GA327

A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai

Mezőgazdasági tanfolyam
8 előadás, 1924. jún. 7-16., Koberwitz, és egy előadás, 1924. jún. 20., Dornach

Impresszum

Tartalom

Kurzust bevezető előadás. Az emberi és állati élet emancipációja a külvilágtól

Koberwitz, 1924. június 7

Mély hálával gondolok vissza a szavakra, melyeket Keyserlingk gróf úr előttem elmondott. Mert nem csak azok mondanak jogosan köszönetet, akik valamit átvehetnek az antropozófiából, de úgymond magának az antropozófia ügyének is mélyen átérzett köszönetet mondhatunk. Hiszen a mostani nehéz időkben minden antropozófiai érdekeltségű résztvevő érzi ennek az ügynek a súlyát. És így éppen az antropozófiai érzület szelleméből fakadóan, a legszívélyesebben szeretnék köszönetet mondani az elhangzott szavakért.

Az a tény, hogy a mezőgazdasági kurzust éppen itt, Keyserlingk gróf és grófnő házában tarthatjuk meg, mély elégedettséggel tölt el. Korábbi látogatásaimból tudom, hogy itt, Koberwitzben, csodálatos az atmoszféra, elsősorban a szellemi-lelki atmoszférára gondolok. Éppen ez az itt élő szellemi-lelki atmoszféra a legszebb előfeltétele annak, amit a kurzus során ki kell mondani.

A gróf felhívta a figyelmet, hogy esetleg egyik-másik vendégnek némi kényelmetlensége adódhat – ebben az esetben az euritmista hölgyekre gondolt, de más hallgatókat is érinthet a dolog -, másfelől azonban, arra vonatkozóan, ami itt minket összehozott, ki kell mondanom: azt hiszem, hogy ennek a- mezőgazdasági kurzusnak sehol sem találhattunk volna jobb helyet, mint éppen egy ilyen kitűnő és mintaszerűen vezetett gazdaságban. Mindehhez, ami az antropozófia talaján megjelenik, hozzátartozik egy – hogy úgy mondjam – érzésbeli környezet is. És éppen ez az, ami a mezőgazdaság számára itt megadatott.

Nos, mindez arra késztet, hogy a Keyserlingk grófok házának mélyen átérzett köszönetét mondjak. Dr. Steinerné asszony is egyetértően fogadja, hogy ezeket az ünnepnapokat – gondolom, egyben munkanapok is lesznek – épp itt élhetjük meg. Azt is meg kell gondolnom, hogy éppen mert ezeken az ünnepnapokon Koberwitzben vagyunk, az antropozófiai mozgalommal összekapcsolódott mező- gazdasági szellem uralkodik majd. Hiszen Keyserlingk gróf volt az, aki mezőgazdasági törekvéseink kezdete óta, amikor a „Kommenden Tag”-ból kiindulva a mezőgazdaság érdekében Stuttgartban tevékenykedni kezdtünk, tettel és tanáccsal, önfeláldozó munkával mellettünk állt, s amit a mezőgazdaság érdekében tenni tudtunk, abban az ő, mezőgazdálkodással oly alapvetően összenőtt szelleme is hatékonyan működött. Ezáltal valami olyan erő tevékenykedett mozgalmunkban, mely bizonyos magától értetődőséggel vonzott ide minket, amikor a gróf itt akart látni bennünket. Így hát biztosíthatom, hogy mindenki szívesen jött ide Koberwitzbe, erre a rendezvényre. Ez az alapja a köszönetnek, melyet mi, akik idejöttünk, ki kell mondjunk, s ezt szívesen meg is tesszük. Köszönjük, hogy a Keyserlingk ház készen állt arra, hogy ezeken a napokon befogadjon minket.

Ami engem illet, teljes szívemből átérzem a hálát, s kérem a Keyserlingk házat, hogy tőlem kiemelkedően fogadja a köszönetét. Tudom, mit jelent ennyi látogató fogadása több napon át, úgy, ahogyan érzésem szerint az végbemegy majd, s így köszönetemet a szükséges árnyalattal színezhetem, s kérem, fogadják is úgy ezt a köszönetet, ahogyan én is tisztában vagyok azzal, hogy ebben a várostól oly távol eső házban milyen nehézségekkel jár egy ilyen kurzus. Meg vagyok győződve róla, hogy a kényelmetlenségek, melyekről Keyserlingk gróf – nem mint belső, hanem mint a kifelé irányuló politika képviselője – szólt, az előadások rendezése során, nem fognak előfordulni; ami pedig a vendéglátást és fogadtatást illeti, minden körülmények között mindannyian elégedetten fogunk innen távozni.

Nos, hogy Önök magáról a kurzusról is ily elégedetten fognak-e távozni – ez természetesen még kérdés, mely valószínűleg egyre vitatottabb lesz, bár mi mindent meg akarunk tenni, hogy a későbbiekben elhangzókat illetően minden vitás kérdésben egyetértésre jussunk. Meg kell értsék, hogy bár sokfelől és régóta hangoztatott kívánság előzte meg a kurzust, mégis ez az első eset, hogy én, az antropozófia kebeléből származó törekvésekből kiindulva, egy ilyen feladatot elvállalok. Egy ilyen kurzus némi követelést támaszt, s magunk is meg fogjuk látni, hogy a mezőgazdaság érdekei az emberi élet körülményeivel minden oldalon össze vannak nőve; tulajdonképpen alig van az életnek olyan területe, mely ne kapcsolódna össze a mezőgazdasággal. Az emberi élet minden ügye valamelyik oldalával, valamelyik csücskével a mezőgazdasághoz tartozik. Magától értetődik, hogy itt most a mezőgazdaságnak csak a központi területeit érinthetjük. Igaz, hogy ez az út önmagától bizonyos mellékutakra kell vezessen, de talán éppen azért van ez így, éppen azért kínálkozik szükségszerűen, mert amit itt mondani fogunk, annak teljesen az antropozófia talajából kell fakadnia. Meg kell bocsássák nekem még külön azt is, hogy nem láthatja mindenki azonnal, milyen kapcsolatban van bevezető témánk a speciálisan mezőgazdasági témákkal. Mégis, mai mondanivalónkon kell alapuljon, amit fel akarunk építeni, még ha az olyan távolinak tűnik is.

Az újkori szellemi élet éppen a mezőgazdaságot érinti, méghozzá a legkomolyabb módon. Mert látják, az egész újkori szellemi élet éppen gazdasági jellegű vonatkozásában mutat romboló formákat. Romboló jellegüket ma sok ember még csak nem is sejti. Az a szemlélet, mely antropozófiai mozgalmunkból kiinduló gazdasági vállalkozásainknak sajátja – az ilyen dolgok ellen akar dolgozni. Ezeket a gazdasági vállalkozásokat gazdálkodók és kereskedők teremtették, csak hogy ők nem voltak képesek rá, hogy az eredeti indítékokat mindenoldalúan megvalósítsák. Már csak azért sem, mert jelen korunkban túl sok ellentétes erő dolgozik ahhoz, hogy az ilyen dolgok valódi megértésre találhassanak. Az egyes ember sokszorosan tehetetlen a működő hatalmakkal szemben, s így a legalapvetőbb témák, melyek ezekkel az antropozófiai mozgalomból eredő gazdasági törekvésekkel kapcsolatosak, még csak vitára sem kerülhettek. Mert miről is van szó praktikus értelemben?

Meg akarom ezt világítani a mezőgazdaság példáján keresztül, hogy ne általánosságban, hanem konkrétan beszélhessünk. Itt vannak manapság az úgynevezett nemzetgazdasági könyvek és előadások. Ezekben egyes fejezetek szociálökonómiai szempontból a mezőgazdasággal is foglalkoznak. Azon gondolkodnak, hogyan kell a mezőgazdálkodást szociálökönómiai elvek alapján alakítani. Vannak tehát ilyen írások, a mezőgazdaságban alkalmazható szociálökonómiai eszmékről és arról, hogy milyen formát kapjon a mezőgazdaság. Mindez, a nemzetgazdasági előadások éppúgy, mint a szociálökonómiai könyvek: nyilvánvaló értelmetlenség. De hát az emberek ma a legszélesebb körben foglalkoznak nyilvánvaló értelmetlenségekkel! Mert magától értetődően mindenkinek el kellene ismerni, hogy a mezőgazdaságról csak akkor beszélhet valaki, beleértve a mezőgazdaság szociális átalakítását is, ha magát a mezőgazdaság ügyét veszi alapul, ha valóban tudja, mit jelent répát, burgonyát, gabonát termeszteni. Enélkül senki nem beszélhet nemzetgazdasági elvekről. Mert magából az ügyből, és nem valami elvi mérlegelésből kell a megállapításokhoz eljutni. Azok számára, akik az egyetemeken a kollégák mezőgazdasággal kapcsolatos nemzetgazdasági előadásait hallgatták, olyannyira stabilnak tűnik saját dolguk, hogy mindezt egészen abszurdnak fogják tartani. A helyzet azonban mégsem úgy áll, ahogyan ők gondolják, mert a mezőgazdaságról csak az dönthet, aki ítéletét az erdők, földek, rétek világából, az állattenyésztésből meríti. Egyszerűen meg kellene szüntetni minden fecsegést a mezőgazdaságról a nemzetgazdálkodással kapcsolatban, ami nem magából a mezőgazdaságból ered. Amíg az emberek nem látják be, hogy mindaz, amit a dolgokról a nemzetgazdasággal kapcsolatban mintegy fölöttük lebegve mondunk, nem több mint puszta fecsegés, addig nem jöhet létre semmi előremutató dolog, sem a mezőgazdaságban, sem más területeken.

Az emberek az egyes életszférákban nem tudnak az alapokhoz visszanyúlni, ebből adódik, hogy azt hiszik, beszélhetnek a legkülönbözőbb szempontokból valamiről, akkor is, ha a dologról magáról mit sem tudnak. Ránézünk egy répára, s meg lehet mondani róla, hogy így és így néz ki, könnyebben vagy nehezebben szeletelhető, ilyen a színe, ezek a részei. De ettől még távolról sem értettük meg, hogy mi a répa, s főként azt nem, hogy hogyan él együtt a szántófölddel, az évszakkal, amelyben érik. A következőkkel kell tisztában lennünk:

Gyakran használtam egy hasonlatot, hogy mindezt tisztázzam az élet más területein. Azt mondtam: ha egy mágnestűt látunk, felfedezzük, hogy annak egyik vége mindig északnak, másik vége pedig délnek mutat. Elgondolkozunk róla, miért van ez így. Az okot azonban nem magában a mágnestűben fogjuk keresni, hanem az egész Földben, hiszen annak egyik oldala adja az északi mágneses pólust, a másik pedig a déli mágneses pólust. Ha valaki magában a mágnestűben keresné az okot, mely miatt az ilyen sajátos módon viselkedik, – értelmetlenséget mondana. A mágnestű állását csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy milyen kapcsolatban van a Föld egészével.

Mindazt, ami a mágnestű esetében értelmetlen, az emberek sok más dologban értelmesnek tartják. A répa abban a pillanatban lehetetlenné válik, ha csak úgy tekintjük, ahogyan a maga szűk határai között adva van, hiszen a répa növekedése esetleg számtalan körülménytől függhet, s ezek még csak nem is a Földhöz, hanem annak kozmikus környezetéhez tartoznak. Ma sok mindent magyarázunk úgy a praktikus életben is, s úgy is rendezkedünk be, mintha csak szűken behatárolt résszel, s nem az egész világból érkező hatásokkal lenne dolgunk. Mérhetetlenül szenved ettől az életnek nem egy területe, s még jobban is szenvedne, ha – mondhatnám: dacára minden újabb kori tudománynak – nem élnének még valamelyest a régi ösztönök, amik abból az időből maradtak fönn, amikor az emberek nem tudományosan, hanem ösztönszerűen dolgoztak. Van egy másik terület, ahol mindig örülök: mikor az orvosok megszabják, hány gramm húst, hány gramm káposztát kell egyen valaki, az emberi fiziológia kívánalmaival egyezően (némely ember kis mérleget tart keze ügyében, s mindent megmér, ami a tányérjára kerül!). Én azt gondolom – bár igencsak szép dolog a tudásra törekvés -, mégiscsak jó, hogy éhség is jelentkezik az illetőknél, ha a kimért adag nem elegendő, szóval jó, hogy az ösztön még működik. Az ösztön volt tulajdonképpen minden emberi tevékenység alapja, mielőtt az adott területen a tudomány megjelent volna. Ez az ösztön néha egészen biztosan működött. Még ma is rendkívül meglepő, ha régi csíziókban a paraszti regulákat olvassuk, milyen hihetetlenül bölcs és egyben érthető is, amit kifejeznek.

Azért a biztos ösztönű embernek is módja volt arra, hogy ilyen dolgokban ne legyen babonás. Épp úgy találunk a vetésre és az aratásra vonatkozó mély értelmű szólásokat, mint – elszórtan – minden lehetséges nagyképűsködést elutasítandó ilyen szólásokat is: „Ha a kakas trágyadombon kukorékol, az idő esőre fordul, vagy marad amint volt.” A babonát elutasító szükséges humor azért mindig ott volt az ösztönösség mellett.

Ha most antropozófiai szempontból nézzük a dolgot, nem arról van szó, hogy a régi ösztönökhöz visszatérjünk, hanem, hogy mélyebb belátás alapján leljük meg azt, amit a bizonytalanná váló ösztön egyre kevésbé tud megadni. Ehhez látószögünket erősen ki kell szélesítenünk mind a növényi, az állati élet felé, mind a Föld élete, a kozmikus oldal felé.

Mert mégiscsak úgy van ez, hogy egyrészt helyes, ha az esős időjárást nem hozzuk kapcsolatba a Hold fázisaival, másrészt mégis igaz, ami egyszer megtörtént: – Többször elbeszéltem már más körökben, hogy Lipcsében két professzor tevékenykedett. Egyikük Gustav Theodor Fechner, a szellemi dolgokba némi biztonsággal betekintő férfiú, aki külső megfigyelések alapján és nem csak babonaságból, elvárta, hogy egyes időszakokban esős vagy száraz idő következzen, összefüggésben a Holddal és annak földközeli útjával. Statisztikai vizsgálódásai alapján adódott ez szükségszerűségként számára. Kollégája azonban, a híres Schleiden professzor, abban az időben, mikor a tudományos értelmességre hivatkozva az ilyen témák felett átsiklottak, mindezt vitatta. A két professzornak itt, a lipcsei egyetemen, felesége is volt. A humorra hajló Gustav Theodor Fechner így szólt: döntsenek hát asszonyaink! Nos, akkoriban Lipcsében élt egy szokás. Mivel a mosáshoz szükséges vizet nem volt könnyű megszerezni, messziről kellett hordani, ezért dézsákat és korsókat állítottak fel, abba fogták az esővizet. Így tett professzor Schleiden felesége is, Fechner professzoré ugyancsak. De nem volt elég helyük ahhoz, hogy a dézsákat és korsókat egyszerre tegyék ki. Professzor Fechner tehát így szólt: Ha egészen mindegy a dolog, és tisztelt kollegámnak igaza van, akkor Schleiden professzorné állítsa ki edényeit abban az időszakban, mikor számításaim szerint a Hold fázisa kevesebb esőt ígér, az én feleségem pedig akkor, mikor több esővíz várható. Ha mindez értelmetlenség, akkor Schleiden professzorné ezt szívesen meg fogja tenni. És lám, Schleiden professzornénak nem tetszett a dolog, ő inkább Fechner professzor adatai szerint szeretett volna eljárni, mint saját férje szerint.

Ez már így van. A tudomány helyes lehet, de a gyakorlat nem hagyatkozhat rá. De most már nem akarunk ilyen módon beszélni, hanem igencsak komolyan. Csak azért kellett mindezt elmondanom, hogy utaljak rá: messzebb kell tekintenünk, mint ahogyan ma szokás, ha arra nézünk, ami az emberi életet egyedül lehetővé teszi a Földön, ez mégis a mezőgazdaság. Nem tudhatom, hogy minden irányban kielégítő-e, amit ma az antropozófiából eredően elmondhatunk, de megpróbáljuk elmondani, amit az antropozófia alapján a mezőgazdaságnak nyújtani lehet.

Azzal szeretném kezdeni bevezetésképpen, hogy a mezőgazdaság számára utaljak földi létünk legfontosabb dolgaira. Ma az a szokásunk, hogy ha valamiről beszélünk akkor annak kémiai-fizikai alkotórészeit tartjuk legfontosabbnak. Most az egyszer ne ezekből induljunk ki, hanem olyasmiből, ami a kémiai-fizikai alkotórészek mögött áll, és mégis különösen fontos egyrészt a növények, másrészt az állatok életében. Látják kérem, ha az ember életét nézzük, és bizonyos fokig akkor is, ha az állat életét nézzük, az élet erőteljes emancipációját vehetjük észre; minél inkább felfelé a haladunk, az ember felé, annál jobban tapasztaljuk ezt a függetlenné válást, az emancipációt. Olyan jelenségeket kell találnunk az emberi és állati életben, melyek elsőre teljesen függetlennek tűnnek a földön kívüli, sőt a közvetlen földközeli atmoszferikus és más hasonló befolyásoktól. Ez nem csak így tűnik, hanem az emberi életben sok helyen nagyon is igaz. Igaz ugyan, és tudjuk is, hogy egyes atmoszferikus hatások fokozzák bizonyos betegségekben a fájdalmakat, hogy bizonyos betegségek, sőt más életjelenségek is, lefolyásuk során időbeli arányaikban a külső természeti folyamatokat leképezik. Kezdetük és végük azonban nem egyezik ezekkel a természeti folyamatokkal. Emlékezzenek csak az egyik legfontosabb jelenségre, a női mensesre. Ennek lefutása a holdfázisok sorának időbeli leképezése, csupán kezdete és vége nem egyezik azzal. Számos más, finomabb jelenség is van a férfi és a női szervezetben, mely a természeti ritmusok szerint alakul.

Ha sokkal elmélyültebben foglalkoznánk a dolgokkal, sok mindent jobban megérthetnénk, például ami a szociális életben lejátszódik – feltéve, hogy valóban értenénk a napfolttevékenység periódusosságát. Az ilyesmire azért nem figyelünk, mert ami a szociális életben a napfolttevékenység periódusainak megfelelhet, nem akkor kezdődik, amikor a napfoltok tevékenysége kezdődik, s nem is akkor végződik, amikor azok befejeződnek. Ugyanazokat a periódusokat mutatja, ugyanazt a ritmust, de ezek időben nem esnek egybe. A periódusokat és a ritmust belülről megtartják, de úgy, hogy önállóvá teszik azt, tehát emancipálódnak tőle. Jöhet bárki, akinek azt mondjuk: az emberi élet mikrokozmosz, hiszen utánozza a makrokozmoszt – jöhet, s így felelhet: ez értelmetlenség. Ha azt állítjuk, hogy bizonyos betegségeknek hétnapos láz-periódusa van, az illető azt vetheti ellene: a külső jelenségekkel együtt meg kell jelennie a láznak is, mely velük párhuzamosan fut, s akkor kell megszűnnie, amikor a külső jelenség is megszűnik. A láz azonban nem ezt teszi, mert annak ellenére, hogy az időbeli kezdet és vég nem esik egybe a külső jelenséggel, megtartja a belső ritmust. Az emberi élet emancipációja a kozmosztól már majdnem teljesen lezajlott. Az állatoké kevésbé, és a növényvilág még nagyfokban benne él a természeti történésben, a földön kívüliben is. Ezért a növényi életet egyáltalán nem lehet megérteni, ha a megértés során nem vesszük figyelembe, hogy a Földön minden létező tulajdonképpen csak visszaverődő fénye a kozmoszbeli történésnek. Az ember esetében ez szétválik, mert az ember emancipálódott. Csak a belső ritmust hordozza. A növény esetében ez az egybeesés még egyértelmű. Éppen erre szeretnénk utalni ezekben a bevezető szavakban.

Látják kérem: a Földet az égi térben először is a Hold veszi körül, azután bolygórendszerünk többi bolygója. Régi ösztönös tudományában az ember a Napot is a bolygók közé sorolta, így ez a sorrend adódott: Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz. Minden asztronómiai fejtegetés nélkül szeretnék a planetáris életre utalni, arra, ami ebben a planetáris életben a földi dolgokkal összefügg. Következésképpen ha a földi dolgokat átfogóan tekintjük, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy itt átfogó értelemben az elképzelhető legjelentősebb szerepet játssza mindaz, amit így nevezhetünk: a szilíciumszubsztancia élete a világban. Szilícium szubsztanciát találunk például a szép kvarcban, piramis és prizma formájába zárva. A szilícium szubsztancia a kvarckristályokban az oxigénhez kötődik. Ha eltekintünk ettől az oxigéntől, marad az szilícium. Kovának is mondhatjuk. A kova szubsztanciát ma a kémiai elemek közé soroljuk, úgy mint az oxigént, nitrogént, hidrogént, ként. Kémiai elemként látjuk magunk előtt ezt a szilíciumot is, mely az oxigénhez kapcsolódik. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ami a kvarcban mint szilícium megtalálható, az Földünk felületén 47-48% -ban elterjedt anyag. Minden más szubsztancia kisebb százalékban szerepel, például az oxigén csak 27- 28%-ban. Szilíciumból igen sok van.

Biztos, hogy a szilícium olyan ásványokban is előfordul, mint a kvarc, formája azonban, ha külsőleg tekintjük a növényekkel benőtt talaj anyagiságában, nem látszik jelentősnek. Ugyanis nem oldódik vízben. Átengedi a vizet. Látszólag nincs sok köze a hétköznapi, sőt triviális életfeltételekhez. De ha a mezei zsurlót, az Equisetumot megnézzük, abban 90% kovasav van, ugyanaz, mint a kvarcban, finom eloszlásban. Mindebből láthatjuk, milyen mérhetetlen jelentős kell legyen a szilícium. Majd a fele mindannak, amivel a Földön találkozunk, kovasavból áll.

Mégis figyelemre méltó dolog, hogy ezt a szilíciumot az emberek alig veszik észre, sőt ma még onnan is mintegy ki van zárva, ahol hatását igen jótékonyan fejthetné ki. Az antropozófiából eredő orvoslásban sokféle gyógyszernek lényeges alkotórésze a szilícium. A betegségek egész sora gyógyítható kovasavval, belsőleg adagolva, vagy pedig fürdőként alkalmazva. Ugyanis mindannak, ami a betegségek esetében az érzékszervek abnormális állapotában jelentkezik, nem magában az érzékszervben van az oka, az érzékszerv – a belső érzékszerv is – csak jelzi, hogy mi okozza valamelyik szervben a fájdalmakat – mindezt érdekes módon éppen a szilícium tudja befolyásolni. De a szilícium különben is az elgondolható legnagyobb szerepet játssza abban, amit régi szóval a természet háztartásának nevezünk. Mert nem csak a kvarcban vagy más kőzetekben találjuk meg, hanem a légkörben is, természetesen rendkívül finom eloszlásban A szilícium tulajdonképpen mindenütt jelen van. Földünk rendelkezésünkre álló részének mintegy fele kova, hiszen 48%-ot tesz ki. Lássuk hát, mit is művel ez a kova? Igen, ezt a kérdést hipotetikus formában kell feltennünk.

Tételezzük fel, hogy a földkörnyezetben csak fele mennyiségű kova lenne. Ebben az esetben minden növény többé-kevésbé piramisszerű formát öltene. A virágok mind elkorcsosulnának, s szinte minden növény a számunkra abnormálisnak tűnő kaktuszformát mutatná. A gabona komikusan nézne ki: az alul kövér szalmaszár, talán még húsos is, elkorcsosult kalászt hordana – telt kalászt nem is találnánk.

Mint láthatják: ez az egyik oldal. Másfelől a Földön mindenütt megtalálható kell legyen, ha nem is olyan elterjedten, mint a kova, a mész-szubsztancia, és ami vele rokon: kalcium-, kálium-, nátrium-szubsztancia. Ha ezekből kevesebb volna, mint amennyi van, akkor kizárólag vékony szárú növények sarjadnának, legtöbbjüknek csavarodott lenne a szára, csupa kúszónövény teremne. A virágzat kibontakozna, de a virág meddő lenne, és különösebb tápanyagot sem szolgáltatnának. Csak az egyensúlyban, a két erő együttműködése révén – ha kettőt emelek ki a mészhez és a kovához hasonló szubsztanciák egymásra hatása mellett alakul a növényi élet úgy, ahogyan azt ma látjuk.

Most menjünk tovább. Látják kérem: mindaz, ami a kovaszerűben él, az nem a földből származó erőket, hanem az úgynevezett napfölötti bolygók, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz erőit tartalmazza. Ami ezekből a planétákból árad, az a szilícium és a szilíciumhoz hasonló anyagok kerülő útján át működik a növényi életben. Ellenben mindazok az erők, melyek a földközeli planétákból származnak, a Holdból, Merkúrból, Vénuszból, a mész kerülő útján át jutnak a Föld növényeibe, sőt az állati életbe is. Így hát minden megművelt szántóföldről elmondhatjuk, hogy benne a kovaszerűség és a mész-szerűség működik. A kovaszerűségben a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars, a mésszerűben a Hold, a Merkúr és a Vénusz hatása érvényesül.

Ezzel szemben nézzük meg magát a növényt. Kétfélét kell a növényi életben megfigyelnünk. Elsőként azt, amit a növény mivolta, maga a növényi faj is önmagában hordoz, a reprodukciós erőt, a szaporodás képességét. Ez az egyik. A másik tulajdonság azzal függ össze, hogy az alacsonyabb természeti létformában élő növény a magasabb természeti világoknak táplálékul szolgál. Ennek a két áramlásnak a növény kialakulása során kevés köze van egymáshoz. Hiszen az anyanövény- leány- unoka stb. sorozat viszonylatában a természet alakító erőinek egészen közömbös, hogy megesszük-e a növényt, táplálkozunk-e vele vagy sem.

Ebben két egészen különböző érdek nyilatkozik meg, mégis a természet erőösszefüggéseiben a dolgok működése szerint mindabban, ami a belső reprodukciós erővel és a növekedéssel kapcsolatos, ami növénygenerációt növénygeneráció után sorakoztat, a Holdról, a Merkúrról, és a Vénuszról – a mész kerülő útján a Földre érkező erők hatnak! Tekintsük ezeket az ételül nem szolgáló növényeket, melyek mindig megújhodnak, s nézzük őket úgy, mintha csak a Vénusz, a Merkúr, és a Hold kozmikus erőhatásai érdekelnének minket, akkor látjuk, hogy ők a földi növénytakaró reprodukciójának munkásai.

Ha a növények elsődlegesen táplálékot adnak, ha úgy fejlődnek, hogy anyaguk ember és állat táplálékául szolgál, akkor ebben a szilícium kerülő útján a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz működik. A szilícium feltárja a növény lényét a kozmosz irányába, felébreszti a növényi lét érzékeit, így aztán a növény a világmindenség teljes környezetéből fel tudja venni mindazt, amit a földtől távol járó planéták kibontakoztatnak. Ebben szerepel a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. A Hold, a Vénusz és a Merkúr környezetéből pedig felvehető, ami a növényt szaporodóképessé teszi. Nos, mindez egyelőre úgy tűnik, nem több, mint „a tudás tárgyát képező dolog”, azonban az ilyen tág horizontból származó megismerés önmagától vezet el a gyakorlathoz is.

Látják kérem, most meg kell kérdeznünk, hogy ha itt erők, a Hold, a Merkúr, a Vénusz erői áradnak be a földbe és a növényi életben hatékonnyá válnak, mivel lehet ezeket serkenteni, esetleg többé-kevésbé gátolni? Hogyan segíthetjük elő a Hold vagy a Szaturnusz növényi életre gyakorolt hatását és hogyan gátolhatjuk mindezt?

Ha az ember megfigyeli az év járását, láthatja, hogy esős napok és eső nélküliek követik egymást. A fizikus ma tulajdonképpen csak azt vizsgálja, hogy esőben több víz hull a földre, mint az eső nélküli napokon. A víz az ő számára hidrogénből és oxigénből álló absztrakt anyag. Ha elektrolízissel felbontjuk a vizet, az két anyagra esik szét, ebből az egyik így, a másik úgy viselkedik. Ezzel azonban még semmi átfogóbbat nem mondtunk a vízről. Sok mást is rejt a víz, azon kívül, hogy hidrogénként és oxigénként megjelenik. A víz elsőrendűen alkalmas arra, hogy például a Holdról érkező erők útját a földi terekre irányítsa. Hatására oszlanak el a holderők a földi világban. A Föld vizei és a Hold bizonyos összefüggésben állnak egymással. Tegyük fel, hogy éppen elmúltak az esős napok és ezután telihold következik. Igen, a teliholdkor érkező holderőkkel itt a földön valami kolosszális dolog történik: az egész növényi növekedésbe belevágnak. Ezt nem tudják megtenni, ha azelőtt nem volt eső. Beszélnünk kell tehát arról, hogy vajon van-e annak jelentősége magvetéskor, ha bizonyos eső is adódott, s utána a telihold fénye ragyog, vagy gondolkodás nélkül bármikor vethetünk-e? Persze, valami mindig ki fog kelni a vetésből. A kérdés tehát adott: hogyan tudunk a vetéssel az esőhöz és a teliholdhoz igazodni? Mert éppen az, amit a telihold okoz, egyes növényeknél erőteljes és dús hatású, ha előtte eső volt, máskor, gyenge és hiányos lesz, ha napfényes idő után hat. Ilyesmi állt a régi csízióban. Az emberek elmondtak egy verset, s tudták, hogy mit kell tenni. Ezek a versek ma ósdi babonává váltak, s erről szóló tudomány még nincsen, nincs, aki a fáradságot venné hozzá. (Ez a mondat késztette Maria Thunt, a jelen idők kutatóját munkára. A ford. megj.)

Továbbá: Földünk körül atmoszférát, légkört találunk. Igen, a légkörnek – azonkívül, hogy légnemű – az a tulajdonsága, hogy néha melegebb, néha hidegebb. Bizonyos időszakokban jelentős hő halmozódik fel benne, s ha a feszültség túl erős, zivatar hozza a megkönnyebbülést. Nos, hogyan is állunk a hővel? A szellemi megfigyelés azt mutatta, hogy míg a víz semmilyen vonatkozásban sincs a szilíciummal, a hő rendkívüli módon összefügg vele; épp azokat az erőket, melyek a kovaszerűn át hatnak, különleges hatékonyságra segíti a hő, és ezek épp a Szaturnuszból, Jupiterből erednek. Ezeket a Szaturnusz, Jupiter és Mars erőket, melyek a kovaszerűn át hatnak, különleges hatékonyságra segíti a hő, és ezek épp a Szaturnuszról, Jupiterről erednek. Ezeket a Szaturnusz Jupiter és Mars erőket egészen másképp kell szemlélni, mint a Hold erőit. Meg kell gondolnunk: a Szaturnusznak 30 évre van szüksége, hogy körülkerülje a Napot, a Holdnak csak 30 vagy 28 napra a maga fázisaihoz. – A Szaturnusz tehát csak 15 évig látható. Összefüggése a növényekkel egészen más kell legyen.

Igaz, nem csak akkor hat, mikor süti a Földet, hanem akkor is, mikor sugarainak át kell hatolniuk a Földön.

Mikor így lassan, 30 év alatt körbejár, lerajzolva itt lenne a Szaturnusz pályája, s látható, hogy időnként a Föld egy-egy területét süti, de azután azt a foltot a Földön keresztül is át tudja dolgozni. Ilyenkor mindig a levegő hőállapotától függ. hogy a Szaturnusz erői mennyire férkőznek hozzá a Föld növényi életéhez. Hideg levegőn át nem érik el, meleg levegőn keresztül elérik a növényeket. Es hol láthatjuk tevékenységüket a növényi életben? Ott láthatjuk, ahol nem egyéves növények keletkeznek (melyek egy év alatt kifejlődnek s el is múlnak, csak magvaikat hagyva vissza), hanem, ott ahol s ez az, amit a Szaturnusz a hőerők segítségével Földünkön művel – évelő növények jönnek létre. Mert a fásodó héjakban, a fák kérgében, mindabban, ami a növényt évelővé teszi, azoknak az erőknek a hatását látjuk, melyek a hő kerülő útján jutnak a növényekbe.

Ez abból adódik, hogy a növények egyéves volta és rövid életre korlátozottsága összefüggésben áll a rövid keringési idejű planétákkal. Ezzel szemben minden, ami ebből az átmenetiségből kiszakítja magát, ami a fákat kéreggel és fás héjjal veszi körül – hosszú életűvé téve azokat – összefügg a meleg és hideg kerülő útján át ható bolygók erőivel. Ezek keringési ideje is hosszú, a Szaturnuszé 30, a Jupiteré 12 év.

Ezért olyan fontos, hogy ismerjük a Mars-periódusokat, mikor tölgyfát akarunk ültetni. Mert ha a tölgyet helyesen, a megfelelő Mars-periódusban telepítik, bizony másképpen fog gyarapodni, mintha csak gondolkodás nélkül, akármikor ültetnék. Vagy például tűlevelű fák telepítésekor a Szaturnusz erők játszanak olyan nagy szerepet, hogy egészen más jön létre, ha a fenyvest a Szaturnusznak úgynevezett felszálló szakaszában ültetik, mint ha más periódusban. Az, aki áttekinti az ilyen dolgokat, egészen pontosan meg tudja mondani, sőt látja is abban, ahogyan a telep növekedni akar vagy nem akar, hogy az erőösszefüggések ismeretében vagy anélkül végezték-e a munkát. Mert ami nem jelenik meg a szemünk előtt nyíltan, az élet intimebb viszonyaiban mégis előtűnik.

Tegyük fel például, hogy olyan fát használunk tüzelésre, amit a kozmikus periódusok megértése nélkül ültettek a földbe. Ez a fa nem ad olyan egészséges meleget, mintha megértéssel telepített fával fűtenénk. Éppen a hétköznapi élet intimebb viszonyaiban, ahol mindez így jelentkezik, éppen itt tűnik fel az ilyen dolgok hihetetlenül nagy jelentősége – de az emberek számára az élet ma már egészen gondolat nélkülivé lett.

Örülnek, ha nem kell ilyesmire gondolniuk. Azt gondolják, hogy mindennek úgy kell működnie, mint egy gépnek: adott a megfelelő berendezés, s ha a gépet felhúzzák, akkor jár is. Materialista módon azt képzelik, hogy az egész természet is így jár. Így jutnak aztán olyan dolgokhoz, amik a gyakorlati életben szörnyűségesen hatnak.

S akkor jelentkeznek a nagy rejtélyek. Mért lehetetlen ma olyan burgonyát találni, amilyet az én gyermekkoromban még ettünk? így van, mindenfelé megpróbáltam. Ma már ott sem ehet az ember olyan burgonyát, ahol annak idején még megtehette. Éppenséggel a belső tápláló erőkből veszett ki valami az idők folyamán. Az utóbbi évtizedek ezt kiválóan mutatják, mert az emberek már egyáltalán nem értik meg az intimebb hatásokat, az univerzumban is működő erőket. Ám ezeket újra meg kell keresni egy olyan úton, amit ma bevezetésképpen csak jeleztem. Csak utalni akartam rá, hogy hol vannak a mai látókörön messze túlmutató kérdések. Ezt a témát nem csak folytatjuk, de elmélyítve majd a gyakorlatra is alkalmazni fogjuk.

A föld és a kozmosz erői

Koberwitz. 1924 június 10.

Az első órában ismereteket fogunk gyűjteni a mezőgazdaság gyarapodásához szükséges feltételek köréből, melyekre szükségünk van, hogy valóban gyakorlati következtetésekre juthassunk. Olyan ismeretekről lesz szó, amelyeket a közvetlen alkalmazás során kell megvalósítanunk, és amelyek csak a közvetlen megvalósításban nyerik el jelentőségüket. Már az első órában azzal kell foglalkoznunk, arra kell figyelnünk, hogyan is keletkezik, hogyan is áll benne a világban az amit a mezőgazdálkodás létrehoz. Nos, egy gazdaság akkor teljesítheti ki a szó legjobb értelmében a maga mivoltát, ha magában megálló individualitásként, önmagába zárt egyéniségként fogható fel. Bár teljesen ezt nem valósíthatja meg, de a zárt individualitás állapotához minden gazdaságnak közelednie kell. Azaz: a termesztés, az előállítás lehetőséget kell kapjon arra, hogy a saját gazdaság köréből tudja fedezni minden szükségletét. Ebbe a körbe, magától értetődően, a megfelelő állatállomány is beletartozik. Az ideális gazdaságban minden kívülről érkező trágyaszert és hasonlót egyfajta betegség esetére való gyógyszernek kell tekinteni.

Az egészséges gazdaságnak mindent magának kell előállítania, amire szüksége van. Látni fogjuk, hogy ez miért természetes. Míg a dolgokat csak anyagi, külsődleges mivoltában nézzük, és nem valóságos lényük szerint, addig jogosult a kérdés: nem mindegy hát, hogy a marhatrágyát a szomszédból hozzuk, vagy saját gazdaságunkból? Mint mondtuk, szigorúan nem hajtható végre minden, de fogalmat kell alkotnunk a gazdaság szükséges zártságáról, ha szakszerűen akarjuk rendezni a dolgokat.

Igazolást fog nyerni Önök előtt ez a feltételezés, egyrészt a növényeket sarjasztó föld, másrészt a földön kívülről érkező hatások szemlélete során. Manapság igencsak elvont módon beszélnek a Földre kívülről érkező hatásokról. Az emberek tudatában vannak, hogy a Nap fénye és melege, s ezek minden meteorológiai hatása valamilyen viszonyban van a növénynevelő Föld termésével. De hogy pontosabban hogyan is áll a dolog, arról a mai szemléletmód nem tud felvilágosítást adni, mert a tényékbe, a realitásba nem hatol be. Induljunk ki most – később majd más szempontot is előveszünk – abból a nézőpontból, mely a talajra mint a mezőgazdálkodás alapjára figyel.

A talajt egy vonallal jelzem (ábra). Általában a talajt ásványi anyagnak tekintik, amibe csak a trágyázással, a humuszképződéssel kerül bele valami szerves rész. Nem csak hogy nem ismerik el, de nem is gondolnak arra, hogy ez a földréteg már önmagában is eleven, növényi jelleget, sőt asztrálisan hatékony lélekszerűséget rejt magában. És ha ennél is tovább megyünk és a talajélet – hogy úgy mondjam – finom adagoltságának változását nézzük nyárban és télben, olyan területre érkezünk, mely a gyakorlat számára rendkívül fontos, de figyelembe senki sem veszi. Ha a talaj szemléletéből indulunk ki, tekintetünket úgy kell irányítani, hogy a talajt bizonyos értelemben egy szervnek lássuk a természetes növekedést mutató szervezeten belül, ahol egyáltalán növényi növekedés található.

A termőföld valódi szerv, ha akarjuk, az emberi rekeszizommal is össze lehet hasonlítani. Helyes képzethez úgy jutunk, ha mivoltáról azt mondjuk – bár ez nem lesz elég pontos, de itt értelmezni akarunk, és ahhoz elegendő -, tehát úgy jutunk helyes képzethez, ha látjuk: az ember bizonyos szervei a rekeszizmon fölül helyezkednek el, elsősorban a fej és a fejet légzéssel, vérkeringéssel ellátó szervek, alatta pedig másféle szervek vannak. Ha ilyen szempontból hasonlítjuk össze a talajt az ember rekeszizmával, azt kell mondanunk, hogy a vizsgált gazdasági individualitás feje a földben van, mi emberek pedig az állatokkal együtt, a hasában élünk. Ami a talaj felett van, az bizony nem más – hogy egy szót keressek rá -, mint egy mezőgazda- sági individualitás bélrendszere. A gazdaságban járva annak hasában sétálunk, és a növények is ott növekednek. Tehát egy fejre állított individualitással van dolgunk, s akkor vizsgáljuk helyesen, ha az emberhez képest fején állónak tekintjük. Az állatokhoz viszonyítva, mint az majd az előadásokból kiderül, kissé más a helyzet. Miért is mondom én, hogy a mezőgazdaság a fején áll?

Mindezt azért mondom, mert ami csak a talaj közvetlen közelében van, a levegő, a vízpára, még a hő is, amiben benne vagyunk, amiben lélegzünk, ahonnan mindaz ered, amiben a növények is, velünk együtt, a külső meleget, külső levegőt, külső vizet kapják, ténylegesen az ember altesti szerveinek felel meg. Ezzel szemben mindaz, ami a földben, a felszín alatt történik, úgy hat a növények összességére, – miként a fej hatott szervezetünkre gyermekkorunk idején, sőt hat egész életünkben. A föld feletti és a föld alatti világ egymásra hatása állandó és nagyon eleven – egyelőre csak a hatás lokalizálására mondom ami a föld felett van, az közvetlenül függ a Holdtól, Merkúrtól, Vénusztól. Ezek a bolygók támogatják és alakítják-moderálják a Nap hatását; tehát az úgynevezett földközeli bolygók hatékonyak mindenütt a talaj felett. Ezzel szemben a távoli bolygók, a Nap körén kívül járók hatnak mindenre a föld alatt; a Napot a föld mélyére gyakorolt hatásában támogatják. Így hát növényeink növekedése szempontjából a távoli ég hatását a föld alatt, a közelebbi, a Föld közeli hatást a talaj felett kell keresnünk.

Tehát minden, ami a kozmosz távlataiból érkezik, nem direkt módon, nem közvetlen sugárzással hat, hanem a hatást először a föld veszi fel, s az sugározza vissza, felfelé. Ami tehát jótékonyan vagy károsan a talajból éri a növényeket, az a kozmosz visszasugárzása, ez egyenesen (a talajból) érkezve hat a levegőre és vízre a föld felett. A közvetlen sugárzás ott, a földben raktározódik és onnan hat. Ezzel függ aztán össze, hogy magának a talajnak a belső alkotottsága hogyan befolyásolja a növényzet fejlődését. Ezt a hatást azután az állatokra is ki kell terjesztenünk.

A legtávolabbi kozmoszból érkező figyelembe veendő hatás tehát a talajtól függ. Ezt a közvetítő talajt nevezik általában homoknak és (kvarctartalmú) kőzetnek. A homok és a kőzetmálladék a vízáteresztő réteg, amire a hétköznapi életben azt mondjuk, hogy semmi tápanyagot nem tartalmaz, mégis éppen úgy, mint a többi, rendkívül fontos a növényi élet kibontakozásához, ez van a távoli kozmikus erőkkel kapcsolatban. Bár ez először valószínűtlennek tűnik, mégis: a kvarctartalmú homok kerülőútján láthatjuk, ahogy a talajba beáramlik, s onnan később vissza is sugárzik az, amit a föld életéterének nevezhetünk, és az, amit kémiai hatékonyságnak mondhatunk. Hogy a talaj maga mennyire lesz eleven, hogy mennyi kémiai tevékenységet tud kifejteni, az a talaj homok-összetevőjének alkotottságától függ. A növények gyökereinek élményei a talajban jórészt szintén attól függenek, hogy a kozmikus életet és a kozmikus kemizmust ez a (kvarctartalmú) kőzet hogyan fogadja be, még ha nagyobb mélységben fekszik is. A növények tanulmányozásának minden esetében tisztában kell lennünk a geológiai alappal, mely fölött a növényzet felnövekszik. A gyökérzetükért termesztett növényeknél semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni, mennyire fontos a kovatartalmú talaj, még ha az mélyebb rétegben található is.

A kvarc, a kovasav, azt mondhatjuk: hála istennek, a Földön 47-48%-ban van jelen különböző szilíciumvegyületek formájában, így arra a szükséges mennyiségre, ami a szilícium-hatást adja, igencsak számíthatunk. De arról is szólni kell, hogy ez a gyökérszerűvel összefüggő kvarc a növény testén át felfele is törhet. Ugyanis felfelé kell áramlania, mert állandó kölcsönhatásra van szükség a kozmoszból a kvarc által lehozott és a „hasban” lejátszódó hatások között. Ez utóbbival ott lenn a „fejet” is el kell látni. A „fejet” tehát a kozmoszból kell ellátni. Ennek a folyamatnak valóságos kölcsönhatásban kell állnia a „hasban” lejátszódókkal. A kozmoszból lefelé haladó befogott erőknek szabadon kell felfelé áramolniuk. Arra való az agyag (az alumínium tartalmú rész), hogy az áramlás felfelé is haladjon. A talaj agyagszerű része segíti tulajdonképpen a kozmikus entitás hatásainak felfelé áramlását a földben.

A gyakorlatra áttérve majd ez az ismeret ad útmutatást, hogy hogyan kezeljünk egy agyagos vagy egy homokos talajt, a rajta termesztendő növény formája szerint. Először azonban tudnunk kell, mi történik valójában. Másodsorban persze rendkívül fontos szempont az agyagnak és művelésmódjának leírása, hogy egyáltalán hogyan tegyük azt termőképessé. De elsősorban azt kell tudnunk: az agyag a felfelé törő kozmikus áramlás megsegítője.

De a felfelé törő kozmikus áramlás mellett van valami más is, amit terresztrikusnak, földinek neveznénk; ennek a másiknak viszont befelé kell húzódnia a talajba. A nyár és a tél mozgása a talaj feletti levegőrétegben a növények számára mintegy emésztésként jelentkezik; minden, ami ilyen emésztésként zajlik – lefelé kell mozogjon, hogy kölcsönhatás jöhessen létre: a víz, a levegő a föld felett erőket hoz létre, finom homeopatikus szubsztanciákat is, ez-az, aminek be kell húzódnia a talajba, mégpedig annak kisebb-nagyobb mésztartalma útján. A talaj mésztartalma és a közvetlenül a talaj felett lévő homeopatikusan szórt mész: mindez arra való, hogy a terresztrikus elemet újra közvetlenül a talajba vezesse.

Látják kérem, ha majd valódi tudományunk lesz ezekről a dolgokról, és nem csak a mai szószaporítás, akkor mindez egészen másnak fog tűnni. Egzakt tényeket lehet majd megadni; tudni lehet majd, micsoda hatalmas, nagy különbség van a föld feletti hő, tehát a Nap, Vénusz, Merkúr és a Hold területén lévő hő és a földben érvényesülő, a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars hatása alatt álló hő között. A kétféle meleg, egyiket virág- és levélhőnek nevezhetnénk, a másikat gyökérhőnek, nagyon is különbözik egymástól. Egészen jól jellemezhető halottként a föld feletti és elevenként a föld alatti meleg. A föld alatt levő hőben van valami, főleg télen, a benső elevenségből, valamilyen elevenségből. Ha azt a hőt, ami a földben működik, nekünk embereknek kellene átélnünk, szörnyen buták lennénk mindannyian, mert az okossághoz a testünket érő melegnek halottnak kell lennie. De abban a pillanatban, mikor a talaj mésztartalma bevonja ezt a holt meleget a földbe, mikor a többi anyagszerűség behúzza a Hőt a földbe, egyáltalában, mikor külső meleg belső melegbe fordul, egyben az elevenségnek különös állapotába kerül. Az manapság ismert, hogy a föld feletti levegő különbözik a földben lévő levegőtől, azt azonban már nem veszik figyelembe, hogy a föld alatti és a föld feletti hő is különböző. Tudott, hogy a föld felett több oxigén van a levegőben, a föld alatt több a szénsav, de hogy ez min alapszik, azt már megint nem tudják. Azon alapszik, hogy a levegő is át lesz szőve egy árnyalatnyi finom elevenséggel, mikor a talaj abszorbeálja, felszívja. Így van ez a hővel és a levegővel, átszövi őket egy árnyalatnyi élet, mikor a földbe felvétetnek.

Más a helyzet a vízzel és a földszerűvel, mert ezek a földben még inkább halottak, mint kívüle. Elveszítenek valamit külső életükből, de éppen ezáltal nyernek képességet, hogy a legtávolabbi kozmikus erőknek legyenek kitéve. Az ásványi szubsztanciáknak emancipálódniuk kell a közvetlen talaj feletti világtól, ha azt akarják, hogy a távoli kozmikus erők áthassák őket. Jelen korszakunkban január 15. és február 15. között, a téli időszakban tudnak a legkönnyebben emancipálódni, függetlenné válni. Az ilyen dolgokat mint egzakt adatokat el fogják majd fogadni az emberek. Az ásványi szubsztanciákat megragadó formaképző kristályosító erő is ebben az időszakban érheti el legmagasabb fejlettségét. Ez a tél közepe. Ilyenkor a föld belseje sajátságos állapotban van, legkevésbé függ a maga ásványi tömegeitől, így a távoli kozmosz kristályosító képzőerőinek befolyása alá kerül.

Gondolják csak el az adott helyzetet: mire eljön a január vége, az ásványi szubsztanciák kristályosodást kívánó vágya is a legnagyobb lesz – ezt a vágyat annál inkább megtaláljuk, minél mélyebbre megyünk kristályosan tisztán akarnak működni a természet háztartásában. Ami ilyenkor az ásványokkal történik, általában semlegesen érinti a növényeket, a növények csak úgy maguknak élnek ilyenkor a földben, az ásványi anyagok hatásának a legkevésbé vannak kitéve. Egy kis idővel ezelőtt és ezután – előbb, amikor az ásványi tömegek még éppen nekifogtak, hogy megformálttá, kristályossá váljanak, olyan erőket sugároznak magukból, melyek fontossága a növényekre nézve különleges. Azt mondhatjuk: november-december táján van egy időpont, amikor a föld alatti élet döntő fontosságú a növényi növekedés számára. Követelően lép fel a kérdés: hogyan lehetne ezt a növények érdekében jobban kihasználni? Egyszer majd be fogják látni a gazdák, milyen fontos, hogy az ilyen hatásokat kihasználjuk a növényi fejlődés irányítása érdekében.

