzal, ami bár nem fizikai, de a fizikait folyamatokká, történésekké alakítja. Ezek az emberi és a természeti élet ritmikus folyamatai. A természetben a nappal és az éjszaka ritmikusan váltakoznak, ritmikusan követik egymást az évszakok, és így tovább. Az emberben ritmikusan működik a légzés és a vérkeringés, így váltakozik az alvás és az ébrenlét, és így tovább.

A ritmikus folyamatok sem a természetben, sem az emberben nem fizikaiak. Félig szelleminek nevezhetjük őket. A fizikai, mint dolog, eltűnik a ritmikus folyamatban. Az emlékezésben az ember a saját mivoltával bele van helyezve mind a saját, mind a természeti ritmusokba. Asztráltestében él.

Az indiai jóga teljesen fel akar oldódni a ritmus átélésében. El akarja hagyni a képzetalkotásnak, az énnek a területét, és az emlékezéshez hasonló benső átéléssel akar belelátni abba a világba, mely az átlagos tudattal megismerhető világ mögött van.

A nyugati szellemi életben a megismerés során nem szabad elnyomni az ént. Az ént kell eljuttatni a szellemiség észleléséhez.

Ez nem történhet meg, ha az ember az érzékelhetőtől úgy hatol a ritmus világába, hogy a ritmusban csak a fizikaiak félig-szellemivé válását éli át. Inkább a szellemi világnak arra a szférájára kell rátalálni, amely a ritmusban megnyilatkozik.

Két lehetőség van tehát. Az első: átélni a fizikait a ritmikusban, azt, ahogy a fizikaiság félig-szellemivé válik. Ez a régebbi, ma már nem járható út. A második: átélni a szellemi világot, melynek éppen úgy a szférája az emberben lévő és az emberen kívüli kozmikus ritmus, ahogy az embernek is szférája a földi világ, a maga fizikai lényeivel és folyamataival.

Ehhez a szellemi világhoz mármost mindaz hozzátartozik, ami a jelenlegi kozmikus pillanatban Mihály által történik. Egy olyan szellem, mint Mihály, mindazt, ami különben Lucifer területén lenne, azáltal tudja behozni a Lucifer befolyásolása nélküli, tisztán emberi fejődésbe, hogy a ritmikus világot választja lakhelyéül.

Látni lehet mindezt, ha az ember belép az imaginációba. Mert a lélek az imaginációval a ritmusban él; és Mihály világa is az a világ, mely a ritmusban nyilatkozik meg.

Az emlékezet, az emlékezés már benne áll ebben a világban, de nem mélyen. A szokásos tudat ebből semmit nem él át. Ha azonban imaginációhoz jut az ember, akkor a ritmus világából felmerül a szubjektív emlékezések világa; de ez nyomban átmegy az isteni-szellemi lények által a fizikai világ számára teremtett, éteriségben élő ősképek átélésébe. Mert a kozmikus képekben felragyogó, világteremtést magába rejtő étert éli át az ember. És az ebben az éterben működő naperőket: azok itt nem csupán sugárzóak, itt kozmikus ősképeket varázsolnak elő a fényből. A Nap itt a világok kozmikus festőjeként jelenik meg. Kozmikus megfelelője azoknak az impulzusoknak, melyek az emberben a képzet-(gondolkodás-) képeket festik.

Vezérlő tételek
1925. március 1.

165. Bár az ember, mint gondolkodó lény a fizikai Föld körében él; de azzal mégsem alkot közösséget. Mint szellemi lény úgy él, hogy észleli a fizikaiakat; de a gondolkodáshoz szükséges erőket a „szellemi Földtől” kapja, mégpedig ugyanazon az úton, mint az előző életeinek eredményeként megélt sorsot.

166. Amit az emlékezésben él meg, az már abban a világban van, ahol a ritmusban a fizikaiak félig szellemivé válnak, ahol olyan szellemi folyamatok játszódnak le, mint a jelen kozmikus pillanatban Mihály által történők.

167. Aki valóban megismeri a gondolkodást és az emlékezést, az arra is rájön, hogy az ember, mint földi lény a földi téren él, ugyanakkor még sem merül teljes mivoltával abba, hanem földöntúli lényként a „szellemi Földdel” való közösség által keresi öntudatát, vagyis énjének kiteljesedését.

168-170: Az ember a maga makrokozmikus mivoltában (24. levél)

Goetheanum, 1925. január

A Kozmosz megnyilatkozik az embernek, egyrészt a Föld oldaláról, másrészt földöntúli oldalról, a csillagvilágon át.

Az ember a Földdel és a Föld erőivel rokonnak érzi magát. Erre a rokonságra nagyon érthetően tanítja az élet.

A jelen korszakban nem érzi így rokonságát a csillagvilággal. Ez azonban csak addig tart, míg nincs tudatában étertestének. Megragadni étertestét imaginációkban: ez azt jelenti, hogy úgy fejleszti ki összetartozásának érzését a csillagvilággal, ahogyan fizikai testéről való tudata által a Földhöz tartozónak érzi magát.

Az étertestet a világba állító erők a világ-környezetből jönnek, úgy, ahogy a fizikai test erői a Föld középpontjából sugároznak. De a kozmikus környezetből a Földre áramló étererőkkel érkeznek az ember asztráltesté- ben működő világ-impulzusok is. Az éter olyan, mint egy tenger, amiben úszva közelednek a Földhöz az asztrális erők, a kozmikus messzeségek minden irányából. A jelen kozmikus korszakban azonban csak az ásvány- és növényvilág tud közvetlen kapcsolatba kerülni az éter hullámain áradó asztralitással. Az állatvilág és az ember világa nem.

A szellemi látás mutatja, hogy az állatvilágban nem a jelenlegi Földre áramló asztralitás él, hanem, mintegy embrionálisan, egy olyan, ami még a régi Hold-korszakban áramlott be.

A növényvilágnál látható, hogyan alakul a sokféle csodálatos forma úgy, hogy az éterből kioldódik az asztralitás, és a növényvilág felett működik.

Az állatvilágnál látható, hogy a szellemiség megőrizte az ősidőkben, a holdfejlődés alatt működő asztralitást, s az így, megőrzöttként, jelenleg a szellemi világban marad, nem lép ki az étervilágba.

Ennek az asztralitásnak a működését az előző stádiumban megmaradt holderők közvetítik.

Az állatvilágban tehát az előző föld-stádiumokban külsődleges-természeti módon megnyilatkozó impulzusok eredménye található, melyek a jelen kozmikus korszakban visszahúzódtak a Földet átható szellemi világba.

A szellemi látás előtt megnyilatkozik, hogy az állatvilágban az étertest és a fizikai test áthatásában csak a jelenlegi földiségben ősidőkből

megőrzött asztrális erők a fontosak. De mikor az állatnak már megvan az asztrálteste, akkor már hatékonyan lépnek fel benne a Nap impulzusai. A Nap-erők nem adhatnak az állatnak semmilyen asztralitást, de ha az már benne van az állatban, akkor működniök kell a növekedés, a táplálkozás stb. érdekében.

Másképpen van ez az ember világában. Eredetileg az ember is a megőrzött holderőkből kapja asztralitását. A naperők azonban olyan asztrális impulzusokat is tartalmaznak, melyek hatástalanok maradnak az állatvilágban, de az emberi asztralitásban úgy hatnak tovább, ahogyan a holderők működtek, mikor először hatották át asztralitással az embert.

Az állat asztráltestében a Hold világa látható, az ember asztráltestében pedig a Nap és a Hold harmonikus egybecsengése.

Ez az emberi asztráltestben lévő napszerűség az alapja annak, hogy az ember, öntudata kialakítására, fel tudja venni a földiségből sugárzó szellemiséget. Az asztralitás a világmindenségből, a környezetből árad. Vagy úgy működik, mint jelenleg áradó, vagy pedig mint az ősidőkben beáramlott, s azóta megőrzött asztralitás. – Azonban mindannak, ami az én-nek, az öntudat hordozójának alakulására vonatkozik, egy csillagközéppontból kell kisugároznia. Az asztralitás a környezetből hat, az énszerűség pedig egy középpontból. A Föld, mint csillag a maga középpontjából impulzálja az emberi ént. Minden csillag a maga középpontjából sugározza az erőket, melyek valamilyen lénynek az énjét alkotják.

Így áll előttünk a csillagközpont és a kozmikus környezet polaritása.

Ebből a leírásból az is kitűnik, hogy az állatvilág ma is a Föld-lény régebbi fejlődési erőinek az eredményeként áll előttünk, elhasználja a megőrzött asztrális erőket, s el kell tűnjön, ha elhasználta azokat. Az ember viszont a napszerűségből új asztrális erőket szerez magának, s ez lehetővé teszi, hogy fejlődését átvigye a jövőbe.

Mindebből látható, hogy az embert a maga mivoltában nem érthetjük meg, ha a csillagok létével való összefüggését nem tudatosítjuk magunkban éppen úgy, mint összefüggését a Földdel.

És amit az ember öntudatának kibontakoztatására a Földtől kap, az is a földiségben ható szellemi világtól származik. Hogy a napszerűség meg tudja adni az embernek, amire asztralitásának szüksége van, ez a régi Napkorszakban lejátszódó hatásokból származik. Akkor kapta meg a Föld a képességet az emberiség én-impulzusának kibontakoztatására. Annak a korszaknak a szellemisége ez, amit a Föld a napszerűségből megőrzött magának, s az elhalástól a jelenlegi Nap hatása őrzi meg.

Egykor a Föld maga is Nap volt. Aztán szellemivé vált. A jelen kozmikus korszakban a napszerűség kívülről hat. Folytonosan fiatalítja az öregedő, ősidőkből származó szellemiséget. Egyszersmind attól is megőrzi ez a jelenleg működő napszerűség a korábbi időből származót, hogy a luciferi hatásba vesszen. Mert ami anélkül hat tovább, hogy a jelenkor erői felvennék magukba, az a luciferinek esik áldozatul.

Ki lehet mondani, hogy az emberben a földön-kívüli Kozmoszhoz tartozás érzése a mai kozmikus korszakban annyira eltompult, hogy tudatában azt észre sem veszi. És nem csak eltompult ez az érzés, de a földiséghez tartozás tudata még túl is harsogja. Mivel az embernek a földiségben kell öntudatát megtalálnia, a tudati lélek korszakának kezdetén annyira összenő a földiséggel, hogy az sokkal erősebben hat rá, mint ahogy az összeegyeztethető lenne lelki életének helyes alakulásával. Az embert bizonyos mértékben elkábítják a fizikai világ benyomásai. Ezen a kábultságon a szabad, önmagában élő gondolkodással sem tud felülkerekedni.

A XIX. század közepétől kezdve az egész időszak az érzékszervi benyomások okozta kábulat korszaka volt. Ez volt ennek a kornak a nagy illúziója, hogy a túl erős érzékelő életet tartották helyesnek. A földönkívüli Kozmoszban való élet teljes kioltására törekedő, érzékekre alapított életet.

Ebbe a kábulatba belejutva az ahrimáni hatalmak ki tudták bontakoztatni mivoltukat. Lucifert a napszerűség erősebben szorította vissza, mint Ahrimant, aki abban a helyzetben volt, hogy éppen a tudományosan képzett emberekben fel tudta kelteni azt a veszélyes érzést, hogy az ideák csakis az érzékek-adta benyomásokra alkalmazhatók. Így éppen ezekben a körökben az antropozófia kevés megértésre találhat. Az ember előtt állnak a szellemi megismerés eredményei. Megpróbálja ideákkal megérteni azokat. Ezek az ideák azonban nem fogják fel a szellemiséget, mert átélésüknél erősebb az ahrimanizált, érzékek-adta megismerés kábulata. És az embereket elfogja a félelem, hogy vak tekintélytiszteletbe esnek, ha a szellemi látók eredményeit elfogadják.

A XIX. század második felében az emberi tudat előtt egyre jobban elsötétedett a földön-kívüli Kozmosz.

Majd ha az ember újra képes lesz az ideákat bensőleg átélni, akkor is, ha nem támaszkodik velük a fizikailag érzékelhető világra, akkor a földönkívüli Kozmoszból megint szembe fog áradni látásával a világosság. Ez pedig annyit jelent, mint Mihályt a saját világában megismerni.

Ha majd egyszer a Mihály-ünnep bensőséges, igazi ünnep lesz, akkor az ünneplők érzésében, a legbecsületesebb bensőséggel fog kioldódni a vezérlő motívum, s az élni is fog a tudatban: ideákkal telten éli meg a lélek a szellemi fényt, mikor az érzéki látszat már csak emlékezésként cseng az emberben. Ha az ember ilyet tud majd érezni, akkor az ünnepi hangulat után ismét bele tud merülni az érzékek adta világba, és Ahriman nem árthat neki.

Vezérlő tételek
1925. március 8.

 

168.  A tudati lélek korának kezdetén az emberben eltompult a földön-kívüli Kozmoszhoz-tartozás érzése. Ezzel ellentétben a földiséghez-tartozás érzése, a fizikai érzékelés átélése következtében, éppen a tudomány embereinél olyan erős lett, hogy az már kábultságot jelentett,

169. Ebben a kábulatban különösen veszélyesen hatnak az ahrimáni hatalmak, mert az ember abban az illúzióban él, hogy a fizikai észlelés túl erős, kábító átélése a helyes, ez a valódi előrehaladás a fejlődésben.