Itt mindjárt meg is akarom említeni: ha olyan talajjal van dolgunk, ahol az említett felfelé-hordás a télben nem könnyen megy magától, jó lesz – a később megadandó módon – egy kis agyagot juttatni bele, megfelelő adagolásban. Ezzel készségessé tesszük a földet, s az felviszi a talaj fölé a kristályosító erőket; már a kristályos hóban is látszik ezeknek az erőknek a működése, ami mélyebbre haladva még erősödik, s ilyenkor még nem is futották ki magukat, az majd csak január végén, februárban jön. A növények növekedésében ez a hatás majd felhasználható lesz, ha felhozzuk a föld fölé, ami még a talajban van.

Mint látjuk, látszólag legtávolabb eső ismeretekből ily módon a legpozitívabb utalásokhoz juthatunk, radikális segítséghez. E nélkül csak a puszta próbálkozás marad. Általában tisztában kell lennünk ezzel: a mezőgazdálkodás területe, mindazzal együtt, ami a talajban nyugszik, egy, az időben is tovább élő individualitásra utal; ennek földbeli élete télen különösen erős, nyáron azonban mintegy elhal.

Át kell látnunk valami igen fontos dolgot, éppen a talajművelés érdekében. Az antropozófusoknak már gyakran említettem, a legeslegfontosabb, hogy tudjuk: milyen feltételek mellett tud hatni a világtér, a kozmikus környezet a maga erőivel a földi világra. Hogy ezt belássuk, induljunk ki a magképzésből. A magot mint az embrionális fejlődés kiindulópontját közönségesen egy rendkívüli molekuláris képződménynek tekintik. A magképződés kutatásában a molekuláris struktúra megértését tartják a legtöbbre. Így beszélnek: a molekuláknak bizonyos szerkezetük van, az egyszerű molekuláknál egyszerű, aztán ez mindig bonyolultabb lesz, aztán addig bonyolódik, míg a mérhetetlenül komplikált fehérjemolekulákhoz nem jutunk. Csodálkozva és ámuldozva állnak a magfehérje vélt szerkezete előtt, mert a következőt gondolják:

Lám, ha ez itt a fehérjemolekula, szörnyen bonyolult kell legyen, hiszen ebből fakad az új szervezet! Ez a következő organizmus maga is szörnyen komplikált, s mivel adottságként már megvolt az embrionális magkezdeményben, ezért annak mikroszkopikus, hiper-mikroszkopikus szubsztanciája is szörnyen bonyolult kell legyen. Bizonyos fokig ez így is van. Míg a földi fehérje felépül, a molekuláris struktúra is eljut a komplikáltság legmagasabb fokára. Csakhogy ebből a legmagasabb komplikáltságból soha sem keletkezne új organizmus, soha.

Mert a szervezet nem oly módon fakad a magból, mintha a fia-növény vagy a fia-állat az anyanövény vagy az anyaállat folytatása lenne. Ez így egyáltalán nem igaz! Az igazság egészen más: mikor a molekula eléri a bonyolultság legnagyobb, legmagasabb fokát, akkor szétesik, s ott, ahol a földi téren legbonyolultabb anyag volt, egy kis káoszt találunk. Azt lehetne mondani, hogy a molekula kozmikus porrá omlott; mikor a mag a legnagyobb komplikáltság után kozmikus porrá esik szét és a káosz megjelenik, akkor hatni kezd a magra az egész külső kozmosz, megalkotja benne a maga lenyomatát és felépíti a kis káoszból azt, ami benne a minden oldalról érkező hatással felépíthető (ábra). A magban a világmindenség mását kapjuk meg. A földi szerveződés folyamatának a káoszhoz érkezés a vége. A mag káoszában épül fel az új szervezet, az egész világmindenségből. A régi organizmus csak azt a tendenciát hordozza, mellyel a megfelelő kozmikus helyzetbe hozza a magot, mert megvan egy kozmikus irányhoz az affinitása, melyből olyan erők hatnak, hogy a pitypangból nem borbolya, hanem megint pitypang lesz.

De ami az egyes növényekben leképeződik, az mindig valamelyik kozmikus konstelláció mása, tehát az egyes növény mindig a kozmoszból épül fel. Ha a kozmoszt itt, földi világunkban hatékonnyá akarjuk tenni, akkor a földi dolgot szükségszerűen és erőteljesen kaotizálni kell. Mindenütt a káoszba kell hajtsuk a dolgokat a lehető legnagyobb erővel, ha azt akarjuk, hogy a kozmikus erő hatékonnyá váljon bennük. A növényekben bizonyos vonatkozásban maga a természet gondoskodik a kaotizálódásról. Szükséges azonban minden esetre, hogy olyan sokáig tartsuk meg ezt a kozmikus hatást a szervezetben – hiszen minden új organizmus a kozmoszból épül -, amíg csak a magképződés újra meg nem kezdődik.

Mondjuk, elvetjük egy növény magját a földbe; ez a mag a kozmosznak bizonyos világirányból való lenyomatát hordozza, melyben a konstelláció hat. Így kap a növény meghatározott formát. Abban a pillanatban, mikor a mag földi közegbe kerül, olyan erősen fog hatni rá a földi külvilág, hogy a kozmosz megtagadását sürgető vágy azonnal átjárja, minden irányban nőni, burjánzani akar. A föld felett ható erők tulajdonképpen nem akarják megtartani a kapott formát, a káoszba fulladás ellen tennünk kell – mert hiszen később a magképzéshez a káoszba kell futtatni a növényt! -, tehát amikor a magból a csíranövény és az első hajtások is fejlődni kezdenek, a kozmikus jelleg ellen, ami mint a növény formája a magban él, be kell hoznunk a földi jelleget. A növényt növekedése során a földhöz kell közelítenünk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha a földön már jelenlévő, még nem teljesen kaotizálódott életet, ami még nem jutott el a magképzésig – mert a szervezetben még a magképzés előtt megszűnt hatni -, ezt a földön található életet juttatjuk be a növény életébe. Ilyenkor javára válik az embernek szerencse kedvelte tájakon a természet háztartásában megjelenő gazdag humusztartalom. Hiszen az ember alapjában véve csak hiányosan pótolhatja a föld természetes humusz-adta tevékenységét.

De hát mi a humuszképzés alapja? Nem más, mint hogy a növényi élet származékait a természeti folyamat felveszi magába. A káoszig még el nem jutott növényi anyag a kozmikus hatást bizonyos fokig visszautasítja. Mikor a növényi növekedés javára felhasználjuk, akkor az eredeti földi jelleget, a földiséget tartjuk vissza a növényben, és a kozmikus erő csak a magképzéshez vezető, felfelé törő áramlatban fog újra érvényesülni. Ezzel szemben a levél, a virágfejlődés érvényesül majd, s a kozmikus hatás mindezeket besugározza. Mindez igen pontosan követhető.

Tegyük fel, itt egy növény, a gyökereiből növekedésnek indul, a szár- végén ott a magocska, a levélzet, a virág szétterjeszkedik. Látják, a levélben, a virágban a földi eredetű, – az anyaggal kitöltött forma lesz, amitől a levél, a szemtermés kövér, húsos belső szubsztanciákat raktároz. Ez okból adunk ide földiséget, ami még nem jutott el a káoszig. Ellenben a mag minden erejét a száron át kapja, de vertikálisan, tehát nem terjeszkedik szanaszét a környezetébe, és besugározza a kozmosz erejével a növény levelét, virágát. Ezt közvetlenül láthatjuk.

Nézzük csak meg a zöld leveleket (ábra) – a zöld levél formája, vastagsága, zöld színe földi jelleg, de nem lehetne zöld, ha nem élne benne a Nap kozmikus ereje is. A színes virágban már nem csak a Nap ereje él, hanem benne van az is, amit a Nap kozmikus erejének a távoli bolygók, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz támogatásként adnak.

Ha ilyen értelemben tekintjük a növényi növekedést, ránézünk egy rózsára, és vörös színében a Mars erejét látjuk; a sárga napraforgóra nézünk, nem is egészen jogos a napraforgó (Sonnenblume) elnevezés, inkább formája miatt kapta a nevét – a sárga színe miatt Jupiter virágának kellene neveznünk. A Jupiter ereje ugyanis, amint a Nap erejét támogatja, a virágokból sárga és fehér színt csal elő. Megállva a katángkóró, a cikória kék virága előtt, sejtenünk kell benne a Szaturnusz hatását, amint a Nap erejét támogatja. Módunk van hát a Mars látására a piros virágban, a Jupitert láthatjuk a sárga és a fehér virágokban és a Szaturnuszt a kékben; a tulajdonképpeni Nap a zöld levélzetben mutatkozik.

Ami a virág színeződésében így megmutatkozik, különleges erővel hat a gyökérzetben is. Ott a távoli bolygók éltetője, erőt adója megint a talajban hat, a föld belsejében. Valóban így van, elmondhatjuk: ki húzunk egy növényt a földből, alul van a kozmikus rész, a gyökér, a virágban pedig főleg a földiség uralkodik, csak színének finom árnyalata jelzi a kozmikus jelenlétét.

Ha ellenben a gyökérben földi jelleg kell éljen tehát a gyökérben erős a földiség, a növény formát fog ölteni. Mert a növénynek az ad formát, ami a földiség terén tud létrejönni. A földiség kiterjeszti, kiszélesíti a formát. A gyökér elágazódását, osztottságát a kozmikus erő okozza lefelé hatva, ahogyan felfelé hatva a virág színeződését adja. A kimondottan kozmikus gyökér megformáltsága egységes egész, ezzel szemben az erősen elágazó gyökérben a földiség működését láthatjuk a föld alatt, s éppen így a virág színében a fenn működő kozmikus hatást. A napszerű a kettő között, elsősorban a zöld levélben fejti ki hatását, és ott van mindenütt, ahol a gyökér és virág között kölcsönhatás működik. Tehát éppen a napszerűség van a termőtalaj rekeszizom jellegéhez rendelve, míg a távoli kozmikus hatás a földből sugárzik a növény felső részeibe. Viszont a talaj felett lévő földi jellegű hatás a növényben lefelé áramlik, a mészszerűség vonzására. Nézzenek meg egy olyan növényt, ahol a mész egészen a gyökerekig vonja a földiséget: a gyökerek elágazódnak, minden oldal felé sarjadzanak, nem úgy, mint a répánál, hanem mint egy jó takarmánynövénynél, pl. a baltacimnél. Azt mondhatjuk, hogy ha egyáltalán meg akarjuk érteni a növényt, annak már formáján, már virága színén látnunk kell, mennyiben hat benne a földi és mennyiben a kozmikus működés.

Tegyük fel, valamivel visszatartjuk a kozmikus jelleget, úgyhogy az nem tud erősen megnyilatkozni, virágba borulni, és a növény a szárszerű részben éli meg magát. Igen, az eddig elmondottak szerint miben is él egy növényben a kozmikus erő? A kovaszerűben, a kvarcban. Nézzék csak meg egyszer a zsurlónövényt, az Equisetumot. Sajátossága, hogy éppen a kozmikus jellegűt vonzza magához, a növény át van itatva a szilíciummal. Kilencven százalék kovasavat tartalmaz (a szárazanyagban). Ebben a növényben mérhetetlen túlzásban van jelen, ami kozmikus, de úgy, hogy nem virágzásban nyilatkozik meg, hanem éppenséggel az alsóbb növekedésben jelentkezik. Vegyünk egy másik példát.

Tegyük fel, hogy egy növényben azt, ami a levélen és a száron át felfelé törekszik, a gyökérszerűben vissza akarjuk tartani. Igaz, a mai földkorszakban, mikor a növényfajok és-nemzetségek már szilárd formát öltöttek különböző körülmények hatására, ez már nem jön annyira számításba, mint a korábbi, a régmúlt időkben. Akkor még könnyű volt egy növényből egy másikat alakítani. Akkoriban még nagyon számított, hogy az ember mit akart. Még ma is figyelembe kell ezt venni, amennyiben meg kell keresnünk az adott növénynek kedvező életfeltételeket.

Mit figyeljünk meg ma, mire nézzünk egy növénynél, ahol azt akarjuk, hogy a kozmikus jelleg ne törjön egészen a virágig, a terméshozó részig? Ha a törzs- és levélképzést alul, bizonyos fokig a gyökérképződés területén akarjuk feltartóztatni, mit kell tennünk?

Egy ilyen növényt homoktalajba kell ültetnünk, mert a kvarc tartalmú földben a kozmikus hatás visszatartott, valósággal megkötött. Ezért a burgonyát, melynél el kell érnünk, hogy még a virágképzést is lenn, magában a gumóban tartsuk vissza – mert a burgonyagumó egy gyökértörzs (módosult szár), benne visszatartott szár- és levélképző erőkkel -, nos, a burgonyát homokos talajba kell ültetnünk, különben nem érjük el, hogy a kozmikus erő visszafogott legyen benne.

Igen, mindebből kiderül: a növényi növekedés egész megítélésének az az ábécéje, hogy mindig meg kell tudnunk mondani, mi egy növényben kozmikus és mi benne terresztris, földi. Hogyan lehet a termőföldet, különleges adottságánál fogva hajlamossá tenni arra, hogy a kozmikusát – mondhatnám – besűrítse, a gyökér és a szár területén tartsa meg? Hogyan lehet „hígabbá”, lazábbá tenni, hogy „híg” voltában felszívható legyen egész a virágig, hogy megszínezze, vagy a gyümölcsig, hogy finom ízzel járja azt át? Mert ha jóízű kajszibarackot vagy szilvát esznek, ez a jó íz, éppen úgy, mint a virágok színe, nem más, mint a termésig felemelkedett kozmikus erő. Valóban, az almában a Jupitert, a szilvában a Szaturnuszt esszük. Ha a mai tudással rendelkező emberiség abba a szükséghelyzetbe kerülne, hogy az ősi idők néhány növényéből kellene mai gyümölcsfajtáink sokféleségét megteremtenie, nem jutna messzire, ha a fajok formái nem öröklődnének már eleve, ha már meg nem teremtette volna őket egy olyan kor, mikor az ösztönös, ősi bölcsesség még tudott valamit arról, hogyan is kell a meglévő primitív fajtákból gyümölcsöt nemesíteni. Ha a gyümölcsfajok nem volnának már adva, ha nem szaporodnának öröklés útján, mai okosságunk, ha ugyanabba a helyzetbe kerülne, s ha újra kellene csinálnia – a gyümölcsfajok létrehozásának terén ugyan nem sokat tudna tenni. Mert ma mindent próbálkozás útján tesznek, a folyamatba nem hatolnak bele racionálisan. Pedig ez alapkövetelmény, s újra meg kell jelenjen, ha egyáltalában tovább akarunk gazdálkodni a Földön.

Amit Stegemann barátunk mondott, hogy konstatálnunk kell a termények silányulását, rendkívül találó volt. Ez az értékvesztés – akár rossz néven veszik, akár nem – összefügg a természet bekövetkező nagy átalakulásával. Az elmúlt és a most következő évtizedekben fut le ugyanis a világmindenségben a „Kali Juga” korszaka, ezzel kapcsolatos az emberi lélek alkotottságának nagy átalakulása is, a természet benső nagy átformálódása is. El fogja veszteni jelentőségét mindaz, ami a régi korszakokból származik, a természeti alap, a természetesen öröklött ismeretek és hasonlók, a régről származó gyógyszerek is. Hogy az ilyen dolgok természeti összefüggéseibe újra bejussunk, új ismereteket kell szereznünk. Nincs más választása az emberiségnek: vagy a természeti összefüggésekből, a kozmikus összefüggések egészéből tanul újra valamit, vagy hagyja, hogy mind a természeti, mind az emberi élet kihaljon, degenerálódjon. Ahogyan a régi időkben is szükséges volt, hogy belelásson a természet eresztékeibe, úgy ma is újra szüksége van az embernek ilyen ismeretekre.

Az ember kénytelen-kelletlen felismeri, hogyan viselkedik a levegő a talajban – ahogy ezt elmondtam de semmit sem tud a fény viselkedéséről benn a földben. Nem tudja, hogy a fényt éppen a kozmikus kőzet, a kvarc veszi fel a földben, s hatását ott ki is adja; a földi elevenséghez közel álló humuszképződmények ezzel szemben nem veszik fel a fényt, hatékonnyá sem tudják tenni, így fény nélküli hatást hoznak létre. Pedig ezeket a dolgokat tudni kell, át kell látni.

A földből sarjadó növényzet nem minden, a Föld tájaihoz meghatározott állatvilág is tartozik. Az embertől most eltekinthetünk, hogy milyen alapon, az még ki fog derülni. De az állatoktól nem lehet eltekinteni! Mert a növényzettel benőtt táj – hogyan is fejezzem ki? – kozmikus minőségi analízisét az ott élő állatok adják meg. Fennáll az a sajátságos helyzet – örülnék, ha ezeket a dolgokat megvizsgálnák, a kutatás biztosan igazolná őket -, hogy ha egy gazdaságban helyes arányban vannak tehenek, lovak és más állatok, ezek együtt éppen annyi trágyát adnak, amire szükségünk van, hogy hozzáadjuk a kaotizálódáshoz jutó növényzethez. S ha számszerűen is megfelelő a lovak, tehenek, sertések aránya, helyes lesz a trágya keverési aránya is. Azért van ez így, mert ha megfelelő mértékben fogyasztanak a növényzet terméséből, abból esznek tehát, ami növényt a föld meg tud adni, így az állatok a maguk szerves folyamatai során éppen annyi trágyát adnak, amennyit a talajba vissza kell juttatni. Általánosan igaz, hogy ha valamilyen trágyát kívülről kell behozni a gazdaságba – bár teljesen nem valósítható meg, de ideális esetben így van -, amit behoznak, az csak a megbetegedett gazdaság gyógyítására való. Egészséges csak akkor lesz a gazdaság, ha az istállótrágyát saját gazdálkodásából szerzi be. Amit el akarunk érni, megköveteli egy ennek megfelelő tudomány kifejlesztését. Tudni kell, mennyi állatra van szükség egy bizonyos gazdaságban az adott állatfajból.

Mindezt a belső hatóerők ismeretében már ki lehet számítani, ha a gazda egyáltalában a belső erők ismeretének birtokában lesz. Mert persze, amit a föld alatti fej-jellegről és a föld feletti has-jellegről elmondtunk, ahhoz az állati organizmus ismerete is hozzátartozik. Az állati szervezet a természet háztartásának egész összefüggésében él. Az állat formai és színbeli alakja anyagainak szerkezetével és konzisztenciájával elölről hátrafelé, azaz pofájától a szív felé haladva a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars hatása alatt áll; szíve a Nap hatását hordozza. A szív mögött, a farok felé pedig a Vénusz, Merkúr és a Hold hatása alatt áll (ábra). Ebben a vonatkozásban az érdeklődőnek a jövőben a formalátás irányában kell képességeit fejlesztenie.

Mert a forma, a forma-meglátás ismeretének kifejlesztése mérhetetlenül fontos. Menjenek csak el egy múzeumba, s nézzék meg valamelyik emlősállat csontvázát; menjenek oda ezzel a tudattal: a fej kialakításában elsősorban a Nap sugárzása működött. Ahogyan a pofán át beáradt a direkt naphatás, ahogyan aztán az állat egy s más alapon különbözőképpen exponálja (önmagában képpé formálja) a Napot – ezt majd megbeszéljük még, másképpen egy oroszlán, megint másképpen egy ló -, aszerint alakul a fej, s a fejhez közvetlenül csatlakozó rész. Így hát az állat elejénél a közvetlen napsugárzással van dolgunk, ezáltal a fej kialakulásával.

De a Nap fénye, mint tudják, még másképpen is bejut a földi környezetbe, éspedig visszaverődve a Holdról. Így nem csak a napfénnyel, hanem a Holdról visszaverődő Nap fényével is dolgunk van. Ez a Holdról visszaverődő napfény teljességgel hatástalan, ha az állat fejét éri, ott semmilyen hatást nem fejt ki. Ezek a dolgok az embrionális életre vonatkoznak. Ha a Holdról visszavert fény az állat hátsó felét éri, ott fejti ki legnagyobb hatását. Nézzük meg, s viszonyítsuk a fejképződéshez a csontváz hátsó részét. Fejlesszék ki formaérzéküket ennek a sajátos ellentétnek a megragadására! Lássák, hogy van a combcsont behelyezve, hogyan alakul az emésztőrendszer kifutása éppen ellentétben a másik pólussal, a fej felől alakított résszel. Így a Nap és a Hold ellentétét kapják meg az állat első és hátsó részében. Tovább haladva látszik, hogy a naphatás a szívig jut, a szív előtt elmarad. A fej- és a vérképzésben a Mars, Jupiter és Szaturnusz működik, a szív után, hátrafelé Merkúr és Vénusz támasztja alá a Hold hatását. Ha az állatot felállítjuk, fejével a földben, hátuljával felfelé nyújtva: ez a helyzet – láthatatlanul – a mezőgazdasági individualitás állása.

Most az állati formából kiindulva ismét rátalálhattunk az állat szolgáltatta istállótrágya kapcsolatára azzal, amit az a talaj kíván, ahonnan az állat a növényeket eszi. Mert tudnunk kell, hogy például amikor egy növényben a kozmikus hatás érvényesül, az a föld mélyéből lesz felvezetve; ha ily módon egy növény kozmikus hatásokban igen gazdag, s azt az állat megeszi és ennek a takarmánynak az alapján ad trágyát saját szervezetéből, akkor az a trágya éppen a takarmánynövény talajának felel majd meg leginkább. Látják tehát, ha formailag tekintjük át a dolgokat, mindenre rá tudunk jönni, ami egy ilyen zárt individualitásnak szükséges, mint a mezei gazdaság. De az állatállományt hozzá kell számítani.

Kirándulás a tevékeny természetbe:A szellem tevékenysége a természetben.

Koberwitz, 1924. június 11.

A Földnek és a kozmosznak azok az erői, melyekről Önöknek beszéltem, a Föld anyagain keresztül fejtik ki hatásukat a mezőgazdaságban. A következő napok gyakorlati szempontjaihoz csak úgy találhatunk átmenetet, ha ma részletesen foglalkozunk a kérdéssel: Hogyan hatnak a Föld anyagain át azok az erők, melyekről beszéltünk? Bizonyos értelemben kirándulást kell tennünk a természet tevékenységének területére.

Ha mezőgazdasági termelésről van szó, a felvetődő legfontosabb kérdések egyike: a nitrogén hatása és jelentősége, befolyása az egész mezőgazdasági termelésre. De éppen a nitrogén mivoltára és hatására vonatkozó kérdés nyomán keletkezett a legnagyobb zavar. Az emberek csak azt látják mindenhol, ahol a nitrogén tevékenykedik, ami megnyilvánulásának legfelületesebb formája, legvégső kicsengése. Nem látnak bele a természeti összefüggésekbe, ahol a nitrogén is hat, s ez nem is lehetséges, amíg az ember a természet egyetlen szférájában marad. Akkor válik lehetővé, ha a természeti világ távlataiba nézünk, és a nitrogén világmindenségben hordozott szerepével törődünk. Ki is mondhatjuk, s ez előadásomból majd kiderül, hogy a nitrogén mint olyan talán nem is játssza a legelső szerepet a növény életében. Mégis ha a növények életét meg akarjuk érteni, szerepének ismerete szükségszerűen az első helyen áll. A nitrogén azonban négy testvérrel működik együtt, amikor a természet mivoltában tevékenykedik, s ha a természet úgynevezett háztartásában a nitrogén jelentőségét és funkcióját keressük, meg kell ismernünk ennek a négy testvérnek a tevékenységét is. A négy testvér a szén, az oxigén, a hidrogén és a kén, akikkel a nitrogén az állati és növényi fehérjében – a mai tudomány számára még titokzatos módon együttműködik. Ha a fehérje teljes jelentőségét akarjuk megismerni, nem elegendő a legfontosabb összetevők, a hidrogén, az oxigén, a nitrogén és a szén ismertetése, szólnunk kell a kénről is, a kén mélységes értelmű tevékenységéről. Mert a fehérjén belül éppen a kén közvetít a világon mindenütt szétáradó szellemiség alakító ereje és a fizikaiság között. Kimondhatjuk, hogy ha valaki a materiális területen belül akarja követni a szellem hagyta nyomokat, a kén tevékenységét kell követnie. S bár ez a tevékenység nem olyan nyilvánvaló, mint más anyagoké, jelentősége bizonyára a legnagyobb, mert a szellem éppen a kén útjain át kerül be a természet fizikai terébe, éppen a kén a szellemiség hordozója. Régi nevét: „szulfur” – ugyanúgy, mint a rokon „foszfor”, azért kapta, mert a régi korok embere a fényben, a szétáradó fényben, a napszerűben egyben szétáradó szellemiséget is látott. Ezért nevezték az olyan anyagot, melynek köze volt az anyagban munkálkodó fényhez – mint a kén és a foszfor – fényhordozónak. Mivel azonban a kén tevékenysége a természet háztartásában igen finom, jobb, ha a másik négy testvért vesszük először szemügyre, azaz a szént, a hidrogént, a nitrogént és az oxigént, s valóban megtanuljuk megérteni és meglátni, hogy a világ lényébe ágyazva tulajdonképpen mik is ezek az anyagok. Mert a vegyész ma még nem sokat tud róluk. Azt tudja, milyen a külső megjelenésük, ha a laboratóriumban dolgozik velük, de belső jelentőségükről a kozmikus hatékonyság rendszerének egészében egyáltalán semmit sem tud. A vegyészet ismerete ezekről az anyagokról valójában nem sokkal több annál, mint amit az utcán szerezhetünk egy ember külsejéről, aki elment mellettünk, esetleg le is fényképeztük, s azután a fénykép segítségével emlékszünk rá. Mert amit a tudomány ezekkel az anyagokkal tesz – s ennek mélyebb jelentőségével tisztában kell lennünk -, nem sokkal több, mint egy fényképfelvétel; és ennél többet könyveink sem írnak róluk – de a későbbiek során még majd szólok erről.

Induljunk ki először is a szénből, alkalmazásáról a növényre majd később beszélek. Látják, ez a szén igen arisztokratikus pozícióból süllyedt a mai idők igen-igen plebejusi helyzetébe – istenem, hány kozmikus létező járta meg azután ezt az utat! A szénről manapság épphogy csak annyit tud az ember, hogy be lehet vele fűteni, a grafittal pedig írni lehet. Egy bizonyos változatát még ma is arisztokrataként becsüli az ember, a gyémántot; sokra ugyan nem megy vele, mert nem bírja megvenni… S így mindaz, ami a szénről tudvalévő, rendkívül csekély a szén mérhetetlen kozmikus jelentőségéhez képest. Ez a fekete fickó, nevezzük fickónak, még aránylag rövid idővel ezelőtt is, néhány évszázaddal korábban is egy nagyon nemes névvel jelölt valami volt, a „bölcsek köve”.

Sokan fecsegtek arról, hogy mi is lehet a bölcsek köve. De a sok fecsegésből nem sok derült ki. Mert ha a régi alkimisták és a hozzájuk hasonló emberek a bölcsek kövéről beszéltek, a szénre gondoltak, a maga sokféle előfordulásában. Nevét csak azért titkolták annyira, mert bizonyára ha ezt nem tették volna, a bölcsek kövére természetesen mindenki rátalálhatott volna. De hát a szén volt az. És miért a szén?

Egy régebbi szemlélet segítségével megfelelhetünk rá, mi az, amit mégis csak tudni kellene a szénről. Nézzék csak, ha eltekintünk a töredezett formától, melyben a szén mint kőszén vagy mint grafit a természetben előfordul, miután bizonyos folyamatokon áthaladt, s a szenet abban az eleven tevékenységében ragadjuk meg, amit az emberi és az állati testen áthaladva kifejt, ahogyan adottságai alapján a növényi testet felépíti, akkor az az amorf, alaktalan valami, amit ma szénnek képzelnek, csak a legutolsó származéka, tulajdonképpen csak holt teteme annak, ami a természet háztartásában a szén, a szén elem.

A szén ugyanis az alakító folyamatok hordozója a természetben. Ami csak megformálásra, alakra vár, legyen a szemügyre vett jelenség a növény viszonylag rövid életű alakja, vagy az állati organizmus örök változásban megragadható formája, mindig a szén a nagy szobrász, aki nem csak fekete szubsztancialitását hordja magában. Teljes működésben, belső mozgékonyságban mutatkozva, az alakítandó kozmikus képeket, a nagy világimaginációkat mindenütt magában hordja, s ezekből kell erednie mindannak, ami csak formát kap a természetben. Titokzatos plasztikai művész munkál a szénben, s ez a titkos szobrász, miközben felépíti a természet különböző alakításra kerülő formáit, igénybe veszi a ként. Úgy, hogy nekünk is látnunk kell, ha helyesen kívánjuk nézni a szenet a természetben, hogyan nedvesíti meg „ujját” a mindenségben tevékenykedő szellem, hogyan szobrászkodik, s hogyan építi fel a szén segítségével a szilárd növényi alakot, s hasonlóképpen az embernek – keletkezésében már el is múló – alakját is.

Mert az ember épp azáltal ember és nem növény, hogy az éppen keletkezett formát mindig újra és azonnal meg tudja semmisíteni, amikor a szenet mint szén-dioxidot, azaz az oxigénhez kötött szenet kiválasztja. De mert a szén az emberi testet túl merevre, túl szilárdra formálná – olyanná tenné, mint egy pálmafát -, ezért a légzés azonnal lebontja, a szilárdságból kiragadja, összeköti az oxigénnel és a szervezetből kitessékeli. Az emberi szervezet olyan mozgékonyságban alakul, amilyenre nekünk mint emberi lényeknek szükségünk van.

A növényben azonban úgy van jelen a szén, hogy a szilárd forma még az egyéves növényeknél is bizonyos fokig megmaradjon. Egy, az emberre vonatkozó régi bölcselet szerint: a vér – különleges folyadék!, s jogosan állíthatjuk, hogy az emberi én lüktet a vérben, hogy a vér az emberi én fizikai megnyilatkozása. De tulajdonképpen és pontosabban: a szén működik a vérben. A szén, ahogyan hatékonyan alakítja, majd újra feloldja önmagát; s a szén pályáinak nyomán az embernek az a szellemisége, melyet énnek nevezünk, mozog a vérben, magát „megnedvesítve” a kénnel. S ahogyan az emberi én, mint a tulajdonképpeni emberi szellem a szénben él, úgy él, bizonyos értelemben a kozmikus Én, a Világszellem is – ismét a kén kerülő útját használva – az alakuló és ismét feloldódó szénben. Úgy van ez, hogy a Föld fejlődésének korábbi szakaszában a szén volt az, ami egyáltalán kiválasztódott, különvált. Olyasmi, mint például mésszerű, csak később jött hozzá, s az ember arra használhatta fel, hogy szilárdabb alapot, vázat alakítson belőle magának. Éppen ezért teremt az ember magának meszes csontvázat, szilárd támasztórendszert, hogy ami a szénben él, mozgásban maradhasson. Ugyanígy az állat is, mármint a magasabb rendű állat. Ezáltal az ember a maga mozgékony szén alkotottságával kiemelkedik a földre jellemző pusztán ásványi, szilárd mész alkotottságból, de ezt a mészjelleget felveszi szervezetébe, hogy szilárd földet hordozzon önmagában is. Ez a szilárd föld pedig a mész, amit az emberben a csontképződés hoz létre.

Nos, mint láthatják, így lehet képet alkotni arról, hogy minden élőlényben van egy többé-kevésbé szilárd vagy fluktuáló szénjellegű váz. S a szénjellegű vázak pályáin mozog a világban az, ami szellemi. Hadd rajzoljam le csak egészen sematikusan, hogy szemléletessé tegyem a dolgot. Egy vázat jelzek, amit a szellem a kén segítségével valahogyan felépít. Ez a váz vagy állandóan változó szénből áll, mely a finom eloszlású kénben mozog, vagy mint a növényben is, többé-kevésbé megszilárdult, más anyagokkal, összetevőkkel vegyült, szilárddá vált szénből.

Együttléteink során már többször is szó esett arról, hogy ha az embert, vagy bármely más élőlényt megnézünk, láthatjuk: át kell azt járja az éteriség mint az élet tulajdonképpeni hordozója. Ami tehát itt (a rajzon) megjelenik mint valamely élőlénynek szén jellegű váza, azt át kell járja az éteriség; vagy úgy, hogy az éteri ezen a vázszerkezeten csendesen megáll, vagy úgy, hogy többé-kevésbé fluktuáló mozgásban van. De ahol ez a váz jelen van, ott az éteriségnek is mindenhová ki kell terjednie. Azt mondhatjuk tehát: a váz mellett mindenütt éteriségnek kell lennie.

Nos, ez az éteriség olyan, hogy fizikai világunkban önmagában maradva nem létezhetne. Mint valami semmi, mindenen keresztül bújna, elszállna, nem tudná megragadni, ami a fizikai-földi világban megragadni való, ha nem lenne fizikai hordozója. Sajátosan így van ez mindennél, ami a Földön van, hogy a szelleminek fizikai hordozóra van szüksége. A materialista aztán csak a fizikai hordozót veszi tudomásul, és elfelejti a szellemit. Igaza is van, hiszen elsőként a fizikai hordozóval szembesülünk. De ez a materialista teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a szelleminek mindenütt szükséges a fizikai hordozó. Az éteriben működő szelleminek – mert az éteriben hat a legalacsonyabb szellemi – fizikai hordozója, az, amit az éteriség áthat, mégpedig úgy, hogy az éter megint csak mintegy nedvesítve van a kénnel, és bevezeti a fizikaiba, most nem alakítva, vázat építve, hanem a vázba örökös mozgást és elevenséget víve, a kén segítségével az élet hatásait: ez a fizikai az oxigén. Amit tehát itt zölddel jeleztem, az, ha fizikai szempontból nézzük, elképzelhetjük, – hogy az oxigént, és az oxigén útján hatékonyan vibráló -, szövődő éteri lényszerűséget ábrázolja.

Az oxigénnek ezen az útján mozog az éteriség, a kén segítségével, így kap értelmet a légzési folyamat, amivel az oxigént felvesszük. A mai materialista csak a retortájában levő oxigénről beszél, elektrolízissel vonja ki a vízből. De ebben az oxigénben mindenütt a legalacsonyabb érzékfeletti elem él – az éteriség -, ha csak nincs kiölve belőle, mint a körülöttünk lévő levegőből. A lélegzésre használt levegőben nincs élő oxigén, mert az élő oxigéntől elájulna az ember.

Mert tehetetlenekké, ájultakká válnánk, ha egy magasabb élet költözne belénk. Már egy közönséges sarjadzó növekedés is ájulttá tesz, ha olyan helyen lép fel bennünk, ahol nem kellene, sőt sokkal többet is tesz velünk. Ha tehát eleven levegő venne körül minket, olyan, amelyben élő oxigén van – szédelegve járnánk. Környezetünk oxigénje holttá kell legyen. De születésénél fogva ő az éteriség és az élet hordozója. És amint kilép abból a feladatkörből, ahol minket embereket, a mi érzékeinket körülveszi, azonnal élethordozóvá válik. Amikor a lélegzés során az emberi szervezetbe kerül – ahol újra élnie szabad -, meg is elevenedik. Nem ugyanaz az oxigén cirkulál bennünk, ami körülöttünk megjelenik. Bennünk élő oxigén van, s élő lesz az oxigén akkor is, amikor a lélegzésre való levegőből a földbe hatol, bár ez az élet alacsonyabb rendű, mint a bennünk emberekben vagy az állatokban lévő élet. A föld alatt nem ugyanolyan az oxigén, mint a föld felett.

Ebben az ügyben nehezen értjük meg egymást a fizikusokkal és kémikusokkal. Mert az általuk alkalmazott módszer szerint az oxigént mindig ki kell vonni a földszerűből, ezért mindig halott oxigén van előttük. Ez nem is lehetne másként. De az a tudomány, mely mindig csak a fizikainak ad létjogosultságot, pusztán holttetemeket tud megérteni. Valójában az oxigén az élő éter hordozója, az élő éter uralma alatt tartja az oxigént, s ezt megint a kén kerülőútján teszi.

Nos, itt áll előttünk, bizonyos értelemben egymás mellett: egyik oldalon a szénváz, amelyben a földön számunkra még elérhető legmagasabb szellemi működése mutatkozik, az emberi én vagy a növényben a kozmikus szellemiség; másrészt, ha az emberben zajló folyamatokat nézzük, akkor itt a lélegzés, az emberben fellépő eleven oxigén, mely az étert hordozza. Mögötte áll a váz, mely szénből, az ember esetében mozgékony szénből van. Ezeknek egyesülniük kell. Az oxigénnek azokra az utakra kell kerülnie, melyeket a váz előír, oda kell tudjon menni, ahol valami vonalszerű rajzot ad elébe a szén, a szén szelleme. A természetben mindenütt meg kell találja az utat az éteri oxigénszerű a szellemi szénszerűhöz. Hogyan teszi ezt? Ki a közvetítő?

A közvetítő itt a nitrogén. A nitrogén vezeti be az életet abba az alakzatba, ami a szénben testesül meg. A nitrogénnek mindenütt az a feladata, hogy életet közvetítsen a szellemihez, ami elsősorban a szénszerűben formálódik meg. Az állat- és a növényvilágban, de a Föld belsejében is a nitrogén alkotja a hidat az oxigén és a szén között. És az a szellemiség, ami a nitrogénben – megint a kén segítségével – köröskörül gazdálkodik, ez az a szellemiség, amit mi asztrálisnak nevezünk. Ez az asztrális szellemiség jelenik meg az ember asztráltestében, a Föld környezetében, ez a növények és az állatok életében ható asztralitás és így tovább. Így, szellemi értelemben szólva, az oxigén és a szén között foglal helyet az asztralitás, de ez az asztralitás a nitrogén felhasználásával mutatkozik meg úgy, hogy a fizikaiban működhessen. Mindenütt szétterjed az asztralitás, ahol nitrogén van. Mert az éteri elevenség felhőszerűen szétfutna, egyáltalában nem venné figyelembe a szénvázat, ha a nitrogén nem vonzódna olyan rendkívüli módon a szénhez. A nitrogénben levő asztralitás mindenhova odavonszolja az oxigént, ahol a szénben a vonalak, az utak futnak. A nitrogén az a nagy vonzóerő, ami az élőt a szellemihez vonzza. Ezért is olyan fontos az ember lelkiségének a nitrogén, hiszen ez közvetítő a puszta élet és a szellemiség között.

A nitrogén tulajdonképpen valami igen csodálatos dolog. Ha követjük útját az emberi szervezetben, látjuk, hogy ő maga is egy teljes ember. Létezik egy ilyen nitrogén-ember. Ha ki tudnánk hámozni, a legszebb kísértet lenne a világon. Mert egyfelől teljesen követi az ember szilárd vázát, másfelől pedig szétfolyik az életben. Itt vegyük szemügyre a lélegzés folyamatát. Az ember a lélegzéssel felveszi az oxigént, azaz az éteri életet, s akkor jön a belső nitrogén, s odavonszolja az oxigént, ahol a szén, azaz a megformáltság, a szövődve- változva megformált alak található. Odaviszi az oxigént, s ezt azért teszi, hogy az oxigén vigye magával, tessékelje kifelé a szenet. A nitrogén a közvetítő, hogy oxigénből széndioxid legyen, s a széndioxidot kilehelje az ember. Ez a nitrogén mindenütt körülvesz bennünket. Csak egy kis rész oxigén, azaz élethordozó van körülöttünk, nagyobb rész az asztrális szellemiség hordozója, a nitrogén. Éjjelnappal rendkívül fontos számunkra az oxigén, a környezet oxigénje. Nappal is, éjszaka is talán kevésre becsüljük a nitrogént, a belélegzendő levegő nitrogénjére gondolok, mert talán azt hisszük, hogy kevésbé van rá szükségünk. Pedig a nitrogén az, amivel szellemi kapcsolatban állunk. Elvégezhetik a következő kísérletet.

Vonjanak ki egy ember adott légteréből egy kis mennyiségű nitrogént. Így az ember körüli levegő nitrogénben szegényebb lesz, mint különben. Ha a kísérlet levezetése óvatosan történik, meggyőződhetnének arról, hogy a hiányzó nitrogén azonnal pótlódni fog. Ha nem is kívülről, de az ember belsejéből. Az embernek le kell adnia nitrogénjét, hogy az a megszokott mennyiségi arányban legyen meg környezetében. Mi mint emberek arra vagyunk utalva, hogy a helyes arányt fenntartsuk saját belső mivoltunk és a környezet nitrogénje között; egyáltalán nem lehetséges, hogy kívül kevesebb legyen a nitrogén. Érvényes ugyan, hogy a légzéshez nincs nitrogénre szükségünk, s így elég maradna belőle (a kísérlet végére), de a jelenlevő szellemi viszonyuláshoz szükség van a levegőben a nitrogén megszokott arányára.

Látják tehát, hogy a nitrogén erősen belejátszik a szellemibe, s így juthatnak ahhoz a gondolathoz, ahhoz az elképzeléshez, hogy a növényi élethez is szükséges kell legyen a nitrogén. A növény, úgy, ahogyan a földön van, csak étertesttel és fizikai testtel rendelkezik, nincs benne asztráltest, mint az állatban; de kívül mindenütt körül kell vegye az asztralitás. A növény nem virágozna, ha az asztralitás kívülről nem érintené meg. Csak éppen nem veszi fel magába, mint az állat vagy az ember, de szükséges, hogy ez az asztralitás kívülről megérintse. Az asztralitás mindenütt jelen van, és az asztralitás hordozója a nitrogén. A levegőt holttetemként szövi át, de újra megelevenedik abban a pillanatban, mikor a földbe kerül. Éppen úgy élővé válik, mint az oxigén. Ez a földben levő nitrogén nemcsak élő lesz – és ezt a mezőgazdaság területén különösen figyelembe kell venni -, hanem érzékeny is, bármennyire paradoxonnak tűnik is ez a materializmusban megcsökött agyaknak. Valóban egy titokzatos érzékenység hordozójává válik, mely elönti a föld egész életét. Ő az, aki érzi, hogy a föld valamelyik táján megfelelő-e a víz mennyisége. Szimpatikusnak találja, ha elegendő, de antipatikusnak, ha túl kevés a víz. Szimpatikus számára, ha valamelyik talajon az odaillő növények nőnek és így tovább. Így önt szét mindenre egyfajta érző életet a nitrogén.

Elmondhatjuk, hogy mindarról, amit tegnap és az előző órákban elbeszéltem, hogy a Szaturnusz bolygó, a Nap, a Hold stb. befolyásolják a növényi alakot és életet: bizony, erről nem tudnak az emberek. Igen, a hétköznapi életre áll, hogy nem tudnak róla. De a nitrogén, a mindenütt jelenlévő, ő tudja, egészen jól tudja és a csillaghatásokkal szemben nem öntudatlan, tudja, hogy ezek hogyan működnek tovább a növények és a Föld életében. A nitrogén az érzékeny közvetítő; s ugyanígy az ember idegrendszeri és érzékszervi organizmusában is ő közvetíti az érzékenységet. Valóban, a nitrogén az érzékenység hordozója.

Így Önök is bepillanthatnak a természet finomabb életébe, ha szemügyre veszik a fluktuáló érzékenységként mindenütt körben mozgó nitrogént. Ebből adódik számunkra, hogy épp a nitrogén kezelése mérhetetlenül fontos a növények életében. Természetesen ezekről fogok még a következő előadásokban beszélni.

Előbb azonban valami másra is szükség van. Látható tehát: eleven kölcsönhatásban van egymással, egyrészt ami a szellemből kiindulva a szénszerűségben vesz fel magára váz alakzatot, másrészt ami kiindulva a nitrogénszerűségben levő asztralitásból, ezt a vázat feltölti élettel és érzékennyé teszi; mégpedig úgy, hogy az élet hatékonnyá válhasson itt benn, az oxigénszerűség által.

Mindez azonban csak azért tud együttműködni itt a földi téren, mert ezt a rendszert még más is áthatja, valami, ami megteremti a fizikai világ összeköttetését a kozmikus távolságokkal. Mert az mégis lehetetlen lenne a földiség számára, hogy a Föld szilárd golyóként, csak úgy, a világ többi részétől elkülönülve vándoroljon. Ha ez mégis megtörténne, a Föld olyan helyzetbe kerülne, mint az ember, aki a mezőgazdaságban él, de független akar maradni mindentől, ami a szántókon női. Értelmes módon ezt nem teszi, hiszen amit ma a szántóföldeken találunk, az legközelebb a tisztelt társaság gyomrában lesz, és onnan azután valamilyen módon újra kikerül a földekre. Egyáltalán nem mondható, hogy mi, emberek elkülönülhetünk környezetünktől, sőt nagyon is kötve vagyunk hozzá, éppen úgy összetartozunk vele, mint ahogyan a kisujjam hozzám tartozik. Ugyanígy tartoznak a körülöttünk lévő dolgok az egész emberhez, természetesen. Az anyagoknak állandóan cserélődniük kell; így van ez a Földdel és összes hozzátartozó lényeivel és a világmindenség esetében is. Mindaz, ami a Földön fizikai alakban él, visszavezethető kell legyen a világmindenségbe, ott mintegy meg kell tisztuljon.

Adva van tehát a következő: Először is, amit kékkel rajzoltam, a szén-váz, amit zölddel, az oxigén éter-mivolta; azután itt, a különböző vonalak mentén, mindenütt az oxigénből kiindulva asztrális képződést közvetít a nitrogén; éppen ez alakítja ki az átmenetet a szénszerű és az oxigénszerű között. Mindenütt ki tudnám mutatni, hogyan vonja be a kék vonalak közé a nitrogén azt, amit sematikusan zöld vonalakkal jeleztem.

De mindannak, ami az élőlényekben szerkezetszerűen, finom rajzolatban kialakul, újra el is kell tűnnie. Nem a szellem tűnik el, hanem az, amit a szellem beleépített a szénbe, amihez az oxigénből életet vonzott.

Mindez el kell tudjon tűnni, nem csak annyira, ahogyan a földön eltűnik, hanem a kozmoszba, a világmindenségbe kell eltűnjön. Egy anyag teszi ezt, mely oly közeli rokona a fizikainak, amennyire csak lehetséges, de amennyire csak lehetséges, rokona a szellemiségnek is. Ez az anyag a hidrogén. Ha pontosan fejezzük ki magunkat, a hidrogén – bár maga a legfinomabb fizikaiság – a fizikait széthasítja, és kéntől hordozottan beleárasztja a mindenség minden különbözőséget megszüntető világába.

Szinte azt mondhatjuk: a szellemi ezekben a képződményekben fizikaivá vált, s a szellem képmásaként mint „én”, mint szellem, asztrálisan él a testben. Fizikai módon él itt mint fizikaiba váltott szellem. De egy idő után nem érzi jól magát, fel akar oldódni. Miközben megnedvesíti magát a kénnel, megint csak szüksége van egy anyagra, melyben minden meghatározottságot, minden szerkezetet elhagy, és elindul a világmindenség általános, kaotikus határozatlansága felé, ahol a különböző szerveződésekből már semmi sincs meg. Az az anyagiság, mely az egyik oldalon a szellemhez, másik oldalon az anyaghoz ilyen közel áll – a hidrogén. A valamilyen módon megformálódott, élettel telt asztralitást újra felviszi a távoli mindenségbe, olyanná teszi, hogy a mindenség fel tudja venni azt, amint leírtuk. A hidrogén tulajdonképpen mindent felold.

Látják kérem: itt ez az ötféle anyag, működik és hat minden élőlényben és a látszólag halott világban is, hiszen az csak átmenetileg halott. A kén, a szén, a hidrogén, az oxigén és a nitrogén – mindezek az anyagok benső viszonyban vannak egy meghatározott fajú szellemiséggel, tehát egészen mások, mint amiről mai kémiánk szól. A mi kémiánk csak az anyagok teteméről beszél, nem a valódi anyagokról, akiket eleven és érzékeny lényként kell megismernünk. Éppen a hidrogén, a látszólag legritkább, a legkisebb atomsúllyal rendelkező hidrogén a legkevésbé szellemi jellegű.

Mit is tesz az ember, ha meditál? Be kell ezt iktatnom, nehogy azt gondolják, hogy az ilyen dolgokat valami szellemi ködben meg lehet ragadni – tehát mit tesz az ember? A keletiek a maguk módján meditálnak, mi itt Közép-Európa nyugati felén, mi is a magunk módján, úgy végezzük a meditációt, hogy csak közvetve támaszkodunk a légzési folyamatra. Mi magában a meditációs és koncentrációs folyamatban élünk és működünk. De mindannak, amit teszünk, mikor átadjuk magunkat a lelki gyakorlatoknak, bár halk és szubtilis formában, de van egy testi megfelelője. A légzés szabályos menetekor, ami oly szorosan összefügg az emberi élettel, a meditáció során valamit változik. Meditációban a szénsavat kissé visszatartjuk magunkban, jobban, mint a hétköznapi éber tudatállapotban. Valamivel mindig több szénsav marad bennünk. És ilyenkor nem is lökjük ki magunkból a szénsav egész tömegét, mint a „bikaszerű”, vehemens hétköznapi élet során szoktuk, hanem valamennyit visszatartunk belőle.