170. Az ember erőt kell találjon eszmevilágának átvilágítására, az átvilágított megélésére, akkor is, ha nem támaszkodik eszmevilágával a kábító fizikai világra. Az önálló, és önállóságában megvilágított eszmevilág átélésén fog felébredni benne a földönkívüli Kozmoszhoz-tartozás érzése. Ebből jön majd létre az alap a Mihály ünnepekhez.

171-173: Az ember érzékelő és gondolkodó organizációja a világhoz való viszonyában (25. levél)

Goetheanum, 1925. január

Amikor az ember saját ember-lényét szemlélve az imaginatív megismeréssel fordul önmaga felé, ebben a látásban leveti magáról fizikai érzékelő rendszerét. Önmagát szemlélve olyan lénnyé válik, akinek nincsen ilyen rendszere. A lélek nem szűnik meg a képeket látni, melyeket azelőtt a fizikai érzékek hordoztak; megszűnik azonban az, hogy az érzékszervek által a fizikai világhoz kötöttnek érezze magát. A fizikai külvilágról lelke előtt megjelenő képeket most nem a fizikai érzékszervek hordozzák: e képek most közvetlen, látás-adta bizonyítékai annak, hogy az ember az érzéki összeköttetésen túl még más kapcsolatban is van a természeti környezettel, amit nem a fizikai érzékszervek hordoznak. Ez az ember kapcsolata a természeti külvilágban megtestesült szellemmel.

Az ilyen szemléletben tehát lehull az emberről a fizikai világ. A földi- ség hullik le róla. Az ember már nem érzi magán a földiséget.

Azt lehetne hinni, hogy ezzel együtt öntudata is eltűnik. Ez következne az eddigi fejtegetésekből, ahol kimutattuk, hogy az öntudat annak az eredménye, hogy az ember kapcsolatban van a Föld lényszerűségével. De ez még sincs így. Amit az ember a földiség által megszerzett, az megmarad számára akkor is, ha a megszerzés után átélő megismerésében a földiséget le is veti magáról.

Az ábrázolt szellemi- imaginatív szemléletben megmutatkozik, hogy az ember alapjában véve nem is kapcsolódik intenzíven az érzékszervi rendszerhez. Tulajdonképpen nem is ő él ebben az érzékszervi rendszerben, hanem a környező világ. Az építette bele a maga mivoltát az érzékszervi rendszerbe.

Az imaginatív módon látó ember ezért az érzékszervi rendszert a külvilág egy darabjának tekinti. A külvilág egy darabjának, mely kétségtelenül közelebb áll hozzá, mint a természeti külvilág, de mégis csak külvilág. Csak azzal különbözik annak többi részétől, hogy a külsőbe az ember csak az érzékszervi észleléssel tud megismerően belehatolni. A saját érzékszervi organizációjába viszont átéléssel merül bele. Az érzékszervi organizáció külvilág, de az ember abba belenyújtja a maga szellemi-lelki mivoltát, melyet a földi létbe lépésekor a szellemi világból magával hozott.

Jelentős dolog, hogy a sötét korszak végén, mikor az ember csak rámeredt a világra, és még csak sejtve sem élte át a szellem fényét, az igaz vélemény ember és világ viszonyáról valósággal az igazság ellentétébe fordult.

Amikor az imaginatív megismerő az érzékszervi organizációval megélt világot levetkezi magáról, akkor átélése körébe kerül egy olyan organizáció, mely úgy hordozza a gondolkodást, mint az érzékszervi organizáció a fizikai kép-érzékelést.

És most az ember tudja, hogy e gondolkodási organizáció útján úgy van a kozmikus csillagkörnyezettel kapcsolatban, ahogyan azelőtt, az érzékszervi organizáció révén tudta, hogy kapcsolatban van a Föld-környezettel. Mint kozmikus lényt ismeri meg magát. A gondolatok már nem árnyképek; valósággal vannak átitatva, mint az érzékszervi észlelés adta észleleti képek.

Ha azután a megismerő ember az inspirációig emelkedik, észleli, hogy ezt a gondolati organizációra támaszkodó világot ugyanúgy le tudja vetni, mint a földit. Átlátja, hogy a gondolati organizációval sem a saját mivoltához tartozik, hanem a világhoz. Átlátja, hogy gondolati organizációján keresztül a kozmikus gondolatok működnek benne. Most már azt észleli, hogy miképp gondolkodik akkor, mikor nem a világ képmásait fogadja magába, hanem a kozmikus gondolkodásba növekszik fel.

Az embernek mind érzékszervi, mind pedig gondolkodási rendszere: világ. A világ építi bele magát az emberbe. Ennek következtében sem az érzékszervi észlelésben, sem a gondolkodásban nem önmaga az ember, hanem világtartalom. A gondolkodási organizációba mármost az ember belenyújtja lényének lelki-szellemi mivoltát, s az nem tartozik sem a földi világhoz, sem a csillagvilághoz. Teljesen szellemi, földi életről földi életre halad létezőn az emberben. Ezt a szellemi-lelki létezőt csak az inspiráció közelítheti meg.

Így lép ki az ember a maga földi-kozmikus organizációjából, hogy inspirációja által tisztán szellemi-lelki lényként álljon önmaga előtt.

Ebben a tisztán szellemi-lelki lényszerűségben az ember rátalál sorsának hajtóerejére.

Érzékelő organizációjával az ember fizikai testében él, gondolkodási organizációjával pedig étertestében. E két organizáció levetése után az ember a maga átélő megismerésével asztráltestében él. Valahányszor magára vett mivoltából levet az ember valamit, lelkének tartalma bár egyik oldalról szegényebb lett, – a másik oldalon viszont gazdagabbá válik. A fizikai test levetése után a fizikai növényvilág szépsége elhalványul, de megjelenik lelke előtt a növények birodalmában élő elementáris lények egész világa.

És mivel ez így van, ezért az igazi szellemi megismerő nem szemléli aszkétikus hangulatban az érzékeivel észlelteket. A szellemi átélésben teljes elevenségében megmarad benne a kívánalom, hogy újra érzékelhesse fizikai érzékszerveivel, amit szellemileg átélt. Amint a valóság egészének átélésére törekvő teljes-emberben az érzékszervi észlelés vágyat ébreszt az ellenpólus, az elementáris lények világa iránt, úgy az elementáris lények világának látása is vágyat ébreszt az érzékszervi észlelés tartalma iránt. Az emberi élet összességében a szellem megkívánja a fizikai érzékelést, ez az érzékelés pedig a szellemet. A szellemi létben üresség volna, ha meg nem jelennének benne a fizikai átélés élményének emlékei. A fizikai átélésben sötétség volna, ha nem hatna bele, bár ma még tudat alatt, világítón a szellemiség ereje.

Ezért, ha majd az ember éretté tette magát, hogy Mihállyal együtt élje át annak tevékenységét, ebből nem az következik, hogy a lélek természeti élményekben szegényebbé válik, hanem inkább az, hogy gazdagabb lesz. És az érzésbeli életben sem hajlik majd arra, hogy visszahúzódjon az érzéki átéléstől, örömteli hajlama éppen arra készteti, hogy az érzékelhető világ csodáit teljességgel felvegye magába.

Vezérlő tételek
1925. március 15.

171. Az emberi érzékszervi organizáció nem tartozik az emberlényhez, azt a földi élet folyamán a környező világ építi az emberbe. Az észlelő szem térbelileg az emberben, de mivoltánál fogva a világban van. És az ember belenyújtja szellemi-lelki mivoltát abba, amit az ő érzékein keresztül a világ benne átél. Az ember földi élete alatt nem veszi fel magába a fizikai környezetet, hanem belenő ebbe a környezetbe szellemi-lelki mivoltával.

172. Hasonlóan van ez a gondolkodási organizációval; az ember általa a csillaglétbe nő bele. Önmagát mint csillagvilágot ismeri meg. A kozmikus gondolatokba szövődve él az ember, mikor az átélő megismerésben a gondolati organizációt levetette magáról.

173. Miután az ember mindkettőt, a földi világot és a csillagvilágot is levetkőzte, önmaga előtt mint szellemi-lelki lény jelenik meg. Akkor már nem világ, hanem igazi értelemben vett ember. Ekkor már nem világ, hanem ember, a szó igaz értelmében. Észlelni azt, amit ekkor átél, ez önmegismerés; az érzéki- és a gondolati organizációban való észlelés pedig világmegismerés.

174-176: Emlékezet és lelkiismeret (26. levél)

Goetheanum, 1925. február

Alvási állapotban az ember átadja magát a Kozmosznak. A Kozmoszba viszi azt, amit a szellemi-lelki világból leszállva a Földre, előző életeinek eredményeképp magával hozott. Emberi mivoltának ezt a tartalmát ébrenléte alatt megvonja a Kozmosztól.

A ritmusban: átadni magát a Kozmosznak – elvonni magát a Kozmosztól – ebben játszódik le a születés és halál közötti élet. A Kozmosztól elvonni magát egyszersmind azt jelenti, hogy az érzékszervi-idegi rendszer felveszi magába a szellemi-lelki embert. Azzal, ami ebben a rendszerben, mint fizikai és mint életfolyamat lejátszódik, közös, egységes működésmódra egyesül az ébrenlét alatt az ember szellemi-lelki lénye. Ebben a működésmódban benne van az érzékszervi észlelés, az emlékezés képeinek formálása és a fantázia-élet. Ezek a tevékenységek a fizikai testhez vannak kötve. A képzet és a gondolati átélés a gondolati organizációhoz kötött; ez az a terület, ahol tudatossá válik az ember számára, ami félig tudatosan játszódik le az érzékelésben, fantáziában és az emlékezésben.

Ebben a tulajdonképpeni gondolati organizációban van az a terület is, ahol az ember öntudatát éli át. A gondolati organizáció csillagorganizáció.

Ha csupán mint ilyen élné ki magát, akkor az ember nem öntudatot, hanem az istenről szóló tudatot hordozna. De a gondolati organizáció egy csillagkozmoszból kiemelt, és földi történésbe helyezett csillagorganizáció. Ha az ember a földiségben éli át a csillagvilágot, öntudatos lénnyé válik.

Előttünk áll tehát az ember benső életének az a területe, ahol az emberrel kapcsolatban lévő isteni-szellemi világ elengedi az embert, hogy az ezáltal teljes értelemben emberré válhasson.

Azonban közvetlenül a gondolkodási organizáció alatt, ott, ahol az észlelés, a fantázia, az emlékképek kialakítása zajlik, együtt él az emberi élettel az isteni-szellemi világ. Azt mondhatjuk: az éber állapotú ember emlékezet-kibontakozásában él az isteni szellemiség. Mert a másik két tevékenység, az érzékszervi észlelés és a fantázia csak modifikációja az emlékezeti képek formálásának. Az érzékszervi észlelésben az emlékezeti tartalom kibontakozása keletkezőben van; a fantázia-tartalomban a lélekben felfénylik, ami a lelki létben ebből a tartalomból meg tud maradni.

Az alvási állapot az ember lelkiségét-szellemiségét átviszi a Kozmoszba, ahol az, az asztráltest és az én tevékenységével, az isteni-szellemi Kozmoszba merül. Nem csak a fizikai világon, de a csillagvilágon is kívül van. De benne él azokban az isteni-szellemi lényekben, akik létének eredetét adták.

A kozmikus fejlődés jelen időpontjában ezek az isteni-szellemi lények úgy működnek, hogy a világ morális tartalmát belevésik az asztráltestbe és az énbe az ember alvási állapota alatt. Az alvó emberben minden világtörténés reális morális történés, nem olyasmi, amit akár csak hasonlónak is mondhatnánk a természet-hatásokhoz.

Ezt a történést utóhatásaiban átviszi az ember az alvásból az éber állapotba. Ez az utóhatás alvó állapotban marad. Mert az ember csak a gondolkodás területe felé forduló életében van ébren. Ami akarati szférájában tulajdonképpen zajlik, az az ébrenlét alatt is olyan homályba burkolódzik, mint az alvás alatt az egész lelki élet. Azonban ebben az alvó akarati életben az éber állapot alatt is tovább működik az isteni szellemiség. Az ember morálisan olyan jó, vagy olyan rossz, amilyen aszerint lehet, hogy milyen közel tud jutni az isteni-szellemi lényekhez alvó állapotában. Közelebb jut, vagy távolabb marad, előző földi életeinek morális iránya szerint. Az éber lélek mivoltának mélységéből felzeng, ami ebbe a lélekbe beleplántálód- hatott alvás alatt az isteni-szellemi lényekkel megélt közösségben. Ami így felcsendül, az a lelkiismeret szava.

Így mutatkozik meg, hogy amit a materialista világlátás hajlamos csak a természeti oldalról magyarázni, az a szellemi megismerés számára a morális oldalon van.

Az emlékezetben az ébren levő embernél az isteni-szellemi közvetlenül működik; a lelkiismeretben az éber embernél ez az isteni szellemiség közvetve, mint utóhatás működik.

Az emlékezet képzése az ideg-érzékszervi organizációban játszódik le; a lelkiismeret képzése tisztán lelki-szellemi folyamatként játszódik le, de az anyagcsere-végtag organizációban. A kettő között van a ritmikus organizáció. Ennek működése a két poláris oldal között alakult ki. Mint légzési ritmus bensőséges kapcsolatban van az érzékszervi észleléssel és a gondolkodással. A folyamat a tüdő légzésében a legdurvább; finomodik, és mint átfinomult légzés észleléssé és gondolkodássá válik. Ami még egészen közel áll a légzéshez, de nem a tüdőn keresztül, hanem az érzékszerveken át történő légzés: az az érzékelés. Ami már távolabb áll a tüdő-légzéstől, és a gondolkodási organizációra támaszkodik, az a képzetalkotás, a gondolkodás; és a vérkeringési ritmus határán is átlépő, már benső légzés, mely az anyagcsere-végtagrendszerrel kapcsolódik, ez nyilatkozik meg a fantázia tevékenységében.