Ha fejüket nekiütik valaminek, mondjuk egy asztalnak, akkor csak saját fájdalmuk jut el tudatukba. De ha gyengéden simítják az asztalt, tudomásul vehetik, hogy milyen a felülete stb. Akkor is így van ez, ha meditálnak. Lassanként odáig jutnak, hogy a körülöttük lévő nitrogént át tudják élni. Ez a reális folyamat zajlik meditáció közben. Minden ismeretté válik, az is, ami a nitrogénben él. Mert ez a nitrogén nagyon okos fickó! Tanítást ad arról, amit a Merkúr, a Vénusz és a többi planéta tesz, mert ő azt tudja, megérzi. Mindezek a dolgok teljesen reális folyamatokon nyugszanak. Itt találjuk azt a pontot – erről majd még részletesebben is fogok beszélni ahol a belső cselekvésben a szellemi kezd bizonyos kapcsolatba kerülni a mezőgazdasággal. Stegemann barátunkat mindig is izgatta ez a kérdés: a lelki-szellemi együttműködése mindazzal, ami körülöttünk van. Mert mint láthattuk, nem rossz, ha a mezőgazdaság gondviselője meditálni tud. Így érzékennyé válik a nitrogén kinyilatkoztatásai iránt. Egyre érzékenyebbé válik, s eljut oda, hogy egészen más értelemben és stílusban fog a mezőgazdaságban dolgozni. Hirtelen mindenfélét tudni fog, a dolgok csak úgy fölmerülnek benne. Sok mindent megtud a birtokokon és a parasztgazdaságokban ható titkokból.

Nem ismételhetem, amit itt éppen egy órával ezelőtt elmondtam, de bizonyos módon újra jellemezhetem. Egy parasztember, akit a tanult ember tanulatlannak tart, mondjuk a földjén jár. Igen, a tudós azt mondja, hogy a paraszt buta, de ez nincs így a valóságban, egyszerűen már csak azért sem, mert a parasztember – elnézést, de ez így van – meditáló ember. Amit téli éjszakáin átmeditál, az nagyon-nagyon sokrétű. Amit elsajátít, az a szellemi megismerés egy fajtája, csak nem tudja kimondani. De egyszerre csak megvan. Ballag a földeken, és: ez az! Megtudott valamit, és azután kipróbálja. Fiatal koromban legalábbis mikor parasztok között éltem, mindig újra azt tapasztaltam, hogy ez így van.

Tulajdonképpen ezekhez a dolgokhoz kell újra kapcsolódni. A puszta intellektualizmus nem elég, az nem vezet ilyen mélységekbe. A fenti dolgokhoz kell kapcsolódni, mert végül is a természet élete- szövete olyan finom szövésű, hogy az értelem durva fogalmaival nem is fogható meg. Pedig éppen ezt a hibát követi el az újabb kori tudomány: durva szövetű értelmi fogalmakkal akar áttekinteni sokkal finomabb szálú dolgokat.

Látják kérem: mindezek az anyagok: a kén. a szén. az oxigén, a nitrogén, a hidrogén anyaga a fehérjében egyesül. És most a magképződést még pontosabban megragadhatjuk, mint ahogyan eddig tettük. Mert ha a szén, a hidrogén, a nitrogén a levél, a virág, a gyökér vagy a csésze szövetében fordul elő, akkor ezek más anyagokhoz vannak kötve valamilyen formában. Nem önállóak, a többi anyagtól függenek. Önállóvá csak kétféle úton válhatnak: vagy a hidrogén által, mikor az a világmindenség távlataiba hord szét mindent, megszünteti a dolgok különállását és széthúzza, általános káoszba oldja őket, vagy pedig akkor, mikor a hidrogén a mag kicsi világába, az ősi fehérje anyagba hajtja, és ott teszi önállóvá őket, hogy fogadni tudják a kozmosz hatását. Benn. a kicsi magban káosz van, és a környezetben egészen kint, megint csak káosz van. Egymásba kell hasson a magban lévő káosz és a legtágabb világkörnyezet káosza, akkor keletkezik az új élet.

Nézzük csak meg. hogyan is keletkezik a természetben ezeknek az úgynevezett anyagoknak, inkább mondhatnánk: a szellem hordozóinak hatásmódja. Látják kérem, ami akár az ember belsejében is oxigénként, nitrogénként hat, viszonylag rendesen viselkedik; éppen ott benn élnek az oxigén, a nitrogén tulajdonságai. A szokásos tudomány módszereivel csak azért nem találunk rájuk, mert látszólag el vannak rejtve a természet belső világában. Azonban sem az oxigénszerűség, sem a szénszerűség nem tud- már ilyen rendesen viselkedni, amikor kiválik a növényvilágból, és hatásával lenyúl az állat és ember világába. Maradjunk először csak a szénszerűnél: itt mozgékony, átmeneti jelleget kell öltsön. És hogy a szilárd formát előállíthassa, mélyebben fekvő vázra kell építsen. Ez lesz a mi mésszerű csontvázunk, mint egészen mélyen nyugvó váz. De ez a képesség a szilíciumban is megvan, azt is mindig magunkban hordjuk. Így az emberben, de bizonyos fokig az állatban is a szén elrejti, mintegy maszkírozza a maga formáló erejét, a mész és a kova alakító erején kapaszkodik fel. A mész adja számára a földi, a kova pedig a kozmikus alakító erőket. Így a szén sem az emberben, sem az állatban nem marad egyedül mérvadó, hanem arra támaszkodik, amit a szilícium és a mész megformált.

Ám a mész és a kova a növények növekedésének is alapja! Egy olyan megismerési módot kell kifejlesztenünk a gazdálkodásban, mellyel azt a belső folyamatot megragadhatjuk, amit a szén az emberi emésztés, légzés és keringés során a mész- és kovaépítmény viszonylatában kibontakoztat; ha belekúsznánk a szervezetbe, megláthatnánk, hogy a szén alakító képessége hogyan sugározza be a keringési folyamattól áthatottan a meszet és a kovát. Ugyanezzel a szemmel kell rátekintenünk egy növényzettel fedett földdarabra is, a mész és kova alapkőzet felett. Az emberbe nem tudunk belenézni. Ezt az ismeretet azonban fejleszteni kell. Szükséges, hogy odalássunk, ahol az oxigént a nitrogén befogja, és leviszi a mészre és kovára támaszkodó szénszerűségbe. Azt is mondhatnánk; mert az oxigén csak átmegy a szénen. Azt is mondhatnánk: a földbe is be kell vinni azt, ami a környezetben él, ami oxigénszerűségként megelevenedik. Ezt kell a nitrogén segítségével levinni a föld mélyébe, hogy ott a mészben és kovában megformálva magát megtámaszkodhasson.

Ha az ember egyáltalán érzékeny az ilyenekre, mindezt csodálatosan megfigyelheti a pillangósvirágúaknál, a hüvelyeseknél, vagyis minden úgynevezett nitrogéngyűjtő növénynél. Valóban, ezek a nitrogéngyűjtő növények rá vannak utalva, hogy magukhoz vonzzák és az alattuk lévő felé közvetítsék a nitrogént. Ezeket a pillangósokat tekintve azt mondhatjuk: lenn a földben van valami, ami szükséget érez, s miként az emberi tüdőnek az oxigénre, úgy ennek a „valaminek” a nitrogénre van szüksége. Ez pedig nem más, mint a mészszerűség. Valóban így mondhatnánk: a földben lévő mész egyfajta nitrogénlégzésre van utalva. A pillangósvirágúakban hasonló történik, mint az epithel (hámszöveti) sejtekben. Ez a folyamat a belégzés útján lefelé halad. Tulajdonképpen egyedül a pillangósvirágú növények jellege ilyen, mert minden egyéb növény nem a belégzéshez, hanem inkább a kilégzéshez áll közelebb. Így szemléletünk számára a növényvilág egész szervezete kettéválik, ha a nitrogénszerűség alapján egyfajta nitrogénlégzésnek tekintjük. Mindenütt ahol pillangósokat találunk, mintegy a légzési utakat látjuk, s ahol másfajta növény van, ott másféle szerveket látunk, mert azok a növények titkosabb légzésűek, s tulajdonképpen valami más funkció betöltése a feladatuk.

Nekünk az a feladatunk, hogy megtanuljunk úgy tekinteni minden növényfajra, mint a növényvilág összorganizmusának részére, miképpen az ember egyes szervei is az ember egységes organizmusának a részei. Legyünk képesek arra, hogy az egyes növényt az egész részének tekintsük! Ha így nézzük a dolgot, rájövünk a pillangósok nagy jelentőségére; nem mintha nem ismernénk már eleve, de fontos, hogy szellemi alapokból is megismerjük, különben fennáll a veszély, hogy ha a tradíció még jobban feledésbe merül, az új ismeretek alkalmazása során tévutakra kerülünk.

Láthatjuk tehát, tulajdonképpen milyen hatást fejtenek ki a pillangósok. Jellemző vonásuk, hogy terméshozó jellegüket, amit a többi növény inkább felfelé irányít, megtartják a levélzet között. Termést akarnak hozni, még mielőtt virágzanának. Azt találjuk mindenütt a pillangósoknál, hogy termést akarnak hozni, még virágzás előtt. Mindez abból adódik, hogy a terméshozás jellegét hordozó részük, mely a nitrogénszerűségben éli ki magát, ezeknél a növényeknél inkább a föld felé fordul, hiszen ők hordják le a nitrogént a földbe – míg a többi növényfaj ezt a részt a talajtól nagyobb távolságban fejleszti ki. Látni is, hogy a pillangósok levele hajlamosabb a sötétzöld színárnyalatra, mint a többi növényé. A tulajdonképpeni termés bizonyos módon el is korcsosul, a magvak is csak rövid ideig csírázó-képesek, csírázóképességüket hamar elvesztik. Tudniillik a pillangósok azt bontakoztatják ki erőteljesen, amit a növényvilág nem a nyártól, hanem a téltől nyer. Mondhatjuk így is: ezekben a növényekben tél-váró tendencia él, a télre várnak azzal, amit kifejlesztenek. Növekedésük megtorpan, ha megkapják, amire szükségük van, az elegendő légköri nitrogént, hogy azt a földbe késztethessék.

Látjuk már, milyen módon tekinthetünk a földbeli és föld feletti életbe, létesülésbe. Ehhez még vegyük hozzá a következőket: a mészszerűség csodálatos rokonságban van az ember vágy-világával, így organikussá és élővé kerekedik előttünk minden. Nem nyughat a mész, mikor elemében, a kalciumban van, önmaga átérzésére törekszik, mészkővé akar válni, összekötni a kalciumot az oxigénnel; de még ezután sem elégedett, minden lehetőért űzi a vágy, mindent fel akar venni: a fém alkotta savaktól a már nem is ásványi jellegű bitumenig. Mindent magához vonzana; a talaj megfelelő vágytermészetét a mész fejleszti ki. Aki érzékeny, meg fogja találni, miben különbözik más anyagoktól. A mész kiszívja az embert. Az a kifejezett érzésünk, hogy a vágytermészet mindenhol szétterjed, ahol mésszerűség van – s ez a növényeket is magához vonzza. Mert minden megvan a növényekben, amit a mész kíván. Csakhogy mindig újra elvétetik tőle. Es miáltal történik ez?

Csakis egy rendkívüli előkelőség által vétetik el mindene, akinek nem kell már semmi, aki magában nyugszik. Ez pedig a kovaszerűség, a szilícium. Ö eljutott önmagában a nyugalomhoz. De tévedés volna azt hinni, hogy csak ott van kovaszerűség, ahol szilárd ásványi kontúrjai látszanak. Körben mindenütt megtalálható, homeopatikus adagolásban. Önmagában nyugszik, igényt nem támaszt. A mész mindent igényel, de a szilícium már nem kíván semmit. Olyan, mint az érzékszerveink, ezek sem önmagukat, hanem a külsőt észlelik. A kovaszerűség: általános külső érzékszerv a földi világban; a mésszerűség: általános külső vágy a földi világban. Az agyag a közvetítő kettőjük között. Az agyag valamivel közelebb áll a kovaszerűhöz, de egészen a mészig közvetít.

Látják kérem, ezt egyszer így át kellene tekinteni, hogy érző megismeréshez juthassunk. A meszet megint vágyódó fickónak kellene érezni, aki mindent magához rántana; a kovaszerűt pedig előkelő úrnak, aki elveszi a mész zsákmányát, és az atmoszférába hordva, kialakítja a növényi formákat. Ott él azután vagy elsáncolva magát, mint egy várban – ahogyan a zsurló esetében látni vagy mindenütt finoman szétterjedve, gyenge koncentrációban, már-már homeopatikus adagolásban, és hatásával elragadja a mésztől, amit kell. Megint csak látható: mérhetetlenül intim természeti hatások jelennek meg előttünk. A szén minden növényben a tulajdonképpeni alakító, a vázszerűség alakítója. De a Föld fejlődése során munkája nehézzé vált. Minden növényt meg tudna formálni, ha alattuk csak víz lenne. Akkor nőhetne minden, de most mész van alul, és ez zavarja a szenet; kapcsolatba lép hát a kovával, így a szén és a kova együtt, egységben az agyaggal már újra alakítani tud; éppen mert mésszerű ellenlábasát le kell győzni.

Hogyan is él ebben a növény? Alulról a mésszerű meg akarja ragadni csápjaival, felül a szilíciumszerű akar finom, szálas, karcsú formát adni neki, vízinövény jelleget, de középen áll növényeink valódi alakját létrehozva-képezve a szén. Ő rendez el mindent. És éppen úgy, ahogyan asztráltestünk rendet tart az én és az étertest között, úgy működik köztük mint asztralitás a nitrogén. Meg kell tanulnunk megérteni, hogy hogyan is gazdálkodik a nitrogén a mésszerű, az agyagszerű, a kovaszerű között és mindazok között, amit nélküle a mész lefelé követelne, a kova pedig felfelé kívánna sugározni.

Ezután feltehetjük a kérdést: hogyan kell a nitrogénszerűt megfelelő módon belevinni a növényvilágba? Ezzel a kérdéssel foglalkozunk holnap, s így megtaláljuk az átmenetet a trágyafélék felé.

A szellemibe beáramló erők és szubsztanciák: a trágya kérdése

Koberwitz, 1924. június 12.

Mint látták, amikor a mezőgazdaság számára is szellemtudományos módszereket keresünk, arról van szó, hogy a természetet és a szellem működését a természetben nagy formákban, átfogó körben tekintsük át, szemben a materialista színezetű tudomány egyre kisebb formákba hatoló, egyre szűkülő körben kutató módszereivel. Bár a materialista tudomány a mezőgazdasághoz hasonló esetekben ha nem is mindig a legkisebb, mikroszkopikus méretekkel foglalkozik, mint ahogyan azt más természettudományos ágakban gyakran teszi, mégis itt is a kis körben ható erőkkel foglalkozik, azzal, amire kis körzetből lehet következtetni. A világ azonban, melyben az ember és a többi földlakó él, éppenséggel nem olyasvalami, amit kis körök áttekintésével meg lehetne ítélni. Az ilyen eljárás, éppen a mezőgazdasággal kapcsolatban olyan lenne, mint ha valaki egy kisujjból vagy egy fülcimpából következtetne az ember teljes mivoltára, s innen kiindulva akarná felépíteni mindazt, ami a nagyra, az egészre vonatkozik. Ezzel szemben nekünk olyan tudományt kell felépítenünk, amely a nagy összefüggéseken alapszik, s ez ma a lehető legszükségesebb dolog.

Hogy a mai értelemben vett, sőt a néhány évvel ezelőtt elterjedt tudománynak is mennyire korrigálnia kell magát, az a még nem olyan régi keletű, az ember táplálkozásával kapcsolatos bolond tudományos nézetekből fakad. A dolog egészen tudományos volt, tudományosan bebizonyították, és a bizonyítékok ellen semmit sem lehetett felhozni. Tudományosan bizonyított volt, hogy egy hetven-hetvenöt kilós, közepes súlyú embernek napi százhúsz gramm fehérjére van szüksége. Ez, mint mondom, bizonyított tény volt. Ma már senki sem hisz ebben a tételben, akinek tudományos nézetei vannak. A tudomány korrigálta önmagát. Ma már mindenki tudja, hogy napi százhúsz gramm fehérje nem csak hogy nem szükséges, de kifejezetten káros. Az ember akkor a legegészségesebb, ha csak ötven grammot vesz fel naponta. A tudomány tehát helyesbített. Ma már tudjuk, hogy a feleslegesen elfogyasztott fehérje a bélben melléktermékként mérgező anyagokat termel. Ha nem csak azt az életszakaszt tekintjük, mikor éppen fogyasztjuk a fehérjét, hanem az ember egész életét nézzük, akkor megismerszik, hogy az öregkori érelmeszesedés jórészt a felesleges fehérje okozta mérgező hatásokból ered. Az emberre vonatkozó tudományos nézetek gyakran azért tévesek, mert csak az adott pillanatot nézik. De hiszen egy normális emberi élet tíz évnél tovább tart, és a látszólag kedvezőnek tűnő melléfogás káros hatásai néha csak igen későn jelentkeznek.

A szellemtudomány kevésbé esik ilyen tévedésbe. Bizonyos, hogy nem akarok a szokásos olcsó kritikához csatlakozni, mikor látom, hogy a közismert tudomány így korrigálja magát, ahogy éppen említettem. Beláthatjuk, hogy ez másképpen nem is lehet, és hogy szükséges is. Másrészt ugyancsak olcsó dolog a szellemtudományra támadni, amikor annak a gyakorlati élet területein szükségszerűen a nagyobb összefüggésekre kell tekintenie, hiszen a szellemtudomány nem csak a materiális, durva erőkre és szubsztanciákra, hanem egészen a szellemig vezető erőkre és szubsztanciákra is rálát. Mindez nagyon is érvényes a mezőgazdaságra, különösen akkor, amikor a gazdálkodás során a trágyázás kérdése merül fel.

Gyakran már abból is látszik, hogy a mai tudósok milyen kevéssé valóságos szemléletből indulnak ki, ahogyan a szavakkal bánnak, mikor a trágyázásról beszélnek, arról, hogy a természet háztartásában mit is jelent a trágyázás. Gyakran hangzik fel a frázis, hogy a trágya adja a növények tápanyagát. Igen, éppen azért mondtam el a fenti bevezető szavakat, hogy megmutassam: az emberi élelmezés vonatkozásában éppen a legújabb időkben, a közvetlen jelenben kellett korrigálnia magát a tudománynak. Azért kellett helyesbítenie, mert mikor valamilyen élőlény táplálkozásáról beszél, egészen hamis szemléletből indul ki.

Ne vegyék rossznéven, hogy ilyen elfogulatlanul beszélek, de a táplálkozásban azt tartják a legfontosabbnak, amit az ember naponta megeszik. Ez valóban fontos. De az elfogyasztott étel legnagyobb részét testünk egyáltalán nem is veszi fel, mert az étel nem arra való, hogy a test szubsztanciájává váljon, hogy a testben lerakodjon. Legnagyobbrészt erőt kell leadjon, mozgékonnyá kell tegye a testet. A felvett táplálék jó része aztán eltávozik a szervezetből. Azt is mondhatnánk: a táplálék lényegében nem súlyszerűen kerül az anyagcsere rendjébe, inkább arról van szó, hogy az élelmiszerrel fel tudjuk-e venni magunkba az erők elevenségét a helyes módon. Mert erre az elevenségre van szükségünk, ha például járunk vagy dolgozunk, vagy ha csak a kezünket mozdítjuk is.

Ezzel szemben azt, ami a testnek azért szükséges, hogy szubsztanciákat tároljon, hogy olyan szubsztanciákkal gazdagodjon, amiket aztán 7-8 évenként – a test anyagainak megújulása során – ismét kivethet magából, ezeket leginkább az érzékszerveken át, a bőrön keresztül, és a légzéssel veszi fel az ember. Így amit tulajdonképpen szubsztanciaként vesz fel a test, és amit le is kell rakjon, azt folyamatosan veszi fel a legfinomabb adagolásban, és a szervezetébe sűríti. Felveszi a levegőből, aztán annyira összesűríti, megkeményíti, hogy mint körmöt, hajat stb. kell levágni. Egészen téves ezt a tételt felállítani: felvett táplálék – a táplálék áthaladása a testen – a köröm vágása, bőr hámlása és hasonlók. A tétel így helyes: légzés – igen finom anyagok felvétele az érzékszerveken át, még a szemen át is, áthaladás a testen – és kiválasztás. Közben az is fontos, amit a gyomron át veszünk fel, mert az ad belső mozgékonyságot, s mint fűtőanyag, bevezeti a testbe a testben ható akarat erőit.

Mint láthatják, az ember valósággal kétségbe esik, ha a szellemi kutatásból eredő egyszerű következtetéseket a mai tudomány nézeteivel összehasonlítja, amelyek éppenséggel a dolgok ellenkező oldala mellett kardoskodnak. Azért esik kétségbe az ember, mert épp a legfontosabb kérdésekben oly nehéz ezzel a mai tudománnyal megértetnie magát. Pedig ennek a megértésnek létre kell jönnie, mert különben a mai tudomány teljes mértékben zsákutcába kerül, és éppen a gyakorlati élet területén. Hiszen bizonyos dolgokat, amelyekbe szinte belebotlik, nem akar és így nem is tud megérteni. Egyáltalában nem a kísérletekről beszélek! Velük kapcsolatban rendszerint igazak a tudomány állításai. A kísérletek egészen jól használhatók, szemben a hozzájuk fűződő hamis elméletekkel. És sajnos, az élet különböző területeire adott tanácsok ez utóbbiakból származnak.

Mindebből látszik, milyen nehéz megértéshez jutni. Másrészt viszont egy olyan különösképpen gyakorlati jellegű területen, mint a mezőgazdaság, el kell jutni a megértéshez. Mint látjuk, a mezőgazdasági élet legkülönbözőbb területein, az anyagok, az erők hatásmódjával, sőt a szellemiség hatásmódjával kapcsolatban is, bizonyos belátásokhoz kell eljutnunk, ha a dolgokat helyes módon akarjuk kezelni. Amíg a gyermek nem tudja, hogy mire való a fésű, addig bizony beleharap, stílustalan, lehetetlen módon használja. Amíg nem ismerjük a dolgok mivoltát, a köztük fennálló érvényes viszonyokat, addig stílustalan és lehetetlen módon fogjuk kezelni őket.

Hogy képzetet alkothassunk, vegyünk szemügyre egy fát. A fa különbözik a közönséges egyéves növénytől, amely lágyszárú marad. A fa körülveszi magát héjjal, kéreggel. Tulajdonképpen mi a fa lényege, szemben az egyéves növénnyel? Hasonlítsunk csak össze egy fát egy földhányással, egy humuszban nagyon gazdag dombbal, melyben rendkívül sok többé-kevésbé bomlásban lévő növényi, és talán állati eredetű anyag is található.

Mondjuk (rajz), hogy ez volna a földhányás, tegyünk bele egy kráter formájú mélyedést, ez egy humuszos föld-domb – és ez itt a fa. Kívül a többé vagy kevésbé szilárd anyag, s belül növekszik az, amiből kialakul majd a fa. Csodálkoznak, hogy ezt a két dolgot miért rajzolom egymás mellé? Több rokonság van köztük, mint gondolják! Mert ez a földszerűség, melyet ilyen módon bomlásban lévő anyagok járnak át, önmagában éteri elevenségét hordoz. És ez a fontos. Mert ha rendelkezünk ilyen földszerűséggel, amelyik különös alkotottságában éteri elevenséget tartalmaz, az ilyen föld már azon az úton van, hogy a növények külső burkolatává legyen. Csak éppen nem jut el odáig, hogy olyan növényi burokká váljon, amely a fa héjába, kérgébe behúzódhatna. Elképzelhetik, hogy a természetben nem juthat el odáig. Ahelyett azonban, hogy éteri elevenből eredő, jellegzetes tulajdonságú humusszal telt földhányás képződne – ez a domb egy magasabb fokon jelenik meg, és a növényt mint héj, mint kéreg veszi körül (a fánál).

Ha ugyanis a földfelszín valahol elkülönül a föld belsejétől, így mindaz, ami egy tájban a normális szint fölé emelkedik, különösen hajlamos lesz rá, hogy az élettel, az éteri elevenséggel átszövődjön. Könnyebb lesz a közönséges, ásványi talajt humusz jellegű anyagokkal, vagy csak egyszerűen bomlásban lévő hulladékkal átjáratni, ha a földet halomba hordjuk, s a fenti anyagokat ebbe a dombba elegyítjük. Így maga a földszerű is az elevenedés, a növényrokonság tendenciáját mutatja. Ugyanez a folyamat játszódik le a fa képződése során. A föld feltüremkedik, feltornyosodik, körülveszi a növényt, éteri elevenségét a fa köré adja. Miért?

Mindezt azért mondom el, hogy felébresszem Önökben a növényt körülzáró kontúrok és a növényt körülvevő talaj belső rokonságának képzetét.

Egyáltalában nem igaz, hogy a növény élete a maga kontúrjainál, a közvetlen környezeténél megszűnik. Ugyanis az élet mint olyan folytatódik a gyökereken át a talajban. Sok növény esetében nem is találunk éles határt a növényben lévő és a növény életét körülvevő élet között. Mindenekelőtt át kell hassa az embert: mindezek alapos megértése vezet el a trágyázott, vagy ahhoz hasonló módon megművelt talaj megértéséhez.

Tudnunk kell, hogy a trágyázás a talaj megelevenítése kell legyen, hogy a növény ne halott földbe kerüljön, ahol saját elevenségéből csak nagyon nehezen tudná létrehozni, ami a termésképzéshez szükséges. Már eleve az élőbe merülve könnyebben teljesíti mindazt, ami a termésképzéshez kell. Alapjában minden növényi növekedés ilyen enyhén parazita jellegű, amennyiben tulajdonképpen parazitaként él az eleven földben. Ennek így kell lennie. Mivel a Föld sok táján nem számíthatunk arra, hogy a természet annyi szerves hulladékot juttasson a talajba, amennyi elbomlása során elegendő élettel hatja át a földet, ezért bizonyos tájakon a növények fejlődését trágyázással kell segítenünk. Az úgynevezett feketeföld területeken lesz ez a legkevésbé szükséges, ott, ahol a föld megfelelő elevenségéről a természet maga gondoskodik, legalábbis egyes tájakon.

Láthatjuk: valóban meg kell értenünk, hogy miről van itt szó. De meg kell értenünk még valami mást is. Meg kell értenünk azt is – s ezt igen szigorúan kell vennünk -, hogy egyfajta személyes kapcsolatba kell jussunk mindazzal, ami a mezőgazdaságban szóba jöhet; elsősorban a trágyával, és a trágyázás munkájával. Ez kellemetlen feladatnak tűnik, de e nélkül a személyes kapcsolat nélkül nem megy a dolog. Miért? Mindjárt áttekinthető lesz mindez, ha valamely élőlény belsejébe be tudunk hatolni. Ebben az esetben ugyanis kiderül, hogy minden eleven dolognak van egy külső és egy belső oldala. A belső oldal valamiféle bőrön belül helyezkedik el, a külső oldal pedig azon kívül. Nézzük a belső oldalt.

A belső oldalnak nem csak kifelé haladó erőáramlásai vannak (a nyíl irányában), egy organikus rendszer belsejében a bőrtől befelé haladó, onnan visszaverődő áramok is vannak. A szerves létet kívülről mindenfajta erőáramlás fogja körül. Van valami, ami a szerves rendszer külső és belső kialakításának hogyanját pontosan és egyféle személyes módon fejezi ki. Mindannak, ami a szervesen belül folyó erőhatás, ami a bőr kontúrjain belül serkenti és fenntartja az életet – bocsánat az erős kifejezésért -, mindannak szagosnak kell lennie, mondhatnánk: bűzlenie kell. Lényegében éppen abban áll az élet, hogy ami elszállva szagot terjesztene – össze van tartva. Így a szagos dolgok nem sugárzanak szét túlságosan, hanem a belső térben visszatartva illatoznak. Egy organizmusnak úgy kell élnie, hogy a benne keletkező, szagot keltő életből bőre minél kevesebbet engedjen át. Mondhatnánk, annál egészségesebb egy organizmus, mennél szagosabb belül, és mennél kevésbé az kívül.

Mert kifelé az organizmus, nevezetesen a növényi organizmus arra predesztinált, hogy szagot vegyen fel, s nem arra, hogy azt leadja. S ha belátjuk, hogy mennyire serkentő egy aromásán illatozó nővényekkel teli rét, felfigyelhetünk az életben kölcsönösen működő, egymást támogató jelenségekre. Az itt szétterülő illat más, mint az élet egyszerű szaga, illatát később még szóba jövő okokból árasztja szét, s ezzel az illattal hat a növényekre – kívülről. Ezekkel a dolgokkal életteljes és személyes viszonyban kell lennünk, s akkor benne vagyunk a valóságos természetben.

Arról lesz tehát szó, hogy be kell látnunk: a trágyázás és minden hozzá hasonló művelet bizonyos fokú elevenséget kell közöljön a talajjal; de nem csupán az elevenség egy bizonyos fokát kell közölnie, hanem lehetőséget kell adjon arra is, amire tegnap kiemelten utaltam, hogy a nitrogén szét tudjon terjedni. A nitrogénnek úgy kell szétterjednie, hogy az adott erővonalak mentén az élet éppen a nitrogén segítségével jelen lehessen. Ha tehát trágyázunk, annyi nitrogént kell vinnünk a földi szférába, hogy a növényt hordozó struktúrákhoz eljuthasson az elevenség. Azokról a struktúrákról van szó, amelyektől növénynek valóvá válik a talaj. Ez tehát a feladat, melyet pontosan és szakszerűen kell elvégezni.

Már az is figyelmeztetés lehet, hogy mikor tisztán ásványi trágyát alkalmazunk, sosem érjük el a földszerűt, legfeljebb csak a föld tartalmazta vizet. Az ásványi trágya hatással lehet a föld vizes részére, de ez a hatás nem jut el odáig, hogy magát a földszerűt elevenné tegye. Ezért mutatnak az ásványi trágyával kezelt növények olyan jellegű növekedést, ami a felfokozott víz-hatásokat és nem az eleven földszerűséget tükrözi.

Ha ezeket a dolgokat valóban tanulmányozni akarjuk, először forduljunk a néha megvetéssel illetett, legigénytelenebb trágyaszerhez, a komposzthoz. A komposzt földet éltető szer, amibe beletehetünk mindenféle kerti hulladékot, a mezőgazdaságból származó, figyelemre alig méltatott anyagokat, a fölösleges fűtől kezdve a lehullott leveleken át az elhullott állatok maradványáig és így tovább. Látják, ezek egyáltalán nem megvetendő dolgok, mert nem csak az éteriségből, de az asztralitásból is megőriztek valamit. Ez fontos.

A komposzthalomban mindannak, amit belehordtunk, megvan az éterisége, az elevensége, de az asztrális szubsztanciája is. Jóllehet ez nem olyan magas fokú éteriség és asztralitás, mint ami az istállótrágyában van, de bizonyos értelemben tartósabb jellegű, mintegy megül a helyén. S most arról van szó, hogy ezt a tartósságot megfelelő módon figyelembe vegyük. Az asztralitás nitrogénre gyakorolt hatása ugyanis a túlburjánzó éteriség jelenlétében azonnal gyengül. Az éteriségben zabolátlanul működő élet a komposztba visszaszorítja az asztralitást.

Van a természetben valami, aminek a természetre való kitűnő hatását már több szempontból jellemeztem: ez a mész. Ha a meszet égetett mész formájában juttatjuk a komposzthalomba, egy sajátos helyzet áll elő. A mész felveszi az éteriséget, ezzel együtt felszívja az oxigént is; így az asztralitás igen szép módon működni fog, anélkül, hogy az ember különösképpen hatna az asztrális illatozásra. Ezzel valami egészen határozott célt érünk el. A komposzttrágyával olyan valamit juttatunk a talajba, ami hajlamos a földszerűt asztralitással áthatni – az éteriség kerülőútja nélkül.

Gondolják csak el, így az asztralitás – anélkül, hogy az éteriség kerülőútját megjárná – erőteljesen behatol a földszerűbe, úgyhogy ettől ez a földszerű egészen különös módon, úgymond asztralizált lesz; és az asztralizáltság kerülőútján úgy járja át a nitrogén tartalmú rész, hogy ami ott keletkezik, nagyon is hasonló lesz egy folyamathoz, mely az emberi organizmusban is növényszerűen zajlik. Ez a növényszerűség azonban kevésbé hangsúlyozza a terméshozást, mintegy megáll a levélképzésnél, a szár kialakításánál. A folyamatot, melyet most a földdel közlünk, az embernek is magában kell hordoznia, mert ezzel pezsdíti fel a táplálékot a megfelelő módon, amire, mint már mondtuk, szükség van. Ehhez az elevenséghez a talajt is fel kell pezsdítenünk a megfelelő kezeléssel, erről már szóltunk. Ezáltal a talajt előkészítjük, hogy olyan termést hozzon, amit például nagyon jó, ha az állatok kapnak meg takarmányként. Más szavakkal ez azt jelenti: jó, ha rétjeinket és legelőinket trágyázzuk ezzel a komposzttal, s ha ezt szigorúan végigvisszük – s hozzá a többi procedúrát is elvégezzük, ami szükséges jő takarmányt kapunk, amely lekaszálva és szénának szárítva is használható lesz. Azt szeretném mondani éppen, hogy az ilyen dolgokban úgy tudunk csak helyesen eljárni, ha a dolgot egészben átlátjuk. Amit az egyes esetekben tenni kell, az persze sokszorosan függ a ráérzéstől. Ez a ráérzés azonban épp akkor fejlődik ki, ha ezeket a folyamatokat az egész természetben helyesen tekintjük át.

Ha tehát a komposzthalmot egyszerűen úgy hagyjuk, ahogy eddig leírtam, könnyen megeshet, hogy annak egész asztralitása minden irányban szerteárad. Most kell azt a személyes kapcsolatot létrehozni, s a halmot lehetőleg úgy alakítani, hogy ne nagyon szagosodjon. Ez könnyűszerrel elérhető, ha először is vékony rétegeket rakunk fel, s a rétegekre mondjuk némi tőzegport, kotut terítünk, aztán újra egy vékony réteg következik, és arra ismét tőzegport rakunk és így tovább. Ezzel összetartjuk az illékony részt. Mert a nitrogén bizony a legkülönbözőbb formákban keresi a távolságot. Így azonban visszatartható. Mindezzel azt kívánom jelezni, hogy az egész gazdálkodást azzal a meggyőződéssel kell végezni, hogy akkor megy jól, ha az életet, sőt az asztralitást is mindenhova szétöntözzük.

Mindebből kiindulva valami más is következik. Gondolkoztak-e már azon, hogy miért van a teheneknek szarva? Vagy más állatoknak agancsa? Ez egy rendkívül fontos kérdés, s a tudomány válasza szokás szerint rendkívül külsődleges és egyoldalú. Feleljünk hát a kérdésre: miért van a teheneknek szarva? Látják, mondtuk, hogy az organikusnak, az elevennek nem mindig csak kifelé irányuló erőáramlásai vannak, előfordul, hogy befelé irányuló erőáramlások is vannak benne. Képzeljenek el egy ilyen, némileg ormótlan formájú organikus rendszert, amelyben kifelé és befelé irányuló erőáramok vannak. A dolog legyen meglehetősen szabálytalan, egy göröngyszerű, alaktalan organikus élőlény. Ha csak ennyiből állna a dolog, igen különös megjelenésű teheneink volnának. Olyanok lennének, mint embrionális fejlődésük első stádiumában: göröngyszerű képződmények, kis lábkezdeményekkel. Ilyenek maradnának és igen groteszk képet mutatnának. De hát a tehén nem ilyen berendezésű, a tehénnek van szarva is és van patája is. Mi is történik ott, ahol a szarv, a pata női? Olyan hely képződik, mely az áramlásokat különös erővel küldi befelé. Itt a szervezet a külvilág felé egészen különös erővel lezárul. Nem csak a bőrön vagy a szőrzeten át történő kommunikáció zárul le, hanem a kifelé áramlás kapui is teljesen zártak, így függ össze a szarvképződés az állat egész alakjával. A szarv- és pataképződés összefüggésben van az állat egész alkotottságával.

Egészen más a helyzet az agancsképződésnél. Az agancs nem azért fejlődik, hogy az áramlásokat visszavezesse a szervezetbe, hanem éppen azért, hogy bizonyos áramlásokat egy darabon kifelé vezessen, szelepeket adjon, amelyeken át bizonyos áramlások – nem kell, hogy ezek folyékonyak vagy légneműek legyenek, lehetnek az agancsba helyezett erőáramok is – kisülhessenek, leadhassák feszültségüket. A szarvas azért szép, mert környezetével erőteljes kommunikációban él; felveszi mindazt, ami az idegekben és az érzékekben szervesen hat. A szarvas idegessé válik. Bizonyos vonatkozásban minden agancsos állatot halk idegesség jár át, s ez már a szemükön is látható.

A tehénnek szarva van, hogy ezzel az asztrálisan és éterien alakító erőket beküldje önmagába. Ezeknek az erőknek el kell jutniuk az emésztőrendszerbe, ahol épp a szarvakból és patákból érkező sugárzásokból sok munka keletkezik. Ezt az összefüggést kell áttekintse, aki meg akarja érteni a periférikusnak visszahatását az emésztési folyamatra, azaz a száj- és körömfájást. A mi száj- és körömfájás elleni szerünk éppen ennek az összefüggésnek az áttekintésén alapszik. Mint látják tehát, az elevenség és az asztralitás visszasugároztatására a belső életbe éppen a szarvak felelnek meg jól, a maguk különleges mivolta és természete alapján. Van bennük valami életet sugárzó, sőt asztrálisan sugárzó is. Ha az élő tehén szervezetében körbe tudnánk kúszni, bentről, a tehén hasából megérezhetnénk a szagot, ami a szarvakból mint asztrális eleven áram befelé hat. A patáknál is hasonló a helyzet.

Mindez útmutatást ad, miképpen is fokozhatjuk tovább a közönséges istállótrágyaként alkalmazott anyag hatékonyságát. Mert mi tulajdonképpen a közönséges istállótrágya? Nem más, mint ami a táplálékkal került az állatba, amit az organizmus egy bizonyos fokig, egy bizonyos pontig felvett, hogy a szervezetben dinamikusan működő erők keletkezésének indítékot adjon, – de a szervezet ezeket az erőket nem elsősorban a szubsztanciával való gazdagodáshoz használja fel -, hanem ahhoz, ami újra kiválasztásra kerül. Addig azonban benn volt a szervezetben, átjárta az éteriség és az asztralitás. Az asztralitás átszőtte a nitrogén hordozó, az éteriség pedig az oxigén hordozó erőkkel. Mindezzel át van hatva az a tömeg, ami végül trágyaként megjelenik.

Gondolják csak meg, vesszük ezt a tömeget, és valamilyen formában átadjuk a földnek – a részletekre még rátérünk -, így a földnek éteri-asztrális szubsztanciákat adunk, mely jogos helyén az állat hasában van, s ott növényi jellegű erőket hoz létre. Mert az emésztőrendszerünkben létrehozott erők növényi jellegűek. Tulajdonképpen szörnyen hálásak lehetünk, hogy a trágya feleslegessé válik, hiszen éteri és asztrális erőket hoz a szervek belsejéből a szabadba. S ezek az erők benne is maradnak a trágyában, csak megfelelő módon meg is kell őrizzük őket. A trágyában tehát éteriséget és asztralitást hordozó anyagunk van. S általa a trágya a talajban, a földszerűben is elevenítően és lélekszerűen működik. Nem csak a vízszerűre, hanem a földszerűre is hatással van. Van olyan ereje, hogy a föld szervetlenségét legyőzze.

Természetesen mindaz, amit a földnek átadunk, el kell veszítse a táplálékra jellemző eredeti formáját, mert hiszen az emésztőrendszer belső organikus folyamatain kell áthaladjon. Bizonyos értelemben szét kell bomlania, fel kell oldódnia. Legkedvezőbb, ha azon a ponton van, mikor még éppen saját asztralitásának és éteriségének oldó hatása alatt áll. Ekkor lépnek fel a paraziták, a legkisebb élőlények, mert itt jó táptalajt találnak. Az emberek azt hiszik, hogy a parazita élőlények jelenléte és a trágya jó minősége között valami összefüggés áll fenn. Pedig ezek az élőlények csak jelzik a trágya pillanatnyi állapotát. Jelző szerepük adja jelentőségüket. Csalódás lenne azt hinni, hogy baktériumos oltással vagy ehhez hasonló módszerekkel a trágyát radikálisan megjavíthatjuk. Külső látszatra így tűnhet a dolog, de a valóságban nem erről van szó. Még beszélni fogok arról, hogy mennyiben nincs erről szó. De most menjünk tovább.

Vegyünk trágyát (ürüléket), ahogyan azt megszerezhetjük, s tömjük bele egy tehénszarvba, majd tegyük a földbe, úgy háromnegyed-másfél méter mélyre, ha nem túl agyagos vagy homokos az alsó talajréteg. Kiválaszthatunk valami jó talajt, amely nem túl homokos. Látják, azáltal, hogy a tehénszarvat a maga trágyatartalmával együtt beástuk a földbe, konzerváltuk azokat az erőket, melyeket a szarv magába a tehénbe szokott árasztani, asztralitást adó és elevenítő, visszasugárzó erőket. Mivel a tehénszarvat minden oldalról körülveszi a föld, minden sugár a szarv üregébe sugárzik be, s ennek éterizáló és asztralizáló jellege van. A tehénszarv teljes tartalmát, egész télen át, mikor is a föld a legelevenebb, éltetni fogja mindaz az erő, amit a környező földből magához vonz. Bensőleg télen a legelevenebb a föld. Ebben a trágyában az egész elevenség konzerválódik, s a trágyázó erő, melyet a szarv tartalmából kapunk, rendkívül koncentrált és éltető lesz.

A szarvat aztán ki lehet ásni, és a benne lévő trágyát kivehetjük. Utolsó próbánknál Dornachban az urak maguk meggyőződhettek róla, hogy a kivett trágya már egyáltalán nem volt büdös. Ez egészen feltűnő volt. Semmi szaga nem volt, de természetesen mikor vízzel átdolgoztuk, megint szagot árasztott: Hihetetlen asztrális és éteri jellegű erőt tartalmazott. Ezt hasznosíthatjuk, ha áttelelés után, mikor a szarvból kivesszük, némi, esetleg felmelegített, de közönséges vízzel felhígítjuk. Először nézzük meg a kezelendő területet, hogy benyomást szerezzük annak nagyságáról, ez ott mindig úgy adódott, hogy egy akkora területre, mint amekkora itt a harmadik ablakból a keresztfolyosóig terjed (kb. 1200 m2), egy szarvnyi anyag elég lett, fél vödör vízzel felhígítva. Szükséges azonban, hogy a tehénszarv egész tartalmát a vízzel alaposan összekössük. Azaz most el kell kezdeni a keverést, mégpedig úgy, hogy az ember a vödör szélénél haladva erősen kever, a periférián köröskörül, úgy, hogy középen szinte a vödör fenekéig mélyedő kráter keletkezzen, hogy az egész körforgásban, rotációban legyen. Aztán gyorsan meg kell fordulni a keveréssel, úgy, hogy most a víz az ellenkező irányban zubogjon. Egy óra hosszáig kell kevernünk ahhoz, hogy az anyagok alaposan áthassák egymást.

Gondolják csak el, milyen kevés, és nem is nagyon megterhelő munkára van szükségünk. Még azt is el tudom képzelni, hogy a gazdaság foglalatosság nélküli tagjai különös örömmel végzik a trágya keverését, legalább is a dolog kezdetén. Jó, ha a ház fiai és lányai végzik, mert ők mindenről a legcsodásabb módon gondoskodnak. Mert a még szagtalan anyag lassan beinduló illatárasztása nagyon kellemes érzést fakaszt. Az embernek is rendkívül jót tesz az a személyes viszony, amit itt kialakíthat, amikor általában megfigyeli a természetet, s nem csak az útikalauzokból tanulmányozza.

Látják, ezután már csak arról van szó, hogy a megművelt területre ezt a szert kipermetezzük – így egyesíthetjük a föld szférájával. Kis területen egy közönséges permetező is megteszi, de magától értetődik, hogy a nagyobb területek kezeléséhez megfelelő gépeket kell konstruálni. De ha valaki eljut odáig, hogy a közönséges trágyát ezzel a mondhatnánk „szellemi trágyával” kombinálja, meg fogja látni, micsoda termékenységet hozhat létre mindezzel. Ezek a dolgok rendkívüli módon fejleszthetők, mert a leírtakhoz hozzá lehet fűzni egy másikat is, ami a következőkből áll:

Vegyünk megint csak tehénszarvakat, és töltsük meg őket – de most ne trágyával, hanem – lisztfinomságú porított kvarccal, azaz kovával (szilikáttal), lehet az ortoklász vagy földpát is. A porból készítsünk előbb kásaszerű, vagy egészen gyenge tésztához hasonló sűrűségű pépet, és így töltsük a tehénszarvba. Most átteleltetés helyett nyaraltassuk át a szarvakat, s a nyár leteltével, késő ősszel vegyük ki a földből, s a tartalmát őrizzük meg a következő tavaszig. Az anyagot, ami így ki volt téve a földben a nyári életnek, ugyanúgy kezeljük, csakhogy ebből sokkal csekélyebb mennyiségre van szűkségünk. Egy vödör vízben elég lesz egy borsószemnyi mennyiséget kikeverni, talán még egy gombostűfejnyi is elegendő. De ezt is egy óra hosszat kell keverni. Ha aztán ezt a növények külső permetezésére használjuk – különösen a zöldségféléknél és hasonlóknál lesz ezt érdemes megtenni – nem brutális öntözésre, hanem csak permetezésre, akkor meglátják, hogyan támasztja alá a másik, a szarvtrágyából (humuszpreparátumból) fakadó, s a földből kiáradó hatást.

Ha majd ezt a dolgot kiterjesztik a szántóföldekre is, ami egyáltalán nem lenne lehetetlen elképzelés – mért ne volna lehetséges olyan gépekkel dolgozni, amelyekkel nagy táblákat lehet egészen finoman megpermetezni, amire itt szükség van? -, akkor majd látszani fog, hogy a szarvból származó trágya a növényeket hogyan tolja alulról, míg a másik felülről húzza, nem túl gyengén és nem is túl erősen. Ez a hatás éppen a szántóföldi növényeknél érvényesülhetne csodálatosan.

Mint látják, ezeket a dolgokat a szemléletnek szélesebb köréből emeltük ki, nem abból a szemléletből, ami a dolgokkal úgy bánik, mintha egy embert a kisujjából akarnánk elméletileg felépíteni. S ezzel valami nem lebecsülendőt tudtunk elérni. Mert láthatják, hogy amikor a vizsgálódások olyasmire vonatkoznak, ami a gazdának a produktivitását növeli, amint mondják, végső soron csak arról van szó a kísérletekben: hogyan lehet financiálisan a legjobb hozamot elérni a termelés során. Sokkal többről nemigen esik szó. Nem mindig gondolják ezt így, de végső soron tudat alatt csak erről van szó – s egy új módszernél aztán csodálkozik a gazda a pillanatnyi nagy eredményen, amikor óriási krumpli terem, valami ami nagy, felfújt. De aztán nem folytatják a kísérletezést tovább. De a dolognak nem ez a lényege.

A lényeg az, ha a dolog az emberre vonatkozik, hogy az ember egész létére legyen kedvező hatással. Nevelhetünk ragyogó külsejű termést a szántón vagy a gyümölcsösben, de lehet, hogy az embernek csak a gyomrát fogja megtölteni, és belső létére nem lesz szerves jó hatással. De ez a mai tudomány eddig a pontig, hogy az ember hogyan szerezheti meg a legmegfelelőbb táplálékot saját organizmusa számára, nem tud eljutni, mert az ide vezető utat egyáltalán meg se találja.

Amit így kimondhatunk a szellemtudomány alapján, az a természet egész háztartásán alapul. Az egészből kiinduló gondolatból ered. Ezért amit az egyesre ki kell mondjon, az mértékadó az egészre. Ha az ember így gazdálkodik, nem is lehet másként, minthogy embernek és állatnak a legjobbat adja. Mert mindenütt az ember szemléletéből indultunk ki, az ember tétetett alapként. S ezáltal az emberi természetnek leginkább javát szolgáló figyelmeztetések, irányjelzők megmutatkoznak. Ebben különbözik a fenti szemlélet a ma szokásostól.

Megbeszélés

Koberwitz, 1924. június 12.

[Hígítás, a humuszpreparátum keverése és elosztása – a tehénszarvak eltartása és felhasználása – a mag káoszba vezetése – a gabonanövények reprodukciós és táplálóképessége]

Kérdés: A hígítás aritmetikusan (számtani sor értelmében) folytatódjon?

Dr. Steiner: Erről több mindent el kell mondani. A várható valószínűség az lesz, hogy a felület növekedésével több vizet és kevesebb tehénszarvat kell használnunk, s így viszonylag kevés tehénszarvval nagy felületeket lehet majd trágyázni. Dornachban 25 szarvunk volt, s azt először egy nagyobb kertre osztottuk szét. Először fél vödör vízhez vettünk egy szarvat. Azután egész vödörrel készítettünk permetlevet, hozzá két szarvat vettünk. Azután egy jóval nagyobb területet kezeltünk le hét vödör vízzel és hét szarvval.

Ha nagyobb területre készítünk trágyát (azaz humuszpreparátumot), használhatunk-e gépi keverést, vagy ez nem járható út?

Ez természetesen olyan kérdés, amit vagy szigorúan kell felfognunk, vagy megtörténhet, hogy az ember olyan elhatározáshoz is jut, mellyel lassanként belecsúszik a szurrogátum, a pótszer használatába -. Kétségtelen, hogy a kézzel keverés valami mást jelent, mint a gépesített munka. A gépész ember ezt nem írja alá. De gondoljanak csak bele, milyen hatalmas a különbség: ha valóban a kezükkel kevernek, a sok finom mozgás, amit a kéz végez, belevegyül a keverő munkába, sőt minden más is, például az érzések, míg a gép egyszerűen csak körbeforgatja a folyadékot. Igaz, hogy ma az emberek nem hiszik, hogy az ilyen különbségekre érdemes figyelni, de orvosi területen szembetűnő a hatás. Higgyék el, egyáltalán nem mindegy, hogy egy gyógyszert gépek segítségével vagy kézzel állítanak-e elő. Az ember maga is belead valamit a dolgokba, mikor két kezével munkálja meg – ezen ne mosolyogjanak! Engem több ízben megkérdeztek már, vajon mit tartok a Ritter-féle gyógyszerekről – ezt a gyógyszert Önök közül is sokan ismerik. Talán azt is tudják, hogy az egyik ember dicshimnuszt zeng róluk, a másik pedig azt terjeszti, hogy teljességgel hatástalanok. Magától értetődik, a hatás jelen van, de erős meggyőződésem, hogy ha általánosan bevezetésre kerülnének a kereskedelemben, ezek a szerek lényegesen veszítenének hatásukból. Mert éppen az ilyen gyógyszereknél nem mindegy, hogy az orvosnak sajátja-e a szer és közvetlenül ő adja-e a betegnek. Ugyanis amikor kis körön belül ad át az orvos valamit a betegnek, vele adja saját lelkesedését is. Azt mondják erre, hogy a lelkesedés nem számít? Igaz, nem mérhető, nem számítható. De a szer is együtt rezdül az orvos lelkesedésének melegével. Ha a fény olyan erősen hat a gyógyszerekre, miért ne hathatna a lelkesedés is? Igenis hatásos és sokat közvetít, így jó hatást ér el a mai lelkes orvos. A Ritter-féle gyógyszerek éppen ezért olyan hatásosak. A lelkesedéssel nagy hatást lehet elérni. De ha a szert egyszer iparszerűen fogják előállítani, valószínűleg el fog párologni a hatása. Figyelembe kell venni az ilyen dolgoknál, hogy mindazzal együtt készül-e, ami az emberi kézből árad, hisz ami az ember kezéből árad, az nem kevés! – vagy egy gép dolgozik-e. Lassan kiderülhet, hogy a keverést nagy élvezettel lehet csinálni, úgy, hogy ott sem gondol majd senki gépi munkára, ahol sok szarvra lesz szükség. Eljuthatunk odáig, hogy sok vendéget hívunk vasárnapi ebédre, és a desszert mellett beszélgetve igazán szépen lehet ezt csinálni gépek nélkül is.

Egyharmad morgen területre (1 morgen kb. 1/4 ha) elosztani egy vödör vizet technikailag már kissé nehéz lesz, de ha a szarvak számát növeljük, nem csak a szarvak száma, de a víz mennyisége is női, mégpedig sokkal gyorsabban. Szétosztani még nehezebb lesz. Vajon nem hígíthatnánk-e fel újabb vízzel a kikevert mennyiséget? Vagy be kell tartani az adott arányt: cca fél vödör víz 1/3 morgenra?

Meg lehet tenni, de akkor változtatni kell a keverés módján. Lehet úgy csinálni, hogy először fél vödör vízben kikevernek egy szarvnyit, azt felhígítják – de akkor újra csak keverni kell. De azt hiszem jobb lenne kiszámítani, hogy a fél vödörre mennyivel kevesebb anyag jut, s ezt keverni, félvödrönként külön-külön; kevesebb lesz benne, mint egy szarv tartalma. Rendkívül fontos, hogy bensőleg, alaposan áthassa az anyag a vizet. Ez még távolról sincs meg, ha az anyagot vízzel felöntjük és megkeverjük. Egy bensőleg áthatott állapotot kell létrehozni, és ha mindig új, sűrű anyagot adunk bele, vagy ha a keverés nem elég erőteljes, az anyag nem keveredik eléggé alaposan össze. Azt hiszem, az embereknek könnyebb többször fél vödörnyit keverni kevesebb anyaggal, mint mindig újra keverni a felhígított vizet.

Átszűrhető-e a folyadék, hogy könnyebben lehessen géppel kipermetezni, mert hiszen mindig marad benne szilárd üledék?

Azt gondolom, erre nem lesz szükség; ha keverés közben gyorsan forgatjuk a vizet, egy meglehetősen zavaros folyadékot kapunk, s nem hiszem, hogy benne még maradnának szilárd részek. A trágya szépen eloszlatható. A tiszta tehénürülék a legjobb; de ha mégis maradna benne idegen anyag, akkor sem kell külön tisztítás fáradságát magunkra venni. Ha mégis volna benne szilárd maradvány, az sem árt, sőt kedvezően hathat. A koncentráció után újra hígítva már úgysem hat más, mint a sugárzás; nem a szubsztancia, az anyag, csak a dinamikus sugárzás. Attól nem kell félni, hogy az idegen test helyén majd hosszú hajtást nevel a burgonya, ami alatt nincsen gumó. Ez a veszély valóban nem áll fenn.

Én csak a permetezőgép használatára gondoltam.

Igen, át lehet szűrni, az nem árt semmit. Legjobb, ha gépbe van beépítve a szűrő, még a szórófejek előtt.

Arról nem volt szó, hogy vajon a szarvból származó anyagot le kell-e mérni, hogy megfelelő arányt kaphassunk. Svájci vödörről van szó, vagy liter-adatról?

Svájci vödröt vettünk, tulajdonképpen fejősajtárt – mi mindent a közvetlen szemlélet alapján próbáltunk ki. Most kellene számszerűsíteni a dolgokat.

Felhasználhatjuk-e többször a szarvakat, vagy mindig új, frissen vágott állatról kell vegyük?

Ezt nem próbáltuk ki. Annak alapján, amit ilyen dolgokról tudni lehet, azt gondolom, hogy háromszor-négyszer is használhatók egymás után, de azután már nem lesznek egészen hatékonyak. Az is lehet, hogy ha három-négy év használat után a szarvakat az istállóban tárolják, akkor még egy évig használhatók lesznek. Arról fogalmam sincs, hogy egy gazdaságban hány tehénszarv áll rendelkezésre, és hogy vajon takarékoskodni kell-e velük. Erről a kérdésről most nem tudok dönteni.

Honnét lehet a szarvakat beszerezni? Kelet- vagy közép-európai tájról származzanak?

Egészen mindegy, hogy a szarvat honnan vesszük, csak ne a dögtemetőből. Lehetőleg frissek legyenek. Bár furcsán hangzik, mégis említésre méltó, hogy az élet a Föld nyugati félgömbjén egészen más, mint a keleti félgömbön: Afrika, Ázsia, Európa élete valami mást jelent, mint az amerikai élet. Talán az amerikai állat szarvát másképpen kell hatékonnyá tenni. Talán sűrűbb trágyát kell használni, jobban be kell sűríteni, összetömöríteni. Legjobb, ha az adott környékről való szarvakat használunk. Mérhetetlen nagy a rokonság egy adott tájból származó szarv erői és a tájban működő egyéb erők között, s a messziről hozott szarvak erői a helyi földerőkkel ellenkezhetnek. De tekintettel kell lennünk arra is, hogy gyakran nem saját tájunk tehenei adják a szarvakat. Ha a tehén 3-4 évig egy meghatározott környéken él és legel, akkor már ahhoz a tájhoz tartozik – ha – csak nem nyugati marha.

Milyen öreg lehet a szarv? Öreg vagy fiatal állatról kell-e vennünk?

Azt vélem, hogy a dolog mibenléte szerint – de mindezt még ki kell kísérletezni – a közepes életkorú állat szarva lesz a legjobb.

Milyen nagy legyen a szarv?

[Steiner doktor a táblára rajzolja a nagyságot, egy 30-40 cm hosszú szarvat.] Az allgaui marha szokásos szarvnagyságára gondoltunk.

Vajon nem lesz-e lényeges, hogy a szarvat hízóökörről, hímnemű vagy nőnemű állatról vesszük-e?

Igen nagy a valószínűsége annak, hogy a dolog hízóökörnél egyáltalában nem, bikánál viszonylag gyengén hat. Ezért beszéltem mindig tehénszarvról. A tehén – nőnemű állat! Tehát nőnemű állatra gondoltam.

Majd az előadásban szó lesz a vetésről, akkor feleletet kap ez a kérdés. A vetés persze rendkívül fontos, és nagy a különbség, hogy a téli hónapok közelében, vagy attól távolabbi időben történik-e. A téli hónapok közelében a gabonák reprodukciós képességére, attól távolabb a tápláló képességére hathatunk.

Eloszthatjuk-e a tehénszarvban készült trágyát (humuszpreparátumot – ford. megj.) homokkal keverve is? És van-e ilyenkor jelentősége az esőnek?

Ami a homokot illeti – meg lehet tenni. Nem próbáltuk, de semmi sem mond ellene. Persze, hogy az eső hogyan hat, azt még először ki kellene próbálni. Feltehető, hogy az eső semmi változást nem hoz létre, sőt még erősítheti a dolgot. Másrészt itt mégis hatalmas erőkoncentrációról van szó, elképzelhető, hogy az esőcsepp okozta kis ütés sokat szétszór belőle. Valóban finom hatás működik itt, mindent figyelembe kell venni. A tehéntrágya homokkal való előkészítése ellen nincsen semmi kifogás.

Hogyan lehet a szarvak tárolásakor távol tartani az esetleg előforduló káros hatásokat?

Az ilyen dolgoknál általában úgy van, hogy az úgynevezett káros hatások eltávolítása több kárt okoz, mintha békén hagyjuk őket. Ugye újabban mindenfelé szörnyen fertőtlenítenek. Ezekben a dolgokban az emberek minden téren túl messze mennek. A mi gyógyszereinknél is arról volt szó, hogy a penészedés teljes megakadályozásának módszerei egyben a sajátos gyógyhatást is akadályozták. Én a feltételezett károsítást nem tisztelem olyan nagyon, nem árt az annyira! Legjobb, ha nem keresünk tisztítási eljárásokat, hanem mindent úgy hagyunk, ahogyan van. Mi sertéshólyaggal takartuk a szarvakat hogy a föld ne hulljon bele. Magának a szarvnak különleges tisztítását egyáltalán nemigen ajánljuk. Fel kell ismernünk, hogy a „piszok” nem mindig piszok. Ha pl. arcunkat vékony réteg arannyal kenjük be, akkor az arc piszkos, de az arany azért nem piszok. Tehát a szennyezés – nem jelent mindig szennyezést. Néha éppen a konzerválást szolgálja.

Elő kell-e segítenünk valamilyen módszerrel a magvakban zajló széles körű kaotizálódást?

Lehetne, de nem szükséges. Mert a kaotizálódás maximuma úgyis fellép, ha egyáltalán mag képződik. Így nem szükséges azt alátámasztani. A trágyázásnál, ott igenis szükség van az alátámasztásra. De a magképződés folyamán nem hiszem, hogy serkenteni kellene a káosz alakulását. Hiszen ha termékeny mag fejlődhet, akkor már amúgy is jelen van a teljes káosz. Azzal természetesen lehetne segíteni, ha a talajt erősebben kvarc jellegűvé tennénk, mert amit a Föld a kozmoszból felfog, az a kvarcon, a kovasavon keresztül hat. Így lehetne csinálni, de nem hiszem, hogy erre szükség van.

Milyen nagy legyen a kísérleti terület? Nem kellene a kozmikus erők megtartásáért is tennünk valamit az új növényképződésig?

Erre a célra a következőképpen lehetne beállítani kísérleteket: igaz, könnyű az ilyen dolgokra az irányvonalat megadni, de a célszerű nagyságot a kísérletezőnek magának kell megállapítania. Erre a kérdésre választ adó kísérlet beállítása igen könnyű. Mondjuk, egyszerre vetnek be egymás mellett két kísérleti ágyást, búzát és baltacimet vetnek bele. Lehetővé válik, hogy az amúgy is maghozásra hajlamos növénynél – a búza folyamatosan maghozásra törekszik – szilíciumot alkalmaznak, akkor a búza magképződése károsodni fog. A baltacimnél a magképződés vagy teljesen el fog maradni, vagy csak vonakodva alakul. Ha az ember ilyen területen kutat, olyan dolgokat kell összehasonlítani, ami az egyik vetőmagnak, a búzának adott tulajdonsága, összevetve azzal, ami a másik növénynél, itt a baltacímnél, egy pillangósnál hasonló tulajdonságként érvényesül, így lehet érdekes kísérleteket beállítani a magképződésre.

Közömbös-e, hogy a felhígított anyagot mikor visszük a szántóföldre?

Ez egyáltalán nem közömbös! Ha a tele szarvakat mint szarvakat akarjuk eltartani, miután a földből kivettük – bár szabály szerint fel- használásukig a földben is maradhatnak, tehát az áttelelés után egy ideig még nyáron is földben maradhatnak -, attól nem lesznek rosszabbak. De ha mégis arra kényszerül az ember, hogy máshol tárolja őket, akkor töltsünk meg egy ládát tőzegporral (kotuval), s a láda belsejét köröskörül párnázzuk ki tőzeggel. Ebbe helyezzük a szarvakat, így az erők nagy koncentrációja megmarad. De a már felhígított, kikevert vizet semmiképpen nem ajánlatos tartalékolni. Akkor gondoskodjunk a keverésről, mikor tudjuk, hogy nemsokára fel is használjuk a permetszert.

Ha őszi gabonát akarunk kezelni, már egy negyed évvel azután használjuk fel a szarvak tartalmát, mint amikor kivettük a földből!

Ez a legjobb, bár a dolog nem múlik azon, hogyha felhasználásig a földben marad. Akkor is benn hagyhatjuk, ha a következő kora ősszel használjuk fel, a trágya ettől nem lesz rosszabb.

Vajon a finom szórófejek által okozott finom porlasztás miatt a folyadék nem fogja-e elveszíteni éteri és asztrális erőit?

Egészen biztos, hogy nem. Ezek erősen kötöttek. Általában: mindig kevésbé kell attól félni, hogy a szellemiség megszökik, mint a materiális veszteségtől, ha – csak előzetesen el nem zavarjuk.

Hogyan kell bánni a nyárra ásványi összetevőkkel letett szarvakkal?

Ezeknek nem árt, ha kivesszük és valahol tároljuk őket. Összedobhatjuk egy halomba is, a nyarat megélt szubsztanciáknak nem fog ártani. Akár sütheti is a nap; sőt ez hasznos is lehet.

A szarvakat ott kell-e beásni, ahol később trágyázni akarjuk a földet, vagy lehet-e valami más helyen mellette?

A különbség olyan kicsi, hogy nem kell figyelni rá. Gyakorlatban úgy a legjobb, ha keresünk egy helyet, ahol viszonylag jó a talaj, azaz nem túl sovány, hanem jó humuszos a föld, s ott egy helyre beáshatjuk az összes szarvat, amire szükségünk van.

Mi a helyzet, ha egy gazdaság gépeket használ? Nem arról volt szó, hogy ne használjunk gépeket?

Igen, természetesen ez olyan kérdés, amire mezőgazdaságilag helyesen alapjában véve nem felelhetünk. Kétségtelen, hogy a mai szociális életünkben nem valami aktuális kérdés, hogy szabad-e gépet használni. Manapság gépek nélkül gazdálkodni aligha lehet. Természetesen nem minden munka van az intim természeti folyamatokkal olyan szoros rokonságban, mint a keverés vagy az ehhez hasonlók. Ezeknél minél kevésbé akarunk géppel belenyúlni a természet oly intim menetébe; máshol a természet maga gondoskodik arról, hogy ahol a gépnek nincs dolga, ott ne is lehessen gépekkel valamit kezdeni. A magképzésnél nem sokat tehet egy gép, arról a természet maga gondoskodik. Azt hiszem, ennek a kérdésnek nincsen különös aktualitása, hiszen hogyan is létezhetnénk manapság gépek nélkül? Csak arra kell figyelni, nehogy kimondott gépmániába essünk a mezőgazdálkodásban. Ki fog derülni, hogy a mániákus géprajongó sokkal rosszabb munkát végez egy gazdaságban, még ha az új gép valami javulást jelent is – mintha tovább használná régi gépeit, míg csak tönkre nem mennek. De ezek a kérdések szigorúan véve nem is mezőgazdasági jellegűek.

A vízben feloldott tehénszarv trágya (humuszpreparátum) megadott mennyiségét a megadott terület felére is használhatjuk?

Így bujafoltokat fognak kapni, olyasmi jelentkezik, amire másutt már utaltam. Ha pl. burgonyatermesztésnél, vagy valami más helyzetben járna így el, akkor buja növekedést, szétterülő szárrendszert kapna, és nem az következne, amit el akart érni. Olyasmit kap, mint a legelő bujafoltjai, ha túl sokat alkalmaz.

Mi a helyzet a takarmánynövényeknél vagy a parajnál, ahol éppen a dús növekedést kívánjuk?

Azt hiszem jobb, ha ott is csak ezt a fél vödörnyi vizet alkalmazzuk, benne egy szarv tartalmával, mint ahogyan azt Dornachban tettük egy területen, ami éppen zöldséges kert volt. A nagyobb területeken már sokkal kevesebbre lesz szükségünk. Ez az optimális mennyiség.

Mindegy-e, hogy milyen trágyát használunk, tehénganajt, ló-, vagy birkatrágyát?

Erre a folyamatra kétségtelenül a tehén ürüléke a legjobb. De sor kerülhet további vizsgálatokra is, hogy vajon a ló trágyája alkalmas- e. De ha lótrágyát használunk, akkor a szarvat körül kell tekerni a ló sörényéből való lószőrrel, hogy így hatni tudjon az az erő – mivel a lónak nincsen szarva -, ami a sörényben működik.

A vetés előtt vagy utána végezzük ezt a munkát?

Az a helyes, ha vetés előtt csináljuk. Majd meglátjuk, hogyan hat, mert ebben az évben kissé elkésve jutottunk a vetéshez és így a vetés utánra is maradt tennivaló. Így majd kiderül, vajon gyengül-e a hatás. Különben magától értetődik, hogy már a vetés előtt kell kitenni ennek a hatásnak a talajt.

A trágyás szarvakat fel lehet még használni az ásványi készítményhez?

Meg lehetne tenni, de három-négyszer szabad csak felhasználni; három-négy év használat után a szarv erői elvesznek.

Mi múlik a személyen, aki ezt a munkát végzi? Tetszés szerinti ember is elvégezheti, vagy antropozófus kell legyen?

Ez bizony kérdés. Ha ma felveti valaki, azt sokszorosan megmosolyogják. De emlékeztethetek arra, hogy egyes emberek ablakában csodálatosan tenyésznek a virágok, míg másoknál nem fejlődnek, sőt el is száradnak. Bizony léteznek ilyen dolgok. Külsődlegesen mindez megmagyarázhatatlan, de belsőleg egészen áttekinthető módon, magának az embernek a hatására történik; megtörténhet azonban úgy is, hogy valaki meditációkat végez, a meditatív élettel előkészíti magát, úgy, ahogyan ezt tegnap jellemeztem. Az ember egészen másként él a nitrogénnel, mely az imaginációkat tartalmazza, ha meditál; ezáltal hozza magát olyan helyzetbe, mikor mindez lényszerűén működik, és ezáltal kerül a jelzett viszonyba az egész növényi növekedéssel. Ma nem olyan érthető az ilyesmi, mint annak idején, mikor általánosan elismerték. Volt idő, mikor az emberek valóban tudták, hogy a növények ápolására bizonyos előkészületekkel alkalmassá tehetik magukat. Ma megfakítják a hatást a többiek, akik nem ügyelnek ilyesmire, s a finom, szubtilis működés elvész, ha valaki folyton olyanok között mozog, akik nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat. Ezért olyan könnyű ellene mondani, ha valaki alkalmazza. Magam is ódzkodom, ha nagyobb társaság előtt kell szabadon beszélnem ezekről a dolgokról, mert könnyű a mai életviszonyok alapján az ellenkezőt állítani. Stegemann barátunk rendkívül kényes kérdést vetett fel a Bock-teremben. Azt kérdezte, hogy a parazita természetű élőlényeket le lehet-e küzdeni ilyen módon, mármint koncentrációval és ehhez hasonlóval. Kétségtelen, hogy ha valaki ezt helyesen csinálja, akkor igen. Különösen a január közepétől február közepéig terjedő időben, amikor a Föld a maga legnagyobb erejét, azaz a leginkább a Földben koncentrálódó erőket bontakoztatja ki. A hatás megmutatkozhatna, ha egyfajta ünnepi időt szánnánk erre, mikor az emberek koncentrációs gyakorlatokat végeznének. Ahogyan mondtam, a kérdés kényes, de pozitíve megválaszolható. Csakhogy azt az egész természettel összecsengésbe kell hozni. Tudni kell, hogy egészen más az, amikor egy koncentrációs gyakorlatot tél közepén, vagy a nyár tetőpontján végzünk. Már némelyik népi szólásmondásban is sok olyasmit találunk, ami a mai ember számára is figyelmeztető lehet. – Látják kérem, a tegnapihoz hozzátettem volna még, hogy a sok dolog között, amihez ebben az inkarnációban nem jutottam hozzá, egy parasztfilozófia is volt, amit fiatal koromban akartam megírni; azt akartam volna ábrázolni, ahogyan a parasztok élnek fogalmaikban, kapcsolatosan minden velük érintkező dologgal. Rendkívül szép valami születhetett volna ebből, ellentmondott volna gróf úr állításának a paraszti „butaságról”. Valami szubtilis bölcsesség áradt volna e filozófiából, grandiózus már szóképzésében is, ahogy a természet bensőséges világát jelzi. Csak csodálkozni lehet, mi mindent tud a parasztember a természetben történtekről. – Ilyen parasztfilozófia írására ma már nincsen lehetőség, ezek a dolgok a mi korunkban már teljesen elvesztek. Ma már nem úgy van, mint 40-50 évvel ezelőtt. Akkor ez a tudás még rendkívül jelentős volt, a parasztok között többet lehetett tanulni, mint az egyetemen. Egészen más volt még az a kor, az ember vidéken együtt élt a parasztokkal, és ritkaságszámba ment, mikor kaputos emberek érkeztek; azok indították el a mezőgazdaság szocialista mozgalmát. Mára a világ egészen megváltozott. Az itt jelenlévő fiatalabb hölgyeknek és uraknak sejtelmük sincs róla, hogy az elmúlt 30-40 év folyamán mennyire megváltozott a világ. Sok minden elveszett mára a népi szólások szépségéből, még több az eredeti paraszti filozófiából; ez egyfajta kultúrfilozófia volt. Akkor még a parasztkalendáriumokban is álltak dolgok, amik ma már nincsenek benne. Más volt a kinézetük is, szívhez szóló. Láttam rossz papírból készült kalendáriumot, de színes volt, és a bolygójelek benne voltak; a borítóján egy kicsi darab cukor volt. Ezzel a cukorral találta szembe magát, aki kezébe vette, s mikor használta a könyvet, mindig megnyalhatta. Így vált az még ízletessé is. És az emberek használták is, egymás után.

Ha nagyobb terület kerül trágyázásra, csak érzés alapján lehet tudni a szükséges tehénszarvak számát?

Ezt nem tanácsolnám. Ilyen esetben azt hiszem, igazán okosan kell eljárni. Azt tanácsolom, hogy az érzés szerint választott mennyiséget próbálják ki, aztán hogy a világnak számot tudjanak adni, az eredményt tegyék át számokba, pontos táblázatokba, hogy az emberek a táblázatokat használhassák. Ha valaki adottságai alapján képes érzésből dolgozni, azt tanácsolom, hogy tegyen úgy; de viselkedésével ne éreztesse a többiekkel, hogy ő nem értékeli valami sokra a táblázatokat. Adja meg nekik a számításhoz szükséges adatokat és táblázatokat. Mindent át kell alakítani átszámítható összegekre és számokra. Ma erre van igazából szükség. Szükségünk van a tehénszarvakra, hogy végrehajtsuk ezt a dolgot, de nem kell ugyanezt bikaszarvakkal helyettesítenünk! Éppen ez az, ami olyan könnyen ellenálláshoz vezet! Azt tanácsolom, hogy a lehetőségig menjenek bele kompromisszumokba, és a külső ítéleteket igenis vegyék jól figyelembe.

Hogyan állunk a komposzthalom átlapátolásával, átforgatásával?

Ez nem tesz rosszat. Természetesen itt arra lesz szükség, hogy az átforgatás után megint egy réteg földet tegyünk köréje, amivel védjük a komposztot, tehát az átforgatott halomra földtakarót; jó, ha tőzeget, tőzegkotut használnak.

Melyik fajta káliumról volt szó, amit az átmeneti gazdaság esetleg felhasználhat?

Kálium-magnéziumról.

Hogyan használják a szarvak megtöltése után maradó trágyát? Vigyük ki a földekre, hogy a téli élményen átmenjen, vagy hagyjuk tavaszig feküdni?

Legyenek tisztában azzal, hogy a tehénszarvban készülő humuszpreparátum nem általában helyettesíti a trágyázást, trágyázni természetesen kell. Az újfajta trágyázást mint extra kezelést kell tekinteni, ezzel fokozzuk a szokásos trágyázási mód hatékonyságát. Mellette a másik trágyázás is megmarad.

Hogyan hozzuk létre a megfelelő trágya-szubsztanciát?

Koberwitz, 1924. június 13.

Amit tegnap elmondtunk a trágya tehénszarvakban való javításáról, azt természetesen úgy értettük, hogy a trágyát így csak javíthatjuk. A trágyázás magától értetődően továbbra is szükséges marad, és ma arról lesz szó, hogy hogyan bánjunk a trágyával annak a szemléletnek megfelelően, mely szerint az elevenséget az élőben kell megtartanunk.

Láttuk, hogy az éteri elevenségnek tulajdonképpen soha se szabad elhagynia a növekedés régióját, szféráját. Ezért tartottuk olyan fontosnak azt a felismerést, hogy a gyökérzetet körülvevő talaj, melyből a növény kihajt, a növekedés egyfajta folytatása a földben, növényi elevenség a földben, tehát maga is élő valami. Már tegnap is utaltam arra, hogyan gondolhatjuk el az átmenetet egy földhányástól – a maga humuszzárványoktól keletkező belső elevenségével – és aztán azt, ami a fákat mint fás héj vagy kéreg körülveszi, s kifelé lezárja. Természetes módon alakult ez úgy, hogy mikor az ember az újabb időkben minden belátást elveszített, el kellett veszítse a nagy természeti összefüggések ismeretét is. Így az is feledésbe merült, hogy a földnek és a növények növekedésének közös élete folytatódik az élet által kiválasztott anyagokban is, a trágyában is, és az, hogy ennek a mindent átfogó életnek az erői hogyan működnek. Mindezeknek belátása lassanként egyre inkább el kellett hogy vesszen.

A szellemtudománynak, mint azt tegnap a vitában is elmondtam, nem turbulensen felkorbácsolva, nem fanatikus módon kell beleavatkoznia mindabba, amit az újabb kor az élet különböző területein létrehozott, hanem szorgalmaznia kell a teljesítmények teljes elismerését. Csak az olyan dolgok ellen harcoljon, ha már ezt a szót kell használjam, ahol a kiindulás egészen hamis előfeltételeken alapul, s a mai materiális világfelfogással függ össze. És ezeket azzal kell kiegészítse, ami az élet különböző területein a világ eleven szemléletéből fakadhat. Így én sem azt fogom most különösképpen hangsúlyozni, hogy a friss trágyából, a trágyaléből és a komposztból hogyan kell trágyát készíteni. Ezzel kapcsolatban és a trágyalé kezelése terén már sok minden megtörtént. A ma délutáni vitában még beszélhetünk is róla. Feltételezem a helyes szemléletet, mely szerint a mi gazdaságainkban rablógazdálkodásnak kell folynia. Egyszerűen azért is rablógazdálkodás folyik, mert mindazzal, amit a gazdaságból elszállítunk a világba, valójában a földből, sőt a levegőből is erőt vonunk el. Ezeket az erőket pótolni kell, s mivel az elszegényedő talajok trágyaszükségletével összefüggően lassanként a trágyázó érték is pótlásra szorul – ahhoz, hogy a trágyát helyes módon élettel töltsük fel megfelelő kezelésre van szükség. Ebben a dologban éppen a materialista világnézetből kifolyóan sokféle téves következtetés látott napvilágot az utóbbi időben.

Először: nagy gondossággal tanulmányozták a baktériumok, a legkisebb élőlények hatásmódját; a trágya helyes szubsztanciálásának, anyagi átalakításának képességével őket ruházták fel. A tudósok arra figyelnek, hogy a baktériumok milyen hatást fejtenek ki a trágyában, s számítanak rájuk. Szellemes, rendkívül logikus, bár legtöbb esetben kevéssé tartós hatású talajoltási kísérleteket végeztek egy olyan szemlélet alapján, melyet a következő hasonlattal jellemezhetünk: valaki felfedezi, hogy egy szobában rengeteg a légy, s ebből azt gondolja, hogy a sok légy miatt piszkos a szoba. A szoba azonban egyáltalán nem a legyek következtében piszkos, hanem épp a szoba piszkossága miatt vannak ott a legyek. S a szoba akkor sem tisztább, ha abban a hitben, hogy a piszkot a legyek majd fel fogják falni, mindenféle módszert találunk ki a legyek elszaporítására; sőt még akkor sem, ha arra törekszünk, hogy kevesebb légy legyen a szobában. Ezekkel a módszerekkel nem sokra megyünk, s ha nekilátunk a piszok eltakarításának, biztosan többre jutunk.

Amikor állati ürüléket használunk trágyának, akkor is arról van szó, hogy a trágya állományában megjelenő kis élőlényeket az itt vagy ott fellépő folyamatok eredményének kell tekintenünk: azaz a trágyában lejátszódó folyamatok rendkívül hasznos tünetének. De sem a betelepítésüknek, sem tenyésztésüknek, de leküzdésüknek sem lesz nagyobb jelentősége. Arról van tehát sző, hogy a mezőgazdálkodásban lehetőleg keveset alkalmazzuk az atomszerű szemléletet, s az oly fontos elevenséget illetően maradjunk meg a nagy összefüggések területén.

Természetesen nem tehetünk ilyen megjegyzéseket, ha nem mutatunk utakat és eszközöket, melyek szerint dolgozni kell. Hiszen mindazt, amit eddig mondottunk, mások is hangsúlyozzák; fontos azonban, hogy ne csak tudjuk a helyeset. Mert ha nincsenek módszereink, hogy a helyesen felismert negatívummal a pozitívumot szembeállítsuk, akkor a helyes meglátással semmit sem tudunk kezdeni. Akkor a felismert negatívum hangsúlyozásával tulajdonképpen fel kell hagynunk, mert az csak bosszantó lesz, ha nem tudunk pozitív javaslatot tenni.

Másodszor: újabban, a materiálisan árnyalt szemlélet követeléseként fontosnak tartják, hogy a trágyát mindenféle szervetlen vegyületekkel és elemekkel kezeljük. A tapasztalat meggyőz róla, hogy ennek sincs tartós értéke. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha a trágya nemesítése, javítása mineralizáló hatású, akkor csak a folyékony elemnek, a víznek a megelevenítését érjük el, a növénytermesztés azonban csak akkor lesz eredményes, ha nem csak a vizet organizáljuk át, telítjük élettel. Mert a talajon átszivárgó víz nem ad további elevenséget.

Közvetlenül a földet kell élettel áthatni, s ez nem lehetséges mineralizálás útján; ezt csak szerves úton érhetjük el, úgy, ha a szerves anyagot olyan állapotba hozzuk, hogy az magára a szilárd földszerűre tud organizálóan, megelevenítően hatni. Az a serkentő hatás, amit a szellemtudomány feladataként adhat a mezőgazdaságnak, éppen a trágya, a trágyalé felpezsdítésének a módszere; lehet az bármely tömeg, amit a trágyázás céljaira használunk, ha az élővilág területén maradunk. A szellemtudomány mindenütt be akar tekinteni az élet nagy működésébe, s a kis dolgokat nem nézi mikroszkóppal. A nagy működéseknek van a legnagyobb jelentőségük, ezért a szellemtudomány nem tekint a következtetésekre sem, amelyeket a mikroszkopikus dolgokból lehet levonni. Feladata a makrokozmikusnak, a természeti hatások széles köreinek szemlélete. Ehhez azonban bele is kell tekinteni ezekbe a természeti hatásokba.

Látják, van egy mondat, melyet a legkülönbözőbb formákban megtalálunk a mezőgazdasági irodalomban, ami a tapasztalatnak hitt dolgokból ered: a talajban lévő nitrogén, foszforsav, kalcium, kálium, klór, sőt a vas is nagyon értékes a növények számára. De a szilícium, az ólom, az arzén, a higany – és még a nátriumot is hozzáfűzik – legfeljebb stimuláló szerepet játszik a növény fejlődésében. Velük a növényeket csak serkenteni lehet.

Aki ezt a mondatot kiejti, azt bizonyítja, hogy teljes sötétségben tapogatózik. Még jó, hogy régi tradícióra támaszkodva az ember nem viselkedik annyira bolond módon, mint ahogyan akkor tenné, ha e szerint cselekedne. De ez nem is volna lehetséges. Mert mi a helyzet?

A helyzet az, látják kérem, hogy a nagy természet nem hagy el bennünket olyan kegyetlenül,- ha nem ügyelünk gondosan a kovasavjára, ólomjára, higanyára, arzénjére, mint ahogyan elhagy minket, ha nem vesszük figyelembe rendesen a káliumot, a kalciumot vagy a foszforsavat. Mert a kovasavat, az ólmot, az arzént, a higanyt az ég adja, s önként adja az esővel. Ahhoz azonban, hogy a földben megfelelő módon legyen foszforsav, kálium, kalcium, a földet meg kell művelni, helyesen kell trágyázni. Ezeket nem adja önként az ég. Mégis, folyamatos gazdálkodással szegénnyé tehetjük a talajt. El is szegényítjük folytonosan. Ezért kell megtrágyázni. De lassanként, amint az sok gazdaságban megesik, a trágya már nem egyenlíti ki a hiányt kellően. S ekkor már rablógazdálkodás folyik, engedjük, hogy tartósan elszegényedjen a föld.

Gondoskodnunk kell arról, hogy a tulajdonképpeni természeti folyamat egészen megfelelő módon mehessen végbe. Amit ugyanis stimulálásnak neveznek, az a legfontosabb hatás. Éppen ezek a szükségtelennek tartott anyagok azok, amelyek a legfinomabb elosztásban, és az egész Föld körül hatékonyan jelen vannak. A növény számára pedig éppen olyan szükségesek, mint amiket a talajból szív fel. Ezeket az anyagokat azonban a kozmikus körből veszi fel: az arzént, az ólmot csak azután szívja fel a talajból, miután maguk az anyagok sugárzás útján a földbe kerültek.

Mi, emberek megtehetjük, hogy még a talajt is megakadályozzuk abban, hogy az anyagok besugárzását a kozmikus környezetből fogadja. Ha csak úgy, tervszerűtlenül trágyázunk, lassanként megakadályozhatjuk, hogy a talaj az arzénban, a higanyban, az ólomban lévő finom adagolású hatékonyságot homeopatikusan felszívja, ami – ha ezt így kimondhatjuk – a kozmikus környezetből érkezik, s amit a növények fel kell vegyenek. A növények tulajdonképpeni testüket a szén alakzatán annak segítségével formálják, ami a világmindenségből érkezik a legfinomabb adagolásban, de mindig a Föld által jutnak a valóban szükséges anyagokhoz.

Ezért az, amit tegnap elmondtam, nem elegendő, mert trágyáinkat más módon is alaposan át kell dolgoznunk. Nem csak arról van szó, hogy olyan szubsztanciákat adjunk a trágyához, melyekre hitünk szerint a növényeknek segítségként szükségük van, hanem arról, hogy eleven erőket adjunk nekik. Mert a növény számára az élő erők a szubsztanciáknál, a puszta anyagoknál sokkal fontosabbak. Elérhetjük azt is, hogy a talaj ilyen vagy olyan szubsztanciákban igen gazdag lesz, a növényi fejlődésnek mégsem fogunk használni, ha a trágyázással együtt nem adjuk meg a növénynek azt a képességet, hogy mindazt, amit a talaj hatékonyságban tartalmaz, saját testébe fel is vegye. Erről van ugyanis szó.

Nos, ma egyáltalán nem tudják az emberek, hogy egy csekély mennyiségnek is milyen rendkívül erős a hatása, ha élet van benne. Azt gondolom, hogy dr. Kolisko asszony vizsgálatai a legkisebb entitások hatásával kapcsolatban ragyogóan bizonyították, és elmélyedt tudományossággal alapozták meg mindazt, amit a homeopátia eddig csak tapogatózva érintett. Gondolom, mindenestől tudományosnak tekinthető, hogy az igen kis mennyiségek, s ezekben éppen a sugárzó erők, melyeket az organikus világban használtunk, a legkisebb mennyiségek megfelelő alkalmazása által szabadulnak fel.

A trágyázás során nem is nehéz egészen kis mennyiségeket alkalmazni. Láttuk, hogy ha kellően elkészítjük, és a trágyázás előtt vagy utána hozzáadjuk azokat az erőket, amelyeket hozzá kell adnunk, akkor ettől a homeopatikus trágyázástól eltekintve, az istállótrágyát még megfelelő módon helyére is kell juttatnunk, és ekkor hatásához még más segítséget is nyújthatunk. De a legváltozatosabb módon kell megpróbálnunk, hogy a trágyának valóban megfelelő elevenséget adjunk, olyan konzisztenciát, mely által a trágya önmagától annyi nitrogént és egyéb anyagot tartalmazzon, amennyire szüksége van; ezzel kell megadnunk az elevenség tendenciáját, hogy a trágya képes legyen életet juttatni a földbe. Ma, iránymutatásképpen bemutatnék néhány dolgot arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet a trágyához hozzáadni igen kis adagban elevenítő hatású dolgokat – amellett, amit a tehénszarvból adunk -, amiket aztán a trágya a talajba és a talajból sarjadó növényzetbe is eljuttat.

Különböző dolgokat fogok említeni, de kifejezetten hangsúlyozom, hogy ha az adott körülmények között egyik vagy másik tájon- ezeket nehezen lehetne beszerezni, akkor mással is helyettesíthetők. Csak egyetlen esetben nem lehet pótszert találni, mert az a hatás olyan jellegzetes, hogy más növényben aligha lehet megtalálni.

Az elmondottak alapján arra kell figyelnünk, hogy ami a szerves életben a világból elsősorban számításba jön, a szén, a hidrogén, a nitrogén és a kén, helyes módon, szervesen illeszkedjen más anyagokhoz, tehát, mondjuk: káliumsókhoz. Ha egyedül a kálisók tömegét tekintjük, amire a növénynek a növekedéshez szüksége van – erről már bizonyára tudunk valamit. Köztudott, hogy a kálisók, vagy egyáltalában a kálium, a növényi növekedést olyan területek felé tereli, ahol számos esetben a támasztószövet alakul. A kálium a szilárdságban, a törzsjellegűben fejti ki hatását, ott ahol a növekedés ebben a törzsjellegűben visszatartott. Arról van szó, hogy ezt a káliumtartalmat úgy munkáljuk meg a föld és a növény közt zajló folyamaton belül, hogy az a szerves processzusban a helyes módon viselkedjen a növényi testtel, a növény fehérje jellegű részével szemben.

Vegyük a cickafarkkórót – Achillea millefolium, ezután röviden: cickavirág -, ezt a gyakori növényt. Ha egy tájon mégsem lenne, akkor nyugodtan alkalmazhatjuk szárított drog formájában is. A cickavirág csodálatos alkotás. Tulajdonképpen minden növény az, de ha másokkal összehasonlítjuk, szívből mondhatjuk, hogy ez a virág egészen különleges csodamű. Megvan benne az, amiről mondtuk, hogy a szellem vele nedvesíti be ujjait, mikor a különböző dolgokat, a szenet, a nitrogént a megfelelő helyre akarja utalni. Ez a cickavirág úgy jelenik meg a természetben, mintha valamely növényteremtő lény a megfelelő módon elhelyezkedő kén modelljét adta volna meg a növényi szubsztanciában. Szinte azt mondhatnánk: a természet sehol sem alkalmazta ilyen tökéletes módon a ként, mint a cickavirágban. És ha valaki ismeri a cickavirág hatását az emberi és az állati szervezetre, ha tudja, hogy ez a virág, ha helyes módon vezetik be a biológiai működésbe, valóban mindent ki tud javítani, ami az asztráltest gyengeségéből adódik, akkor a „cickavirágszerűséget” tovább is követni tudja a növényi fejlődéshez tartozó minden folyamatban. – A cickavirág már akkor is rendkívül jótékony hatású, ha megjelenik egy tájon a szántóföldek szélén, az utak mentén, ahol gabonát, burgonyát vagy más növényt termelnek. Egyáltalán nem szabad kiirtani. Ahol terhessé válik, ott természetesen meg kell kímélnünk attól, hogy betelepedjen, bár káros sehol sem lesz, legfeljebb terhes, mert olyan, mint némelyik szimpatikus ember, aki már puszta jelenlétével is hat a társaságra, nem csak azzal, amit mond. A cickavirág jelenléte is ilyen jó hatású, ha sok terem belőle.

A cickavirággal pedig a következőt tehetjük: vesszük a felső virágzatokat, azt, amit orvosilag is használni szoktak, az ernyőszerű virágzatot. Frissen is szedhetjük, kissé megszárogatjuk. Nem is szükséges nagyon szárítani. Ha frissen nem tudunk hozzájutni, csak drogként, akkor próbáljuk meg a friss levelekből kisajtolni a nedvet – esetleg a már száradó levelekből főzet formájában is előállíthatjuk azt -, s ezzel a folyadékkal nedvesítsük be a virágokat. Ezután vegyük a nemes szarvas (gímszarvas) húgyhólyagját – figyeljük meg, hogy minden munkánkkal az életteljesben maradunk -, egy-két maréknyi erősen összenyomott virágzatot próbáljunk meg a hólyaggal körülvenni, majd lezárni, így egy meglehetősen konzisztens cickavirág tömegünk lesz a szarvashólyagban. Ezt a virágtömeget akasszuk egy meglehetősen napsütötte helyre nyárára. Ha jön az ősz, vegyük le, s télire tegyük a földbe, nem túl mélyre. A cickafarkfű virágzata tehát egy évig a szarvashólyagba zártan – az sem baj, ha már a termések is megjelentek rajta – ki van téve részben a föld feletti, részben pedig a föld alatti hatásoknak. Tavaszra láthatóan egészen sajátságos állapotot vesz fel.

Ha ezután ezt a szubsztanciát, amit a hólyagból kivettünk – amit most már akármeddig el is tarthatunk -, akár egy ház nagyságú trágyadombhoz hozzáadhatjuk, s abban szétosztjuk, ami nem is jelent sok munkát, egyszerűen csak elosztjuk – a sugárzó hatás hatni fog! Olyan rendkívüli sugárzó erő van benne – a materialistának is hihető ez a sugárzó erő, mert a rádiumról ő is beszél! -, hogy ha egyáltalán beletettük, szétosztottuk benne, hatni fog a trágyára, a trágyalére és a komposztra is.

Valóban, a cickavirágból nyert anyag olyan elevenítő, olyan frissítő hatású, hogy mikor az így kezelt istállótrágyát a továbbiakban a megszokott módon alkalmazzuk, sokat jóvátehetünk a szokásos rablógazdálkodásból. Így újra képessé tudjuk tenni a trágyát arra, hogy élettel töltse fel a talajt annyira, hogy az a Földre érkező finom homeopatikus adagolású anyagtömeget, a szilíciumot és a foszfort felvehesse. Nos, a Mezőgazdasági Kutató Kör tagjainak be kell állítaniuk az erre vonatkozó kísérleteket – meg fogják látni, sikerülni fognak.

Láthatják, mi itt a kérdés – hiszen belátással és nem értetlenül kell dolgoznunk: megismertük a cickavirágot a maga nagyon is homeopatikus kéntartalmával, mely valóban példaszerűen kapcsolódik a káliumhoz, amely magából a cickavirágból olyan nagyszerűen hat, hogy a virág képes ezt a hatást nagyobb tömegekbe is belesugározni. De mért töltöttük éppen a szarvashólyagba?

Összefügg ez annak az egész folyamatnak az átlátásával, ami a húgyhólyaggal kapcsolatos. A szarvas olyan állati teremtmény, amely nem annyira a földi környezettel, hanem inkább azzal áll intim összefüggésben, ami a földi környezetben kozmikus; ezért van agancsa a szarvasnak, amelynek feladatáról tegnap már beszéltem. Az, ami a cickafarkban van, az ember és állat szervezetében különösképpen a vese és a hólyag között lejátszódó folyamatban konzerválódik, s ez a folyamat ismét a hólyag szubsztanciális alkotottságától függ. Ezért bármilyen vékony is a szarvas hólyagjának anyaga, azokat az erőket adja, melyek – éppen nem úgy, mint a szarvasmarhánál, mert ott megint más a helyzet – nem az állat benső világával függenek össze, hanem a kozmikus erőkkel. A szarvas hólyagja szinte leképezése a kozmosznak. Általa lehetőséget adunk a cickavirágnak, hogy lényegesen fokozza a kén és más elemek kapcsolatában már eleve működő erőit. Ezért a trágya életteljességének javításában igen alapvető szerepet játszik az, amit a cickavirág ilyen megmunkálása útján kapunk. Ezzel az elevenség területén maradtunk, nem hagytuk el az élőt, nem merültünk bele a szervetlen kémiába. Ez pedig nagyon fontos.

Vegyünk egy másik példát. Amikor a trágyának lehetőséget akarunk adni, hogy annyi életet vegyen fel magába, hogy azt a földnek, a földből pedig a növénynek átadhassa, arra is képessé kell tennünk, hogy a növényi növekedéshez szükséges anyagokat – a káliumon kívül még a kalciumot, a mészvegyületeket is – még jobban össze tudja vonni. A cickavirágban elsősorban a kálium hatásaival van dolgunk. Ha a kalcium hatásokat is be akarjuk léptetni, egy másik növényre van szükségünk. Igaz, nem vált ki belőlünk akkora lelkesedést, mint a cickavirág, de ez is tartalmaz homeopatikus dózisban elosztott ként, amivel a növénynek szükséges többi anyagot magához vonzza és bevonja a szerves folyamatba. Ez a növény a kamilla, Chamomilla officinalis.

Nem mondhatjuk pusztán csak azt, hogy a kamilla nagy kálium és kalcium tartalmával tűnik ki. A dolog a következőképpen áll: a cickavirág elsősorban a káliumképzési folyamatban fejti ki kén-erejét, ezért a kén mennyisége éppen annyi benne, amennyi a kálium feldolgozásához szükséges. A kamilla emellett még a kalciumot is feldolgozza, s ezáltal azt is, ami hozzásegíti, hogy a növényből a káros fruktifikáló hatásokat kizárja, hogy a növényt egészségesen tartsa. Csodálatos módon a kamillában is van némi kén, de más mennyiségben, mert a kalciumot is fel kell dolgozza. Látják, ami a szellemtudományból kiindul, mindig nagy ívben gondolkodik, az úgynevezett makrokozmikus és nem a mikrokozmikus viszonyokat érinti. Itt is vizsgálódásokra van szükség.

Követni kell tehát az elfogyasztott kamilla folyamatait az emberi és állati szervezetben – itt a hólyagnak vajmi kevés a jelentősége, annál több szerepe van azonban a bélfalak szubsztanciájának. A bélfalak szubsztanciája a fontos. Ezért ha a kamillával olyan módon akarunk hatást elérni, mint a cickavirággal, megint csak meg kell szednünk a kamilla szép fehér-sárga fejecskéit, azokat éppen úgy kell kezelnünk, mint a cickavirág virágernyőit, de nem hólyagba, hanem a szarvasmarha vékonybelébe kell tennünk őket.

Itt megint csak csodaszép dolgot művelhetünk – nem sokból áll, de csodaszép. Ahelyett, hogy a szokásos módon használnánk fel a felsoroltakat, ahelyett, hogy a szarvasmarha beléből igazi kolbászt készítenénk, most kamillával töltött kolbászkákat készítünk. Megint olyasmit kapunk, amit ezután még a megfelelő módon a természet hatásainak is ki kell tennünk. Mint látjuk, mindig az elevenen belül maradunk! Mivel itt mindig arra törekszünk, hogy a földszerűvel rokon élőt engedjük hatni, ezeket a valóban értékes kis kolbászokat ki kell tennünk a lehetőleg humuszban gazdag föld hatásának. Ezért az egész tél idejére tegyük őket a földbe, nem túl mélyre. Olyan helyet keressünk, ahol a hő hosszabb ideig takarja a földet, és a megmaradó havat jól süti a nap. Így a kozmikus-asztrális hatás egészen odáig be tud áradni, ahol ezek az értékes kis kolbászok vannak.