Ez utóbbi lelkileg eléri az akarati szférát, ahogyan a keringési ritmus is eléri az anyagcsere-végtag organizációt.

A fantázia-tevékenységben a gondolkodási organizáció az akarati organizáció közelébe igyekszik jutni. Itt az ember belemerül akaratának éber alvás-szférájába. Ezért aztán, az erre megfelelő módon organizált embereknél a lelki tartalmak, mint álmok jelennek meg az éber állapotban. Goethében egy ilyen emberi organizáció élt. Ezért beszél arról, hogy Schillernek kell megfejtenie az ő költői álmait.

Magában Schillerben a másik organizáció működött. Abból élt, amit előző földi életeiből magával hozott. Az erős akarathoz fantáziatartalmat kellett keressen.

Az ahrimáni hatalom világ-szándékaiban azokra az emberekre számít, akik adottságuk szerint a fantázia szférája felé hajlanak, úgy, hogy náluk a fizikai valóság látása önmagától fantáziaképpé változik. Úgy véli, hogy az ilyen emberek segítségével az emberiség fejlődését teljesen elvághatja múltjától, és olyan irányba viheti, amilyenbe ő akarja.

Az akarati szféra irányában organizált emberek, akik az érzékekkel látottakat az ideális világnézet iránti benső szeretetből indulva mégis erőteljesen alakítják fantázia-képekké, – az ilyenekre számít a luciferi hatalom. Ezekkel az emberekkel akarja az emberiség fejlődését teljesen a múlt impulzusai között tartani. Így megakadályozhatná, hogy az emberiség belemerüljön abba a szférába, ahol ahrimáni hatalmat kell legyőznie.

Az ember a földi létben két poláris ellentét között áll. Fenn vannak a csillagok. Onnan sugárzik minden, a földi lét kiszámítható rendszerességével kapcsolatos erő. A nappal és éjszaka rendszeres váltakozása, az évszakok, a hosszabb világ-periódusok váltakozása, ezek mind földi tükröződései a csillag-történéseknek.

A másik pólus a Föld belsejéből sugárzik. Ebben szabálytalanság él. Szél és időjárás, mennydörgés és villámlás, földrengés, vulkán kitörés ezt a belső Föld-történést tükrözi. Az ember képmása ennek a csillag-és-Föld- létnek.

Gondolkodási organizációjában a csillagok rendje, akarati-végtag organizációjában pedig a föld-káosz él. A ritmikus organizációban, azokat szabadon kiegyenlítve, megéli földi ember-lényét.

Vezérlő tételek
1925. március 22.

174. Az ember szellemileg-testileg két oldalról organizált lény. Először is a fizikai-éteri Kozmoszból: ami ebbe a szervezetbe az isteni-szellemi lényekből belesugárzik, az él az emberben, mint az érzékszervi észlelés, az emlékező képesség és a fantáziatevékenység ereje.

175. Másodszor, az embernek van egy, az előző földi életekből származó organizáltsága is. Ez az organizáció teljesen szellemi és lelki, és az asztrál- test és én által él az emberben. Ami az isteni-szellemi lényekből az embernek ebbe a mivoltába élőn belejut, annak hatására ragyog fel a lelkiismeret szava, és minden, ami ezzel rokonságban van.

176. Az ember ritmikus organizációjában az isteni-szellemi impulzusok két oldalának folytonos összekötése zajlik. A ritmus átélése az emlékezési erőt az akarati létbe, a lelkiismereti hatalmat pedig az eszmei létbe viszi.

177-179: A szellemi megismerés látszólagos kialvása az újkorban (27. levél)

Goetheanum, 1925. március

Aki az antropozófiát a tudati lélek fejlődéséhez való viszonyában helyesen akarja megítélni, annak tekintetét mindig újra a kultúr-emberiségnek azon szellemi beállítottsága felé kell fordítania, mely a természettudományok felvirágzásával kezdődött, és csúcspontját a XIX. században éri el.

Vetítsük hát lelki szemünk elé ennek a kornak a karakterét, s hasonlítsuk össze korábbi korszakokkal. Az emberiség tudatos fejlődése során a megismerést minden időkben úgy tekintették, mint ami az embert a szellemi világgal összehozza. A megismerésnek tulajdonították azt, amivé az ember a szellemhez való viszonyában lett. A művészetben és a vallásban élt ez a megismerés.

Mássá vált ez, mikor felderengett a tudati lélek hajnala. Akkor kezdett a megismerés nem törődni az ember lelki életének nagy részével. Azt akarta kikutatni, hogy milyen viszonyba kerül a léttel az ember, mikor érzékeit és bíráló értelmét a „természet” felé fordítja. Azzal azonban már nem akart foglalkozni, hogy milyen viszonyt épít ki az ember a szellemi világgal, ha benső érzékelő képességét úgy használja, mint az érzékeit.

Így vált szükségessé, hogy az ember szellemi élete ne a jelenkori megismeréshez kapcsolódjon, hanem a múlt, a tradíció ismereteihez.

Az ember lelki élete kettéhasadt. Az ember előtt, az egyik oldalon ott állt a folytonosan tovább törekvő, az élő jelenben kibontakozó természeti megismerés. A másik oldalon a szellemi világhoz fűző kapcsolatnak egy átélése állt, de az ennek megfelelő megismerés régebbi időkből eredt. Az iránt, hogy e megismerésnek megfelelő átélés az előidőkben hogyan jött létre, lassanként minden megértés elveszett. Megvolt a hagyomány, de nem az út, melyen át a hagyományozott igazságokat megismerték. Már csak hinni tudtak a hagyományban.

A szellemi szituációt teljes higgadtsággal megfontoló ember a XIX. század közepe táján így kellett szóljon önmagához: az emberiség odáig jutott, hogy már csak olyan ismeret kifejlesztésére tartsa képesnek magát, aminek semmi köze sincs a szellemhez. Ami a szellemiségről megtudható, azt a régi emberiség ki tudta kutatni; ennek a kutatásnak a képességét az emberi lélek elvesztette.

De lelki szeme elé ez az ember még sem állította a fennálló helyzetet teljes horderejében. Arra szorítkozott, hogy így szóljon: a megismerés nem ér fel a szellemi világig; a szellemi világ csakis a hit tárgya lehet.