Tavasszal aztán kivesszük őket, ugyanúgy tartjuk el és ugyanúgy adjuk a trágyához, mint a cickavirágot. Meg fogjuk látni, hogy az így nyert istállótrágya először is jobban megtartja a nitrogént, mint más trágya, azonkívül a talajt úgy feleleveníti, hogy az rendkívüli módon serkenti a növényi növekedést. Így elsősorban egészségesebb, valóban egészségesebb növényeket termeszthetünk, mint az ilyen trágyázás nélkül. Tudom, manapság mindez bolondságnak tűnik; de gondolják csak meg, mi mindent nem tartottak az emberek bolondságnak a mai napig, amit aztán néhány év múlva bevezettek. Csak a svájci újságokat kellett volna elolvassák, hogy lássák, mi mindent vágtak annak az embernek a fejéhez, aki a hegyi vasutak építését ajánlotta. De rövid idő múltán már meg is voltak a hegyi vasutak, s ma senki sem gondolja, hogy az, aki kitalálta, bolond volt. Az ilyen esetekben csak az előítéleteket kell félretenni. Mint mondtam, ezt a két növényt mással is helyettesíthetjük, ha itt vagy ott nehezen lehet megtalálni, ám így a készítmény nem lesz olyan jó, de drog formájában is alkalmazhatjuk őket.

Nehéz azonban helyettesíteni egy trágyáinkra jó hatású növényt, amelyet sokszor nem szeretünk, legalábbis abban az értelemben, hogy nem szívesen simogatjuk meg. A csalán ez, amit nem jó simogatni. A növényi növekedésnek valóban legnagyobb jótevője, és helyettesíteni alig lehetne valami más növénnyel. Ha valahol nem lehet megszerezni, droggal kell pótolni. De a csalán igazán világcsavargó, és rendkívül sok mindenre képes. Benne is van kén, ami a szellemit mindenhova beiktatja és feldolgozza, s a kén jelentőségéről már szóltam. Azonkívül hogy a csalán sugárzásában és áramlataiban a káliumot és a kalciumot továbbítja, még vas sugárzása is van, ami a természet folyásában majdnem olyan kedvező, mint a mi vérünkben a saját vas sugárzásunk. Tulajdonképpen egyáltalán nem szolgál rá ez a csalán arra, hogy kinn a természetben olyan megvetetten nőjön.

Az emberek szíve körül kellene nőnie, mert valóban ott kinn a természetben a maga nagyszerű belsőleges hatásával, belső szerveződésével hasonló ahhoz, ami az emberi szervezetben a szív. Arról van szó, hogy a csalán először is jótétemény, és – bocsásson meg gróf úr, hogy ebben a pillanatban túlságosan lokális jellegű leszek – azután azt mondhatjuk, hogy ha egy talajból ki akarjuk vonni a vasat, jó, ha a félreeső helyekre csalánt telepítünk. Így a talaj felső rétegét különös módon megszabadítanánk a vas sugárzásától, mert a csalán annyira kedveli a vasat, hogy magához vonzza. Akadályozza – ha nem is éppen magát a vasat, de – a vas hatását a növényekre. A csalán betelepítése éppen ezen a vidéken lenne különösen jelentős. De ezt csak mellékesen említettem. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a csalán puszta jelenléte az egész környék növényzete számára jelentős lehet.

A trágya javítására vegyük az egész csalánt, ahogyan kézhez kapjuk, hagyjuk enyhén elfonnyadni, kissé nyomjuk össze és használjuk szarvashólyag nélkül, marhabéi nélkül. Egyszerűen ássuk be a földbe, adjunk hozzá egy kis réteget, mondjuk tőzegkorpából, hogy ezzel a közvetlen földtől elkülönítsük. Így tegyük a földbe, de jól meg kell jelölni a helyet, hogy ne csak földet vegyünk ki, amikor majd kiássuk. Hagyjuk ott télire, majd a nyár idejére is – egy évig kell a földben maradnia, s így rendkívül hatásos szubsztanciát kapunk.

Ha ezt az anyagot ugyanúgy bekeverjük a trágyába, mint a többit, ahogyan azt elmondtam, elérjük, hogy a trágya bensőleg érzékeny lesz. Valóban érzékennyé válik, mintha értelmet nyert volna, és nem tetszene neki, ha valami nem megfelelően bomlik, ha a nitrogén helytelenül szabadul fel, vagy más hasonlók. Ezzel az adalékkal a trágyát egyszerűen értelmessé tesszük és képessé arra, hogy a földet is, ahova a trágyát bedolgozzuk, értelmessé tegye, hogy az éppen termesztett növényre individualizálódjon. Olyasmi történik, ami által a talaj „értelemmel itatódik át”, és ezt ezzel az urtica dioica adalékkal érjük el.

Látjuk, hogy a trágyajavítás mai módszerei végső soron odavezetnek – még akkor is, ha most néha meglepően jó a külső hatásuk -, hogy az összes kitűnő mezőgazdasági termék, szinte azt mondhatnánk, az embernek csak a gyomrát tölti meg. Nem lesz majd bennük valóságos táplálóerő. De hiszen végül is arról van szó, hogy az ember ne csapja be magát nagyra puffasztott dolgokkal, hanem olyasmit kapjon, aminek valóságos táplálóereje van.

Előfordulhat, hogy a megművelt területeken növényi betegségeket látunk. Általánosságban akarok beszélni, bár manapság az ember szívesen specializál mindent, s ilyen vagy olyan betegségeket említ. Ez így is van rendjén; ha tudományosan dolgozunk, tudnunk kell az egyes betegségek jellemzőit. De általában az orvosnak sem sokat használ, ha a betegséget csak leírni tudja, neki is sokkal fontosabb, hogy gyógyítani tudjon. A gyógyító kúráknál is egészen más szempontokra kell figyelni, mint amilyenekre a betegségek leírásához szükség van. A kórleírás nagy tökéletességig vihető, pontosan lehet tudni, hogy a mai fiziológiai vagy szerves kémiai szabályok szerint mi történik a szervezetben, de gyógyítani mégsem ezáltal lehet. Mert gyógyítani nem a sejttani és mikroszkópiái lelet alapján kell, hanem a nagy összefüggések ismeretében. Így van ez a növényi természettel kapcsolatban is. És mivel a növényi természet ebből a szempontból egyszerűbb, mint az állati és az emberi természet, így a gyógyítás is – mondhatnánk – általánosságban folyhat, az ember bizonyos módon univerzális gyógyszert alkalmazhat a növényeknél. Ha ez nem volna lehetséges, tényleg igen rossz lenne a kapcsolatunk a növényvilággal. Mint ahogyan máris az, erről még beszélünk majd – az állatgyógyászatban. Az ember el tudja mondani, hogy mije fáj, de az állatok és a növények nem tudnak beszélni. Ezzel szemben itt a gyógyítás generaliter, azaz általánosan történik. Nem mindegyik növényi betegség, de jelentős többségük megszüntethető a trágyázás racionális módszerével, mégpedig a következő módon:

A talajba kalciumot kell juttatnunk a trágyán keresztül. Azonban semmit sem fog használni, ha a kalciumot az elevenség megkerülésével visszük be. Ha gyógyító hatást várunk, úgy kell adagolnunk a kalciumot, hogy az az élet területén maradjon. A szokásos mésszel vagy hasonlókkal nem sokra megyünk.

Van egy növényünk, mely a növényi szárazanyag 77%-ában tartalmaz kalciumot, finom vegyületek formájában – a tölgyfa. (Quercus robur). Különösképpen a tölgynek a kérge, mely mintegy köztestermék a növény és az élő talaj között, olyan módon, ahogyan elmondtam Önöknek az élő talaj és a fakéreg közötti rokonságot. A kalcium megjelenési formái közül a legideálisabban éppen a tölgykéregben levő struktúrájában jelentkezik. A kalcium akkor ilyen, amikor még az élőben van és nem holt állapotban – bár holtában is hatásos. Rendet teremt, amikor az éteriség túl erősen hat, olyan erősen, hogy valamely organikus rendszerhez nem tud hozzáférkőzni az asztralitás. Pusztítja, tompítja az étertestet, felszabadítja az asztráltest hatásait; minden mész így viselkedik. De ha azt akarjuk, hogy egy adott esetben a burjánzó éteriség összehúzódjon, s hogy ez rendesen, szabályosan történjen, és ne okozzon a szervezetben sokkot, akkor a kalciumot éppen abban a struktúrában kell alkalmaznunk, amiben a tölgykéregben található.

Gyújtsunk hát tölgyfakérget, ahol az megtalálható. Nincs szükségünk sokra, nem többre, mint amennyi könnyen elérhető. Gyűjtsük be és aprítsuk fel úgy, hogy morzsalékos konzisztenciát, morzsás szerkezetet kapjunk. Vegyünk aztán – szinte mindegy, hogy melyik háziállatból – egy koponyát, egy koponya felső részét, és tegyük bele a felaprított tölgykérget. A koponyanyílást zárjuk le lehetőleg csontanyaggal, s így tegyük a földbe. Fedjük be tőzegkorpával, és egy kis árok segítségével vezessünk oda lehetőség szerint sok esővizet. Úgy is lehetne csinálni, hogy egy dézsába, melybe az esővíznek mindig szabad be- és kifolyása van, erős hatású növényi anyagot teszünk, azaz legyen a dézsában mindig növényi iszap. Ebben a – mondhatnánk – növényi iszapban nyugszik a csontedény, amely a szétmorzsolt tölgykérget magába zárja. Ez is teleljen át – a hóié éppen olyan jó, mint az esővíz, lehetőleg töltsön ott egy őszt és egy telet.

Ebből az anyagból adagolunk a trágyánkba, s ezzel olyan erőket kölcsönzünk annak, melyekkel profilaktikusan tudunk küzdeni a növényi betegségek ellen, feltartóztathatjuk azokat. Eddig négyféle dolgot kevertünk a trágyába, s ez némi munkát követelt. De ha meggondoljuk, úgy látjuk, hogy az okozott munka kevesebb, mint a sokféle aprólékoskodás, amit a mezőgazdasági vegyi laboratóriumokban végeznek, s amit szintén meg kell fizetni. Meg fogják látni, hogy ez, amit elmondtunk, nemzetgazdaságilag rentábilisabb lesz.

De szükség van még valamire, ami a kovasavat idevonzza a kozmikus környezetből. Mert az is szükséges, hogy a kovasav benne legyen a növényben. És az idők folyamán éppen azt a hatalmát veszíti el a föld, amivel a kovasavat vette fel. Ez egy lassú folyamat, ezért nem vesszük észre, és a kovasav veszteség nem is sokat számít azoknak, akik a mikrokozmikusra és nem a makrokozmikusra tekintenek, mert azt hiszik, a növény számára ennek nincs is jelentősége. Pedig a növényi növekedésben a szilícium szerepe a legnagyobb, ezért ezekről a dolgokról tudni is kell valamit. A tudósok ezt már nem tekintik olyan zavarónak, mint rövid idővel ezelőtt, mert az elemek átalakulásáról már anélkül beszélnek, hogy magukat zavartatnák. Ebből a szempontból a materialista oroszlánt a sokféle elem megfigyelése megszelídítette.

De bizonyos, körülöttünk állandóan zajló dolgokat az emberek egyáltalán nem ismernek. Ha ismernék őket, könnyebben hinnének az elmondottakban. Akik egészen belevadultak a mai gondolkodás- módba, jól tudom, így szólnak: semmit sem mondtál arról, hogyan javítsuk meg a trágya nitrogéntartalmát! Pedig én egyfolytában arról beszéltem, mikor a cickavirágról, a kamilláról, a csalánról szóltam. Tudniillik a szerves folyamatokban titkos alkímia rejlik, ami például a káliumot, sőt a meszet is nitrogénné alakítja, ha helyes a működésük. Tudjuk, hogy a növényi növekedésben mind a négy elem megtalálható, amiről beszéltem. És a kén mellett még hidrogén is van. Elmondtam azt is, hogy mi a hidrogén jelentősége. A kalcium és a hidrogén között kölcsönös minőségi viszony áll fenn, mely hasonló ahhoz a minőségi viszonyhoz, ami az oxigén és a nitrogén között van a levegőben. S ez már tisztán külsődleges módon is, mint a kémiai kvantitatív analízisben, elárulhatná, hogy rokonság áll fenn a levegőben lévő oxigén és nitrogén összefüggése és a szerves folyamatokban lévő kalcium és hidrogén összefüggése között. A kálium és a kalcium a hidrogén hatása alatt ugyanis állandóan nitrogénszerűvé alakul, s végül valódi nitrogénné. Ez a nitrogén, ami így keletkezhet, éppen ez olyan hihetetlenül hasznos a növényeknek, de engedni kell, hogy létrejöjjön, éppen olyan módszerek által, melyeket ábrázoltam.

A kovasav szilíciumot tartalmaz. A szilícium az organizmusban megint csak egy rendkívül fontos anyaggá alakul, melyet jelenleg egyáltalán nem is sorolnak fel a kémiai elemek között. Éppen a kovasav szükséges ahhoz, hogy a kozmikus erők kifejthessék hatásukat. A növényben pedig helyes kölcsönhatás kell létesüljön a kovasav és a kálium között – itt nem a kalciumról van szó. Olyan elevenné kell tennünk a talajt, hogy a trágyázáson keresztül a helyes kölcsönhatást kialakítsuk. Keresnünk kell egy olyan növényt, mely saját kálium-szilícium viszonya alapján, ha homeopatikus dózisban adjuk a trágyához, a trágyának megfelelő hatalmat ad.

Valóban, meg is találhatjuk ezt a növényt. S ha csak női is a mezőgazdálkodás területén, jó hatása a fenti értelemben megmutatkozik. A pitypang, a Taraxacum officinale az. Az ártatlan, sárga gyermekláncfű vagy más néven pitypang megjelenése a tájban valóságos jótétemény. Mert közvetít a kozmoszban finom, homeopatikus eloszlásban lévő kovasav és a táj egészében használatban lévő kovasav között. Ez a pitypang valóban egy égi küldött, de ha a trágyában hatékonnyá akarjuk tenni, ha szükségünk van rá, akkor a megfelelő módon kell alkalmaznunk. Magától értetődik, hogy téli időben ki kell tennünk a földi hatásoknak, de a körülötte lévő erőket csak úgy lehet megszerezni, ha ezt is megmunkáljuk ügy, mint a többit.

Gyűjtsük be a sárga pitypangfejeket, hagyjuk, hogy kissé meghervadjanak, aztán varrjuk be a szarvasmarha hashártyájába, majd télre tegyük a földbe. Mikor a golyókat tavasszal kivesszük – már eltarthatók, amíg csak akarjuk -, akkor azokat a kozmikus hatások már ténylegesen átjárták. Az így nyert szubsztanciát az eddigiekhez hasonló módon adhatjuk a trágyához. Ettől a talaj képes lesz arra, hogy a légkörből és a kozmoszból éppen annyi kovasavat vonjon ki, amennyi a növényeknek szükséges, hogy a környezetükben ható erőket kellően érzékeljék. A növény maga fogja kivonni a neki szükséges hatásokat.

Mert a növényeknek ahhoz, hogy valóban nőni tudjanak, egyfajta érzékenységre van szükségük. Ahogyan én, emberként elhaladhatok egy tompán bámuló fickó előtt, és ő nem érzékel belőlem semmit, így mehet el egy tompa növény előtt is bármi a talajban vagy a talaj felett. Így a növény nem érzékeli, tehát nem is tudja növekedésének szolgálatába állítani az adottságokat. De ha a növényt a fenti módon finoman átjáratjuk, éltetjük a kovasavval, akkor mindent érzékelni tud, és magához is vonz. Nagyon könnyű odáig juttatni a növényeket, hogy csak nagyon kis földterületet használjanak, onnan vegyék fel, amire szükségük van. Ez persze nem jó. Ha úgy dolgozzuk meg a talajt, ahogyan azt elmondtam, a növény készen lesz rá, hogy a távoli környezetből is magához vonja, amire szüksége van. Nem csak az lesz javára, ami a szántóföldön, de az is, ami a szomszéd rét talajában van, ha az számára szükséges. Javára lehet a közeli erdő talaja is, ha ilyen módon érzékennyé tettük. A természet kölcsönhatásait hozhatjuk létre, ha olyan erőket adunk meg a növénynek, melyek a pitypangból akarnak feléjük áradni.

El tudom gondolni, hogy a trágyaszereket próbaképpen, ezzel az öt összetevővel vagy szurrogátumaikkal kezelve, a leírt módon kellene előállítani. A trágyázó szer a jövőben kémiai kezelgetések helyett cickavirág, kamilla, csalán, tölgykéreg és pitypang kezelést kell kapjon. Az ilyen trágya valóban sokat tartalmaz abból, ami szükséges.

Ha aztán erőt veszünk magunkon, és mielőtt az így elkészített trágyát felhasználnánk, a Valeriana officinalis, a macskagyökérvirág nedvét kisajtoljuk, majd meleg vízzel igen erősen felhígítjuk – ezt bármikor elvégezhetjük, s ezt az anyagot raktározhatjuk -, s a hígított macskagyökérvirág nedvet egészen finoman a trágyához adjuk, előhívhatunk valamit, ami a trágyát arra készteti, hogy a foszfor szubsztanciának nevezett dologgal szemben helyesen viselkedjék. Ezzel a hat adalékkal egészen kiváló trágyát kaphatunk, akár istállótrágyából, akár trágyaléből vagy vegyes komposztanyagból készüljön is az.

Megbeszélés

Koberwitz, 1924. június 13.

[A trágyakezelés általában – A trágyaoltó preparátumokra vonatkozó kérdések – Tápanyagfelvétel a légkörből]

Kérdés: A szarvashólyag esetében hímnemű állatról van szó? A nemes szarvas bikájáról?

Dr Steiner: Igen, a hímnemű szarvasra gondoltam.

Ott, ahol sok eső esik, helyes-e, ha a trágyagödröt betakarjuk?

A trágya a szokásos mennyiségű esőt tulajdonképpen elviseli. Ha semmi esőt nem kap, az nem tesz jót, de viszont az is ártalmas, ha az esővíz egészen kilúgozza. Az ilyen dolgokat nem lehet úgy általánosságban eldönteni. Általában a trágyának jót tesz az esővíz.

Nem kellene a trágyalé megőrzése végett mégis takarni a trágyatelepeket?

A trágyának az esővízre bizonyos értelemben szüksége van. Az kérdéses, vajon nem lenne-e helyes egy tőzegréteg takarással elzárni a trágyát az eső elől. Hogy fedéllel védjük, annak semmi értelme sincs. Ettől biztosan csak rosszabb lesz.

Az itt megadott trágyázási mód serkenti a növények növekedését, így egyaránt javára válik a termesztett, nemes és a gyomnövényeknek. Vagy a gyomok irtására különleges módokat kell alkalmaznunk?

Ez a kérdés jogos, majd a következő napokban beszélni akarok az úgynevezett gyomirtásról. Amit egyelőre mondtam, az általánosan kedvez a növények növekedésének, nem pusztítjuk vele a gyomokat sem. Ellenben sokkal ellenállóbb lesz a növény a parazita kártevőkkel szemben. A dolog azonban úgy áll, hogy ezek ellen a paraziták ellen van szer; a gyomok elleni küzdelem azonban nem függ össze az eddig elmondottakkal. Az általános növényzetnek a gyomnövény is része. Valamit külön kiemelnünk nem jó, mert a dolgok nagyon is összefüggenek.

Mit tartsunk a Krantz kapitány féle eljárásról, mikor a trágyát lazán rétegezik, s az magától felmelegedve szintén szagtalanná válik a fejlődő saját hőtől?

Szándékosan nem beszéltem a ma már racionálisan alkalmazott módszerekről. Mindezeknek a dolgoknak a szellemtudomány késztetéséből fakadó javítását akartam bemutatni. Az Ön által említett módszernek bizonyára sok előnye van. Azt hiszem, az eljárás új, nem régi, és feltehetően olyasféle, mely először kápráztató sikert hoz, de idővel nem bizonyul olyan praktikusnak, mint feltételezték. Eleinte a termőföld még őrzi a maga tradícióit, s ilyenkor valamennyire bármivel felfrissíthető. Ha aztán tovább alkalmazzák az új eljárást, úgy járnak, mint a gyógyszerekkel, mikor azok először jutnak egy szervezetbe. Elsőre a leghihetetlenebb gyógyszer is hat, aztán a gyógyító hatás megszűnik. Ezeknél a dolgoknál mindig csak hosszabb idő után jön rá az ember, hogy mégsem úgy működnek, ahogyan eredetileg gondolta. Az említett trágyakezelésnél a saját hő képződése lehet jelentős, és az a tevékenység, ami létre kell hozza a saját hőt-. Ez rendkívül hasznára van a trágyának, ebből csak kedvező hatás származhat. Kár is keletkezhet azonban, mert a trágya lazán van rakva; és azt sem tudom, szó szerint szagtalanná válik-e a trágya. Igen, ha szagtalannak bizonyul, ez annak a jele, hogy a dolog jó és kedvező. Még nem sok éve próbálkoznak ezzel az eljárással, még sok mindent nem próbáltak ki.

Nem lenne jobb a trágyatelepet a föld felszínén megrakni, mint lesüllyesztve?

Elvben az a helyes, ha minél magasabb helyre rakjuk a dombot, de arról is gondoskodni kell, hogy maga az istállótrágya ne tornyosodjon túl magasra, nehogy elveszítse kapcsolatát a föld alatti erőkkel. Nem rakhatjuk egy magas dombra, de a föld felszínére igen, s ez lesz a kedvező magasság.

Sokat szenved a szőlő – ott is használható ugyanilyen komposzt?

Igen, néhány változtatással alkalmazható. Ha beszélni fogok a gyümölcs- és szőlőtermesztésről, ott majd szó lesz ezekről a változtatásokról. De amit mondtam, az minden fajta trágya javítására jó. Ma éppen általánosságban beszéltem a trágya javításáról. Hogy hogyan kell specializálni rét, legelő, gabona, gyümölcs vagy szőlő esetében, ezzel még foglalkozni akarunk.

Helyes, ha a trágyatelep helye aszfaltozva van?

Amit a talaj egész szerkezetéről és a trágyával való összefüggéséről tudni lehet: nagy hiba, ha a telep aszfaltozva van. Ha mégis úgy lenne, akkor a telep szélén körben ki kell hagyni egy sávot, ahol a trágya és a talaj összeérhet, összedolgozódhat. De miért kellene rontani a trágyát azzal, hogy elválasztjuk a földtől?

Számít-e az, hogy a trágyatelep alatti föld homok vagy agyag?

Tény, hogy a különböző talajféleségek másként hatnak. Ez a talajféleségek sajátosságaiból adódik. Ha a halom alatt a talaj homokos, akkor – a homok vízelvonása miatt, hiszen a homoktalaj vízáteresztő – a homokot még a trágyaszarvas felrakása előtt agyaggal kell keverni. Ha kifejezetten agyagos a talaj, akkor tulajdonképpen lazítani kell, vagyis homokkal keverni. A közepes hatás elérése kedvéért egy réteg agyagot és egy réteg homokot szoktak lerakni. Így mindkét hatás jelen van: a földi világ konzisztenciája és a víz hatékonysága. Enélkül a víz elszivárog. A két talajféleség keveréke különösen jő hatású. Ezért úgy jő, hogy ha egyáltalán elkerülhető, akkor ne válasszunk a trágyatelep helyéül lösztalajt. A lösz és a hozzá hasonlók hatása nem közömbös. Akkor már jobb mesterséges alapzatot adni a telepnek.

Ami az itt megadott növények, a kamilla, a cickafarkfű, a csalán termesztését illeti: ha a környéken nem terem, ültessük be, vagy vessük el a magját? A legelőgazdaságban az az álláspontunk, hogy a cickafarkfű, amellett a pitypang is, veszélyes a szarvasmarhára. A legeltetési társulásban megpróbáltuk eltüntetni a gyepből ezeket a növényeket a bogánccsal együtt. Most telepítsük vissza őket? Ha nem is a rétre és a legelőre, de a mezsgyére?

De milyen módon lenne ez káros a takarmányban, az állati táplálkozásban?

Gróf Keyserlingk: Azt mondják, a cickafarkfűben mérgező anyagok vannak. De azt is, hogy a pitypang jó hatású a szarvasmarha takarmányában.

Dr. Steiner: Erre figyelni kell. Szabad mezőn az állat nem legeli le ezeket a növényeket.

Lerchenfeld gróf: Nálunk fordítva van: a pitypangot kimondott tejelő takarmánynak tartják.

Dr. Steiner: Ezeknél a dolgoknál néha csak előítéletekről van szó. Nem tudjuk, ki van-e próbálva. Lehetséges, de próbálni kell, hogy a szénában nem káros-e. Azt hiszem, ha ártana, az állat a szénát is otthagyná. Az állat semmit sem eszik meg, ami neki árt.

A cickavirágot erőteljes meszezéssel nem lehet vajon eltávolítani, hiszen nedves és savas talajt kíván?

Ha vadon gyűjtik a cickafarkfüvet, mikor erről a különleges homeopatizálásról van szó, valóban egészen csekély mennyiség kell belőle, szétosztva egy nagy birtok egész területére. Ami itt női a kertben, az elég lenne egy egész nagy gazdaságnak.

Láttam a legelőn, hogy az egészen fiatal pitypangot, még mielőtt virágzik, a marha szívesen legeli; később ellenben, mikor már virágozni kezd, már nem harapja le.

Itt meg kell gondolnunk a következő általános szabályt: az állatnak rendkívül jó a táplálkozási ösztöne. De meg kell gondolni azt is, hogy ha serkenteni akarunk valamit, ami egy folyamaton alapul, erre szinte mindig olyasmit kell használnunk, amit egyedi esetben nem alkalmaznánk. Például senki sem enne naponta élesztőt, ami a kenyérsütéshez való, de a kenyér sütésekor éppen azt használjuk. Ha úgy áll a dolog, hogy bizonyos körülmények között és nagy adagban alkalmazva valami mérgező, lehet más viszonyok között jótékony hatású. A gyógyszerek is mérgezőek, általában. Az eljárás a döntő, nem az anyag – erről van szó. Ezért azt hiszem, el lehet feledni a pitypang mérgező volta miatt való aggályoskodást. Oly sok különös vélemény forog közszájon; mégis csak furcsa, hogy gróf Keyserlingk a pitypang ártalmáról, gróf Lerchenfeld pedig ugyanannak a tejfokozó hatásáról beszél. Egymáshoz ennyire közel eső tájakon a hatás nem lehet ilyen különböző. A két vélemény közül valamelyik helytelen kell legyen.

Talán az altalaj a különböző? Én állatorvosi szempontokra támaszkodtam. Külön be kell hát telepíteni ezt a két növényt, a pitypangot és a cickafarkfüvet a rétekre és legelőkre?

Egészen kis terület is elegendő.

Miután kiszedtük a preparátumokat a földből, számít-e, hogy mennyi ideig van együtt a trágyával?

Ha már belekevertük a trágyába, akkor már nincsen jelentősége annak, hogy meddig van benne. Mindenesetre azelőtt kell beletenni, mielőtt az istállótrágyát szétterítik a földeken.

Amikor a preparátumokat összekészítettük, együtt vagy külön kell őket a földbe letenni?

Ennek van bizonyos jelentősége, mert jó, hogy a kölcsönhatás ideje alatt nem zavarja egyik a másikat – egymástól legalább egy kis távolságra kell beásni őket. Ha nekem kellene ezt elvégeznem egy kis gazdaságban, az egymástól legtávolabb eső pontokat keresném meg a terület szélén, s ott ásnám le őket, hogy egymást ne zavarják. Egy nagy birtokon olyan távolságot választhatunk, amilyen jól esik.

Nőhet-e növény a beásott preparátumok felett?

A talaj azt tesz, amit akar; sőt ilyen esetben egészen jó lesz, ha növényzet van a preparátumok felett, akár kultúrnövénnyel is be lehet nőve a talajfelület.

Hogyan bánjunk a preparátumokkal a trágyahalomban?

Ajánlanám, hogy a következőket tegyék vele: negyed méternyi vagy még mélyebb lyukba szúrják le a preparátumokat, a trágya jól zárja körül őket. Méternyi mélyre nem kell, de legyenek jól körülvéve trágyával. Mert így (lásd a rajzot) ha a preparátumnak egészen kis részecskéje van itt benne a halomban, mivel a dolog sugárzáson alapul, a sugarak szétterjednek; ha megközelítik a felszínt, az nem jó; a felszínen megtörik a sugárzás, meghatározott görbét ír le. Ha a trágya körülzárja, a halomból nem fut ki. Fél méter mélység elegendő. Ha túl közel van a felszínhez, erőkisugárzásának nagy része elvész.

Elegendő néhány lyukat készíteni, vagy jobb ha lehetőségig szétterítjük a preparátumot?

Jobb, ha a lyukak el vannak osztva, és nem egymás mellett fekszenek, különben a sugárzások zavarhatják egymást.

Minden preparátumot egyszerre tegyünk be a trágyadombba?

Ha beletesszük, rakhatjuk egyiket a másik után. Egymást nem befolyásolják, csak a trágyát mint olyat.

Rakhatjuk őket egy lyukba?

Elméletileg feltehető, hogy nem fogják zavarni egymást, ha minden preparátum egy lyukba van fektetve, de ezt így előzetesen nem állíthatom. Egymás szomszédságában igen, de együtt, egy lyukba rakva mégiscsak előfordulhat, hogy zavarják egymást.

Melyik tölgyről van szó?

A Quercus roburról.

A kérget élő fáról kell venni, vagy jó a kidöntött fáé is?

Ebben az esetben lehetőleg élő fáról, ahol a tölgygyanta hatékonyságát még feltételezhetjük.

Az egész kérget vegyük?

Tulajdonképpen csak a felszínét, a legkülső réteget, ami szétesik, mikor levesszük.

A szarvakat feltétlenül csak a művelt réteg mélységéig lehet letennünk, vagy mélyebbre is beáshatjuk?

Jobb, ha a művelt rétegben vannak. Feltételezhető, hogy a művelt réteg alatt, az altalajban csak nem adódik olyan termékeny anyag. Mérlegelni kellene, hogy egy mély rétegű kultúrtalaj mennyivel lenne kedvezőbb. Legjobb lenne kikeresni azt a helyet, ahol a kultúrréteg a legmélyebb. A művelt réteg alatt nem találunk hasznos hatást.

Fenn, a művelt rétegben azonban mindig ki lesznek téve a fagynak. Nem fog ez ártani?

Éppen akkor lesznek kitéve a fagynak, mikor a Föld is, éppen a fagy által, leginkább ki van téve a kozmikus hatásoknak.

Hogyan kell felaprítani a kvarcot, a kovát? Mozsárban vagy egy kis darálóban?

Ebben az esetben legjobb, ha először mozsárban vas mozsárütővel verik szét, míg csak lisztfinomságú anyag nem lesz belőle; annyira szét kell dörzsölni, amennyire csak lehet, aztán még egy üveglapon is tovább kell dörzsölni. Egészen finom lisztre van szükség, amit a kvarcnál igen nehéz elérni.

A mezőgazdasági gyakorlat mutatja, hogy előfordulhat egy jól táplált marha esetében is, hogy zsírszubsztanciákat rak fel. Így hát kapcsolatnak kell lennie a táplálék és az atmoszférából felvett táplálék között?

Tessék arra figyelni, amit mondtam. Azt mondtam: a táplálék felvételnél a testben kifejlődő erő a lényeges. Hogy az állat elegendő erőt fejleszt-e ahhoz, hogy képessé váljon anyagokat felvenni az atmoszférából s azokat feldolgozni, ez a helyes táplálékfelvételtől függ. Egy hasonlattal kifejezve: ha szűk kesztyűt kell felhúznunk, ezt nem tehetjük úgy, hogy beletömjük a kezünket, hanem előbb azt ki kell tágítanunk egy tágító-fával. Ahhoz is, hogy az atmoszférából az állat felvehesse, amit a táplálék hatása nem nyújt, előbb formálhatóvá kell tenni az erre szolgáló erőket. Az étel kitágítja a szervezetet, hogy így az atmoszférából is képes legyen táplálkozni. Ha túl sokat vesz fel, még túltápláltság is felléphet. Ennek ára a rövidebb élettartam. Valami létezik maximum és minimum között, középen.

A gyomnövények és az állati kártevők mivolta; az úgynevezett növényi betegségek a természet fóruma előtt

Koberwitz, 1924. június 14.

További szemlélődésünk során néhány, az előző napokban már elhangzott dologra támaszkodunk majd, amivel a növényi élettel és az állatok alakulásával kapcsolatos belátáshoz jutottunk. Most arról lesz szó, hogy legalább aforisztikusan, de felidézzük magunk előtt azokat a szellemtudományos képzeteket, melyek a mezőgazdaságban jelentkező növényekkel, a növényi és állati kártevőkkel kapcsolatosak, és azzal, amit növényi betegségeknek neveznek. Ezeket tulajdonképpen csak akkor érthetjük meg, ha egészen konkrétan szemléljük őket. Ezért ott is példákat említek majd, ahol általánosságban keveset mondhatunk, hiszen az esetek mindig speciálisak, de ezek a példák a kísérletek kiindulópontjaként tovább vezethetnek. Először a kártevő növényeknek mondott gyomnövények mibenlétéből indulnék ki.

Ha jól megnézzük, itt elsősorban nem az a lényeg, hogy a gyomnövény definícióját kapjuk meg, hanem hogy átlássuk, hogyan lehet egy adott földterületről eltávolítani azt a növényt, amit nem akarunk ott látni. Néha van az embernek olyan hangulata, amit még tanulmányai idejéből őriz. Akkoriban megpróbáltam utánamenni egy ilyen hangulatnak, s ha nem is nagy kedvvel, de néhány írásban megkerestem a gyomnövény definícióját. Azt találtam, hogy a szerzők jó része, mikor a gyomnövény definícióját akarta megadni, így írt: „gyomnövény minden, ami azon a helyen női, ahol az ember nem akarja.” Ezzel a definícióval azonban nem hatolhatunk a gyomok fogalmának lényegébe, egyszerűen azért nem, mert a természet fóruma előtt a gyomnövénynek éppen annyi joga van tenyészni, mint annak a növénynek, amit mi hasznosnak tartunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy itt a szokásostól eltérő módon kell néznünk a dolgokat, vagyis az lesz a szempontunk, hogy hogyan lehet eltüntetni egy adott területről a szándékunk ellenére bár, de a természeti összefüggések szerint megjelenő növényeket. Másként nem is felelhetünk erre a kérdésre, csak ha tekintetbe vesszük az előző napokon előadottakat.

Elmondtuk ugyanis, hogy szigorúan meg kell különböztetnünk azokat az erőket, amelyek a növekvő növényben vannak, és azokat, amelyek bár a kozmoszból származnak, de onnan először a föld veszi fel őket, s a földből hatnak a növényi növekedésre. Ezek az erők tehát, melyek lényegében a kozmikus hatásokból származnak, amint elmondtam: a Merkúrból, Vénuszból és a Holdból, hatásukat azonban nem közvetlenül ezekből a bolygókból, hanem a föld kerülő útján fejtik ki. Ezt kell tekintetbe vennünk, ha azt a folyamatot akarjuk figyelemmel kísérni, amikor az anyanövényt utódnövények sora követi. Ezzel szemben mindaz, amit a növény a földön kívüli környezetből vesz föl, amit a távoli planéták mint hatáslehetőséget a levegőre visznek át, azzal kelti fel figyelmünket, hogy éppen ilyen módon veszi fel őket a növény. Tágabb értelemben azt is mondhatjuk, hogy mindaz az erő, ami a közeli bolygókról érkezik a földre, a mész (kalcium) befolyása alá kerül, s mindazt, ami a környezetből hat, a kvarc befolyásolja. És azután úgy van az, hogy amikor a szilícium hatása magából a földből indul ki, akkor is azt közvetíti, ami a Jupiterből, Marsból, Szaturnuszból és a Merkúrból ered, nem pedig azt, ami a Holdból és a Vénuszból származik.

Manapság egészen szokatlan dolog, hogy mindezekre tekintettel legyen valaki. De ezért bűnhődni is kell. A kozmikus hatások nem tudása miatt a civilizáció számos területén meg is bűnhődtek az emberek. Legyen ez az a kozmikus hatás, amelyik a levegőn keresztül a talajszint fölött levőkre van hatással, vagy akár az, amelyik a föld közvetítésével alulról tevékenykedik – ha ezekről nem veszünk tudomást, bűnhődnünk kell, mert belátás hiányában a régi, ösztönös tudomány minden, erre vonatkozó ismerete egészen feledésbe merült. Bizonyára vannak, akiknek ez közömbös lehet, de sok ember számára nem az. Bár a parasztok néha segítettek valamit – mégis: kimerült a talaj, kimerült a tradíció, s így jelent meg a nagy kiterjedésű ültetvények területén a szőlőgyökértetű. Ezzel a filoxérával szemben meglehetősen tehetetlenül álltak szemben az emberek. Sokat tudnék mesélni egy szerkesztőségről, ahol a nyolcvanas években Bécsben egy mezőgazdasági lapot adtak ki. A lapot minden oldalról megrohamozták, adnának valami eszközt a filoxéra ellen, ám ők egészen tanácstalanok voltak, mikor a vész akuttá vált. De napjaink materialista tudományával nem lehet ezeket a dolgokat mélyrehatóan kezelni. Csak akkor találunk megoldást, ha valóban el tudjuk sajátítani a jelzett úton megszerezhető tudást.

Most pedig képzeljük el – így, sematikusan rajzolom: ez itt a talaj- felszín, itt van mindaz, ami a Hold, a Merkúr és a Vénusz kozmoszból érkező hatása – és ez újból visszasugárzik úgy, hogy alulról felfelé hat. Mindez pedig elsősorban azt fejleszti ki a növényben, ami által az egy év alatt felnövekszik és már magot is hoz. A magból új növény fejlődik, abból a harmadik és így tovább, és ami ilyen úton érkezik, abból minden a generációk sorába, a reprodukciós erőbe megy.

Ezzel szemben mindaz, ami a másik úton, a talajfelszín felett lévő területről érkezik, az a másik erőből, vagyis a távoli bolygók erejéből származik. Sematikusan így rajzolhatom: ez az, ami a növényben úgy alakul át, hogy a növény a környezetben kiterjed, kövérnek, dúsnak látszik, ez az, amit táplálékként használhatunk, mert mint egy folyamatos áramlás, mindig újra képződik. Amit például alma, őszibarack formájában leveszünk, amit gyümölcshúsként elfogyasztunk, mindaz a távoli bolygók hatásából való. Ezekből a felismerésekből fakadóan rájöhetünk, hogyan kell viselkednünk, ha a növények növekedését valamilyen módon befolyásolni akarjuk. S ha valaki a növényi fejlődésre akar hatni, nem is juthat másként belátáshoz, csak ha a külső erőket figyelembe veszi.

Na mármost nagyszámú növényre, éppen azokra, amelyeket hétköznapi értelemben a gyomok közé sorolunk – ezek gyakran igen erős hatású gyógynövények (éppen a gyomok között kereshetjük a legerősebb gyógynövényeket) – ezekre a növényekre annak van a legnagyobb hatása, amit holdhatásnak nevezhetünk.

A mindennapi életben azt tudjuk a Holdról, hogy a felszínére érkező napsugárzást a Földre vetíti. Ezt láthatjuk is, mert szemünk felfogja a sugarakat; a Föld is ezeket a visszavert napsugarakat veszi fel. Ezek tehát a Nap sugarai, amik így visszaverődnek. A Hold azonban átárasztja rajtuk saját erőit, s így, mióta a Hold elvált a Földtől, mint közvetlen holderők érkeznek a Földre. A kozmoszban éppen ez a holderő erősít mindent, ami földi. Amikor a Hold még a Földben volt, a földszerűség is sokkal elevenebb, inkább termő jellegű volt. Amikor a Hold és a Föld még egyek voltak, egyáltalán nem létezett olyan erős ásványi közeg, amilyet ma ismerünk. De mióta a Hold kivált a Földből, a Föld közönséges állapota – mely éppen csak ahhoz elég, hogy az élőlények növekedjenek – annyira megerősödött, hogy a növekedés a reprodukcióig fokozódhatott.

Mikor egy élőlény növekszik – nagy lesz. Ugyanaz az erő tevékenykedik ilyenkor, mint a szaporodásban, csak éppen a növekedés nem jut el egy hasonló új lény keletkezéséig. Sejt képződik sejt után, így a növekedéskor egyfajta gyengébb szaporodás megy végbe, szaporodáskor pedig egy erőteljesebb növekedés. A Föld maga csak a gyengébb szaporodást, azaz a növekedést tudja közvetíteni. A Hold nélkül nincs olyan képessége, amely a fokozott növekedésre hatna. Ehhez éppen arra van szüksége, ami a kozmikus erőkből a Holdon át, különleges növényeknél a Vénuszon és a Merkúron át süt le a Földre. Az előbb azt mondtam: az emberek úgy képzelik, hogy a Hold csak a Nap sugarait veri vissza a Földre. A holderő esetében így csak a napfényre ügyelnek. Pedig nem ez az egyetlen, ami onnan a Földre érkezik. A Hold sugarai útján az egész tükröztetett kozmosz jön a Földre. Mindaz, ami a Holdra hat – visszaverődik. Így az egész csillagos ég is – anélkül, hogy ezt a mai fizikai módszereidéi, a mai ember számára bizonyítani lehetne – bizonyos módon visszasugárzik a Holdról a Földre. Egy nagyon fontos, szervező hatású, a terméshozást is szolgáló erő sugárzik a Holdról a növényekre. Ennek hatására emelkedik a növekedési erő a szaporodási erő szintjére.

Mindez csak akkor van jelen a Föld egy bizonyos táján, mikor ott telehold van. Ha arrafelé éppen újhold van, akkor a táj nem élvezi a Hold jótékony befolyását. Újhold idején csak az tart ki a növényekben, amit telehold idején felvettek magukba. Már azzal is jelentős eredményeket érhetnénk el, ha tanulmányoznánk: mit lehet elérni, ha vetéskor ezt a holderőt felhasználnánk a csírázás elősegítéséhez. Így tettek a régi indiaiak: a holdfázisok szerint vetettek – egészen a XIX. századig. De a természet azért nem olyan kegyetlen, nem bünteti az embereket olyan csekély figyelmetlenség, udvariatlanság miatt, hogy a holderőket vetéskor, aratáskor figyelmen kívül hagyják. Tehát tizenkétszer van telihold egy évben, ez elegendő telihold hatást ad, azaz elegendő termésképző erő érkezik. És ha egyszer egy munkát, ami a növényt terméshozásra készteti, telehold helyett újhold idején végeznek el, akkor az a mag a földben megvárja a következő teliholdat – túlteszi magát az ilyen emberi tévedésen – és a természethez igazodik. Ennyi elegendő lesz a holdhatások hasznosítására anélkül, hogy az embereknek akárcsak sejtelmük is lenne róla. De ennél tovább már nem lehet vele jutni.

Mert látják kérem, ilyen kezelés mellett a gyomnövények éppúgy követelik jogaikat, mint a termesztett növények. S így minden összekeveredik, mert hiszen nem ismerjük belülről a növekedést szabályozó erőket. Ismernünk és használnunk kell ezeket az erőket, mert ezek a növekedést szabályozzák. Akkor megtudhatjuk, hogy a teljesen kifejlődött holderők a reprodukcióra, minden növényi elevenség szaporodására lesznek majd hatással. Azt irányíthatjuk tehát, ami a gyökerektől felfele, egészen a magfejlesztésig tör. Gyomnövényeink akkor fejlődnek a legjobban, ha a Hold jótékony hatásából részesülnek, vagyis ha ezeket az erőket egyáltalán nem tartjuk vissza. Mert a nedves évjáratok idején a holderők hatása jelentékenyebb, mint száraz időszakokban, s akkor pedig a gyomok szaporodni, terjedni fognak. Ha azonban számolunk ezekkel a kozmikus erőkkel, akkor azt mondhatjuk:

Kössük meg a gyomnövényekben a teljes holdhatást, és csak azt engedjük működni, ami kívülről hat befelé, tehát azt, ami nem közvetlen holdhatás – akkor határt szabunk a gyomok szaporodásának, így nem tudnak majd tovább szaporodni. Mivel a Holdat megállítani nem tudjuk, arról van szó, hogy a talajt egy bizonyos kezeléssel alkalmatlanná tegyük a holdhatások befogadására. De nem csak a föld lehet alkalmatlan a holdhatások felvételére, lehet úgy, hogy csak a gyomnövények viszolyogjanak attól, hogy a jellegzetes módon kezelt talajban növekedjenek. Ha ezt el tudjuk érni, az történik, amit akartunk.

Látjuk, hogyan szaporodik el a gyom egy adott évben. Ezt elfogadjuk; nem ijedünk meg, hanem azt mondjuk: most kell közbelépni! Az adott gyomnövényből bizonyos mennyiségű magot gyűjtünk, azt a részt tehát, amelyik azt az erőt zárja magába, amelyről beszéltem. Azután tüzet gyújtunk – legjobb egyszerűen fát égetni -, és elégetjük a magvakat. A hamut gondosan összegyűjtjük. Aránylag kevés hamu marad vissza. De betű szerint az történik így, hogy amelyik növényt így kezeltük, vagyis úgy, hogy magvait elégettük, hamuvá változtattuk, tehát átvezettük a tűzön, azzal ellentétes erőt koncentráltunk a hamuban, ami a holderők vonzására a magban kifejlődhetett volna. Szétszórjuk ezt a kis készítményt, s közben nem is kell nagyon aprólékosan eljárnunk, mert az ilyen dolgok széles körben hatnak – ha tehát a többféle gyommagból készült hamut szétszórjuk a szántóföldön, már a következő évben megláthatjuk: mennyivel kevesebb ily módon kezelt növény terem a szántóföldön. Nem női olyan erősen, és mivel a természet sok dolgában jelen van a négyéves ciklus, látni fogjuk, hogy a negyedik év után a szóban forgó gyomnövény, amelynek hamuját évente kiszórtuk, megszűnik létezni ezen a szántóföldön.

A Biológiai Intézet bizonyította, s itt a gyakorlatban is megláthatjuk, hogy a legkisebb entitások hatásosak. Így valóban rendkívül sokat el lehet érni. Ha Önök eljárásaik során törődnek ezekkel a dolgokkal, ha számolnak a figyelembe nem vett hatásokkal, úgy rendkívüli eszköz lesz a kezükben. Így valóban megtehetik, ha például any- nyi pitypangot telepítenek be valahova, amennyire a tegnap elmondottakhoz szükség van, és a hamukísérlethez ennek a pitypangnak a magjait felhasználják, és a hamut a földeken szétszórják, elérhető lesz, hogy a pitypang ott teremjen, ahol az kívánatos. Az elhamvasztott magvakkal kezelt terület pedig érintetlen marad a pitypangtól.

Ezek olyan dolgok, bár ma az emberek nem hiszik el, amikkel a régi ösztönös paraszti bölcsesség rendelkezett. Akkor behatárolt területekre egymás mellé tudtak ültetni, amit csak akartak, mert az ilyen dolgokat valamikor ösztönösen végezték. Mindezzel kapcsolatban olyan adatokkal tudok szolgálni, amik láthatóan egy helyes, valóban gyakorlati alkalmazás kiindulópontjai lesznek. És mivel ma fennáll az az ítélet – nem akarom előítéletnek nevezni hogy utólag mindent igazolni kell, hát jó, akkor próbáljuk meg igazolni. Látható lesz, hogy a kísérletek beigazolódnak, ha helyesen végzik őket. Csakhogy én nem várnék az igazolásra, ha lenne egy gazdaságom, hanem hozzáfognék a dologhoz. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy az menni fog. Mert számomra így áll a dolog: a szellemtudományos igazságok önmaguk által igazak. Nincsen rá szükség, hogy más körülmények között és külső módszerek által bizonyítsuk őket. Minden tudósunk elkövette azt a hibát, hogy külső módszerekre tekintett, az adott igazságokat külső módszerekkel akarta igazolni. Az Antropozófiai Társaságon belül is így tettek. Ott azonban tudni kellene az embereknek, hogy a dolgok önmaguk által is igazak lehetnek. De ha ma el akarunk érni valamit, azt kifelé is igazolnunk kell, kompromisszumot kell kötnünk – a kompromisszumra itt szükség van. Elméletileg nincs rá szükség. Mert hogyan is tudjuk belsőleg a dolgokat? Úgy, hogy minőségük által bensőleg szilárdan állnak, olyan szilárdan, mint ahogyan az is megközelítőleg biztos, hogy ha egy munkát 50 emberrel végeztetek el, s most azt mondom: én háromszor annyit akarok termelni – akkor 150 embert fogok alkalmazni. Jöhet egy tréfás ember, aki így szól: nem hiszem el, hogy 150 ember háromszor annyi munkát végez, próbáljuk ki először! Az adott helyzetben megtörténhet, hogy a tapasztalat meghazudtolja az embert, ha valóban kísérletbe fog. Mondjuk, elvégeztetünk egy munkát először egy, azután két, majd három emberrel. Ezután statisztikusan megállapíthatjuk, hogyan dolgozott a három ember. De ha ez a három sokat fecseg, lehet, hogy kevesebbet végez, mint az egy. A feltételezés így hibásnak bizonyul, a kísérlet az ellenkezőjét mutatja. De az még semmit sem jelent, ha egy kísérlet az ellenkezőjét bizonyítja. Ha a vizsgálat egészen egzakt, akkor az ellentétes eredményt is egészen pontosan figyelembe kell venni. Akkor külsőleg is megerősödik, ami bensőleg igaz. Tehát földjeink növényi károsítóinál így, általánosságban is beszélhetünk; az állati kártevők esetében ezt már nem tehetjük meg ugyanilyen mértékben. Először is, hogy meglássuk, hogyan is igazolódnak a dolgok, egy olyan példát szeretnék választani, amely igen alkalmas lesz a kísérletezésre.

Vegyük példának a gazdák igen jó barátját, a mezei pockot. Mit meg nem tesznek, mi mindent el nem követnek a pocok leküzdésére! Mezőgazdasági munkákban olvashatjuk, hogy elsősorban különféle foszforkészítménnyel kell kezdeni, vagy hogy sztrichnin-szacharin preparátumot lehet alkalmazni. Az is felmerült mint radikális eszköz, hogy ha egy bizonyos baciluscsoportot kitenyésztünk, és ezt burgonyapépben elkeverve a földekre szórjuk, olyan tífuszt terjeszthetünk el, ami csak ezekre a rágcsálókra káros. Ilyesmit is csinálnak, legalábbis ajánlják. Tehát valóban emberségesnek nem nevezhető eszközökkel igyekeznek hozzáférni ehhez a tulajdonképpen aranyos kis állathoz, ha egyszer megjelenik. Igen, azt hiszem még az állam is megmozdult, ugyanis az efféle pocokirtás nem segít, ha a szomszéd gazda nem tesz ugyanúgy. Hogy az állatok át ne jöjjenek a másik szántóról, segítségül kell hívni az államot! Így kell mindenkit kényszeríteni a pocokűzés bizonyos módjára. Az állam nem bocsátkozik részletekbe, bizonyos előírásokat ad meg, ha egy módszer jónak találtatik, függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz, mindenkinek aszerint kell cselekednie.

Mindez, láthatjuk, kívülről való próbálgatás és igazgatás. Az embernek pedig mindig az az érzése, hogy a próbálgatás valahogyan nem találja el a dolgot magát, mert a pockok mindig újra megjelennek. A dolog nem működik egészen jól, mert újra visszajönnek. Igen, ilyesmit nem lehet egyedül egy birtokon belül elvégezni, de bizonyos fokig egy birtokon is lehet segíteni. Ez persze nem lesz maradéktalan megoldás, ezért kell próbálkozni, hogy a szomszédok is azt tegyék, amit kell. De állítom, hogy a jövőben sokkal inkább a belátásra kell törekedni, mint a rendőri módszerekre. Ez a szociális életben már valódi előrelépésnek számítana.

Gondolják csak el kérem, ha az ember egy meglehetősen fiatal pockot megfog, azt meg is nyúzhatja, és így megkaphatja a pocok gereznáját. Arról van szó, hogy ezt a bőrt – több egérféle is előfordulhat, de ha kísérletezni akarunk, minden esetre mezei pocok kell legyen -, tehát ezt a gereznát akkor kell megszerezni, mikor a Vénusz a Skorpió jegyében áll. Látják, ezek a régi fickók a maguk ösztönös tudományával nem is voltak olyan buták. Ha a növényekről áttérünk az állatokra, éppen az állatövhöz érkezünk. Nem volt értelmetlenség, hogy az állatövet éppen állat-övnek nevezték. Ha a növényvilágban akarunk elérni valamit, megállhatunk a bolygórendszernél. Az állatoknál ez már nem megy. Ott már olyan képzetekre van szükség, amely tekintetbe veszi a körben lévő állócsillagokat, éppen azokat, melyek az állatövben vannak.

Nos, a növények szaporodásához szinte teljesen elegendő a Hold hatása. Az állatvilágban azonban a Hold hatását a Vénusznak kell alátámasztania. Sőt, az állatvilágban nem is kell annyira figyelembe venni a holdhatást, mert azt az állatvilág konzerválja, s mivel önmagában hordja a telehold erejét, attól időszak szerint függetlenné válik. De a többi planetáris erővel nem így áll a helyzet.

Arról van szó, hogy egy meghatározott dolgot végezzünk el a pocok gereznájával. Mikor a Vénusz a Skorpió jegyében áll, ezt a gereznát égessük el, és az égés során keletkező hamut, minden részt, ami kiválik, gyűjtsünk össze. Nem lesz sok, de elegendő lesz annyi, amennyit néhány állatból meg tudunk szerezni. Az elégetett pocokgereznához éppen a Skorpióban álló Vénusz idején juthatunk hozzá. Amit itt a tűz megsemmisített, abban a pocok szaporodási erejének negatívja marad meg mint erő. Ha Önök az így kapott szert szerteszórják a földeken – ha egy tájon nehéz volna hozzájutni, akkor homeopatikusan is csinálhatják, nem kell mindjárt egy levesestányérnyi belőle -, és ha azt valóban a Vénusz- Skorpió teljes együttállásakor vezették át a tűzön, olyan eszközük lesz, mely által a pockok elkerülik az így kezelt területet. Szemtelen állatok ezek, s így megint csak előjönnek, ha úgy szórjuk ki a szert, hogy a közelben kezeletlen terület van. Oda megint befészkelik magukat. A hatás ugyan messzire kisugárzik, mégis megtörténhet, hogy a dolgot nem lehet teljesen végrehajtani. De egészen biztos, hogy radikális lesz a hatás, ha minden szomszéd ugyanezt teszi. Azt hiszem, hogy az ilyesmi örömöt okozhat. Ilyen módon oly ízletessé tehető a mezőgazdálkodás, mint-a jól fűszerezett étel.

Mint látják, arról van szó, hogy a csillaghatásokkal számoljunk, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is babonásak lennénk. Mert sok minden változott puszta babonává, ami azelőtt tudás volt. Természetesen nem eleveníthetjük föl a babonákat. Újból a tudásból kell kiindulnunk, de ezt a tudást teljesen szellemi módon kell megszereznünk, nem pedig pusztán érzéki fizikai úton. Nos, ha valamilyen kellemetlen magasabb rendű állat ellen kell harcolni, akkor így kezelhetjük a földeket. Az egérfélék rágcsáló állatok és a magasabb rendű állatokhoz tartoznak. Ezzel a módszerrel azonban nem tudunk hozzáférni a rovarokhoz. A rovarok egészen más kozmikus befolyás alatt állnak, és minden alacsonyabb rendű állat más kozmikus hatás alatt áll, mint a magasabb rendűek.

Ezután megpróbálok egy kényes kérdést érinteni, mert az eddig tárgyaltakkal kapcsolatban most a répanematódát hoznám fel példának, hogy valami közelállóról is szóljunk. A fonalférgek okozzák, hogy a gyökérszálak megduzzadnak és a levelek reggelre hervadtak lesznek. Ezek a külső jelek. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a növény középső része, vagyis a levelek, amelyek itt változást szenvednek, a levegőből veszik fel a kozmikus hatásokat; a gyökér azonban olyan erőket vesz fel, amelyek a kozmoszból jőve a talajon át érkeznek vissza a növényhez. Mi történik, amikor a nematóda megjelenik? A kozmikus erők felvételének folyamata – amelynek egyébként a levelek régiójában kell történnie – most leszorul abba a régióba, ahol a gyökereket éri.

Sematikusan ábrázolva mindezt, azt mondhatjuk: itt a talajfelszín, itt a növény, itt működnek azok a kozmikus erők, amelyeknek itt: fenn kellene hatniuk, de a nematódáktól megtámadott növényben itt: alul hatnak. Tulajdonképpen erről a jelenségről van szó. Bizonyos kozmikus erők túl mélyre csúsznak. Ez hozza létre a növény külső képét. De az állatnak is ez ad lehetőséget, hogy kozmikus erőkhöz jusson, ott a földben, ahol élnie kell. Különben fenn kellene élnie a levélben, de egy ilyen dróthoz hasonló féreg ezt mégsem teheti, hiszen az ő környezete a talaj.

Bizonyos élőlények, sőt minden élőlény olyan jellegű, hogy csak bizonyos létfeltételek között élhet. Próbáljuk csak meg, tudnánk-e 70 fokos melegben vagy hidegben élni! Mi is egészen rá vagyunk utalva egy meghatározott hőmérsékletre, amiben élünk. Efölött és ez alatt a nívó alatt nem élhetünk. A nematóda sem. Nem tud létezni, ha nincs körülötte a talaj, s egyszersmind a kozmikus erők. Enélkül ki kellene pusztuljon. Egy élőlénynek egészen határozott életfeltételei vannak. Az egész emberi fajnak ki kellene halnia, ha bizonyos életfeltételek hiányoznának.

A nematódaféle élőlényeknek az szükséges, hogy a talajba kozmikus erő jusson, épp az a fajta kozmikus erő, mely különben csak a földkörnyezetben érvényesül. Ezek a hatások tulajdonképpen négyévesek. A nematódánál van valami egészen abnormális dolog – ha valaki igényelné az ismereteket, ki lehetne kutatni -, ugyanazok az erők működnek itt, mint a cserebogárpajoroknál, azok is négyévenként jelentkeznek. Ugyanezek az erők adják a földnek a képességet, hogy benne a burgonya kihajtson. Ezekhez az erőkhöz jut a föld, hogy cserebogárpajort hozzon létre, amely négyévenként jelenik meg a burgonyával együtt. Adott tehát egy négyéves ritmus, abban lép fel, ha nem is a nematóda, de az, amit ellene tennünk kell.

Nem a féreg egy bizonyos részét kell vennünk, mint a pocoknál, hanem az egész „rovart”. Mert tulajdonképpen egy ilyen „rovar”, mely a gyökérben kártékonyán megtelepszik, a maga egészében kozmikus hatások eredménye. Csak támaszként van szüksége a földre. Az egész „rovart” kell elégetni. Legjobb, ha elégetjük,- így jutunk leghamarább célhoz. Hagyhatnánk elenyészni is, de a bomlástermékeket nehéz összegyűjteni. Bár talán alaposabb hatást lehetne elérni; de egészen biztosan elérjük, amit akarunk, az egész „rovar” elégetésével is. Arról van szó tehát, hogy ezt az égetést elvégezzük. Még azt is megtehetjük – ahol ez lehetséges -, hogy a rovart megszárítjuk, és később megszárított állapotban égetjük el. Az égetést akkor kell elvégeznünk, amikor a Nap a Bika jegyében áll; ez éppen ellenkezője annak a konstellációnak, amikor a pocokgerezna szert készítjük. Mert a rovarvilág azokkal az erőkkel áll összefüggésben, melyek azalatt fejlődnek, amíg a Nap a Vízöntő, a Halak, a Kos, és az Ikrek előtt halad, egészen a Rákig. Itt már ezek az erők nagyon gyengék, s a Vízöntőnél újra legyengülnek. Miközben a Nap áthalad ezen a régión, kisugározza a rovarvilággal kapcsolatos erőket.

Látják kérem: nem is tudjuk, milyen specializált teremtmény a Nap! A Nap ugyanis nem ugyanaz, mikor a Bikából vagy amikor például a Rákból süt le a Földre évi vagy napi útja során. Mindannyiszor valami más lesz. Meglehetős értelmetlenség, bár megbocsátható, ha a Napról általánosságban beszélünk. Tulajdonképpen azt kellene mondanunk: Kos-Nap, Bika-Nap, Rák-Nap, Oroszlán-Nap. Mindannyiszor egészen más lényről van sző, s ez igazodik a több féle, összetett hatásokból eredően a napi és az évjáráshoz is, melyet a Nap állásából a tavaszpontban határozunk meg. Látják kérem, ha ezt elvégzik, s előteremtik ezt a fonalféreg-szert, akkor szétszórhatják a répaföldeken, s így a fonalférgek lassanként tehetetlenné válnak. A negyedik év után ez az ájulásszerű állapot nagyon erős lesz. Nem tudnak tovább élni, iszonyodni fognak az élettől, ha olyan talajban kell élniük, melyet átjárt ez a szer.

Láthatják, itt egészen különös módon merül fel, amit régen csillagászatnak neveztek. Mai csillagászatunk csak a matematikai tájékozódást szolgálja. Más egyébre igazából nem használható. De más időkben nem ezt jelentette a csillagok tana. Olyasmit láttak a csillagokban, amihez a földi életet igazítani lehetett, minden tevékenykedést és munkálkodást. Ez a tudomány mindenestül elveszett.

Mint az említett eljárásokból látják, van rá lehetőségünk, hogy távol tartsuk az állatokat a károkozástól, s ez azon múlik, hogy vagyunk-e olyan viszonyban a földdel, hogy tudhatnánk: egyrészt jó, hogy a föld egy olyan képességgel rendelkezik, hogy a Hold és a víz hatására növényzetet tud sarjasztani önmagából. De a növény és minden élőlény magában hordja azt is, ami egyben önmaga elpusztításának csírája. Amennyire a víz a termékenység alapfeltétele, úgy a tűz az elpusztítója. A tűz elemészti a termékenységet. Ha tehát azt kezeljük tűzzel, amit a termékenység céljából vízzel kell kezelni – a növényt – akkor a természet háztartásában pusztítást végzünk. Erre kell tekintettel lennünk. A mag termékenysége messzemenően a Hold átjárta vízből fejlődik. A Hold átjárta tűztől, általában a kozmikus erővel átitatott tűztől azonban pusztító erő fejlődik a magban, amint azt a fenti példán is láttuk.

Azért ez a dolog mégsem ijesztően furcsa, hiszen itt nagy kiterjedésű erőkkel kell számolnunk, és egzakt módon kell figyelnünk az időbeli hatásra is. Mert a magerő a tágulás irányában hat. A pusztító erő is messzire terjed. Ami a magban van, az tágító erejű, kiterjeszkedő erő. Sajátossága ez a szétterjesztő, ez a tágító képesség. Így az is, amit elkészítünk, terjeszkedő erőt hordoz. Különben olyan a kinézete, mint a borsnak.

Hátravan még, hogy a növényi betegségekről szót ejtsünk. Látják kérem, itt egy olyan fejezethez érkeztünk, melyben azt kell mondanunk: valójában nem is beszélhetünk növényi betegségekről. Vannak némileg abnormális jellegű folyamatok, melyek növényi betegségként fordulnak elő, de ezek mégsem nevezhetők olyan értelemben betegségnek, mint az állatoknál. Majd ha az állatokról beszélünk, még jobban megragadhatjuk a különbséget. Mindenekelőtt ezek nem olyan folyamatok, mint a beteg ember esetében. Mert valódi betegség az asztráltest jelenléte nélkül nem lehetséges. Állat és ember esetében az asztráltest a fizikaival az étertesten át kapcsolódik. Itt egy bizonyos normával állunk szemben, vagyis egy meghatározott összefüggés lesz a normális. A legtöbb betegség abból ered, hogy az asztráltest a fizikai testhez, vagy annak egy szervéhez normálisnál intenzívebben kapcsolódik; ha tehát az étertest nem párnázza ki elegendően a fizikai testet, abba az asztráltest erőteljesen beáradhat. A növényben azonban nincsen benne a tulajdonképpeni asztráltest. Ezért a megbetegedések állatra és emberre jellemző speciális módja a növénynél nem fordulhat elő. Ennek tudatában kell lennünk.

Most tehát arról van szó, hogy belássuk: mi is okozhat betegségeket a növényeknél. Nos, az eddig ábrázoltakból láthatták, hogy a növény környezetében lévő talajnak van egy bizonyos élete, ha nem is olyan intenzív, hogy a növényi formát létre tudja hozni. Mégis, bizonyos intenzitással jelen van minden lehetséges növekedési erő, csendesen jelzett szaporodási erő és minden más, ami a telehold erőinek befolyása alatt és a víz közvetítésével a földben működni képes.

Jelentős összefüggések sokaságával találkozhatunk. Vegyük a földet, a vízzel telített földet, és itt van a Hold. A Hold beleárasztja sugarait a földbe, bizonyos fokig élővé teszi, éteriségében át- meg átszövődő hullámzást kelt. Könnyebben végzi mindezt, ha a föld vízzel telített, s nehezebben, ha száraz. Éppen ezért – a víz csak közvetítő. Ami megelevenítésre vár, az maga a föld, a szilárd ásványiság. A víz is ásványi jellegű, itt természetesen nincsenek éles határok. Így tehát a talajban jelen kell lennie a holdhatásnak is.

Előfordulhat, hogy a talajban túl erős a holdhatás – ez nagyon egyszerűen bekövetkezhet -, jöhet egy nedves tél és azután egy esős tavasz. A Hold hatása ekkor túlságosan is belemegy a földbe, túl eleven lesz a talaj – ezt piros pontokkal jelölöm a rajzon. Ha nem volnának itt ezek a pontok, ha a Hold nem éltetné ilyen túlságosan a talajt, akkor egészséges növényzet fejlődhetne, egészen a maghozásig, mondjuk rozs, mely termést hoz. Éppen akkor hoz termést a növény, ha a Hold a talajban a megfelelő életteljességet árasztja szét, s ez az életteljesség odáig tud hatni, hogy a magvak létrejöhetnek.

Tegyük fel, hogy a Hold hatása túl erős, azaz a növény fejlődését alulról fölfelé erősebben befolyásolja a kelleténél, és korábban bekövetkezik, aminek csak a magképződéskor kellene megjelennie. S ez a túl erős hatás aztán intenzitása miatt megmarad alul, mert ahhoz már nem elegendő, hogy helyére fölkerüljön. Ekkor a Hold hatása miatt a magképzésre már nem jut elég erő. Így a mag egyfajta elhaló életet kap, s ez az elhaló élet az első talajszint felett egy másik szintet hoz létre. Bár ez nem talaj, de ugyanazok a hatások vannak benne is, fölötte is. Ebből következik, hogy a növény felső része, a magja, más organizmusok számára talajként szolgál. Paraziták, gombás képződmények lépnek fel. Így keletkeznek az üszögbetegségek és más hasonlók. A túl erős holdhatás miatt a felső résztől éppen az van visszatartva, aminek a talajból fölfele kellene hatnia. A termékenységi erő éppen attól függ, hogy a holdhatások nem túl erősen, hanem normális módon működnek-e. Figyelemre méltó, de így van: nem a Hold hatásának gyengülése, hanem éppen erősödése okozza a bajt. Ha töprengenénk és spekulálnánk a dolgok fölött, nem pedig megfigyelnénk azokat, akkor talán ellenkező eredményre kellene jutnunk. De ez a vélemény hamis lenne.

Mert miről is van szó? Arról, hogy a talajt mentesítsük a benne rejlő fölösleges holderőktől. Ezt meg lehet tenni. Csak rá kell jönnünk, hogy mi az, ami a földben a víz közvetítő erejét elvonja, s a földnek több földszerűséget ad, hogy ne tudja felvenni a benne lévő vízből a túlzott holdhatást. Mindezt azzal érhetjük el – külsőleg minden marad ahogyan van -, ha az Equisetum arvenséből egy meglehetősen koncentrált teát készítünk, felhígítjuk, s mint trágyázó levet alkalmazzuk a földeken, ahol erre szükség van, ahol a gabonaüszög vagy más gombabetegség ütötte fel a fejét. Itt is elegendő lesz egy csekély mennyiség, egyfajta homeopatikus hígítás.

Megint látható, hogy itt is szükséges az élet különböző területeinek egymásba hatása. Aki megérti, hogy az Equisetum arvense – a vese funkcióján keresztül – milyen különös hatással van az emberi organizmusra, vezérfonalat találhat arra nézve (spekulálni, kiagyalni ezt persze nem lehet, de egy vezérfonalat kaphatunk annak megértéséhez), hogy a zsurló – ha ilyen levet készítünk belőle, s azt kipermetezzük, még különös készülék sem kell hozzá – hogyan fog hatni távolra is, akkor is, ha egészen kis mennyiséget szórunk szét. Rájövünk majd, hogy ez igen jó gyógyszer. Nem valódi gyógyszer, hiszen a növények nem tudnak megbetegedni. Nincs is szó valódi gyógyítási folyamatról, amit itt leírtam, az annak éppen az ellenkezője. Az ember így, ha a természet működésének különböző területeibe tekint, irányítani tudja a növényi és – később látni fogjuk, hogy normalitásával és abnormitásával együtt – az állati növekedést is. Végső soron ez a valódi tudomány. Mert amit ma tesznek, az nem nevezhető tudománynak. A dolgokat csak kipróbálják és a tényeket feljegyzik. Valódi tudomány akkor keletkezik, ha a hatóerőket kezelni tudjuk.

De valójában sem az élő növények, sem az állatok, sem pedig a növényeken élősködő paraziták nem foghatók fel önmagukban. S helyeset állítottam az első órában, amikor értelmetlennek neveztem, ha a mágnestű északra fordulásának az okát magában a mágnestűben keressük. Ezt nem is teszi senki, hanem az egész Földet, annak északi és déli pólusát tekinti, és a magyarázathoz az egész Földet hívja segítségül. Éppen úgy, ahogyan a mágnestű elmozdulásának magyarázatához az egész Földre kell hivatkoznunk, a növényekre is ez áll. Nem nézhetünk a növényvilágra, az állatvilágra, de az emberekre sem pusztán önmagukban, hanem segítségül kell hívnunk az egész univerzumot. Hiszen egészében minden élet az univerzumból indul, s nem csupán abból, amit a Föld nekünk átenged. A természet teljes egész, és az erők mindenhonnan hatnak. A természet mibenlétét csak az érti meg, aki nyitott a nyilvánvaló erők érzékelésére.

Mit tesz azonban a mai tudomány? Tálkára helyezi a preparátumot, gondosan eltávolít mellőle minden mást, s beletekint. Mindent kizár, ami a készítményre hathatna. Ez a mikroszkóp. Éppen az ellenkezője annak, amit a távlatok megértéséhez tennünk kell. Bezárva egy szobába nem lehetünk elégedettek; és a mikroszkóp csövéből az egész pompás világot zárjuk ki, s csak az maradhat, ami a műszer lencséje alá került. Lassan-lassan csak a mikroszkóp felé vezető út maradt. Majd ha a makrokozmoszba vezető utat fogjuk keresni, megint megérthetünk valamit a természetből, és más dolgokból is.

Megbeszélés

Koberwitz, 1924. június 14.

[A vízi gyomnövényekről – A káposztagolyva – A szőlő gombás megbetegedései – Az üszög – A műtrágyázás]

Kérdés: Használható a nematódák elleni módszer más rovarok esetében is? A sokféle kellemetlen kártevőre gondolok. Megengedhető-e, hogy tág területen így, minden további nélkül megsemmisítsük az állati és növényi életet? Ebből nagy keveredés, nagy baj származhat. Határt kellene szabni, nehogy egyetlen ember egész világra szóló pusztulást okozzon!

Dr. Steiner: A kérdés, hogy mi megengedhető, így áll: egyelőre nem akarom az etika, az okkult etika szempontjából vizsgálni a kérdést – maradjunk csak annál, hogy ilyesmi nem volna megengedve. Ennek következtében, amint már ismételten megmondtam, mezőgazdaságunk a civilizált tájakon egyre rosszabb és rosszabb lenne; nem csak helyenként lépne fel éhínség és drágaság, hanem ez válna általánossá. Ez be fog következni, a nem is olyan távoli időben. Így nincsen más választás, vagy pusztulni hagyjuk a Föld civilizációját, vagy azon fáradozunk, hogy új termékenységet adó formákat hozzunk létre. Ebben a szükséghelyzetben ma nincs is választásunk, nem vitatkozhatunk azon, hogy megengedhetők-e ezek a dolgok vagy sem. – Más szempontból azonban mégis fel lehet tenni a kérdést. Valóban gondolkodni kell rajta, hogyan teremthetnénk kerülő utat, nehogy visszaéljenek a módszerrel. Ugye, ha általánosan elterjedne a dolog, az emberek nyilván visszaélnének vele. Ez teljesen világos. Szabad legyen utalnom rá: mindig voltak olyan civilizációs korszakok a Földön, amikor tudtak az ilyen dolgokról és széles körben alkalmazták is őket. Mégis meg tudták tanítani komoly emberek körében a módszert annyira, hogy nem használták visszás módon. Nagyobb volt a visszaélés olyan időkben, mikor az efféle erők általánosan hatékonyak voltak. Az atlantiszi fejlődés bizonyos késői periódusában volt ez így, mikor az erők helytelen használata nagy katasztrófákhoz vezetett. Általában azt mondhatjuk, hogy jogos úzus kisebb körben megtartani az ilyen dolgokat, és nem szabad engedni, hogy széles körben terjedjenek. De a mi időnkben a tudást már nemigen lehet szűk körben tartani. A kis kör mindjárt arra törekszik, hogy tudása valamilyen módon mégis kiszivárogjon. Könnyebb volt, amíg még nem létezett a könyvnyomtatás művészete. Még könnyebb, mikor az emberek többsége nem is tudott írni. Ma már minden előadásra gyorsírót hívnak, akármilyen szűk körnek tartjuk is. Sosem néztem szívesen a gyorsírókat, mégis el kell fogadjam őket. A gyorsírásra gondoltam, nem a gyorsíró személyre.

De kérem, másrészt talán számítani kell egy másik szükségszerűségre is, a morális javulás szükségszerűségére az egész emberi életben. Ez lenne minden visszás cselekvés általános gyógyszere, panáceája, az egész emberi élet javulása. Igaz, a jelenkor bizonyos jelenségeit szemlélve némileg pesszimistává válik az ember. Ami az élet morális javítását illeti, a tapasztalat sosem vezethet a puszta szemlélődéshez. Mindig akarati impulzusokkal átszőtt gondolatokhoz kell vezessen. Arra kell figyelni, hogy az ember tegyen valamit az emberiség mostani létének javítása érdekében. Ez is kiindulhat az antropozófiából. Az antropozófiának nem lenne kifogása egy olyan kör alakulása ellen, mely a bekövetkező helytelenségek esetében gyógyszerféle kívánna lenni. Magában a természetben is úgy van az, hogy a jó károssá válhat. Gondolják csak el, ha ott lenn a földben nem volnának holderők, akkor ott fenn a növényben sem kapnánk őket, de hát jelen kell legyenek, hatniuk kell; ami az egyik területen megkövetelendő és szükséges, az más területen kárt okozhat. Ami az egyik szinten erkölcsös, az más szinten igencsak erkölcstelen. Az ahrimáni hatás a földi szférában azért káros, mert a földi szférában jelenik meg. Csak egy kicsivel magasabb szférában hatása már teljesen jó lesz.

Ami a másik kérdést illeti; úgy igaz: az egész rovarvilágra áll, amit a fonalférgekre mondtam. Arra az egész állatvilágra érvényes, melynek jellemzően hasi ideglánca van, akkor egészben kell elégetni az állatot.

Vad kamilláról volt szó?

Arról a kamilláról, melynek virágszirmai lefelé csüngenek (lásd az ábrát). A szirmok (sugárvirágok) nem állnak felfelé, hanem lefelé konyulnak. Ez az útszéleken vadon termő Chamomilla officinalis.

A csalánnak is a virágát kell megszedni?

A csalán levelét is hozzászedhetik, az egész hajtást, mikor virágzik, de gyökerek nélkül.

A földeken található ebszékfű is jó?

Ez a faj közelebb áll a kamillához, mint az itt felmutatott kerti kamilla. Ez nem használható. Amit kamillateának is használhatunk, az sokkal inkább rokon növény, mint ez itt. Azt lehet alkalmazni.

Az lesz a valódi kamilla, amit itt a sínek mentén találunk?

Igen, az valódi kamilla.

Áll-e a vízi gyomnövényekre is, amit itt a gyomnövényekről hallottunk? Például az átokhínárra?

Igen, ezekre is áll, a mocsárból és a vízből kiemelkedőkre is, a vízi gyomokra is. A készítménnyel a partokat kell beszórni.

A föld alatti paraziták, pl. a káposzta gyökérgolyvája is leküzdhető hasonló módon?

Egészen biztosan.

Alkalmazható ez a módszer a szőlőnél is, növényi betegségek ellen?

Bár nem kísérletezett ezzel senki, én magam sem próbáltam és okkult értelemben sem történt ez irányban valami sok, meg vagyok róla győződve, hogy a szőlőket meg lehetett volna védeni, mint már jeleztem, ha ilyen módon jártak volna el.

És a peronoszpórával mi a helyzet?

Úgy kell bánni vele, mint a gabonaüszöggel.

Segíthetjük-e mi, antropozófusok újra a szőlőtermesztést?

Ma sok esetben csak arra való az antropozófia, hogy megmondja: mi van, de ma még sok az olyan terület, ahol igen nehéz megmondani: mi legyen. Ismertem egy jó antropozófus barátunkat, akinek nagy szőlője volt. Jövedelmének nem túl nagy részét, de mégis sokat abból ami jövedelme volt, postai levelezőlapokra fordította, szét- küldte az egész világba, hogy az absztinenciát reklámozza. Másrészt volt egy szigorúan bornemissza barátom, aki egész életében bőkezűen támogatta az antropozófiát. De azokhoz tartozott, akik a villamosok plakátjain a Sternberger kabinetet hirdették. Itt a gyakorlat kérdése sajátossá válik. Ma nem lehet mindent megvalósítani. Ezért mondtam: levesszük a tehenekről a szarvakat, és beássuk a földbe, de azért nem kell bikaszarvakat tűznünk a fejünkre, és bikaerővel harcolnunk minden ellen, mert az bizonyos körülmények között az antropozófiának is árthat.

Pótolható-e a szarvashólyag valami mással?

Való igaz, a szarvashólyag beszerzése nehézkes lehet. De mi minden nehéz dolgot végeznek a világban! Talán próbálkozni lehetne szarvasbika hólyag helyettesítésével, ma ezt nem tudom megmondani. Végül is lehetséges, hogy valahol adódik egy állatfaj, talán Ausztrália egy szűk területén. Meglehet. De az Európában honos állatok közül nem tudok másra gondolni. És másra, mint az állati húgyhólyagra nem is gondolhatunk. Pótszerekhez nyúlni nem volna helyes.

A rovarok elleni küzdelemben a csillagállás azonos kell legyen?

Ezzel még kísérletezni kell. Azt mondtam, hogy a Vízöntőtől a Rákig a teljes sort tekintetbe lehet venni. A konstelláció variálásának a különböző alacsonyrendű állatok esetében mindenképpen jelentősége lesz. Ki kell próbálni.

A pocok irtásánál az asztronómiai Vénuszról van szó?

Igen, arról, amit Esthajnalcsillagnak neveznek.

Vénusz a Skorpióban a konstelláció?

A Vénusz-Skorpió konstellációt úgy kell érteni, hogy mindaz a konstelláció, amikor a Vénuszt látni lehet, és mögötte a Skorpió csillagképét. A Vénusznak a Nap mögött kell állnia.

Jó hatást gyakorol-e a burgonyára, ha elégetik a lombját?

A hatás olyan kicsi, hogy igazában számításba sem jön. Valami hatás fennáll. Ha valamilyen szervezetnek a maradványaival valamit tesznek, a hatás mindig jelentkezik, nem csak az egyes növényre, de az egész szántóföldre; de a hatás oly csekély, hogy a gyakorlatban nem jön számításba.

Mit értünk a marha hashártyáján?

A has belső hártyáját, amit (németül) úgy hívnak, hogy Gekröse.

Hogyan kell a hamut szétosztani a földeken?

Azt kívánom jelezni, hogy úgy, ahogyan valami fűszert, borsot szét lehet szórni. A hatósugár olyan nagy, hogy elég, ha valaki áthaladva a földeken kiszórja.

Hasonló módon hatnak a preparátumok a gyümölcsfákra is?

Mindaz, amit itt elmondtam, általában érvényes, alkalmazható a gyümölcsösben is. Néhány dolgot még figyelembe kell venni, holnap szólok.

A gazdaságok szokás szerint kapásnövények alá adják a trágyát. Olyan-e a preparált trágya, hogy gabonánál is szóba jöhet, vagy azt külön kell kezelni?

A meglévő szokásokat egyelőre tartani lehet. Arról van szó, hogy ezekhez fűzzük hozzá, amit én elmondtam. A szokásokra érvényes: nem kell mindent rossznak találni és megreformálni! Azt hiszem, hogy az arra érdemes dolgokat folytatni lehet, hozzájuk lehet fűzni a bemutatottakat. Megjegyzem: a hatás módja erősen változni fog, ha birka- vagy sertéstrágyával gazdagított istállótrágyát alkalmaznak. A hatás nem lesz olyan feltűnő, mintha elkerülték volna a birka- és sertéstrágya túlzott használatát.

Az ásványi trágyázást a jövőben teljesen abba kell hagyni. Mert minden műtrágyahasználat egy idő után csökkenti a vele termelt növények tápláló értékét. Ez általános törvény. Éppen amit elmondtam, teszi lehetővé, hogy csak három évenként trágyázzunk, nem kell többször. Még az is meglehet, hogy csak négy vagy hat évenként lesz szükség rá. A műtrágyát így egészen nélkülözni lehet majd. Ha a többit alkalmazzák, akkor már csak takarékosság miatt sem kell használni; teljesen el fog tűnni. Ma mindent túlságosan is rövid időszakok szerint értékelnek. Például egy méhészgazda méhészeti megbeszélések során azt mondta, hogy ipari anyanevelésre kell felkészülni, az anyákat majd vásárolni fogják, s nem maguk nevelik a méhészek. Azt kell mondanom: igazatok van! De majd – ha nem harminc-negyven, akkor negyven-ötven év után ki fog derülni, hogy ezáltal az egész méhtenyésztés tönkremegy. Eszerint kell megítélni a dolgokat. Ma mindent mechanizálni és mineralizálni akarnak, egy azonban bizonyos: az ásványi anyag csakis úgy fog hatni, ahogyan a természetben hatni tud. Ha nem veszünk mellé még valami mást is, akkor az eleven talajt nem helyes valami teljesen élettelen dologgal, vagyis ásványisággal átszőni. Ha holnap még nem is megy anélkül, holnapután bizonyára menni fog.

Hogyan kell befogni a rovarokat? Lárva alakban is megfelel?

Használható lesz a lárva is, a szárnyas rovar is. Lehet, hogy a konstellációt változtatni kell. El fog tolódni a Vízöntő irányából a Rák felé, ha az ember a szárnyas rovartól a lárva felé halad. A szárnyas rovarnak való konstelláció közelebb lesz a Vízöntőhöz.

A természet kölcsönhatásai: A mezőgazdaság kapcsolatai, gyümölcstermesztés és állattenyésztés

Koberwitz, 1924. június 15.

A rendelkezésre álló maradék időben az eddig elhangzottakhoz szeretnék valamit hozzáfűzni az állattenyésztésről, valamint a gyümölcs- és zöldségkultúráról. Igaz, hogy nem túl sok idő áll rendelkezésünkre, de a mezőgazdasági tevékenységnek ezen a területén is csak akkor tudunk termékeny szempontból kiindulni, ha mindent megteszünk az idevágó viszonyok megértése, belátása érdekében. Ezért ma erről lesz szó, és holnap majd újra gyakorlati fogásokra térünk át.

Kérni fogom Önöket, próbáljunk meg ma teljesen ismeretlen tájakon követni egyes dolgokat, melyek valamikor, az ösztönösebb mezőgazdálkodás idején közismertek voltak. Ma a természetben előforduló létezők: növények, állatok, ásványok mivoltát – az embertől most tekintsünk el – nagyon is gyakran úgy tekintik, mintha azok önmagukban is megállnának. Szokásos dolog, hogy egy növényt csak úgy, önmagában szemlélünk, ebből kiindulva aztán egy adott növényfajt is, aztán egy következő növényfajt is csak önmagában nézünk. Rendesen beosztjuk őket ügyes skatulyákba, annak alapján, amit a dolgokról tudni kell, fajokra és nemzetségekre tagolva. De bezzeg nem így van ez a természetben! A természetben, általában a kozmikus létezésben, minden kölcsönhatásban van egymással. Az egyik dolog mindig hat a másikra. Ma, ebben a materiális korban, csak a durva hatásokat követi az ember, mikor egyik állat felfalja, megemészti a másik lényt, vagy mikor a trágya a szántóföldre kerül. Csak ezeket a durva kölcsönhatásokat követik.

Pedig ezeken a durvább erőkön kívül is vannak hatások: folytonos kölcsönhatásokat hoz létre a hő, az atmoszférában állandóan működő kémiai-éter jellegű erő meg az életéter is.Ha ezekre a finomabb kölcsönhatásokra nem vagyunk tekintettel, a mezőgazdasági üzem bizonyos részterületein nem juthatunk előbbre. Figyelnünk kell ezekre a – mondhatnám – intim természeti kölcsönhatásokra, ha a mezőgazdaságban állatok és növények együttélésével van dolgunk. Figyelnünk kell, de nem elég, ha a hozzánk kétségen kívül közel álló állatokra nézünk, amilyen a szarvasmarha, a ló, a juh stb., hanem megértéssel kell szemlélnünk a tarka rovarvilágot is, például amelyik az év bizonyos szakaszában növényeinket körülzsongja. Még a madárvilágot is értenünk kell, értő módon kell látnunk. Ma az emberiség nem is alkot helyes fogalmat arról, hogy tulajdonképpen milyen hatást tesz az egész mezőgazdaságra, az erdészet életére, mikor a modern életkörülmények bizonyos madárfajokat elűznek egy tájról. Ezeket a dolgokat egy szellemtudományos – mondhatni -, egy makrokozmikus szemlélet szerint újra meg kell világítani. Mindabból, amit eddig hatni engedtünk magunkra, most alkalmazni fogunk egyet-mást, hogy így további belátáshoz juthassunk.

Nézzünk meg egy gyümölcsfát, egy alma-, körte- vagy szilvafát, mennyire más az – minden fa igencsak más már csak külsőleg is -, mint egy lágyszárú, egy dudvás növény vagy mint egy gabonanövény. Rá kell jönnünk, egészen tárgyilagos módon, hogy miben is áll a fának ez a mássága, különben sosem értjük meg a gyümölcs funkcióját a természet háztartásában. Most természetesen csak azokról a gyümölcsökről beszélek, amelyek fán teremnek. Tekintsünk a fára. Mit is jelent tulajdonképpen a fa a természet háztartásában? Ha megértéssel nézzük, tulajdonképpen csak azt vesszük rajta növényjellegűnek, ami mint vékony szár, mint a zöld levelet hordozó hajtás, mint gyümölcs és virág fakad belőle. Ami úgy női ki a fából, mint fűszerű növény a talajból. Mert a fa az ágakon növekvő részek számára valóban föld. Dombossá vált föld, a zöldségeink, gabonaféléink talajánál kissé elevenebbé alakult föld.

Ha meg akarjuk érteni a fát, így kell szólnunk: no, igen, itt van a fa vastag törzse, bizonyos értelemben az ágak és a gallyak is hozzátartoznak. Ebből fakad a tulajdonképpeni növény, levelek, virágok nőnek belőle. Ezek a növények úgy gyökereznek az ágakban, gallyakban, mint ahogyan a fűfélék, zöldségnövények és gabonafélék a talajban. De azonnal felmerül a kérdés is: vajon ezek az élősködőnek nevezhető növények valóban bele vannak gyökerezve a fába?

Valódi gyökeret nem fedezhetünk fel a fán. Ha ezt helyesen akarjuk megérteni, így kell szólnunk: igen, itt női a növény, ott fenn hozza leveleit, virágait, szárat is nevel – mikor feltelepült a fára, elvesztette gyökereit. Gyökér nélkül azonban nem teljes egy növény. Szüksége van gyökérre. Meg kell tehát kérdeznünk, hogy hol van igazából ennek a növénynek a gyökere?

Látják kérem: a durva, külsődleges szemlélet nem látja a gyökeret. Ebben az esetben nem is csak látni akarjuk a gyökeret, hanem meg is akarjuk érteni. Mit jelent az, hogy megérteni? Próbáljunk meg egy reális hasonlattal tovább jutni. Ha csupa lágyszárú növényt ültetek olyan sűrűn egymás mellé a földbe, hogy a gyökereik összenőnek, akkor egyik gyökér áthurkolja a másikat, és az egészből összeszövődő, kásaszerű gyökértömeg lesz. Elgondolható az is, hogy ez a gyökérkása nem engedi meg magának a szabálytalanságot, hanem egységgé organizálódik, a nedvek is egymásba áradnak. Itt alul gyökértömeg alakul, ami úgy szerveződött össze, hogy már nem lehet megkülönböztetni, hol is kezdődik, hol is végződik az egyes gyökér. Egy közös gyökérszerűség keletkezne a növényzetben. Ilyesminek nem kell előfordulnia, de a példa által érthetővé válik számunkra a következő: itt lenne a talaj, beleültettem minden palántámat – úgy, hogy most itt alul egymásba fonódnak a gyökerek. Egészen lapos gyökérréteg keletkezik. Hogy hol kezdődik az egyik gyökérszál és hol végződik a másik, azt nem lehet tudni. Nos, amit itt Önöknek hipotézisként felrajzoltam, az ténylegesen benne van a fában. A fán fejlődő növény elvesztette gyökereit, el is vált tőle viszonylag, azt mondhatnám, hogy inkább csak éteri kapcsolatban áll vele. Amit itt hipotézisként felrajzoltam, benne van a fában mint kambiumréteg, mint kambium; ennek a fán fejlődő növénynek a gyökereit csak úgy találjuk meg, ha látjuk: a kambiumréteg helyettesíti azt.

A kambium nem hasonlít a gyökérhez. Ez az a képző réteg, mely mindig új sejteket sarjaszt, melyből a növekedés mindig újra fakad, éppúgy, ahogyan az alsó gyökérzetből egy lágyszárú növény felső élete kibontakozik. Jól láthatjuk azután, mit is tesz a kambiumréteggel a fa, hogyan tornyozza fel a földszerűséget ezzel a képzőréteggel, ami egyedül tud növényi sejteket létrehozni – hiszen a fa más rétegei nem is tudnak növényi sejteket sarjasztani. A fa valóban föltornyozza a földszerűt, felnövekszik a levegő jellegű közegbe, s így több bensővé váló életre van szüksége, mint amennyit a föld tartalmaz, mikor egy közönséges gyökér van benne. Kezdjük már megérteni ezeket az oly figyelemre méltó fákat. A fa a rajta növő „növényeket”, azok szárát, virágát, termését és a hozzájuk tartozó gyökérzetet elválasztja és széttolja egymástól és csak szellemileg köti össze, azaz éteri úton.

Láthatják, szükséges, hogy ezen a módon, vagyis makrokozmikus megértéssel tekintsünk a növekedés folyamataiba. Még sokkal tovább is mehetünk. – Mi is történik azáltal, hogy fa keletkezik? A fa környezetében a levegőnek és a külső hőnek is másféle növényjellege van, mint annak a levegőnek és hőnek, amiben a talaj felszíne felett a fűszerű növények bontakoznak ki növekedésük során. Másféle növényvilág ez, a körülvevő hőbe és levegőbe kicsapódott ásványi jellegű asztralitáshoz – melyet az ember és az állat igényel – ez a növényvilág sokkal bensőségesebben kapcsolódik. És az a helyzet, hogy megnézhetjük a talajon fejlődő növényeket: azokat az asztralitás körüllengi, felhőszerűen veszi körül, mint elmondtam. Itt a fákon azonban sokkal sűrűbb ez az asztralitás. Igen sűrű, úgyannyira, hogy fáink az asztrális szubsztancia gyűjtőedényei. A mi fáink kifejezetten gyűjtik az asztrális szubsztanciát.

Látják kérem, ezen a területen lehet legkönnyebben, úgy mondhatnám, magasabb fejlettséget elérni. Itt, ha igyekszik az ember, könnyen válik ezoterikussá. Ha nem is éppen a szellemi látást, de a szellemi szaglást valóban meg lehet szerezni, ha valaki megtanulja szaglásával megkülönböztetni a növényekből áradó különböző aromákat, a virágzó gyümölcsösökből, vagy akár az erdőkből is áradó illatokat. Szimatolva meg fogja érezni az asztrálisan szegény atmoszférát a talajon növő lágyszárú vegetáció körül, és orrában lesz a fák koronájának illata. Tessék megszokni ilyen módon az illatok osztályozását, hogy meg tudják különböztetni, hogy individualizálni tudják a földön termő növény és a fás növény szagát. Így az első esetben a hígabb, a második esetben a sűrűbb asztralitás iránt lesz szellemi szaglásuk. Látható, hogy a földműves könnyen válik szellemi szaglóvá. Az utóbbi időben ezt a lehetőséget nem használta úgy, mint a régi, ösztönös szellemi látás idején. De a gazda szellemi szaglást szerezhet, mint mondottam.

Ha azt vesszük tekintetbe, hogy mindez merre vezethet, meg kell kérdeznünk magunktól: igen, de mi történik a bizonyos mértékben polárisan szembenálló területen? A fán növő parazita jellegű növénynek mint asztralitásnak milyen hatása lesz a fa környezetében? Mi történik akkor a kambium által, mit tesz a kambium?

Nézzék csak, a fa az ő tág környezetében asztrálisabbá teszi magát a szellemi atmoszférát. És mi történik fenn, a lágyszárú hajtásokban? Bizonyos fajta belső vitalitást kapnak, éteriséget, az erőteljes élet bizonyos fajtáját. A kambium ezt az életet tompítja, az ásványihoz hasonlóbbá teszi. Ezáltal tehát a kambium a következőképpen hat: miközben a fa felső része körül több asztralitás keletkezik, a fa belseje szegényebb lesz éteriségben, mint enélkül volna; a növény viszonylagosan éterszegénnyé válik, éteriségében hiány áll be. Ennek hatása a gyökeret is érinti, a fa gyökere ásványivá válik, sokkal inkább ásványi jellegűvé, mint a lágyszárú növények gyökérzete.

Ebből adódik az is, hogy a fa a talajtól elvonja a benne lévő elevenséget, elvesz valamit a talaj éteriségéből. A fa a maga környezetében valamivel halottabbá teszi a talajt, mint amilyen az dudvás növények környezetében lenne. Ezt jól meg kell jegyeznünk! Ennek a ténynek nagy belső jelentősége van a természet háztartásában. Meg kell keresnünk, hogy mi is a jelentősége a természetben a fák környezetében lévő dús asztralitásnak és a gyökérzetük területén alakuló éterszegénységnek.

Ha jól körülnézünk, láthatjuk, hogyan gyűrűzik tovább mindez a természet háztartásában. – Abból az asztrális gazdagságból, ami átárad a fán, él a kifejlett rovar. Az éterszegénységből, ami természetesen az egész fára átterjed a talajból, ahogyan a szellemiség mindig is az egészre hat (amint azt tegnap is kifejtettem az ember karmájával kapcsolatban Rudolf Steiner 1924. július 14-én tartott előadása. – A ford. megj.), az tehát, ami alul hat, a lárvákon keresztül fejti ki hatását. Ha a földön nem lennének fák, a rovarok sem élhetnének. A fák adják meg a rovarvilág létéhez a lehetőséget. A fa föld feletti részét körülröpködő rovarság, az egész erdőt körülzsongó rovarság a fák által él, és lárváit megint csak az erdő élteti.

Itt láthatunk rá megint csak a mindenfajta gyökérzet mivolta és a föld alatt élő állatvilág között fennálló benső kapcsolatra. Mondhatnám úgy is: a fa példáján lehet leginkább megtanulni, amiről az eddigiekben beszéltünk. Itt ez egyértelmű. A legjelentősebb mindebben az, hogy ami a fák esetében jelentkezik, az finom árnyalatokban az egész növényvilágra jellemző. Minden növényben él valami, ami faszerűvé akar válni. És minden növény gyökere az éteriség kibocsájtására törekszik, és minden növényben a felfelé törekvő erő az asztralitást akarja sűrűbbre vonni. Minden növényben él egy „fa akarok lenni”, s a fáknál jellemzett rokonság is megvan bennük a rovarvilággal. Ez a rokonság aztán kiterjeszthető az egész állatvilágra. A rovarlárvák, ezek a fák által létezők – hiszen csak a fa gyökere által létezhetnek – fejlődésükben magukhoz hasonló más állatfajjá alakultak, melyek egész életüket egyfajta lárvaszerűségben töltik, de a fák gyökérzetétől többé-kevésbé emancipáltan. Megtanulták, hogy másféle gyökérszerűvel, azaz a lágyszárú növények gyökérzetével éljenek együtt.

Így jön létre az a sajátos helyzet, hogy a lárvaállapottól messze távolodott föld alatti állatok is képesek az éteri elevenség szabályozására, mikor az a talajban túlságosan nagy lesz. Ha a talaj túl elevenné válna, ha túlburjánzó elevenséggel töltődne fel, akkor a talajlakó állatok gondoskodnak a túlzott talaj vitalitás kibocsájtásáról. Így válik ez az állatfaj a talaj csodás regulátorává, szellőztetőjévé. Ezek az aranyos állatok, a giliszták, éppen ezért különösen fontosak a talajéletben. A gilisztákat tulajdonképpen a talajjal való együttélésükben kellene tanulmányozni. Mert csodálatos állatok ők, éppen annyi éteriséget hagynak meg a talajban, amennyi a növények növekedéséhez kell.

Itt élnek tehát a földben a lárva állapotra éppen csak hogy emlékeztető giliszták és a hozzájuk hasonló állatok. Tulajdonképpen a rászoruló talajok számára tenyésztésükről kellene gondoskodni magában a talajban! Kitetszene, hogy a talajlakó állatvilág felett uralkodva milyen jótékony hatással lehetünk a vegetációra is, és ezáltal – amint arra még figyelemmel leszünk – az állatvilágra is.