Hogy némi fényt derítsünk erre a tényre, nézzük meg azt az időt, mikor a görög bölcsesség meghátrált a kereszténnyé vált rómaiság elől. Amikor a császár (Jusztiniánusz) az utolsó görög filozófiai iskolákat bezáratta (529- ben), a régi tudás utolsó őrzői is elvándoroltak arról a területről, ahol az európai szellemiség kifejlődött.

Ázsiában, a Gondisapúrban lévő akadémiához tudtak csatlakozni. Egyike volt ez azoknak a helyeknek, ahol Nagy Sándor tettei révén a régi tudás hagyományát meg tudták tartani. Olyan formában élt az itt tovább, amilyet Arisztotelész adhatott neki. Azonban az arabizmusnak nevezhető keleti áramlat azután megragadta ezt a tudást. Az arabizmus lényegének egyik oldala a tudati lélek túl korai kibontakoztatása. Ezzel a tudati lélek irányában túl korán ható lelki élettel lehetővé tette, hogy benne egy hullám, Ázsiából indulva Afrikán, Dél-Európán és Nyugat-Európán át a lelki életre zúduljon, s bizonyos embereket egy olyan intellektualizmussal töltsön el, aminek csak később szabadott volna megérkeznie. A VII. és VIII. században Dél- és Nyugat-Európa olyan impulzusokat kapott, melyeknek csak a tudati lélek korában szabadott volna jönniük.

Ez a szellemi hullám felébresztette az intellektualizmust az emberben, de nem azt a mélyebb átélést, amivel a lélek a szellemi világba merül.

Amikor tehát az ember, a XV-XIX. századig megismerő képességét tevékenységre indította, csak olyan lelki mélységbe tudott belemerülni, ahol még nem találkozott a szellemi világgal. Az európai szellemi életbe bevonuló arabizmus visszatartotta a megismerő lelkeket a szellemi világtól. Az intellektust működésbe hozta, de túl korán, s az csak a külső természetet tudta felfogni. És ez az arabizmus nagyon hatalmasnak bizonyult. Akit megfogott, annak a lelkét egyre inkább megragadta – a nagyrészt nem tudatos – benső gőg. Az ilyen ember érezte az intellektualizmus hatalmát, nem érezte azonban a puszta intellektualizmus képtelenségét arra, hogy a valóságba behatoljon. Így hát átadta magát a külső, fizikailag érzékelhető valóságnak, mely magától állt az ember elé, s eszébe sem jutott, hogy a szellemi valóságot megközelítse.

A középkori szellemi élet ezzel találta szembe magát. Megvoltak hatalmas hagyományai a szellemi világról; de lelki életét – így mondhatnánk – a titkosan működő arabizmus intellektuálisan annyira átjárta, hogy a megismerés nem nyújtott hozzáférést azokhoz a forrásokhoz, melyekből, végül is, a hagyományok tartalma származott.

A korai középkortól kezdve küzdött az emberben az ösztönszerűen érzett szellemi összefüggés azzal a formával, amit a gondolkodás az arabizmus hatására öltött magára.

Az ember érezte önmagában az eszmék világát. Realitásként élte azt meg. De nem találta meg lelkében az erőt ahhoz, hogy az eszmékben a szellemiséget átélje. Így jött létre a realizmus, mely érezte, hogy az eszmékben realitás van, de azt nem tudta megtalálni. A realizmus az eszmevilágban meghallotta a kozmikus Ige szavát, de nem volt képes annak beszédét megérteni.

A vele szembenálló nominalizmus, mivel ezt a beszédet megérteni nem tudta, általában tagadta annak létezését. Számára az eszmevilág az emberi lélekben levő formulák összege volt, s nem gyökerezett szellemi realitásban.

Ami ezekben az áramlatokban hullámzott, az tovább élt még a XIX. században is. A nominalizmus vált a természet-megismerés gondolkodásmódjává. A fizikailag érzékelhető világ szemléletéből egy nagyszerű rendszert épített fel, de megsemmisítette a betekintést az eszmevilág mivoltába. A realizmus holt létet élt. Tudott az eszmevilág realitásáról, de életteljes megismeréssel eljutni hozzá nem volt képes.

Az ember el fog jutni hozzá, ha az antropozófia megtalálja az utat az eszméktől a szellem-átéléshez az eszmékben. A valóban továbbfejlesztett realizmussal kell szükségképpen a természettudományos nominalizmus mellé kerüljön egy olyan út, mely megmutatja, hogy az emberiségben nem aludt ki a szellemi megismerés, hanem új fellendüléssel, új lelki forrásokból táplálkozva megint felléphet az emberei fejlődésben.

Vezérlő tételek
1925. március 29.

177. Aki szellemi tekintetét a természettudományos korszak emberi fejlődése felé fordítja, az elé először szomorú perspektíva tárul. Az emberi megismerés ragyogó mindenütt, ahol a külvilágra vonatkozik. Ellenben fellép egy olyan fajta tudat, mely szerint a szellemi világ megismerése már egyáltalán nem lehetséges.

178. Úgy tűnik, mintha ilyenféle megismerése csak a régi idők emberének lett volna, s mintha meg kéne elégednünk a szellemi világra vonatkozólag azzal, ha a régi tradíciókat felvesszük, s azt a hit tartalmává tesszük.

179. A bizonytalanságból, amely a középkori embernek a szellemi világhoz való ilyen viszonyából keletkezett, származik a nominalizmus hitetlensége az eszmék szellemi tartalmát illetően, és folytatásaként a modern természetszemlélet; viszont az eszmék realitásának tudásából egy realizmus származik, ami azonban csak az antropozófia által érheti el beteljesedését.

180-182: Történelmi megrázkódtatások a tudati lélek fellépésekor (28. levél)

Goetheanum, 1925. március

A római birodalomnak a keletről érkező népek fellépésével, az un. népvándorlással kapcsolatos hanyatlása olyan történelmi jelenség, melyet a kutató embernek mindig újra szemügyre kell vennie. A jelenben ugyanis még sok minden van e megrázó események utóhatásából.

De éppen ezeknek a történéseknek a megismerése a külsődleges történelmi szemlélet számára lehetetlen. Azokra az emberi lelkekre kell nézni, akik a „népvándorlás” és a római császárság bukásának körülményei között éltek.

A görög és a római kultúra akkor virágzik, mikor az emberiségben az értelmi lélek bontakozik ki. Hiszen éppen a görögök és a rómaiak a tulajdonképpeni hordozói ennek a kibontakozásnak. Ennek a lélek-szakasznak a fejlődése azonban a görög és a római népeknél nem hordozott olyan csírát, ami a tudati lelket a helyes módon önmagából kifejleszthette volna. Az értelmi lélekben rejtőző minden szellemi és lelki tartalom a görögség és a rómaiság életgazdagságában megjelenik. Saját erejéből átáramlani a tudati lélekbe – nem tud.

Dacára ennek bekövetkezik a tudati lélek stádiuma. De olyan ez, mintha a tudati lélek nem a görög, nem a római ember személyiségéből eredő valami lenne, hanem mintha kívülről lenne az lényébe plántálva.

Az összekötöttség és eloldódás az isteni lényekkel, melyről ezekben a fejtegetésekben olyan sok szó esett, az idők folyamán különböző intenzitással zajlik. A régi időkben az emberiség fejlődésébe erős történésekkel belenyúló hatalom volt. Az első keresztény századok görög és római élményeiben gyengébb ez a hatalom, de még jelen van. Mialatt ezek a népek az értelmi lelket teljesen kibontakoztatták, nem tudatosan, de a lélek számára jelentőségteljesen, érezték az eloldódást az isteni-szellemi lényszerűségtől, érezték embervoltuk önállósodását. Ez az első keresztény századokban megszűnt. Az isteni-szellemiséghez való kötöttségként érezték át a tudati lélek derengését a lélekben. Az ember újra visszafelé, a lélek nagyobb önállóságából a kisebb irányába fejlődött. A keresztény tartalmat az emberi tudati lélekbe felvenni nem tudta, mert magát a tudati lelket sem volt képes bevonni saját mivoltába.

Így a keresztény tartalmat kívülről, a szellemi külvilágból adottnak érezte, s nem olyasminek, amivel megismerő erőivel nő össze az ember.

Másképpen volt ez a történelembe belépő, északkeletről érkező népeknél. Az értelmi lélek fejlődési fázisát olyan állapotban dolgozták át, amely éreztette velük a szellemi világtól való függésüket. Csak akkor kezdtek valamit megérezni az ember önállóságából, mikor a tudati lélek erői a keresztény kezdetekkor felderengtek. A tudati lélek náluk úgy jelenik meg, mint ami hozzátartozik az ember mivoltához. Mikor a tudati lélek fellobbant bennük, vidám, benső erőkifejtést éltek meg.

Ezeknél a népeknél a felderengő tudati lélek sarjadó életébe hullott a keresztény tartalom. A lélekben feléledőnek érezték azt, és nem kívülről adottnak.

Ez volt az a hangulat, amivel e népesség a római birodalomhoz közeledett, s mindahhoz, ami azzal összefüggésben volt. Ez volt az arianizmus hangulata, ellentétben az athanazianizmussal. Mély, belső ellentét volt itt jelen a világtörténelmi fejlődésben. A görög és római ember kívülről kapott tudati lelkében egyelőre olyan isteni lényszerűség működött, aki a földi élettel nem egyesült teljesen, abba csak belesugárzott. A frankok, germánok stb. éppen felderengő tudati lelkében még csak gyengén működött az, ami az isteni szellemiségből össze tudott kapcsolódni az emberrel.

A következőben az ember felett lebegő tudati lélekben élő keresztény tartalom szétáradt az életben; a lélekkel egyesülve megmaradt valami az ember bensejében impulzusként, inditékként, s az kibontakozásra várt; ez azonban csak akkor következhet be, mikor a tudati lélek kibontakozásában egy bizonyos stádiumot elér.

Az első keresztény századokkal kezdődő időben, mely beleér a tudati lélek fejlődési korszakába, az emberiség felett olyan szellemi tartalom uralkodik, mint mértékadó szellemi élet, amivel az ember megismerően nem tud kapcsolódni. Ezért külsőleg kapcsolódik hozzá, „magyarázza”, gondolkodik róla, hogy lelki erői miért nem elegendők ahhoz, hogy a megismerés alapján teremtsenek vele kapcsolatot. Megkülönbözteti a megismeréssel elérhető területet attól, amit nem ér el. Érvényesül a lemondás, az ember lemond arról, hogy a szellemi világba emelkedve megismerő lelkierőkkel tevékenykedjen, így a XVII-XVIII. század fordulóján eljön az idő, mikor az ember megismerésre irányuló szellemi erőivel a megismerésben általában elfordul a szellemiségtől. – Csakis azokban a lelki erőkben kezd élni, amelyek a fizikailag érzékelhető felé fordulnak. Tompává vált a szellemit megismerő erő, kiváltképpen a XVIII. században.

A gondolkodók elvesztik eszméik szellemi tartalmát. Az idealizmusban, a XIX. század első felétől kezdve a szellem nélküli, kiüresedett eszméket tartják érvényes, teremtő világtartalmaknak, így tesz Fichte, Schelling, Hegel; vagy egy olyan érzékfelettire utalnak, mely elszáll, hiszen a szellemtől megfosztották. Így tesznek Spencer, John Stuart Mill és mások. Az eszmék holtak, ha nem keresik az élő szellemet. A szellemiséget látó szellemi tekintet végül is elvész. A régi szellemi megismerésnek a „folytatása” nem lehetséges. A lelki erőknek, amennyiben bennük kibontakozik a tudati lélek, saját, megújult, elementáris kapcsolatra kell törekedniük az élő szellemiséggel. Ilyen törekvés akar lenni az antropozófia. A kor szellemi életében éppen a vezető személyiségek nem tudják, hogy az antropozófia mit akar. Ezzel azoknak széles köreit is távol tartják, akik e vezetőket követik. Ezek a vezetők olyan lelki tartalomban élnek, amely lassacskán teljesen elszokott a szellemi erők használatától. Számukra ez olyan lenne, mint ha egy embert, akinek valamely szerve megbénult, mégis e szerv használatára ösztönöznénk. Mert a magasabb megismerési erők a XVI. századtól a XIX. század második feléig bénák voltak. És az emberiségben ez egyáltalán nem vált tudatossá. A fizikai világra irányuló egyoldalú megismerés használatát különleges haladásnak tekintette.

Vezérlő tételek
1925. április 5.

180. A görög és a római népnek különleges adottsága van az értelmi lélek kibontakoztatására. Ezt a lelki stádiumot a tökéletességig fejleszti. De nem hordozza a csírát az egyenes vonalú továbblépéshez a tudati lélek felé. Lelki élete elmerül az értelmi lélekben.

181. Azonban a kereszténység kialakulásától egészen a tudati lélek fejlődési korszakáig a szellemnek olyan világa uralkodik, mely nem egyesül az ember lelki erőivel. Ezek „magyarázzák” ugyan a szellemi világot, de nem élik át.

182. Az ún. népvándorlás során északkeletről a római birodalom ellen előretörő népeknél viszont érzésbeliségbe foglalva élt az értelmi lélek. Ennek megfelelően lelkükben a tudati lélek ebbe az érzésbeliségbe ágyazottan alakul ki. E népeknek belső élete arra az időre vár, mikor elérkezik a lélek és a szellemi világ teljes egyesülésének lehetősége.