Bizonyos állatok kifejlett, repülő rovarvilággal mutatnak távoli hasonlóságot. A madarak világára gondolok. Nos, ismeretes, hogy a madarak és a rovarok között a Föld fejlődése során csodálatos folyamat ment végbe. Lehetőleg képszerűen próbálom elmondani, hogyan is történt ez. A rovarok egy szép napon így szóltak: nem érezzük elég erősnek magunkat, a fák körül szitáló asztrális permeteg megmunkálására. Mi inkább a többi növény „fává alakulni akarását” fogjuk kihasználni, s nektek hagyjuk, madarak, a fák körül lévő asztralitás jó részét. Igazi munkamegosztás jött létre a madárság és a lepkefélék között, és mindkét állatcsoport csodás hatékonysággal működik együtt, úgyhogy éppen a helyes módon terítik szét az asztralitást mindenhova, ahol a föld felszínén és a levegőben arra szükség van. Ha elvennénk ezeket az állatokat, az asztralitás is felmondaná tisztes szolgálatát, s ezt észre is vehetnénk a vegetáció egyfajta elkorcsosulásán. Mert összetartoznak: a szárnyas állatok népessége és a földből a levegőbe belenövő világ. Egyik a másik nélkül végső soron el sem képzelhető. Ezért a mezőgazdálkodásban félszemmel arra is figyelni kell, vajon röpködnek-e a madarak, rovarok a maguk helyes módján. A gazdának rovar- és madártenyésztésről is kell valamit tudnia. Mert mindig újra hangsúlyoznom kell: a természetben minden, de minden összefügg egymással!

Ezek a dolgok nagyon is fontosak, ha belátáshoz akarunk jutni – állítsuk hát lelkünk elé még pontosabban. Azt mondhatjuk: a repülő rovarok világának hatására helyesen asztralizálódik, lelkesedik át a levegő. A levegőnek ez az asztralizáltsága kölcsönhatásban van az erdővel, s az erdő úgy vezérli helyes módon az asztralitást, ahogyan a mi testünkben vezetik helyes módon a vért bizonyos erők. Amit az erdő művel tág környezetében ilyen értelemben – mert ezek a dolgok tág tereken át hatnak -, azt egészen más módon lehet az erdőtlen tájakon pótolni. Meg kell értenünk, hogy a földi vegetációnak egészen más törvényei vannak egy olyan tájon, ahol erdők, szántók és rétek váltakoznak, mint a jórészt erdőtlen országokban.

Vannak olyan, erdőben már eleve gazdag tájak a Földön, ahol látszik, hogy emberi tevékenységre sem volt szükség – hiszen a természet bizonyos dolgokban mindig okosabb, mint az ember – és feltehetjük, hogy a környék mezőgazdaságának a környező lágyszárú és kalászos vegetáció is hasznos, ha abban az országrészben természetes erdők vannak. Legyen annyi belátásunk, hogy az ilyen tájakon ne irtsuk ki, hanem gondozzuk az erdőket. Mivel a Föld mindenféle klimatikus és kozmikus okok miatt maga is változik, ha észrevesszük, hogy a vegetáció gyengül, silányodik valamely tájon, legyen szívünk, s ne röstelljünk oda némi erdőt telepíteni. Nem elég, ha csak a szántóföldeken és a szántóföldekért végezzük kísérleteinket. Ha pedig azt látjuk, hogy a vegetáció burjánzik, s emellett nem mutat elég maghozó erőt, akkor vonjunk el területeket az erdőtől. Az erdőrendezés egy erdős vidéken egyszerűen hozzátartozik a mezőgazdálkodáshoz, s azt szellemi oldalról kell a maga szélességében szemlélnünk.

Azt is elmondhatjuk, hogy a férgek és lárvák népessége a föld mésztartalmával, tehát az ásványisággal áll kölcsönhatásban, a rovarvilág és a madarak pedig, minden, ami szállni tud, ami repül, az asztrális világgal kapcsolódik. Tehát: a föld alatt élő férgek és lárvák az ásványiság, nevezetesen a mésszerűség mivoltával állnak kölcsönhatásban, így egyben az éteriség levezetésével, amit más szempontból nemrég elmondtam Önöknek. Ez a mész feladata lenne, de feladatát a lárvák és rovarok világával karöltve végzi.

Látják kérem, az elmondottakat még tovább specializálva, egyéb dolgokra is rá lehet bukkanni, amelyeket az ember az ösztönös szellemi látás idején, érzés alapján egészen jól alkalmazott; nem bízom benne, – hogy azzal a régi biztonsággal elő tudnám adni őket. – Az ehhez való ösztönök elvesztek. Az intellektus veszített el minden ösztönösséget, ki is irtotta azt. A materializmus vétke, hogy az ember ilyen okos, ilyen intellektuális lett. Abban az időben, mikor az ember kevésbé volt intellektuális, ilyen okos nem, de sokkal bölcsebb volt. Még tudott bánni a dolgokkal érzés alapján, úgy ahogyan minekünk kell újra tudatosan, de nem-okos módon bánni a dolgokkal. Az antropozófia nem-okos, inkább bölcsességre törekszik. Lehetővé válik általa, hogy absztrakt szócséplés helyett ezen az úton a mindenre vonatkozó bölcsességhez közeledjünk. Az ember fizikai-, éter- és asztráltestből áll stb. Ezt megtanulhatjuk kívülről, s el is fújhatjuk, mint egy konyhai receptet. De nem erről van szó, hanem arról, hogy ezeknek a dolgoknak az ismeretét bevezessük, mindenben meg is lássuk, s ez elvezet minket a természeti világ valóságos megkülönböztetéseihez, mármint akkor vezet el, ha valaki azon az úton, amit leírtam, szellemi látáshoz jut.

S akkor észrevesszük, hogy a madárvilág károssá válik, ha nem talál magának fenyvest, ahol tevékenységét haszonra fordíthatja. Tekintetünket tovább élesítve újabb rokonságot találunk. Ha felismertük a figyelemre méltó rokonságot a tűlevelű erdők és a madarak között, ezután egy másik jelentős rokonságot is megközelíthetünk. Jelentőségteljesen áll előttünk ez a másik, mint említettem, igen finom rokonság, de átalakulva felvehet durvább formát is. Ugyanis mindaz, ami bár nem fa, de nem is marad apró növény, tehát cserje, pl. a mogyoróbokor, benső rokonságban áll az emlősállatokkal. Éppen ezért tesz jót, ha az emlősállat állomány feljavítása érdekében a gazdaság körüli tájba cserjéseket telepítünk. Már egyszerűen a bokor jellegű növényzet jelenléte is kedvező, mert a természetben minden kölcsönösen hatással van egymásra.

De menjünk tovább: az állatok nem olyan balgák, mint az emberek – a rokonságra hamar felfigyelnek. Rájönnek, hogy szeretik a cserjéket, hogy ez a szeretet velük született. Szívesen legelnek a bokrokról, azt rágják le, amire szükségük van, s ezzel remekül szabályozzák a többi takarmány hatását is. Lesz szemünk a káros hatások mivoltának felismerésére is, ha így követjük a természetben levő intim rokonsági szálakat.

Ahogyan a fenyves benső rokonságban áll a madárvilággal, és ahogyan a cserjés benső rokonságban van az emlősállatokkal, ugyanúgy van intim kapcsolata minden gombaszerű növénynek az alacsonyabb rendű állatvilággal, a baktériumokkal és az ehhez hasonlókkal, azaz a káros parazitákkal. A káros paraziták összetartoznak a gombafélékkel: ott fejlődnek jól, ahol a gomba-neműek szórványosan lépnek fel. Így jönnek létre a növények gombás betegségei, sőt durvább károsodásai is. De ha elérhetjük, hogy az erdők mellett még ligeteink is legyenek a tájban, gazdaságunkhoz megfelelő közelségben, ezek a ligetek különleges hatással lesznek a mezőgazdaságra, mert bennük a gombák jó termőtalajra találnak. Figyelni kell rá, hogy a gombák a liget talaját valóban jól átjárják. Akkor megélhetjük azt a különös dolgot, hogy ahol a gazdaság közelében gombatermő liget van, még ha nem is nagy kiterjedésben, ott ezek a gombák visszatartják a rokonság révén a baktériumos parazitákat és az állatszerű károsítókat az egyéb területekről. Mert ezzel a mikroorganikus világgal, állatszerűséggel a gombák jobban összetartanak, mint a többi növényekkel. Amellett, amit már elmondtam a növényi károsítok leküzdéséről, fennáll még ez a lehetőség is, ez a nagyvonalú lehetőség: füves területek telepítésével mentesíthetjük a gazdaságot a kártevő apró állatoktól, károsítóktól.

Az erdő, a gyümölcsös, a bokros-cserjés helyek és természetes gombatermő ligetek, gyepfoltok helyes elosztása adja egy kedvező mezei gazdaság lényegét; ezáltal többet nyer gazdálkodásunk, még akkor is, ha a gazdaságilag hasznosított szántóföldi területet valamivel csökkentenünk kell. Semmi esetre sem lesz gazdaságunk ökonómiai szempontból megfelelőbb, ha a földterületet olyannyira kihasználjuk, hogy mindaz eltűnik, amiről beszéltem. Valamivel többet termelhetünk, de annak a termésnek a minősége erősebben fog romlani, mint amennyi hasznot hozhatunk a fenti tájelemek rovására történt termőterület növeléssel. A természethez ilyen közel álló üzem esetében, amilyen a mezőgazdasági üzem, nem is lehet tulajdonképpen máshogyan benne állni, csak ha belelátunk a természetüzem összefüggéseibe, kölcsönhatásaiba.

Most hát itt az idő, hogy bizonyos szempontok áttekintéséhez, belátásához eljussunk, lelkünk elé állítva magának a növényszerűnek a viszonyát az állatihoz, és megfordítva, az állatinak a viszonyát a növényzethez. Mi tehát egy állat, és mi a növényvilág?

A növényvilágnál a növények összességéről kell beszélnünk. Mi az állat, mi a növény? Azért kell viszonyukat megkeresnünk, mert csak ezt megértve érthetjük meg az állatok takarmányozását is. Mert hiszen csak akkor takarmányozhatunk helyesen, ha azt az állat-növény viszonynak helyes értelmezése alapján tesszük. Mi tehát egy állat?

Igen, meg lehet nézni egy állatot, fel is lehet boncolni, láthatóvá lesz a csontváz, aminek formái örömöt is okozhatnak – de úgy is tanulmányozhatom, ahogyan elmondtam. Vizsgálható az idegrendszer is, az izomzat is, de hogy az állat a természet egész háztartásában mit jelent, az mindebből nem fog kiderülni. Arra csak akkor bukkanunk rá, ha az állatot a vele közvetlen, intim kölcsönhatásban lévő környezettel együtt nézzük. Látják kérem, ez így van: az állat ideg-érzékszervi rendszere és részben légzőrendszere segítségével a környezetből azt dolgozza fel, ami előbb a levegőn és a melegen halad keresztül. Lényegében az állatok mint egyedek végzik a hő és a levegő közvetlen feldolgozását ideg-érzékszervi rendszerük segítségével. Sematikusan így ábrázolhatnánk egy állatot: mindenben, ami a periférián, a környezetben van, vagyis ideg-érzékszervi rendszerében és lélegzési rendszerének egy részében, az állat egyedi lény, közvetlenül a levegőben és hőben él, ahhoz egészen közvetlen viszonya van. Tulajdonképpen csontozata is hőből formálódik, amennyiben a hő a Hold és a Nap hatásának a közvetítője. Izomzata a levegőből formálódik, megint csak úgy, hogy a levegő kerülő útján át a Nap és a Hold hatnak.

Ilyen közvetlen módon, közvetítés nélkül a földszerűt és a vízszerűt az állat nem tudja feldolgozni. A földszerűt és vízszerűt előbb fel kell vegye belsejébe,- tehát kell legyen egy kívülről befelé nyúló emésztőcsatornája. Annak segítségével, amivé a hő és a levegő által lett, az emésztőrendszerével és a légzőrendszerének egy részével fel tudja dolgozni a földszerűt és a vizet. Légzőrendszere ugyanis átmegy az anyagcsererendszerbe. Tehát: emésztőrendszerével és légzőrendszerének egy részével dolgozza fel a földszerűt és a vizet. Az állatnak már eleve ott kell lennie a maga hőjével és levegőjével ahhoz, hogy a föld és a víz feldolgozása megtörténhessen. Így él az állat a föld és a víz világában. A feldolgozás, természetesen, így, ahogyan most elmondtam, inkább az erőhatások értelmében folyik, nem pedig szubsztanciálisan. Kérdezzük meg, ezzel szemben, mi is egy növény?

Látják kérem, a növénynek olyan közvetlen kapcsolata van a földdel és a vízzel, mint amilyen az állatnak a levegővel és a hővel. Így a növény is, mivel egyfajta légzéssel és az érzékelési rendszerhez távolról hasonlítható képesség útján ez megtörténhet, mindent felvesz, ami föld és víz, éppolyan közvetlenséggel, ahogyan az állat a hőt és a levegőt feldolgozza. A növény tehát közvetlenül földből és vízből él. Erre azt mondhatják: megértettük és beláttuk, hogy a növény közvetlenül földből és vízből él, ahogyan az állat levegőből és hőből; ezek szerint a növény úgy kell feldolgozza bensőjében a levegőt és a hőt, ahogyan az állat dolgozza fel a földet és a vizet.

Azonban ez nem így van. Ha szellemi igazsághoz akarunk jutni, akkor nem lehet analógia alapján következtetni abból, amit már tudunk. A dolog úgy áll, hogy míg az állat felveszi és feldolgozza a földet és a vizet, addig a növény éppen, kiválasztja a levegőt és a hőt, miközben a talajjal együtt átéli azt. Tehát a levegő és a hő nem hatol be, legalábbis mélyebbre nem hatol a növénybe, hanem kiárad belőle. A növény nem használja fel a levegőt és a hőt, hanem kiválasztja.

És éppen erről a kiválasztási folyamatról van itt szó: mert a növény minden szempontból fordítottja az állatnak, ami az organikus világot illeti, valóságosan fordítottja. Az állat számára olyan fontos táplálékfelvétel a növénynél a hő és a levegő kiválasztása. Ugyanabban az értelemben, ahogyan az állat a táplálék felvételéből él, él a növény a hő és a levegő kiválasztásából. Ezt nevezhetjük szűzies jellegnek, hiszen a növény nem vágyakozik sóvárogva valaminek a felvételére, hanem éppen azt a részt tudja adni a világból, amiből az állat élhet. A növény adakozó lény és adakozásból él.

Láthatják: ha ezt az «adakozás—elfogadás» folyamatot tartják szem előtt, akkor felismertek valamit, ami ezeknek a dolgoknak a régi, ösztönös ismeretében nagy szerepet játszott. Ahová itt most antropozófiai eszmefuttatások eredményeként eljutottam, „a növény a természet háztartásában adakozó, az állat pedig felvevő-elfogadó”, az mindennapos tudás volt a régi, szellemi látó természetszemlélet idején. Valami még későbbi időkben megmaradt az erre érzékeny emberekben, éppen még Goethénél is. Ő is gyakran használja ezt a mondatot: a természetben minden az adakozás és az elfogadás (Geben und Nehmen) által él. Ha Goethe műveiben lapozgatnak, rátalálhatnak erre. Igaz, ő már nem fogta fel helyesen ezt a gondolatot, de régi tradíciók, szokások alapján újra felvette, és volt érzéke hozzá, hogy működő igazságként jellemezze. A Goethe utáni nemzedékek már semmit sem értettek belőle, még azt sem, amit Goethe gondolt, mikor adakozásról és elfogadásról szólt. Hiszen ő a légzésről is beszélt. Amennyiben a légzés kölcsönhatásban áll az anyagcserével, ott is adakozás és elfogadás történik – tisztán- tisztázatlanul használta ezt a szót.

Láthatják: bizonyos értelemben az erdő, a gyümölcsös, a cserjésbozótos a föld felett szabályozó és regulátor, a növények növekedését a megfelelő módon alakítja. A föld alatt ilyen regulációt a mésszel együtt a lárvák, a féregszerű állatok világa végez. Így kell tekintenünk a szántóföldi gazdálkodás, a gyümölcstermelés és az állattenyésztés viszonyát is, innen léphetünk át a gyakorlatba. A rendelkezésre álló utolsó órában megpróbáljuk odáig vinni ezeket a dolgokat, hogy a Kutatókor majd tovább dolgozhasson rajtuk.

A takarmányozásról

Koberwitz, 1924.június 16.

Ebben az utolsó órában gyakorlati utalásokat szeretnék tenni, kiegészítve előadásomban az eddigieket, amennyire a rövid idő ezt megengedi. A rákövetkező megbeszélés során majd még hozzátehetünk valamit az Önök igényei szerint az elhangzottakhoz. Ma azonban a gyakorlatnak általános formulafélékben rendkívül nehezen megoldható oldaláról lesz szó; annál is inkább, mert az individuális hozzáállás és személyes kezelés szerepe ezen a területen igencsak döntő. Ezen alapul az a szükségszerűség, hogy az embernek magának kell szellemtudományos belátást teremtenie, maga kell belelásson a dolgokba, éppen azért, hogy módszerei értelmesen individuálissá váljanak.

Gondolják csak meg, hogy milyen kevés belátással dolgoznak ma az egyik legfontosabb területen, a mezőgazdasági állatok takarmányozásának területén. Ezen nem is lehet sokat javítani, bármennyi ideirányuló javaslat hangzik is el. Hogyan is kell tehát takarmányozni? Meggyőződésem szerint a helyzet lényegesen javítható, ha a mezőgazdasági oktatás kicsengéseként a tanulók mindinkább belátják, hogy mi is a takarmányozás lényege. Ma ezen a témán szeretnék dolgozni.

Már többször említettem, hogy egészen helytelen felfogás uralkodik arról, amit az ember vagy állat tápláléka jelent. Mert szó sincs arról a durva folyamatról – ahogyan azt az emberek többé-kevésbé elképzelik, egy kis átalakulást is hozzágondolva – , melynek során a kívülről felvett táplálék végül lerakódik a szervezetben. Így képzelik ezt nyersen, durván, hogy hát igen: kívül van az ennivaló, az állat felveszi, szervezetében lerakja, amire szüksége lehet, és kiválasztja, amit nem tud felhasználni. Ezért sok mindenre tekintettel kell lenni, például arra, hogy ne terheljék túl az állatot, tápláló legyen a takarmány, hogy mindabból, amit a tápanyagok tartalmaznak, az állat sokat fel tudjon használni. Mikor a dolgokat oly szívesen meg is különböztetik, akkor tulajdonképpeni tápanyagokról és a szervezetben – ahogyan ők mondják – az égést elősegítő anyagokról beszélnek. Erre a felosztásra sokféle elméletet alapoznak, s a gyakorlati alkalmazás során kiderül, hogy némelyik beválik, mások viszont éppenséggel nem, vagy egy kis idő múltával már nem válnak be, vagy valami miatt módosulnak. Hogyan is várhatnánk el, hogy másképp legyen?

Mert látják kérem: a szervezetben zajló égési folyamatokról beszélnek! De a szervezetben természetesen semmiféle égés nincs; amikor ott egy anyag az oxigénnel kapcsolódik, az valami egészen mást jelent, mint égést. Az égés az élettelen ásványi természet folyamata. Amint egy élő szervezet más, mint a kvarckristály, úgy, amit a szervezetben égésnek neveznek, az sem lehet külsőleg játszódó égési folyamat, hiszen az is valami eleven, sőt érzésre is képes történés. Amikor a fenti kifejezést használják és ezzel a gondolatokat is egy bizonyos irányba terelik, éppen ezáltal valami messze ható visszaélés, „rendbontás” válik lehetővé. Mert az egyik ember csak pongyolán fogalmaz, mikor az organizmusban zajló égésről beszél, és nem árt semmit, ha félig-meddig helyes, amit közben, ösztönösen vagy tradíció alapján a szeme előtt tart. De ha aztán idővel a pongyola kifejezés nyomában megjelenik a Psychopatia professoralis – ezt a kifejezést már sokszor használtam

– és ez birtokba veszi, amiről eddig csak pongyolán beszéltek, szellemdús elméletet épít belőle. Valóban gazdag szellemiségre gondolok. Az emberek azután már-e szerint a teória szerint dolgoznak, s már egyáltalában nem igazodnak a dolgok hoz. Amiről beszélnek, már egészen más lesz, mint ami a növényekben és az állatokban előfordul. Manapság ez a jelenség egészen karakterisztikus: valami egészen mást teszünk, nem azt, ami a természeti történéshez illő. Éppen ezen a területen kell hát megnéznünk, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Tehát hová is jutottunk el tegnapi szemlélődésünk során: a növényeknek fizikai teste és éterteste van, és fönt többé-kevésbé körüllebegi őket az asztralitás. A növény nem jut el az asztralitásig, de az asztralitás szinte körüllengi; ha egészen határozottan kötődik hozzá, mint pl. gyümölcsképzéskor, akkor éppen olyan táplálék keletkezik, ami az állati és az emberi szervezetben támogatni tudja az asztralitást. Ha valaki beletekint ebbe a folyamatba, akkor egyszeriben meglátja, vajon támogat-e valamit az állati vagy emberi szervezetben az adott növény vagy más táplálék. De én úgy gondolom, hogy a vizsgálódást a másik pólus felől kellene kezdenünk, mert itt valami rendkívül fontos dologról van szó. Már említettem, de itt, ahol a takarmányozásnak kívánunk alapot teremteni, megint ki kell emelnünk a következők fontosságát.

Induljunk csak ki az állatból, hiszen takarmányozásról beszélünk. Az állati organizmusban nincsen meg az az éles három részre tagozódás, ami az emberre jellemző. Az ideg-érzékszervi rendszer és az anyagcsererendszer kimondottan elkülöníthető, de a középső, ritmikus organizmus a különböző állatoknál csak elmosódottan található meg. Átvesz valamit, ami az ideg-érzékszervi organizmusból ered, és olyasvalamit is, ami az anyagcsererendszerből való.

Így hát az állatról tulajdonképpen máshogyan kell beszélnünk, mint az emberről. Az ember esetében egzakt módon szólhatunk az organizmus hármas tagoltságáról. Az állatnál azonban főképpen a fejben lokalizált ideg-érzékszervi rendszerről, és a test hátsó részében meg a végtagokban szerveződő, de az egész organizmust átható anyagcsere-végtagrendszerről kell beszélni. És a középen? Itt az állat anyagcseréje ritmikusabb, mint az emberé, ritmikusabb az ideg-érzékszervi rendszer is, és itt a középen mindkettő egymásba folyik. A ritmikus rendszer nem mutatkozik igazán önállóan, inkább csak a két pólus egymásba csengéseként. Így az állat esetében tulajdonképpen kettős tagoltságról beszélhetünk, melyben a két tag középen összekeveredik, és így létrejön az úgynevezett állati szervezet.

Mindaz, ami szubsztanciaként van a fej-organizmusban, földi matériából áll – így van ez az embernél is, de most maradjunk csak az állatoknál. Tehát: ami a fejben anyagi, az földi anyagból van. Már az embrionális kortól kezdve vezetődik földi anyag a fejrendszerbe. Olyan kell legyen az embrió szervezete, hogy a fej megkaphassa a maga földből adódó anyagait; itt tehát föld-anyagot találunk. Ezzel szemben az anyagcsere-végtagrendszer minden anyagisága – mely beleinket, végtagjainkat, az izomzatot és a csontokat kitölti – nem a földből származik, hanem abból, amit az ember és az állat a föld feletti régiókból, a levegőből és hőből vesz föl. Ez kozmikus anyagszerűség. Fontos, hogy Önök ne úgy nézzenek az állat patájára, mintha fizikai matéria képezné, mintha az rakódott volna le benne, amit az állat megevett. Mert ez éppenséggel nem igaz, a kozmikus anyagot ugyanis a lélegzéssel és az érzékszervek útján lehet felvenni.

Amit az állat megeszik, az pusztán a mozgatóerők fejlesztésére való, hogy így az anyagcsere-végtagrendszerbe beleépüljön az, ami kozmikus eredetű, a patákba is, hogy ott mindenütt megjelenhessen a kozmikus anyagiság. Ezzel szemben az erőknél fordított a helyzet. A fejben, éppen mert az érzékszervek jórészt megállapodottak, és azt észlelik, ami kozmoszból való, kozmikus erőkkel van dolgunk. De gondolják csak meg, mikor az ember jár, folytonosan a Föld nehézkedési erőihez igazodik, és minden, amit végtagjaival tesz, földhöz kötött – az anyagcsere-végtagrendszerben tehát földi, földszerű erőkkel van dolgunk. Tehát: kozmikus anyaggal és földi erőkkel.

Valóban nem mindegy, hogy az igavonó állatot a tehenet, vagy az ökröt úgy etetjük-e, hogy sok kozmikus anyagot vehessen magához; hogy megfelelő összetételű-e a takarmány, meg tudja-e adni azt a sok erőt, ami a kozmikus anyagot beépítheti a végtagokba, izmokba, csontokba. Tudnunk kell azt is, hogy amit a szubsztanciákból a fej használhat, egyenesen a takarmányból kell megkapja, és hogy ez a gyomorban feldolgozásra kerülő táplálék el kell jusson a fejbe. Ebben az értelemben éppen a fej van egyenesen a gyomorra utalva, nem a láb nagyujja; azzal is tisztában kell lennünk, hogy a fej a testtől kapott táplálékot csak akkor tudja feldolgozni, ha megfelelő módon magához vonhatja a kozmosz erőit. Tehát az állatokat nem zárhatjuk be egyszerűen sötét istállókba, ahol nem éri őket kozmikus hatás; a jószágot legelőre kell hajtani, egyáltalában alkalmat kell adnunk, hogy érzékelve-észlelve kapcsolatba kerüljön környezetével. Mert látják, a következőkre kell figyelnünk:

Képzeljenek maguk elé egyszer egy állatot, amint a takarmányos vályú előtt áll a homályos istállóban, és ebbe a vályúba azt kapja, amit az emberi bölcsesség belemért. Mekkora lesz a különbség, ha csak a változatosság kedvéért néha ki nem jut a szabadba – ahhoz a másik állathoz képest, amely maga keresi meg táplálékát, érzékszerveit használhatja, pl. szaglását követi, ehhez mérve keresi szimatolva a kozmikus erőket. Maga keresi meg, maga veszi fel a táplálékot, s közben kibontakoztathatja teljes aktivitását.

A vályúnál tartott állat öröklöttsége következtében nem fogja rögtön megmutatni, hogy nem jutott hozzá a kozmikus erőkhöz. De utódai lassanként már e kozmikus erők nélkül születnek, s azok hiányzanak belőlük. Fejükből eredően lesznek gyengék, azaz a fej nem tudja táplálni testüket, mert a kozmikus anyagot nem veheti fel, éppen azt, ami a testbe kell kerüljön. Ezek a dolgok mutatják, hogy nem lehet általánosságban megmondani: «ebben az esetben ezt, a másikban azt a takarmányt kell adni». Elő kell hívni magunkban annak a képzetét, hogy az egyes takarmányozási módszerek az állati organizmus teljes mivoltában mit is érnek.

De menjünk tovább. Mit tartalmaz valójában a fej? Földi anyagszerűséget. Ha tehát az állat legnemesebb szervét, az agyát kioperáljuk, abban földi anyagot találunk. Az ember agya is földi anyagból van, anyaga földi, de kozmikus erőket hordoz. És mire szolgál ez az emberi agy? Alapot ad az „én”-nek. Jegyezzük ezt jól meg: az állatnak még nincsen én-je, agya még csak úton van az én-képzés felé.

Az embernél ez a folyamat egyre tovább halad az én-képzés irányában. De milyen módon keletkezett az az agy, amit az állat hordoz?

Vegyük az egész szerves folyamatot. Minden, ami itt lezajlik, ami az agyban földi-materiális anyagként megjelenik: kiválasztás – egyszerűen az organikus folyamatból kiválasztott anyag, mondhatnánk: váladék. Itt csapódik ki a földi anyag, hogy alapul szolgálhasson az énnek. Nos a földi anyag bizonyos mennyisége – a táplálék felvételének, emésztésének és az anyagcsere-végtagrendszerbe való anyagelosztásának folyamata alapján – képes lesz, hogy a földi táplálékot a fejbe és az agyba vezesse fel. Így a fejbe, az agyba bizonyos mennyiségű földi anyagszerűség jut, mely végigjárta a fenti utat, és valóságosan kiválasztásra kerül az agyban. De a táplálék anyaga nemcsak az agyban válik ki, hanem a bélműködés útján a bélben is. Ami tovább már nem dolgozható fel, az kiválik a bélben – lám, itt egy rendkívül paradoxnak tűnő rokonság áll Önök előtt. Ha az állati és az emberi szervezetet meg akarják érteni, figyelembe kell vegyék ezt a rokonságot! Mert mi is az agytömeg? Nem más, mint végsőkig vezetett béltartalom. Az éretlen, korai agytartalom halad át a beleken. Folyamata szerint a béltartalom igencsak rokon az agytartalommal.

Groteszk módon szólva azt mondhatnám: az agyban egy előrehaladott trágyahalom terpeszkedik! Ez tárgyilagosságában teljesen helyes kijelentés. A trágya az, amit saját organikus folyamataink az agy nemes tömegévé változtatnak, hogy ott az én-fejlődés alapjává válhasson. Az ember a hasi trágyából sokat alakít át „agy-trágyává”, hiszen az ember itt a földön hordozza énjét. Az állat kevesebbet alakít át, s így több marad meg hastrágyaként, és az valóban trágyázásra használható. Ebben a trágyában több én-adottság marad. Éppen mert az állat nem jut el az énig, több én-adottság marad a trágyájában. Ezért az állati trágya és az emberi trágya, a fekália – két egészen különböző dolog. Az állat trágyájában még én-alap van. Amikor trágyázunk, amikor a növénynek, a gyökérnek kívülről trágyát adunk, ént adunk a gyökérnek: ha a teljes növényt így (rajzolva) nézzük, azt tapasztaljuk: lenn van a gyökér, fenn vannak a fejlődő levelek és a virág, tehát itt fenn az asztralitás a levegővel való kapcsolat révén segít hozzá a fejlődéshez, lenn pedig a trágyával kapcsolódva én-adottsághoz jut a növény.

Valóságos mezőgazdasági organizmus áll előttünk. Fenn kibontakoztatja asztralitását és ebben az erdő, a gyümölcsös jelenléte segíti. És mikor az állatok jót esznek a föld felett növekvőből, akkor trágyájuk én-erőket fejleszt, ez pedig a gyökér oldaláról a nehézkedés irányába segíti a növényi növekedést. Ez egy csodálatos kölcsönhatás, de ezt a kölcsönhatást lépésről lépésre kell megértenünk.

Láthatják, hogy ez így van, és hogy a mezőgazdaság ezáltal lesz egyfajta individualitás. Belátható, hogy ebben a kölcsönhatásban állat is, növény is-többé vagy kevésbé benne kell legyen. Ha az istállótrágyát nem a gazdaság saját állatai adják, hanem – az állattartást megszüntetve – Chiléből hozatunk trágyázószert, már korlátoztuk a természetet. Ezzel ugyanis kiléptünk a zárt körforgásból, elhagytunk valamit, ami az önfenntartást biztosítja. Mert természetesen úgy kell berendeznünk a gazdaságot, hogy önfenntartó legyen. Annyi és olyan fajú állatot kell tartanunk, hogy elegendő és megfelelő legyen a trágya. És arra is figyelni kell, hogy olyasmit vessünk, amit a tartani kívánt állat szívesen fogyaszt, amit ösztönének engedve keres.

Itt már bonyolultak a kísérletek, mert individuálissá válnak. De hát éppen arról van szó, hogy irányt adjunk a szükséges kísérletek beállításához. Sok mindent kell majd kikísérletezni. Ebből majd használható szabályok adódnak, de minden szabály abban kell összegződjön, hogy a gazdálkodás hogyan hoz létre lehetőség szerinti zárt rendszert, amely önmagát hordozni képes. De nem teljesen. Miért? Aki a szellemtudomány értelmében tárgyilagosan nézi a dolgokat, sosem válhat fanatikussá. A mai gazdasági rendszerben sosem érhető el teljesen, amit itt leírtunk, de amennyire csak lehetséges, keresni kell a megközelítés módját.

No mármost: mindezek tudatában konkrétabban is meg kell keresnünk, mi a kapcsolat az állati szervezet és a növény, azaz a takarmánynövény organizmusa között. Először tekintsük át a nagy egészben, általánosságban ezt a dolgot.

Nézzük a gyökeret, ahogyan általában a földben fejlődik, ahogyan a trágya a leendő én erőivel átszövi, ahogyan az egész földben-létezésével abszorbeálja ezt a létesülő én-erőt; és ha a földben a helyes mennyiségű sót is megtalálja, az is ebben az én-erő abszorbeálásban támogatja.

Tegyük fel, hogy az eddigi szemlélet alapján áll előttünk a gyökér; ki kell mondjuk, hogy ez az a táplálék, ami az emésztés útján a legkönnyebben jut el a fejhez, ha az ember szervezetébe kerül. Akkor fogjuk tehát alkalmazni a gyökértáplálékot, amikor elhatároztuk, hogy materiális szubsztanciát akarunk adni a fejnek, mert ezáltal a kozmikus erők a fejen át ható plasztikus tevékenységükhöz megfelelő anyagra lelhetnek. Mikor valaki kimondja ezt a mondatot: gyökértakarmányt kell adnom az állatnak, hogy szubsztanciákat vezessek a fejhez ezzel eleven érzékszervi, azaz kozmikus kapcsolódást teremtve a környezethez -, ugye Önök is mindjárt a borjúra és a murokrépára gondolnak? Mikor a borjú murkot eszik, ez az egész folyamat lezajlik. Abban a percben, hogy kimondják, és tudják is, hogyan vannak és élnek ezek a dolgok – máris arra néznek, aminek történnie kell. Csak ismerni kell a folyamatok egymásra hatását.

Lépjünk tovább. Miután a folyamatot elvezettük a fejbe, vagyis a borjúnak felszolgáltuk a murokrépát, megindulhat a fordított folyamat is. A fej legyen képes akaratlagosan úgy dolgozni, hogy az organizmusnak erőket teremthessen, amelyeket a szervezet magába beledolgozhat. Nem pusztán a répatrágya fejben való raktározásáról van szó, hanem a raktározódnak, azaz a lebontásban lévőnek erőket kell sugároznia a szervezetbe, azaz még egy táplálékra lesz szükségünk. Miután a test egyik tagját, itt például a fejet szolgálta, lehetővé teszi, hogy ez a tag az organizmus többi részében is helyes módon dolgozzon.

Most már adtam murokrépát, és azt akarom, hogy a testet átjárják a fejből kiinduló erők. Olyasmire lesz szükségem, aminek sugárzó formája van a természetben, vagy a sugárzó formát valóban magába tudja gyűjteni, mondjuk így: egy képződménnyé koncentrálja. Mire is lesz szükség? Egy második takarmányféleségre a répa mellé, valamire, ami a növényben sugárzóvá válik, majd ezt a sugárzó erőt újra összefogja. Lenmag után nézünk, vagy valami hasonló után. Ha lenmagot adunk a növendék állatnak, vagy valami hasonlót, ami másképpen bár, de így egymáshoz illik, mondjuk, friss füvet és murkot, akkor az egész állatra átfogóan ható takarmányt kevertünk, és ez az állatot a maga adottságainak megfelelő útra tereli. Így hát meg kell kísérelnünk, hogy olyan takarmányt adjunk a fiatal állatnak, mely egyrészt az én-erőt, másrészt a felülről lefelé ható erőt, az asztrális kitöltöttséget segíti. Ilyen minden hosszú szárú növény, amikor ebben a hosszúszárú jellegben saját fejlődését követheti, szénának való lesz. Szálastakarmány, széna. Így kell a dolgokra nézni, az egész mezőgazdálkodást is így kell néznünk, és mindenről tudnunk kell, hogy mi történik vele, ha az állatból a talaj felé veszi útját vagy a növényből az állatba.

Ha tovább haladunk ezen a területen, láthatjuk, van olyan állat, amelyik éppen a közép táján kell erős legyen, ott, ahol a fejorganizáció, az ideg-érzékszervi organizáció a légzés irányába fordul, másfelől pedig az anyagcsere organizációja fejlődik ritmikussá, ahol ez a kettő tehát átjárja egymást. Miféle állatnak kell ilyen értelemben erősnek lennie? Éppen a tejelő állatoknak! Nekik kell itt az erősítés. Mire kell itt vigyáznunk? Mivel éppen a tejtermelés követeli, hogy az állat ezen a középtájon erős legyen, vigyáznunk kell, hogy a fejből hátrafelé haladó, elsősorban erőjellegű áramlás és a hátulról előre irányuló, elsősorban anyagjellegű áramlás között megfelelő együttműködés legyen. Ha ez úgy történik, hogy a hátulról előrehaladó áramlást az elölről hátrafelé haladó jól át tudja dolgozni, akkor jó és bőséges tej képződik. Mert a jó tej olyasmit tartalmaz, ami ugyan az anyagcserében képződik, de anyaga úgy van átdolgozva, hogy a leghasonlóbb legyen ahhoz, ami átmegy a szexuális emésztés folyamatán, azonban mint tej, mégsem megy még át a szexuális rendszeren. A tej egyszerűen nem más mint a szexuális mirigyek átalakult váladéka. Átalakulását a beáramló fejerők okozzák. – Az ember beletekinthet a valóságosan itt zajló folyamatokba.

Az ember valóban beletekinthet ezekbe a folyamatokba és megkeresheti a táplálékokat, melyek nem fognak annyira a fej irányába hatni, mint a gyökér a maga én-jellegű erőivel. Mivel a szexuális erőkkel kell rokonságban maradjon, az asztralitásból sem kaphat túl sokat, abból tehát, ami már a virág és a termés felé hajlik. Vagyis ha tejet akarunk termelni, a gyökér és virág között levőre kell néznünk, mindarra, ami a levélzetben, a zöld hajtásban fejlődik. Ha egy állat tejhozamát még fokozni szeretnénk, ezt úgy érjük el biztosan, ha a következőt tesszük.

Tegyük fel, hogy az adottságokhoz igazodva lombos, száras takarmánnyal látok el egy tehenet. Fokozni akarom a tejhozamot, és feltételezem, hogy erre mód van. Mit fogok tenni? Olyan növényt alkalmazok, mely a terméshozás folyamatát, ami a virágzás és a megporzás között játszódik, bevonja a lomb, a leveles hajtás folyamatába. Ez történik például a hüvelyes termésű növényeknél, nevezetesen a hereféléknél. A vöröshere anyagiságában különböző termésjellegű folyamatok zajlanak, úgy, mintha egyéves hajtásról lenne szó. Az így etetett tehén maga még nem mutat sokat, de mikor megborjadzik, borjából majd jól tejelő tehén válik. A takarmányozás reformjának általában egy generáció után mutatkozik eredménye. Egy dologra különösen kell figyelni.

Némely fogást az emberek akkor is megtartottak, mikor az ösztönös bölcsesség ezen a területen már eltűnt; az orvosok is megtartottak néhány gyógyszert, bár ma már nem tudják, hogy miért. Megtartották, mert mindig segített. Így itt – az állattartásban is – maradt a régi tradícióból, amiről nem tudjuk, hogy miért kell használni. Ezenfelül ma csak próbálkozás folyik, általában csak kipróbálják, mennyit kell adni a hízómarhának, a tejelő tehénnek, és valóban úgy van ezeknél a próbálkozásoknál is, mint minden emberi próbálkozásnál, mikor egészen a véletlenre bízza magát az ember. Gondolják csak meg, ha egy nagy társaságban valakinek fájni kezd a torka, mi történik? A beteg mindenkitől kap valamit, aki csak szereti őt. Fél óra alatt egész patikát gyűjt össze. Ha ezt mind bevenné, az egyik szer akadályozná a másik hatását, a gyomrát alaposan elrontaná, de a torokfájás nem javulna. Az egyszerű, szükséges eljárás komplikálttá változik a körülmények miatt.

Valami egészen hasonló történik a takarmányozással kapcsolatos próbálkozásoknál. Felhasználunk valamit, és az bizonyos irányban megfelel, másikban nem. Most egy másik szert alkalmazunk, az elsőhöz hozzáadva. Így egész sorát kapjuk a takarmányoknak, mindegyiknek van bizonyos jelentősége a hízómarhánál, a növendék állatoknál; mindez végül áttekinthetetlenül bonyolult lesz, mert az erőviszonyokat már senki nem látja át. Az is lehet, hogy a szerek egymás hatását akadályozzák, sőt ha valaki félműveltséggel dolgozik a mezőgazdaságban, ez sokszor be is következik. Utánanéz könyvekben, vagy eszébe jut, mit is tanult: „a hízómarhának ez a takarmánya, a növendéknek az”. Utána lapoz, de ebből sem sok jó lesz, mert amit a könyvekből kiolvas, bizonyos körülmények között éppen ellentéte lehet az eddigi etetésnek. Racionálisan csak akkor járunk el, ha a jelzett gondolkodási módból indulunk ki. Sokkal egyszerűbbé, áttekinthetőbbé válik az állatok táplálása.

Mondjuk: sárgarépa és lenmag – ezt átlátom, ilyen úton hat. Az ember ezt átlátja. Nem kell mindent összekeverni. Az ember áttekinti a hatást, amit a takarmánnyal elér. Gondolják csak el, ahogyan a gazda a gazdaságában benne áll, egészen tudatosan, józanul, ha így dolgozik. Ismeretekhez jut, s ezekkel nem bonyolítja, hanem egyszerűsíti a takarmányozást. Van olyan dolog, több is, ami a próbálkozással szerzett tudásban helyes, de rendszertelen és pontatlan. A pontosságnak éppen a ma alkalmazott módja maga pontatlan, mert benne a dolgok összekeverednek, át nem láthatók, míg az itt elmondottakban a dolgokat a maguk egyszerűségében jól lehet követni, egészen az állati szervezetig.

Vegyünk valami mást. Nézzük a virágszerűt, azt, ami a virágban terméshozó módon hat. Tovább is kell mennünk: a terméshozó módon ható elvet a növény egyéb részeiben is meg kell keresnünk. A növényeknek van egy tulajdonsága, ami már Goethének is igen tetszett, az ugyanis, hogy a növény egész teste minden részében adott-

Ságként hordozza mindazokat a képességeket, melyek egyes részekben specializálódnak. Nemde más növényeknél azt tesszük a földbe, ami a virágban a termés adottságaként (magkezdeményként) megjelenik, de a burgonyánál nem abból várunk új növényt, hanem a gumó szemeiből. Sok más növénynél is így teszünk, a terméshozó elvet más részben keressük. Ha a természettől végig nem futtatott terméshozó elvet fokozni kívánjuk – a természetben nem bontakozik ki minden a végsőkig! -, hatásuk növelhető a külső égéshez bizonyos módon hasonlító folyamatok segítségével.

Például: a szárított répaszeletbe belekerül valami a növényből, és ennek hatása fokozható, ha a szeleteket a napon szétterítve pároljuk; ezzel az adottságként benne lévő folyamatot vezetjük kissé tovább, a terméshozás felé. Mindezek mögött egy csodás ösztön dolgozik. Ha értően nézzük a világot, feltesszük magunknak a kérdést: tulajdonképpen hogyan is jutott az ember eszébe, hogy táplálékát megfőzze? Igen, ez kérdés, csakhogy általában nem kérdezzük, mert minden nap körülöttünk van. Hogyan is jutott az ember eszébe, hogy táplálékát megfőzze? Úgy, hogy lassanként rájött: ahol a természet a terméshozás felé hajlik, ott a főzésben is működő folyamatok hatnak; égés, melegedés, párolódás és száradás folyik. Mindezek a folyamatok alkalmassá teszik a takarmányt arra – elsősorban a növény virágszerű, termésszerű részeit, de indirekt módon a többi, felül elhelyezkedő részt is -, arra tehát, hogy az állatban kifejlessze az anyagcsere-végtagrendszer szükséges erőit. Ha csak magát a virágot, a magot nézzük, látjuk, hogy a virág és a mag jellegzetesen hat az állat anyagcsere- és emésztőrendszerére, mégpedig az erők fejlesztésével és nem anyagiságával. Az anyagcsere-végtagrendszernek földi erőkre van szüksége. Meg is kell kapja, szükséglete szerinti mértékben.

Vegyük az Alpokban tartott állatot; nem úgy él, mint a síkvidéki állat, hiszen nehéz terepen kell járjon-keljen; nehéz a terep, mert nem egyenes. Nem mindegy, hogy sík területen vagy lejtőn kell járjon a jószág. Így ezeknek az állatoknak is kell kapniuk a végtagjaikba fejlesztendő akarat szította erőt, különben sem igásállatnak, sem pedig tejelő- vagy hízómarhának nem lesznek jók. Gondoskodni kell elegendő és aromatikus alpesi füvekben gazdag táplálékról, melyben a természet maga fejlesztette tovább, a Nap főzőfolyamata segítségével a terméshozó, virágoztató elvet. De további mesterséges kezeléssel is juttatható erő a végtagokba, ha ez a kezelés főzésből, forrázásból áll. Legjobb lesz a növény virágzó, terméshozó részéből való takarmány, főként ha olyan növényt kezelünk (meleggel), ami már eleve virágzásra, terméshozásra állt be. Ami kevés hajtást és levélszerű részt hoz és hamar termőre fordul. Olyasmit főzzünk meg, ami kevésre értékeli a lombosodást, de dúsan virágos és sok termést hoz.

Az emberek sem jutnának az elnehezedés, vagyis az ellustulás lejtőjére, ha az ilyen dolgokra figyelnének. Mert lejtőre juthat az ember, amellett nyugodtan elmondhatja: nem lehetek igazi misztikus, ha egész nap rohangálok. Igazi misztikus csak akkor lehetek, ha egészen nyugodt vagyok, ha sem magam, sem környezetem nem késztet újabb és újabb cselekvésre. Ha olyanná válók, hogy környezetemnek kijelenthessem: nincsen erőm mindenféle munkára – akkor igazi misztikus leszek. Megpróbálok ennek megfelelő táplálékkal élni. – így lesz valakiből nyerskoszt fogyasztó, nem fog magára főzni. De látják kérem, a dolgok keresztezik egymást, nem jelentkeznek tisztán. Mert persze ez megint csak így áll: ha egy ember, aki ezen a módon máris a misztika ferde lejtőjén van, nyerskoszt fogyasztó lesz, és a fizikuma már eleve gyenge, akkor előrejut, nagy haladást tesz és egyre lustább és lustább lesz, azaz egyre misztikusabb. Ami az emberre áll, azt alkalmazhatjuk az állatra is; tudni fogjuk, hogy hogyan tegyük mozgékonnyá.

Az embernél a másik eset is bekövetkezhet. Lehet, hogy valakinek erős fizikuma van, és csak később jut arra a nyakatekert gondolatra, hogy misztikával foglalkozzon. Lehet, hogy nagy a fizikai ereje, és a saját erői meg a nyerskoszt evéssel szerzett erők belül tovább dolgoznak, fejlődnek. Így a nyerskoszt fogyasztás keveset fog ártani. És ha ezzel megszólítja a reuma, a köszvényokozó erőket és átdolgozza őket, mint nyerskoszt fogyasztó még erősebbé válik.

Minden dolognak két oldala van, amint a mérlegnek is két tányérja. Érteni kell hozzá, hogy egy helyzet hogyan individualizálható, általános elveket nem lehet megadni. A vegetárius életmódnak az az előnye, azért tesz erősebbé valakit, mert a szervezetben parlagon maradó erőket, ugyanazokat, melyek a reumát, a köszvényt, a cukorbajt okozzák, előcsalja a szervezetből. Ha csak növényi ételt fogyaszt valaki, ezekkel az erőkkel kell a növényt az ember számára megérlelnie. De ha valaki egyenesen az állatot fogyasztja, ezek az erők használatlanul raktározódnak a szervezetben, és végül önmagukat használják fel, anyagcseretermékekből lerakódásokat okozva a szervezet különböző helyein, vagy olyan anyagokat igényelnek maguknak, kihajtva azokat a szervezetből, melyekre ott az embernek szüksége lenne, például a diabetes esetében. Mindez csak úgy érthető meg, ha az ügyet átlátjuk.

Akkor az a kérdés is kezelhető lesz, hogy hogyan hizlaljuk az állatokat; azt mondhatjuk: mint a zsákba, úgy kell az állatba is a lehető legtöbb kozmikus energiát beletöltenünk. Ez kell történjen! Ó, azok a disznók, a hízódisznók, olyan mennyei állatok! Zsíros testükben tisztán kozmikus szubsztancia van, nem földi – eltekintve ideg-érzékszervi rendszerüktől. Amit elfogyasztanak, amit mindenfelől fel kell vegyenek, csak azért szükséges, hogy a kozmikus szubsztanciák bőségét az egész testben eloszlassák. A sertés el tudja osztani, amit a kozmoszból fel kell vennie. Ezekre az erőkre tehát a szétosztáshoz van szüksége, ugyanígy más hízóállatoknak is. Akkor híznak ezek az állatok, ha terméshozó jellegű takarmányt kapnak, legjobb, ha továbbkezelt, azaz főzött vagy gőzölt formában. – Olyasmi legyen ez, amiben a terméshozó jelleg valamennyire már fokozott formában található, pl. takarmányrépa, ami eredeti, vad formájához képest már megnagyobbodott, kultúrformát öltött.