183-185: A természettől a természet-alattihoz (29. levél)

Goetheanum, 1925. március

Arról beszélnek, hogy a filozófiai korszak legyőzése után a XIX. század közepén feljött a természettudományok korszaka. Van, aki azt mondja, hogy a természettudományos korszak még tart, sokan viszont hangsúlyozzák, hogy az emberek bizonyos filozófiai intenciókhoz újra visszataláltak.

Megfelel ez a megismerés útjának, melyre az újabb időkben tértek rá, de nem az élet-utaknak. Képzeteivel az ember ma is a természetben él, még ha természeti felfogásába bele is viszi mechanikus gondolkodását. Akarati életével viszont olyan széles körben él a technikai történés mechanikájában, hogy ez a természettudományi korszaknak már hosszú idő óta egészen új árnyalatot ad.

Ha meg akarjuk érteni az emberi életet, először is két oldalról kell szemlélnünk azt. Előző életeiből hozza magával az ember azt a képességet, hogy a kozmikusról képzetet alkosson, ahol az a föld-környezetben és a földi téren hat. Ami a Földön működik kozmikusan, azt érzékeivel észleli, és gondolati organizációjával gondolja a föld-környezetből a Földre ható kozmikus elemet.

Így fizikai teste által az érzékelésben, éterteste által pedig a gondolkodásban él.

Ami asztráltestében és énjében zajlik, az lelkének rejtett régióiban működik. Ez működik pl. a sorsban. De nem is a bonyolult sorsösszefüggésekben kell azt felkeresnünk, hanem az élet elementáris, egyszerű folyamataiban.

Az ember összeköti magát bizonyos földerőkkel amennyiben szervezetét ezekbe az erőkbe irányítja, orientálja. Megtanul felegyenesedve állni és járni, megtanul karjával, kezével a földi erők egyensúlyába belehelyezkedni.

Mármost ezek az erők nem olyanok, hogy a Kozmoszból hatnának, ezek pusztán földi erők.

A valóságban semmi sem absztrakció, amit az ember átél. Csak nem tekinti át, hogy honnan jönnek az élmények, s ezért alkot a valóságra vonatkozó eszmékből absztrakciókat. Beszél a mechanikus törvényszerűségekről, és azt hiszi, hogy ezt a természeti összefüggésekből vonta le. De ez nem így van, mert mindazt, amit tisztán mechanikus törvényszerűségként lelkében átél, a földi viszonyokhoz való irányultságában bensőleg tapasztalja. (Állás közben, járásban stb.)

Ezzel a mechanikus elem a tiszta földiségként jellemzi magát. Mert a természeti törvényszerűség, a szín, a hang, a Kozmoszból folyt a földiségbe. Csak a földi világban oltódik majd bele a természeti törvényszerűségbe a mechanikus elem, amint az ember is, saját átélésében csak itt a földi világban szembesül vele. Legtöbbje annak, ami ma a technika által a kultúrába hat, amivel az ember a saját életében a legmagasabb fokig össze van szövődve, az nem a természet, hanem a természet-alatti világa. Olyan világ, amely lefelé emancipálódik a természettől.

Nézzük meg a keleti embert, mikor a szellem felé törekszik: igyekszik kiemelkedni a puszta földiséggel kapcsolatos egyensúlyi állapotból. A tisztán kozmikus egyensúlyt adó meditációs testtartásba igyekszik belehelyezkedni. A Föld akkor már nem hat szervezetének irányultságára. (Nem utánzás végett, csak az itt elmondottak megvilágítására legyen mondva. Aki ismeri írásaimat, tudja, hogyan különbözik egymástól ebben az irányban a keleti és a nyugati szellemi élet.)

Az embernek a tudati lélek fejlődéséhez kapcsolatba kellett kerülnie a puszta földiséggel. Így lépett fel az újabb idők tendenciája, hogy tettekben is megvalósítsa, amibe bele kell élnie magát. A csak-földibe beleélve magát Ahrimannal találkozik. Saját mivoltát helyes viszonyba kell hozza ezzel az ahrimáni világgal.

De a technikai korszak eddigi menetében még visszahúzódik az embertől az a lehetőség, hogy az ahrimáni kultúrával a helyes viszonyt megtalálhassa. Meg kell találja az erőt, az erőteljes benső megismerést, nehogy Ahriman a technikai kultúrában lenyűgözze, fölébe kerekedjen. A természet-alattit, mint olyant, fel kell fogni. Erre csak akkor képes az ember, ha a szellemi megismerésben legalább olyan magasra emelkedik a földönkívüli természet-felettihez, mint amilyen mélyre a technikával a természet-alattiba süllyedt. A korszaknak a természet fölé emelkedő megismerésre van szüksége, mert az ember bensőleg meg kell küzdjön egy természet alá süllyedt, veszélyesen működő élettartalommal. Természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy korábbi kultúrállapotokhoz kell visszatérjünk, hanem azt, hogy az ember utat kell találjon, mellyel az új kulturális viszonyokat a kozmosszal és önmagával helyes kapcsolatba hozza.

Ma még csak a legkevesebben érzik, hogy milyen jelentős szellemi feladatok vannak alakulóban az ember számára. Az elektromosságot, amit felfedezésekor a természeti lét lelkének tiszteltek, saját, a természetből a természet-alattiba vezető erejében kell felismerni. Csakhogy az embernek nem szabad vele együtt lecsúsznia.

Abban az időben, mikor a tulajdonképpeni, természettől független technika még nem létezett, az ember megtalálta a szellemet a természet látásában. A függetlenedő technika arra készteti az embert, hogy bámuljon arra, ami mechanikus-materiális, mintha az lenne hivatott a létesülő tudományosságot megadni. Ettől a világtól az isteni-szellemiség, mely az emberiség fejlődésének őseredetével függ össze, távol áll. Ezen a szférán a tisztán ahrimáni princípium uralkodik.

Egy szellemtudományban az a másik szféra lesz megteremtve, amiben az ahrimáni egyáltalán nincsen jelen. Éppen ennek a szellemiségnek, melyhez az ahrimáni hatalmak nem férnek hozzá, a megismerő felvétele ad erőt az embernek, hogy a világban Ahrimannal szembeszálljon.

Vezérlő tételek
1925. április 12.

183. A XIX. század közepén kezdődő természettudományos korszakban az ember kulturális tevékenysége lassanként már nem csak a természet legalsó szintjéig, de a természet alá csúszik le, A technika természetalattivá válik.

184. Ez átélt szellemi megismerést követel az embertől, melyben annyira emelkedik a természet-felettibe, amennyire természetalatti technikai tevékenységével a természet alá süllyed. Így teremti meg benső világában az erőt ahhoz, hogy ne süllyedjen le.

185. A korábbi természetlátás még hordozott magában az emberi fejlődéssel kapcsolatos szellemiséget; ez a szellemiség lassan eltűnt a természetlátásból, s abba beköltözött a tisztán ahrimáni szellem, s onnan folyt át a technikai kultúrába.