Így hát megint megkérdezhetjük: mit kell adni a hízóállatnak? Olyasmit, ami segít a kozmikus szubsztancia szétosztásában, tehát ami a terméshozás felé halad és amit megfelelő módon kezeltünk is. Megfelel ezeknek a feltételeknek némelyik olajpogácsa is és az ehhez hasonlók. De el kell érnünk azt is, hogy az ilyen állat feje ne legyen elhanyagolt, hogy a földi szubsztanciából valami átjusson a fejbe a hizlalás alatt is. Valami ellenkezőt kell adni a fentiekhez, de csak kis mennyiségben, mert a fej nem igényel túl sokat. Tehát kis adagot kell adnunk. Ezért a hízóállatoknak gyökérfélét is adnunk kell, bár csak kis mennyiségben, a takarmány közé keverve.

Nézzék kérem: van még egy anyagféleség, a tiszta anyag – melynek nincsen speciális feladata. Általában azt mondjuk, hogy a gyökérfélék feladata a fej, a virágféléké az anyagcsere ellátása, a lombszerű, a hajtásjellegű pedig a ritmikus rendszert látja el a maga szubsztanciáival az emberi szervezetben. Hatásukat alá kell támasztani sófélével, mert az az állati szervezet minden részéhez kapcsolódik. Mivel az ember és az állat tápláléka legkevesebbet éppen sóból tartalmaz, ebből látható, hogy nem mindig a mennyiség számít, inkább a megfelelő minőség; arról van itt szó, hogy megfelelő minőségben a kis mennyiség is betölti feladatát.

Most még ki kell térnem egy bizonyos táplálékra, és kérem, végezzenek ezzel kapcsolatban pontos kísérleteket, emberre is kiterjesztett megfigyeléseket, amennyiben az ember is megkívánja ezt a táplálékot. Tudják ugye, hogy a paradicsom, csak újabban, viszonylag rövid idő óta került bevezetésre, mint egy fajtatáplálék. Sokan nagyon is kedvelik. Mint tanulmányozásra méltó tárgy is nagyon fontos, termelésének és fogyasztásának alakulásából igen sokat lehet tanulni. Vannak már szép számmal emberek, akik ezeknek a dolgoknak utánagondolnak, és jó joggal úgy találják, hogy a paradicsom fogyasztásának nagy jelentősége van az ember számára, az állatokra is kiterjeszthetnénk ezt, ha rászoktatnánk őket a paradicsomra. A paradicsomnak mindenütt nagy jelentősége van, ahol a szervezetből valami kikapcsolódik, és a szervezet egészén belül saját szervezetet hoz létre. Látják kérem, ebből két dolog is adódik. Megerősítése egy amerikai kutató adatának, mely szerint a paradicsom diétás hatása jónak mondható az emberi máj betegségre való hajlamai esetében – mert a máj az a szerv, amely a legönállóbban működik az ember szervezetében; így a májbajok, amelyek inkább az állatok esetében állnak fenn, a paradicsom segítségével leküzdhetők volnának.

Itt először is növény és állat összefüggésébe látunk bele. Csak mellékesen, parentetikusan: azok, akiknek karcinómája van, tehát szervezetüknek egy bizonyos része eleve önállóvá tette magát, embernél vagy állatnál, így rákbeteg embernél azonnal meg kellene tiltani a paradicsom fogyasztását. De megkérdezhetjük, miből is adódik, mivel függ össze az, hogy a paradicsom különösen az önállósodó, specializálódó részre hat a szervezetben?

Ez azzal áll összefüggésben, amit a paradicsom a maga keletkezésénél akar és igényel. Akkor érzi magát a legjobban fejlődése során, ha trágyája még mutatja az eredeti formát, ahogyan az állattól elkülönült, vagy valami másból elkülönült. Ha a trágya még nincs átdolgozva a természetben, ha még egészen nyers, ha a hulladékot rendezetlen halomba dobják össze trágyának, komposztnak, és benne még sok minden úgy van, ahogyan keletkezett, nincs preparálva, feldolgozva – ha ilyen halomra palántázzák, meg fogják látni, hogy itt nőnek a legszebb paradicsomok. Pláne, ha olyan komposztot használnak, ami a paradicsom zöldjéből készült, akkor fog ragyogóan fejlődni. Mert a paradicsom egyáltalában nem akar kilépni önmagából, kiválni erős elevenségéből, sőt abban akar megmaradni. A paradicsom a növényvilágnak legkevésbé társas lénye, nem fogad el semmi idegent. Elsősorban az érési folyamaton áthaladt trágyát utasítja el, az nem kell neki. Ezzel függ össze, hogy az emberi és állati organizmusban is az önálló szervezetekre hat.

Ilyen irányban hat bizonyos értelemben a burgonya is. Hatásában szintén igen önálló, akkor mindenképpen, amikor az emésztési folyamaton könnyen áthaladva behatol az agyba, és az agyat is önállóvá, teszi, még az emberi szervezet többi részének hatásától is függetleníti. És hogy ember és állat materiálissá vált a burgonyatermesztés európai meghonosodása óta, ennek egyik oka a túlzásba vitt burgonyafogyasztás. Fogyasztani csak annyit szabad ebből a táplálékból, amennyi az agy, a fej működését serkenti, de túlzásba vinni éppenséggel nem szabad. Mindezeknek a megismerésén át megmutatkozik, a mezőgazdaság bensőségesen összefügg a szociális élettel, mégpedig egészen tárgyilagos módon. És az, hogy a mezőgazdaság az egész szociális élettel összefügg, végtelenül fontos dolog.

Természetesen mindezzel kapcsolatban csak egy-egy irányvonalat tudtam megadni, de ezek hosszú ideig szolgálhatnak alapul a különböző kísérletekhez. Kísérletileg jól átdolgozva ragyogó eredményeket lehet kihozni mindebből. A kurzuson tárgyalt témák kezeléséhez egy vezérfonalat kaptak, és én teljesen egyetértek a kurzus gazdász résztvevőivel, akik elhatározták, szigorúan elhatározták, hogy amit itt bemutatunk, egyelőre szigorúan a gazdálkodók körében kell maradjon. Először meg kell erősíteni kísérletekkel, aztán az itt megalakult gazdaközösség, a Kör fogja megállapítani, hogy a kísérletek eredménye mikor lesz közölhető a nyilvánossággal.

A mindenesetre elismerésre méltó tolerancia következtében számos nem-gazdálkodó érdeklődő is részt vett ezen a kurzuson. Ők emlékezzenek az ismert operára (Mozart: Varázsfuvola), és tegyenek lakatot a szájukra, nehogy az antropozófusok általános hibájába essenek, s ahol csak lehet, hirdessék az itt hallottakat. Mert éppen az okozott sok kárt nekünk, hogy emberek, akiknek nem volt impetusuk (lelkes tudásuk) a hozzászóláshoz, a dolgokat egyszerűen csak szajkózták; a dolgokat lelkes tudás alapján kell tovább adni.

Nagy különbség, hogy ezekről a dolgokról gazdász beszél-e, vagy olyan valaki, aki a mezőgazdaságtól távol áll. A különbséget mindjárt észre lehet venni. Mi jönne ki abból, ha a nem-gazdálkodók mindezt érdekes antropozófiai tananyagként széthordanák? Ugyanaz, ami más előadási ciklusokkal is előfordult: az emberek, a gazdászok is mindezt más oldalról hallanák. Igen, ha egy gazdálkodó gazdásztól hallja, azt mondhatja: milyen kár, hogy ez az ember megbolondult! Ezt mondja majd először, másodszor. De mikor egy gazdaember lát valamit, azt már nem utasíthatja el olyan könnyen. Ha azonban nem hivatásos oldalról, csak az érdeklődőktől hallja, az egész dolgot légből kapottnak fogja tartani. Így diszkreditálva nem is hathat tovább, ami elhangzott. Szükséges, hogy érdeklődő barátaink, akik nem tartoznak a Mezőgazdasági Körhöz, amit hallottak, magukat megtartóztatva őrizzék meg, és ne hordják szét mindenüvé, ahogyan azt az emberek máskor oly szívesen teszik az antropozófiával. Így határozta ezt el a Mezőgazdasági Kör, ahogyan a mi igen tisztelt Keyserlignk grófunk közölte is, és ezzel én a szó teljes értelmében egyetértek.

Egyébként most, mikor már csak a megbeszélés van hátra, és az előadásnak is végére értünk, legyen szabad megelégedésemet kifejeznem először azért, hogy Önök el akartak jönni ide, részt akartak venni abban, amit itt elmondhattunk, s abban is, ami ebből létre kell jöjjön, tovább kell fejlődjön. Másrészt ki kell fejeznem, hogy Önökkel teljesen egyetértek, mikor azt mondják, hogy ami itt lejátszódott, annak hasznos munkának kell lennie, és így intenzív belső értékeket hordoz. És gondoljanak még két dologra: Hogy így folyjon le ez a kurzus, ahhoz Keyserlignk grófnak és Keyserlingk grófnőnek mennyi energiájára volt szükség! Energia, céltudatosság, antropozófiai valóságérzék, teljes benne állás az antropozófia dolgaiban, áldozatkészség és sok minden más kellett hozzá. Ebből adódott, hogy amibe annyi munkát fektettek – munkát az egész emberiség érdekében! – olyan keretet adott ittlétünknek, úgy volt elrendezve minden, no igen, úgy, hogy valóságos ünnep lett belőle. Öt perc múlva ismét példát látnak erre! Végül, de nem utolsósorban, megköszönöm a házhoz tartozó személyzet rendkívüli szeretetreméltó szívélyességét; mindez együtt tette munkánkat csodálatos ünneppé; a mezőgazdasági konferencianapok alatt valóban mezőgazdasági ünnepet ültünk. Fogadja Keyserlignk gróf és grófnő mélyen átérzett, szívből jövő köszönetünket egész háznépével együtt mindazért, amit ebben a tíz napban az ügy szolgálatában és a mi szeretetre méltó baráti szíveslátásunk érdekében tettek.

Megbeszélés

Koberwitz, 1924. június 16.

[A takarmányozás lényegéről]

Kérdés: A trágyalének ugyanolyan én-szervező ereje van, mint a szilárd trágyának?

Dr. Steiner: A kérdésre válaszolva lényegében az mondható, hogy a trágyát és a trágyalevet, húgylevet együttesen kell használni, és úgy, hogy a talaj organizációs erejével megfelelően együtt tudjon működni. Az a bizonyos összefüggés az „én”-nel – a trágyára érvényes, a trágyalére általában nem áll. Mert minden én, még ha csak adottságként van is meg, mint a trágyában, valamilyen asztralitással összefüggésben kell hasson. A trágyának, a szilárd ürüléknek nincsen asztralitása, ha a húgylé nem keveredik bele. A húgy támogatja az asztralitást, nagyobb az asztralitása, a lelki ereje. Az ürülék, a szilárd trágya inkább az agynak felel meg, a húgy inkább az agy váladékának, mert a húgy asztrális erőt hordoz, annak felel meg, ami az agyban folyékony, ami inkább agyvíz.

Kaphatnánk itt adatokat az égetéssel készülő preparátumok csillagkonstellációjáról?

Dr. Vrede: Pontos adatokat még nem mondhatunk, még számításokat kell végeznünk. A rovarhamvasztás ideje általában február elejétől egészen augusztusig van, a pocokirtásra ebben az évben (1924-ben) november második fele, december első fele lesz jő – az időszak évről évre eltolódik.

Dr. Steiner: Egy antropozófiai kalendárium elveit már megalapoztuk, most még részletesebben is el kell készíteni; aztán majd egész pontosan lehet igazodni hozzá. (Ma Maria Thun adja ki a naptárt évente. – A ford. megj.)

Ha teleholdról, újholdról van szó, csak az a nap számít éppen, mikor tele- vagy újhold van, vagy a röviddel előtte és utána levő idő is?

Attól a perctől számítjuk, mikor ez a kép (ábra) megjelenik, mikor a Hold keskeny sarlóként mutatkozik és aztán eltűnik. Körülbelül minden 12-14 naponként.

El lehet-e tartani a rovarokat a hamvasztásig, ha nem lehet éppen a konstelláció idején összefogni őket?

Még pontosabban meg kell állapítanunk, hogy mikor kell a preparátumokat elkészíteni. Az egyes rovaralakokat el lehet tenni.

A gyom-magvakat nyáron kell elégetni, vagy bármely tetszőleges időben?

Ne sokkal később, mint amikor gyűjtöttük.

Mi a helyzet a rovarfűszer kiszórásával, ha az olyan rovartól származik, amelyik egyáltalán nem érintkezik a talajjal?

Akkor is a földre kell szórni. Itt egyáltalán nem arról van szó, hogy a készítmény fizikailag érintkezzen a rovarral, hanem az adagolásból adódó homeopatikus tulajdonságról. A rovar érzékenysége egészen más jellegű, éppen attól menekül, ami a kiszóráskor, a földbe kerüléskor keletkezik.

Mit tudhatunk a fagy káros hatásáról a mezőgazdaságban, különösen a paradicsom esetében? És milyen kozmikus összefüggésben értendő a fagy?

A paradicsomot melegen kell tartani, hogy szép és nagy legyen: nagyon is szenved a fagytól. Ami általában a fagyot illeti, tisztáznunk kell, mi is fejeződik ki a fagy hatásában. A fagyhatás lényege, hogy a földben tevékeny kozmikus hatást jelentősen felerősíti. Bizonyos hőmérséklet mellett a kozmikus befolyás normális, közepes lesz, ez az, amire a növénynek szüksége van. Ha tartós, mélyreható fagyot kapunk, a túlságos égi erő miatt a növények egyfajta tendenciát mutatnak: a szár igyekszik minden irányban elágazódni. Szárakat képez, vékonyan akar szétterjeszkedni; mivel ezek a képletek olyan vékonyak, hogy a külső fagy adott esetben megragadja, megsemmisíti őket, ilyenkor a fagy jelensége rendkívül káros kell legyen, hiszen az ég egészen bejön a földbe.

A pöcsök (bögöly) égési maradványaival az állat testét kezeljük, vagy csak szórjuk szét a réten és a legelőn?

Igen, ezeket az állati maradványokat ott szórjuk szét a földre, ahol az állat legel. Mindegyiket trágyaadaléknak gondoltam.

Hogyan küzdhetünk legjobban a tarackbúza ellen? Magot fogni róla nagyon nehéz!

Mikor a tarack úgy szaporodik, ahogyan Ön mondotta, hogy nem jut el a maghozásig, akkor végül megszünteti önmagát. Ha nem lehet magot fogni, akkor valójában nincs is mag. Amikor a tarack csak a mélybe hatol és ott továbbsarjadzik, akkor ki is lehet irtani. Különben annyi magot, amennyi kell, mindig lehet találni, mert nagyon kevésre van szükség. Még négylevelű lóherét is lehet találni!

Egyáltalában megengedhető-e a takarmány konzerválása elektromos árammal?

Mit kíván elérni ezzel? – Át kell tekinteni a kérdéssel kapcsolatban, mi is az elektromosság szerepe a természetben! Mégis csak vigasztaló – mondhatnám -, hogy manapság Amerikából, ahol általában jobb a megfigyelőképesség, mint Európában, szóval Amerikában hallatszanak olyan hangok, miszerint a sokféle, sokfelől érkező elektromos sugárzással átszőtt atmoszférában az emberek nem tudnak úgy fejlődni, ez az atmoszféra az emberek teljes fejlődésére hatással van. A lelki élet fog megváltozni, ha olyan messze jut ez a dolog, ahogy tervezik. Nagy a különbség, ha egy tájon gőzgép szolgálja a vasutat, vagy ha az villamosítva van. A gőz hatása tudatosabb az emberben, az elektromosság hatása félelmetesen öntudatlan, az emberek egyáltalában nem tudják, honnan jön, amit átélnek. Kétségtelen, hogy a fejlődés a következő irányt mutatja – ha figyelembe veszem, hogy az elektromosság a föld felett mint sugárzó, a föld alatt mint vezető elektromosság van jelen, mely a híreket viszi egyik helyről a másikra -, a sugárzó elektromosságban zajló életnek az lesz a hatása, hogy az emberek a gyorsan továbbított híreket fel sem tudják majd fogni. Kioltja a felfogóképességet – ez a hatás már ma is észrevehető. Megfigyelhetik, mennyivel nehezebben kapcsol ma az ember, mint évtizedekkel ezelőtt, mikor valami éri. Vigasztalódva látjuk, hogy Amerika felől ezeknek a dolgoknak a belátása terjedni kezd. Igen, ez úgy van, mikor valami először jelenik meg, gyógyszerként hat. Aztán a próféták is kézbe veszik a dolgot. Érdekes, hogy mikor fellép valami, a szellemileg látható dolgokat is az emberire redukálják. Lám, itt egy próféta, vadul hirdeti az elektromosság gyógyhatását, s azelőtt eszébe sem jutott volna ilyesmi. Így jön divatba sok minden. Míg jelen nem volt, nem is lehetett gyógyító elektromosságról beszélni. Most hirtelen gyógyszerré lett, nem annyira mert itt van, inkább mert divatba jött. Az elektromosság néha nem gyógyít jobban, mintha gyógyításként kis tűkkel szurkáljuk a beteget. Nem az elektromosság gyógyít, inkább a sokkhatás működik gyógyítóan. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy az elektromosság kiváltképpen a magasabb organizációra van hatással, az ember és az állat fejrendszerére, ennek megfelelően a növények gyökérzetére. Hatása rendkívül erős. Ha tehát az élelmiszer átsugárzására használjuk fel, az így kezelt táplálék a fogyasztó állat szklerotizálását fogja okozni. Mivel ez a folyamat lassú, eleinte nem is lehet mást észrevenni, csak mintha az állatok korábban múlnának ki, mint kellene. Mindenféle okra fognak majd gondolni, csak éppen az elektromosságra nem. – Az elektromosság tehát olyasmi, aminek élőlényre hatni nem szabad, az életet nem segíti, erre nem is képes. Ha az ember tudja, hogy az elektromosság helye egy szinttel mélyebben van, mint az élet, mint az elevenség, és az élet, minél magasabb rendű, annál inkább arra törekszik, hogy eltaszítsa magától – igen, ez egy taszítás! És ha az élőlény nem tudja megvédeni magát, bármennyire használja is védekezése eszközeit, akkor lassanként ideges és zaklatott lesz, végül elmeszesedik, szklerotizálódik.

Mit mond a szellemtudomány általában a savakkal és savanyítási eljárással történő takarmánytartósításról?

Ha tágabb értelemben vett sószerű anyagot használnak fel ehhez a folyamathoz, akkor nem nagy a különbség, hogy a fogyasztáskor nyújtják-e a sót, vagy takarmányadalékként használják azt. Túl alacsony sótartalmú takarmánynál éppen a savanyítás lesz a helyes; szinte megfelelő helyre hajtja a táplálékot. Mondjuk, egy környéken sok a répa. Láttuk, a répa különösen alkalmas a fejrendszer megfelelő ellátására, ezért kitűnő takarmány növendékmarháknak. Ha viszont egy másik környéken azt látjuk, hogy az állatok túl korán és túl erősen vedlenek, szőrüket elhullajtják, akkor sózni kell a takarmányt, mert látható, hogy az nem rakódik le eléggé a szervezet alkalmas helyein. Nem jut el odáig. A só erőteljes hatására a szervezetben éppen arra a helyre kerül a táplálék, ahol hatnia kell.

A zöldtakarmány és a cukorrépalevél silózásáról, savanyításáról mit mond a szellemtudomány?

Ebben az esetben figyelni kell rá, hol van az optimum, hogy a savanyító szerrel azt túl ne lépjük. Maga a savanyítás általában nem káros, ha nincs benne mértéktelenül sok adalékanyag, mert éppen a sószerű alkotórész marad meg a szervezetben, ahogyan van. Általában a szervezet, az állaté is, az emberé még inkább a felvett anyagokat változatos módon alakítja. Előítélet az a nézet, hogy valami, amit a gyomron keresztül felveszünk, pl. a fehérjét, ugyanabban az alakban lesz továbbra is használható, mint ahogyan elfogyasztottuk. A fehérje teljesen át kell alakuljon holt szubsztanciává, hogy aztán a saját étertest visszaalakítsa a speciális emberi vagy állati fehérjévé. Mindennek meg kell változnia, ami csak bekerül a szervezetbe. Még a közönséges hőre is áll, amit mondok. Tegyük fel, hogy van egy organizmus, és itt van a környezet melege, tegyük fel, így sematikusan rajzolva (lásd az ábrát) itt van egy darab halott fa, bár szerves eredetű, de elhalt; és megint itt a hő a környezetben. Ha ez itt egy organizmus, akkor a hő nem tud egy kis darabon csak úgy behatolni, nem járja át, hanem amint a hő az organizmus hatókörébe jut, meg lesz dolgozva, az organizmus saját, megdolgozott hőjévé alakul – másként nem is szabad történnie. A fadarabba viszont a hő egyszerűen beleárad, s ott belül is ugyanaz marad, mint kívül volt, a föld ásványi világában. Abban a pillanatban, mikor változatlan állapotú hő árad belénk, miként a fadarabba – megfázunk. Ami kívülről a szervezetbe árad, nem szabad, hogy olyan maradjon, amilyen volt, hanem azonnal át kell alakulnia. Legkevésbé a só megy át ezen a változáson, ezért lehet sóval – amit persze az említett módon használunk – takarmányt savanyítani; ha a gazda némileg értelmes, és nem használ túl sokat, a só túl nagy bajt nem okozhat.

Ha egyáltalán szükség van rá a konzerváláshoz, ez maga mutatja, hogy bizonyos fokig helyes az eljárás.

Ajánlatos volna só nélkül savanyítani?

A savanyítás egy túlságosan is előrehaladott folyamat, organikus feletti, s ha adott körülmények között túlzásba visszük, akkor nagyon káros.

A savas hatás tompítására használt iszapolt kréta árt az állatoknak?

Egyes állatok egyáltalán nem viselik el az iszapolt krétát, megbetegszenek tőle. Mások eltűrik, de ebben a pillanatban nem tudom megmondani, melyek azok. Általában nem sok hasznát veszik az állatok, inkább megbetegszenek tőle.

Azt hiszem, hogy tompítja a gyomorsav hatását?

A gyomorsav használhatatlanná válik.

Azt szeretném kérdezni, vajon az érzületnek, amivel az ember a dolgokhoz fog, nincsen-e nagy jelentősége? Nagy különbség, hogy gabonát vetünk, vagy pusztítást szolgáló anyagot szórunk. A beállítottságnak számítania kell! Ha az ember az itt megadott eszközökkel dolgozik a rovarok irtásán, nem lesz ez sokkal nagyobb hatással karmájára, mintha mechanikus eszközökkel távolítaná el azokat?

Bizony, azon múlik minden az érzületnél, hogy az jó-e vagy gonosz. Hogyan érti Ön, hogy „az irtásukon” dolgozik? Vegye figyelembe, hogyan is kell gondolkozni az ilyesmiről. Ha a mai előadást átgondolja, úgy, ahogyan tartottam, pl. azt a részt, ahol figyelmeztettem: az ember tud valamit egy dologról, s azt külsőleg át is látja, az ember látja a lenmagon, a répán, hogy milyen folyamat során fog áthaladni az állaton, és ha ez a folyamat valóban megtörténik és az ember át is éli – ezt nem teheti másképpen, csak egyfajta áhítattal telítve. El fog jutni odáig, hogy az ember szolgálatában, az univerzum szolgálatában cselekszik. Csak arról lehetne szó, ha érzülete révén kárt okozna valaki, hogy direkt gonosz szándékból cselekszik. Ebben az esetben szándéka egyenesen gonosz kell legyen. Igazában nem tudom elképzelni, hogy az eljárás az általánosan fejlődő moralitás mellett rossz hatású lenne. Vagy Ön úgy gondolja, hogy ha utána futok és megölöm az állatokat, az kevésbé jelent rosszat?

Arra gondoltam, hogy a pusztítás módja, mármint az, hogy mechanikus eszközökkel vagy kozmikus hatás felhasználásával történik – különbséget jelent-e?

Igen, látja kérem, itt bonyolult dolgokat kell figyelembe venni, s a megértés megint csak attól függ, hogy nagyobb összefüggésekben nézzük-e őket. Tegyük fel, hogy Ön kifog egy halat a tengerből, és megöli. Akkor Ön ölt, lezajlott egy történés egy bizonyos szinten. De tegyük fel, hogy egy edényt merített tele a tengervízzel valamilyen célból, és ha sok ikra van benne, mindjárt egész sereg hal pusztul el. Mégis egészen mást cselekedett, mint a hal megölésekor, valami egészen mást. A folyamat ugyanis egészen más szinten zajlott le. Ha a természetben valami odáig jut, hogy már kész hal lett belőle, akkor már megjárt egy utat. Mikor ezt visszafejlesztjük, valami rendetlenség támad. Ha azonban feltartom a folyamatot, mielőtt befejeződött volna, mielőtt a kész organizmus zsákutcájában partot ért volna, ugyebár nem tettem ugyanazt, mintha a kész szervezettel bántam volna el. Így a feltett kérdést korlátoznom kell: milyen helytelenséget követek el, mikor a „fűszert” készítem? Mert amit azzal majd elpusztítok, az nem jön számításba, más sávba tartozik. Most már csak arról van szó, mi kell nekem a „fűszer” elkészítéséhez. Legtöbb esetben sokkal kevesebb állatot kell megsemmisítenem, mintha össze kellene fogdosnom a fajok példányait, s aztán megölnöm. Azt hiszem, ha majd gyakorlatiasan és nem absztrakt módon gondolja át a kérdést, nem fogja olyan szörnyűnek találni.

Használhatunk-e emberi fekáliát, s hogyan kell azt kezelni fel- használás előtt?

Természetes, hogy a lehető legkevesebbet! A trágyázás értelmében vett hatása nagyon kicsi, és sokkal károsabb, mint amilyen káros más trágya lehet. Ha alkalmazni akarjuk, éppen elegendő annyi, ami a normális gazdálkodás mellett a trágyába belekerül. Van mértéke annak, ami még nem árt. Tudjuk, hány ember él a gazdaságban, s ha az emberektől származó trágya is belekerül az állati és egyéb hulladék közé – ez az a maximum, ami még nem árt. Leghelytelenebb a nagyvárosok emberi trágyáját felhasználni, mert a nagyvárosok rengeteg fekáliája egy szörnyen nagy gazdaságnak is elég lenne. Gondolják csak el, hogyan is lehetne ilyen őrült gondolat csapdájába esni, hogy a nagyváros mellett fekvő kicsi gazdaságnak adnák el pl. egész Berlin fekáliáját. Az ott termő növényeket csak meg kellene kóstolni, hogy az eredményt megtapasztaljuk. Spárgával vagy mással, ami némileg tisztességes marad, próbálják meg, s látni fogják, mi a helyzet. Képzeljék csak el, milyen különlegesen káros, ha ezt a trágyát az állatok takarmánya alá adják: sok minden meg fog állni az adott fokon. Mikor a takarmány átmegy a szervezeten, azon a fokon marad sok minden, amit az elfogyasztott spárga az emberi szervezeten áthaladva elért. A legkirívóbb tudatlanság hajthatja csak végre ezen a téren ezt a lehetetlen dolgot.

Hogyan lehet védekezni a sertésorbánc ellen?

Ez már állatorvosi kérdés; az esetet nem kellett magam elé idéznem, mert még senki sem kérte a tanácsomat, de azt hiszem, hogy bizonyos adag antimon triszulfiddal (Antimonblende) bedörzsölve kezelhető. Ez valódi betegség, a gyógyászat körébe tartozik.

Lehet-e repcsényretket is ezzel a porral irtani – az ugyanis hibrid növény?

A por, amiről beszéltem, csak azokra a növényekre van hatással, melyekből készült. Ha ez a növény valóban fajkereszteződésből ered, a szer nem fog hatni rá. A szimbiontákat sem befolyásolja.

Mit lehet a zöldtrágyázásról mondani?

Megvan a maga jó oldala, főleg gyümölcsféléknél. Általánosan nem lehet végrehajtani, de bizonyos esetekben hasznosítható. Ott lesz jó, ahol erőteljes hatást akarunk gyakorolni a hajtásfejlődésre. Ha ez a cél, adhatunk egy kevés zöldtrágyát pótlásul.

Rudolf Steiner bevezetője a megbeszélésekhez

Koberwitz, 1924. június 11.

Engedjék meg először is, hogy legmélyebb megelégedésemnek hangot adjak, amiért a Keyserlingk gróf javasolta Kutatókor megalakult, s most még a mezőgazdaság érdekeit hordozó Kör tagjaival is kibővült, akik először voltak jelen egy ilyen összejövetelen. Az alapítást megelőzően Stegemann úr hajlandónak mutatkozott egyes dolgok közlésére abból, amit négyszemközt az elmúlt években a mezőgazdálkodás irányelveiről vele megbeszéltünk, s amit ő, elismerésre méltó módon fáradozva saját gazdaságában, itt vagy ott már ki is próbált. Ebből eredt a megbeszélés nagyra becsült gróf Keyserlingk úr és Stegemann úr között: a ma elfogadott határozat szövegét megfogalmazták s az újabb, mostani összejövetelt létrehozták.

Nagy megelégedést okoz ez a tény, hogy így a kísérleteknek az irányvonalakkal kapcsolatban mintegy hordozó testületé alakult – igen, egyelőre csak irányvonalakról lehet szó, kapcsolatban tehát az irányvonalakkal, amiket az elhangzott előadások megadtak. Megelégedést okoz az is, hogy néhány olyan személy is találtatott, aki az irányvonalak bizonyítására kísérleteket végez, és a praktikus használhatóságot kimutatja.

Ma, mikor ilyen megelégedésre okot adó módon megalakult valami, azt is tudatosítanunk kell, amit az antropozófiai törekvések során, a gyakorlati alkalmazás terén tapasztaltunk. Értékelnünk kell ezeket a tapasztalatokat, hogy elkerülhessük a hibákat. A hibák akkor váltak nagyon is láthatóvá, mikor az – úgy mondhatnám: a centrális antropozófiai tevékenység perifériális tevékenységbe csapott át, mikor az, ami antropozófia lehet, és antropozófia kell legyen, bevezetésre került különböző életszférákban. Különösen az lesz érdekes a mezőgazdasági társaság tennivalóinak szempontjából, amit az antropozófia általános tudományosságba való bevezetésekor tapasztalunk.

Látják kérem, mikor ilyesmiről esik szó, azok, akik idáig a centrális antropozófia terén működtek a maguk módján benső hűséggel, benső odaadással, és azok, akik a periférián állnak, s mindezt az élet egyes területeire akarják kidolgozni – nem tudják egymást teljesen megérteni. Eléggé megtapasztaltuk ezt a tudományos intézetekkel való munkánkban. Egyik oldalon azok állnak, akik számára az „antropozófia mint olyan”, azaz a centrális antropozófia élettartalom, világnézet, amit az élet minden percében bensőségesen hordoznak a világban. Ezek éppen azok az antropozófusok, akik cselekszik, szeretik és életük tartalmává teszik az antropozófiát, és általában – bár nem mindig – úgy képzelik, hogy hatalmas dolog az, mikor itt vagy ott egy új embert vagy akár sokat megnyernek az antropozófiának. Ők, ha kifelé dolgoznak, embereket akarnak megszerezni az antropozófia számára, s azt képzelik, hogy azokat, elnézést a kifejezésért, szőröstül-bőröstül meg kell nyerni – például egy egyetemi tanárt, valamelyik természettudományi egyetem professzorát, úgy, ahogy a természettudományos munkában áll. Az ilyen antropozófus a maga szerető jószívűségében természetesen úgy gondolja, hogy a gazdát szőröstül-bőröstül, földjével s a rajta lévőkkel, minden terményével, amit a világnak átad, tehát mindenestül, és máról holnapra belevonhatja az antropozófiai működésekbe. Így vélik a „központi” antropozófusok. Magától értetődik: tévednek. Ha sokan az én hűséges követőimnek mondják is magukat, gyakran mégis csak érzéseikben hűséges követők, és meg sem hallják, amit döntő pillanatokban mondanom kell. Például mikor azt mondom: naivság azt gondolni, hogy egy professzort, egy tudóst mától kezdve egyszeriben antropozófussá lehet tenni. Ez nem megy. Szakítania kellene 20-30 éves múlttal, szakadék nyílna mögötte. A dolgokat úgy kell vennünk, ahogyan az életben adva vannak.

Az antropozófusok sokszor azt hiszik, hogy az élet gondolkodásból áll. De az élet nem áll csupán gondolkodásból! Ki kell mondanom ezeket a dolgokat, hogy megfelelő földbe hulljanak. Másrészt akik az életnek valamilyen területét jó és hűséges szívvel akarják az antropozófiával egyesíteni, legyen az akár a tudomány területe is, mindezt nem tisztázták magukban, mikor az antropozófiával dolgozni kezdtek. Mindig abból a téves véleményből indulnak ki, hogy továbbra is úgy kell tevékenykedniük, ahogyan a tudományban eddig működtek, és folytatniuk is úgy kell, ahogyan a tudományban eddig dolgoztak. Számos orvosi téren dolgozó kedves és jó antropozófus van körünkben – közülük dr. Wegmann asszony teljes kivételt képez, ő csak társaságunk szükségét látja akik azt is az eddigi orvoslás módján akarják alkalmazni, ami az antropozófiai orvoslásból ered.

Mit élünk át ezzel kapcsolatban? Itt nem annyira a centrális antropozófia kiterjesztéséről van szó, hanem az antropozófiából kiinduló dolgok terjesztéséről a világban. Megéljük, hogy az emberek így szólnak: ezt csináltuk eddig is, ebben vagyunk szakemberek, módszereinkkel uralkodunk e fölött a szakterület felett, s itt kételkedés nélkül meg tudjuk ítélni a dolgokat. De amit Önök hoznak, az ellentmond minden, a mi módszereinkkel elért eredménynek. Ezért mondják ezek a szakemberek, hogy a mi eredményeink hamisak. Sőt, megértük, mikor egyszerűen csak utánamentünk a tudósoknak, hogy azt mondták: no, ezt mi jobban tudjuk! Nem is tagadható ebben az esetben, hogy ők saját módszereiket jobban tudják alkalmazni, már csak azért is, mert az utóbbi időben a módszerek felemésztették magát a tudományt. Ma egy tudósnak csak módszerei vannak. A tárgyszerűvel már nem is foglalkoznak, azt már elnyelte a módszer; a kutatás üres kalászt csépel, üresen jár. Megtörtént, hogy a módszerek kiváló szakembere dühöngeni kezdett, ha jöttek az antropozófusok, és nem tettek mást, csak folytatták a szokásos a módszert. Mindez nem bizonyít mást, mint hogy biológiai intézetünkben folyó szép és kitűnő vizsgálataink feldühítik a szakembereket, mikor egy előadáson a mi szakembereink is az övékkel azonos módszerekről beszélnek. Dühösek, mert megszokott gondolati pályákon futó dolgokat hallanak újra.

De átéltünk mást is, ami viszont fontos, éspedig a következőt: egyik kutatónk vette a fáradságot, és módszereiben nem utánozta a többieket, csak félig-meddig. Az előadása először egészen tudományos volt, tételeiben a tudomány módszereit alkalmazta – ettől dühös lett a hallgatóság: minek kontárkodik bele valaki a mi tudományunkba! Micsoda szemtelenség! Tiszta dilettantizmus! Az előadó a második részben azonban áttért a valódi életre, nem a régi, hanem az antropozófia érzékfeletti tartalmának alapján kidolgozott témára. Ekkor az előbb még dühöngők igencsak figyelni kezdtek, hallani akarták és az elmondottaktól tűzbe is jöttek. Ezek az emberek az antropozófiát akarták hallani, s szerintem joggal nem tudták elviselni a tisztázatlan keveréket, mixtum kornpositumot, ami a tudományból és az antropozófiából készült. Mert az ilyen keverékkel nem is lehet továbbjutni.

Ezért üdvözlöm nagy örömmel, hogy Keyserlingk gróf kezdeményezésére egyesülni akar egy mezőgazdasági szakmai társaság azzal, amit Dornachban, a természettudományos szekcióban megalapítottunk. Hiszen ez a természettudományos szekció éppúgy, mint ami most itt létesült, a Karácsonyi Gyűlésből ered. Tehát aminek jönnie kell, az Dornachból indul ki. Itt majd magából az antropozófiából kiindulva fogjuk megtalálni a legegzaktabb tudományos módszereket és irányvonalakat. Csak azzal nem tudok természetesen egyetérteni, hogy a megalakult, bevezetett szakmai társulás, amint Keyserlingk gróf mondta, csak kivitelező szerv kell legyen. Majd maguk is meg fognak győződni arról, hogy Dornach mintegy irányvonalakat, adalékokat ad, s ezek megkívánják mindenkitől, aki együtt akar dolgozni, hogy a maga helyén teljes munkatárs legyen. Sőt előadásaim végeztével, mikor az első irányvonalakat megadom, ki fog derülni, hogy Dornachban a munkánk kezdetét, az alapokat éppen Önöktől kaptuk meg. Mi úgy kívánjuk majd megadni az irányvonalakat, hogy azokat a kapott válaszokból fogalmazzuk meg. Azaz kezdettől fogva aktív, nagyon is aktív munkatársakra van szükségünk, nem csak kivitelezőkre. Csak egyet említek, és ezt az elmúlt napokban Keyserlingk gróffal többször is végigbeszéltük: egy gazdaság, egy birtok olyan jellegű, mint egy individualitás, egyik sosem azonos a másikkal. A klíma és a talaj csak a legalsóbb alapjait adják a birtok „személyiségének”.

Más egy sziléziai birtok, mint egy türingiai vagy délnémet. Valóban mindnyájan individualitások. Az antropozófiai szemlélet számára éppenséggel semmi értéke sincs az általános absztrakciónak, és a legkevesebb értéke akkor van, ha a gyakorlatba akarunk belenyúlni. Ugyan mit érne a gazdaságok gazdasági kérdéseiről beszélnünk – általánosságban?

Minden esetben a konkrétumokra kell figyelnünk, akkor fogunk rájönni, mit is kell alkalmaznunk. Mindazzal, amit itt előadtam, úgy kell bánni, mint a 32 betűvel, sok mindent összeállíthatunk, összehozhatunk belőle, amit el akarunk érni. Ha hatvan munkatársunk kérdései alapján akarunk gyakorlati feladatokról beszélni, akkor valóban ennek a hatvan gazdaságnak kell praktikus tanácsokat adnunk. Először azt kell összeszednünk, hogy mit is tudunk máris ebben az irányban. Ebből adódnak majd a legelső kísérleti sorok, s így munkánk valóban gyakorlati értéket nyer. A legaktívabb tagokra van itt szükség, miképpen az Antropozófiai Társaságban is az igazán gyakorlati emberekre, akik tudják, hogy a gyakorlatnak lassan fejlődő, egyik napról a másikra meg nem valósítható dolgokra van szüksége. Akiket centrális antropozófusoknak neveztem, azt hiszik, hogy egy professzor, egy gazdálkodó vagy orvos, aki évtizedek óta egy bizonyos miliőben él, máról holnapra fel tudja venni az antropozófiai meggyőződést -, de tévednek. Amit mondok, a mezőgazdaságban érezhetően meg fog jelenni; ha a gazda antropozófus és elég idealista is ehhez, valóban antropozófus vizekre hajózhat 29-30. évétől kezdve, még gazdaságát illetően is, de vajon földjei, gazdasági berendezései együtt haladnak-e vele, és azok is mind, akik a fogyasztó felé közvetítenek? Mindezeket nem lehet a 29. évről a 30.-ra váltva antropozófussá tenni. S ha az ember belátja, hogy ez lehetetlen, nem ritkán a bátorságát is elveszíti.

De éppen arról van szó, hogy az ember ne veszítse el a bátorságát mindjárt, ne várjon pillanatnyi sikert, de dolgozzon tovább a legfontosabbakon. Annyit kell tenni, amennyit éppen lehet. Az egyik többre jut, a másik kevesebbre. Végül, bármily ellentmondónak tűnik a kijelentés, de egyelőre az fogja legtöbbre vinni, aki a legkorlátozottabb földterületen végzi a mi módszereinkkel az átalakítást. Ugyebár kis földterületen, kis körzetben nem tud annyi mindent tönkretenni valaki, mint nagyobbon. És az is hamarabb megmutatkozik, hogy mennyit javítanak az antropozófiai irányelvek, mert nem kell túl sokat változtatni a gazdaságban. Tehát a hasznos hatás is könnyebben megjelenik, mint egy nagybirtokon. Ha ez a Társaság ilyen gyakorlati területen, mint a mezőgazdálkodás, eredményt akar elérni, akkor a dolgokat valóban össze kell hangolnia. Érdekes, hogy milyen sokat számít, ahogyan mindenki örült az első összejövetelen a Keyserlingk gróf és Stegemann úr közötti differenciának – ezt irónia nélkül és teljes jóindulattal mondom. Mert az ilyesmi további árnyalatokat kap, ezért már arra gondoltam, hogy a vitázó szellemek egyesítésére az Antropozófiai Társaság vezetőségéből, vagy máshonnan kellene behívni valakit. Lassacskán azonban meggyőződtem valami egészen másról, éspedig arról, hogy itt egyfajta intim tolerancia megalapozása folyik a gazdák között. Intim alapvetés a kollégák önérvényesítésének tűrésére, csak a külső megjelenés olyan érdes.

Mert való igaz: a gazdálkodónak másoknál jobban kell védenie a bőrét, miközben munkájába, amit csakis ő érthet meg, bárki könnyedén beleszól. Valójában egyfajta toleranciát lehet felfedezni az alapokban. Mindezt meg kell érezni ebben a társaságban, s én is csak azért tettem szóvá, mert olyan fontosnak tartom, hogy eleve jól indítsunk. Így hát még egyszer kifejezem nagy megelégedésemet afölött, ami itt történt. Azt gondolom, hogy helyes módon vettük tekintetbe az Antropozófiai Társaság tapasztalatait, s amit itt beindítunk áldásos lesz; Dornachon nem fog múlni, hogy tetterősen összedolgozzon azokkal, akik itt aktív munkatársak akarnak lenni. Csak örülhetünk annak, hogy ami itt, Koberwitzbcn történt, bevezetésre kerül. S ha Keyserlingk gróf azt állítja, hogy terheket rótt rám, mikor idehívott, én nem akarva újabb vitát szítani, csak azt mondhatom: én hol is fáradoztam sokat? Ideutaztam, itt a legszebb és legjobb körülmények között találom magamat, minden kellemetlen dolgot más végez, s nekem csak beszélnem kell; mindenesetre egy új területről, mely előttem is tekintélyt hordoz. Nem olyan nagy az én munkám. De ha Keyserlingk gróf és egész háznépének fáradozását látom, ahogyan a váratlan feladatokkal megbirkóztak, mondhatom, az események körül végzett segítő munkájuk toronymagasan áll ahhoz viszonyítva, amit a kész adottságokba én belehelyeztem. Ezen a ponton nem értek egyet a gróf úrral. Mert lehet, hogy a Dornachból kiinduló rendkívül sok dolog között, ebből a legkeletibb helyre vetődött kurzusból semmi sem lett volna, ha ő a maga vasakaratával (és éppen ezt akarom megköszönni), nem gondolja mindezt végig, ha nem küldi el képviselőjét Dornachba és unos-untalan nem dolgozik rajta. Ami elismerésre méltó itt, azt neki kell megköszönni. Nem értek egyet azzal, ha a hálaérzés köröttem halmozódik, mert az valóban elsősorban Keyserlingk gróf házát illeti. Ezt még bele kellett tennem az itt következő megbeszélésekbe.

Elöljáróban nincs is sok mondanivalóm, csak annyi, hogy Dornachban mindenkitől, aki a Körben együttműködni kíván, szükségünk lesz egy leírásra: mijük van a föld felett, a föld alatt, s ez a kétféle dolog hogyan dolgozik együtt náluk. Mert ha az adottságokat fel akarjuk használni, egészen pontosan kell tudnunk, hogy az adottságok milyen dolgokat befolyásolnak. Arra kell figyelnünk, amit Önök saját gyakorlatukból jobban tudnak, mint mi Dornachban: az egyes birtokok talajadottságaira, milyen és mekkora erdővel gazdálkodnak az utóbbi években, milyenek a terméseredmények; egyszóval mindazt tudnunk kell, amit az egyes gazdának is tudnia kell az értelmes, éppen paraszti módon értelmes gondolkodáshoz. Ezekre az első adatokra van szükségünk: mik a gazdaságban lévő jóra való dolgok, s a velük szerzett tapasztalatok. Ezt alapjában ki lehet mondani. Hogy hogyan legyen összeállítva, ez a konferencia során majd ki fog derülni, új szempontok is előjönnek majd, néhányan utalást fognak kapni arra, hogyan függ össze a föld adta termés a talajjal és annak környezetével.

Gondolom, ezek a szavak már jelzik, hogy a Keyserlingk gróf előkészítette anyag mit kíván a tagoktól. A tisztelt gróf úr hozzánk intézett szép szavaiból kiderül, hogy a Kör tagjai mind parasztok, a tudósok pedig Dornachban ülnek – ez így nem állítható, bár a parasztok és tudósok megkülönböztetése finom érzékenységet mutatott. Össze kell nőnünk, hogy úgy mondjam, és Dornachban is kell annyi paraszti jellegnek működnie, amennyi csak a tudományosság dacára működhet. Viszont a Dornachból kiinduló tudomány a legkonzervatívabb paraszti koponyákban is világossá kell váljon. Remélem, az is csak a baráti gesztus jele, mikor a gróf úr azt mondja, hogy nem ért engem. Bár ez különös módja a barátságosságnak. Én azt gondolom, hogy ikertermészetként kell összenőjön Dornach és a Kör. Ő „nagy paraszt”-nak nevezett engem zárszavában, ez arra mutat, szintén érzi, hogy összenőhetünk. Attól a kis próbálkozástól, a trágyakeveréstől, amire a szükségtől hajtva adtam a fejemet, még nem érdemien meg ezt az elnevezést. A kikeverést is másnak kell folytatni, mert azt bizony sokáig kell keverni, így én csak elkezdtem. Ezek kis dolgok. Én tulajdonképpen nem ebből jöttem. Egyenesen a parasztságból nőttem ki, és szemléletemmel mindig benne is maradtam. Életutam leírásában jeleztem, hogy ha nem is nagy uradalomban éltem, de kis területen magam is földbe raktam a krumplit, és ha nem is lovakat, de disznót neveltem, vagy legalább is belesegítettem a munkába; a közvetlen szomszédság tehenészetével is volt dolgom. Mindez régóta közel áll életemhez, dolgoztam benne, s így vagyok most is mezőgazdálkodás felé legalább is szeretettel hajló, mezőgazdaságból származó ember. Ez sokkal többre kötelez, mint a mostani kis humusztrágya keverés. Itt megint csak nem érthetek egészen egyet, mert ha visszatekintek életemre, azt látom, hogy paraszti voltában nem a „nagy paraszt”, hanem a kis paraszt a legértékesebb bennem, aki gyerekként a mezőgazdaságban dolgozott. Ha most ennek nagyobb méretek szerint kell történnie és tudományosságba kell átfordulnia, az megint csak, hogy az osztrák kifejezéssel éljek: a paraszti koponyából történhet. Ami innen fakad, nagyobb szolgálatot tesz nekem, mint a később tanult dolgok. Tekintsenek ezért úgy engem, mint gazdálkodást szerető kisparasztot, aki emlékezik kisparaszti állapotára, és ezért megérti, mi él az úgynevezett paraszti jellegből a mai mezőgazdálkodásban. Biztosak lehetnek afelől, hogy ezt Dornachban is meg fogják érteni. Mindig is úgy vélekedtem, és ezt nem gondoltam olyan ironikusan, ahogyan hallgatták, hogy az a butaság – akkor balgaságot mondtam – ami v parasztban él, az Isten, a szellem előtt – bölcsesség. Ugyanis mindig sokkal okosabbnak tartottam a parasztok gondolatait a maguk dolgairól, mint a tudósokét, így találtam mindig, ma is sokkal okosabbnak tartom. Szívesebben hallgatom, ha valaki olyan beszél a maga tapasztalatairól, aki közvetlenül a szántóföldön dolgozik, mint az összes, tudományból fakadó ahrimáni statisztikát. Az előbbinek mindig örültem, ha hallhattam, mert rendkívül bölcsnek találtam. A tudományt éppen a gyakorlati végrehajtás területén találtam rendkívül butának. Dornachban azon fáradozunk most, hogy a tudományba belevigyük azt, ami megokosíthatná, vagyis a paraszti „butaságot”. Akkor ez a butaság bölcsességé válna Isten előtt. – Ha ilyen értelemben tudunk együtt dolgozni, az valóban konzervatív, és egyben radikálisan haladó kezdetet jelentene. Ez a kurzus szép emlékként maradna meg, ha éppen itt lenne a kiindulópontja egy folyamatnak, melynek során a bölcs paraszti jelleg beleépülhetne a tudomány, ha nem is buta, nem akarok sérteni, de mindenesetre elhalttá vált módszereibe. Wachsmut doktor is elutasította ezt a tudományt, mert elhalt, és kívánta az eleven tudományt, melyet a paraszti bölcsesség megtermékenyített. Akarjunk hát összenőni, mint sziámi ikrek, Dornach és a Kör. Azt mondják az ikrekről, hogy azonos az érzésük, a gondolatuk; mi is akkor juthatunk legjobban előre saját területünkön, ha érzéseink és gondolataink azonosak lesznek.